Címke: játék

Mozgássérültből lesz a legjobb szuperkatona – The Surge játékteszt

Végre megérkezett a The Surge című akció-szerepjáték, amiben egy robotikusan felújított férfit kell irányítanunk egy katasztrófasújtott területen, ahol megannyi erőszakos mech-kel és egyéb óriásgépekkel kell felvennünk a harcot, Dark Souls stílusban.

A játék felütése nagyon jól sikerült, egy férfival vagyunk, aki a derekától lefelé lebénult. Érdekes érzés kerekes székből navigálni a sci-fi világban, és tényleg könnyű átérezni azt a problémát, amikor szembejön egy lépcső, és nem tudunk rá felmenni. Igazán erős üzenete van a játék első pár percének, ráadásul a kerekes szék irányítása megdöbbentően hasonlít a valósághoz. A főhős kezének animációi nagyon látványosak és részletesek, ahogy előre-hátra hajtja a nagy kerekeket. Ez után a rész után viszont a játék elindul a lejtőn, és minél tovább haladunk, annál inkább fogjuk rázni a fejünket a számos hiányosságtól, és egyre érezhetőbb lesz, ahogy megkeseredik a szájízünk a számítógép vagy a konzol előtt ülve.

A The Surge nem fogja magával ragadni a legtöbb játékost, többek között azért sem, mert a bejárható terület, ahol bóklászhatunk, rettentően kies és ingerszegény, így a játék nagy részében a single player mód magányosságérzése hatványozottan fog rátelepedni a felhasználóra, és még a környező npc-k, vagy a történet sem tudja enyhíteni ezt a folyamatos egyedüllétet.

A játék monotonitása mellett ráadásul még nehéz is. A folyamatosan ismétlődő ellenségek nagyjából ugyanolyan vagy erőszakosabb támadásokra képesek, mint a főszereplőnk, így a játékosnak majdhogynem tökéletes módot kell találnia az ellenfelek legyőzésére, hogy haladhasson a történettel. Külön furcsának találtam, hogy ha visszamegyünk feljavítani a felszerelésünket, a játék újraéleszt minden ellenfelet, amit már egyszer legyőztünk: ennek semmi értelme nincsen.

A játék harcrendszerét a Dark Soulshoz hasonlítják a legtöbben, de pusztán csak azért, mert könnyű benne meghalni és a game over felirat elkerülhetetlenül sokszor jelenik meg a képernyőn. Emellett fontos szerepet kap még az is, hogy mennyire hatásosan képes a játékos blokkolni az ellenfél támadásait, de a Batman főszereplésével készült Arkham játékok és az Assassin’s Creed bejáratott mechanikája óta ez korántsem meglepő.

A Dark Souls izgalmas harcrendszerével ellentétben viszont, ha ellenféllel találkozunk a Surge-ben, akkor a görgőnk segítségével kell kijelölni a célzásra kívánatos testrészeit az ellenfeleknek. Ilyen testrészkijelölő rendszerrel már találkozhattunk a Bethesda egyik leghíresebb játékában, a Fallout szériában is.

Bár amíg a Fallout-ban élvezetes ennek a módszernek a használata, ebben a játékban egyenesen idegesítő. A játékmenet azért hajmeresztő, mert aközben kell kijelölnünk az adott ellenség védtelen testrészét, miközben harcolunk, és az egér görgőjének a használata is rettentően esetlen érzést ad a harc hevében, és annak ütemét lassítja. Sokszor előfordul, hogy nem sikerül az apró görgőt rátekerni a kívánatos, azaz védtelen testrészre, így sokszor fogunk előre-hátra tekergetni azon a szerencsétlen periférián. Bár legalább szembesülünk vele, hogy a játékmenetet görgőre alapozni egy hatalmas ballépés, mivel a szerkentyűt nem ilyen pontosságra tervezték.

Hogy egy ilyen modern világban miért főként közelharci fegyvereket használ a főszereplő és az ellenfelek, arra nem tudok indokot adni, a környezet pont arra utal, hogy a nagy erejű lőfegyverek használata mindennapos legyen, főleg ennél a harci gépezetnél, amit irányítunk.

A környezet, amiben vagyunk, meglehetősen lapos, és az egész játék színvilága rettenetesen egyhangú, így a legtöbb pálya hasonlít egymásra, és nem nagyon érezzük azt, hogy valahova haladnánk. A pályák felépítése nem túl egyértelmű, sok időt fogunk azzal tölteni, hogy körbe rohangálunk egy helyen, ahol már minden ellenséget megöltünk. Sokan gondolhatnak a Doom szériára, ahol szintén ugyanezt tettük, miközben a kijáratot kerestük. Itt azonban semmi misztikum vagy aha-élmény nem fogja el az embert miután kibóklászik egy helyről, mivel az unalmas tájakon rossz érzés ott ragadni, és a több órásnak tűnő szaladgálás után, csak a pályadizájnereket fogjuk szidni.

A The Surge sztorija nagyon mellékes, semmit sem mond el nekünk a játék. Az információ hiánya fojtogatja a játékost, és nagyon kevés motivációt ad arra, hogy folytassuk ezt a meglehetősen nehéz kalandot. Talán az MMORPG-kben és más nyitott világos játékokban működik az, hogy nem kötik az orrunkra, hogy hova kell menni és mit kell csinálni, de azt elfelejtették, hogy az internetes játékokban meg lehet kérdezni másokat, hogy mit kell csinálni, a nyitott világos játékokban pedig ez indokot ad a felfedezésre. Itt viszont a meglehetősen apró pályákon megragadni majdnem olyan érzés, mintha börtönbüntetésre ítélnék az embert. Az ember keresi a kiutat, de ha ki is jut, rájön, hogy már a felesége megcsalta és nem dolgozhat sehol, tehát ismét kilátástalan helyzetbe került, azaz újfent jött egy pálya, ahol megragad, és külső segítség, azaz az internetes profik nélkül csak a kilátástalanságban marad jó sokáig.

Az ellenfelek nagyon sokszor ismétlődnek, viszont ahogy megöljük őket egyre erősebbek és erősebbek leszünk, így van egy kis motivációnk rá, hogy ne csak elfussunk mellettük.

A karakterünk nem csak egyféleképpen fejlődhet, így újabb és újabb harcstílusokat taníthatunk a karakterünknek, tehát van értelme újrajátszani a programot, ha ki akarunk próbálni minden lehetőséget.

A játék megjelenése elég szép, részletes, de a színpalettája erős korrekciót igényel, a zenéje teljesen felejthető. Külön érdekesség, hogy nem minden videokártyával működik együtt a program, így a legújabb grafikai hardverek között is van olyan, ami miatt egy kék villogó fény jelenik meg néhány részén a játéknak, tovább rontva az összképet.

Összességében, a játék rendkívül sok kívánnivalót hagy maga után. Tulajdonképpen tényleg olyan játék, mint a Dark Souls, csak sokkal rosszabb, minden tekintetben. A tizenötezer forintos árcédulát meg kifejezetten soknak tartom. Ha valami igazán jó sci-fi játékot szeretnél, ami akciódús és izgalmas, ráadásul története is van, akkor inkább fordulj a Nier Automatához.

Ha mégis szeretnéd kipróbálni a játékot, akkor a program elérhető a Stream áruházában, vagy pedig bármelyik videojáték üzletben.

május 26, 2017
Hátborzongató lett az Outlast 2

Megérkezett a régen várt horror játék, az Outlast 2. Az első részhez hasonlóan most sem ajánljuk a játékot a szívbajosoknak, mivel a játék komor, baljós hangulata mellett megannyi meglepetésszerű ijesztgetést tartogat, amitől előbb utóbb még a legszívósabb játékos is azt mondja: most inkább nézek egy rész Teletubbbies-t, mielőtt folytatom.

