Kategória: Irodalom

Sorozat lesz Az Úr Sötét Anyagai trilógiából

A BBC One november 3-án jelentette be, hogy sorozatként fogják adaptálni Philip Pullman híres epic fantasy trilógiáját, Az Úr Sötét anyagait. A Bad Wolf és a New Line Cinema stúdiók adaptálják a történetet a brit tévécsatorna számára.

Az Úr Sötét Anyagait tartják a 20. század egyik legjobb fantasy történetének, amely gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szól. Az első kötet, az Északi fény bemutatja Lyrát, az árvát, aki egy olyan párhuzamos univerzumban él, ahol a tudomány, a teológia és mágia összefonódott. Lyra a Jordan-kollégiumban nevelkedve egy nap egy különös tárgyat kap ajándékba, egy aletiométert. Ekkor még nem is sejti, hogy ennek a tárgynak köszönhetően milyen különös kalandba is fog keveredni. Útja során északra kerül, a boszorkányok és harcos jegesmedvék csatájába.

Az új adaptációhoz nagyon pozitívan állnak a BBC munkatársai és maga az író, Pullman is. A BBC One egyik projectekért felelős munkatársa, Polly Hill így nyilatkozott:

Megtiszteltetés elhozni Philip Pullman különleges regényeit a BBC One számára. Az Úr Sötét Anyagai egy lenyűgöző trilógia, egy dráma fiataloknak és az idősebbnek, egy igazi családi szórakozás, ami megmutatja elkötelezettségünket eredeti és ambiciózus elbeszéléshez.

Maga Pullman így beszélt az új adaptációról:

Mindig is nagy örömöt jelentett látni ezt a történetet különböző formában és médiumban feldolgozva. Volt már eddig rádiójáték, színdarab, film, hangos könyv, képregény – és most jön a televíziós feldolgozás.

Az elmúlt években láthattuk, hogy a tévében futó hosszú történetek, legyenek akár adaptációk (Trónok harca) vagy eredetiek (Maffiózók, Drót), képesek elérni a karakterábrázolás mélységeit és a feszültségteremtés magaslatait azzal, hogy időt szánnak arra, hogy az eseményeknek meglegyen a megfelelő hatása és a következmények kifejtése.

És az a tiszta tehetség, ami napjaink hosszú életű sorozataiban látható, nagyszerű. Mindezek miatt vagyok nagyon boldog az Úr Sötét Anyagai televíziós adaptációja miatt. Különösen hálás vagyok Jane Tranter (több sorozat producere, mint a Doctor Who vagy Waking the Dead) bevonásáért, akinek a tapasztalata, képzelete és energiája felülmúlhatatlan. Ami a BBC-t illeti, nincsen nagyobb támogatójuk nálam. Ennél boldogabb már nem is lehetnék a hírt illetően.

Pullman történetét legutóbb 2007-ben vitte filmre a New Line Cinema stúdió Az arany iránytű címen. Habár nagyon tehetséges színészeket láthattunk a filmben (Daniel Craig, Nicole Kidman, Eva Green és Ian McKellen), a film mégis bukás volt. A könyv rajongói a rengeteg indokolatlan változtatást, a karakterek egysíkúságát és az eseménytelenre sikeredett cselekményt rótták fel hibaként. Ezúttal reméljük, hogy az új adaptáció eléri célját, sikeres lesz, de ami fontosabb, méltó lesz Pullman eredeti trilógiájához.

november 6, 2015
OKKULTISTÁK KLUBJA OLVASÓPÁLYÁZAT – FELHÍVÁS

Szereted a kísértethistóriákat? Akkor barangolj velünk a novemberi ködben, egy kastélyból lett iskolában és egy északi nép mitológiájában!

2016-ban Veszprém lesz a Finnugor Népek Kulturális Fővárosa. Ennek alkalmából az Eötvös Károly Megyei Könyvtár Gyerekkönyvtára és a Veszprémi Magyar-Finn Egyesület négyfordulós olvasópályázatra hívja a rémtörténetekre fogékony általános és középiskolásokat.

Feladatok

A versenyen az észt mitológiához, folklórhoz és Kersti Kivirüüt észt írónő Okkultisták klubja című ifjúsági regényéhez kapcsolódó feladatokat kell megoldani.

