Mindig is akartál egy drónt, de nem volt meg rá az összeg, hogy egyet magadtól is kipróbálj? Ne csüggedj! Nemsokára megérkezik egy szimulátor, ami pont ezt teszi lehetővé, és még többet is. Idén ugyanis jön a D.R.O.N.E. című játék, amivel nem csak kipróbálhatod a drónos repülést, hanem lövöldözhettek is barátra-ellenségre egyaránt.
A játékon belüli trailer nagyon pörgős, és látványos harcot ígér, ahol kisebb arénákban mérhetjük össze a légierőnket másokéval. A készítők azt ígérik, hogy az akciódús játék egyáltalán nem úgy fog kinézni, mint a Call Of Duty, vagy bármelyik repülő szimulátoros játék, mert a high-tech szerkezetek mozgása nagyon egyedülálló, és szokatlan annak, aki még nem irányított ehhez hasonló gépeket. Sajnos nem lehet nagy ütegekre számítani ezeken a szerkezeteken, de ettől még nem fognak spórolni a robbanásokon, és amúgy sem a kaliber számít, hanem hogy hogy használod.
A programban mindenki testre szabhatja majd a saját drónját, többféle fegyverrel és taktikával lehet majd játszani. Lesznek lassabb, de erősebb, és gyorsabb, de sérülékenyebb szerkezetek is, amelyek közül választhatunk. Megválaszthatjuk, hogy kamuflázsolt gépezetet akarunk vezetni, vagy inkább valami rózsaszín kis repülőt, hogy megmutassuk, nem félünk semmitől.
Nem pusztán pusztíthatunk a játékban, a legfrissebb hírek szerint ugyanis a játékosok önmaguknak is készíthetnek majd pályákat, hogy a gamerek a saját elképzeléseik szerint vadászhassák le egymást. Nagyon érdekes, hogy egy játékfejlesztő cég belátta, hogy egy öt fős dizájner csapat nem gondolhat mindenre, és nem elégíthet ki minden elvárást a pályák terén, így egyszerűen odaadják nekünk a lehetőséget, hogy olyan legyen a játék, amilyennek mi akarjuk. A legtöbb játékban, ahol ekkora hatalmat adtak a játékosnak, működött ez az ötlet, mindez viszont ad egy rizikófaktort is a játék sikerességéhez, mivel ha nem lesz felkapott, nem lesznek pályák sem.
Egy biztos, a játékmenet egy káosz lesz, még jobban, mint más lövöldözős játékokban, mert nem csak elölről meg hátulról, hanem minden elképzelhető térdimenzióban lőhetnek majd az ellenfelek. Reméljük, tényleg jönni fog a játék, és nem hagynak minket cserben a készítők.
Egyelőre semmilyen módon nem lehet hozzájutni a D.R.O.N.E-hoz. Támogatni viszont lehet kickstarteren, bár ez is mutatja, hogy milyen rizikós, hogy egyáltalán ki fog-e jönni a szoftver. A trailer minősége és a készítők játékosbarát hozzáállása viszont derűs jövővel kecsegtet. Egy biztos, eddig nem láttunk még jó programot, ami ezekkel a repülő gépszörnyekkel szórakoztatta volna a játékosközönséget.
Négy DC-s, szuperhősös sorozat már fut a legkisebb amerikai országos csatornán, a CW-n. Ezek egészen pontosan az Arrow, annak spinoffja, a Flash, az ezek elhullajtott karaktereiből összehozott Legends of Tomorrow, illetve a CBS-ről a CW-re költözött Supergirl. De hogy mi a legfontosabb közös tényező a szériákban? Az, hogy mindegyiknek Greg Berlanti a producere. Talán egyik másik tévéadó se támaszkodik ennyire kizárólagosan egyetlen kreatív szakemberre, a CW-nél viszont ha valamit elkezdenek, nehezen hagyják abba. Pláne, hogy most bejelentették, hogy miután a FOX lepasszolta, átveszik és elkészítik a Black Lightning pilot epizódját.
Black Lightning ugyancsak DC-s szuperhős, a képregénykiadó egyik első színesbőrű megmentője, aki 1977-ben debütált először. Nagyjából olyan a karakter, mint a Marvel Electrója, azaz képes játszani a villámokkal, de mivel a figura egyébként olimpikon is, ezért rettenetesen erős és gyors. Black Lightning tud repülni is, mindemellett fénysebességgel fut, szóval nehéz elképzelni, hogy bármi az útját állja. A hivatalos sztorileírás szerint a hős jó ideje eldobta a kosztümjét, és Jefferson Pierce átlagos, hétköznapi polgárként tengeti mindennapjait. Amikor azonban a lánya bajba kerül, úgy dönt, hogy mégis visszatér az ártatlanok megmentéséhez.
