Egy közös európai és orosz küldetés, az ExoMars keretein belül a vörös bolygó légkörét és az életre utaló jeleket kutatnák egy műhold és egy felszíni marsjáró segítségével.
Március 14-én indult útjára Bajkonurból a küldetés első két eleme, a légköri nyomgázokat kutató műhold (TGO – Trace Gas Orbiter), és egy Schiaparelli névre hallgató landolóegység, amely sok tudományos mérőműszert ugyan nem tartalmaz, sokkal inkább a leszállás egyfajta próbájaként fog funkcionálni.
A két egység hét hónapon keresztül utazik majd a Mars felé, ahol október 16-án különválnak, és elkezdik saját feladataikat végezni. A TGO elliptikus pályájáról légköri fékezéssel lassul majd egy 400 km magas körívre, míg a Schiaparelli három nappal később leszáll.
A biológia jelei
A nyomgázok a légkör azon összetevői, amelyek 1%-nál alacsonyabb arányban vannak jelen. Tipikus példa erre a Földön az argon, vagy a legnagyobb üvegházhatású gáz, a víz. A mostani kutatást egy korábbi, 2004-es mérés miatt kezdeményezték, amikor az Európai Űrügynökség (ESA) Mars Express műholdja váltakozó mennyiségben metánt fedezett fel a legközelebbi szomszédunk levegőjében. Mivel az geológiai szempontból nagyon rövid életű gáz, minden bizonnyal kell valahol lennie a felszínen valaminek, ami kibocsáthatja: ez lehet kémiai, de biológiai eredetű is.
A TGO a korábbinál három nagyságrenddel pontosabb adatokat lesz képes mérni, így bárhogy is lesz, mindenképpen érdekes eredmények születnek: ha kémiai folyamat a felelős, akkor az aktív vulkanikus tevékenységre utal, amely létfontosságú lehet a prebiotikus körülmények kialakításában, ha pedig ez kizárható, akkor pedig egyre több jel fog mutatni a létező marsi élet felé.
A légköri kutatásokon kívül képi megoldásokkal felszíni vízjégmezőket is keresni fognak, amely kijelölhet későbbi leszállóhelyeket. Az ExoMars keretein belül 2018-ban az űrügynökségek ugyanis egy marsjárót is elindítanak majd, annak érkezése után a TGO fog felelni annak kommunikációjáért és adatátviteléért is.
Gyűrődési zóna
A Schiaparelli mindeközben azért felelős, hogy a légkörön áthaladva sikeres landolást hajtson végre, és a leereszkedés közben mérjen adatokat, valamint hogy demonstrálja a rendszer működőképességét, hogy a későbbi modulok is sikeresen földet (vagyis Marsot) érjenek.
Az egység először a légköri súrlódásnak köszönhetően lassul le jelentősen a nagyjából 21 ezer km/órás sebességről 1700 km/órára, ahol már kinyithatja ejtőernyőit. Amikor ezek segítségével 240 km/órára lassul, elhagyja az ernyőket, és innentől kezdve apró rakéták segítségével közelíti meg a felszínt. Egy radar segítségével folyamatosan méri a magasságát, majd két méteren lebeg egy kicsit, és onnantól kezdve szabadesésben zuhan. A műszereket leérkezéskor egy úgynevezett gyűrődési zóna védi meg a komolyabb ütéstől, amely technológiát az autókban is használják az ütközések erejének tompítására.
Az első két modul tehát már sikeresen úton van a vörös bolygó felé, de még mindig hosszú út áll előttük, és természetesen a kritikus landolás és keringési pályára állás feladata. Reméljük, a sok mérnök számításai jól jönnek ki, és – ahogy a szakmában többen viccelődtek – nem kell majd később EndoMarsra keresztelni a küldetést.
Március 3-án hazatért a Nemzetközi Űrállomásról Scott Kelly amerikai űrhajós. Ez önmagában nem is lenne ma már világszám, hiszen napjainkig már több mint 500 ember járt az űrben. Ám az amerikai asztronauták közül Kelly az első, aki egy évig ott is maradt. Ennek kapcsán tegyük fel a kérdést: meddig terjedhet az ember űrbeli tartózkodásának ideje? Lesz-e valaha állandóan lakott űrállomás?
A kérdést azért is érdemes körbejárni, hiszen közeleg az idő, amikor emberes Mars-küldetésekre indulnak űrhajósaink. Ennek érdekében pedig nem árt pontosan ismerni a világűrben töltött idő élettani hatásait. Az űrhajózás kezdetén ma már olyan banálisnak mondható dolgoktól tartottak a korabeli tudósok, hogy vajon azonnal megáll-e az ember szíve, amint kilép a súlytalanságba, vagy hogy képes-e fennmaradni az emberi szervezet vérkeringése. Az első űrhajósok még tubusból ettek-ittak, és katéterbe ürítettek, hiszen sokáig valóban a fantasztikum hatáskörébe tartozott az az elképzelés, miszerint emberek hosszabb időn keresztül éljenek és dolgozzanak a világűrben.