A játék elején egy televíziós riporter nő és egy helikoptersofőr társaságában találjuk magunkat, ahogy vígan cseverésznek a munkahelyi dolgokról, de egyszer csak BUMM, és a helikopter teljes egészében a földre zuhan.

Ahogy botorkálunk a roncsok között, csak egy célunk van, hogy megtaláljuk a riporternőt. Ezzel el is kezdődik a kalandos keresésünk, ami során többször is megfordul majd a fejünkben, hogy mennyire is éri meg nekünk megmentenünk a lányt.

A játékmenet hasonlít az Outlast 1-ben látottakhoz. Ismét egy harci mozdulatokban gyakorlatlan személy felett vesszük át az irányítást, aki csak futni meg bujkálni tud a mumusok elől. A szörnyetegek, akik a sötétben rejtőznek, meglehetősen ijesztőek, főleg mivel semmit sem tudunk ellenük tenni. Ha odamész, hogy most majd jól megmutatod nekik, hogy ki a fenegyerek, irdatlanul lemészárolnak. Külön plusz pont jár a játéknak, hogy nem mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal hánynak minket kardélre a fekete emberek, hanem mindig más és más testrészünkön mutatják ki vérszomjasságukat. Legyen szó kasztrálásról, kibelezésről, vagy egy egyszerű keresztre tűzésről, ezek a srácok nem lacafacáznak, és mindezt közelről, belsőnézetes kameraállásban követhetjük szemmel.

Ahogy a sötétben botorkálunk, csak a kameránk kísér minket magányos utunkon. A kamera infravörös szenzoraival még a sötétben is láthatunk, ami kapóra jön, ha nem akarjuk magunkra hívni az őrült lidércek figyelmét, akik körülöttünk somfordálnak. A kamera viszont úgy zabálja a Duracellt, mintha IMAX 3D-ben venné a történéseket, emiatt nem lehet mindig a szemünk előtt. Ha nincs rá szükségünk, muszáj vagyunk kikapcsolni, különben gyorsan elem nélkül maradunk.

A kamerával annyi baj van, hogy miközben a szemünk előtt van, nem tudunk se kúszni, se futni, csak gyalogolni, és ezért ha felforrósodik a helyzet, muszáj, hogy a feketeségben rohanjunk az ellenfelünk elől, mivel valamiért nem lehet sprintelni kamerával az arcunkban.

A videófelvevőnek egyéb funkciója, hogy a mikrofont is be lehet kapcsolni rajta, ami ugyan még inkább használja az elemet, a kijelzőn viszont kapunk egy kiírást, hogy bizonyos hangok honnan érkeznek, így akármelyik sarkon meg tudjuk állapítani, ha valaki le akar ránk csapni.

A játékban ugyan nincsenek harcrendszerek, de ezek helyett menekülési módszerek széles tárháza van a rendelkezésünkre bocsátva, hogy legyen esélyünk a szörnyekkel szemben. A futás mellett, még bujkálni is tudunk. Mindenbe belebújhatunk, szekrénybe, hordóba, sőt, még gyermekkorunk kedvenc búvóhelyére, az ágy alá is mehetünk, ha nosztalgiázni van kedvünk. Külön érdekesség, hogy az ajtókat nagyon lassan, komótosan is ki tudjuk nyitni, ha csak nem akarjuk hevesen kitépni a helyéből, hogy lepadlózzanak minket a zombi hordák. Ami a legjobban tetszett az egész bújócskában, azok a vizeshordók. Egy gyors gombnyomással beleugrik a főszereplőnk, és a víznek a kinézete olyan tökéletesen tükrözi a valós vizet, hogy a gurulós székünk kényelmében is megremeg az ember a hidegvíz látványától. A víz alatt természetesen nem lehetünk az örökkévalóságig, tehát ha nem akarunk félelmünkben belefulladni egy hordó vízbe, jobban tesszük, ha kidugjuk a fejünket néha.

A játék helyszíne teljesen eltér az első verziójától. Az első részben ugye egy diliházban kellett bujkálnunk, most azonban főként a vadon a játszóterünk. A magas fák és láncos kerítések remek atmoszférát teremtenek a meglehetősen sajátos és félelmetes játékmenet mellé. A program nemet mond a nyitott világos játékoknak, és bizony, egy előre megszabott útvonalat kell bejárnunk, és ha ellenkezünk, láthatatlan falakba vagy áthatolhatatlan bokrokba ütközünk.

Bár nem teljesen nyitott a játéktér, ez nem jelent okot arra, hogy ne kelljen kreatívnak lennünk. Nem csak egy, hanem számos módja van arra az embernek, hogy átjusson az adott szinteken, így többszöri végigjátszásra sem lesz unalmas a játék. Ráadásul a játék éppen hogy megjutalmaz a felfedezésekért. Megannyi titkos ajtót, reteszt vagy akár elhagyott dokumentumokat is találhatunk, ha elég alaposan nézünk át minden pályát.

A játéknak van egy misztikussága, ami nem hagyja nyugodni az embert, és állandóan arra készteti, hogy elviselje a folyamatos félelmet és rettegést. Az ijesztgetésekért cserébe egy nagyon lebilincselő és magával ragadó történetnek lehetünk tanúi, és a rejtett nyomokon elindulva még a játékos is egy saját nyomozást indíthat, hogy kiderítse kik is ezek a vérszomjas fenevadak. A játék félelemfaktora az egekben van, és tényleg, ha nem lenne kifizetődő a sztori, szerintem senkinek nem ajánlanám ezt az őrült, vérfagyasztó játékot.

Az Outlast 2 ellenfeleinek a témabesorolása nehézkes, mivel ez egy fura egyveleg: vannak radikális őrült vallásfanatikusok, zombik, lidércek, démonok, egyszóval minden, amivel nem akarnánk a VIII. kerületben találkozni egy fázós éjszakán.

A játék zenéje valami fantasztikus. A háttérzene úgy változik, ahogy a karakterünk helyzete a játékban. Ha nem történik semmi, csak lágy, de baljós alapzajszerű melódiák játszódnak, de ha jön utánunk valami, disszonáns dallamok sorával fog megfagyni bennünk a vér. A látvány is remekül képviseli a 2017-es játékok grafikai újításait, tehát ne egy Commodore 64-re akarjuk telepíteni ezt a programot, mert kékhalál lesz a vége.

Összességében az Outlast 2 egy igazán jó játék. Nem csak azért, mert mindenki elámul a grafika miatt, vagy, mert senki nem fogja megúszni száraz alsónadrággal a játékot, hanem mert a történet olyan, mint amikor egy jó sorozatot néz az ember, ami állandó cliffhangerekkel ér véget. Egyszerűen behúzza az embert, és ambivalens érzéseket táplál bennünk, a játékosokban, hogy játsszunk még, de közben félünk odaülni, mert tudjuk, hogy épp úgy, mint a játékban, a valóságban sem tudnánk semmit sem csinálni a zombikkal, sőt, még egy mérges öreg nénitől is inunkba száll a bátorságunk.

május 12, 2017
PlayIT és PlayIT Plus, melyik a jobb?

Idén is megrendezésre került Budapesten a PlayIT, ami immáron félévente jelentkezik országszerte, és nem csak Budapesten, hanem más városokban is, ráadásul hamarosan külföldre is megérkezik az esemény.

