Júliusban jelent meg a Metropolis Media gondozásában A Leymann-transzfer, történet egy frissen doktorált egyetemi tanárról, aki rájön arra, hogyan lehet utazni a mágnesség segítségével az ötödik dimenzió mentén. A regény szerzője sok olvasónknak már ismerős lehet a Mysterious Universe sorozatból, önálló regénnyel viszont most jelentkezett először. Dave Howarddal beszélgettünk.
Bemutatnád magad röviden a Galaktika olvasói számára?
Hello, tényleg tudni akarjátok, hogy ki vagyok? Én vagyok Batman… nem is, hazudtam: Vasember! De komolyan, később megérted, miért viccelek ezzel. A nevem Mészáros László, akinek ugyanannyi egyese volt magyarból, mint ötöse, akinek a dolgozatai annyira voltak híresek, mint hírhedtek. Aki fizetett egy sört Ian Watsonnak, annak ellenére, hogy máig nem tudja, ki vagyok. Amúgy a sör ingyen volt, ha tudni akarjátok. Naiv vagyok, pacifista, álmodozó. Zalaegerszegen születtem, egy teljesen normális családban, és teljesen normális környezetben nőttem fel. Normális barátaim voltak, és vannak ma is, akikben csupán annyi a közös, hogy mindig csak annyival tesznek többet az álmaik megvalósításáért másoknál, hogy a végén érdemes legyen emlékezni rá. Ennyi elég, ugye?
Magyar íróként angol álnéven írsz. Egy korábbi interjúban olvastam, hogy első publikálásod során választottad az írói nevedet egy szereplőd után. Júliusban negyedik könyvedet jelentetted meg Dave Howardként. Tapasztalataid szerint hogyan változott az olvasók hozzáállása az álnevekhez?
Nem tudok nyilatkozni mindenki nevében, de szerintem megszokták. Én megszoktam. És van emellett egyfajta kettősség is. Van úgy, hogy a stílus, a műfaj határozza meg, hogy a választott neved kerül a borítóra, vagy amivel születtél. Ha írnék egy horror-regényt, tuti Mészáros néven hoznám ki; csupa véres nagybetűvel.
A szocializmusban, de még a zsánerkönyv kiadás zavaros időszakaként emlegetett 90-es években is a magyar szerzők gyakran használtak külföldi álnevet. Napjainkban úgy tapasztalom, hogy ha egy magyar szerző a saját nevén publikál nem éri akkora hátrány, mint korábban. Ennek fényében szerinted milyen funkciója lehet az írói álnévnek 2017-ben a magyar könyvpiacon?
Szerintem ez már lerágott csont; angolszász név, millió vásárló; persze nem így van, de anno ezt így gondolták. Mondom én, akinek ezt mondták azok, akik azoktól hallották, akik abban az érában éltek, és megtapasztalták, hogy a Kiss Imre itt aztán nem ad el több sci-fi-t Nemere Istvánnál, ellenben egy Johnny Starr igen, vagy ilyesmi nevű, biztosan világhíres fazon, ha már egyszer könyvre pingálták a nevét kicsi hazánkban is. Ma egy okos vásárló azonnal nyitja a könyvet, ránéz a copyrightra és mondja, hogy: Haha, ez a Kiss Imre!
Akik régebb óta követik a magyar zsánerirodalmat már találkozhattak neveddel a Mysterious Universe kapcsán, ugyanis 3 regénnyel is gazdagítottad Harrison Fawcett (Fonyódi Tibor) és Anthony Sheenard (Szélesi Sándor) által létrehozott univerzumot. Miért döntöttél úgy, hogy ezúttal egy önálló világban próbálod ki magad?
A külön világ nem áll távol tőlem. Több ötletem is volt már, kezdve a szarvasmarhák hátára szerelt metángyűjtőtől (hát nem megcsinálták a Brazilok?) a gleccserépítőkig (azzal meg a kínaiak szórakoznak). Most éppen az űr-tisztaságisokról gondolkozom, akik az űrszemetet próbálják összegyűjteni. Amint látod, a jelen problémáival foglalkozom, a jelenben.
