My Blog

Címke: író

  • Aki szokatlan helyzetekbe keveri hőseit

    Könyvheti újdonságaink között helyet kapott Jack McDevitt Űrhajótöröttek című alkotása is. Az író épp öt éve volt a Galaktika vendége a júniusi könyves fesztiválon, róla megjelent cikkeinken túl most újjal jelentkezünk.

    „The universe we live is such a wild place. It’s one of those things that, once you’re hooked, you never recover from.”

    Ahogy azt a rajongók jól tudják, az amerikai író első szövege 1981-ben jelent meg a The Twilight Zone magazinban, 86’-ban. Philip K. Dick- díjat kapott The Hercules Text című regényéért, melynek eredetnovellája magyarul Rejtjel címmel jelent meg. Ezt követte az 1993-as Nemzetközi UPC Science Fiction Award-győzelem a Ships in the Night című novelláért, 2004-ben a Campbell-díj az Omegáért (a Priscilla Hutchins-sorozat negyedik kötete), 2006-ban pedig a Nebula-díjat is bezsebelte Elveszett kolónia című könyvével.

    McDevitt írói pályája korántsem mondható szokványosnak. Első néhány szépirodalmi és azon belül sci-fi-próbálkozása nem aratott osztatlan sikert, így nem is közölték azokat. A szerény és önbizalom hiányos író egyértelmű visszautasításnak értelmezte a főszerkesztő kézzel írt levelét, melyben a hibák kijavítására ösztönözte őt, s ahelyett, hogy újból nekifutott volna a feladatnak, inkább elhallgatott évtizedekre. Dolgozott taxisofőrként, trénerként vagy éppen vámügyőrként is, emellett pedig középiskolában tanította a 9-12 éves korosztályt angol irodalomra.

    Küldetéseként fogta fel, hogy szenvedélyes olvasókat neveljen a gyerekekből, s ennek eszközeként eltekintett a szokványos (és véleménye szerint a fiatal korosztály számára nehezen érthető) kötelező olvasmányoktól. Így vette át a Dosztojevszkij vagy a Tolsztoj helyét Clarke és Asimov, a kísérlet pedig eredményesnek bizonyult, a sci-fi megszerettette a fiatalokkal az olvasást, s ezután könnyebb volt saját utat találniuk a nagy oroszokhoz, vagy éppen a Moby Dickhez és a Hamlethez.

    [the_ad_placement id=”04″]

    A szereplők kapcsán azt vallja, hogy egy karakternek úgy kell viselkednie, akár egy valódi embernek. Igaz ez a pozitív és negatív hősökre is, bár őket nem mindig könnyű egyértelműen elválasztani egymástól. Az indítékok sokfélék és előfordulhat, hogy ha jobban megismerünk egy hőst, motivációi mentén sötétebb oldalához is közel kerülünk. Alex Benedict tulajdonképpen sírrabló, Priscilla Hutchins pedig (erős egyénisége ellenére) hajlamos a férfiakat követni akkor is, ha éppen tudja, rossz döntést hoztak.

    McDevitt arra törekszik, hogy szereplői élők legyenek. Gregory McAllistert például H. L. Menckenről (egy Nietzsche-rajongó amerikai újságíróról) mintázta, Alex, Chase és Hutch pedig olyanok számára, mintha családtagjai lennének, tudja mi fontos nekik, mi motiválja őket és mit akarnak az élettől.

    Az ember változásának lehetőségeit tekintve azonban meghökkentő álláspontot képvisel. Szerinte alapvetően az emberi természet számottevő mértékben nem alakul, egyedül a körülmények és az állandó díszletek képesek változni, pusztulni és megújulni. A görög és római klasszikusokat hozza fel példaként, szerinte emberileg nincs nagy különbség az akkori és a mostani civilizáció között (az olyan körülményeket mint pl. technikai fejlődés nem számítva). McDevitt még tovább megy, egyenesen azt állítja, hogy az emberi természeten az sem tudna változtatni, ha a tudomány bizonyos fejlettségi fokon képes lenne akár évtizedekkel megnövelni az átlagéletkort. Minden kisebb-nagyobb változtatás csak a játék alkatrészeit érinti, a játék maga ugyanaz marad.

    Az SF lehetőségei közül az izgatja leginkább, hogy a megszokottól eltérő helyzetekbe keveredő hősök hogyan oldanak meg olyan problémákat, amikkel a való életben egyébként (nagy valószínűséggel) soha nem kellett volna találkozniuk. A science fiction lehetőséget teremt a változásra, amit McDevitt a való életben esélytelennek gondol. Itt rendelkezhet egy gyerek kétszer annyi IQ-val, mint egy felnőtt vagy egy mesterséges intelligencia definiálhatja magát katolikusként.

    [the_ad_placement id=”04″]

    Könyvhétre megjelenő újdonságaink között egy McDevitt-regényt is kezébe vehet az olvasó. Az Űrhajótöröttek (eredeti címén Deepsix), az Emlékmű a csillagokban folytatása, mely bár ugyanabban a világban játszódik és ugyanazzal a főszereplővel operál, mint az első kötet, a két könyv közt eltelt húsz év és a cselekmények laza kapcsolata lehetővé teszi, hogy az Űrhajótöröttek önmagában is teljes értékű olvasmányt nyújtson a hard sci-fi rajongóinak.

    A Priscilla Hutchins-sorozat második részében az ember és a feltérképezetlen természet kerül szembe egymással, hiszen a Malevia III-ra érkezett tudóscsapatnak dacolnia kell az ismeretlen bolygó időjárásával, lényeivel és egyéb veszélyeivel. Felfedező- és túlélő regény az Űrhajótöröttek, melyben minden fejezet a H. L. Mencken figurája nyomán születő Gregory McAllister-idézettel kezdődik. A könyv első felében McDevitt az Emlékműben lefektetett gondolatokat emeli magasabb szintre, karaktereit leginkább azok dolgok foglalkoztatják, amik mindannyiunkat: ego, kapcsolatok, karrier, táplálkozás és a halál.

    Stephen King szerint Jack McDevitt Isaac Asimov és Arthur C. Clarke logikus örököse, Kingnek pedig feltétel nélkül hiszünk, így biztosak vagyunk abban is, hogy az Űrhajótöröttek nem fog csalódást okozni annak, aki egy izgalmas regényt szeretne olvasni idegen bolygóról és nagyon is ismerős karakterekről.