A CW jó hosszú utat tett meg a hősös sorozataival, ugyanis az Arrow-ban még az elején abszolút nem voltak különleges képességekkel rendelkező karakterek. Aztán jött a Flash – egy backdoor pilot epizód főszereplőjeként az Arrow-ban -, bevezetve a metahumánokat, akik később Oliver Queen sztoriját is ellepték. Mostanra pedig ott tartunk, hogy Supergirl is a megosztott univerzum tagja lett, ráadásul a DC egyik legerősebb karakterét, Supermant is láthattuk a CW-n debütálni. Eljutottunk tehát a maximumig, amit DC-s hős a tévében nyújthat, kérdés, hogy Black Lightning sztorija érdekelni fog-e bárkit ezek után. A berendelés arra utal, hogy a csatornánál ebben reménykednek.
Mondjuk azok után, hogy a Flash és a Supergirl musical crossover részre készül, semmin nem lehet meglepődni.
Novemberben jelent meg „A sci-fi” című tanulmánykötet, amely bemutatja a zsáner történetét, alműfajait, beszél a franchise-rendszerről, ismerteti a sci-fi vallással való kapcsolatát és hagyományait a magyar animációs filmben.
A kötetből három példányt sorsolunk ki február 8-án, szerdán. A sorsolásban automatikusan részt vesz mindenki, aki tagja a Galaktika Klubnak.
A klubtagság számtalan előnnyel jár: választhatsz magadnak ajándékkönyvet, egy éven át házhoz szállítjuk neked a Galaktika magazint vagy az XL változatát, továbbá kedvezménnyel vásárolhatsz nálunk és több partnerünknél is. Ráadásul rendszeresen meglepetésekkel szolgálunk (mint például ez a sorsolás), továbbá folyamatosan bővítjük a partnerek és kedvezmények körét.
November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző három cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Alkonyi őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a negyedik részt, azUtolsó őrséggel foglalkoznánk részletesebben.
Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.
Az előző Őrség-kötetekhez hasonlóan az Utolsó őrség is a három részre tagolódik: „Közös ügy”, ahol egy fiatal orosz fiút vámpírtámadás ér Edinburgh-ban, „Közös ellenség”, ahol megpróbálják lehallgatni az Éjszakai őrséget, és „Közös sors”, ahol egy Másféle tanár keveredik összecsapásba és kiderül, miként is kapcsolódnak egymáshoz az említett események. A prológusokat leszámítva azonban Lukjanyenko végig egy esetre koncentrál: az orosz fiú esetére, ami Merlin egyik leghíresebb talizmánjához, a Mindenség koronájához kapcsolódik. A magukat Utolsó őrségnek nevező három Legfelső szintű Másféle (egy Setét, egy Fénypárti és egy Inkvizítor) akarja megszerezni a legendás tárgyat teljesen ismeretlen célból. Ezúttal is Anton Gorogyeckij próbál az ügy végére járni. Kiküldetése során új, de főleg nem várt régi ismerősökkel találkozik, akik nem teszik könnyebbé az ügy megoldását.
A minimum trilógiaként vagy hosszú könyvsorozatokban kibontakozó történetek nagy hátulütője, hogy egy idő után képtelenek a megújulásra, vagy az alapanyag túl kevés a terjedelemhez. Az Utolsó őrséggel Lukjanyenko szerencsére jól veszi ezt az akadályt, hisz továbbra is képes izgalmas eseteket kitalálni, szövevényessé tenni a cselekményt és ott meglepni minket, ahol nem is várnánk. Emellett pedig képes megújítani saját univerzumát más kulturális elemek behozatalával. Azt le kell szögezni, hogy a regény elején lehet azt érezni, hogy már megint ugyanazt olvassuk (pl. megint egy vámpírtámadás), de az író hamar olyan irányba viszi az új ügyet, amit a már jól elsajátított „Őrség-logikával” sem lehet kitalálni.
A negyedik rész a legnagyobb élményét azonban nem csak a jó történet, hanem a világépítés adja, sőt, talán most az sokkal erősebb. Ebben a kötetben találkozunk például más Őrségekkel. Az első három részben is voltak utalások más országokban működő szervekre és csoportosulásokra, viszont végre betekintést nyerhettünk abba, hogy Lukjanyenko miként is képzeli el a Másfélék nemzetközi együttműködését és kapcsolatait. Az Utolsó őrségben először Skóciába kalauzolt minket, majd Üzbegisztánba, azon belül is Szamarkandba. Okos ötlet volt két, viszonylag ellentétes helyet választani, országokon belül pedig a város és vidék közötti különbséget is behozni, mivel így olvasóként kaptunk egy általános képet a különböző Őrségek működéséről. Edinburgh, mint egy nyugati ország jelképes helye és viszonylag egy olyan Másféle szervezet működését mutatja, amelynek szinte mindenre van befolyása (pl. Foma Lermont uralja a turisztikát Edinburghban) és rendelkeznek a megfelelő létszámmal ahhoz, hogy ellássák széleskörű feladataikat. Ezzel szemben Szamarkandban az ellenkező helyzet uralkodik: csak pár munkatárs dolgozik a Nappali és Éjszakai Őrség alkalmazásában, befolyásuk minimális az emberi világra (de talán nincs is rá szükség, ahogy azt a két Őrség közös házára kirakott, emberek számára is látható tábla is mutatja) és egy komolyabb bevetésre sincsenek felkészülve, hisz a nagyszabású események jócskán elkerülik őket. A nemzetközi Őrséghelyzet szemléltetése mellett némi egzotikumot is kapunk a skót és üzbég oldalról is. Megjelennek a keleti mitológia lényei (pl. gólem, dzsinn), az Artúr-mondakör és más kelta mesék alakjai (pl.Thomas the Rhymer).