A rendezvény helyszíne ezúttal a kissé talán nehézkesen megközelíthető Hungexpo-ba került, de a külön buszoknak hála az odajutás nem volt olyan vészes, mint egyébként.

A PlayIT a geekek találkozóhelye, de idén a Mozdulj Gamer kampány keretein belül a sportok is beférkőzték magukat a konzolok és a PC-k közé. Lehetőségünk volt gördeszkázni, rollerezni, sőt, még pankráción is részt vehettünk, ez utóbbin viszont csak nézőként. Ezeken kívül még katonai akadálypályán is kipróbálhatták magukat a vállalkozó szelleműek, illetve csocsózni és pingpongozni is mehettek azok, akik semmiképp sem akarnak elszabadulni az asztaltól.

A rendezvénynek két része volt, a nappali és az esti. A két PlayIT programjai igazából annyiban nem különböztek egymástól, mint beharangozták. Volt szó kifejezetten szexi cosplayer csajokról a 18+-os részén, de körülbelül kettő vagy három lengén öltözött lánnyal lehetett találkozni az egész eseményen. A játékok nagy része is maradt ugyanaz, ebből csak azt lehet leszűrni, hogy nincs elég felnőtt játék ahhoz, hogy ez a zsáner megtöltsön egy pavilont.

A nappali PlayIT-en hömpölyögtek az emberek. Apró kisfiúk és kislányok szaladgáltak Minecraft-kardokkal és verekedtek a konzolok felett, hogy kipróbálhassák az új játékokat. Ezzel szemben a PlayIT PLUS-on mindig volt üres gép, és különösen nagyobb konfrontációk nélkül lehuppanhatott az ember egy-egy játékhoz, és akár fél órákat is játszhatott, mielőtt valaki mögé állt volna, hogy szeretne ő is sorra kerülni. Mi, galaktikások, egy rögtönzött lan party-t csaptunk a Counter Strike Global Offenzíven, aztán még elmentünk fél órát játszani az új Battlefield 1-gyel, hogy aztán felváltva csapkodhassuk egymást a tavalyi Mortal Kombatban, és mindezt úgy, hogy sehol sem kellett sorban állni, vagy a hátunk mögé nézni, hogy valakinek elrontjuk-e a PlayIT élményt. Az esti PlayIT-en a játékok előtt töltött idő jóval több volt, mint a megszokott, mivel eddig a PlayIT nekünk azt jelentette, hogy körbe-körbe sétálgattunk a pavilonokban és fél órákat várunk egy-egy gépre, hogy elé kerülhessünk. Ha a játékok kipróbálása a cél, és betöltötted a 18-at, mindenképpen inkább az esti eseményre érdemes jegyet váltani, mert a csarnok kvázi kiürül, és végre nem érzed magad kínosan a sok kisgyermek között azért, mert elmentél egy gameshow-ra. Ja, és majdnem kihagytam: az esti PlayIT-en volt csapolt sör is és még extenzív káromkodás is a színpadon, ami nem egy mindennapi látvány Magyarországon.

Az egész napos eseményre sikerült összetoborozniuk az internetes szórakoztató személységek, azaz a youtuberek jórészét. Találkozhattunk Szirmai Gergővel, Pamkutyával, Siriusszal és nem utolsó sorban Zsozeatyával. A Trónok Harca két sztárja, Gemma Whelan és Daniel Portman is tiszteletét tették a programon, ők rajongókat is fogadtak, autogramot osztogattak és még közös képet is lehetett velük készíteni. A Trónok Harca még a Vastrón egy másolatát is kiállította az eseményen, amit ráadásul estére is kint hagytak, így képek százai készültek az ülőalkalmatossággal.

Házi e-sport bajnokságot is rendezett a PlayIT, ahol az adott e-sport magyar szakkommentátorait hallgathattuk, miközben a sportolók szimulált birokra mentek a nagyképernyőn. A legtöbb nézőt vonzó ezek közül a Counter Strike és a League of Legends bajnokság volt.

Az esemény legérdekesebb része a VR volt. A párezer forintos belépőért cserébe az összes most piacon lévő VR terméket kipróbálhattuk egy pár perce, és mondanom sem kell, ezeknél az eszközöknél álltak a legnagyobb sorok. Nekem például volt szerencsém egy VR tankjátékot kipróbálni, illetve egy horror lövöldét és egy íjász szimulátort is. Most lelepleződtek a Youtube gamerek, mert igen, néhol valóban hátrahőköltem a horror játék közben, de korántsem fetrengtem sírva a földön a rémülettől, mint ezt sok videón láthatjuk. Ráadásul az ember állandóan tisztában van vele, hogy VR-ban van, mert a szemüvegek hiába vannak szorosan a szemünkre erősítve, egy hirtelen mozdulat és már homályosan látunk mindent. Igen, az év nagy felfedezése, hogy ha nincs milliméter pontossággal a szemünk előtt az eszköz, akkor, mintha egy rossz szemüveg lenne rajtunk, behomályosodik a kép, és ez elég rossz hatással van az immerzióra. A VR szemüvegeknél egészen jól ügyeltek a higiéniára, mivel minden felvétel és levétel között fertőtlenítették, kivéve az egyik fickónál, de mi bevállaltuk a szembetegség kockázatát a játékért.

Összességében nagyon szuper volt az idei PlayIT és a PlayIT PLUS, külön tetszettek a sportlehetőségek és a VR. Talán egy kicsit félreeső helyre tették most a helyszínt, de látva hogy milyen sok pavilon volt, talán ez érthető is. Nem hiába volt akkora hype az idei PlayIT körül, és most kifejezetten jó irányba kezdett el alakulni az esemény. Lassan, de biztosan ez egy igazi nemzetközi rendezvény lesz.

április 30, 2017
Ingyenes lett a Starcraft első része, és a Brood War kiegészítő!

A StarCraft az egyik leghíresebb valós idejű stratégiai játék a Bizzardtól, ami mostantól ingyenesen letölthető és játszható.

Az indok a hirtelen döntés mellett nem más, mint az, hogy a stratégiai játék egy HD remake-et fog kapni, csak úgy, mint a Diablo I vagy éppen anno a Heroes III. Ez a remake viszont nem lesz ingyenes.

Emellett azt se felejtsük el, hogy díjmentes StarCraft-szerverek tömkelege jelent meg az utóbbi időben, ahol ingyen lehetett játszani, és e szerverek játékosszáma már lassan felülmúlta a fizetős, eredeti szerverekét. Bár lehet, hogy ezzel több játékost fognak megkaparintani, mint az alterált verziók, de azok a változatai a játéknak már sokkal fejlettebbek, mint az eredeti StarCraft. Például az ICC Cup verziója a programnak még a saját Anti Hack szoftverével is rendelkezik, hogy szembeszegüljön a csalásokkal. Ezen a téren talán egy picit elmaradottabb a Blizzardos változat.

A játékban egy miniatűr várost kell építenünk az alattvalóink segítségével, emellett egy saját mini gazdaságot is kell működtetnünk, hogy a militarizált államunkat a tökélyre fejleszthessük. A gazdaságunk külszíni bányászással kinyert kristályon és zöld földgázon alapszik, és ezen anyagok felhasználásával tudunk háborúra készülni az ellenségeink ellen.