Az első lépéseket a volt Szovjetunió kozmonautái tették meg, amikor a hatvanas évek közepén egyre több és több időt töltöttek odafenn, szemben amerikai kollégáikkal. Az űrverseny korai szakaszában igen jelentős volt az űrben eltöltött idő különbsége a két ország pilótái között. Már a kezdetekben a szovjetek Gagarinja másfél óra alatt tette meg a tervezett Föld körüli kört, míg az amerikaiak Alan Shepardje mindössze 15 perces ugrást hajtott végre. Az amerikaiak olyannyira nem számoltak hosszú küldetéssel, hogy elfelejtették megoldani Shepard vizeletürítési gondjait, pedig azok jelentkeztek a folyton elhalasztott kilövés miatti várakozás során. Tehát míg kezdetben az amerikaiak elkövettek figyelmetlenségből eredő bakikat, a szovjetek tudatosan nyújtották egyre hosszabbra az űrben való tartózkodás idejét. A második űrhajós, German Tyitov már egy egész napot töltött föld körüli pályán, a harmadik, Andrijan Nyikolajev már 4 napot. A két szuperhatalom 1969-ben hozta szinkronba az űrben maradás idejét. 1969 július 16-án startolt az Apollo-11 űrhajó, és 5 napot volt a világűrben, melyben benne foglaltatik a Holdra való el- és hazajutás is. Ugyanezen év október 11-én fellőtték a Szojuz-6 űrhajót Valerij Kubaszov parancsnokságával, amely 16-án landolt. Bár a szovjetek egy nappal így is többet teljesítettek, de amerikai kollégáik a Hold meghódításával több munkát végeztek.
A hőskor után azonban már nem az elsőségek versenye zajlott, hanem az állóképességé. Ki tud jobb űrhajót építeni? Kinek lesz tartósabb rakétája? Ki viszi messzebbre a műholdját? Ebben a versenyben bizonyosodott igazán be, hogy az emberi szervezet rendkívül ellenálló, sokkal keményebb, mint azt gondolnánk. Az első űrállomás, a Szaljut-1 már 175 napot bírt ki az űrben, ez alatt 3 hétig vendégeskedett rajta a Szojuz-11 tragikus sorsú legénysége. (Visszatéréskor mindannyian életüket vesztették.)
Az űrállomások létesítése azt a célt volt hivatott elérni, hogy az űrhajók kapszuláinál nagyobb térben, megfelelő felszereléssel ellátva emberek hosszú távon is képesek legyenek az űrben tartózkodni. Ez a Szaljut-sorozattal tökéletesen teljesíthető küldetés is volt.
Az amerikaiak a Skylab nevű űrállomásukkal válaszoltak a szovjetek kísérleteire, és az állomás 3 éves történelme során 10 expedíciót szerveztek, melyek közül mindegyik megdöntötte a repülési rekordokat.
Az űrállomások élettartama sikeresen megnőtt ahhoz, hogy immár az emberi rekordokra lehessen koncentrálni. Ebben a szovjetek, és politikai rendszerváltozásuk után a szovjet-orosz űrhajósok ugyancsak élen jártak. Az első, igazán strapabíró kutatóállomás a Mir volt, melynek immár 7 modulját lehetett összeszámolni, és amelyeket egyenként állítottak föld körüli pályára és a világűrben kapcsoltak össze. A legénység szállítását továbbra is a Szojuz űrhajók végezték, utánpótlást pedig a Progressz teherhajók szállítottak. Nincs ez másképp manapság sem. A Mir idejében meghatározóvá vált, ma már rutinnak számító eljárásokat megörökölték jelen korunk űrhajósai is. A Mir 15 évig keringett felettünk, és fedélzetén született meg Valerij Poljakov rekordja, aki 437 napot tartózkodott a fedélzetén. Scott Kelly egy éves űrkalandja már majdnem megközelíti orosz kollégáját, amely igen szép eredménynek tetszik a feladat nehézségéhez képest.
Az ISS (International Space Station, azaz Nemzetközi Űrállomás, mely valóban nemzetközi összefogás keretében épült és váltotta fel a szovjet-orosz monstrumot) fedélzetén gyakran végeznek élettani kísérleteket egymáson és magukon az űrhajósok. A hosszú zéró gravitációban töltött idő ugyanis nem kedvez az izmoknak, a csontoknak, és a test folyadékelosztásának. Kimutatható, hogy a súlytalanságban eltöltött egy hét után a változások már megjelennek a szervezetben. A szívizmok teljesítménye csökken, a test folyadékmennyiségének nagyobb része a felsőtestbe áramlik, de előfordulhat dehidratáció és vörösvérsejt-csökkenés is. Miután a test ismét gravitációs térbe kerül, több hét szükséges a normális értékek helyreállításához.
Valerij Poljakov
Az egyre közelgő, emberes Mars-küldetések tehát nemcsak pszichológiai, hanem fiziológiai kihívás elé is állítják majd a kiválasztott személyzetet. Az egymással együtt élés körülményeit a Mars-500 nevű kísérlet során szimulálták 2007 és 2011 között. Az 520 napig tartó összezártságban 3 orosz, 1 francia, egy olasz/kolumbiai és egy kínai önkéntes vett részt. Az utolsó napon mindannyian jó fizikai és pszichológiai eredményt mutattak annak ellenére, hogy az összezártság ideje alatt egy komplett Mars-utazást szimuláltak 3 űrsétával egybekötve.
