Címke: adaptáció

Az Assassin’s Creed a legfrissebb film, ami igyekszik eloszlatni a videójáték-adaptációkkal szemben hosszú évek alatt kialakult fentartásainkat.

Ez nem kis feladat, mert a rossz játékadaptációk sora végtelen. Max Payne, Hitman, Mortal Kombat: Annihilation, Far Cry – és még számtalan béna filmet láthattunk a múltban, ami játékon alapult, így érthetőnek tűnhet, ha gyanakvó tekintettel nézzük a trailereket és a posztereket.

Az idei év feldolgozásai közül magasan kiemelkedik az Assassin’s Creed, és ha vetünk egy pillantást a készítők listájára, már sejthetjük, hogy elégedetten fogunk távozni a moziból. A tavalyi Macbeth-ért felelős triász, Justin Kurzel, Michael Fassbender és Marion Cotillard ismét remekművet hoztak létre. A rendező és a színészek rendkívül pozitív hatással vannak egymásra, a kreativitásuk és tehetségük egy utánozhatatlan egyveleget alkot, ami most az Assassin’s Creedben ölt testet.

A cikk a továbbiakban spoilereket is tartalmaz.

A történet drámaian kezdődik. Egy ügyetlen gyerekszínész képében a főhős, Callum Lynch elveszti édesanyját, és ez lesz a fő mozgatórugója a gondolkodásának és cselekményeinek A főhős viszontagságos gyermekkorának hála, egy meglehetősen labilis és majdnem kiszámíthatatlan karaktert kapunk, épp úgy, mintha egy freudi trauma-pszichologikus könyvnek a tartalmát vezetnék le a vásznon. Miután végigszenvedtük az alapozást, elindulhat a film, és hirtelen már az öreg Callumot láthatjuk, ahogy kivégzik. Fassbender fenomenális: hihetetlenül realisztikusan játszik. Ugyan csak egy problémás férfit alakít, de mégis az emberi érzelmek teljes spektrumát megjárja, tényleg hitelesen – miközben a néző háta a halálfélelemtől borsódzik. Szerintem ez az eddigi legjobb halálközeli élmény, amit valaha átélhetettünk moziban. A konvencionális kivégzési jeleneteknél jó párat láthattunk már, ahol unottan vagy őrjöngve viselik a sorsukat az emberek, itt viszont pont a kettő határán van az áldozat, és a rettegés nem csak a színész, de a néző arcára is kiül.

Végül nem hal meg a főhős, hanem a játékban jól ismert tudóslétesítményben, az Abstergo Industriesben ébred, ami a modern megfelelője a Templomos Rendnek. Itt megismerhetjük a főgonoszokat, akik földi paradicsomot akarnak létesíteni a Földön, és mint gondolhatjuk, ehhez az Assassin Rendnek is van egy-két szava.

A cég tervének kivitelezéséhez egy fontos tárgyat keresnek, ami által megfoszthatják az emberiséget a szabad akaratuktól. A megtalálásához egy Animus nevű szerkezetet használnak, ami felkutatja azokat az örökölt emlékeket, amelyek az alanyban rég elfelejtve szunnyadnak. Az Animus egy szimulációként végigviszi az emléket az kísérleti alany fejében, és ő úgy lát mindent, mint ahogyan az őse látta. Az Animus megjelenése után kettészakad a cselekmény, egyrészt a valóságban folytatódik, másrészt pedig a múltban emlékképek formájában. A szerkezetet átformálták a filmben, a játékbeli unalmas ágyat vagy széket kicserélték egy gépmonstrumra, ami úgy mozgatja Fassbendert a levegőben, ahogy az az emlékben is mozog, hogy minél hihetőbb legyen a szimuláció. Nem egyszer kell hirtelen kihúzni a szereplőnket a gépből, mivel a nagyobb zuhanásokkor könyörtelenül földhöz csapta volna őt a gép.

Az Animus élettani hatásaira is kitér a film, és rendkívül ötletes és érdekes szálat vezet be az akciódús filmbe, ahogy Callum meghasonul múltbéli önmagával. A tudathasadásos-hallucinációs jelenetek sorra váltakozva teszik izgalmassá az Animuson kívül történt eseményeket.

Fassbender az intézetben játszódó jelenetekben is óriásit alakít. Szerintem az őrült jelenetnél hozott egy kis inspirációt a Macbeth-es őrültségéből, itt viszont sokkal hihetőbb volt. Egyébként annyira jól játszott, hogy a magyar szinkronos változatban van egy hely, ahol szimplán bent hagyták Fassbender hangját a filmben angolul, fordítás nélkül, mert nem volt olyan szinkronszínész, aki tükrözni tudta volna a jelenet érzelmi hordalékát magyarul. Fassbender ismét emlékeztetett, hogy egy film nemcsak a trükköktől, az izgalmas jelenetektől, vagy a hihető CGI-től lesz kézzelfogható és nagyszerű, hanem az alakítás minőségén is rengeteg múlik.