A másik világépítéshez kötődő elem, amivel Lukjanyenko képes volt még a 4. kötetben is izgalmassá tenni a Másfélék univerzumát, az a Homály 6. és 7. rétegének behozása. Ezzel nem csak a Merlin-ügybe került egy csavar és egy megfejthetetlennek tűnő rejtély, hanem korábban már felmerült kérdésekre (pl. visszatérhet-e egy eltávozott Másféle, van-e szellemnek nevezhető formájuk) is végre választ kaptunk. De az utolsó rétegek felépítése (egyre inkább a miénkhez hasonló, egyfajta mesebeli fordítottja) is egy érdekes elképzelés, főleg az ügy végső megoldásához kapcsolódóan.
Ahogy az Alkonyi őrség, úgy az Utolsó őrség is egyszerre hű a korábbi kötetek tulajdonságaihoz és képes a megújulásra. Az ismert és kevésbé ismert folklór elemek mostani beemelésével volt leginkább érezhető, hogy az Őrség univerzum egy olyan működő világ lett, mint Tolkiené vagy más fantasy könyvsorozaté. A következő kötetben, az Új Őrségben kiderül, Lukjanyneko mikén képes ezt a feje tetejére állítani.
A DC sok szempontból el van maradva vetélytársától, a Marveltől. A Marvel filmjei ugyanis sokkal népszerűbbek a mozikban, ráadásul a Netflixen fejlesztett Defenders-féle irányvonal is elég csúnyán eltángálja mind a Gothamet, mind pedig a CW-s Arrowverse sorozatait. Egy téren viszont egyedülálló a DC és verhetetlen, már ha a feldolgozásokat nézzük, ez pedig az animációs filmek világa. Itt olyan bravúrokat sikerült végrehajtaniuk a készítőknek, mint a Justice League The New 52 változatának értelmes megfilmesítése, de jól sikerült adaptációkat kapott a méltán híres Killing Joke, a Flashpoint Paradoxot is élvezhetően hozták tető alá, az Assault on Arkham esetében láthattuk, milyen menő is igazából a Suicide Squad, a Gods and Monsters pedig megmutatta Supermanék sötétebb oldalát.
Ezt a sötétebb irányvonalat viszi tovább a Justice League Dark is, amelynek története szerint Batman csapatot gyűjt, mivel egyik napról a másikra az emberek elkezdik egymást gyilkolászni. Persze minden kezdet nehéz, így Gotham állandóan morcos megmentője nehezen fogadja el, hogy itt bizony mágiáról van szó. Amikor azonban Deadman megszállja őt, azonnal John Constantine keresésére indul. Így összeáll egy csapat, hiszen érkezik még a fedélzetre Zatanna, a varázslónő mellett Etrigan, a démon és kénytelen-kelletlen feltűnik még néha Swamp Thing is, hogy segítsen. Nem a megszokott felállás ez tehát, főleg, ha a Justice League csapatát emlegeti az ember, hiszen mindenki Supermanhez, Wonder Womanhez és a többi, jól ismert karakterekhez van szokva. Itt azonban olyan problémáról van szó, amivel a „mainstream hősök” nem bírnak el. Superman például használhatatlan, ha mágussal találkozik. Ez a nagy gyengesége.
A Suicide Squad elég esetlenül vezette be a mágiát a DC-filmek világába, a Justice League Dark azonban jól megbirkózik a feladattal. Az új szereplők nagyon szórakoztatóak, főleg, hogy sikerült megnyerni szinkronhangnak Matt Ryant, aki az NBC-féle Constantine sorozatban játszotta a ballonkabátos mágust. A pórul járt Etrigan szintén viszi a hátán a történetet, ahogy Deadmannel is egész jól lehet azonosulni. Egyedül Batman lehet az, aki kilóg a társaságból, ellenben azt kell, hogy mondjuk, hogy még ő is elfér egész jól a Justice League Darkban. Batman ugyanis a DC egyik legdarkosabb hőse. A beszólásai mindig ülnek, meg a fintorai és elhallgatásai is, amikor nem tetszik neki valami vagy valaki.
A DC mindig híres volt arról, hogy nagyon menő főgonoszai vannak, a Marvelnek talán ez az egyik legnagyobb hiányossága velük szemben. Thanost vagy Ultront nem lehet egy lapon emlegetni Jokerrel, Bane-nel, Harley Quinnel, Méregcsókkal, vagy épp az antihős Macskanővel. A Justice League esetében nyilvánvalóan mágus lett az ellenség is, és habár a DC eddigi animációs filmjeiben Shazamon kívül túl sok varázslatot nem láthattunk, ennek a filmnek nagyon jól állt a misztikus másvilág, minden keménységével együtt.
