Kategória: Játék

Mozgássérültből lesz a legjobb szuperkatona – The Surge játékteszt

Végre megérkezett a The Surge című akció-szerepjáték, amiben egy robotikusan felújított férfit kell irányítanunk egy katasztrófasújtott területen, ahol megannyi erőszakos mech-kel és egyéb óriásgépekkel kell felvennünk a harcot, Dark Souls stílusban.

A játék felütése nagyon jól sikerült, egy férfival vagyunk, aki a derekától lefelé lebénult. Érdekes érzés kerekes székből navigálni a sci-fi világban, és tényleg könnyű átérezni azt a problémát, amikor szembejön egy lépcső, és nem tudunk rá felmenni. Igazán erős üzenete van a játék első pár percének, ráadásul a kerekes szék irányítása megdöbbentően hasonlít a valósághoz. A főhős kezének animációi nagyon látványosak és részletesek, ahogy előre-hátra hajtja a nagy kerekeket. Ez után a rész után viszont a játék elindul a lejtőn, és minél tovább haladunk, annál inkább fogjuk rázni a fejünket a számos hiányosságtól, és egyre érezhetőbb lesz, ahogy megkeseredik a szájízünk a számítógép vagy a konzol előtt ülve.

A The Surge nem fogja magával ragadni a legtöbb játékost, többek között azért sem, mert a bejárható terület, ahol bóklászhatunk, rettentően kies és ingerszegény, így a játék nagy részében a single player mód magányosságérzése hatványozottan fog rátelepedni a felhasználóra, és még a környező npc-k, vagy a történet sem tudja enyhíteni ezt a folyamatos egyedüllétet.

A játék monotonitása mellett ráadásul még nehéz is. A folyamatosan ismétlődő ellenségek nagyjából ugyanolyan vagy erőszakosabb támadásokra képesek, mint a főszereplőnk, így a játékosnak majdhogynem tökéletes módot kell találnia az ellenfelek legyőzésére, hogy haladhasson a történettel. Külön furcsának találtam, hogy ha visszamegyünk feljavítani a felszerelésünket, a játék újraéleszt minden ellenfelet, amit már egyszer legyőztünk: ennek semmi értelme nincsen.

A játék harcrendszerét a Dark Soulshoz hasonlítják a legtöbben, de pusztán csak azért, mert könnyű benne meghalni és a game over felirat elkerülhetetlenül sokszor jelenik meg a képernyőn. Emellett fontos szerepet kap még az is, hogy mennyire hatásosan képes a játékos blokkolni az ellenfél támadásait, de a Batman főszereplésével készült Arkham játékok és az Assassin’s Creed bejáratott mechanikája óta ez korántsem meglepő.

A Dark Souls izgalmas harcrendszerével ellentétben viszont, ha ellenféllel találkozunk a Surge-ben, akkor a görgőnk segítségével kell kijelölni a célzásra kívánatos testrészeit az ellenfeleknek. Ilyen testrészkijelölő rendszerrel már találkozhattunk a Bethesda egyik leghíresebb játékában, a Fallout szériában is.

Bár amíg a Fallout-ban élvezetes ennek a módszernek a használata, ebben a játékban egyenesen idegesítő. A játékmenet azért hajmeresztő, mert aközben kell kijelölnünk az adott ellenség védtelen testrészét, miközben harcolunk, és az egér görgőjének a használata is rettentően esetlen érzést ad a harc hevében, és annak ütemét lassítja. Sokszor előfordul, hogy nem sikerül az apró görgőt rátekerni a kívánatos, azaz védtelen testrészre, így sokszor fogunk előre-hátra tekergetni azon a szerencsétlen periférián. Bár legalább szembesülünk vele, hogy a játékmenetet görgőre alapozni egy hatalmas ballépés, mivel a szerkentyűt nem ilyen pontosságra tervezték.

Hogy egy ilyen modern világban miért főként közelharci fegyvereket használ a főszereplő és az ellenfelek, arra nem tudok indokot adni, a környezet pont arra utal, hogy a nagy erejű lőfegyverek használata mindennapos legyen, főleg ennél a harci gépezetnél, amit irányítunk.

A környezet, amiben vagyunk, meglehetősen lapos, és az egész játék színvilága rettenetesen egyhangú, így a legtöbb pálya hasonlít egymásra, és nem nagyon érezzük azt, hogy valahova haladnánk. A pályák felépítése nem túl egyértelmű, sok időt fogunk azzal tölteni, hogy körbe rohangálunk egy helyen, ahol már minden ellenséget megöltünk. Sokan gondolhatnak a Doom szériára, ahol szintén ugyanezt tettük, miközben a kijáratot kerestük. Itt azonban semmi misztikum vagy aha-élmény nem fogja el az embert miután kibóklászik egy helyről, mivel az unalmas tájakon rossz érzés ott ragadni, és a több órásnak tűnő szaladgálás után, csak a pályadizájnereket fogjuk szidni.

A The Surge sztorija nagyon mellékes, semmit sem mond el nekünk a játék. Az információ hiánya fojtogatja a játékost, és nagyon kevés motivációt ad arra, hogy folytassuk ezt a meglehetősen nehéz kalandot. Talán az MMORPG-kben és más nyitott világos játékokban működik az, hogy nem kötik az orrunkra, hogy hova kell menni és mit kell csinálni, de azt elfelejtették, hogy az internetes játékokban meg lehet kérdezni másokat, hogy mit kell csinálni, a nyitott világos játékokban pedig ez indokot ad a felfedezésre. Itt viszont a meglehetősen apró pályákon megragadni majdnem olyan érzés, mintha börtönbüntetésre ítélnék az embert. Az ember keresi a kiutat, de ha ki is jut, rájön, hogy már a felesége megcsalta és nem dolgozhat sehol, tehát ismét kilátástalan helyzetbe került, azaz újfent jött egy pálya, ahol megragad, és külső segítség, azaz az internetes profik nélkül csak a kilátástalanságban marad jó sokáig.

Az ellenfelek nagyon sokszor ismétlődnek, viszont ahogy megöljük őket egyre erősebbek és erősebbek leszünk, így van egy kis motivációnk rá, hogy ne csak elfussunk mellettük.

A karakterünk nem csak egyféleképpen fejlődhet, így újabb és újabb harcstílusokat taníthatunk a karakterünknek, tehát van értelme újrajátszani a programot, ha ki akarunk próbálni minden lehetőséget.

A játék megjelenése elég szép, részletes, de a színpalettája erős korrekciót igényel, a zenéje teljesen felejthető. Külön érdekesség, hogy nem minden videokártyával működik együtt a program, így a legújabb grafikai hardverek között is van olyan, ami miatt egy kék villogó fény jelenik meg néhány részén a játéknak, tovább rontva az összképet.

Összességében, a játék rendkívül sok kívánnivalót hagy maga után. Tulajdonképpen tényleg olyan játék, mint a Dark Souls, csak sokkal rosszabb, minden tekintetben. A tizenötezer forintos árcédulát meg kifejezetten soknak tartom. Ha valami igazán jó sci-fi játékot szeretnél, ami akciódús és izgalmas, ráadásul története is van, akkor inkább fordulj a Nier Automatához.