Fel kell állítanunk egy páratlan hadsereget, amivel elkenhetjük – vagy legalábbis megpróbálhatjuk – az ellenfeleink száját. A nyersanyagok hatékony elosztása és a hadsereg felállítása tulajdonképpen egy verseny a frakciók között, aki a legjobban tudja működtetni a bázisát, annak lesz a legjobb hadserege. De a hadseregben a fegyverzetek típusait is meg kell válogatnunk, mert vannak olyan egységek, amik jók repülők ellen, de rosszak tankok ellen, és így tovább. A StarCraft lényege így tehát a gyorsaság és a szerteágazó figyelem.

A háború a három galaktikus faj, a protoss, a terran és a zergek egymásnak feszülése. A terranok az emberek, a protosok egy nagyon high-tech és inteligens faj, a zergek pedig egyfajta galaktikus csótányok, akik nem csak erősek, de veszélyesek is, ráadásul sokan vannak.

A három frakció meglepően jól van kiegyensúlyozva, miközben merőben másfajta egységekkel rendelkeznek az egyes fajok. Mindhárom fajnak kismillió módja van rá, hogy felperzselje az ellenségeket, így egyik meccs sem lesz olyan, mint az előző.

A StarCraft végigjátszható egyjátékos módban, aminek során egy nagyon szövevényes és magával ragadó történettel találkozunk. A sztorimódban, nemcsak az emberekkel kell lennünk, hanem betekintést nyerünk az ufók hadjárataiba is, és megismerkedhetünk azok motivációjával, ami miatt nagyon nehéz megmondani, hogy kik is itt az igazi rosszfiúk. A StarCraft történetmesélés szempontjából nagyon hasonlít a Warcraftra, azaz egy-egy fontos karaktert kapunk, akik másokkal felugró ablakokban beszélgetnek, viccelődnek, vagy éppen halálosan megfenyegetik egymást. Mondanom sem kell, meglepően jól van beépítve ez a típusú sztorivezetés a már majdnem 20 éves játékba.

Az igazán vonzó része a játéknak az nem más, mint a többjátékos mód. Ez a játék már előbb létezett, mint a Ryan közlegény megmentése című film, tehát nem egy mai darab. Az online játékosok között vannak régi koreai veteránok, akik három másodperc alatt el tudják tángálni azt, aki még csak most kapcsolódott a játékba. Az online váróteremben nincsenek rangok vagy szintek, így nem lehet megkülönböztetni a kezdőt a profitól, így nagy az esélye hogy beleszaladsz egy-egy csúfos vereségbe.

Bár az online szerverek között vannak olyan nevű szerverek hogy „noobs” (zöldfülűek), ide elég magabiztossággal csatlakozhatunk. Bár itt is előfordulhatnak alvó profik, akik a játék elején még normálisan, azaz bénán játszanak, de a végén, amikor már azt hiszed nyertél, egy eddig rejtett százezer fős hadiflottával végiggereblyézik a szeretett városodat, és nem marad más belőled csak füst és egy felirat, hogy „a játéknak vége”. Az a legtisztább, hogyha barátainkkal játszunk, akiknek szintén sejtelmük sincs a programról, így biztosítható a játékosok közötti egyensúly, sőt, minden bizonnyal jó beszélgetési alapot tud nyújtani a StarCraft a játékon kívül is.

A program külső megjelenésre éppen olyan, mint amilyenre egy csaknem 20 éves játéknál számítanánk. A pixelek láthatóak, de akár elképzelhetjük, hogy ez egy új indie játék, ami direkt választotta a pixeles grafikát, hogy bónusz hipszter pontokat kapjon a steames megjelenésükkor.

A hangeffektek elég repetitívek tudnak lenni, de a szinkronszínészek rendkívül jó munkát végeztek. Az űrlények mind merőben különböző hangzással beszélnek, így már a hangjukról meg lehet állapítani, hogy melyik fajhoz tartoznak. Egyáltalán nem hasonlít emberi beszédhez, ahogy kommunikálnak, mégis érthető, amit mondanak. A meccs közbeni lágy gitáros zenét az örökkévalóságig el lehet hallgatni, és még az idegrendszerünkre is jó hatással van, amikor csúfos vereséggel kudarcot vallunk az egész frakciónknak.

A StarCraft nem csak egy stratégiai játék, hanem egy történelmi ereklye. A koreaiak nemzeti sportja, valamint egy régészeti lelet abból az időből, amikor fellendültek a stratégiai játékok. Manapság a MOBA-k és a Hero Shooterek kerültek előtérbe, mint a legtöbbet játszott játék típusok. Ezek előtt 2005-ben az MMORPG-k és az FPS-ek voltak a menők, és itt láthatjuk, ahogy 5-10 évente változnak a játékstílusok. Kíváncsian várhatjuk, hogy mi lesz a jövő legkirályabb játékstílusa.

A StarCraft számomra az a játék marad, amit mindig is játszani akartam, mindig is meg akartam tanulni, hogy olyan menő legyek, mint a koreaiak, és csukott szemmel megverhessek benne bárkit, aki nem tetszik. Sajnos ez a vonat már elment, és az e-sport álmaimnak a stratégiai játékban lőttek, de most, hogy visszaülhetünk a játékhoz, ráadásul ingyen, egy nagyon erős nosztalgikus érzés foghat el mindenkit, még azt is, aki sosem játszott a játékkal korábban.

Ha felkeltettük az érdeklődésedet, mindenképp csekkold le a játékot a hivatalos honlapján a battle.net-en, de ha nagyon nem tudsz megbarátkozni a klasszikus grafikával, akkor még mindig ott van a StarCraft II, ami szintén ingyenesen játszható, egy pár megkötéssel persze.

április 27, 2017
Megérkezett a Guardians of the Galaxy játék

A Guardians of the Galaxyt legtöbben a filmváltozata miatt ismerik, de végre megérkezett a játékverzió is, ami elsősorban a képregényt dolgozza fel. A feldolgozást a Telltale Games vállalta, és mint eddig majdnem minden adaptációjukban, most is egy történetorientált kalandjátékot készítettek az eredeti anyagból.

A formátumot már ismerhetjük az előző játékaikból a Batmanből, a Walking Deadből és a Game of Thronesból. A játék váza nem sokat változott azóta. Továbbra is egy karaktert, a főszereplőt, Űrlordot kísérhetjük figyelemmel, ahogy az Onrail Shooterekhez hasonló metódussal végigkövetjük a Thanos csatlósai ellen folytatott harcot.

A játék lényege, hogy a szereplők érintkezésekor egy-egy dialógusopciót választhatunk, és az alapján folytatódik a történet. Bár igazából ez nem biztos, hogy teljesen igaz, ugyanis a Telltale játékainál tapasztaltam, hogy ha újrajátszom a játékot, akkor is ugyanaz fog történni, függetlenül attól, hogy mit választottam. Ha direkt ellene mész a programnak, hogy márpedig most akkor is az történjen, amit én akarok, sajnos a körülöttünk lévők ugyanabba az irányba fogják terelni a sztorit, ahogy annak történnie kell.

Ennek példájára tegyük fel, hogy a Telltale csinálna egy Gyűrűk Urás játékot. A beszélgetéseknek ennyi hatása lenne:

– Te mit szólsz ehhez? Bemenjünk Móriába, kockáztatva azt, hogy megöl minket a Balrog?
– Ne, menjünk körbe.
– Ajj, Gandalf, ne butáskodj! Menjünk be.

Sajnos ugyanez a séma megfigyelhető a Guardians of the Galaxyban is. Az első végigjátszásom után megpróbáltam úgy végigtolni, hogy senkihez nem szólok egy szót se. Emiatt az enyhén bamba magatartásom miatt viszont párszor negatív visszajelzést kaptam a csapatom tagjaitól, de semmi nagyobb hatása nem volt a sztorira. A kínos csendeket csupán Űrlord ostoba kifejezései törték meg.