Merthogy durvulás az van a Justice League Dark 75 percében jócskán, a Killing Joke után ez a második olyan DC-s animációs film, amely R besorolást kapott. A Justice League filmek közül pedig az első a sorban, amelyet felnőtteknek ajánlanak. Itt meg is bukik az az állítás, hogy minden mese gyerekeknek szól, hiszen a filmben hullanak a fejek, lábak mindenfelé, és irtózatos pusztítást rendeznek le a különféle démonok és varázslók. Ez az irányvonal egyébként megvan a DC mozifilmjeiben is, tessék csak erősen támaszkodni rá, mert az ilyesmivel lehet igazán megnyerni a nézőket.
A Justice League Dark jól eltalálta, hogy mivel hozhatna még újítást az animációs DC-filmek világába. Hiszen láttuk már Supermant Zod gyermeként, Batmant vámpírként, a Flash-t időutazni, a Justice League-et alámerülni Atlantisz városába, azt is, ahogy Doomsday elpusztítja Supermant. A szó szoros értelmében vett misztikus világ azonban itt debütált. A mozifilmek esetében már nem fogják helyretenni azt, ahogy a Suicide Squad elszúrta a mágia bevezetését. Ellenben ezek az animációs filmek még vigaszt jelenthetnek a közönségnek, tessék csak őket kikölcsönözni!
A Nosulus Rift az Ubisoft által fejlesztett VR készülék. A termék rendeltetése hasonlít a már korábban látott VR headsetekéhez, felhelyezzük és játszunk. Az immerzió viszont, amit ez a kütyü ajánl, teljesen egyedülálló, mivel az érzékelés egy teljesen új dimenzióját nyitja meg a vállalkozó kedvű gamernek, ami nem más mint a szaglás. Bizony, az erre a készülékre fejlesztett játékok kapcsán nem csupán a látvány és hangulat elemeiről lehet már beszélgetni, hanem a szagvilágról is, hogy milyen kidolgozottak a szagok, és hogy mindez mennyire befolyásolta az ember játékélményét.
A meglehetősen rendhagyó vállalkozást pont egy olyan játéksorozat vette magára, akik imidzséhez nagyon passzol az ehhez hasonló újító, sokak szerint botrányos, de szerintem inkább gondolatébresztő erőfeszítés, ami nem más, mint a South Park.
A South Park Fractured But Whole játékmenete irtóra passzol a kütyü funkciójához, mivel a játékban a főszereplőnk különleges képessége az, hogy a bélgázait nagy erővel tudja kiereszteni. Mi más segítene jobban az immerzióban, mint az, ha a játékos nem csak hallja a környezetében lévő NPC-k reakcióit a karakterének bélszelére, hanem érzi is a saját orrán keresztül.
A Nosulus Rift működése abból áll, hogy egy mini gázmaszk szerű headsetet a fejünkre kell helyezni, és hagyni, hogy a szerkezet förtelmes szagokkal bombázza az embert. A készüléket egy usb-porton keresztül kell majd csatlakoztatni a számítógéphez, és a dizájnjában figyeltek rá hogy, hagyományos VR headsetnek és a gamer fülhallgatónak is legyen elég helye a fejünkön. A headsetben kettő apró kapszula van, amik a szagokat kikeverik, és továbbítják az orrba a felhelyezés és az eszköz telepítése után. A szagokat biztosító kapszulák egy idő után kifogynak, így annak utánpótlását külön biztosítani kell. Bár még nincs arról hír, hogy mennyi ideig fog működni a szerkezet egy töltéssel, az Ubisoft fórumaiból annyit ki lehet deríteni, hogy két kapszula elég lesz egy végigjátszáshoz. A gépezet által kibocsátott szagok intenzitása attól fog függni, hogy a karakterünk milyen erős bélgáz-támadást alkalmazott, így a játékosnak jól meg kell válogatni, hogy mikor milyen szellentést használjon, ha nem akarja, hogy az egész arcürege elzsibbadjon a bűztől.
A tesztelők elmondása szerint nagyon meglepő érzés használni a kütyüt, mert olyan, mintha szó szerint rászellentenének a használójának az orrára. Ez mind csak azt bizonyítja, hogy milyen meggyőzően működik a szerkezet, mivel igazából nem szellentést engednek rá a viselőjének az orrára, hanem különböző szintetikus illatanyagokból készül el a szimuláció.
A játékos társadalom reakciója a meglepő szerkezetre nyilvánvalóan pozitív és érdeklődő. Akik eddig is nagy elvárásokkal várták a South Park következő részét, még lelkesebbek lettek, hallva, hogy nemsokára megszagolhatják Cartman orr-repesztő durrantásait. Reméljük, hogy az Ubisoft nem von el a játék erőforrásaiból, most, hogy egy új platformot is készítenek a játék mellett. Örülnénk, ha tartaná az előző rész minőségét a South Park sorozat, és nem menne a történet és a játékmenet kárára az új szerkezet.
