A sci-fi rajongók által várva várt film, az Arrival trailere már megjelenésekor megnyerte az érdeklődőket. Ennek titka talán az, hogy az előzetes nem a megszokott hatásvadász elemekkel van teletűzdelve, melyeket jellemzően egy közönséges, nem túl sok újat nyújtó film, azaz egy csalódás követ. Csakhogy néhány rossz példát említsünk:
A Föld inváziója – Csata: Los Angeles című, 2011-es film trailere a szokatlan zenéjével és látványos akciójeleneteivel sokat ígért, ám végül keveset adott. Sokak szerint nem volt több egy nyári tucatfilmnél.
Ridley Scott Prometheusa visszanyúlt a gyökereihez, amikor az 1979-es A nyolcadik utas: a Halál hanghatásait hallhattuk a trailerben, viszont aligha nyújtott hasonló élményt, holott sokáig az Alien előzményfilmjeként tartották számon.
Az Amikor megállt a Föld című remake egy 1951-es klasszikust kívánt feldolgozni, azonban a végeredmény egy unalmasra sikeredett filmalkotás lett.
Az Arrival történetéről már tudni annyi, hogy földönkívüli űrhajóknak hitt objektumok szállnak le a Föld különböző pontjaira. A katonaság egy nyelvészeti szakértő (Amy Adams) segítségét kéri, hogy az idegenekkel kapcsolatba lépve kiderüljön, békés vagy ellenséges szándékkal érkeztek.
Az előzetes első néhány jelenete kicsit A gömb című Michael Crichton adaptációt idézi, amelyben szintén egy szakértő brigádot hívnak segítségül ahhoz, hogy megvizsgáljanak egy lezuhant űrhajót.
Denis Villeneuve rendező az elmúlt években sikeresen bizonyította, hogy ért a filmkészítéshez. A Sicario – A bérgyilkos jó fogadtatásban részesült, és bizonyos médiumok a 2015-ös év legjobb akciófilmjének tartják. Villeneuve fogja készíteni a jelenleg még cím nélküli Szárnyas Fejvadász előzményfilmet, melyre jövőre számíthatunk Ryan Gosling főszereplésével és Harrison Ford részvételével.
Az augusztusi Galaktikában először olvashatunk Sandra McDonaldtól. Az amerikai SF írónő írása, a Szexis robotanya tökéletes képet ad McDonald munkásságáról, hisz minden megtalálható benne, amiért kint szeretik őt: sodró történet és megkapó ötletek.
Sandra McDonald
Sandra McDonald az az író, aki rengeteg mindenben próbálja ki magát, és ez az írásaiban is bőven visszaköszön. A Southern Maine egyetemen kreatív írást tanult, nyolc évig szolgált az amerikai haditengerészetnél, később pedig Hollywoodban is kipróbálta magát. Hivatalosan 2002 óta ír, de hamar sikeres lett. 2003-ban már James Tiptree Jr.– díjra jelölték a The Ghist Girls of Rumney Mill novelláját. Írásaiban leginkább a katonai szolgálat élményei érhetőek tetten, mint például a katonai SF sorozatában, a The Outback Starsban (2007), de több novellája is foglalkozik a katonasággal és a háborúval. A 317-es Galaktikában olvasható írásban is érezni a hadseregbeli éveket, de sokkal kiemeltebb szerepet kap McDonald másik kedvelt témája, a nemi identitás.
A Szexis robotanya a címe ellenére nem egy romantikus vagy erotikus történetet mesél el. A novella egy Alina nevű szexbot küldetését mutatja be: mesterséges méhében felnevelni a megbízó szülők gyermekét. A történet először az Asimov’s Science Fictionben (2012 April/May számban) jelent meg. Az olvasók közt akkora sikert aratott, hogy a magazin közönségszavazásán elnyerte az Asimov Reader–díjat.
Az írást két részre lehet osztani. Az elsőben Alina szexbot munkáját, azaz az emberi utódok kihordásának folyamatát ismerjük meg. A két, részletesen bemutatott terhesség során McDonald olyan témákat jelenít meg, mint a nők helyzete egyes kultúrákban (itt némi rokonság érezhető Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényével: az első családnál Alina hasonló helyzetben találja magát, mint Atwood Offredje), az emberek hozzáállása a robotokhoz, akár többféle szemszögön keresztül is. De maga az alapötlet (egy mesterségesen létrehozott lény hozza világra utódainkat) is rengeteg gondolkodnivalót és vitatémát ad.
A novella másik része egy váratlan fordulattal kezdődik. Ennek következményeképpen Alina találkozik egy különös emberrel, Corennel, akiről a robotlány nem tudja eldönteni, hogy férfi vagy nő-e. A közös túlélésért folyó útjuk alatt a másikkal való ismeretség révén mindketten rájönnek valami fontosra. Alina például „felülírja programját” és más célokra is fókuszál a benne fejlődő magzaton kívül, Coren pedig a robotlányon keresztül saját nemi identitását értelmezi újra. De ami talán a legérdekesebb a két szereplő kapcsolatában az, hogy miként is érnek egymás hűséges bajtársává. McDonald ennek felépítésével és érzékeltetésével teszi igazán remek történetté a Szexis robotanyát.