A kísérletek tehát azt mutatják, hogy lehetséges az ember hosszabb idejű világűrben tartózkodása, és a feladatnak sokkal inkább fiziológiai, semmint pszichológiai akadályai vannak, amelyeket a mesterséges gravitáció alkalmazásával jelentősen csökkenteni lehet. Hogy az SF regényekben szereplő, több generációs emberi űrutazásokra is fel tudjuk-e készíteni testünket, az csupán azon út végigjárásának eredménye lehet, melyen Scott Kelly és Valerij Poljakov teljesítménye egy-egy jelentős mérföldkő.
Mielőtt 2018-ban elindulna a NASA első Mars-missziója, az űrügynökség szeretne megbizonyosodni róla, hogy új űrhajója képes odajutni – egyelőre emberek nélkül. Így legénység helyett ez a küldetés 13 tudományos projekthez szükséges felszerelést juttatna célba. Bár a Space Launch System célja a Mars, rakománya egy részét útközben engedi útjára – az egyik eszköz egy aszteroidát vesz célba, néhány a Holdat, mások pedig az űr mélyébe hatolnak.
Van köztük egy lézeres berendezés is, a „galaktikus zseblámpa”, ami Hold körüli pályára áll, hogy így vizet kutasson rajta. Hiszen egy nap szükségünk lehet rá.
„Egy jövőbeli misszió során helyben kellene majd élelmet termelnünk „– mondta Jitendra Joshi, a NASA Advanced Exploration System vezetője. – „Ez a térkép segíteni tudna abban, hogy megtaláljuk a megfelelő helyeket.”
A „napvitorla-misszió” keretében az NEA (Near Earth Asteroid) Scout elnevezésű űrjármű az 1991BG aszteroidához fog repülni és fölötte lebegni, hogy megfigyelje, továbbá fotókat és adatokat küldjön a Földre. A Lunar Icecube projekt során holdbéli jeget keresnek majd, térképező berendezések fogják vizsgálni a holdfelszínt és az árnyékba boruló területeket, de egy űridőjárást figyelő állomást is telepítenek és a sugárzást is mérik majd.
Az említett projekteken kívül még hat kiadó hely van az űrhajón. Ezek közül hármat más űrügynökségnek tartanak fenn, de van még további három, amiket civil kutatók nyerhetnek el a NASA Cube Quest Challengen keresztül.
Habár úgy tűnik, hogy ezeknek a misszióknak más-más a céljuk, valami összeköti őket: előkészítik az űrbéli életünket. Mégpedig oly módon, hogy segítenek megtalálni a számunkra használható, értékes területeket (víz, jó táptalaj) és elkerülni a ránk leselkedő veszélyforrásokat (sugárzás, időjárás). Hiszen nem elég eljutni a Marsra – mire odaérünk, azt is ki kéne találni, hogyan tudunk túlélni, sőt élni az űrben.
Amikor eljutunk majd a Marsra, sok más probléma mellett azzal is meg kell majd küzdenünk, hogy vörös bolygószomszédunkon egy nap majdnem 40 perccel hosszabb, mint a Földön. Ebből kifolyólag az éjjeli baglyok előnyben lehetnek a korán kelőkhöz képest. Tudósok már kutatásokat végeznek annak érdekében, hogy kiderüljön, milyen adottságú űrhajósok bírnák jól ezeket a feltételeket. Andrew Loudon, a manchesteri egyetem professzora, egy friss tanulmány egyik társszerzője az alábbiakat nyilatkozta:
„ Lehetséges, hogy a Mars forgási sebessége szinkronban van egyes emberek belső órájával, de a gyorsan merülő belső órával rendelkezőknek, mint például a nagyon korán kelő típusú embereknek valószínűleg legyűrhetetlen problémákkal kellene hosszú távon szembesülniük. Éppen ezért a NASA kizárhatja őket a Mars küldetésekből. Ha egyszer kiköltözünk a vörös bolygóra, gyanítom, hogy a belső óra kérdése lesz az egyik megoldandó probléma. Az abnormálisan lassú belső órával rendelkezők azok, akik leginkább alkalmasak az ottani életre.”
Ugyanakkor az is igaz, hogy 2012-ben, mielőtt a Curiosity Mars-járó elérte volna a bolygót, a NASA tudósai az ottani idő szerint dolgoztak, hogy véletlenül se csússzon hiba a műveletekbe. Ezt három hónapig minden különös probléma nélkül tudták folytatni.
Bár a legfrissebb tanulmány nem konkrétan a Marsot tárgyalja, hangsúlyozza, hogy fontos olyan biológiai belső órával rendelkeznünk, amely összhangban van bolygónk forgásával. A kutatás során olyan állatokkal kísérleteztek, amelyek belső óráját egyetlen gén megváltoztatásával 24 óráról 20 órára tudták átállítani. Az egerek esetében a gyorsabban merülő belső órájú egyedek lassanként elpusztultak, a túlélési és szaporodási mutatójuk csökkent. A kísérlet végére az egérpopulációt a 24 órás beslő ciklussal rendelkező egyedek dominálták. Ebből a kísérletből vonták le a következtetést, hogy ugyanez történne a Marson az emberekkel, és ezért a kicsivel hosszabb cirkadián órával rendelkező emberek alkalmasabbak a vörös bolygóra.