Sajnos, az Ubisoft rájött, hogy nem lenne kifizetődő a készülék, ha ténylegesen a boltok polcaira kerülne, ezért otthoni használatra nem lesz elérhető a hardware, viszont az érdeklődők kipróbálhatják, különböző gamer találkozókon. Reméljük, küldenek majd egyet az egyik Play IT-re hogy Magyarországon is beleszagolhassunk a játékba.
Ugyan a Nosulus Rift headsete nem lesz elérhető mindenki számára, a nazális virtuális valóságokra éhezők mégis beszerezhetik már most is más cégek hasonló termékeit. A Nosulus felkapottsága miatt már kezdték gyártani a konkurens cégek is a saját VR maszkjaikat, így például a Feelreal, vagy pedig a CamSoda. Egyelőre úgy látszik, hogy a headsetek gyártói a használt illatanyagok alapján jelölik meg a marketen a területeiket. Míg a Nosulus a páratlan bélgáz választékát hirdeti, addig a Feelreal ilyen-olyan környezetből vett illatokkal népszerűsíti magát (például erdő illat, óceán illat, stb.), a CamSoda pedig a felnőtt iparhoz gyártja a készülékeit.
Gamerként azt kell mondjam, hogy nagyon komikus, de mégis érdekes fordulat a VR illatmaszkok megjelenése a piacon. Bár a szerkezetek egyelőre nagyon kezdetlegesek, és mint olvashatjuk, állandó utántöltésre szorulnak, mégis nagyon érdekes lenne például egy háborús játékot úgy játszani, hogy érezzük a puskapor szagát a fegyverünknél, vagy éppen az űr szagát egy asztronauta szimulátorban.
A közelmúlt szomorú hírei, évfordulói kapcsán helyesnek érzem, hogy összefoglalót készítsek az 1960-as évek első űrhajósairól, hiszen ezek a hősök vállalták elsőként magukra azt a kockázatot, amit az emberes űrutazások jelentettek egy tapasztalatokkal nem rendelkező korban, és ezzel bebizonyították, hogy a szükséges óvintézkedések megtételével képes az ember életben maradni a Földön túl is. A „kísérleti nyúl” szerepe nehéz teher volt a hidegháború legkomorabb éveiben mindkét nagyhatalom polgárai számára, ezért ebben az írásban most számot adok azokról az emberekről, akiknek nevét nem felejti el az űrtörténelem, és akik közül néhányan még ma is köztünk élnek.
Az emberes űrrepülések története gyakran kerül párhuzamba az amerikai-szovjet szembenállás történetével. Ám ezek az utazások nem csupán politikai erőfitogtatások, hanem ugyanolyan fontosságú, a tudomány érdekében megtett lépések is voltak egyben. Viszonylag azonos időben került sor mindkét tábornál arra, hogy az embert szállító űrhajót és az azt feljuttatni képes rakétát kifejlesszék, legyártsák, és személyzetét kiképezzék.
A szovjet űrhajósok
Az első szovjet űrhajóscsapatot 1959-ben szervezték meg úgy, hogy az önként jelentkező vadászpilóták csak annyit tudtak: egy új repülőtípus tesztelésére keresnek képzett repülősöket. A több száz jelentkező közül végül 20-at választottak ki. (Sajnos köztük is volt, aki gyakorlat közben életét vesztette.) Végül közülük csak 12 személy jutott fel a világűrbe, és politikai megfontolásból az előre egyeztetett sorrend sem volt tökéletesen tartható.
A szovjet Vosztok- és Voszhod-program űrhajósai repülésük sorrendjében
A Vosztok program során az emberiség történetében, 1961. április 12.-én a Vosztok-1-el elsőként repülő Jurij A. Gagarin 1968-ban, 34 évesen vesztette életét egy vadászgéppel végzet rutingyakorlat során. A világűrben második German Sz. Tyitov 2000-ben, 65 évesen hunyt el Moszkvában, szénmonoxid-mérgezésben. A Vosztok-3 és Vosztok-4 társas repülés pilótái Andrijan G. Nyikolajev és Pavel Popovics is hosszú életet éltek, 74 évesen szívrohamban, utóbbi 78 évesen agyvérzésben halt meg. A soron következő, és egyben utolsó páros szovjet űrrepülés a Vosztok-5 és Vosztok-6 űrhajókkal 1963-ban lezárult a program. Ez a páros maradt az utolsó hírmondója a szovjet űrhajózás korai szakaszának.
Valentyina Tyereskova napjainkban
Az 5-ös számú hajót Valerij F. Bikovszkij felügyelte, aki 83 éves lesz idén augusztusban, a Vosztok-6 fedélzetén pedig az első női kozmonauta, Valentyina V. Tyereskova tartózkodott, aki jelenleg 79 éves, és Andrijan Nyikolajevvel kötött későbbi házasságán túl arról híres még, hogy jelenleg ő az egyetlen olyan nő az orosz hadsereg történetében, aki megkapta a vezérőrnagyi rangot.