Nemiség, társadalmi kérdések és emberi kapcsolatok – ezekkel a témákkal találkozhatunk a Galaktika 317 nyitónovellájában. Ezek mellett pedig egy sodró lendületű, izgalmas történetet is kapunk egy robotlány és egy ember különös együttműködéséről.
George R. R. Martin a Trónok harca írója a sorozat befejeztével még korántsem fog elbúcsúzni a televízió világától. Szombaton blogján jelentette, hogy az Universal Cable Productions (az NBC Universal része) megvette a megfilmesítési jogokat a Wild Cardshoz.
A Wild Cards egy George Martin és Melina M. Snodgrass (Circuit-széria) által szerkesztett antológiasorozat. A ma már franchise-zá vált széria egy úgy nevezett megosztott univerzum, amelyet több író épít együtt. A Wild Cards világa mozaik regényekből, képregényekből áll össze, de már játék is készült hozzá. Az első regény 1987-ben jelent meg. Maga a Wild Cards ötletét egy Superworld szerepjáték-kampány ihlette, amiben olyan sci-fi írók vettek részt, mint Victor Milan (Guardians-sorozat), Walter Jon Williams (Hardwired), Gail Gerstner-Miller és a későbbi társszerkesztő Melina M. Snodgrass, a játékmester pedig maga Martin volt.
A mai napig jelennek meg Wild Cards-történetek, és eddigi majdnem 30 éves pályafutása alatt a science fiction és a fantasy nagyjai bővítették az univerzumot; például Pat Cardigan, Stephen Leigh, Howard Waldrop, az itthon nemrég megismert Max Gladstone, de még Rober Zelazny is írt a Wild Cardshoz.
Maga a történet egy alternatív II. világháborús világot mutat be, ahol egy idegen eredetű vírus pusztítja az emberiséget. A népesség 90%-ka megfertőződött, a kevés szerencsés, de inkább szerencsétlen túlélő (ez 9% a cselekményleírás szerint) eldeformálódott testtel vagy súlyos mentális problémákkal (vagy mindkettővel) tudja életét folytatni. A túlélők közt azonban akad 1%, akik maradandó sérülések helyett elképzelhetetlen és kiszámíthatatlan szuperképességekre tesznek szert.
A Wild Cards világa egy rengeteg potenciállal rendelkező univerzum, amit nem csak az izgalmasabbnál izgalmasabb történetek tesznek kiemelkedővé, hanem a színes fő és mellékszereplők. Reméljük, kapunk egy igazán ütős adaptációt.
Augusztus 11-én, négy hónappal az első teaser után és szintén négy hónappal a december közepén esedékes premier előtt debütált a neten a Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet második előzetese.
A rajongók már nagyon várták ezt a trailert, amiről előzetesen az a pletyka járta, hogy a júliusban zajlott Star Wars Celebration eseményen történt első vetítéssel egyidőben a netre is fel fog kerülni, de végül csak a rendezvény résztvevői láthatták.
Az utóbbi időben a bejelentett kiegészítő/újraforgatások tartották lázban a közönséget: az egyik tábor rutin eljárásról beszélt, míg a másik arról, hogy nagy baj lehet a produkcióval. Ehhez képest az előzetes rendben van: hozza azt a háborús, sötét és a megszokott SW filmektől kissé eltérő hangulatot, amit az alkotók ígértek.
A Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) 2016-ban másodszor rendezi meg Magyarországon az Űrakadémiát. A résztvevő 18–35 év közötti fiatal szakemberek augusztus 11–14. között találkoznak Gödöllőn, hogy együtt – egyelőre csak virtuálisan – egy kísérletet tervezzenek a Nemzetközi Űrállomásra. Eközben olyan magyar szakemberektől is hallgathatnak előadásokat, akiknek a munkája valóban kapcsolódik az űrállomáshoz!
Az megalapításának 60. évfordulóját idén ünneplő civil szervezet, a MANT – együttműködve a fiatal űrszakembereket képviselő nemzetközi Space Generation Advisory Council (SGAC) szervezettel – 2015 után idén nyáron másodszor rendezi meg a MANT Űrakadémiát. A négy napos rendezvényen 18–35 év közötti fiatalok – egyetemi és főiskolai hallgatók, doktoranduszok, valamint frissen végzett szakemberek – vesznek részt, mintegy harmincan. Mérnök, fizikus, informatikus, jogász, orvos, biológus, kémikus, menedzser – számos más olyan szakterület is van, amely kapcsolódhat az űrtevékenységhez. Hazánk tavaly vált az Európai Űrügynökség (ESA) teljes jogú tagjává. A szervezethez való csatlakozással egy sor korábban nem látott lehetőség nyílik meg a hazai űripar, űrkutatás és az alkalmazások területén. Ezek kihasználásában az elkövetkező években-évtizedekben a mostani fiatal szakemberek meghatározó szerepet fognak majd játszani.