A Popular Science szerint nem csak a korán kelők eshetnek ki a marsi missziókból. A szélsőséges korlátozásokat tartalmazó diétán élők, mint a vegánok, vagy a gluténérzékenyek szintén kimaradhatnak, mivel az űrben gondot jelenthet egy kiegyensúlyozott étrend kialakítása, ami egyszerre veszi figyelembe azt, amit fogyaszthatnak, és azt, hogy mi elérhető számukra. Vicky Cloeris, a NASA étrend szakértője nyilatkozta:
„ Sok többletkiadással járna, így ez olyan döntés, amit a NASA-nak kell meghoznia.”
Lényegében tehát a későn kelő húsevők jelenthetik legkönnyebben a következő lépést a Mars felfedezésében.
Az elmúlt időszak jelentős volt a Naprendszer külső részére irányuló kutatásokat tekintve. Az Európai Űrügynökség Rosetta űrszondájának leszállóegységével az emberiség először landolt egy üstökösön 2014 novemberében, 2015 júliusában pedig az amerikai New Horizons szonda készített meglepő felvételeket a Plútóról. A bolygórendszer eme távoli vidéke alapvetően más – miképp a Föld-típusú és a hozzá közelebbi égitestektől is már erősen különböznek az óriásbolygók és udvartartásuk.
A Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) a Galaktika és az Űrvilág támogatásával az ENSZ Világűrhét alkalmából pályázatot hirdet.
A korábbi évekhez hasonlóan egyéni indulók mellett már 2–4 fős diákcsapatok pályázatait is fogadjuk, és külön értékeljük.
A pályázat témaköre: A Marson messze túl
Ezen belül például az alábbi témákkal kapcsolatos munkákról lehet szó:
– Egy száguldó üstökösről nézve hogyan néz ki a Naprendszer?
– Ha nem kockáztatod/kockáztathatod meg a sima leszállást, akkor mit vizsgálnál, milyen eszközzel?
– Ha megkockáztatod, akkor egy igen változatos felszínű és gyenge gravitációs terű égitestre hogyan szállnál le minél biztonságosabban?
– Ha távol a Naptól lenne mégis élet, az az élőlény szerinted abban a hidegben milyen életmódot folytatna? Milyen lehet egy gyenge gravitációjú égitesten mozognia egy élőlénynek?
– A földi műszereket és a csillagászati műholdakat (pl. Hubble, Kepler) milyen programokra „hegyeznéd ki”, ha ezekkel a Naprendszer peremének vidékét készülnél kutatni? Hogyan találnál ezekkel ekkora távolságból kutatni való égitestet?
– Milyen érdekes következtetéseket tudnánk levonni a kapcsolódó kutatásokból?
A megjelölt témák közül lehet egyet választani, lehet többet választani, lehet mindegyikkel foglalkozni. A megjelölt témák mellett természetesen bármilyen, a pályázati kiírás címéhez kapcsolódó témát fel lehet dolgozni!
Beadási határidő: 2016. február 29.
Nyeremények
A 11–14 éves korcsoportban a három legjobb pályamű szerzője értékes könyvjutalomban részesül. Az első öt legjobb pályamunkát beadó fiatal jutalma egy látogatás budapesti, űrtevékenységgel foglalkozó intézmény(ek)ben.
Az érvényes pályamunkát beadó, a MANT Űrtábor életkori előírásainak megfelelő pályázók elnyerik a 2016-os MANT Űrtáborban való kedvezményes részvétel lehetőségét. (A MANT Űrtáborról információk a http://www.mant.hu/urtabor címen találhatóak.)
A 15–18 éves korcsoportban a legjobb pályaművet benyújtó diák térítésmentesen vehet részt a 2016-os MANT Űrtáborban. A második helyezettnek a részvételi díj 50%-át elengedjük, a harmadik helyezettnek a részvételi díj 33%-át engedjük el.
Az első öt legjobb pályamunkát beadó fiatal jutalma egy látogatás budapesti, űrtevékenységgel foglalkozó intézmény(ek)ben.
Az érvényes pályamunkát beadó, a MANT Űrtábor életkori előírásainak megfelelő pályázók elnyerik a 2016-os MANT Űrtáborban való kedvezményes részvétel lehetőségét. (A MANT Űrtáborról információk a http://www.mant.hu/urtabor címen találhatóak.)
A látássérült pályázók közül a legjobb pályaművet benyújtó három fiatal egy exkluzív látogatáson vehet részt egy budapesti, űrtevékenységgel foglalkozó intézményben. Ezt a lehetőséget a MANT az „Informatika a Látássérültekért” Alapítvánnyal közösen hirdeti meg.
Az érvényes pályamunkát beadó összes látássérült pályázó elnyeri a MANT ifjúsági tagságát, az esedékes tagdíj összegét a 2016. évre elengedjük.