A Vosztokokat felváltó Voszhod-program hat repüléséből mindössze kettő valósult meg. A Voszhod-1 három fős személyzetének parancsnoka Vlagyimir M. Komarov erről a küldétésről még hazatért, ám a soron következő Szojuz-program első űrhajójának pilótájaként szörnyethalt az űrből való visszatérés során, amikor űrhajója a földbe csapódott és kigyulladt. Őt tekintik az űrrepülés első olyan halálos áldozatának, aki küldetés közben vesztette életét. Mindössze 40 éves volt. A Voszhod-1 másik két tagja, Borisz B. Jegorov orvos, és Konsztantyin P. Feoktyisztov tovább voltak élő tanúi a történelemnek, Jegorov 1994-ben 56 évesen hunyt el szívinfarktus következtében, Feoktyisztov pedig 2009-ben, 83 évesen. Érdekesség, hogy ő volt az egyetlen olyan űrhajós a csapatban, aki nem volt tagja a szovjet állampártnak.
Alekszej Leonov, egyik művével
A Voszhod-2 legénységének parancsnoka, Pavel I. Beljajev viszonylag korán, 1970-ben fejezte be a földi életet, hashártyagyulladás következtében. A fedélzeti mérnök, Alekszej A. Leonov azonban még ma is éli igencsak aktív életét. Talán ő az a személy a kezdő szovjet csapatból, aki manapság a legtöbb nyilvános szerepvállalásra igent mond, ami nem csoda, hiszen valódi hírességnek számít: ő volt az első személy, aki űrsétát tett, 1965. március 18-án. A légierő marsallja, valamint tehetséges festőművész is egyben.
Az amerikai csapat
Az „Igazak”: Grissom, Shepard, Carpenter, Schirra, Slayton, Glenn, és Cooper.
Az amerikai űrtörténelem pionírjai három nagy űrhajó-programot töltenek meg. Elsőként a Mercury Seven pilótái voltak azok, akik lehetőséget kaptak az egyszemélyes űrhajók tesztelésére. Az „Igazak” néven is ismert csoport pilótái közül legnagyobb bánatunkra már senkit sem találunk az élők sorában. Repülésük sorrendje szerint ők voltak az amerikai úttörők:
Alan Shepard 1961-ben a Freedom 7 fedélzetén tett űrugrást, majd 1974-ben az Apollo-14 fedélzetén a holdra is eljutott. 74 évesen, 1998-ban, leukémia vitte el az élők közül. Virgil Grissom a Liberty Bell 7 pilótájaként ismételte meg az űrugrást, és tragikus, mártírhalált halt egy földi gyakorlat során az Apollo-1 kapszulájában, tűz következtében. Két társa, Edward White és Roger Chaffee szintén áldozatául esett a szerencsétlenségnek. A szomorú esetnek idén van a 50 éves évfordulója.
John Glenn volt a legsikeresebb űrhajós a csapatból, kétszer is járt a világűrben. Elsőként három teljes kört tett meg a Friendship 7 fedélzetén 1962-ben, majd fordulatos, politikai karrierrel is tarkított élete során, 77 évesen a Discovery űrsikló fedélzetén 1998-ban ismét kijutott a világűrbe, ezzel felállítva az űrben járt legidősebb férfi rekordját. Haláláról szomorúan értesülhettünk nem egészen két hónappal ezelőtt, 2016. december 8-án. Kimagaslóan hosszú életet élt, 95 évet.
John Glenn az űrbe készül 77 évesen
Néhány éve, 2013-ban ment el Scott Carpenter is, aki az Aurora 7 űrhajót vezette, és 88 évet élt. Az 5. amerikai űrhajós, Walter Schirra érdekes karriert tudhatott magáénak, ő volt ugyanis az egyetlen a csoportból, aki mind a három korai programban repült: 1962-ben a Sigma 7 fedélzetén, 1965-ben a Gemini-6-tal, 1968-ban pedig az Apollo-7-tel. Családja közleménye szerint otthonában, természetes okokból távozott el 2007-ben, 84 évesen. A hatodik amerikai űrhajós, Gordon Cooper 1963-ban a Faith 7 parancsnoka volt, és repült később a Gemini-5-tel is, mielőtt felhagyott pilótakarrierjével. 2004-ben, 77 évesen érte a halál a kaliforniai Venturában. Az „igazak” közül a Mercury-programban egyedül Donald Slayton nem repülhetett szívproblémái miatt, ám ezt a hiányosságát 1975-ben a Szojuz-Apollo program keretében pótolta. 1993-ban, agytumor következtében halt meg.
Akik a Holdat is elérték
Nem lehet szó nélkül elmenni azon űrhajósok mellett sem, akik a Hold meghódításában aktív szerepet vállaltak. Még mai is élnek közülük élő hírmondói az akkori eseményeknek. Az Apollo-program során 12 személy járt a Holdon. Az Apollo-11 híres parancsnoka, Neil Armstrong 2012-ben hagyott itt minket egy sikertelen bypass műtét során, azonban íme egy lista azokról a személyekről, akik tudnak még a holdsétákról mesélni.