Amúgy nem a kipróbálás volt a cél; egyszerűen olyan ötletem volt, amit képtelenség megvalósítani a MU-ban. És ha nem adta volna ki senki, nem tragédiának éltem volna meg. Vártam volna, amíg időszerű nem lesz. Írtam én már meleg magyar vámpírról, leszbikus nővérrel, hetero kalandtárssal; hát képzelheted a sztorit!
Mennyiben más saját világot építeni, és egy már meglévőben alkotni?
Meglévőben alkotni: Mint százzal rohanni Szélesi Sándor felé, és ütközni. Aztán Fonyódi Tibor gyógyfüvekkel lep meg, majd a másik fajtát a betegeivel szívja el. Végül közösen táltosfára másztok, és mindhárman sárkányokra lövöldöztök a konyhában. Egyszerűbben: kapsz egy kifestőt, és az ukázt, hogy maradj vonalon belül. De tényleg: egy meglévőbe a rajongó ír, és az addig nem lesz kánon, amíg az alkotók rá nem bólintanak. Ám még akkor is csak beíró maradsz; jelzőktől függetlenül. Saját világot építeni sem könnyebb, de itt csak magaddal vitatkozol végül. De ami igaz mindkettőre: amíg nem ismered a világot, nem állsz neki.
Írói munkásságod bemutatása után térjünk rá a Metropolis Media gondozásában megjelent regényedre. Miért érdemes elolvasni? Kiknek ajánlod?
A Leymann-transzfer azért jó, mert optimista. A jelenben játszódik, a jelen problémáival foglalkozik. A jelen embere munkálkodik benne, ismerős problémákkal, ismerős ismerősökkel. A főszereplő szimpatikus fickó, vicces a maga módján, és úgy áll a világhoz, hogy az szép, és ha lehet, még szebbé teszi. Nem adja fel, soha. Nem azt mutatja be, hogyan hátráljunk meg, hogy omoljunk össze, hanem hogy miként próbáljunk felülemelkedni a problémán. És Zénó megoldja, még ha velem is kell szembenéznie. Mert lássuk be, egy kitalált karakter legnagyobb ellensége az írója. És az író nagyon gyakran egy kiállhatatlan fickó. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a kicsit túlmagyarázott sci-fit, a szerethető karaktereket, a néha túlfacsart mondatokat, mert Zénó mindig egy kicsit tovább gondolja a mondandóját, mint kellene, és aki szereti, ha egy regény végre nem posztapokaliptikus, és szereti, ha a regény témájának megoldása ugyanolyan szerepet kap, mint azok, akik megoldják azt.
A fülszöveg kacagtató sci-fiként jellemzi művedet, azonban én nem feltétlen humoros sci-finek éreztem, annak ellenére, hogy a főhős szarkasztikus stílusban narrálja az eseményeket. Szerzőként hogyan definiálnád a Leymann-transzfert? Melyik alzsánerbe helyeznéd?
Fantasztikus. Fantasztikus hiperhablaty. Sci-fi-t valódi tudósok írnak.
Ha a regényed főhősét, Dr. Leymannt el szeretnénk helyezni a popkultúra karaktertípusai között nekem az őrült tudós/doktor/professzor figurája ugrik be, mivel olyan férfinak tűnik, akinek ambíciós tervei megvalósításában semmi sem szabhat neki gátat. A karaktertípusnak hosszú történelme van, kezdve Victor Frankenstekintől egészen a Wonder Womanben szereplő Dr. Méregig. Leymann megalkotásánál mennyire hatottak rád a már létező tudós alakok? Ha nem, akkor milyen szempontok voltak előtted, amikor megalkottad Leymann karakterét?