Így elsősorban sajnos nem a választható beszélgetési opciók az okai annak, amiért érdemes a játékkal játszani, hanem sokkal inkább a történet maga. A körülöttünk lévő csapat nagyon jól működik, és a különböző személyiségek közötti szóbeli párbajok nagyon életszerűek. Az eddig könnyed hangvételű baráti társaság mindennapjaiban csúnya veszekedéseknek lehetünk a tanúi, amiről eddig sejtelmünk sem lehetett, ha csak a filmet követtük.

A beszélgetések mellett kapunk akciódús részeket is, melyek során egy-egy kattintással vagy gombnyomással verekedhetünk, vagy éppen lövöldözhetünk az ellenfeleinkre, és így van egy pici változatosság is a játékmenetben.

A galaxis őrzőinek van egy nagyon menő hajója is, amit felfedezhetünk, és így igazán mélyen beleáshatjuk magunkat a szereplők háttértörténeteibe. Tényleg nagyon érdekes a csapattagjainkkal úgy találkozni, mint egyedülálló személyiségekkel, mivel a mozivásznon leginkább csak egy pakkban láthatjuk őket.

A játék legnagyobb pozitívumai közé sorolható tehát a történet, a csapattagok életszerű magatartása és nem utolsósorban a vicces jelenetek és az igazán nosztalgikus háttérzenék. Mert milyen is lenne egy, A galaxis őrzői játék, ha nem lenne tele vicces gagekkel, vagy hiányoznának belőle az ikonikus dallamok?

A program legnagyobb negatívumai között viszont ott van a Telltale szokásos játékmenete, ami körülbelül semmit sem fejlődött az évek során, csak ugyanarra a csontvázra épül fel, mint az előzők, és ha már találkoztunk a formátummal, amit szó szerint minden játékukhoz használnak, valószínűleg egy kissé kiéget minket a repetíció.

A játékmenet mellett a grafika sem ordítja azt, hogy 2017-van. A leegyszerűsített megjelenés bár nem kifejezetten negatívum, de ennél a kiadásnál különösen rossz, főleg a főszereplő arcmimikája. Valamiért ugyanabban a betegségben szenved, mint a Mass Effect Androméda szereplői, és kissé úgy beszél Űrlord, mint aki szélütést kapott. Plusz, bár ez nem negatívum csak érdekesség, nem is hasonlít a főszereplő a filmekben megismert színészre.

A játék lefolyása nagyon akadozó, az első izgalmas percek után óráknak tűnő részek következnek, amiket nulla inputtal át lehet kattogni, hiszen a játékmenet nehézsége mondhatni a Candy Crush szintjével vetekszik.

Összességében a játék kötelező darab a Marvel és/vagy A galaxis őrzői fanoknak, bár annak is megfelelő, aki csak valami könnyed kikapcsolódásra vágyik a hosszú munka után. Ha valami sokórás, kifejezetten szórakoztató játékot keresel, akkor viszont kerüld el a programot nagy ívben, mert körülbelül olyan a játék, mintha megnéznél egy, A galaxis őrzői filmet, csak nincs benne Chris Pratt.

A játék nem kifejezetten rossz, sőt nagyon érdekes lehet annak, aki még nem játszott Telltale játékkal, de ha már igen, akkor semmiről nem marad le az se, aki inkább megvárná az új filmet.

Ha viszont nagyon hype-oltak vagyunk, és minden morzsáját fel akarjuk szívni A galaxis őrzőinek, akkor arra mindenképpen megfelelő ez az átmeneti Marvel fix, amíg meg nem érkezik az igazi anyag.

április 20, 2017
Diablo vikingekkel – Vikings Wolves of Midgard játékteszt

A Vikings – Wolves of Midgard a legfrissebb fantasy játék, ami a felülnézetes dungeon crawler játékmenetével minden bizonnyal sok Diablo vagy Path of Exile rajongónak fel fogja kelteni az érdeklődését.

A programban, mint a cím is sejteti, egy viking szerepében fogjuk járni Midgard kies tájait. Nem meglepő a témaválasztás, hiszen mostanában – hasonlóan, mint régen a vámpírok vagy a cowboyok- nagyon trendik lettek a vikingek, mindez köszönhető a Vikings című History Channeles sorozatnak, amit mindenképpen ajánlok, hogyha hangulatteremtésre van szükséged a játékhoz.

A játék sztorija a skandináv mitológián alapszik, aminek során rengeteg ellenséggel fogunk szembenézni. Az ellenfeleink mind az istenek alkonyának, a Ragnaroknak a csatlósai. Az ellenfelekkel szembenézhetünk egyedül is, vagy éppen egy barátunkkal online multiplayeren keresztül.

A Vikings – Wolves of Midgard egyik legérdekesebb újítása a törékeny környezet. Miután ezzel a játékkal játszottam, minden hasonló felülnézetes akciójátéknál nézni fogom, hogy a varázslataim, kardcsapásaim mennyire zúzzák ketté a környező asztalokat, székeket. Fenomenális érzés, ahogy jobbról-balról repül a berendezés egy-egy ütésem után, és meglepően hangsúlyossá teszik minden mozdulatát a vikingünknek. Akármilyen fantasztikus a pusztítható környezet, talán egy kicsit túllőttek a célon néhol, mert nem egyszer előfordult, hogy egy gyönge kis íjjal rálőttem egy kőoszlopra, ami mintha műanyaghabból lett volna, kirobbant a helyéről. Lehetséges, a nyílvesszőm puskaporral volt megtöltve, de ez nem valószínű, tekintve, hogy ez egy középkori fantasy játék, sokkal valószínűbb hogy elsiklottak e mellett a készítők, és egy ilyen meglehetősen súlyos hibát bennhagytak a programban.

A harc a játékban mindig izgalmas, rengeteg gombot kell használnunk egy-egy ütközésnél, így amikor jönnek az ellenfelek, sosem érezzük úgy, hogy agyatlanul grindolnánk, mert a gyorsan változó szituációk nem engedik, hogy rátehénkedjük a jobbklikkre. Az animációk a kardsuhintásoknál nagyon szépek, viszont valamiért nagyon ügyetlen a karakterünk, valahogy nem úgy mozog a főszereplőnk, ahogy szeretnénk, sőt, akik nagyon ügyesen bánnak az egérrel azoknak szembetűnően esetlenül reagál a játék a nyomkodásra.

További pozitívuma a játéknak az maga a megjelenése: ugyan nem szemkápráztatóan realisztikus vagy kidolgozott környezetekkel találkozunk, mégis nagyon jól esik ott lenni. A skandináv vidék, vegyítve a fantáziavilágok ismert elemeivel, egy páratlan mixet alkotnak, és az aláfestő zenét hozzáadva hihetetlenül hatékony immerzióban lesz része annak, aki beruház a játékra. Bár nagyon jó ránézni a játékra, amint az ellenfelek odacsődülnek a főhősünkhöz, a játék fps-e akkorát esik, mint amikor Thor isten lecsap a kalapácsával. Ez kifejezetten zavaró multiplayerben, mivel a társunk is rengeteg dolgot fog csapkodni meg mi is, és ultra grafikán még a legkorszerűbb gépet is kifüstöli a sok repkedő törmelék. Ez a készítők hibája, mert a játék nem optimalizált, normál vagy gyenge grafikán ezek a dolgok megoldódnak, de akkor sem elfogadható, hogy egy ilyen közepes grafikájú játék gondokat okozzon bármilyen számítógépen.