A díjakat mind egyéni, mind csapat kategóriában átadjuk.
A fentiek csupán a tájékoztatást szolgálják, a pontos részleteket a pályázati felhívás tartalmazza.
A D feladat választása esetén a videót a Youtube-ra kell feltölteni. A Youtube-videó linkjét be kell másolni egy szövegfájlba, és azt a szövegfájlt (amely csak a linket tartalmazza) fel kell tölteni a mi rendszerünkben a megadott határidőig.
Csapat regisztrációja esetén a csapatvezetőnek kell regisztrálnia és megadnia a különböző adatait, a regisztráció végén pedig meg kell adnia a csapat többi tagjának a nevét. A csapat korcsoportja a legidősebb csapattag korcsoportja lesz.
Ha valaki nem csapatként regisztrál, akkor a csapatnév és csapattagok nevei részt hagyja üresen.
A személyiségfejlődés talán az egyik legalapvetőbb eleme egy jól megírt regénynek, novellának – vagy bárminek, aminek története és szereplői vannak. Egy karakter a kezdettől a végkifejletig különböző utakat tesz meg, ezáltal jellemvonásai finomodnak, vagy éppen ellenkezőleg: durvább és elgyötörtebb lesz. Hány olyan művet tudnánk felsorolni, amiből hiányzott az élet? A főszereplő üres kérge, ami elrontotta az egész élményt? Biztos sok ilyen van, de a Kettős csillag nem tartozik közéjük.
A Robert A. Heinlein név biztosan ismerősen csenghet egy igazi SF-rajongónak. Ha máshonnan nem is, de a Csillagközi invázió – Starship Troopers című alapmű biztosan felelevenít néhány emléket. Heinlein igazi úttörője volt a science fiction írásnak, nem is hiába emlegetik egy lapon Asimovval és Clarke-kal. Korának sikeres írójaként igen megosztó véleményeket kapott politikai töltetű műveiért. Az egyik Hugo-díjas regényét, az 1955-ös Kettős csillagot végre magyarul is olvashatjuk, mely megmutatja nekünk, hogyan is kell szó szerint venni a karakterfejlődést.
A történet középpontjában Lorenzo Smythe áll, ki éppen állástalan, ám elmondása szerint kifogástalan színész. Nagy Lorenzoként emlegeti magát, kivált szerénységének okán. A mű végig egyes szám első személyben íródik, így Lorenzo minden gondolatát átélheti az olvasó is.
Hamarosan kiderül, hogy élete legnagyobb szerepét kell eljátszania, hiszen egy rendkívül híres és köztiszteletben álló politikus alteregója lesz, akit történetesen elraboltak. Lorenzo minden bizonnyal valóban érti a mesterségét, mert pillanatok alatt „átváltozik” a megtestesítendő Bonforte-tá. Heinlein zsenije itt érződik a legjobban: a mű elején vajmi keveset tudunk Lorenzo-ról, ugyan megemlíti gyerekkorát is, és néhány apróságot, de nem ismerjük őt részletesen. Mikor szerepet játszik, akkor pedig más szavakat használ, másképp jár, viselkedik. Szinte átüt a lapokon a két személy közti különbség, és árnyalatok. Belső monológjaiból összecsipegethetjük az információkat, így egyre kerekebb képet alkotva a színészről. De nem feltétlenül kell minden szavát elhinnünk – legalábbis nem mindig úgy, ahogyan azt ő mondja. Folyamatosan gondolkozik, és váltogatja nézőpontjait, ahogyan az események haladnak.
Élete szerepén rengeteg múlhat: akár az egész Naprendszer sorsa is. Ugyanis az általa megalakított Bonforte hivatalos a marsiak befogadó ünnepségére, ahonnan a késés beláthatatlan következményekkel járhat. Az ő kultúrájuk az illemen alapul, s ha valaki megsérti azt, akár háborúba is kezdenének az egyébként békés lények.
Így hát trükkösnek kell lennie, hiszen nem elég saját párttagjait meggyőzni hitelességéről, hanem hirtelen meg kell tanulnia úgy Bonforte-nak lennie, hogy még ő maga is elhiggye. Ám, ha túl jól játszik, akkor bizony ő is az ellenség célkeresztjébe kerülhet.
Komoly töltetű, mégis könnyed politikai regény a Kettős csillag. Rengeteg körmönfont és bújtatott utalást találhatunk az adott korra visszavezetve, csupán keresgélni kell. A sci-fi részek bravúrosan vannak megalkotva. Sok, mai mű is megirigyelhetné a kreativitást, amit e regény felhalmoz. Például Heinlein ír egy olyan hálózatról, amely összeköti a bolygókat, holdakat, ezzel könnyebb és gyorsabb kommunikációt létrehozva. Ismét kiemelném, hogy 1955-öt írunk, ahol a katonaságnál éppen megfogalmazódik az internet fogalma, de Heinlein már-már természetesként kezeli azt.