A rendezvény résztvevői ebben az évben azt az izgalmas feladatot kapják, hogy közösen tervezzenek meg egy kísérletet a Nemzetközi Űrállomás (International Space Station, ISS) fedélzetére. Az Űrakadémia első napján betekintést kapnak az ISS, az emberiség legnagyobb közös tudományos vállalkozása működésébe, a hosszú idejű súlytalanság által nyújtott páratlan lehetőségekbe.
Bár Magyarország közvetlenül nem vesz részt az ISS működtetésében, de az ESA az egyik fő partner az együttműködésben. Ráadásul a korábbi években számos alkalommal nyílt lehetőségük magyar kutatóknak is kísérleteket végezni a világűrben. Emellett nem egy olyan alapvető fontosságú berendezés szolgál jelenleg is az ISS fedélzetén – akár az űrhajósokat érő sugárdózist mérő, akár a rádiós kommunikációs rendszer részeként –, amely magyar mérnökök és kutatók munkáját dicséri. Ezekről is tájékozódhatnak az Űrakadémia résztvevői, méghozzá „első kézből”, személyesen is megismerkedve a magyar űrkutatás és űripar vezető szakembereivel. Az utolsó napon azután a részvevők csoportjai bemutatják egymásnak eredményeiket, a maguk tervezte kísérleteket.
A nyári Űrakadémia szervezésével a MANT célja, hogy létrejöjjön egy olyan színvonalas, hiteles szakmai fórum, amely a hazai űrszektor jövőjének meghatározó szereplőit ismerteti meg egymással és egymás szakterületeivel – a további sikeres közös munka, együttműködés érdekében.
Az Űrakadémia helyszíne idén is Gödöllő, a Szent István Egyetem kollégiuma. Az időpont 2016. augusztus 11–14.
Az Űrakadémiával kapcsolatos részletes információ a rendezvény honlapján érhető el:
A hamisíthatatlan stílusú filmrendező, Guillermo del Toro által kreált, már két szezont megélt sorozat epizódjait hazánkban a FOX csatornáján láthattuk. Mind itthon, mind a tengerentúlon jó volt a fogadtatása, mivel del Toro a tőle megszokott eredetiség jegyében akarta a vérszívó szörnyek ősi motívumát tudományos, mégis akciódús közegbe helyezni, a végeredmény pedig nincs híján a mexikói rendező által leginkább kedvelt – többnyire felnőtt meséket idéző – elemektől.
Figyelem, enyhe spoilerveszély!
Az első évad a következők szerint kezdődött: Egy utasszállító gép száll le a New Yorki repülőtéren. A történet főhőse Ephraim Goodweather (szerepében Corey Stoll, akit a Hangya főgonoszaként is ismerhetünk), az alkoholbetegségből gyógyuló epidemiológus jár elsőként a gépen, mivel a hatóságok vírusra gyanakodnak. A legénység miden tagja holtan ül a helyén, kivéve négy túlélőt: egy rockzenészt, egy ügyvédnőt, a pilótát és egy családapát, akik megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag túlélték a rejtélyes katasztrófát, csak némi torokfájásra panaszkodnak. Dr. Goodweather a fiáért folytatott elhelyezési csatáját vívja, ám a vírus terjedésének veszélyeire is fel kell hívnia a döntéshozók figyelmét, akik szeretnék az egészet inkább elfelejteni. A háttérben azonban gonosz erők munkálkodnak, amelyek csak ösztökélik a járvány kibontakozását, viszont a jó oldalt egy különös vénember, a new yorki zálogház-tulajdonos támogatja, és úgy tűnik,pontosan tudja, milyen veszély les a lakosságra.
A két évad alatt hamar meg lehet kedvelni a szereplőket. A teljesség igénye nélkül:
A Holokauszt túlélő Abraham Setrakian szerepére nagyon jó választás volt David Bradley, akit a Harry Potterből, a Trónok Harcából vagy a Magyarországon forgatott Az idők végezetéig című középkorban játszódó tévéfilmből ismerhetjük. Karaktere elég misztikus; Ugyanúgy képviseli a világ sötét oldalát, ahogy a világosat is. Képes embertelen döntések meghozatalára és végrehajtására, annak érdekében, hogy megelőzze a nagyobb gondok kialakulását.
A legszimpatikusabb karaktert, Vasily Fetet is egy régi ismerős játssza. Kevin Durandot eddig jellemzően mellékszerepekben láthattuk, így például a X-Men kezdetek: Farkas című filmben a túlsúlyos bokszolót játszotta, de a Pillangó hatásban, a Vikingekben vagy a Ridley Scott féle Robin Hoodban is feltűnt. A várost töviről hegyire ismerő, orosz ajkú rágcsálóirtó olyannyira komolyan veszi a munkáját, hogy úgy dönt, patkányok helyett inkább a csatornában kúszó-mászó szörnyeket fogja irtani.