A játék története papíron egész izgalmasnak tűnik, viszont ahogy végigvezet minket a sztorin a program, valamiért személytelenné és érdektelenné teszi mindazt, ami lejátszódik a szemünk előtt. A karakter, amit irányítunk valami mágikus oknál fogva teljesen érzéketlen résztvevője a játéknak, így felé annyi érzelmet sem táplál a játékos, mint az ellenfelek felé, akiket lekaszabolunk. A főszereplő hidegsége nagyon rossz hatással van a játékra, főleg a single player módban, multiplayerben még talán szórakoztatóbb lehet a játék, ha beszélgetünk a csapattársunkkal, de a szóló változat emiatt pár óra után elég unalmassá válik.

A további negatívumok közé tartozik a karakterkreáció, ebben biztosan csalódni fogsz, mert pár kiválasztható haj és arc kivételével nem sok mindent tudunk alakítani a karakterünkön. Kifejezetten hiányoltam az ázsiai játékokból ismert, hírhedt kebelméret-növelő és -csökkentő gombokat. Sajnos minden férfi és női karakter ugyanolyan tagbaszakadt vadállat, így a személyreszabás funkciói körülbelül nem is léteznek.

Összességében a játék a felülnézetes akció műfaján belül megállja a helyét. Ugyan megüti a mércét, hogy a jó játékok közé sorolhassuk, de éppen hogy eléri azt a szintet. A játék elég hosszú, és vannak benne meglepően jól elkészített szörnyek és bossfight-ok, de nem egy kihagyhatatlan alkotás. Mindenesetre, ha felkeltettük az érdeklődésedet a Vikings – Wolves of Midgard elérhető PlayStation 4-en, Xbox One-on és PC-n is.

április 12, 2017
A HammerTime Cafe is a Galaktika Klub partnere lett

Március végétől már a HammerTime Cafe is kedvezményeket kínál a Galaktika Klub platina- és gyémántkártyás tagjai számára.

A HammerTime Cafe egy klub, bolt és egy kávézó kombinációja. Budapest terepasztalos stratégiai játékosainak és szerepjátékosainak egyik legnagyobb fellegváráról van szó. De a klasszikus társasjátékok művelőit sem nézik ki, sőt helyben is rengeteg társasjáték van, amit ki lehet próbálni, vagy akár megvásárolni.

A kávézó kényelmes helyet tud nyújtani 2-3, vagy akár 7-8 fős csapatoknak is: a nagy felületet igénylő játékok és a szabálykönyvek is elférnek. Ha pedig valakinek nem elég nagy a csapata, az sem gond: szerezhet partereket a HammerTime Cafe játékos keresőjében, vagy kereshet az eseménynaptárban olyan bemutatókat, versenyeket, ahol mindig van elég játékos.

Ráadásul játék közben, helyben rettentő finom hamburgereket, tortillákat, salátákat is lehet fogyasztani, kézműves sörökkel, szálas teákkal, forrócsokikkal és egyéb finom italokkal kiegészítve.

A Cafe az Üllői út 111. alatt található, ami a Klinikáktól vagy a Nagyvárad térről 3 perc sétával megközelíthető. Asztalt foglalni a Facebook oldalukon, vagy az info@hammertimecafe.hu címen lehet.

A Galaktika Klub tagoknak nyújtott kedvezmények:

Platinakártya: 30% kedvezmény az italokból (akárcsak a HammerTime Cafe klubtagjainak).

Gyémántkártya: 30% kedvezmény az italokból (akárcsak a HammerTime Cafe klubtagjainak) és további 5% kedvezmény a figurákra, társasjátékokra, festékekre és egyéb kiegészítőkre.

március 29, 2017
Lélegzetelállító lett a Legend of Zelda: Breath of the Wild

A Legend of Zelda 2017 egyik legjobban várt játéka, melyben ismét a szőke kisfiú, Link bőrébe bújva dacolhatunk Hyrule-ban a rémséges Ganonnal. A játék főszereplőjeként száz éves álomba merülünk, majd egy misztikus hang felébreszt minket, hogy megküzdjünk a gonosszal.

Amióta kijött a játék, a Nintendót állandóan bombázzák a kritikusok a 10/10-es értékelésekkel és a folyamatos dicsőítéssel, szóval úgy tűnik, mindenkit megérint ez a program a nagyszerű játékmenetével és hangulatával. Nézzük meg, hogy tényleg érdemes-e a sok pozitív kritikára a nagy múltú Zelda játék.

Ébredésünk után egy kis tutorial részben kezdünk, amiben megtanulhatjuk a játék alapvető irányítását, majd később, amint megkapjuk az ejtőernyőnket, a játék teljesen megnyílik előttünk a felfedezésre, és indulhatunk összekoszolni barna csizmánkat a végtelen füves mezsgyéken és dombokon. A játék csak nagyon lazán vezeti a játékost a tennivalók felé, mivel Zelda világa óriási, és őszintén szólva határtalannak tűnik. Így az se gond, ha teljesen elveszünk a vadonban, hiszen nagyrészt ez a játék lényege. A játék felfedezéses részének izgalmát a Witcher vagy a Skyrim hangulatához hasonlítanám, ez nem véletlen, hiszen ez a két játék ugyanolyan unikumnak számít, mint Link kirándulása Hyrule-ba.

A fő küldetés mellett rengeteg mellékküldetés van, amelyek színesítik a játékmenetet. A nagy nyitott tér felfedezéséhez tornyokat kell megmásznunk, amikről ha szétnézünk, látjuk, hogy nagyobb és nagyobb területeken tudunk kirándulni, ha kedvünk tartja. A tornyok mechanizmusa teljesen egyedülálló ebben a játékban, miután egy-egy toronyra felmásztunk, távcsőnkkel körbenézhetünk, és ha látunk valami érdekeset, kijelölhetjük egy emlékeztetővel. Aztán ha lemásztunk, abba az irányba tudunk továbbhaladni, amerre tetszik.

A felfedezések mellett – mint egy mmorpg-ben -, van főzés, barkácsolás, ezek kivitelezése pedig nagyon egyszerű és még szórakoztató is. De a játék magától semmit sem mond el, így talán egy picit nagyobb kihívást jelenthet azoknak a játékosoknak, akiknek ez lesz az első játékélményük. Ám nem is baj, teher alatt nő a pálma.

A harcrendszer eléggé hasonlít a korábbi 3D-s Zelda-játékokban látottakhoz. Viszont ebben a játékban sokkal nagyobb kihívást jelent egy-egy ellenség meggyilkolása, nem pusztán a harcmechanikák miatt, hanem mert a fegyverek nagyon gyorsan tönkremennek. Ez nem is olyan rossz, mint ahogy hangzik, mivel a játék rákényszerít minket, hogy folyamatosan más és más típusú fegyvereket kelljen használnunk. Csak kár, hogy ha például nagyon megtetszik egy kard, akkor nem lehet ahhoz az egy eszközhöz ragaszkodni. A legviccesebb az egészben, amikor egy nehéz küldetés után végre nálad van az istenség nagy fényszablyája, csak hogy aztán három ellenség után kettétörjön egy rosszul kimért csapás miatt. Az ellenfelek ennek tetejében irtózatosan brutálisak. Főleg a játék elején: simán belehalhatsz egyetlen fejre mért ütésbe, ha nincs rajtad megfelelő védőfelszerelés.