A történet egy vidéki észt iskolában játszódik, mely valaha balti német nemesi családok kastélya
volt. Egy fiatal történelemtanárnő szakkör keretében kutatja a nyolcadikosokkal a kastély és a környék múltját – és egy több évszázados kísértettörténet kellős közepébe csöppennek. A szerző
saját élményei alapján mutatja be a kuustei kastély egykori és mai lakóinak találkozását.

A pályázat résztvevői

2-4 fős csapatok jelentkezését várjuk két korcsoportban: 8-12 évesek és 12-16 évesek kategóriájában.

A pályázat menete

A verseny online, a csapatok elektronikusan juttatják el az egyes fordulók megoldását, így lakóhelytől függetlenül várjuk a nevezéseket. A pályázat 4 fordulós, 2015 novemberétől 2016 novemberéig tart.

Nevezés

Az első forduló feladatlapját és az ehhez kapcsolódó jelentkezési lapot 2015. november 6. és 2016. január 4. között kell beküldeni. A feladatlap 2015. november 6. után elérhető a http://gyermekkonyvtar.ekmk.hu/ címen, az Eötvös Károly Megyei Könyvtár facebook oldalán, papír alapú változatban pedig a Gyerekkönyvtár előterében.

Megnyitó

ÉSZTveszejtő szellemjárás 2015. november 6-án 18:30-tól Veszprémben, az Eötvös Károly Megyei Könyvtár Gyermekkönyvtárában. A könyvtár egy estére szellemkastéllyá változik, a résztvevők felderíthetik az ódon épület sötét folyosóit, ahol kísértetek tanyáznak. Az esten való részvétel nem feltétele a nevezésnek! A megnyitó ideje alatt a regény a helyszínen megvásárolható.

Eredményhirdetés író-olvasó találkozóval

2016 novemberében Veszprémben, az Eötvös Károly Megyei Könyvtár Gyermekkönyvtárában Kersti Kivirüüt részvételével. A versenyzők találkozhatnak az írónővel, aki megosztja velük a könyvet inspiráló élményeit és személyesen adja át a díjakat a helyezetteknek.

Díjak

8-12 évesek:

I. helyezett csapat: könyvcsomag és kirándulás egy valódi kísértetjárta kastélyban

II. helyezett csapat: könyvcsomag és válogatás az észt Kalev csokoládégyár termékeiből

III. helyezett csapat: könyvcsomag

12-16 évesek:

I. helyezett csapat: a Metropolis Media Group ifjúsági sci-fi könyvcsomagja és kirándulás egy valódi kísértetjárta kastélyban

II. helyezett csapat: a Metropolis Media Group ifjúsági sci-fi könyvcsomagja és válogatás az észt Kalev csokoládégyár termékeiből

III: helyezett csapat: a Metropolis Media Group ifjúsági sci-fi könyvcsomagja

A pályázóknak sok sikert kívánunk!

november 2, 2015
Január közepén érkezik Az ötödik hullám

Tovább tombol a YA-őrület: újabb fiatal felnőtteknek szóló sikerkönyv debütál a mozivásznon. Ezúttal Rick Yancey trilógiájáról van szó, annak is első kötetéről, Az ötödik hullámról. A regény 2013-ban jelent meg, és pozitív kritikákat kapott: a New York Times egyenesen az év legjobb Young Adult regényei közé sorolta. A folytatás Végtelen tenger címmel 2014-ben látott napvilágot, a harmadik kötet pedig a tervek szerint 2016 májusában érkezik. Ehhez képest az első részt már január 15-én megnézhetjük a moziban.

A történet szerint igen alapos földönkívüliek csapnak le a bolygónkra, akik hidegvérrel és módszeresen akarnak minket tönkretenni. Az első hullámban az áramszolgáltatást csinálják ki, a másodikban katasztrófákat okozva pusztítanak el egész városokat, majd egy járványt küldenek ránk, és csak ezután, a negyedik hullámban következik az invázió. A küszöbön álló ötödik hullám pedig nem más, mint amikor az idegenek egyes emberek bőrébe bújnak, és ettől fogva nem lehet tudni, ki a barát és ki az ellenség.