A gonosz első számú képviselője egy vámpírgróffá avanzsált, volt náci tiszt, Thomas Eichorst, aki végrehajtja a Mester akaratát, ám nem rest feladatának teljesítése közben önös érdekeit is érvényesíteni.
Figyelem, erős spoilerveszély!
Felidézve az utóbbi két évadban történt eseményeket: A járvány elharapódzott New Yorkban. Az ismert pozitív karakterek Fet belvárosi zugában összeverődve próbálják felvenni a harcot a strigoial, azaz a vámpírok fajával. Amíg Ephraim a biológiai hadviselés útján igyekszik visszaszorítani a terjedést, addig a Staten Islandről származó tanácsnoknő, a belevaló Justine Feraldo despotikus módon veszi fel a kesztyűt mind az utcákon, mind a politika hadszínterén. Az első nagyobb csata Red Hooknál végül New York lakóinak győzelméhez vezet.
Mr. Setrakian egy ősi könyvet kutat, mivel az Occido Lumenből kideríthető a strigoi gyengéje, ez pedig elvezethet a legyőzésükhöz. A Mester és szolgálója, Eichorst szándéka, hogy megakadályozzák Setrakiant mindebben, ám az anarchikussá váló városban a bűnbandák is keresztbe tesznek a két félnek, amikor a bandavezér szert tesz a könyvre. Árverésre bocsátja, melyet eleinte úgy tűnik, a strigoi oldala nyer meg, viszont a vámpírok evilági támogatója, az öreg milliomos, Eldritch Palmer sértődöttségből keresztülhúzza a Mester számításait. Időközben egy titkos vámpírszekta és képviselőjük, Quinlan, az ókori félvér harcos is megkörnyékezi Setrakiant, de végül egyezségre jutnak, mivel mindannyiuk célja, hogy kiszorítsák a strigoit New Yorkból
A hírek és az előzetes egyenlőre nem sokat sejtetnek. Egy rövid szinopszis segít csak lelkileg felkészülni a harmadik évadra:
A harmadik szezon elején New York City egy csatatér. Leírva a szövetségi kormányzás által, a lakosság magára utalva kénytelen a túlélésért küzdeni. A kérdés az, ki fog nyerni? Az emberek vagy a strigoi? Hőseink megnyerik a csatákat, de nem a háborút. A személyes konfliktusok által szorongatva – árulás, kiábrándultság, paranoia – csapatunk szétforgácsolódik. Mindeközben a Mester közel áll ahhoz, hogy visszafordíthatatlanul megváltoztassa a világot. Van még remény arra, hogy megmentsék a várost és vele az emberiséget?
A sorozat legérdekesebb eleme, hogy milyen észrevehetően igyekszik del Toro újra felhasználni a Penge 2. jellegzetességeit. Az egyik lény felboncolásának jelenete például kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor az imént idézett filmben felnyitják és megvizsgálják a Kaszás vírus által fertőzött vámpírt: az eldeformálódott szervek, a szív köré épülő csontburok, a kettényíló állkapocs és a szimbióta mind-mind egy kicsit átutalnak a másik alkotásra.
Címe: The Strain – A kór Rendezte: Guillermo del Toro (1. évad, 1. epizód), Peter Weller, Phil Abraham és még sokan mások. Megalkotta: Guillermo del Toro, Chuck Hogan Színészek: Corey Stoll, David Bradley, Kevin Durand, Richard Sammel, Jack Kesy, Miguel Gomez, Ruta Gedmintas, Mía Maetro, Natalie Brown, Robin Atkin Downes, Rupert Penry-Jones Első évad premiere: 2014. október 21. Harmadik évad premiere: 2016. augusztus 28. Sugározza: FOX
Az augusztusi Galaktikában egy feltörekvő író, Naomi Kritzer novelláját olvashatjátok, Cicás képeket szeretnék címmel. Eredetileg a Clarkesworld 2015. januári számában jelent meg. 2016-ban több díjra is jelölték Novella kategóriában: Locusra, Nebulára és Hugóra. A jelölések közül végül a Locust és a Hugót tudta díjra is váltani.
Naomi Kritzer
Naomi Kritzer amerikai SF író és blogger, jelenleg St. Paulban, Minnesota államban él. 1999 óta ír, de már tinédzserként próbálkozott a publikálással. Tizenöt évesen elküldte egy fantasy novelláját a Marion Zimmer Bradley’s Sword and Sorceres antológiának, de nem jelentették meg. Sikeres debütálása óta (első megjelent novellája a Faust’s SASE) Kritzer főleg novellákat publikál (leginkább az Asmivos’s Analogba és a The Magazine of Fantasy and Science Fictionbe ír), de a Bantam Booksnál már megjelent két fantasy trilógiája (Dead Rivers és Eliana’s Song). Azóta pedig a Sword and Sorceres szerkesztői is elismerték tehetségét: 2004-ben beválogatták a Kin (Rokon) című novelláját az antológiasorozat XXI. kötetébe.