Ha mégis szeretnéd kipróbálni a játékot, akkor a program elérhető a Stream áruházában, vagy pedig bármelyik videojáték üzletben.

május 26, 2017
Tiéd lehet a legújabb Black Aether

Mi már az indulás óta megszállottan követjük a Black Aether, az első magyar Lovecrafti fanzin működését. A weird irodalom pápájának örökségét ápoló, negyedévente jelentkező folyóirat tehetséges magyar fiatalok novelláit (és vizuális alkotásait) közli többek közt horror-weird-bizarro-sci-fi és fantasy műfajban.

Május 23-án 2 példányt sorsolunk ki a magazin legújabb (2017 március) számából. A sorsolásban automatikusan részt vesz mindenki, aki tagja a Galaktika Klubnak.

Még nem vagy tag? Lépj be most!

A klubtagság számtalan előnnyel jár: választhatsz magadnak ajándékkönyvet, egy éven át házhoz szállítjuk neked a Galaktika magazint vagy az XL változatát, továbbá kedvezménnyel vásárolhatsz nálunk és több partnerünknél is. Ráadásul rendszeresen meglepetésekkel szolgálunk (mint például ez a sorsolás), továbbá folyamatosan bővítjük a partnerek és kedvezmények körét.

Legyél tagja egy igazán fantasztikus klubnak!

Játékunk lezárult. Nyerteseink:
Popa Péter (Dunakeszi)
Maron Tiborné (Pusztavám)
Gratulálunk!

május 18, 2017
Hátborzongató lett az Outlast 2

Megérkezett a régen várt horror játék, az Outlast 2. Az első részhez hasonlóan most sem ajánljuk a játékot a szívbajosoknak, mivel a játék komor, baljós hangulata mellett megannyi meglepetésszerű ijesztgetést tartogat, amitől előbb utóbb még a legszívósabb játékos is azt mondja: most inkább nézek egy rész Teletubbbies-t, mielőtt folytatom.

A játék elején egy televíziós riporter nő és egy helikoptersofőr társaságában találjuk magunkat, ahogy vígan cseverésznek a munkahelyi dolgokról, de egyszer csak BUMM, és a helikopter teljes egészében a földre zuhan.

Ahogy botorkálunk a roncsok között, csak egy célunk van, hogy megtaláljuk a riporternőt. Ezzel el is kezdődik a kalandos keresésünk, ami során többször is megfordul majd a fejünkben, hogy mennyire is éri meg nekünk megmentenünk a lányt.

A játékmenet hasonlít az Outlast 1-ben látottakhoz. Ismét egy harci mozdulatokban gyakorlatlan személy felett vesszük át az irányítást, aki csak futni meg bujkálni tud a mumusok elől. A szörnyetegek, akik a sötétben rejtőznek, meglehetősen ijesztőek, főleg mivel semmit sem tudunk ellenük tenni. Ha odamész, hogy most majd jól megmutatod nekik, hogy ki a fenegyerek, irdatlanul lemészárolnak. Külön plusz pont jár a játéknak, hogy nem mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal hánynak minket kardélre a fekete emberek, hanem mindig más és más testrészünkön mutatják ki vérszomjasságukat. Legyen szó kasztrálásról, kibelezésről, vagy egy egyszerű keresztre tűzésről, ezek a srácok nem lacafacáznak, és mindezt közelről, belsőnézetes kameraállásban követhetjük szemmel.

Ahogy a sötétben botorkálunk, csak a kameránk kísér minket magányos utunkon. A kamera infravörös szenzoraival még a sötétben is láthatunk, ami kapóra jön, ha nem akarjuk magunkra hívni az őrült lidércek figyelmét, akik körülöttünk somfordálnak. A kamera viszont úgy zabálja a Duracellt, mintha IMAX 3D-ben venné a történéseket, emiatt nem lehet mindig a szemünk előtt. Ha nincs rá szükségünk, muszáj vagyunk kikapcsolni, különben gyorsan elem nélkül maradunk.

A kamerával annyi baj van, hogy miközben a szemünk előtt van, nem tudunk se kúszni, se futni, csak gyalogolni, és ezért ha felforrósodik a helyzet, muszáj, hogy a feketeségben rohanjunk az ellenfelünk elől, mivel valamiért nem lehet sprintelni kamerával az arcunkban.

A videófelvevőnek egyéb funkciója, hogy a mikrofont is be lehet kapcsolni rajta, ami ugyan még inkább használja az elemet, a kijelzőn viszont kapunk egy kiírást, hogy bizonyos hangok honnan érkeznek, így akármelyik sarkon meg tudjuk állapítani, ha valaki le akar ránk csapni.

A játékban ugyan nincsenek harcrendszerek, de ezek helyett menekülési módszerek széles tárháza van a rendelkezésünkre bocsátva, hogy legyen esélyünk a szörnyekkel szemben. A futás mellett, még bujkálni is tudunk. Mindenbe belebújhatunk, szekrénybe, hordóba, sőt, még gyermekkorunk kedvenc búvóhelyére, az ágy alá is mehetünk, ha nosztalgiázni van kedvünk. Külön érdekesség, hogy az ajtókat nagyon lassan, komótosan is ki tudjuk nyitni, ha csak nem akarjuk hevesen kitépni a helyéből, hogy lepadlózzanak minket a zombi hordák. Ami a legjobban tetszett az egész bújócskában, azok a vizeshordók. Egy gyors gombnyomással beleugrik a főszereplőnk, és a víznek a kinézete olyan tökéletesen tükrözi a valós vizet, hogy a gurulós székünk kényelmében is megremeg az ember a hidegvíz látványától. A víz alatt természetesen nem lehetünk az örökkévalóságig, tehát ha nem akarunk félelmünkben belefulladni egy hordó vízbe, jobban tesszük, ha kidugjuk a fejünket néha.

A játék helyszíne teljesen eltér az első verziójától. Az első részben ugye egy diliházban kellett bujkálnunk, most azonban főként a vadon a játszóterünk. A magas fák és láncos kerítések remek atmoszférát teremtenek a meglehetősen sajátos és félelmetes játékmenet mellé. A program nemet mond a nyitott világos játékoknak, és bizony, egy előre megszabott útvonalat kell bejárnunk, és ha ellenkezünk, láthatatlan falakba vagy áthatolhatatlan bokrokba ütközünk.

Bár nem teljesen nyitott a játéktér, ez nem jelent okot arra, hogy ne kelljen kreatívnak lennünk. Nem csak egy, hanem számos módja van arra az embernek, hogy átjusson az adott szinteken, így többszöri végigjátszásra sem lesz unalmas a játék. Ráadásul a játék éppen hogy megjutalmaz a felfedezésekért. Megannyi titkos ajtót, reteszt vagy akár elhagyott dokumentumokat is találhatunk, ha elég alaposan nézünk át minden pályát.

A játéknak van egy misztikussága, ami nem hagyja nyugodni az embert, és állandóan arra készteti, hogy elviselje a folyamatos félelmet és rettegést. Az ijesztgetésekért cserébe egy nagyon lebilincselő és magával ragadó történetnek lehetünk tanúi, és a rejtett nyomokon elindulva még a játékos is egy saját nyomozást indíthat, hogy kiderítse kik is ezek a vérszomjas fenevadak. A játék félelemfaktora az egekben van, és tényleg, ha nem lenne kifizetődő a sztori, szerintem senkinek nem ajánlanám ezt az őrült, vérfagyasztó játékot.