Amikor beültem a moziba, féltem, hogy ismét egy terminátor-szerű főhőst kapunk, mondván hogy az Assassin’s Creed cím általában a kegyetlen kivégzésekről szól és a menőségről. Itt viszont egy átalakulást láthattunk, ahogy egy piti bűnözőből egy igazi fenevad válik. Megtanul ölni és megbocsátani, és célt talál az életének, ami nem más, mint a rend, és a templomosokkal való küzdelem.

A másik főszereplőt Marion Cotillard játssza, akinek a karakterét elég elmismásoltnak érzem. A film középpontjában a tudós nő és Callum kapcsolata áll, és az ő egymáshoz való viszonyukat követhetjük figyelemmel a vásznon. A tudós feltehetően valamiféle érzelmeket táplál Callum felé, de erre ő semennyire se reagál, éppen elfoglalja, hogy megőrül. A rokonszenves érzelmeit egyébként nem mutatja ki sehol, kivéve hogy elég sok helyen kissé buja szemmel tekint a főhősünkre. Kénytelen vagyok feltételezni titkolt érzelmeket és fellángolást a háttérben, mert a végső jelenetet másképpen nem tudom megmagyarázni, és logikátlannak kéne tartanom a viselkedését. Szokták mondani, hogy a profiknál nincsenek véletlenek, tehát valószínű, hogy van érzelmi szál, de ez nem egyértelmű – mindenki eldöntheti magának.

A cselekmény egyébként egy igen régi filozófiai kérdésen alapul. Bűn-e a szabad akarat? Amikor szabad akaratról beszélünk, legtöbbször a bibliai értelmezésben vett szabad akaratra gondolhatunk, tehát bűnözhetünk. A film fő gonoszai a feltétlen hatalom megszerzésére törekednek a szabad akarat elvételével, és ezen felfogás ellen harcol az Assassin szerveződés. Nagyon érdekes, hogy ez a fogalom is egy átalakuláson megy át a film közben, mivel a szereplők fogalma a szabad akaratról is átfogalmazódik a bibliai bűn értelmezésről a valóságos szolgaság felé. Végül a főszereplő azt az utat választja, hogy a szabadság mindennél fontosabb, és ha bűnözni kell érte, megéri. Viszont ez is rengeteg filozófiai és etikai kérdést von magával. A film filozófiailag nem válaszol, csak kérdez. Rákérdez a bűn fogalmára, az Egyház hitelességére, a tudomány és a kísérleti nyúl viszonyára és nem végső soron az emberiség jogaira.

A film fő szimbóluma a madár. Az átvezető jeleneteket és az időugrásokat egy-egy repülő madár képével kötik össze. A madár nem csupán a szabadságnak, de az időtlenségnek is a jelképe, nem beszélve arról, hogy a léleknek is a kiemelt szimbóluma a keresztény világban. A madár egyébként felvonásokra is tagolja a filmet, összeköti a múltat a jelennel és a jövővel, bár szerintem egy picit túl sokat használták, mégis stílusos, és egyértelműen jelzi a nézőnek, hogy készüljön föl az akcióra.

Az Assassin’s Creed egy igazi látványfilm, nagyon szép harcjelenetekkel, kérdéses fizikai törvényekkel és meglepő kameraszögekkel. Külön tetszett, hogy többégében jól láthatóak voltak az események az akciódús jeleneteknél, bár volt, hogy össze-vissza kapkodták a kamerát. Mindent beletettek, ami csak a játékban benne volt, tehát a fanok minden harmadik percben találhatnak valamit, amiről eszükbe juthat, hogy az pont olyan, mint a már ismert világban. A film önmagában is megállja a helyét, bármilyen előismeret nélkül meg lehet nézni, és élvezni.

A film negatívumai közé kell sorolni a zenéjét. Nem emlékszem, hogy egyáltalán volt-e valami zene alatta, annyira sablonszerű. Hallhatóan nem akartak valami egyedit használni a készítők. A másik negatívum az az npc-szerű háttérszínészek. Bár ettől csak még inkább úgy éreztem, hogy a játékban vagyok, de ez talán mégsem túl kedvező egy filmnek.

Az Assassin’s Creed film összességében nagyon szuper lett, és csak ajánlani tudom minden korosztálynak.