  • Régi ismerőst köszönthetünk Sheckley személyében

    Már a Galaktika első számában is szerepelt és utána is számos alkalommal köszönt be hozzánk. Robert Sheckley A kívánság című rövid novellája a Galaktika legfrissebb, 302. lapszámában olvasható.

    Robert Sheckley élete igencsak kalandos volt. Kezdetben volt díszkertész, perecárus, pincér, tejkihordó, raktáros és dolgozott alkalmi munkásként egy nyakkendőműhelyben is. Később behívták katonának és Koreába helyezték. Itt hamar megmutatkozott művész vénája, hiszen előbb a katonai újság szerkesztője, később a katonaegyüttes gitárosa volt. A leszerelés után kohómérnökként végzett a New York-i Egyetemen. Élete során falta a nőket, ötször nősült. Második házasságából született lánya, Alisa Kwitney is sikeres író lett.

    Robert Sheckleyt nem csak sci-fi szerzőként tartják számon. Otthonosan mozog a thriller műfajában is, de papírra vetett számos kémtörténetet is. Több mint húsz regény és több száz novella került ki a keze alól, de írt forgatókönyveket is. Munkáinak egy részét filmhez, tévé és rádiójátékokhoz is felhasználták. Szabad préda című regényéből Freejack címmel mozifilm is készült, amelyben olyan sztárok játszottak, mint például Emilio Estevez, Mick Jagger, Anthony Hopkins és Rene Russo.

    Az 1928-ban született író 2005-ben hunyt el, munkásságát Hugo- és Nebula-díjjal jutalmazták, de az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írók Egyesülete (SFWA) 2001-ben az Author Emeritus díjjal is kitüntette.

    Magyarul először 1996-ban lehetett olvasni, akkor A nyuszi című elbeszélése az Univerzumban jelent meg. A Galaktika első számában Asimov és Weöres Sándor mellett az ő munkája is olvasható és művei még ezután is számos alkalommal váltak elérhetővé magazinunk hasábjain.

  • A női hang – Patricia McKillip

    Patricia A. McKillip az SF és a fantasy irodalom egyik legjelentősebb női írója. Munkáit mindenképpen érdemes megismerni, hisz gyönyörű, költői stílus, összetett történetvezetés és komoly, a műfajában szinte egyedülálló témák jellemzik.  Az érdeklődők a Galaktika 302. számában is olvashatják egy novelláját.

    McKillip 1948-ban született és Oregonban nőtt fel, de élt Angliában és Németországban is. Jelenleg Oregonban él férjével, David Lunda költővel. Karrierjét gyermekeknek szóló történetekkel kezdte, majd igen hamar a fantasy és a sci-fi műfajához fordult. Munkásságát számtalan nevezetes díjjal és jelöléssel méltatták, mint például a World Fantasy díj 1975-ben és 2003-ban, Locus díj vagy a Hugo díj, de 2008-ban ismét díjat kapott a World Fantasy Award keretében életművéért.

    Az írónő saját bevallása szerint az írói karrierjét az indította el, hogy fiatalkora kalandregényeiben férfiak kalandoztak, nők nem.

    „Fokozatosan, valahogy a korai tinédzser éveink alatt Dumas, Stevenson, Kipling és a többiek olvasása közben jött szembe velünk valami, ami akkor közhely volt a történetmesélésben: a férfiaknak volt része az összes kalandban. A nők csupán az utolsó fejezet végén tűntek fel, hogy kapjanak egy szemérmes csókot, amikor a férfi visszatért a tengerről, az egzotikus szigetről, az idegen udvarból, a Tündérkirályságból vagy az Idegen Légióból őhozzá.”

    A 70-es években, amikor a San Jose Állami Egyetem angol szakán mélyedt el olvasmányaiban, a tendencia nem változott, szerinte hiányzott a női nézőpont az irodalomból. A női nem ilyen szintű hanyagolása mellett teljesen természetesnek és szükségesnek érezte, hogy egyik korai, de igen kiforrott munkájában, a The Forgotten Beasts of Eld-ben (1974) női szemszögből ismertesse a történetet.

    „Nagy mennyiségben olvastam és sokat tanultam az írásról olyan változatos íróktól, mint William Faulkner, P. G. Wodehouse és J. R. R. Tolkien. De amikor először ültem le írni a fő fantasy művemet, a The Forgotten Beasts of Eldet, nem kérdőjeleztem meg azt a nézőpontot, ami a tollamból jött. Nagyon is természetesnek tűnt nekem, hogy eltűnődjek azon, a világon vajon miért nem lehet nő boszorkány vagy varázsló, vagy miért, ha teheti, kell szűziesnek lennie. Vagy miért kell, hogyha nem szűzies, hanem erős, egy gonosz erőnek lennie, amelyet a férfi hősnek le kell győznie? Ilyen élményeim voltak fantasy irodalmat olvasva. Így írtam egy erős női varázsló szemszögéből, aki házasság után is a saját története hőse maradt, s akinek a döntései, akár jók vagy rosszak, a sajátjai maradtak.”

    Hiába a friss hangvétel a történetben, mégsem ez, hanem későbbi trilógiája, a The Riddle-Master hozza meg az igazi elismerést McKillip számára. A trilógia 1976-ban indult útjára a The Riddle-Master of Hed kötettel, amelyet követett a Heir of Sea and Fire (1978), majd a Harpist in the Wind (1979). A Riddle masterben (vagy hívjuk az egyszerűség kedvéért a Talánymesternek) klasszikus felállású, úgy nevezett küldetéstörténetet ismerhetünk meg összetett cselekménnyel és szintén összetett morális mondanivalóval. Főhősünknek az a különleges képessége, hogy játszi könnyedséggel megoldja a legnehezebb talányokat is. A mese előrehaladásával a Talánymester szinte észrevétlenül bevonja az olvasót is a rejtélyfejtésbe, és ez által a könyv mondanivalóját is alakítja. A trilógiával kapcsolatban még érdemes megemlíteni, hogy egy a sci-fi/fantasy hagyományban nem túl gyakori témát, a bőrváltó (shape-shifter) motívumát egyedülálló módon dolgozza ki ebben a regényben az írónő.