Alan Bean festés közben
Edwin „Buzz” Aldrin aktív közéleti személyiség, aki amerikaias vehemenciájával móresre tanít mindenkit, aki megkérdőjelezi hősi utazását. A másodikként Holdra lépő ex-űrhajós jelenleg 87 éves, számos kitüntetés tulajdonosa és az irodalommal is kacérkodik. Alan Bean a negyedik személy volt a Holdon az Apollo-12-ről, aki később sem adta fel űrhajósi karrierjét, és a Skylab-3 űrállomáson az 1973-ban rekordnak számító 58 napot is a világűrben töltötte. Jelenleg 84 éves, és a szovjet/orosz Leonovhoz hasonlóan a festőművészet színesíti meg napjait.
David Scott az Apollo-15 parancsnoka volt, előtte a Gemini-8 fedélzetén szerzett űrhajósi tapasztalatokat, a 7. személy, aki sétált a Holdon. Jelenleg is aktív életet él nyugalmazott ezredesként, a már emlegetett Alekszej Leonovval 2006-ban közösen megírták az űrhajózás történetét a hidegháború során, Two Sides of the Moon: Our Story of the Cold War Space Race címmel.John Young a Gemini-, az Apollo-, és a Space Shuttle-programokban is repült, így tapasztalt űrhajósnak számít. A 84 éves, nyugállományú űrhajós az első, aki hatszor is eljutott a világűrbe. Holdraszálló társa, a holdkomp pilótája, Charles Duke csak egyszer repült, ő inkább cégigazgató lett Texasban, jelenleg 81 éves.
Az Apollo-17 holdi személyzete: a nemrég elhunyt Eugene Cernan, és Walter Schmitt, az utolsó ember, aki a Holdon járt.
Az utolsó élő ember, aki a Holdon járt az Apollo-17-tel, Harrison Schmitt geológus-űrhajós, akinek társa, a misszió parancsnoka, Eugene Cernan alig két hete, 2017. január 16-án hunyt el 82 évesen. Scmitt több asztronautához hasonlóan politikai karriert is épített, és a szenátori címig vitte. Az idén 81 éves űrhajós jelenleg mérnökként tanít a wisconsini Madison Egyetemen, és közvetlenül a Hold felszínén majdnem egy egész napot, 22 órát töltött az utolsó emberes Apollo-küldetésen.
Brian Herbert, Frank Herbert, a Dűne írójának fia ma jelentette be Twitteren, hogy Denis Villeneuve fogja rendezni az új Dűne-filmsorozatot.
Már tavaly novemberben felröppentek a hírek arról, hogy ezúttal Legendary Pictures kísérli meg Frank Herbert híres sci-fijének, a Dűnének az adaptálást. A projekttel kapcsolatban már korábban is felmerült az Érkezés rendezőjének, Denis Villeneuve-nek a neve, azonban most erősítették meg hivatalosan is: a Blade Runner 2049 után Villeneuve belevág a filmsorozatba. Reméljük, végre elkészülhet az a Dűne-film, amire minden rajongó várt.
A Legendary Pictures nem az első stúdió, ami megfilmesítené a Dűnét. Sokan emlékezhetnek rá, hogy volt egy filmprojekt, amelyben olyan nevek dolgoztak volna, mint Ridley Scott, Alejandro Jodorowsky és H. R. Giger, de végül idő és pénz hiány miatt ez a próbálkozás elbukott. Később, 1984-ben David Lynch filmesítette meg Herbert művét, de a technikai kivitelezés mai szemmel itt-ott hagy némi kivetnivalót. Legutoljára 2002-ben készült egy minisorozat John Harrison rendezésében, ami a maga idejében SyFy egyik legjobban értékelt programja volt.
Kíváncsian várjuk, Villeneuve mihez kezd a Dűne világával.
Januárban volt kerek hatvan éve, hogy meglátta a napvilágot Frank Miller, a noir-művészet zsenije. Ennek okán emlékezzünk meg róla néhány bekezdésben.
Miller képregényíróként kezdte pályafutását, megjárva a Marvel és a DC alkotótermeit is. Első igazán nagy dobása a Marveles Daredevil képregénysorozat 158. számában volt 1979-ben, melyben az ő keze által „kelt életre” a Fenegyerek. Onnantól kezdve a feltörekvő tehetségek csapatát erősítette. Habár sötét fellegek közeledtek a Daredevil-sorozat jövőjét illetően, mégsem kaszálták el, amit utólag belátva nagyon is jól tettek, hiszen Miller munkássága miatt lett később igazán népszerű a karakter. A Daredevil 168. számában tűnt fel először a nindzsa-zsoldosnő Elektra, akit teljes egészében Miller alkotott meg. A női karakter később saját önálló sorozatot is kapott, és azóta is szerves részét képezi a Marvel univerzumnak.