A főszereplő, Chloë Grace Moretz ismerős lehet a Ha/Ver és a Leleményes Hugó című filmekből, Nick Robinson pedig a Jurassic Worldből. A fiatal, feltörekvő színészek mellett két ismerős arccal is találkozhatunk: az egyik Liv Schreiber (Mars – Az utolsó napok, X-Men kezdetek: Farkas), a másik pedig Ron Livingston (Defying gravity, Hivatali patkányok). A forgatókönyvírók között megtaláljuk Akiva Goldsmant (Legenda vagyok, Én a robot, A lázadó, A rejtély) és Jeff Pinknert (Alias, Lost, A rejtély, A csodálatos Pókember 2.)

Szereted az inváziós történeteket?
Nézd meg, mit kínál e témában a Galaktikabolt!

október 30, 2015
Az elektromos halál és a belső sötétség

1998. április 17-én 15 óra 16 perckor elment az áram, és úgy tűnt, a közeljövőben biztosan nem fog visszatérni. Ezen a ponton indul Ondřej Neff lebilincselő társadalmi disztópiája, mely mindvégig azt vizsgálja, hogy a modern korban a tudományos és technikai fejlődés helyett beálló hanyatlás milyen következményekkel barázdálja a társadalom szövetét. A több szálon futó, szociográfiai érzékenységű regény középpontjában Honza Kryl road movie-ja áll, a férfi szemszögéből ábrázolt, Česká Lípába vezető utazás azonban már az elején váratlan fordulatot vesz, ami Honza későbbi sorsára és a történetben folyamatosan alakuló hierarchikus rendszerre is rányomja a bélyegét.

„Ez nem áramkimaradás vagy meghibásodás. Valami jelentőségteljes dolog történt, ami megváltoztatta az alapfeltételezéseket, amire a technikai civilizációnk épül.”

Neff több szemszögből elemzi az elektromosság megszűnésének következményeit. Vizsgálja, hogy az események milyen életmódbeli változásokhoz vezetnek, de kitér arra is, hogy ezek a változások miként befolyásolják azt, ahogyan az emberek érzik magukat ebben a világban. A történet Csehországában ugyanis megváltoznak a munkavégzési szokások, az állam irányításának módja és annak alapvető jelentése is. Az elektromos halál mint visszafordíthatatlan tény válik érdekessé, hiszen a szereplőknek azzal a nyomasztó előérzettel kell tovább élniük, hogy az áram eltűnésekor valami sokkal nagyobb erő nyer teret, mely majd a leghétköznapibb dolgokba is beleszólást akar.

A kiválóan érzékeltetett közhangulat kulcsa a szorongásról adott pontos tudósítás, ami a sötétség első óráiban megjelenő háborútól való félelemmel kezdődik, az állandóvá váló kétségbeesett aggodalmaskodás pedig fokozatosan elkezdi megkérdőjelezni a hatalom figuráinak döntéseit és működését. Ondřej Neff fiatalon a Csehszlovák Rádiót tudósította a prágai tavasz eseményeiről, e meghatározó élmény pedig a Sötétség soraiba is beleírta magát. A kataklizma a regényben is két sötét évszámhoz hasonul, 1938-hoz és 1968-hoz, hiszen ebben a két esetben – valamint a regényben is, az elektromos halált követően – a kormányzat részéről tanúsított fellépés óriási csalódást okozott.

„Az összetekert újságból rögtönzött fáklya megvilágította az alagsorba visszavezető utat. A tudatlanság és a tehetetlenség sötétségét azonban nem volt képes eloszlatni.”

Az elektromos halál Neffnél társadalmi-politikai katalizátorrá válik. Olyan változásokat idéz elő a leghétköznapibb ember életében is, hogy a szereplők egymás ellen vagy egymás érdekében hozott döntéseik eredményeként kapnak helyt a társadalom újjáalakuló rendjében.

Neff lenyűgöző, minden területre kiterjedő társadalomrajza tükröt tart egy országnak, mely a kommunizmusban szocializálódott, de jelenleg a demokráciában él, és nem tudja, mitévő legyen, ha egy láthatatlan külső erő megváltoztatja a játékszabályokat. Újfajta ötletekre és megközelítésekre van szükség, és ha ezek fel is bukkannak valahol, még mindig nem garantált hosszú távú sikerességük. A legfontosabbá az válik, hogy miként lehet irányítani az új körülmények közepette, és van-e egyáltalán, aki alkalmas arra a szerepre, hogy kisebb-nagyobb embercsoportot, esetleg egy egész országot kormányozzon. Civilizációnk kártyavár-sérülékenysége csak az első probléma, hiszen amíg páran az összefogás érdekében dolgoznak, mindig lesznek, akik az ellentétes oldalon szervezkednek.