    40906983_OmbriainShadow_Ombria_v_Ten

    Ombria in Shadow borítója (Kinuko Y. Craft munkája)

    A 80-as években McKillip belekóstolt a science fiction műfajába is a Kyreol című ifjúsági regénysorozatával. 1984-ben jelent meg a Moon-Flash, majd a következő évben a The Moon and the Face. Ahogy fantasy könyveiben, úgy SF történeteiben is az áttörés motívuma jelenik meg, a Kyreol esetében egy édeni, de primitív mesterséges világból, Riverlandből való kitörésről van szó (amely a bolygó egy elszigetelt pontján található).

    Az írónő következő sci-fi regénye egy felnőtteknek szóló történet, a The Fool’s Run (1987) volt, amelyben újrameséli Orpheus legendáját egy nő látomásán keresztül, akit tömeggyilkosság vádjával elítélnek és börtönbe zárnak a Prison nevű műholdon. Ebben a könyvben különösen fontos jelentőséggel bír a zene, amely igazán emlékezetessé teszi az olvasmányt.

    SF írásairól is elmondható, hogy szokatlanok és remekül megírt darabok, de McKillip láthatólag inkább a fantasy műfajában találta meg azt, amin keresztül meg tudta valósítani elképzeléseit. Ilyen az igen összetett és szövevényes történet, amely a cselekmény kibontakozása során érvényesül. Ez igen nagy odafigyelést és koncentrációt igényel az olvasó részéről. Így vissza is tért a fantasyhez a Cygnet (1991-1993) regénysorozattal, amely egy olyan országban játszódik, ahol a csillagképek istenek vagy emberek képében jelennek meg, ezzel a történet helyszínét, a változó emberi világot egy kortalan mese helyévé teszik. Mint minden munkájában, a főhősei (a Cygnet esetében egy tűzmadár a főszereplő, aki harcossá változik, ezzel emberi formát nyer, viszont emlékeit elveszti) úgymond engedelmeskednek a történetnek, nem nőnek túl rajta.

    1002-bards-bone-plain

    Bards of Bone Plains borítója (Kinuko Y. Craft munkája)

    A Cygnet után McKillip már csak egymástól különálló történeteket írt és azokat csakis a fantasy műfajában. 1994 óta megjelent regényeiben a belső igazsághoz való engedelmesség vagy a fiktív világot kialakító cselekmény adja meg későbbi regényeinek szívét-lelkét. Például a The Book of Atrix Wolfe (1995) főhősének, a hercegnek az a feladata, hogy elsajátítsa a világ szabályait azáltal, hogy tanulmányozza a Mágia könyvét. A Song for the Basilik (1998) is hasonló történetet mesél el: a cselekmény rákényszeríti a főszereplőt, hogy fedezze fel országát, mielőtt visszanyerné jogos helyét benne. Ezekhez a regényekhez sorolható még az In the forrest of Serre (2003), amely egy családját elvesztő királyról szól, aztán az Alphabet of Thorn (2004) is, ahol egy új királynő próbálja birodalmát feltérképezni. Említésre méltó még a késői művek közül A Bell at Sealey Head (2008), amelyben megjelenik a mágikus realizmus a helyszín kialakításában, s érdekes műnek ígérkezik még a The Bards of Bone Plain (2010), ahol a költészet forrása után kutatnak.

    Habár Patricia McKillip ma is igen aktív írónő, művei rengeteg különböző témát ölelnek fel, továbbá íróként mindenféle stílusban kipróbálja magát, de azért pár általánosság elmondható a történeteiről. Regényei Középföldéhez hasonló helyszíneken játszódnak, ahol a tájképet kastélyok és erődítmények tarkítják, lordok, királyok, mesemondók és varázslók élik békés vagy közel sem békés életüket. Szereplőit általában olyan misztikus helyzetekbe helyezi, ahol nem értik, mi is történik körülöttük. Karakterei közül nagyon sok még származásával sincs tisztában. A zene kiemelkedő szerepet tölt be regényeiben, továbbá az írásaiban megjelenik a családi szeretet is, amelynek ábrázolásával McKillip családtagjai gyakran nem értenek egyet.

    Akár regényt olvasol tőle, vagy az új Galaktikában található novelláját, nem mindennapi élményben lesz részed.

     

    Scheirich Zsófia

    Idézetek forrása a Fantasy Book Cafe

  • Újabb Douglas Adams által írt Doctor Who epizódból lesz regény

    Megregényesítik az utolsó olyan Doctor Who epizódot, melyen még Douglas Adams dolgozott. A The Pirate Planet (A kalóz bolygó) című történet várhatóan jövőre jelenik meg regény formájában.

    A The Pirate Planet a Doctor Who 16. évadjának a második története volt, melyet 1978-ban négy epizód hosszúságban (!) vetítettek a BBC-n. A készítőknek akkoriban szándékában állt, hogy könyv formájában is megjelentessék a sztorit, mivel azonban Douglas Adams nem tudott megegyezni a könyvkiadóval, az adaptációból végül nem lett semmi. Most azonban úgy tűnik, hamarosan könyv formájában is elérhetővé válik a The Pirate Planet sztorija.

    A történet „megregényesítését” az a James Goss vállalta, aki már korábban is hozzányúlt Adams Doctor Who-s munkásságához. A rajongók körében ismert, hogy a brit sci-fi író három történettel gazdagította a Doctor Who univerzumot. Az egyik a The Pirate Planet volt, a másik a City of Death (A halál városa), míg a harmadik a Shada. Ez utóbbi egy sztrájk miatt sosem került adásba, viszont könyvként nagy sikert aratott és magyarul is megjelent. (És ha már magyar kiadásoknál tartunk, felhívnánk a figyelmet, hogy a Galaktika 301-es lapszámának XL-kiadása Daniel Blythe Doctor Who-regényét tartalmazza.) A City of Death pedig az a történet, melyet James Goss már megregényesített és amely május 21-én jelenik meg.