A 317. számban olvasható Cicás képeket szeretnék tipikusan az a mű, amitől jó érzésünk lesz. A történet elbeszélője egy mesterséges intelligencia, akit két dolog érdekel: a macskás képek és hogy jobbá tegye az emberek életét. Kellő távolsággal és rácsodálkozással ír a MI saját tapasztalatairól, az emberek félresiklott életéről és persze macskás képeiről.
Habár elég rövid a novella, számos minket is foglalkoztató kérdés fért bele. Az írás fő kérdése, hogy az emberek miért nem képesek változtatni életükön, még akkor is, ha minden adott a változáshoz vagy segítséget is kapnak. Kritzer nem ad választ a kérdésre, de elbeszélőjén keresztül néhány ismerős gondolat elhangzik. Például: Miért nem látja, hogy új munka kell neki? Miért nem megy el pszichológushoz? A MI kérdéseinél éreztem igazán azt, hogy egy mesterségesen felépített lény az elbeszélő, nem pedig egy ember. Természetesen mi is beleesünk abba a hibába, hogy ilyen kérdéseket teszünk fel egy bajban lévő ismerősünkkel kapcsolatban (megjegyzés: ebben a tekintetben Kritzer MI-je tekinthető emberinek), de ez magyarázható sok mindennel (pl. nem gondoljuk végig a teljes problémát, nem voltunk még olyan helyzetben, mint az épp felelősségre vont személy stb.). Viszont egy robottól/mesterségesen létrehozott valakitől nem várható el, hogy átlássa az emberi viselkedés érzelmi részét, hiszen teljesen máshogy gondolkodik, mint mi. A novellában is azt érezni, hogy a MI inkább logikai oldalról közelíti meg a problémákat, nem kalkulálja bele a kevésbé átlátható érzelmi részt.
A mondanivalón kívül kellemes perceket okozhat még a sok sci-fis kikacsintás. Az elbeszélő rövidebb bekezdésben foglalkozik Asimov robotikai törvényeivel, felemlegeti a Galaktikus útikalauz Marvinját, de legtöbbször Bruce Sterling Maneki Neko (Galaktika 273) történetére is utal annak barátságos robotja végett. Ezen kívül a MI saját létezésén és a valláshoz való kapcsolatán is elmereng. Mély filozófiai fejtegetésekbe nem megy bele, de mégis kellemes olvasni a sorait.
Összességében a Cicás képeket szeretnék egy kellemes kis történet, ami némi gondolkodnivalót is adhat egy emberi és nem emberi, gépi jegyekkel is rendelkező elbeszélővel. Akit érdekel a történet, az el tudja olvasni a Clarkesworldben és a legújabb Galaktikában.
És megint úgy érzem, kezdődik elölről a macera, ami a Batman V Superman kapcsán is történt. A kritikusok valami egészen másra számítottak, mint amit az előzetesek alapján láttak, és dühös, negatív kritikakampány indult a film lejáratására. Ahogy kijött a BvS rendezői, csaknem három órás változata, a rajongók, kritikusok egy része bocsánatot kért a rendezőtől, Zack Snydertől, hiszen belátták: mégiscsak egy jó filmről van szó.
Személy szerint igazi DC képregény rajongó vagyok, kár lenne titkolni. Ám nem vagyok elfogult, sem pedig csőlátású. Tetszett néhány Marvel mozi is, de gyerekkorom óta az Igazság Ligája tagjai a kedvenc szuperhőseim. Száz, meg száz képregényt kiolvastam, egész estés rajzfilmeket néztem, sorozatokat bámultam, melyekről beszámolókat írtam, s videojátékokkal játszottam, melybe Gotham Sötét Lovagjaként szeltem a korrupt várost gazfickók után kutatva. Ám nem állítom, hogy mindent tudnék a hatalmas képregény univerzumról, vannak újdonságok számomra is, de valami egyértelmű: A Batman V Supermant és az Öngyilkos Osztagot (Suicide Squad) a rajongóknak szánták. Nem az egyszeri mozilátogatóknak, nem családoknak közös programra, nem randi-filmnek, sem pedig Marvelhez szokott nézőknek. Alap képregényes ismeret nélkül e filmek zavarosak, néhol érthetetlenek, cselekményük kaotikusak. Ha ismerjük viszont a karaktereket – elég, ha csak felületesen is –, akkor máris több pozitív élményt zsebelhetünk be, de ez nagyon sok minden mástól is függ.
Ismét nem értek egyet a kritikusok tömegével, akik szurkot fröcsögve egy messzi sarokból fennhangon szidják a DC legújabb moziját, az Öngyilkos Osztagot. A film közelről sem tökéletes, de igenis élvezhető. Nézzük is meg, hogyan sikerült.