A regény elején Zénó egy szórakozott professzor. Nem megszállott, mint fent említett társai, csupán rendkívül kitartó. Illetve okos is, meglehetősen. Nem igazán dolgoztam bele örök érvényű tudósokból. Sokkal inkább iránymutatásokból. A kedvencem a Galaktitkos küldetés jelmondata: Sose hátrálj, soha ne add fel. Az igazi hősök végső tetoválása. Mert Zénó egy hős, szuperhős. Van neki szuper ruhája, őrült technológiája, világmegmentő hozzáállása, és igaz és támogató barátai. Elmondom, mert úgyis rákérdeztél volna, ha pedig nem, tégy úgy. Zénó egy tervezett képregényfigurából nőtte ki magát. Amikor a háttértörténetét írtam, akkor még a rosszfiúk táborát erősítette. Máshogy alakult az élete, ami miatt gonosz lett. De annyira jól sikerült, hogy azonnal rehabilitáltam, és pillanatok alatt történet nőtt köré. Nem hagyhattam elveszni. Ő egy olyan figura, akit a jó szándék vezérel, de képes lenne végleg letérni a jó útról. Kell neki a támasz, a fenéken billentés. Imádja választott tudományát, de néha elveszti a kapcsolatot a külvilággal, és a határok ilyenkor elmosódnak a megvalósítható és a létrehozható között. Éppen ezért, amikor Zénót megalkottam, tudtam, hogy ugyanolyan fontosak a támaszai, mint ő maga.
Sci-fi regényed tudományos hátterét a Föld elektromágneses vonalai és valamilyen szinten a kvantumfizika adja. Miért pont ezek a témák keltették fel írói érdeklődésedet?
Ez már az alapötlet során kiderült: Leymann Zénó a Ley-sugarakat használja. E köré kellett felépítenem a regényt. Szóval nem a tudomány miatt választottam történetet, hanem fordítva.
Azok számára, akik jobban el szeretnének merülni a fenti témákban: milyen forrásokból dolgoztál? Megemlítenél néhány könyv vagy cikk címet?
Sok felé olvasgattam, cikkeket a netről, témákat tanulmányokból. A legfőbb segítséget Dr. Völgyesi Lajos munkája jelentette a földmágneses térről. A Masatról pedig a cubesat.bme oldalról. A kvantumos témákat nem ragoztam túl, felfogni kevesen képesek és én nem tartozom közéjük, ezért beleszőttem saját elképzelésemet is, mert ami biztos a kvantum-mechanikában: semmi sem lehetetlen, és ha elég időt adsz rá, bármi megtörténhet ebben az univerzumban; Michio Kakut viszont érdemes olvasni a féregjáratokról, illetve John Gribbint is a multiverzumról.
Milyen jövőbeli terveid vannak?
Szeretném megírni a Leymann-transzfer folytatását, ha igény mutatkozik rá. Ötleteim vannak hozzá, és aki eljut a regény végéig, sejteni fogja, hogy miről fog szólni. Aztán írnék még egy MU regényt is, amolyan misztik-horror-nagyszemét könyvet. És ha mindent tető alá tudok hozni, tíz éven belül egy saját képregényt is.
Alejandro Jodorowsky-ról igen kevesen hallottak a 2013-as Jodorowksy’s Dune c. dokumentumfilm előtt. Munkássága ugyanis kikerült a mainstreamből, amikor a 70-es években elvették tőle a Dűne megfilmesítésének lehetőségét, pedig már lebeszélte a közös munkát a kor legmenőbb alakjaival. A Pink Floydtól hallhattuk volna az Atreidesek zenéjét, H.R. Giger munkájáról akarták mintázni a Harkonnen-dizájnt. Mick Jagger játszotta volna Feyd Rauthát, Orson Welles Harkonnen bárót, David Carradine pedig Leto Atreidest, csak hogy néhány nevet említsek a rengeteg művész közül, akik mára már ikonikus figurának számítanak. A Star Warst is megelőző Jodo-féle Dűne teljesen megváltoztatta volna a filmkészítés fő sodoráramát, és talán a blockbusterek sem olyanok volnának ma, mint ahogy ismerjük őket.