Az Outlast 2 ellenfeleinek a témabesorolása nehézkes, mivel ez egy fura egyveleg: vannak radikális őrült vallásfanatikusok, zombik, lidércek, démonok, egyszóval minden, amivel nem akarnánk a VIII. kerületben találkozni egy fázós éjszakán.

A játék zenéje valami fantasztikus. A háttérzene úgy változik, ahogy a karakterünk helyzete a játékban. Ha nem történik semmi, csak lágy, de baljós alapzajszerű melódiák játszódnak, de ha jön utánunk valami, disszonáns dallamok sorával fog megfagyni bennünk a vér. A látvány is remekül képviseli a 2017-es játékok grafikai újításait, tehát ne egy Commodore 64-re akarjuk telepíteni ezt a programot, mert kékhalál lesz a vége.

Összességében az Outlast 2 egy igazán jó játék. Nem csak azért, mert mindenki elámul a grafika miatt, vagy, mert senki nem fogja megúszni száraz alsónadrággal a játékot, hanem mert a történet olyan, mint amikor egy jó sorozatot néz az ember, ami állandó cliffhangerekkel ér véget. Egyszerűen behúzza az embert, és ambivalens érzéseket táplál bennünk, a játékosokban, hogy játsszunk még, de közben félünk odaülni, mert tudjuk, hogy épp úgy, mint a játékban, a valóságban sem tudnánk semmit sem csinálni a zombikkal, sőt, még egy mérges öreg nénitől is inunkba száll a bátorságunk.

május 12, 2017
Prey – első benyomások

1963. november 22.

Az Amerikai Egyesült Államok egyik legnépszerűbb elnökét, John Fitzgerald Kennedyt ezen a napon gyilkolták meg. Azóta számtalan különböző összeesküvés-elmélet jelent meg a témában, melyek sokszor vadabbnál vadabb elképzeléseket vázolnak fel a merénylettel kapcsolatban. De hogy mi köze van most mindennek a Prey-hez?

A Prey története egy alternatív valóságba kalauzol bennünket, melyben sosem ölték meg JFK-t. Mivel az elnök életben maradt, soha nem látott léptékekkel fejlesztette az űrkutatást. Így bőven megelőzve korát, az ember csillagközi fajjá vált. Nos, ez az alapfelállás, de itt még nincs vége a már-már kusza történeti csavar-áradatnak, melyet csupán érintőlegesen fogok pedzegetni, hiszen tudjuk: SPOILER.

A Bethesda jóvoltából végigjátszhatjuk Playstation 4-en és Xbox One-on az év következő slágergyanús játékának, a Preynek az első egy óráját. A PC-sek ebből sajnos valamiért kimaradtak, de ők se csüggedjenek, hiszen pár napja már elérhető a teljes játék.

Akkor nézzük is az első egy óra benyomásait, tapasztalatait a játékkal kapcsolatban.

Jó reggelt, Morgan!

2032 március 15-én, egy hétfői napon ébredünk főszereplőnk, Morgan Yu (választhatunk férfi, vagy nő karakter között) bőrébe bújva, akinek ez lesz a nagy nap. Új munkahelyre kerülünk, és most kezdjük az ezzel kapcsolatos – nem éppen indokolt – teszteléseket. Minden remekül halad, szuper synthwave zenére helikopterrel visznek minket a megadott helyre, ahol vizsgálatok alá vetnek minket. Hogy miért? Nem tudjuk. Kinek dolgozunk? Nem tudjuk. Lényegében semmit sem tudunk, ami hasznos lehetne a számunkra. Azonban nincs időnk kideríteni a részleteket, mert minden egy csapásra megváltozik.

Majd ismét 2032 március 15, hétfő van. Újra felébredünk, újra elindulnánk az előző napi utunkra, de minden más lett. Majd bejelentkezik kommunikátorunkon keresztül egy January nevű fickó, aki megosztja velünk az első titkot: itt semmi sem az, aminek látszik. És valóban. Amit mi valóságnak hittünk, csupán ügyes maszk egy hazugságokkal teli világban.

Végül megkezdődik igazi kalandunk. Fokozatosan rájövünk, hogy tényleg minden csak egy álca, egy igazi átverés, de kérdéseinkre csak még több kérdés a válasz.

Az erősen Bioshock-mintákat felvonultató Prey kimondottan izgalmasan indult. Érdemes minden apró részletre, naplóbejegyzésre odafigyelni, hiszen ezekből derülnek ki olyan információk, melyek fontosak lehetnek a történet megértése szempontjából. A játék nem fog semmit a szánkba rágni, nincsenek neon-fényben villogó útjelzők, vagy unásig magyarázott küldetés-segítők.

A főleg szűk folyosókkal és sötét terekkel operáló Prey bővelkedik ámulatba ejtő jelenetekkel, amit remélem, a továbbiakban fokoznak még a hangulaton és nem az első egy óra fogja elvinni a hátán az egész játék hangulatát.

Az első egy óra tanulsága alapján értetlenül bóklászunk a különböző pályarészeken, és szinte kötelezőnek érezzük, hogy az elhagyott számítógépek kijelzőin kutakodva valami nyomra akadjunk.

Ellenségekből sem lesz hiány: az egyelőre ismeretlen eredetű mimic névre keresztelt faj tagjai mindenféle tárgy alakját képesek felvenni. Majd addig bujkálnak előlünk hétköznapi eszköznek álcázva magukat, amíg a megfelelő pillanatban ránk nem ugranak. A mimicek lehetnek székek, lámpák, WC-papír gurigák, tényleg bármivé képesek átváltozni. Amikor éppen lankad a figyelmünk, biztosan akkor fognak a semmiből az arcunkba pattanni. Az első fegyverünk egy franciakulcs-szerű eszköz lesz, amivel nem ütünk kifejezetten nagyokat, szóval érdemes lesz fejleszteni arzenálunkat. Ha a mimicek éppen saját formájukban vannak, akár megpróbálhatunk elbújni előlük, vagy mögöttük elsunnyoghatunk, ha nem kívánunk harcba bocsátkozni.

A fontos küldetéseket többféleképpen is elvégezhetjük, ezzel kicsit kikerülhetünk a csőszerű játékmenet fárasztó mókuskerekéből, ami sokszor jellemző az efféle játékokra.

A játék során egyébként gyűjthetünk crafting-elemeket, amikből lőszert, fegyvereket készíthetünk. Emellett agyunk stimulálásával szert tehetünk különböző „szuperképességekre” is, amik hasznunkra fognak válni a játék során.

A rejtélyes, csavaros SF szinte azonnal magával ránt, úgyhogy érdemes lehet nekiveselkedni a teljes változatnak is.

május 10, 2017
Bejelentette a közelgő bétát a DayZ

A DayZ az internetes zombi túlélőjátékok első képviselője, melynek megjelenése után félévente érkeztek az újabb és újabb túlélőjátékok, például a 7 Days to Die vagy a H1Z1, hiszen minden fejlesztő pénzre akarta váltani a játékosok hirtelen felindult lelkesedését.