Egészen a regény végéig tartogat új csavarokat a cselekmény. Ahogy Lorenzo jelleme fejlődik, úgy fejlődik a hozzáállása a történésekhez, úgy válik egyre komplikáltabbá minden körülötte. Az író bevezet minket a politika mélyebb bugyraiba, de ez sem lesz száraz, vagy tananyag-szerű. Lorenzo belső, humoros gondolatai könnyen emészthetővé teszik a parlamentáris monarchia és demokrácia legkuszább tényezőit is.
Összefoglalva a Kettős csillag egy intenzív, pörgős politikai science fiction, amit fogyaszthatóvá tesz a fordulatos cselekmény, a belső monológok, és a tökéletesen simuló párbeszédek. A kampánystáb többi tagja is összetett, kidolgozott, sok minden – nem feltétlen releváns – információt megtudunk egyes szereplőről, ezzel elmélyítve a róluk kialakított képünket. Lorenzo, mint kiderül, tényleg nem is olyan rossz színész, sőt élete szerepe kimondottan jól sikerül. Jellemvonásait ügyesen variálja Heinlein, Lorenzo véleménye éppen aképpen változik, melyik „énje” a domináns: az önző, de kemény nevelést kapott, és eltökélt, lecsúszott színész, vagy a kimért, minden szempontból hozzáértő, intelligens államférfi.
A Kettős csillagot nyugodt szívvel ajánljuk minden SF kedvelőnek, de azok is megtalálják benne a kedves sorokat, akik kissé távol állnak a tudományos fantasztikum világától.
Még idén várható a híres és elismert kanadai SF szerző, Robert J. Sawyer különleges regénye, a Halál a vörös bolygón. Az új könyvben mindaz megtalálható, amiért szeretjük Sawyert: intelligens történetvezetés, remek ötletek és nagyon is eredeti, emberi karakterek, akikre biztosan fogunk emlékezni. A Halál a vörös bolygónban ráadásul Sawyert új oldaláról is megismerhetjük: hogyan képes különböző zsánerek megidézésére és vegyítésére.
Sawyer 22. regénye a távoli jövőben játszódik egy marsi kupolavárosban, New Klondike-ban. A várost olyan emberek népesítik be, akik szerencsét próbálni jöttek a vörös bolygóra; ugyanis ritka és különleges lények sokat érő fosszíliáit lelni itt. Ilyen szerencsevadászokkal együtt érkezik Alex Lomax is, csak társaitól teljesen eltérő céllal: ő bűnesetekre vadászik. Amilyen ügyet csak tud, elvállal, azonban egy nem mindennapi esettel kerül szembe, mikor belép egy igazán gyönyörű hölgy, Cassandra Wilkins az irodájába. A detektívnek Mrs. Wilkins elveszett férjét kell megtalálnia. Ez egyszerű feladatnak is bizonyul, ameddig Lomax nem ás az ügy mélyére.
Akik ismerik Sawyer munkásságát, azoknak ismerős lehet a történet, hisz a Halál a vörös bolygón egyik kisregényből, az Identity Theftből (2008) nőtte ki magát önálló regénnyé. A kezdeti cselekmény nem különbözik a könyv változattól, azonban további 37 fejezettel lesz igazán teljes Lomax kalandja. Az író bevallása szerint az írás során az volt a legnehezebb, hogy egy 5-6 éve nem használt stílushoz kellett visszatérnie, egy a film noir-okat idéző hangot kellett megütnie. Ennek eléréséhez a noirok úgy nevezett irodalmi gyökereihez, Dashiell Hammetthez (A máltai sólyom) vagy Raymond Chandlerhez (Hosszú álom) fordult. Könyveikben ők teremtettétek meg a keménykrimi számos sztereotípiáját. A magányos detektív, a nagyon is rejtélyes bűnügy, és az erőszak és a szexualitás megjelenítése. Azonban Sawyer szerint ma már sokkal több kell egy jó detektívtörténethez:
Egyre nehezebb mai környezetben játszódó, hagyományos detektívtörténetet elbeszélni. Mindenki ismeri a CSI-féle nyomozásokat. Szinte lehetetlen a gyilkos számára, hogy ne hagyjon ujjlenyomatot vagy DNS-t maga után. És mind a nyilvános, mind a privát szférát kamerák figyelik meg. Így szinte nem is marad elég tér – a Földön legalábbis – egy detektívregény számára.
Szóval a mi világunk nem megfelelő egy jól működő krimihez, így jobb, ha egy másik korba helyezzük a cselekményt, ami lehet akár a múlt (például a Melchior-sorozat) vagy a jövő. Ezért engedi be Sawyer az SF világát a detektívregénybe: a szinte törvények nélkül működő, telepesekből álló marsi társadalom tökéletes helyszín bármilyen bűncselekményre. Sawyer azonban ennyivel nem elégszik meg. A környezet még futurisztikusabb és sci-fisebb lesz a transzfereknek köszönhetően. Ezek olyan android testek, amikbe bárki (főleg ha az a bárki rendelkezik kellő mennyiségű pénzzel) beletöltheti saját tudatát. Egy ilyen testnek rengeteg előnye van: az illető visszanyerheti régi, fiatalkori erejét, sebezhetetlenségre és halhatatlanságra tehet szert, és nem hagy maga után semmilyen nyomot, se DNS-t, se ujjlenyomatot. A legnagyobb előnye pedig az, hogy a testben tartózkodó személy kiléte teljesen rejtve marad a külvilág számára. Egy ilyen android testtel nagyon is vissza lehet élni és egy nyomozó dolgát is igencsak megnehezíti.