Barna Otília, Ondřej Neff, Svoboda Róbert és Németh Attila a könyv bemutatóján. (fotó: Csata Judit)

A monumentális regény tíz év eseményeit öleli fel, Neff pedig a fordulatos, helyenként horrorba hajló leírásokkal gazdagított cselekményben precíz dokumentációt ad az elektromos halált követő évtizedről politikai, társadalmi, tudományos és filozófiai értelemben is. Csak a sötétség lesz az, ami ebben a korszakban belső fénnyel ruház fel, ám hogy mi ez a Fény, azt csak kevesen tudják. A sötét középkor néhol szatirikusan megformált díszletei közt történtek véresen komoly következményekhez vezetnek, ám Honza útja igazán csak arról szólhat, hogy visszakapja-e még valaha az emberiség a kultúrát és a civilizációt, és ha igen, milyen árat kell fizetnie érte.

október 28, 2015
Háború az idegenekkel – Írói elképzelések 2.

Előző cikkemben két olyan szerzőt említettem, akik saját bőrükön is megtapasztalhatták a háborút – legalábbis a földi részét. Most ideje áttérni azokra a szerzőkre és világokra, akiknél nagyobb hangsúlyt kapott az írásokban a fiction, mint a science.

Az alábbi könyveknél írók az idegen létformákkal zajló összecsapást a világűrben megvívandó háborúként ábrázolják, melyben a Föld és a hozzá tartozó, más bolygókra telepített kolóniák csupán a hátország és az utánpótlás funkcióját látják el. Mindenképp megérne egy cikket majd azon események szemrevételezése is, amelyekben a Földet veszi támadás alá egy vagy több idegen faj, és az emberiség védekező álláspontra szorul, avagy gerillaharcot folytat saját bolygóján a betolakodókkal szemben.

De miért a világűr?

Az írók jelentős része úgy próbálja összekötni a tudományt a fantasztikummal, hogy grandiózus színhelyet keres szereplőinek a hőstettek végrehajtásához. A világűr, mint végtelen közeg egyszerűen adja magát, hogy kimeríthetetlen ötletek tárháza legyen: nincsenek sem térbeli, esetekben időbeli határok sem, és nem kell meghúzni egy elképzelt haderő számának limitjét – a világűrbe egyszerűen minden belefér.

Talán ez a gondolat járhatott Jack McDevitt fejében is, amikor először gondolta végig Született stratéga (A Talent of War, 1989) című regényének vázlatos alapcselekményét. Azok a szerzők, akik az emberiség távoli jövőjébe próbálnak képzeletben betekinteni, két dologgal találkoznak: vagy egy végletekig lelakott, és a pusztulás szélén álló Földet vízionálnak, vagy optimistább esetben rengeteg földszerű gyarmatbolygót. McDevitt az utóbbiak közé tartozik, híres Alex Benedict sorozatával. Ő a fejlődésében már bőven az űrkorszak tetőpontján álló, földi eredetű emberiség csillagközi birodalmát mutatja meg számunkra, ahol a lakható bolygóknak külön törvényhozásuk, hadseregük, fővárosuk van, ám háborús időszakban képesek egymás mellett, az emberiség érdekét védve harcolni az idegenek ellen. Legalábbis többnyire. Az anyabolygó ugyanis elég későn szánja rá magát a háborúba való belépésre, így hősök is, bűnösök is más világok lakóiból válnak. Egyvalami azonban nem változott az író híres elődeihez képest: minden nemzetközi (galaktikus) incidenshez szükség van egy félelmetes ellenségre, amely összehozza az emberiséget. Ez lenne az ashiyyur faj, kimondhatóbb nevükön a Némák. Telepatikusan kommunikáló, a miénknél hatvanezer évvel idősebb fajról van itt szó, akiknek hadereje igen számottevő, és amikor a döntő csatában szembenéznek a emberiség flottájával, eldől a világegyetem sorsa. Illetve nem. A regényben ugyanis már bőven a háború után járunk, olyan messze, hogy annak cselekményei legendává satnyultak, és főhősünknek, Alex Benedict-nek a híres csata(űr)hajó romjainak felkutatásához bizony idegen segítségre is szüksége van.