A játék mottója a felfedezés, a kis dungeonök kitakarítása után bónusz szíveket kapsz, pont mint a régebbi Nintendo játékokban, viszont a járkálás időbe telik, így nekem például 40 óra játékidő után is távolinak tűnik még a vége. Viszont mivel ez az egyetlen nagy játék, ami kijött az új Nintendo Swichre, ez talán érthető. A készítők nyilvánvalóan látták a 2016-os trendet, hogy egyre népszerűbbek lettek a túlélőjátékok, ezért hasonló aspektusokat építettek a Legend of Zeldába is. Erőpontjaid vannak, melyek csökkennek, a harctól a mozgásig minden képes szívni ezt az erőcsíkot, és az újratöltés módja csak a pihenés vagy az étkezés. A környezeti változások is sokban befolyásolják a játékélményünket. Emellett a hidegben Link fázik és csak egy forró leves után fog megmozdulni nekünk a térdig érő hóban, így a főzés, mint képesség hirtelen értelmet nyer. Az egyébként elég nyűgösnek tűnő játékmechanika nem csak szórakoztat, de elégedettség érzéssel tölti el az embert, hogy a kis karaktere pocakja tele van, és készen áll a harcra. Nem csak a főzés az egyetlen nagyszerű addíciója a játéknak, ha lovagolni akarunk, akkor bizony meg kell szelídítenünk egy lovat a vadonból, és az sem piskóta.

A játékelemek közül ki kell emelnünk a játék fizikai világát. Itt minden, ami kerek, gurul, ami a levegőben van, az le fog esni, és ha x-re y erővel hatunk, akkor az b-nyit fog mozdulni. A legtöbb munkát a játéktéren lévő objektumok életszerű működésére fordították. Az egész játék legszórakoztatóbb része a fizikával való játszadozás, legyen szó egy lapos kavicson való laza snowboardozásról, egy füves domboldalról, vagy éppen amikor egy óriási kővel átgurulsz egy gyanútlan ellenfélen. Az ellenségek is rendkívül okosan használják a játékobjektumokat, ha a szörnyeteg lát egy kavicsot, és te messze állsz, akkor készülj a gurulás gombbal, mert előbb-utóbb megköveznek. Vagy ha valami oknál fogva eldobod az egyik fegyveredet, akkor a behemót fel fogja venni, és a saját szuperfegyvereddel fog széttépni. A legviccesebb fegyverek egyike egy óriási lapulevél. Ennek a lényege, hogy nem szó szerint megüt, hanem ahogy csapkodsz vele, elfúj, így a program vicces jelenetei közé tartozik az, amikor a szakadék széléről pusztán lefújsz egy-egy gonoszt.

A játék kinézete szép, de nem tűnik korszerűnek. A Legend of Zeldát futtató eszközök, a Wii U és a Swich nyilvánvalóan elavult grafikai perifériákkal rendelkeznek, így ezt nem lehet az egekbe dicsérni. Viszont a játék megjelenése esztétikailag kielégítő. Olyan, mint egy szép festmény, ha közelről nézed, csak ecsetvonásokat, azaz pixeleket látsz, de ha távolról, akkor egy szép tájat. Ez a játék nem a grafikai lenyűgözésről szól, hanem a készítők vizuális stílusáról, és az kifogásolhatatlan.

Összességében nagyon nehéz megmondani, hogy a játék miért jó. Látszólag nem tesz le semmi újdonságot az asztalra, mégis ha kipróbálod, majdnem biztos, hogy tetszeni fog. Olyan érzés volt vele játszani, mint amikor először kezembe vettem a Super Mario 64-et. Van valami mágikus a Zelda univerzumban, épp, mint minden másik játékban, amit a Nintendósok kiadnak.

március 15, 2017
A Halo az nem egy FPS? – Halo Wars 2 játékteszt

A Halo Wars 2 az idei év első sci-fi stratégiai játéka, amiben különböző összetételű csapatokat irányíthatunk, hogy a változatos missziókat sikerrel teljesíthessük. A játék a 2009-es első résznek a folytatása, és itt is az UNSC hadihajó legénységének parancsolunk. A program az előző résszel ellentétben nem csak Xboxon, hanem PC-n is megjelent. A singleplayer mellett, online multiplayert és cooperative játékmódot is tartalmaz.

A játékban első indításakor tipikusan a starcraftos, felülnézetes kameranézettel találkozunk, viszont ahogy elkezdünk játszani, elég fontos különbségeket vehetünk észre. Sok helyen olyan, mintha a játék nem tisztán valós idejű stratégiai játék lenne, hanem egy felülnézetes kalandjáték, ahol jó pár egységet irányíthatunk.

Az egységek elég jól reagálnak a kattintásokra, bár néha az AI nem egészen oda megy, ahova kattintottam, vagy éppen ok nélkül kerül egyet, mikor nyíl egyenest is gyalogolhatott volna, sőt párszor azt sem tudja a játék behatárolni, hogy egy katonára kattintottam vagy kettőre. Az igazán mikromenedzselésben jártas StarCraft fanoknak ez nagyon nagy fejfájásokat fog okozni, így a proknak nem igazán ajánlatos a játék az irányítás miatt. A bázisépítésnél nem kapjuk meg azt a szabadságot, mint más stratégiai játékoknál. A bázisunkon van egy meghatározott számú alaplap, és arra tudjuk építeni a katonai létesítményeket, így nem kell sokat vesződni a különböző épületek elhelyezésével. A játék irányításán és a katonák mozgásprecizitásán elég nyilvánvalóan látható, hogy a játék elsősorban nem PC-re, hanem Xboxra készült. Ez viszont azt jelenti, hogy nem kifejezetten a hardcore játékosokra szabták a programot, hanem inkább a hobbijátékosokra, így a valós idejű stratégiai játékokban nem igazán jártas felhasználó is jól el tud lenni a játékkal.

Az egyjátékos mód története nem az a szájbarágós fajta. Ha nem tudunk semmit a játék előtörténetéről, akkor valószínű úgy fogjuk végignyomni a küldetéseket, hogy nem fogunk érteni semmit sem, hogy mi történik, hogy miért csináljuk azt amit, és hogy mi folyik a képernyőn. Bár a játék immerziója a történetbe kifogásolható, a sztorimód így is szórakoztató, mert a játékmenet akkor is pörgős és magával ragadó, viszont a cselekmények hátteréről semmit sem fogunk tudni.

A többjátékos módban akár hat játékos is harcolhat egymással, vagy egymás mellett három különböző játékmódban. A játékmódok közül talán a legszórakoztatóbb a Deatchmatch, ahol az ellenség teljes felemésztése a cél. Emellett még van a Stronghold és a Dominion mód, amelyekben valamiféle támaszpont vagy nyersanyag felett kell átvenni a hatalmat, miközben harcolunk az ellenféllel. A meccsek teljesen személyre szabhatóak, kiválasztható egy a nyolc pálya közül, beállíthatjuk, hogy milyen gyorsan folyjék a meccs, vagy akár azt is, hogy mennyi nyersanyaggal kezdjenek a játékosok.