A Sawyeréhez hasonló történeteket futurista detektív noirnak, science fiction noir-nak, vagy röviden tech-noirnak nevezik, mivel két zsáner, a sci-fi és a krimi (pontosabban a film noir, azaz hollywoodi bűnügyi történet) jegyeit ötvözi. Amit Sawyer csinált az Identity Theftnél és a Halál a vörös bolygónál is, természetesen nem új az SF történetében. A nagy mesterek közül is többen is eljátszadoznak a két zsánerrel (pl. Isaac AsimovGyilkosság az űrvárosban), de a film noirt jobban megidéző művek közt Philip K. Dick híres regényét, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? és a filmadaptációt, Ridley Scott Szárnyas fejvadászát (1982) szokták említeni.
Sawyer kifejtette egy interjúban, hogy nem is annyira áll egymástól távol a krimi és a sci-fi, így nagyon is kézenfekvő a kettő egyesítése:
A science fiction és a krimi is értékeli a racionális gondolatmenetet, és mindkettő elvárja az olvasótól, hogy olvasás közben összegyűjtse a nyomokat. A krimiben természetesen az a cél, hogy a látszólagos rejtély vagy bűntény megoldódjon. A science-fictionben mi, írók pedig ügyesen hintünk el információkat arról, hogy milyen is a történet egész világa. Nem állunk meg azért, hogy előadást tartsunk a politikai vagy az ökológiai helyzetről, viszont itt és ott utalunk erre meg arra. Szóval ugyanaz az olvasási technika kell egy science fictionhöz, mint egy krimihez.
fotó: Bagi Gábor
A két zsáner iránti rajongásával és alapos ismeretével bele is vágott az Identity Theft megírásába, mikor a Science Fiction Book Club felkérte Sawyert, hogy írjon egy sci-fi-krimi kisregényt készülődő antológiájukba, a Down these Dark Spacewaysbe (2005). A kisregény remek kritikai visszhangot kapott, még Hugora és Nebulára is jelölték.
Ahogy korábban említettem már, a korai kisregény, és a későbbi végleges regény, Halál a Vörös bolygón a keménykrimiket (hardboiled) és a film noirok sajátos világát idézi meg. A történet főhőse, Alex Lomax tökéletesen beillik a noirok magányos magánnyomozóinak sorába. Lomax sokban hasonlít Hammett Sam Spade-jára vagy a Casablancában felbukkanó Rick Baline-ra. Elődeihez hasonlóan ő is kissé durva modorú, cinikus figura, de intelligens, találó megjegyzései vonzó karakterré teszik.
Sawyer színes, szórakoztató detektívet alkotott Lomax személyében, aki a nyomozás mellett az olvasót is folyamatosan kísérgeti a könyvben; az ő szemén keresztül járjuk be New Klondike bűnös utcáit. Az egyes szám első személyű narráció, ami szintén nagyon jellemző a noirokra, átitatja a cselekményt is egyfajta cinikus és kritikus hangnemmel. A detektív sorain keresztül érezni lehet, hogy mennyire elítéli a körülötte lévő világot (pl a tökéletesség hajhászása, ami a transzfertesteken mutatkozik meg) és ő mennyire nem része ennek az egésznek.
A noirokra jellemző még a visszatekintésekkel (flashbackekkel) megtűzdelt csavaros történet, ami a Halál a Vörös bolygóntól sem idegen. Elveszett napló, milliókat érő őskövület-lelőhely, kapzsiság, kegyetlen gyilkosságok: mindezek adják meg a regény izgalmas történetét. A cselekményt a hamisíthatatlan noir hangulat teszi igazán egyedivé, ami már a legelső fejezettől érezhető. A nyomozó ül üresen kongó irodájában és csendes magányában várja ügyfeleit. 9-kor be is toppan egy nő vékony, csinos transzfer testben, aki kétségbeesetten kutat segítség után. Ilyen jelenetet szinte bármelyik klasszikus noirban láthatunk, és a későbbiekben is felbukkannak további tipikus helyzetek.
Sawyer regénye az említett technikákkal és még további más úton-módon idézi meg a klasszikus noirok világát, mindezt egy az alaszkai aranyláz idejét megelevenítő futurisztikus környezetben. Neonban úszó marsi kupolaváros, szövevényes bűnügy és egy nem teljesen fekete-fehér cinikus detektív: ezt kínálja a Halál a vörös bolygón. Sawyer rajongói biztosan élvezni fogják az új könyvet. Akik pedig most vennék először kezükbe az író művei közül bármelyiket is, azok nyugodtan nyúljanak új könyvéhez, hisz lehet, ez egy csodálatos barátság kezdete lesz.
Hamarosan már nem csak az SF körökben lesz téma a Mars emberi kolonizációjA. Na jó, attól azért egy kicsit még távol vagyunk, de nem sokára akár ember léphet a vörös bolygó felszínére.