Elég merész húzás az, ha egy író háború után diplomáciai kapcsolatokat emleget, és főhősét beküldi az oroszlán barlangjába, ahonnan ráadásul mindenféle csetepaté nélkül jön ki, de mindenképpen dicséretes és előrelátó esemény. Leginkább azért, amit az eddigi űrháborús regényekből hiányoltunk: annak tudatáért, hogy van civilizált, békés élet a háború után is, és a világegyetem szabadon bejárható. Ez a békés feloldás pedig igen ritka.

Fajok kavalkádja

Az előző cikkben megidézett Heinleinnek újabb követője, tisztelője akadt John Scalzi személéyben, aki nem is csinált titkot abból, mi inspirálta a Vének háborúja (Old Man’s War, 2005) sorozat megírására: nyitó darabja végén megköszöni Heinleinnek „azt, ami a könyv végigolvasása után nyilvánvaló”. És valóban nyilvánvaló, mindvégig érezzük a híres előd szellemét lebegni az írás felett. Scalzi azonban kihagyta regényéből a filozófiai vonalat, a késztetést a mélyebb összefüggések keresésére, a helyet pedig megtöltötte csupa szürreális, furcsa, néhol pedig nagyon is emberszerű idegen lénnyel, amelyek mind az emberiséggel akarnak ujjat húzni. Némileg jogosan is, hiszen a Föld katonái a legfiatalabbak a csillagok közé kilépő fajok közül, tehát mi vagyunk a betolakodók, a gyarmatokra áhítozók. Mindezen tény nem zavarja Scalzit abban, hogy hősöket teremtsen – csupa öreg, de tapasztalt földi emberből, akiket egy nagyon fantasztikus, és minimálisan tudományos fordulattal klóntestekbe ültet, és harci feladattal lát el. A regény nem nyújt újat sem a galaxison belül utazás terén, sem a harc stílusában vagy akár a hadsereg kiképzésében – ezeket az elemeket már Heinlein és Haldeman is felhasználta. Az újítás a haderő minőségében van, vagyis az emberi erőforrások felkutatásában és hadra fogásában. De újításként lehet felhozni a korábbi ‘önálló ellenség’ elképzelést felváltó ‘többes ellenség’ problémáját is, hiszen az emberi fajnak többfrontos háborút kell folytatnia, szemben az eddigi 1-1 arányú harcokkal. A fajok elnevezése viszont a korai SF irodalom kevésbé sikeres próbálkozásaira, feledésbe merült szerzők nem túl színvonalas írásaira reflektálhat, hiszen csupán mássalhangzók és magánhangzók random egymás után tevésének tűnik, ám erre is kapunk egy nem túl erős magyarázatot a regényből: a Gyarmati Véderő katonáinak FejGépe, – mely a néma kommunikációt teszi lehetővé az egység tagjai és a parancsnokok között a gondolat útján – minden ismert idegen faj nyelvéről fordít, akik saját megnevezésüket az anyanyelvük szerinti szülőbolygójukról kapták. Be kell érnünk ennyivel.

Láthatjuk tehát, hogy az űrben vívott háború se nem egysíkú, se nem unalmas, és végképp nem kivesézett téma a fantasztikus irodalomban. Talán épp a mozgástér nagysága miatt, nagyon is van még benne potenciál. Még a legtávolabbi jövőre nézve is vannak írói elképzelések, hiszen a Warhammer 40.000 száznál is több regényt számoló világát olyan összetettséggel építették fel, amelyet részletezni egy cikksorozat is kevés lenne. Az írói fantázia és világkép-alkotás legalább olyan végtelen, mint a világűr, és ez remek regények születésével kecsegtethet minket.

október 27, 2015
Háború az idegenekkel – Írói elképzelések

Visszatérő téma a sci-fiben, hogy vajon meg tudná-e védeni magát és bolygóját az emberiség, ha idegen agresszor támadna rá. A fantasztikus irodalom természetesen erre a kérdésre is ezernyi választ ad ezernyi variáción keresztül, de az alapvetés minden esetben ugyanaz: a végeredménytől függetlenül is maga a próba, a nemzetek felett álló, bolygóhoz való lojalitás minden elbeszélésben hősöket szül.