Beszéljünk először a film hibáiról, hiszen, mint említettem, csöppet sem tökéletes, de azért mégsem a nézhetetlen kategóriába tartozik. Az Öngyilkos Osztag legnagyobb problémája talán az, hogy nagyon sok történést igyekszik egyszerre lefedni, és megpróbálja úgy előadni magát, mintha ez egy folytatása lenne egy előző mozinak. Ha azt szerették volna, hogy gördülékenyebb legyen a film, akkor készítettek volna egy Deadshot önálló mozit, vagy épp a későbbiekben vászonra kerülő Batman történetébe sűrítették volna bele mindazt, amire utalni próbáltak a Suicide Squadban, de akkor más sorrendbe kellett volna helyezni az összes megjelenést. Másik nagy problémája a legrosszabb hősöknek, hogy ismét sokat markoltak a készítők, amire a majdnem két órás játékidő vajmi kevésnek bizonyult. A flashbackek és a jelen szálai között nem mindig volt relevancia, és végül minden szereplőről keveset kaptunk, pedig mindegyik karakter története megérdemelt volna több időt a vásznon. Ha ezeken a hibákon át tudunk lépni (vagy rajongók vagyunk, és ismerjük kívülről mindegyik anti-hős sztoriját), akkor igazán remek mozi élménnyel gazdagodhatunk. A színészek kifogástalanul játszanak, nem is kis nevekről van szó: Will Smith, Jared Leto, Margot Robbie, csak hogy a hype-olt neveket említsem.
Apropó hype: ismét hatalmas baklövésnek bizonyult, hogy premier előtt egy halom videót, promóképet láthattunk, és a csapból is a Suicide Squad reklámdömpingje folyt. Mindig azt mondom: minél kevesebbet tudsz előre egy filmből, annál nagyobb meglepetéssel szolgálhat – legyen az pozitív, vagy negatív.
Pedig az Öngyilkos Osztag nem akarta magát többnek eladni, mint ami: sötét humorral dolgozó akciófilm. Annak pedig kiváló darab. Nem kell erős történetet várni, mélységes karakterváltozásokat, sem pedig filozófiai kérdésekre messzemenő mélázásokat. Ettől a filmtől mit vártunk? Harcot, robbanást, idétlen poénokat, és DC karaktereket. Megkaptuk? Meg.
Ha túl komolyan vették volna magukat, akkor nagyot bukhatott volna az egész mozi, mert egészen egyszerűen ezek nem azok a karakterek, akikkel meglehetne csinálni egy Batman Superman ellen, vagy hasonló mélységű mozit.
Tény, hogy Varázslónő borzasztó főellenség volt, a történetben számos lyuk található, de mindezek ellenére élvezhetőre sikerült a mozi. Nem tartalmaz több hibát, mint majdnem bármelyik Marvel képregényadaptáció.
A zeneválogatás remekül illett a hangulathoz, a képi világ pedig nem hagyott kívánnivalót maga után. Ugyanakkor egyikre sem fogunk emlékezni évek múltán. A beígért Joker-mennyiség jóval kevesebbet teret kapott, de ezen még menthet egy rendezői változat a későbbiekben.
Ami viszont kétségtelen: a DC-nek egy erősebb mozira lenne szüksége, hogy a Marvel töretlen sikerén némi csorbát ejthessen.
A stáblistás jelenet pedig igazán sokat sejtet a következő filmekre nézve, és talán végre kapunk egy kritikusok és rajongók által is elismert erős, kompetens DC szuperhősmozit.
Aki esetleg nem volt elégedett az Öngyilkos Osztaggal, és mégis egy ütős DC alkotásra vágyik, annak ajánlanám a Killing Joke című egészestés rajzfilmet, amely az azonos nevű képregényből készült.
A Galaktika magazin augusztusi számát Sandra McDonald nyitja: a megváltozott (jég)világban egy csecsemő élete a tét. Jurij Prigornyickij a Csipkerózsika-történetet írja újra, meglepő nézőpontból. Naomi Kritzer MI-je bárkinek az életét rendbe hozná, macskás képekért cserébe. Martin L. Shoemaker egy idős hölgy életének végét dokumentálja egy robot emulációinak segítségével.
A magyar szerzők közül Varga Csaba Béla egy Frankenstejn hazatérését, míg Márki István a Naxon bolygó különleges bennszülötteit állítja a középpontba, Bojtor Iván pedig matematikai szempontból közelíti meg a Trianon-tematikát.
A havi retro Vernor Vinge-nek, A szivárvány tövében írójának „Távoli cél” című novelláját eleveníti fel.
Interjú Enji Nighttal: hazánk egyik legsikeresebb cosplayese mesél a jelmezekről és a világhírhez vezető lépésekről.
A képregény e hónapban nyolc különálló, hátborzongató minitörténetet tartalmaz.
A Kapcsolatfelvétel a Magyar Asztronautikai Társaság Űrtáboráról ad élménybeszámolót. A Világűrt jelentő deszkák az Atlantisz gyermekei című cirkuszelőadást mutatja be. A Filmrovat az Erased – Kitörölve című alkotást, egy különleges időutazás történetét ajánlja.