Az érdeklődés eredete a zombis témájú játékok felé talán a Walking Dead körüli hype volt, ami futótűzként vitte a játék hírét sorozatnézők és nem sorozatnézők között egyaránt, hogy most mindannyian zombi vadászok vagy banditák lehetünk egy meglehetősen újszerű játékban.

A játék alapja, hogy egy pólóban és egy nadrágban ébredünk valahol egy képzeletbeli orosz helyszínen, Csernóban. Ahogy körbenézünk, a cirill betűs táblák ellenére is olyanok az elhagyatott épületek, mintha kis hazánk Szovjetuniós időszakában épített házak lennének, és azok között lavírozhatunk. Mígnem egyszer csak megjegyzi a számítógépes avatárunk, hogy éhes, tehát haladéktalanul ételt, majd később italt kell szereznünk a környező házakból vagy a játékosoktól.

A legfontosabb létszükségletek beszerzése nagy gondot fog okozni, mivel a legtöbb lakott helyen zombik ólálkodnak, az erdőben pedig farkasok, így az ételnél is fontosabb, hogy felfegyverkezzünk. A fegyvereket, jellegzetesen nem a számítógép által generált ellenségeken, a zombikon fogjuk használni, mert egy nagyobb szörnyeteg is járkál a világban, ami nem más, mint az ember.

A játék tele van vérszomjas felhasználókkal, akik, amint meglátnak a képernyőjükön, szó nélkül lepuffantanak. De még csak az a leghumánusabb, ha lelőnek, mivel előfordul, hogy addig kínozzák az embert, amíg ki nem vérzik, vagy velem például az is előfordult, hogy a saját öngyilkosságomba hajszoltak. Streamek, twitchek és Youtube videók ezreit teremtette a játék, amiken szemügyre lehet venni, hogy milyen agyafúrt módon képesek az emberek kitolni egymással.

A program egy friss és kiaknázatlan piacra érkezett, így több millió dollár hasznot generált ez a félkész játék, részben azért, mert ez volt az első híres „korai hozzáférésű” játék, ami kikerült Steamre, részben pedig, mert a twitcherek és a youtuberek óriási kampányt csináltak a játéknak, és ez semmi pénzbe nem került a készítőknek. Sajnos manapság a játékot streamelők már nem örvendhetnek akkora rajongóbázisnak a játék kapcsán, mert ahogy telt az idő, egyre több aggasztó tényező jelent meg a DayZ-vel kapcsolatban.

A DayZ megjelenésekor, még anno 4 éve, 2013-ban egy felettébb hibás játékként került a steames könyvtárunkba, de tekintve hogy a játék még alfa verzióban volt, a játékosok nagy része hajlandó volt szemet hunyni a program hiányosságai felett. Ahogy teltek az évek, egyre több baljós jel utalt arra, hogy a programot soha nem fogják befejezni, de most felröppent a hír, hogy talán van remény, és a következő tavaszi frissítés után végre érkezik a bétateszt.

A túlélő FPS fejlesztése hasonló egy hullámvasút menethez. Amikor megvették a játékosok, felfelé ívelt a játék, és körülbelül havonta érkeztek a frissítések, de ahogy haladt előre a program vagonja, leginkább lefelé vezetett a vasúti pálya, és manapság már hurrogtak a veterán játékosok, hogy itt az idő, földbe fogunk csapódni, és mindenkit cserben fog hagyni a zombis játék. A horizonton az ígérgetett béta, de hogy mikor fog megjelenni, az még nem tisztázott, de ki lehet spekulálni, ha megnézzük a fejlesztői naplót.

Jelenleg a játék 8-9 havonta kap frissítéseket, de ez az időszak egyre inkább kitolódik. Na, már ha figyelembe vesszük a pár héten belül érkező patchet, akkor körülbelül 2018 tavaszára tehető a béta tesz. Tehát hiába kongatják a harangokat a fejlesztők, hiszen még mindig, évek múltán is gyerekcipőben jár a projekt. Nem is beszélve arról, hogy az eredeti fejlesztő, Dean Hall, már ott hagyta a játék fejlesztését, látva, hogy az engine, amire a játékot építették, nem állja meg a helyét, és a nyitott világos zombi apokalipszis szimulátor nehézkesen fog megvalósulni a program keretében.

Aki már egy ideje játssza az alfát, tudhatja, hogy a szoftver fejlesztése azt a taktikát alkalmazza, hogy egyet előre lép, kettőt hátra. Ugyanis hogyha alapvető játékmenetbeli problémát akarnak orvosolni, egy másik helyen kezd el hibázni a játék. Példaképpen, egyszer kiküszöbölték azt, hogy az egy méteres zuhanásba belehaljon az ember, de aztán azzal volt probléma, hogy nem regisztrálta néha az esést, ha fekve zuhant a játékos, és így tovább.

Az egyetlen frissítés típus, amit gond nélkül a játékba tudnak tenni, az éppen, hogy nem az alapvető játékelemek, hanem mindig apró bónusz dolgokat tesznek a játékba, amiket senki sem kért. Például: új fegyvereket, amikből már így is milliónyi típusú van, vagy új ruházatokat. Ezek mind csak modellek és textúrák, és semmiféleképpen nem segítik elő a játékmenetbeli hiányokat. Bár az egyik patchben végre valahára kaptak a játékosok autókat, de ezek még mindig nem az igaziak.

A játék laggol, nem is kicsit. Vannak úgynevezett lagg buborékok, amiket akkor tapasztalhat az ember, ha egy másik játékos közelébe ér. A két számítógép elkezd szinkronizálni és ez leviszi 0-ra vagy 1-re az fps-t. Ha éppen tűzpárbajra készülődtetek, akkor fel kell kötni a gatyát, mert az fog nyerni, akinek jobb az internete. A játék nem csak csatlakozási gondokkal, de még optimalizációs problémákkal is küszködik, még így, négy éves fejlesztés után is. Lehet, hogy a legkorszerűbb géped van és ultrán tudod vinni a Star Wars Battlefrontot, itt viszont, ha bemész egy nagyobb városba, kifüstöl a vas egy szó nélkül, tehát ezeket a helyeket minden áron érdemes elkerülni. A játék ennyi idő múltán is szivárogtatja a memóriát, mintha valami durva vírus fogná le a PC-t.

Összességében, a hír, hogy érkezik a béta, igazából nem jelent akkora mérföldkövet ennél a játéknál, mint más, lelkiismeretes fejlesztőknél. A készítők hanyag hozzáállása és a játék szörnyű állapota mind arról tanúskodnak, hogy nincs értelme tovább foglalkozni a szoftverrel. Akármennyire is szeretnénk, ez a játék sosem lesz készen, mindig hibás lesz, mivel már megkapta a pénzünket a fejlesztő. Jó lenne pozitívan csalódni a bétaverzióban, és ha ez megtörténik, én leszek az első, aki lehozza, hogy mennyire nem volt igazam.

május 5, 2017
PlayIT és PlayIT Plus, melyik a jobb?

Idén is megrendezésre került Budapesten a PlayIT, ami immáron félévente jelentkezik országszerte, és nem csak Budapesten, hanem más városokban is, ráadásul hamarosan külföldre is megérkezik az esemény.