    James Goss nyilatkozataiban reményét fejezte ki, hogy a rajongók a The Pirate Planetet is annyira szeretik majd, mint amennyire a másik két Douglas Adams sztorit, bár – mint mondta – ez egy kicsivel keményebb diónak ígérkezik, mint a népszerű City of Death. Goss arról is beszélt, hogy egy kutató segítségét is kéri abban, hogy minél teljesebb sztorit tudjon írni. Ez a kutató Jem Roberts, aki amellett, hogy megírta Adams életrajzát, hozzá is fér az író cambridge-i St John’s College-ban található archívumához. Goss ugyanis talált utalásokat arra, hogy a The Pirate Planet sztorija még a bemutatottnál is gazdagabb lehet. Izgalmas munka vár tehát Goss-ra, aki reméli, talál majd ötleteket és feljegyzéseket az archívum egy rég elfeledett mappájában…

  • Egy sci-fi Stephen King-től – Film készül a Jaunt-ból

    Stephen King nevét hallva nem biztos, hogy elsőre a science-fiction jutna eszünkbe… Nem, még másodjára sem. Pedig a horror nagymesterének van pár igen csak elgondolkodtató írása. Ezek közül is talán a legkülönlegesebb a Csontkollekció novellagyűjteményében megjelent Jaunt című elbeszélése, melyből most film is készül.

    A megfilmesítés jogaira Brad Pitt filmcége, a Plan B csapott le, és nagy valószínűséggel a Mama című horrorfilm rendezője, Andy Muschietti fogja levezényelni a forgatást.
    A történet a 24. században játszódik, amikor az emberiség már elérte azt a technológiai fejlettséget, hogy képes legyen teleportálni, jauntolni akár a naprendszer egy másik bolygójára is. Az elbeszélés főhősei egy négytagú család, akik ezzel a teleportációs technikával utaznak a Marsra. Az apa elmagyarázza gyerekeinek a jaunt szabályait, miszerint a rövid út alatt az utazóknak altatásban kell lenniük, különben szörnyűséges dolgok történhetnek az emberi aggyal, miközben tulajdonosuk épp átkel a naprendszeren.

    ,, Az agyad a legjobb barátod lehet; elszórakoztat, ha nincs is semmi olvasni- vagy tennivalód. De ellened fordul, ha sokáig nem jut külső ingerekhez. Ellened fordul. […] Meddig tarthat az áthaladás években számolva? A testnek csupán 0,000000000067 másodperc a jauntolás, de vajon mennyi a megbonthatatlan tudatnak? Száz év? Ezer? Egymillió? Egymilliárd? Meddig kell magadra maradnod a gondolataiddal egy végtelen fehér mezőben? És aztán, ha eltelt egymilliárd örökkévalóság, robbanásszerűen tér vissza a fény, a forma, a test. Ki ne őrülne bele?”
    (Németh Attila fordítása)

    Elgondolkodtató és érdekes elbeszélés. Reméljük, a lehető legmegfelelőbb módon fogják majd filmvászonra vinni.

    Itt a teljes elbeszélést meg lehet hallgatni (angolul):
    https://www.youtube.com/watch?v=fzUQU29Rf8c

     

    Bósa Diána

  • Kik is valójában a Fekete Özvegyek?

    Isaac Asimovot általában sci-fi íróként szoktuk emlegetni, esetleg még tanulmányairól emlékezünk meg. Viszont azt a tényt, hogy a krimi műfajában is tevékeny volt, mintha figyelmen kívül hagyna kritika és az olvasóközönség is. Pedig számos említésre méltó detektívtörténet került ki kezei közül, de egyik legnépszerűbb darabja kétségtelenül legújabb kötetünk, a Fekete Özvegyek Klubja.

    Asimov, mint krimiíró
    Bár nem meglepő, hogy főleg SF szerzőként gondolunk Asimovra, hisz karrierje kezdetén egymás után írta nagyszerű műveit ebben a műfajban (pl. Leszáll az éj, Én, a robot vagy A csillagok, akár a por). Ekkortájt csupán A halál fuvallata (1958) az egyetlen krimi története, de sci-fijeiben is meglátszik, hogy igazából elmozdulna a bűnügyek felé. Ez a vágy tetten érhető például az Acélbarlangokban (1953). A történet középpontjában egy nyomozópáros, Elijah Baley és R. Daneel Olivaw, a humanoid robot áll, akik ténylegesen is nyomoznak, viszont ebben a regényben is inkább a tudomány és egyéb társadalmi témák (pl. túlnépesedés, robotok helyzete a társadalomban) vannak előtérben, így tisztán kriminek nem nevezhető, csak a detektívtörténetekre jellemző zsánerelemek jelennek meg.

    Igazság szerint Asimov sokáig hezitált úgymond tiszta krimit írni, amit a következőképpen indokolt: „Napjainkban a krimi erősen alkohollal van átitatva, droggal van beoltva, szexszel pácolva, szadizmussal pörkölve, miközben az én ideális detektívem Hercules Poirot”, vagyis az általa alkotott kép a krimitől merőben eltért korának trendjétől. Azonban 1943-ban Dr. John D. Clark tudós és Mildred Baldwin operaénekesnő házassága révén egy hihetetlen eseménysorozat indult el, amely révén Asimov végül a krimik felé fordult.

    Az Aknászpókok
    Az újdonsült Mrs. Clark nem igen szívlelte férje barátait, viszont a feleség miatt a baráti társaság nem akarta megszakítani a kapcsolatot Clarkkal, így egy frappáns megoldással álltak elő. Létrehoztak egy Trap Door Spiders (magyarul Aknászpókok) nevű társaságot és felállították annak sajátos szabályait is. Maga a név az aknászpóknak arra a szokására utal, amikor az visszavonul és becsapja maga után odúja ajtaját.
    A tagok minden hónapban egy péntek éjjel találkoztak általában egy manhattani étteremben, ritkább esetben pedig valamelyikük lakásán. Az este költségeit két vendéglátó állta, akik továbbá jogosultak voltak arra, hogy hozzanak egy-egy vendéget is az eseményre. Egy átlagos létszámú eseményen 12 férfi volt jelen, nőket nem engedtek be a társaságba (valószínűleg azért, mert egy nő miatt kényszerültek külön találkák szervezésére). Az, ha valaki aknászpókká lett, némi kötelezettséggel is járt. Például egy fő részesülhetett abban a megtiszteltetésben, hogy „doktori” címet kapott. Viszont az a kitétel, hogy a klubot meg kell említeni a nekrológban, minden egyes tagra vonatkozott.