A NASA egy új rakétát készít, ami minden szempontból nagyobb és jobb lesz, mint elődei. A Space Launch System (SLS) képes lesz elhagyni a Föld körüli pályát, így távolabbi célok elérését tehetik lehetővé, immáron emberekkel a fedélzetén.
A rakéta építéséhez hamarosan hozzá is fognak, hiszen nemrégiben ment át a szigorú tervezési felülvizsgálatok hadán – sikeresen.
Bill Hill, a NASA egyik szóvivője így nyilatkozott:
„ Az SLS tervei véglegesek, sikerült a rakétahajtóművek és gyorsítórakéták tesztjeinek első köre, és az első repüléshez szükséges nagyobb alkotórészek gyártását már elkezdték.”
„ Eddig is voltak kihívások, ezután is lesznek, de a felülvizsgálat megerősíti, hogy jó úton járunk az első repülés felé, ami kiterjesztheti az állandó emberi jelenlétet a távolabbi űrbe. „
Új korszak elé nézhet az űrhajózás, amennyiben a 98 méter magas és 70 tonna hasznos teher felemelésére alkalmas monstrum elindul a világegyetem mélyébe. Két gyorsítórakéta és négy R-25 rakétahajtómű emeli majd a magasba. Az üzemanyagot (folyékony hidrogén, oxigén) tartalmazó rész 61 méter magas és 8,5 méteres az átmérője.
Ha minden rendben megy ezek után is, akkor 2017-re minden engedélyt megkaphatnak, s addigra az űrhajó is megépül. Végül 2018-ban megkezdődhet az új éra, mikor az SLS elhagyja a Föld légterét, és immáron emberekkel a fedélzetén felfedezheti univerzumunk rejtélyeit.
Elon Musk neve ismerősen csenghet: ő a Tesla (elektromos járművek), a SpaceX (űrkutatási vállalat) vezére, és a Hyperloop (1300 km/órával száguldó csővasút) nagy támogatója. Nemrégiben a Late Night Show-ba hívta meg beszélgetni Stephen Colbert, és a téma a Mars esetleges kolonizációja volt.
Számtalan ötlet született már a vörös bolygó lakhatóvá tételének érdekében, de Muské alighanem rendhagyó: ő atomot dobna a Marsra, ezzel gyorsabban növelve a terraformálás esélyeit. Szerinte így akár három éven belül lakhatóvá lehetne tenni a bolygót. Elképzelése szerint SpaceX rakétákból bombáznák le a jégsapkákat, majd ezután folyna minden a saját medrében. A világ kutatói nagy valószínűséggel ellenezni fogják az ötletet, hiszen sokkal nagyobb kárt okozhat a Mars kutatásában egy atombomba, mintsem segítene.
Az általánosan elfogadott elképzelése szerint oxigéntermelő algákat és fagyott metánt vinnének a Marsra, amik ugyan lassabban, de biztosabban készíthetnék el a légkört.
Musk ötlete kétségkívül rendhagyó, és nem biztos, hogy megérné kipróbálni, mert visszafordíthatatlan következményekkel járhat.
A 2007-ben fellőtt Dawn űrszonda idén januárban alaposan megbolygatta a tudomány képviselőit és a fantasztikum kedvelőit. A Mars és Jupiter közötti aszteroidaövben lévő Ceres névre hallgató törpebolygón különös jelenséget vettek észre.
A 950 km átmérőjű égitest Occator nevű kráterében furcsa fényvisszaverődésre lettek figyelmesek, ami igencsak felkeltette az érdeklődést a kisbolygó iránt. Hónapokon át sokféle lehetséges magyarázat érkezett – a jeges krátertől egészen a földönkívüliekig – széles skálában. A pontos okot azonban egyelőre senki sem tudja.
A Dawn viszont egyre közelebb kerül a Cereshez, így újabb, nagyobb felbontású képeket tud készíteni róla. A felbontás már 140 méter/pixel, ami az első képekhez képest tízszer jobb. A 3D-s térkép elkészültével, nagyjából két hónap múlva valószínűleg többet tudnak majd mondani puszta találgatások helyett.
Az újabb fotózások során a csillogó fénynek egy „kistestvére” is feltűnt. A nagyobb mellett egy kisebb pötty is látható, ugyanazon kráteren belül.
A tudósok egyre szélesebb körökben megegyezni látszanak abban, hogy a fényes területek jeges felszíni képződmények, vagy jégvulkánok. Ezek hasonlítanak az olvadt kőzeteket lövellő vulkánokhoz, ám ezekből folyékony víz, ammónia vagy metán kerül a felszínre.
Ahhoz, hogy többet megtudjunk, a jelenlegi távolságnak csökkennie kellene a Dawn és a Ceres között. Így nagyobb felbontású képek állnak majd a tudósok rendelkezésére, és sokkal pontosabb információkkal láthatnak majd el minket.
Nagyjából másfél éven belül a Dawn kifogy az üzemanyagból. Ekkor örökre a Ceres mesterséges holdjaként fog funkcionálni, és hihetetlen tudást fog majd közvetíteni a törpebolygóról, ami az űrkutatás újabb fontos mérföldköve lesz.