A rendezvény helyszíne ezúttal a kissé talán nehézkesen megközelíthető Hungexpo-ba került, de a külön buszoknak hála az odajutás nem volt olyan vészes, mint egyébként.

A PlayIT a geekek találkozóhelye, de idén a Mozdulj Gamer kampány keretein belül a sportok is beférkőzték magukat a konzolok és a PC-k közé. Lehetőségünk volt gördeszkázni, rollerezni, sőt, még pankráción is részt vehettünk, ez utóbbin viszont csak nézőként. Ezeken kívül még katonai akadálypályán is kipróbálhatták magukat a vállalkozó szelleműek, illetve csocsózni és pingpongozni is mehettek azok, akik semmiképp sem akarnak elszabadulni az asztaltól.

A rendezvénynek két része volt, a nappali és az esti. A két PlayIT programjai igazából annyiban nem különböztek egymástól, mint beharangozták. Volt szó kifejezetten szexi cosplayer csajokról a 18+-os részén, de körülbelül kettő vagy három lengén öltözött lánnyal lehetett találkozni az egész eseményen. A játékok nagy része is maradt ugyanaz, ebből csak azt lehet leszűrni, hogy nincs elég felnőtt játék ahhoz, hogy ez a zsáner megtöltsön egy pavilont.

A nappali PlayIT-en hömpölyögtek az emberek. Apró kisfiúk és kislányok szaladgáltak Minecraft-kardokkal és verekedtek a konzolok felett, hogy kipróbálhassák az új játékokat. Ezzel szemben a PlayIT PLUS-on mindig volt üres gép, és különösen nagyobb konfrontációk nélkül lehuppanhatott az ember egy-egy játékhoz, és akár fél órákat is játszhatott, mielőtt valaki mögé állt volna, hogy szeretne ő is sorra kerülni. Mi, galaktikások, egy rögtönzött lan party-t csaptunk a Counter Strike Global Offenzíven, aztán még elmentünk fél órát játszani az új Battlefield 1-gyel, hogy aztán felváltva csapkodhassuk egymást a tavalyi Mortal Kombatban, és mindezt úgy, hogy sehol sem kellett sorban állni, vagy a hátunk mögé nézni, hogy valakinek elrontjuk-e a PlayIT élményt. Az esti PlayIT-en a játékok előtt töltött idő jóval több volt, mint a megszokott, mivel eddig a PlayIT nekünk azt jelentette, hogy körbe-körbe sétálgattunk a pavilonokban és fél órákat várunk egy-egy gépre, hogy elé kerülhessünk. Ha a játékok kipróbálása a cél, és betöltötted a 18-at, mindenképpen inkább az esti eseményre érdemes jegyet váltani, mert a csarnok kvázi kiürül, és végre nem érzed magad kínosan a sok kisgyermek között azért, mert elmentél egy gameshow-ra. Ja, és majdnem kihagytam: az esti PlayIT-en volt csapolt sör is és még extenzív káromkodás is a színpadon, ami nem egy mindennapi látvány Magyarországon.

Az egész napos eseményre sikerült összetoborozniuk az internetes szórakoztató személységek, azaz a youtuberek jórészét. Találkozhattunk Szirmai Gergővel, Pamkutyával, Siriusszal és nem utolsó sorban Zsozeatyával. A Trónok Harca két sztárja, Gemma Whelan és Daniel Portman is tiszteletét tették a programon, ők rajongókat is fogadtak, autogramot osztogattak és még közös képet is lehetett velük készíteni. A Trónok Harca még a Vastrón egy másolatát is kiállította az eseményen, amit ráadásul estére is kint hagytak, így képek százai készültek az ülőalkalmatossággal.

Házi e-sport bajnokságot is rendezett a PlayIT, ahol az adott e-sport magyar szakkommentátorait hallgathattuk, miközben a sportolók szimulált birokra mentek a nagyképernyőn. A legtöbb nézőt vonzó ezek közül a Counter Strike és a League of Legends bajnokság volt.

Az esemény legérdekesebb része a VR volt. A párezer forintos belépőért cserébe az összes most piacon lévő VR terméket kipróbálhattuk egy pár perce, és mondanom sem kell, ezeknél az eszközöknél álltak a legnagyobb sorok. Nekem például volt szerencsém egy VR tankjátékot kipróbálni, illetve egy horror lövöldét és egy íjász szimulátort is. Most lelepleződtek a Youtube gamerek, mert igen, néhol valóban hátrahőköltem a horror játék közben, de korántsem fetrengtem sírva a földön a rémülettől, mint ezt sok videón láthatjuk. Ráadásul az ember állandóan tisztában van vele, hogy VR-ban van, mert a szemüvegek hiába vannak szorosan a szemünkre erősítve, egy hirtelen mozdulat és már homályosan látunk mindent. Igen, az év nagy felfedezése, hogy ha nincs milliméter pontossággal a szemünk előtt az eszköz, akkor, mintha egy rossz szemüveg lenne rajtunk, behomályosodik a kép, és ez elég rossz hatással van az immerzióra. A VR szemüvegeknél egészen jól ügyeltek a higiéniára, mivel minden felvétel és levétel között fertőtlenítették, kivéve az egyik fickónál, de mi bevállaltuk a szembetegség kockázatát a játékért.

Összességében nagyon szuper volt az idei PlayIT és a PlayIT PLUS, külön tetszettek a sportlehetőségek és a VR. Talán egy kicsit félreeső helyre tették most a helyszínt, de látva hogy milyen sok pavilon volt, talán ez érthető is. Nem hiába volt akkora hype az idei PlayIT körül, és most kifejezetten jó irányba kezdett el alakulni az esemény. Lassan, de biztosan ez egy igazi nemzetközi rendezvény lesz.

április 30, 2017
Hétvégi programajánló: jön a tavaszi PlayIT Show

Április 29-én, a Hungexpón kerül megrendezésre a tavaszi, budapesti PlayIT Show, mely e félév legnagyobb gamer rendezvényének ígérkezik. A rendezvény annyira kinőtte magát, hogy most már Győrben, Pécsett, Szegeden, Debrecenben és hamarosan külföldön, Belgrádban is összehozzák a PlayIT-et. Most ráadásul komoly sztárvendégei is lesznek a show-nak, hiszen a Trónok harca tévésorozatból érkezik Gemma Whelan (Yara Greyjoy) és a Podrickot játszó Daniel Portman. Aki vett külön, kiegészítő jegyeket, az találkozhat is a színészekkel egy dedikálás vagy közös fotó erejéig, de a Mastercard jóvoltából az igazán szemfülesek még egy külön előadáson is részt vehetnek, a Trónok harcások főszereplésével.

Rajtuk kívül természetesen kint lesz egy csomó vlogger is, lesznek színpadi programok, hogy ne csak játsszon a közönség, de értelmes előadásokat is hallgathasson, illetve egy akadálypálya kihelyezésével a Mozdulj Gamer Mozgalom is képviselteti magát. A PlayIT Show 10 órakor kezdődik és 19-ig tart, ezek után veszi kezdetét a Budapesten először megrendezésre kerülő PlayIT PLUS, itt keményebb játékok (főleg horrorok), felnőtt tartalmak és standup várják a 18. életévüket betöltött látogatókat. Mindemellett lesznek akciók is, több bolt is kivonul a megszokottnál olcsóbban videójátékokat árusítani és persze várhatóan lesz egy csomó cosplayes is, mindkét rendezvényen. (Fotó: PlayIT)

április 28, 2017
Ingyenes lett a Starcraft első része, és a Brood War kiegészítő!