    Az Aknászpókok kiemelkedően sikeresek voltak, hosszú ideig működtek azután is, hogy maguk az alapítók különváltak és szükségtelennek tartották a klub működését Maga Asimov kétszer volt vendége a klubnak, de amikor elvált első feleségétől, Gertrude Asimovtól, az író visszaköltözött New Yorkba. Ott az Aknászpókok azonnal klubtaggá fogadták barátjukat.

    A Fekete Özvegyek születése
    A költözés után néhány hónappal Ellanor Sullivan, az Ellery Queen’s Mystery Magazine (EQMM) szerkesztője megkereste Asimovot, hogy írjon magazinja számára egy novellát. Az ihletre nem kellett sokat várni. Sőt, azt is lehet mondani, hogy minden részlet ott volt az író kezében, csupán egy történetbe kellett helyeznie őket. 1971-ben meg is jelentették a Fekete Özvegyek első történetét, a The Acquisitve Chuckle-t.

    A novella cselekményét egy színészismerős, David Ford ihlette, aki a következő esetet mesélte Asimovnak. Ford meg volt róla győződve, hogy valaki ellopott valamit a lakásából, csak sosem volt ebben biztos, mert az otthonában mindenféle összegyűjtött, de besorolatlan holmi volt szétszórva, így reménye se volt arra, hogy meg tudja mondani, hogy volt-e ténylegesen lopás. Egy ilyen furcsa esetet egy hagyományos detektívregényben megpróbálnak felgöngyölíteni, azonban nem mindegy, hogy ez a bizonyos göngyölítés miként is történik. Kellett egy ötletes körítés. Ez volt az Aknászpókok Klubja.

    Asimov fogta a pókokat és a klubjuk szabályait, majd novellája számára átalakította kicsit azokat. Megváltoztatta a nevet Fekete Özvegyek Klubjára, a 12 fős társaság számát 6-ra csökkentette, a találkák helyét pedig egy konkrét manhattani étterembe, a Milano’s-ba helyezte egy vendéglátóval és egy vendéggel.

    Azonban a klubból egy valami változatlan maradt: a szereplők. Egy karakter, Henry, a pincér (aki mellesleg egyfajta tiszteletadás P. G. Woodhouse Jeeves karaktere felé) kivételével a klub tagjait mind létező emberek ihlették, aminek mellesleg maguk az ihletők örültek is. Az első novellában szereplő vendéglátóban, Geoffrey Avalonban Asimov barátja, L. Sprague de Camp ismerhető fel, akivel a II. világháború alatt találkozott az U.S. Naval Air Experiment állomásán. Íróként egyik ismertebb alkotása például a Lefejezetlen király trilógia. A korábban említett Dr. John D. Clark James Drake kémikusként jelenik meg a történetekben, Emannuel Rubin író pedig nem más, mint A szökevény robot tényleges írója, Lester del Rey. Továbbá találkozhatunk még egy kriptográfia szakértővel, Thomas Trumbullal, aki a való életben Gilbert Cant amerikai újságíró volt, és megjelenik Mario Gonzalo művész is (aki a vendégről készít portrét), aki nem más takart, mint Lin Cartert, a Ballantine Adult Fantasy könyvsorozatért volt felelős (ez a sorozat karolta fel számos fantasy író munkáját), de több Conan történetet is írt de Camppal együtt. Végül pedig az özvegyek tagja még Roger Halsted középiskolai matematikatanár, szóviccek és humoros versek kedvelője, aki a valóságban Don Bensen sci-fi író.

    Egy ilyen színes társaságnak és a valóságból vett furcsa eseteknek (hisz az életnél nincsen jobb író) hála valószínűleg valóra válhatott Asimov álma: a Poirot történetekhez mérhető rejtélyek írása.

    Scheirich Zsófia

  • Lovegrove, a high-tech és mitológia ötvözésének mestere

    Három újdonsággal készült kiadónk a 22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, az egyik közülük James Lovegrove-tól a Ré kora. Íme néhány érdekesség a szerzőről!

    James Lovegrove 1965-ban, szenteste született. Már iskolás korában is érdekelte az írás, egyetemistaként pedig tudatosan arra készült, hogy íróvá váljon. Nevezett is egy egyetemi novellaíró pályázatra, amit aztán megnyert és 15 font ütötte a markát. A nyomtatásban való megjelentetés azonban még így is ráfizetés volt, azt ugyanis csak 18 fontért lehetett kivitelezni.

    Lovegrove, miután Oxfordban lediplomázott angol irodalomból, azt a célt tűzte ki, hogy két éven belül megír és publikál egy regényt. Meglepően hamar, a saját maga által szabott határidő egytizede alatt sikerült a terve: hat hét kellett csak, hogy összeálljon a The Hope című, első regénye, melyet két hét alatt befogadott a Macmillan kiadó.

    A jelölések és az elismerések sem maradtak el. 1998-ban Days című regényért Arthur C. Clarke díjra, míg 2004-ben Untied Kingdom című munkájáért a Campbell Memorial (teljes nevén: John W. Campbell Memorial Award for Best Science Fiction Novel) díjra jelölték. Bár mindkét esetben csupán a jelölésig jutott, 2011-ben fordult a kocka és a legjobb külföldi novella kategóriában neki adományozták a japán Seiun díjat.

    Lovegrove – aki gyerekeknek szóló történetekkel is rendszeresen jelentkezik – sokoldalú író és szeret sorozatokban gondolkodni; mostanában például a Pantheon-sorozattal kapcsolatban lehet igen sokszor hallani a nevét. A széria annyira sikeres lett, hogy a harmadik része, a The Age Of Odin (Odin kora) felkerült a New York Times Bestseller listájára.

    A Pantheon-sorozat első része a Ré kora címmel jelent meg kiadónk gondozásában. Az eredeti, angol kiadást hatalmas siker övezte és óriási eladásokat produkált, melynek egyik magyarázata az lehet, hogy a pörgős akcióregényben Lovegrove remekül ötvözi a high-tech világát az ősi istenek mitológiájával.

    Azoknak, akik korábban még nem hallottak Lovegrove-ról, érdemes megemlíteni, hogy a Pantheon sorozat, közelebbről pedig a Ré kora ihletői között ugyanúgy megtalálhatóak Alan Furst második világháborús kémregényei, mint Neil Gaiman Sandmanje és az Amerikai istenek.