A teljesség igénye nélkül érdemes áttekinteni néhány mérföldkőnek számító művet az idegenekkel vívott háború témakörében ahhoz, hogy felmérhessük, mennyire mély hasonlóságok vannak az elképzelésekben annak ellenére, hogy a szerzők alkotási ideje generációs messzeségben van egymástól. Talán folytatólagos ráhatás és egymásra utalás eredménye lenne ez? Néháyn esetben bizony ez is lehetséges.

Az első, a klasszikus: Csillagközi invázió (Starship Troopers, 1959)

Nem azt állítom, hogy ez volt az első regény, amely idegen fajokkal vívott háborúskodásunkról szól, de mindenképp illő kijelenteni, hogy Robert A. Heinlein műve az első, mely igazán nagyot szólt a témában, gyakorlatilag a katonai sci-fi megteremtője, amely tény kötelező klasszikusi magasságokba repítette. Mégis ezeken túl az a legmesteribb benne, hogy valójában nem egy galaxisok között ugráló kalandregény akar lenni, sokkal inkább oktatú célzatú elbeszélés.

Heinlein írása tehát több, mint egy háborús regény, még ha a jövő távoli csillagrendszereiben játszódik is, hiszen sajátos filozófiája vissza-visszatérő elem, melyet a főhős, Rico közlegény (később tiszt) monológjain és elbeszélésén keresztül ismerhetünk meg. Egyedi elképzelést tár elénk a Föld jövő-társadalmáról, ahol nem evidens a szavazati jog, hanem szolgálattal kell elnyerni azt. A főszálat meg-megszakítva betekinthetünk a jövő iskolapadjaiba, ahol az erkölcs és filozófia órán olyan ügyek is megvitatásra (ezáltal megtanításra) kerülnek, mint az állampolgársági kérdés, a helyes viselkedésre való nevelés. A regénybeli világ nem nélkülözi ugyanis a testi fenyítést sem a civil, sem a katonai életben, ugyanakkor a társadalom nagyobbrészt mentes minden erőszaktól. Ritka a gyilkosság, az egyéb bűnözés.

Ezzel a már-már idillikus jövőképpel áll szemben az a váratlan támadás, melyet a Klendathu bolygó xenomorf lakói intéznek a humánok ellen. Az emberiség már több, földön kívüli teleppel is rendelkezik, vannak csapatszállító csillaghajóik az egykori repülőgép-anyahajók mintájára (Heinlein szolgálatot teljesített 1931-ben az USS Lexington anyahajón, talán ezért is sikerültek olyan nagyszerűen a zárt, hajóban élő közösség mindennapjainak leírásai ), vannak fegyvereik és kiképzett, bevethető egységeik, ám nincsenek felkészülve a látszólag logikátlan támadásra, melyet az idegen faj elkövet.

Szólni kell arról is, hogy a regény filozófiai összképébe olyan fogalmak megvitatása is belekerült, mint hogy mi is pontosan a háború, vagy mi a béke. Egészen addig, amíg az idegenek nem intéznek támadást egy földi város, Buenos Aires ellen – amiben a főhős édesanyja egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően életét veszti, ezáltal megteremtve a cselekményben a főhős személyes érintettségét a háborúval és annak kimenetelével kapcsolatban-, csupán hadkészültség van életben, gyakorlatozás, kiképzés. Az emberi faj nem támadott, amíg az idegenek nem adtak okot a támadásra. Akkor azonban első célpontként egyenesen az idegen faj anyabolygóját vették célba – hibás katonai döntést hozva ezzel. Viszont érvényesült az a kívánatos felállás, hogy a háborút az űrben, távol a Földtől vívják meg, mintegy biztonságban tudva a hátországot.

De mi is a háború, és mi is a béke? Heinlein a különbséget csupán abban látja, hogy a háborúról pontos tudósításokban számol be az aktuális média, békeidőben viszont az egyéb incidensek során bekövetkező emberveszteséget nem követi nyomon. Ám még ő is felveti, persze csak elméleti szinten a lehetőségét annak, hogy „ {…}lehet, hogy létezett az emberiség történelme során egy olyan békés időszak, ahol a béke azt jelentette, hogy senki sem harcolt senkivel.” Lehet, de nem túl valószínű, ha az emberiség túléléséről van szó. És ezzel az elképzeléssel a szerző nincs egyedül.