A StarCraft az egyik leghíresebb valós idejű stratégiai játék a Bizzardtól, ami mostantól ingyenesen letölthető és játszható.

Az indok a hirtelen döntés mellett nem más, mint az, hogy a stratégiai játék egy HD remake-et fog kapni, csak úgy, mint a Diablo I vagy éppen anno a Heroes III. Ez a remake viszont nem lesz ingyenes.

Emellett azt se felejtsük el, hogy díjmentes StarCraft-szerverek tömkelege jelent meg az utóbbi időben, ahol ingyen lehetett játszani, és e szerverek játékosszáma már lassan felülmúlta a fizetős, eredeti szerverekét. Bár lehet, hogy ezzel több játékost fognak megkaparintani, mint az alterált verziók, de azok a változatai a játéknak már sokkal fejlettebbek, mint az eredeti StarCraft. Például az ICC Cup verziója a programnak még a saját Anti Hack szoftverével is rendelkezik, hogy szembeszegüljön a csalásokkal. Ezen a téren talán egy picit elmaradottabb a Blizzardos változat.

A játékban egy miniatűr várost kell építenünk az alattvalóink segítségével, emellett egy saját mini gazdaságot is kell működtetnünk, hogy a militarizált államunkat a tökélyre fejleszthessük. A gazdaságunk külszíni bányászással kinyert kristályon és zöld földgázon alapszik, és ezen anyagok felhasználásával tudunk háborúra készülni az ellenségeink ellen.

Fel kell állítanunk egy páratlan hadsereget, amivel elkenhetjük – vagy legalábbis megpróbálhatjuk – az ellenfeleink száját. A nyersanyagok hatékony elosztása és a hadsereg felállítása tulajdonképpen egy verseny a frakciók között, aki a legjobban tudja működtetni a bázisát, annak lesz a legjobb hadserege. De a hadseregben a fegyverzetek típusait is meg kell válogatnunk, mert vannak olyan egységek, amik jók repülők ellen, de rosszak tankok ellen, és így tovább. A StarCraft lényege így tehát a gyorsaság és a szerteágazó figyelem.

A háború a három galaktikus faj, a protoss, a terran és a zergek egymásnak feszülése. A terranok az emberek, a protosok egy nagyon high-tech és inteligens faj, a zergek pedig egyfajta galaktikus csótányok, akik nem csak erősek, de veszélyesek is, ráadásul sokan vannak.

A három frakció meglepően jól van kiegyensúlyozva, miközben merőben másfajta egységekkel rendelkeznek az egyes fajok. Mindhárom fajnak kismillió módja van rá, hogy felperzselje az ellenségeket, így egyik meccs sem lesz olyan, mint az előző.

A StarCraft végigjátszható egyjátékos módban, aminek során egy nagyon szövevényes és magával ragadó történettel találkozunk. A sztorimódban, nemcsak az emberekkel kell lennünk, hanem betekintést nyerünk az ufók hadjárataiba is, és megismerkedhetünk azok motivációjával, ami miatt nagyon nehéz megmondani, hogy kik is itt az igazi rosszfiúk. A StarCraft történetmesélés szempontjából nagyon hasonlít a Warcraftra, azaz egy-egy fontos karaktert kapunk, akik másokkal felugró ablakokban beszélgetnek, viccelődnek, vagy éppen halálosan megfenyegetik egymást. Mondanom sem kell, meglepően jól van beépítve ez a típusú sztorivezetés a már majdnem 20 éves játékba.

Az igazán vonzó része a játéknak az nem más, mint a többjátékos mód. Ez a játék már előbb létezett, mint a Ryan közlegény megmentése című film, tehát nem egy mai darab. Az online játékosok között vannak régi koreai veteránok, akik három másodperc alatt el tudják tángálni azt, aki még csak most kapcsolódott a játékba. Az online váróteremben nincsenek rangok vagy szintek, így nem lehet megkülönböztetni a kezdőt a profitól, így nagy az esélye hogy beleszaladsz egy-egy csúfos vereségbe.

Bár az online szerverek között vannak olyan nevű szerverek hogy „noobs” (zöldfülűek), ide elég magabiztossággal csatlakozhatunk. Bár itt is előfordulhatnak alvó profik, akik a játék elején még normálisan, azaz bénán játszanak, de a végén, amikor már azt hiszed nyertél, egy eddig rejtett százezer fős hadiflottával végiggereblyézik a szeretett városodat, és nem marad más belőled csak füst és egy felirat, hogy „a játéknak vége”. Az a legtisztább, hogyha barátainkkal játszunk, akiknek szintén sejtelmük sincs a programról, így biztosítható a játékosok közötti egyensúly, sőt, minden bizonnyal jó beszélgetési alapot tud nyújtani a StarCraft a játékon kívül is.

A program külső megjelenésre éppen olyan, mint amilyenre egy csaknem 20 éves játéknál számítanánk. A pixelek láthatóak, de akár elképzelhetjük, hogy ez egy új indie játék, ami direkt választotta a pixeles grafikát, hogy bónusz hipszter pontokat kapjon a steames megjelenésükkor.

A hangeffektek elég repetitívek tudnak lenni, de a szinkronszínészek rendkívül jó munkát végeztek. Az űrlények mind merőben különböző hangzással beszélnek, így már a hangjukról meg lehet állapítani, hogy melyik fajhoz tartoznak. Egyáltalán nem hasonlít emberi beszédhez, ahogy kommunikálnak, mégis érthető, amit mondanak. A meccs közbeni lágy gitáros zenét az örökkévalóságig el lehet hallgatni, és még az idegrendszerünkre is jó hatással van, amikor csúfos vereséggel kudarcot vallunk az egész frakciónknak.

A StarCraft nem csak egy stratégiai játék, hanem egy történelmi ereklye. A koreaiak nemzeti sportja, valamint egy régészeti lelet abból az időből, amikor fellendültek a stratégiai játékok. Manapság a MOBA-k és a Hero Shooterek kerültek előtérbe, mint a legtöbbet játszott játék típusok. Ezek előtt 2005-ben az MMORPG-k és az FPS-ek voltak a menők, és itt láthatjuk, ahogy 5-10 évente változnak a játékstílusok. Kíváncsian várhatjuk, hogy mi lesz a jövő legkirályabb játékstílusa.

A StarCraft számomra az a játék marad, amit mindig is játszani akartam, mindig is meg akartam tanulni, hogy olyan menő legyek, mint a koreaiak, és csukott szemmel megverhessek benne bárkit, aki nem tetszik. Sajnos ez a vonat már elment, és az e-sport álmaimnak a stratégiai játékban lőttek, de most, hogy visszaülhetünk a játékhoz, ráadásul ingyen, egy nagyon erős nosztalgikus érzés foghat el mindenkit, még azt is, aki sosem játszott a játékkal korábban.