    BLG


  • 10 dolog, amit nem tudtál J.R.R. Tolkienről

    Számos dolog van, amelyet még leglelkesebb rajongók sem tudnak John Ronald Reuel Tolkienről. Íme néhány érdekesség.

    1. Drámai érzékkel rendelkezett
    Mint óangol és óészaki szakértő, Tolkien 1925-től 1959-ig professzorként dolgozott az Oxfordi egyetemen. Oktatóként fáradhatatlannak bizonyult: évente 70 – 136 előadást tartott (a szerződésében csupán 36 állt). Azonban a legjobb dolog az volt, ahogyan tartotta ezeket az előadásokat. Habár nyilvánosság előtt csöndes és visszafogott viselkedés jellemezte, Tolkien nem volt az a merev, tartózkodó sztereotipikus oxfordi oktató a tanteremben. Jegesmedvének öltözve ment oda emberekhez, a szomszédot fejszével hadonászó angolszász katonának öltözve üldözte, és ismert volt arról is, hogy a boltosoknak a hamis fogával fizetett. Ahogyan egyik diákja mondta, Tolkien képes volt átváltoztatni az előadótermet egy viking csarnokká.

    2. Úgy érezte, hogy némely rajongója elmebeteg
    Tolkien elsősorban kutatóként tekintett magára, csak másodsorban íróként. A hobbit és A Gyűrűk Ura nagyrészt kísérletek voltak arra, hogy felépítse egy mitológia vázát: ezekek a sikerével nemigen volt tisztában. Tulajdonképpen éveket töltött azzal, hogy elutasítson, kritizáljon és megsemmisítse műveinek azon adaptációit, amelyekről nem hitte, hogy megfogták műveinek epikus hatását és célját. Továbbá teljesen szkeptikus volt a legtöbb GYU rajongóval kapcsolatban, akikről úgy hitte, hogy képtelenek művét valóban értékelni, és valószínűleg elborzadna azoktól a filmes rajongóktól, akik Legolasnak öltöznek be.

    3. Szerette a munkáját
    Tolkien számára a fantasy történetek írása csupán hobbi volt. A művei, amelyeket igazán fontosnak tartott azok a kutatómunkái voltak. Ide tartozik a Beowulf, a Sir Gawain és a Zöldlovag modern fordítása és A középkori angol szótár.

    4. Elég romantikus volt

    16 éves korában Tolkien szerelmes lett Edith Brattba. Gyámja, egy katolikus pap elborzadt attól, hogy gyámoltja egy protestánssal találkozgat, és utasította a fiút, hogy ne legyen semmilyen kapcsolata Edith-tel, amíg 21 nem lesz. Tolkien engedelmeskedett, miközben Edith után epekedett egészen a végzetes születésnapig, amikor találkozott vele egy vasúti hídnál. Edith felbontotta egy másik férfival való jegyességét, felvette a katolicizmust, és házasságban éltek életük végéig. Tolkien utasításai alapján a közös sírkövükre rákerült a Beren és Luthien név is, amely egy utalás a híres, balsorsú szerelmes párra a Tolkien által alkotott világában.

    5. A C. S. Lewisszal való barátsága nem volt annyira mókás
    Tolkien oktatótársát, C. S. Lewis-t (a Narnia krónikái szerzője) gyakran a legjobb barátjának és legközelebbi bizalmasának szokták tartani. De az igazság az, hogy sokkal bajosabb kapcsolatuk volt. Eleinte a két író nagyon közel volt egymáshoz. Tolkien felesége állítólag féltékeny is volt a barátságukra. És Tolkien volt az is, aki meggyőzte Lewist, hogy térjen vissza a kereszténységhez. De kapcsolatuk kihűlni látszott azért, amit Tolkien érzékelt Lewis anti katolicista hajlama és botrányos magánéletével kapcsolatban (akkoriban szerelmi kapcsolat fűzte egy amerikai elvált asszonyhoz). Habár többé nem voltak már olyan közeli kapcsolatban, mint azelőtt, Tolkien megbánta a különválást. Miután C. S. Lewis meghalt, egy levélben Tolkien a következőket írta Lewis lányának: „Eddig úgy éreztem magam, mint egy öreg fa, amely egyenként elveszti minden levelét. Ez most olyan, mint egy fejszecsapás a gyökéren.”

    6. Élvezte a klubéletet

    Az iskola utániakat persze. Bárhová is ment Tolkien, közvetlenül részt vett az irodalmi és a tudományos klubok alapításában. Például professzorként viking klubbot alapított a Leeds Egyetemen. Az oxfordban töltött idő alatt pedig megalapította az Inklingset, ami egy irodalmi vitakör volt.

    7. Nem hazudott azokban a háborús jelenetekben
    Tolkien az I. világháború veteránja volt és másodtisztként szolgált a 11. (szolgálati) zászlóaljban a Brit Expedíciós Erőknél Franciaországban. Szintén jelen volt a háború legtöbb véres árokharcánál, beleértve a somme-i csatát is. A Mordor felé vezető úton Frodo és Samu megpróbáltatásainak a forrása valószínűleg az az árokharc volt, amely alatt Tolkien krónikus lázzal fertőződött meg egy tetű miatt, és ezért hazamenni kényszerült. Később mesélt egyik legközelebbi barátjáról is, aki meghalt a háborúban, ezzel tudatosítva benne a tragédia érzését, amely érződik írásain is.

    8. Szórakozásként nyelveket talált ki
    Filológusként Tolkien azzal edzette elméjét, hogy új nyelveket talált ki, és sokat közülük (pl. olyan tünde nyelveket, mint a quenya vagy a sindarin) írásaiban is használt. Még verseket és dalokat is írt a kitalált nyelvein. Továbbá Tolkien alkotott olyan holtnyelveken is, mint a középkori walesi vagy a lombardi. A BagmÄ BlomÄ (A fák virága) című verse valószínűleg az első eredeti műalkotás, amelyet az elmúlt évezredben gót nyelven írtak.