A tudományos főanyag a Nap belsejében zajló folyamatokat és a fény útját járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások a Pokémon Go játékról, a tengerben lévő korlátlan uránkészletekről, a 21. század jelzőlámpájáról, valamint az ökokatasztrófákról (jelen esetben a kőrisrontó bogár pusztításáról).
Az XL-kiadás Fedina Lídia regényének (Hét pecsét) első részét tartalmazza.
A Metropolis Könyvek sorozatban idén nyáron megjelent, Nebula-, Hugo- és Brit Fantasy-díjas Mások között főhőse, Mori Phelps szenvedélyes SF rajongó. A naplóként megírt regényben számtalan sci-fi és fantasy könyvről beszél, melyek nagy része számunkra is ismerős lehet. A regényben néhány regényről vagy novelláról épphogy említés szintjén olvashatunk, de izgalmas fejtegetések és viták is találhatóak a science fiction és a fantasy nagy alakjairól.
Mori kedvencei főleg két korszakból, a sci-fi Aranykorából (1940-1960) és az Új hullámból (1960-1970) kerülnek ki, de a nagy klasszikus fantasy művek, mint A Gyűrűk Ura és Narnia krónikái is helyet kapnak a lány könyvespolcán. Nincs ezen csodálkozni való. A ma már klasszikusnak számító SF-ek még ma is komoly mondanivalóval bírnak, nemhogy a Mások között idején, a 70/80-as évek fordulóján, amikor ezek a művek még frissebbnek hatottak. Némi időrendet követve nézzünk meg néhány érdekes értelmezést a regényből.
Aslan igazából Jézus Krisztus?
„Carpenter azt írja a Tintafiak-könyvben, hogy Lewis Aslan személyében Jézust akarta megjeleníteni. Tulajdonképpen látom benne, de így az egész inkább árulásnak tűnik. Mint valami allegória.” – Mori ezen soraiban egyértelműen Tolkien véleménye olvasható. Akik már utánanéztek a GYU írójának vagy Lewis életének, azok biztosan belefuthatott már a Narnia keresztényi értelmezésébe. Az említett figura, Aslan is ezt bizonyítja: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrényben az oroszlán feláldozza életét a többiekért, majd a végső ütközet előtt feltámad. De hasonló, egyértelműen a Bibliából átvett elemek találhatóak például A varázsló unokaöccsében is (pl. almafa). Tolkien szerint ezek nagyon egyértelmű allegóriák (Lewis szerint pedig analógiák). Szerinte úgy kell beemelni más elemeket egy kitalált mitológiai rendszerbe, hogy azoknak eredetére ne lehessen rögtön rájönni. Hasonló okból kritizálja (nem egységes mitológiai rendszer) a mitikus lények (pl. faun, kentaur), Télapó, és Beatrix Potter gyermekkönyveit idéző beszélőállatok beemelését is. Összefoglalva, Tolkien azért nem szerette a Narniát, mert nincs benne teljesen kidolgozott mitológiai rendszer. Akik olvasták A szilmarilokat vagy más Középföldéhez kapcsolódó kötetet, azok tudják, a mester szerint hogyan is kell felépíteni egy konkrét mitológiát.
Heinlein fasiszta?
Adam Roberts History of Science Fiction könyve (amit mellesleg nagyon ajánlok) a következő írókat sorolja a már fentebb említett Aranykor időszakába: Issac Asimov, Robert A. Heinlein, Jack Vance, A. E. Van Vogt, Poul Anderson, Algis Budrys, Arthur C. Clarke, Alfred Bester, Brian Aldiss és Walter Miller.
A felsorolt írók közül a Mások közöttben feltűnik Asimov (Alaptívány trilógia, A halhatatlanság halála), Arthur C. Clarke (2001 Űrodisszeia, A gyermekkor vége) és Poul Anderson is (A törött kard, a Flandry-sorozat), de Mori rajongásának egyik főalakja Robert A. Heinlein. Például őmiatta akarja kiharcolni, hogy tanulhasson fizika mellett kémiát és biológiát is, hiszen
Robert Heinlein azt írja a Ha van űrruhád, utazhatszban, hogy az egyedüli dolgok, amiket érdemes tanulni, a történelem, a nyelvek és a természettudományok. Igazság szerint még a matematikát is hozzávette, de az én agyamból az annak megértéséhez szükséges részt kifelejthették.
Ez a rajongás annyira nagy, hogy Mori még barátjával, Wimmel is vitába száll Heinleinért. A fiú szerint az író fasiszta. Az író ezt a kritikát főleg a Csillagközi invázió miatt kapta, ahol megjelenik a tekintélyelvűség. Walton ezzel egy gyakori vitára utal Heinleinnel kapcsolatban: gyakran gondolják azt például, hogy a Csillagköziben szereplő Terrai Federációt erősen hasonlít egy fasiszta rendszerre. Ez az olvasat olyan népszerű, hogy Paul Verhoeven 1997-es filmjében is visszaköszön: a terraiak SS-t idéző ruhát hordanak. A kritikusok szerint van alapja ennek az értelmezésnek. Például a Federációban a veteránok kiváltságos helyzetben vannak: ők bírnak szavazati joggal, ők taníthatják a gyerekeket történelemre és etikára, viszont a nem-veterán lakosság csak korlátozott jogokkal rendelkezik. Továbbá az is támogatni látszik a nézetet, hogy a könyv világában a halálbüntetés és a testi fenyítés teljesen elfogadott módszer a morális értékek megszilárdításának és a bűnmegelőzés érdekében.