Ha felkeltettük az érdeklődésedet, mindenképp csekkold le a játékot a hivatalos honlapján a battle.net-en, de ha nagyon nem tudsz megbarátkozni a klasszikus grafikával, akkor még mindig ott van a StarCraft II, ami szintén ingyenesen játszható, egy pár megkötéssel persze.

április 27, 2017
Megérkezett a Guardians of the Galaxy játék

A Guardians of the Galaxyt legtöbben a filmváltozata miatt ismerik, de végre megérkezett a játékverzió is, ami elsősorban a képregényt dolgozza fel. A feldolgozást a Telltale Games vállalta, és mint eddig majdnem minden adaptációjukban, most is egy történetorientált kalandjátékot készítettek az eredeti anyagból.

A formátumot már ismerhetjük az előző játékaikból a Batmanből, a Walking Deadből és a Game of Thronesból. A játék váza nem sokat változott azóta. Továbbra is egy karaktert, a főszereplőt, Űrlordot kísérhetjük figyelemmel, ahogy az Onrail Shooterekhez hasonló metódussal végigkövetjük a Thanos csatlósai ellen folytatott harcot.

A játék lényege, hogy a szereplők érintkezésekor egy-egy dialógusopciót választhatunk, és az alapján folytatódik a történet. Bár igazából ez nem biztos, hogy teljesen igaz, ugyanis a Telltale játékainál tapasztaltam, hogy ha újrajátszom a játékot, akkor is ugyanaz fog történni, függetlenül attól, hogy mit választottam. Ha direkt ellene mész a programnak, hogy márpedig most akkor is az történjen, amit én akarok, sajnos a körülöttünk lévők ugyanabba az irányba fogják terelni a sztorit, ahogy annak történnie kell.

Ennek példájára tegyük fel, hogy a Telltale csinálna egy Gyűrűk Urás játékot. A beszélgetéseknek ennyi hatása lenne:

– Te mit szólsz ehhez? Bemenjünk Móriába, kockáztatva azt, hogy megöl minket a Balrog?
– Ne, menjünk körbe.
– Ajj, Gandalf, ne butáskodj! Menjünk be.

Sajnos ugyanez a séma megfigyelhető a Guardians of the Galaxyban is. Az első végigjátszásom után megpróbáltam úgy végigtolni, hogy senkihez nem szólok egy szót se. Emiatt az enyhén bamba magatartásom miatt viszont párszor negatív visszajelzést kaptam a csapatom tagjaitól, de semmi nagyobb hatása nem volt a sztorira. A kínos csendeket csupán Űrlord ostoba kifejezései törték meg.

Így elsősorban sajnos nem a választható beszélgetési opciók az okai annak, amiért érdemes a játékkal játszani, hanem sokkal inkább a történet maga. A körülöttünk lévő csapat nagyon jól működik, és a különböző személyiségek közötti szóbeli párbajok nagyon életszerűek. Az eddig könnyed hangvételű baráti társaság mindennapjaiban csúnya veszekedéseknek lehetünk a tanúi, amiről eddig sejtelmünk sem lehetett, ha csak a filmet követtük.

A beszélgetések mellett kapunk akciódús részeket is, melyek során egy-egy kattintással vagy gombnyomással verekedhetünk, vagy éppen lövöldözhetünk az ellenfeleinkre, és így van egy pici változatosság is a játékmenetben.

A galaxis őrzőinek van egy nagyon menő hajója is, amit felfedezhetünk, és így igazán mélyen beleáshatjuk magunkat a szereplők háttértörténeteibe. Tényleg nagyon érdekes a csapattagjainkkal úgy találkozni, mint egyedülálló személyiségekkel, mivel a mozivásznon leginkább csak egy pakkban láthatjuk őket.

A játék legnagyobb pozitívumai közé sorolható tehát a történet, a csapattagok életszerű magatartása és nem utolsósorban a vicces jelenetek és az igazán nosztalgikus háttérzenék. Mert milyen is lenne egy, A galaxis őrzői játék, ha nem lenne tele vicces gagekkel, vagy hiányoznának belőle az ikonikus dallamok?

A program legnagyobb negatívumai között viszont ott van a Telltale szokásos játékmenete, ami körülbelül semmit sem fejlődött az évek során, csak ugyanarra a csontvázra épül fel, mint az előzők, és ha már találkoztunk a formátummal, amit szó szerint minden játékukhoz használnak, valószínűleg egy kissé kiéget minket a repetíció.

A játékmenet mellett a grafika sem ordítja azt, hogy 2017-van. A leegyszerűsített megjelenés bár nem kifejezetten negatívum, de ennél a kiadásnál különösen rossz, főleg a főszereplő arcmimikája. Valamiért ugyanabban a betegségben szenved, mint a Mass Effect Androméda szereplői, és kissé úgy beszél Űrlord, mint aki szélütést kapott. Plusz, bár ez nem negatívum csak érdekesség, nem is hasonlít a főszereplő a filmekben megismert színészre.

A játék lefolyása nagyon akadozó, az első izgalmas percek után óráknak tűnő részek következnek, amiket nulla inputtal át lehet kattogni, hiszen a játékmenet nehézsége mondhatni a Candy Crush szintjével vetekszik.

Összességében a játék kötelező darab a Marvel és/vagy A galaxis őrzői fanoknak, bár annak is megfelelő, aki csak valami könnyed kikapcsolódásra vágyik a hosszú munka után. Ha valami sokórás, kifejezetten szórakoztató játékot keresel, akkor viszont kerüld el a programot nagy ívben, mert körülbelül olyan a játék, mintha megnéznél egy, A galaxis őrzői filmet, csak nincs benne Chris Pratt.

A játék nem kifejezetten rossz, sőt nagyon érdekes lehet annak, aki még nem játszott Telltale játékkal, de ha már igen, akkor semmiről nem marad le az se, aki inkább megvárná az új filmet.

Ha viszont nagyon hype-oltak vagyunk, és minden morzsáját fel akarjuk szívni A galaxis őrzőinek, akkor arra mindenképpen megfelelő ez az átmeneti Marvel fix, amíg meg nem érkezik az igazi anyag.

április 20, 2017
Jogos örökös? – Mass Effect Andromeda játékteszt

Máris egy vallomással kell kezdenem ezt a cikket. A Mass Effect várva várt részével két részletben sikerült játszanom. Először sajnos (vagy szerencsére) csak pár órát tudtam vele foglalkozni, így egyértelműen nem tudtam találkozni mindazon problémákkal, amiktől hemzseg az egész internet. Közben számos ráncfelvarrás érkezett a programhoz, de még így is teljesen megosztó az élmény. Hát fogtam magam, és elölről kezdtem az egészet, immáron az új patch-csel kiegészülve, tehát nagyjából úgy kezdek bele a Mass Effect Andromedába, ahogy azt a fejlesztők szerették volna első körben.

Én már nem fogok kitérni a botrányos animációkra, vagy a hordányi bugra, amiket a játék startjánál észrevételeztek a játékosok, hiszen a csapból is ez folyt. Többek között jómagam is tapasztaltam belőlük, hiszen az első benyomásokról mi is beszámoltunk a 10 órás ingyenes próbaverzió során.