    9. Műveit életében és halála után is kiadták

    A legtöbb alkotónak elégedettnek kell lennie azokkal a műveivel, amelyet életük alatt alkotnak, de nem Tolkiennek. A kéziratokon lévő firkái és véletlenszerű jegyzetei mutatják, hogy sosem zavartatta magát a kiadással. A halála után kiadott szerkesztett, átdolgozott, összeállított, rendezett kötetek nagy részét a fia, Christopher Tolkien állította össze. Miközben Tolkien leghíresebb posztumusz műve A szilmarilok, vannak más művei is, mint a The History of Middle Earth (Középfölde történelme), Befejezetlen regék, Húrin gyermekei és a The Legend of Sigurd and Gudrun (Sigurd és Gudrun legendája).

    10. Nem volt annyira oda a nácikért, mint azok őérte
    Tolkien tudományos írásai az óészaki és germán történelemről, nyelvről és kultúráról hihetetlenül népszerűek voltak a náci elit körében, akik megszállottak voltak az ősi germán civilizáció újraalkotásában. De Tolkient felháborította Hitler és a náci párt, és ebből nem csinált titkot. Úgy gondolta, hogy be kellene tiltani A hobbit német fordítását, miután a német kiadó a náci törvényekre hivatkozva arra kérte, hogy igazolja árja mivoltát. Ehelyett Tolkien írt egy csípős hangvételű levelet, amelyben több dolog mellett azt is írja, hogy bánja, hogy nincsen zsidó felmenője. Ellenérzéseit egy a fiának írt levél is bizonyítja: „Ebben a háborúban személyes bosszúságom van, amely valószínűleg jobb katonává tesz 49-ben a kis pirospozsgás, tudatlan Adolf Hitler ellen annál, mint amilyen 22-ben voltam. Rombolja, megrontja, tévesen alkalmazza, és örökre átkozottá teszi a nemes északi szellemet, egy páratlan hozzájárulást Európához, amelyet egykor szerettem és megpróbáltam igaz jellegében bemutatni.”

    Forrás: Mentalfloss

  • Ma lenne 85 éves Zsoldos Péter

    Nem tudnánk már többet írni Zsoldos Péterről, így most mikor 91 éves lenne, egy régebbi szép összefoglalóval köszöntjük őt.

    A mai születésnaposunk Zsoldos Péter, kinek pályája és munkássága a magyar science-fiction egyik alapkövének tekintendő.

    ,,Amit józan észnek nevezünk, néha sokkal inkább a korlátoltság forrása, mint az ösztön, melynek mozdulatait évmilliók bölcsessége csiszolta.”
    (Zsoldos Péter- Távoli tűz)

    Zsoldos Péter 1930. április 20-án született, Szentesen. Előbb 1956-ban, a Zeneakadémián szerzett diplomát, majd később az ELTE-n elvégezte a pszichológia szakot. 1956-tól a Magyar Rádió zenei szerkesztője, később főmunkatársa lett. Ő volt a közkedvelt ’Ki nyer ma? Játék és muzsika 10 percben’ című műsor játékvezetője.

    Nevét azonban mégis inkább az irodalomból ismerjük, népszerű sci-fi regények írójaként. 1963-tól jelentkezett tudományos-fantasztikus regényekkel, de már egészen 15 éves korától írónak készült. Mégis, egész életében úgy érezte, számára két hivatás létezik: az író és a zenész, melyeknek viszonyát Ellenpont című regénye már elnevezésében is tükrözi, A feladat című művének harmadik kiadásának előszavában pedig a következőképp ír róla:

    „A zenei forma és szerkesztés minden más művészetnél szigorúbb törvényei és ugyanakkor a fantázia szabadsága, ami éppen e törvények szigorúságából fakad, nagyszerű iskola volt.“

    Zsoldos Péter elsősorban sci-fi regényeket írt, de publikált zenetudományi cikkeket is, mert úgy érezte, az életét valójában a zene határozza meg. Science-fiction könyvei mellett egy Muszorgszkijról írt életrajzi regénye is megjelent, Portré négy ülésben címmel.
    Művei közül A Viking visszatér, a Távoli tűz és Az utolsó kísértés trilógiát alkotnak. A feladat című regényét pedig hét nyelven adták ki, majd 1975-ben egy filmadaptáció is elkészült.

    Művei:
    • 1963 – A Viking visszatér
    • 1969 – Távoli tűz
    • 1971 – A feladat
    • 1973 – Ellenpont
    • 1977 – A bunker tv-filmsorozat (Boldizsár Miklóssal közösen)
    • 1979 – Portré négy ülésben
    • 1983 – A holtak nem vetnek árnyékot
    • 1988 – Az utolsó kísértés.
    • 1997 – A jó testőr – novella (X Magazin, II. évf. 11. szám, 1997. november)
    • 2007 – Severus –novella (Galaktika, XXVIII. évfolyam 210. szám, 2007. szeptember)

    Elismerései
    • Eurocon-díj (1972 és 1976)
    • Arany Meteor-díj, Hungarocon-díj (1988)
    • Galaktika-díj (1989)
    • Lajtha László-díj (posztumusz, 2001)

    Érdekesség, hogy a 80-as évek közepén, Stanisław Lemhez hasonlóan Zsoldos Péter is kritikusan nyilatkozott a sci-fi műfaj népszerűségének negatív hatásáról, felhígulásáról, valamint a műfaj mellett megjelenő szubkultúráról:

    ,,1970-ben azt hittem, a sci-fit a bezárkózás, a belterjes tökéletesítés veszélye fenyegeti. E helyett – ezt látnom illett volna – utolérte a sikeres műfajok végzete; zászlaja alá sorakoztak a féltehetségek, a szubkultúrák hivatlan parazitái, a horrort és a pornót becsempészők, az áltudományos mítoszteremtők az öncélú szürrealista virtuózok, a hatásvadász western-elemekből összetákolt fércműveket gyártó tollforgatók.
    A sikert, milliós – illetve nálunk a százezren felüli – példányszámokat kitűnően megszervezett előzetes propagandával olyan művek hozták, amelyeknek már semmi közük nem volt Bradbury vagy Lem legnevesebb eszméihez. Az íróval együtt-gondolkodás szép játékát – ami szerintem e műfaj lényege – felváltotta a meghökkenésre építő, azzal manipuláló szerzők egymásra licitálása; ki tud vadabb, vérfagyasztóbb, követhetetlenebb, vagy bárgyúan primitív, stilárisan siralmas történetet az olvasó elé tálalni?”