Másik multiplayer játékmód a Blitz, ahol a katonai kártyajátékok és a Blizzard által készített kártyajáték, a Hearthstone ötvözéséből egy igen újszerű játékmódot hoztak létre. Lényegében különböző nyersanyagok jelennek meg véletlenszerűen a pályán meccs közben, viszont előtte egy kártyapaklit kell létrehoznunk, amiből random húzások után, megjelennek a lehívott katonáink. Ez egy nagyon újszerű és egyedülálló játékmód, és nagyon élvezetes is, bár egy kicsit túl szerencseorientált. A készítők elmondása szerint a mód célja az volt, hogy a stratégiai játékot olyan játékosoknak is elérhetővé tegyék, akik nem szeretnének egy bázis minigazdaságával szórakozni, és rögtön harcolni akarnának. Sajnos, akármennyire jól hangzik ez a játékmód, a paklik, amik kellenek a játszásához nem pusztán a játékon belül elérhetőek, hanem a játékon kívül is meg lehet őket vásárolni, így ha kompetitívek szeretnénk lenni a legjobb játékosokkal, nyilvánvalóan további kártyákra kéne beruháznunk.

A program grafikailag nem az a szemet gyönyörködtetően részletes, de mégis esztétikus és jól összerakott. A számítógépet egy picit hajtani fogja, mert ugye ez elsősorban egy Xbox játék, és rosszul van optimalizálva, tehát számíthatunk rá, hogy a nagyobb harcoknál ki lehet kapcsolni a központi fűtést, mert a processzor megfelelően fogja tartani a hőmérsékletet a házban. A játék zenéje összeköttetésben van az eseményekkel. Tehát ha nyugodt a helyzet, harmonikus zenéket játszik, ha forró a helyzet, akkor pedig ahhoz igazodik a zene, tehát ez ellen sem lehet egy szavunk sem.

Összességében, a játék PC-re nem állja meg a helyét, mint más hasonló stratégiai játékok, de a program nagyon szórakoztató. Tele van újdonságokkal és sajátos kísérletekkel, hogy feldobják a zsánert, és elérhetővé tegyék a hobbijátékosoknak a stratégiai játékokat. Halo fanoknak kihagyhatatlan, mert nekik nem csupán a játékmenet, de a sztori is lehengerlő lesz, viszont akik nem ismeretesek a Halo-univerzumban, azoknak is jó időtöltést fog nyújtani a Halo Wars 2.

március 6, 2017
Indulás Mordorba! – Új kiegészítő jön a Gyűrűk Ura Online-hoz

A Gyűrűk Ura a Warner Brothers és a Turbine közös fejlesztésű MMORPG játéka, ami immáron tíz éve fut. A játék húzóereje eredetileg Tolkien méltán elismert fantasy világa, és ha a játékos rászánja az időt erre az igen-igen öreg játékra, egy nagyon kidolgozott, és valóban a tolkienizmushoz hű világban találhatja magát.

A játékban ötféle faj közül választhatunk, azon belül pedig tízféle kaszt áll rendelkezésünkre, hogy belemerüljünk Középfölde magával ragadó világába. A játék rendkívül sok mindenben kiemelkedik a többi MMO közül. Ilyen elem például, hogy a választható kasztok nem hasonlítanak más online játékok kasztjaihoz, hanem a könyveken alapulnak, és a funkcióik is az azokban leírtakra emlékeztetnek. Például a bérgyilkos (assassin) szerepkör, teljesen hiányzik a játékból, helyette a picit hasonló, de teljesen egyedi betörő szerepkört veheti magára a játékos, épp úgy, ahogy Zsákos Bilbó tette A hobbitban.

A program eddig öt fő kiegészítőt élt meg, elkalauzolt minket Mória bányáiba, Völgyzugoly ostromába, Vasudvard felemelkedésébe, Rohanba, és a Helm szurdokba is. Megannyi kiegészítő közben rengeteg tartalmat töltöttek a játékba, így például a lóháton való ütközeteket és a nagyszabású háborúkat is. A rengeteg mellékküldetés mellett végigjátszhatjuk az epikus küldetést is, aminek során figyelemmel kísérhetjük a Gyűrű útját Mordorba, és közvetve vagy közvetlenül is segíthetünk Frodónak és a Gyűrű Szövetségének kalandjaikban. Találkozhatunk a Vándorral, Gandalffal és megannyi más szereplővel, akiket említenek a könyvben.

2017 nyarának végén, egy óriási hírrel szolgálhatunk a játékosoknak, miszerint az Egy Gyűrű végre megérkezik Mordorba. Az új kiegészítő belépést fog engedni a sötét erők központjába, Mordorba, sőt, részt vehetünk majd a harcban a Fekete Kapunál. A kiegészítő híre nagyon jó hatással volt a Gyűrűk Ura Online játékos közösségére, mivel a legutóbbi nagy kiegészítő piacra dobásának már négy éve, és már kezdték kongatni a vészharangot, hogy lekapcsolják a játékot, még mielőtt a végkifejlethez érne a történet.

Már hónapok óta tudható volt, hogy a Turbine nem fogja tovább folytatni a PC-s játékait, és ennek hatására számos régebbi játékaiknál lehúzták a rolót (pl. az Asheron’s Call), de végül is a két legnagyobb címüket, a Dungeons And Dragons Online-t és a Lord of The Rings Online-t a Daybreak stúdiónak elpasszolták, tehát mégis életben maradhat ez a két játék. Sőt, a Daybreak csapata már előre egy éves tervezetet szolgáltatott a játékosoknak, hogy lássák, milyen komolyan is gondolják a játékot. A tervezetbe rengeteg mindent sűrítettek bele, a fejlesztésekben kifejezetten sokat fognak dolgozni a játék kinézetén. Komoly ráncfelvarrásokat terveznek a karaktertextúrákon és a környező területeken, hogy frissnek hasson a játék a legkorszerűbb gépeken is. A grafikai frissítések mellett játékmenetbeli frissítésen is gondolkoznak. Egyelőre nem lehet sejteni, hogy ez mit jelent, de valószínűleg nem lesz semmi komoly, tehát a tab-kijelölős rendszer maradni fog. Továbbá jön egy új játszható faj, az elf. Bár eddig is lehettünk elfekkel, azok inkább erdei elfek voltak, ezek viszont a kifejezetten szőke High Elfek, akikről szó van.

Amikor a Gyűrűk Uráról beszélünk, a fantasy fanok jó részének félrever a szíve, hogy mi lesz ezzel a nagyszerű témával, attól függetlenül, hogy milyen feldolgozásról van szó. De szerencsére most egy pozitív hírrel szolgálhatunk, hogy igenis él még a mítosz az online játékában is. Bár a készítők azt mondják, hogy az Egy Gyűrű elpusztítása után is folytatni fogják a játékot, mert még rengeteg régió maradt felfedezetlenül Középföldén, mégis az ember nem haladhat el amellett, hogy véget ér a játék fő küldetése. Éppen ezért, ajánlom minden Gyűrűk Ura rajongónak, hogy szánják rá az időt, hogy kipróbálják és elmerüljenek a majd tízévnyi tartalommal szolgáló Gyűrűk Ura Online-ban. Mert nem lehetünk benne biztosak, hogy meddig marad még online.

A játék maga ingyenes, viszont egy kis progresszió után kér kisebb összegeket, hogy felszabadíts küldetéseket bizonyos zónákon. De talán az a legolcsóbb, ha havi VIP-t vesz az ember, mert akkor minden zónát megkap arra az időre. Ha nagyon nem akarunk fizetni, az sem gond, mivel egy kis munkával fel tudunk szabadítani minden elzárt régiót. Az se baj, ha nem volt szimpatikus egyik játszható faj/kaszt sem, mert ha szeretnénk, akár a Fehér Kéz katonái közé is besorozhatunk, wargként, orkként vagy uruk-hai-ként is, ha arra támad kedvünk.

február 9, 2017