Aki kicsit is otthon van a videojáték-ipar világában, annak nem újdonság, ha azt mondom, hogy a Mass Effect Andromeda döcögősen indult. Az újságírók és a játékosok között végtelenül megosztó vélemények születtek: volt, aki szerint az új Mass Effect botrányosra sikerült, akadt olyan is, aki a régi trilógiához hasonlítgatta, de persze rajongók is vannak szép számmal, akik szerint az Andromeda az eddigi legjobb játék. Az igazság valahol e három csoport keresztmetszeténél található.

Miután egy halom foltozgatás kijött a játékhoz, belevetettem magamat az Androméda galaxis világába és elképzeltem, hogy ez az a program, amit a Bioware öt éven át fejlesztett, és amit az EA tripla A-s címként a piacra dobott.

A Mass Effect új etapjának cselekménye még a Mass Effect 2 idejében kezdődik, de csupán egy mondat erejéig. 2185-ben emberek egy kicsiny csapata (kb. húszezer fő) 600 éves útra indult az Androméda galaxis felé, hogy új és élhető planétát hódítsanak meg. A Habitat 7 névre keresztelt bolygót viszont teljesen kizsigerelte a kett nevű agresszív faj. (A miértekre természetesen a játék során kell rájönnünk.) A húszezer fős kolónia így végveszélybe került, hiszen se étel- és energia-utánpótlás nem áll rendelkezésükre az utazóknak. A Pathfinder feladata, hogy élhető bolygót keressen a bátor, felfedező emberek számára. És itt jövünk mi a képbe. Scott vagy Sara Ryder bőrébe bújva, a Habitat 7 felszínén kalandozva próbáljuk összeszedni az információ morzsákat arról, mégis mi történhetett a bolygón, amíg a Hyperion nevű űrbárkán szundítottak cirka 634 évet. Azonban nincs időnk körülnézni, hiszen szinte azonnal belebotlunk az ellenséges kett katonákba, és egy furcsa építmény az előző Pathfinder életét követeli, aki nem mellesleg Scott és Sara apja.

Az apa utolsó kívánsága, hogy az általunk, játékosok által választott Ryder gyermek legyen a következő Pathfinder. Én Scottot választottam, az egyszerűség kedvéért a továbbiakban rá fogok hivatkozni.

Így szakad a nyakunkba az egész Andromeda Initiative összes felelőssége. Scottnak van mit tanulnia: a bárkát igazgató fejesek politikájától kezdve az egyes emberek jólétét is szem előtt kell tartania, miközben csapatával felfedezi és lakhatóvá teszi a különböző bolygókat. Több féle harcmodor közül válogathatunk, Scott páncélzatát és fegyverarzenálját egyaránt fejleszthetjük, de kikutathatunk új fejlesztéseket is, illetve temérdek mellék küldetést elvállalhatunk boldog-boldogtalantól. A fejlesztésekhez természetesen alapanyagok, erőforrások szükségeltetnek, melyeket a bolygók felszínén (vagy űrutazás közben) nyerhetünk ki a Nomad nevű terepjárónk segítségével.

Mindez egyáltalán nincs következetesen tálalva. Valamiért olyan érzésem volt, mintha az egészet rázúdították volna a játékosra. Ami persze lehet azért is, hogy jobban azonosulhassunk karakterünkkel, akinek szintén új az egész szituáció. Hirtelen annyi feladatot kapunk, hogy azt sem tudjuk, melyikkel kezdjük. Először tanácsos a fő cselekményszállal valameddig eljutni, mielőtt kitérünk a különböző mellék küldetésekre, mert könnyedén belezavarodhatunk, amitől feszültté válik a játékélmény.

Ha leküzdjük a kezdeti sokkot, és letisztul a kép, megláthatjuk az Andromeda szépségét. Rengeteg felfedeznivaló várja a játékost, borzasztóan sok teendőnk lesz a galaxisban. A fő történeti szál nem egy gigászi űreposz, mindinkább klisés SF-sztorinak tűnik, de ennek ellenére is élvezetes.

A fejlesztők dolgozhattak volna még a mellékkaraktereken, mert enyhén szólva is üresnek hatnak. Míg a Mass Effect előző trilógiájában tartalmasan elcseverészhettünk legénységünk minden tagjával, az Andromedában úgy érződik, mintha a levegőbe beszélnénk. Sajnos azt látni, hogy nincsenek élettel, ambíciókkal, emberiességgel megtöltve az ember karakterek, de a jellegzetes egyéb fajok, mint a krogan, szalári, turián vagy aszári is vesztettek sajátosságaikból és klisé-halmazokká változtak. Úgy nagyon nehéz a vezető szerepével azonosulni, ha csak azt látjuk, hogy mindent magunkért csinálunk, a többiek meg bólogatnak, vagy egy erőtlen mondatban ellenkeznek véleményünkkel.

Expedícióink során változatos környezetekkel találkozhatunk, nem annyira változatos lényekkel kiegészülve. Lehet utálni, vagy szeretni a játékot, de az vitathatatlan, hogy a felfedezés része kifejezetten nagyszerű és élvezetes.

A Mass Effect Andromeda egyelőre nem jogos örököse az elmúlt évtized egyik legjobb SF-trilógiájának, de látszólag nem is célja, hogy azzá váljon. Más utakon halad, ez valami másnak a kezdete. (Új címként eladva pedig nem biztos, hogy produkált volna ekkora bevételeket.) Bár a program kiadója, az EA biztosra ment. A játék megjelenése előtti utolsó nagy hajrában naponta láttak napvilágot újabbnál újabb játékmenet videók, hírek, képek, vagy vitát keltő információk. Az Andromeda jó eladási számokat tud felmutatni, mondjuk jelenleg a maga nemében nincs is igazán kihívója, de attól még egészen szépen teljesít. De nem olyan szépen, mint annak idején a Mass Effect 3.

Aki eddig habozott és csak a negatív véleményekre adott, s nem vásárolta meg a játékot annak azt javasolnám, gondolja át újra döntését, hiszen a számos új frissítést követően sokat változott a Mass Effect Andromeda. Noha eddig sem volt játszhatatlan, a frame dropok, bugok és animációk sokakat elborzasztottak. Ezeknek a hibáknak már többé-kevésbé végük, lehet, megérdemelne még egy esélyt a játék. Senki ne számítson egyelőre egy olyan kalandra, mint amit Shepard bőrébe bújva élhettünk át, de az Andromeda valaminek a kezdete. Egy új trilógia nyitó darabja, ami azért rendesen meg van pakolva tartalommal.

Összességében a Mass Effect Andromeda egy jogos felháborodást keltő, de kicsit túlzó módon meghurcolt cím. Azonban korántsem olyan rossz játék, mint amilyennek sokan be akarják állítani. Tény, hogy problémás volt a rajt, de manapság (sajnos) ez a tendencia, amihez hozzá kell szoknunk. Vagy vásárlási szokásainkon kell változtatnunk, hogy ne adhassanak ki félkész programokat. Viszont aki egy igazi felfedezős sci-fivel szeretne játszani, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani az Andromedát. Több tíz órányi űrkaland vár minden lelkes felfedezőt a Pathfinder szerepébe bújva.

április 17, 2017