    Zsoldos Péter 1997. szeptember 26-án hunyt el. Az Avana Egyesület és Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata az író nevével fémjelezve 1998-ban megalapította Zsoldos Péter Díjat, amellyel évente a magyar tudományos-fantasztikus irodalom kiemelkedő alkotásait (novella és regény, majd 2010-től kisregény kategóriában) díjazzák.

    Zsoldos Péter művei a MEK-en:
    Távoli tűz (hangoskönyv)
    Az utolsó kísértés
    A Viking visszatér (hangoskönyv)

    Bósa Diána

    Források:
    Wikipedia szócikk
    MASFITT szócikk

  • Meghalt Günter Grass, a groteszk mestere

    Ha mindössze egy Twitter-üzenetben búcsúzhatnánk tőle, az valahogy így hangzana: 87 évesen meghalt Günter Grass, Nobel-díjas író, az egyik legkiemelkedőbb kortárs német alkotó.

    Esetében azonban muszáj meghaladni a korlátokat, muszáj szólni az életéről, a groteszkről, amit teremtett, arról, hogy 17 évesen besorozták a Waffen-SS egyik páncélos hadosztályába és legfőképpen arról, hogy ő volt a II. világháború utáni Németország lelkiismerete.

    Az író 1927. október 16-án született a lengyelországi Gdanskban. Szülővárosa gyermekkorának és legfontosabb műveinek színtere, ahol apjának kis fűszerüzlete volt. Aztán jött a II. világháború és a Waffen-SS. Az életrajzírója, Michael Jürgs találóan a „Gyermekkor a Szentlélek és Hitler között” szavakkal jellemezte ezt az időszakot, amelynek hatása egész életében elkísérte és a Hagymahántás közben című 2006-ban megjelent kötetében csúcsosodott ki. Ebben az évben, nem sokkal a könyv megjelenése előtt vallott először múltjáról a nagy nyilvánosság előtt. Az akkor már Nobel-díjas író bírálói a díj visszaadására kötelezték volna, és voltak olyanok is, akik nem értették, hogy a történelmi múlttal való szembenézést és elszámolást sürgető író miért csak ekkor állt elő ezzel az életrajzi adattal. A támadásokra azt felelte: csak öregkorára talált rá a megfelelő formulára, hogy beszéljen Waffen SS-múltjáról.

    A formula megtalálásáig pedig igen hosszú út vezetett, Grass ugyanis először nem is írással foglalkozott. Kezdetben, egész pontosan 1948-tól 1952-ig rajzot és szobrászatot tanult a düsseldorfi művészeti akadémián. Szobrai és grafikái már kiállításokon jelentek meg, amire elkezdett írni, a nagy áttörés pedig nem is váratott magára sokáig: 1959-ben megjelenik első és egyben az egyik legsikeresebb regénye, A bádogdob. A világ szörnyűségei elleni tiltakozásból törpének megmaradó Oscar Matzerath története a 20. század eleji német valóság szatirikus rajza. Fogadtatása vegyes volt, sokan nihilistának, obszcénnek és istenkáromlónak tartották, de Franciaországban elnyerte a legjobb külföldi könyvnek járó díjat és persze világhírűvé tette Grasst. (A bádogdobból egyébként 1979-ben Volker Schlöndorff rendezésében film is készült, amely Oscar- és Arany Pálma díjat is kapott.) A regény az úgynevezett Danzig-trilógia első darabja, a folytatásokban (Macska és egér, Kutyaévek) a kispolgári fiatalok háború alatti életével, a háborús bűnösök megítélésével foglalkozott.

    Az író 1960-ban Nyugat-Berlinben telepedett le. A hetvenes és nyolcvanas években született műveinek fő témája is a kortárs német politika és a közelmúlt története volt. Ebben az időben aktívan politizált is, Németország Szociáldemokrata Pártját (SPD) támogatta, egy ideig pedig a pártvezető, (majd szövetségi kancellár) Willy Brandt beszédeit írta. 1982-ben párttag lett, de kiábrándult, és 1992-ben kilépett az SPD-ből. 1983-ban a Berlini Művészeti Akadémia elnökévé választották, de 1989-ben otthagyta a testületet, mert tagjai nem vállaltak szolidaritást az iráni iszlám vezetés által fatvával sújtott íróval, Salman Rushdie-val. A nyolcvanas évek végén írott művei kiábrándultságát tükrözték, A patkánynő (1986) című regényében az emberi faj és civilizáció végnapjait ábrázolta.

    Az irodalmi Nobel-díjat 1999-ben kapta meg azt jutalmazván, hogy groteszk műveivel képes a történelem elfeledett oldalát is megmutatni.

    A 2000-es években aztán többször is a viták középpontjába került. Először 2002-ben váltott ki élénk visszhangot Ráklépésben című regénye, amely a második világháború német áldozatairól szól, majd – ahogy azt már fentebb írtuk – 2006-ban jön a vallomása Waffen SS-múltjáról és megjelenik a Hagymahántás közben című műve. Nagy vihart kavart 2012 áprilisában is, ekkor publikálta ugyanis az Amit el kell mondani (Was gesagt werden muss) című versét, amely az iráni konfliktus dolgozza fel.

    Izrael ezután nemkívánatos személynek nyilvánította, mivel Grass azt állította, hogy Izrael egyre nagyobb és ellenőrizetlenül gyarapodó nukleáris fegyverzettel rendelkezik, Irán ellen fontolgatott megelőző csapása pedig az egész világ békéjét fenyegeti. Néhány hónap múlva az izraeli atomtitkokat leleplező, a zsidó államban bebörtönzött idős tudóst méltató Napjaink hőse (Ein Held unserer Tage) című versével borzolta a kedélyeket.

    Grass több magyar íróval is jó kapcsolatot ápolt. Kertész Imre a halálhírre reagálva azt mondta: „nem egyazon témával foglalkoztunk, de barátok voltunk, egymás tisztelői”. Grass 2004-ben – amikor Darvasi Lászlót a Brücke Berlin irodalmi díjjal jutalmazták – elmondta: Déry Tiborral kötött barátságából fakad a magyar irodalom iránti szeretete.

    Ahogy az látszik, a vitatható tények és megnyilvánulások ellenére az írót tisztelet és szeretet övezte: 2009-ben Günter Grass Múzeumot alapítottak Gdanskban, azóta minden évben Grassomania Fesztivált rendeznek tiszteletére.

    BLG