Részlet Paul Verhoeven filmjéből
Akadnak azért bőven ellenzői a fasiszta olvasatnak: például Poul Anderson szerint Heinleint nem a náci rendszer vagy Spárta (a katonák hatalma emlékeztethet minket a spártaiak társadalmára is), hanem inkább Svájc ihlette. Megint mások pedig azt állítják, köztük maga Heinlein is, hogy a szelekció kérdését járja körül. Az író meg is jegyzi, hogy a regényben szereplő veteránok nem tekinthetőek katonai személyeknek, inkább a közigazgatás tagjainak.
Ezek után Heinlein valóban fasiszta lenne? Morit idézve, gondoljunk csak a Hold börtönébenre vagy a Galaxis polgárára. Ezek szerinte pont a Csillagközi invázió ellenkezői.
A kisemmizettek és a Triton beszélgetnek?
A History of Science Fiction az Új Hullámba sorolja többek között Frank Herbertet, Roger Zelaznyt, Samuel R. Delanyt, Ursula Le Guint, Norman Spinradot, Theodore Sturgeont, Philip K. Dicket, John Brunnert, Robert Silverberget és még további jelentős SF szerzőt. A Mások közöttben főleg Zelazny, Delany és Le Guin nevével találkozhatunk, de Mori gyakran emlegeti James Tiptree, Jr.-t (azaz Alice Bradly Sheldont) is, aki szintén ezekkel az írókkal alkotott egy időben.
Egyik ehhez a korszakhoz kapcsolódó felvetése egy könyvklubos epizódban hangzik el. Wim felveti, hogy a Triton szerzőjére, Samuel R. Delanyra hatással volt Ursula Le GuinKisemmizettekje: „Hátha megnézte magának az Anarrest, és azt kérdezte, miért kell olyan szegénynek lennie, miért éhezik ott a nép, miért korlátozzák így a szexualitást? Milyen másfajta anarchiát képzelhetnénk el? „
Morit idézve „lenyűgöző gondolat” és kézenfekvő is. A Kisemmizettekben két világot ismerünk meg, egy utópiát (Anarres) és egy disztópiát (Urrus). Az Anarres anarchista jellegű társadalma csábító lehet bárki számára: a lakók függetlenek, kizárták világukból a korrupciót, hisz hagyományos értelembe vett kormányuk nincs. Az emberek közösen dolgoznak (ez is az ember mértéke itt: ki mit tesz meg a közösségért) a közös életért. Ezzel szemben a Triton egy radikálisan liberális világot mutat be (szintén lehet vonzó). Ugyan itt van központosított hatalom, de tényleges befolyással nincsenek az egyén fölött. Sőt, aki egyáltalán nem vágyik vezetőkre, az akár elköltözhet egy törvény nélküli területre. Delany társadalmában szinte mindenki azt teheti, amihez épp kedve van, a fejlett technológiának köszönhetően akár külsejét is átalakíthatja. Természetesen a cselekmény előrehaladtával mindkét író bemutatja, miért nem teljesen utópikusak a felvázolt társadalmak. Erre utal Le Guinnél a rajongók által adott alcím, az „an ambugious utopia” (egy bizonytalan utópia), Delanynál a „an ambiguous heterotopia” (egy bizonytalan heterotópia/másik hely) pedig Wimet látszik igazolni: egy Anarrestől eltérő anarchiát akart megírni.
Bár nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogy azt a fiú felvázolta, nem járt messze az igazságtól. Egy egyetemi előadáson Delany elárulta, hogyan lehetséges a párbeszéd a két mű között, annak ellenére is, hogy ő maga viszonylag későn olvasta Le Guin regényét. Elmondása szerint akkor kapta meg a Kisemmizetteket, amikor már befejezte a Triton első és második vázlatát is. Természetesen ő is észrevette, hogy saját és kortársnője regénye milyen jól reflektál egymásra, sőt, bizonyos pontokon el is gondolkodtatta. A következő vázlatban pár dolgot megváltozott, egyes részeket pedig jobban kifejtett, hogy még jobban működhessen a két mű közötti párbeszéd. Mindenképpen érdemes lesz ennek tudatában (újra)olvasni a regényeket.
Jo Walton még számos egyéb SF-es érdekességgel töltötte meg a Mások közöttet, mint például hogy James Tiptree Jr férfigyűlölő volt-e vagy Le Guinnál a környezet formálja-e a szereplőket. Ki tudja, talán már mi is gondoltunk ezekre kedvenc könyveink olvasása közben.