Miller munkásságát leginkább a sötét hangulatú beállítások, és történetek jellemezték. Sikerült is négy év alatt Daredevilt, a másodrangú hőst az egyik legnépszerűbb igazságosztóvá tenni.
Munkásságát, az 1980-as években a DC Comics berkeiben folytatta a fiatal Miller. Neki köszönhetjük például a nemrég harmincadik évfordulóját ünneplő The Dark Knight Returns című graphic novelt, ami a modern Batman-esszencia alapja. A velejéig noir hangulat átüt minden lapon, Gotham Lovagja pedig addig nem ismert oldalát mutatta meg az olvasóknak. Nem hiába, ezt a sztorit vették alapul a videojátékok (Arkham-sorozat), a Nolan-féle trilógia, a Gotham sorozat, illetve a rendkívül megosztóra sikerültBatman V Superman is. Az utóbb említett alkotásban több olyan jelenet is feltűnik, melyet az eredeti képregényből, és abból adaptált kétrészes rajzfilmből lett majdnem tökéletesen átemelve.
A 80-as évek végén a DC-nél összetűzésbe keveredett más alkotókkal is a Miller számára túlzott mértékben használt cenzúrák miatt, ami azt eredményezte, hogy végül otthagyta a DC-t, és „átigazolt” a Dark Horse Comics nevű független kiadóhoz. Miller azóta is az alkotók jogait védi, és merészen kiáll a képregénybeli cenzúrák ellen. A 90-es években kezdett el dolgozni legismertebb alkotásán, a Sin Cityn, de mellette forgatókönyvet is írt a RoboCop második és harmadik részének, illetve a Spawn/Batman képregény-crossover is az ő nevéhez fűződik. 1998-ban pedig másik ismert művét is kiadta, 300 címmel, mely 2007-es filmadaptációjának híres „This is Sparta” mondatát mai napig hallhatjuk innen-onnan.
A 2000-es évek elején a Sötét Lovag újra lecsapott. Nézeteltéréseiket félrerakták a DC-vel, és kiadták a The Dark Knight Strikes Again című képregényt, ami ugyan jól fogyott, de elég megosztóak lettek a vélemények róla.
A világ talán leghíresebb noir címe, a Sin City 2005-ben ért meg arra, hogy vászonra vigyék a történetet. A filmet Robert Rodriguez rendezte, Frank Miller pedig a társrendezői székben ült. A szereplő gárdát pedig nem kisebb nevek gyarapították, mint Bruce Willis, Jessica Alba, Michael Clarke Duncan, Elijah Wood, vagy Powers Boothe. Azóta elkészült a Sin City folytatása is, de valamiért úgy tűnik, mintha mindenki szeretne róla megfeledkezni.
A noir mestere azóta sem pihen, legutóbbi nagyszabású projektje, a 2015-ben megjelent a The Dark Knight III: The Master Race című alkotást kitűnően fogadták, az egyik legtöbb példányban eladott képregényfüzet volt abban az évben. Azóta nem tudni min dolgozik Miller, de reméljük, hamarosan jelentkezik egy újabb kiváló alkotással.
Sok boldog születésnapot kívánunk Frank Millernek!
Az interneten és szerkesztőségünkben már kapható, az újságárusoknál pedig február 7-től érdemes keresni a 323. Galaktikát.
A magazin februári számában a MetaGalaktika 12-ben is szereplő híres argentin író, Jorge Luis Borges novellája olvasható, „A tintatükör”, magyarul először. A történet azt példázza, hogy ha álmokat kergetünk, észre sem vesszük, és utolérhet minket a végzetünk. Claudio Alejandro Amodeo az örök élet elérésének titkát egy furcsa lényre bízza. Hayden Trenholm rovarvilágában minden lehetséges azok számára, akik hisznek. K. A. Tyerina visszaemlékezésében egy kávé és egy áfonyás pite köré épülnek a történések.
A magyar szerzők közül Nemere István, az Elveszettek írója egy váratlanul a nyakunkba szakadó titokzatos örökségről beszél, Pusztai Andrea egy űrbeli kísérleti bányászkolónia titkait fedi fel, Varga Csaba Béla pedig a közeli jövő álomvilágának ígéretét leplezi le.
A havi retro Robert Barr „Hajszálnyira a világvégétől” című novellája: egy tudományos ötlet, egy kísérlet, és eljött a vidámság kora.
A képregény William W. Stuart „A csillagűzött szerető” című elbeszélésének adaptációja. A Kapcsolatfelvétel a Next fesztivál és a smART! XTRA programjairól számol be. A Világűrt jelentő deszkák a Tünet Együttes produkcióját, Az éjszaka csodáit ajánlja. A Filmrovat a 3% című brazil filmet elemzi.
A tudományos főanyag a szuperemberek témáját járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások 3D-szervnyomtatásról, okosfarmerről, csókküldő szerkezetről, egy fiktív űrversenyről, valamint a sáskajárás globális csapásáról.
Az XL-kiadás H. Rider Haggard klasszikus SF-kalandregényének (Amikor megremegett a föld) első részét tartalmazza.