[the_ad_placement id=”kezi”]

Örökké tartó háború, vagy örök béke? (The Forever War, 1974)

Heinlein felbukkanása és sikere után alig 15 évet kellett várni, hogy újabb military SF jelenlen meg, a nem kevésbé tehetséges és érdekes Joe Haldeman tollából. Viharos történetű regényhez van szerencséje, aki kézbe veszi, sőt, már maga a kiadása sem volt éppen zökkenőmentes. Haldeman műve alapvetően négy szövegegységnyi részletből áll, mely részeket a főhős katonai rangja szerint osztott fel. Ám a könyv körüli viszontagságok egyikének köszönhető, hogy a középső rész, mely a „Mandella őrmester” címet viseli, két verzióban készült el. Az első kiadásra tett próbálkozások sikertelensége arra kényszerítette az írót, hogy átírja a legtöbbször kifogásolt részt, mert azt szüntelen a vietnámi háború űrbe helyezett változataként értelmezték. Valóban igaz, amit a kiadók kritikai szinten megfogalmaztak, hiszen a regény szimbolikusan tényleg összehasonlítható a hosszúra nyúlt vietnami háborúval, hiszen akárcsak ott és akkor, a regényben is egy olyan társadalom katonái mennek el háborúzni az otthonuktól addig ismeretlen, vagy még nem tapasztalt messzeségekbe, akik aztán sohasem térhetnek vissza oda, ahonnan elindultak. A veteránok számára érthetetlen és megszokhatatlanná válik a (vissza)fogadó társadalmi közeg, szokások, életstílus, nem találják benne helyüket. Az ellenség pedig, akikkel harcolni kell, olyannyira ismeretlen számukra, hogy az sem biztos, hogyan lehetne leghatékonyabban harcolni ellenük. Joggal érezhetik hát örökké tartó küzdelemnek a csaták sorát a történet főhősei.

Fontos kiemelni, hogy Haldeman könyve legalább annyira társadalomkritikai, filozófiai magasságokat pedzegető mű, mint kiváló elődjéé. Egyfajta szatírát próbál bemutatni, olyan elkorcsosulást a veterán szemén keresztül, amely tragédiába torkollik – emberi tragédiákba, érzelmi labilitásba. A világ megváltozik a hazatérők számára, és élhetetlenné válik. A legtöbb kormány támogatja a homoszexualitást ( az Egyesült Nemzetek hivatalosan semleges ebben a kérdésben), és főleg azért, mert a legális homoszexuális kapcsolatok a születésszabályozás egyik legbiztosabb eszközei. A túlnépesedett Föld ugyanis küzd, vívja a maga háborúját a rajta élő emberiséggel. A veteránok dolgát tovább nehezíti, hogy az idővel sincs minden rendben. A két éves katonai szolgálat, amire eredetileg jelentkeztek, a Földön 21 évet jelent. Hogy találni-e feloldozást, békét a háború után? Nem, az író nem hisz ebben, hiszen húsz évvel később megjelent folytatáskötetében továbbra is örök háborúban állunk mindenkivel, és a békét talán csak akkor érhetjük el, ha végérvényesen pontot teszünk a világ sorsára. Ez pedig nem éppen hőskölteménybe illő elképzelés a halálról, és a világ elmúlásáról.

Elmondható tehát, hogy az alapvetően hasonlító háborús szituációk ábrázolása pesszimista jegyeket hordoz magán, és ennek megértését csak olyan olvasónak ajánlanám, aki képes belemerülni a mélyebb filozófiai tartalomba, valamint azoknak, akik tartalmasabb olvasmányokra vágynának az esős októberi időben. A katonai sci-fi első mesterei ugyanis cseppet sem voltak derűlátóak, és csak remélni tudjuk, hogy az őket követő generáció szemléletében már kevesebb pátoszt, és több pozitív végkifejletet olvashatunk.

október 22, 2015
Barangolás a cseh sci-fiben

Egy most induló cikksorozatunk, a Sci-fi a világ körül egy hozzánk közeli nép, a csehek science fiction irodalmát térképezi fel, a hazánkba látogató Ondřej Neff tiszteletére.

Kezdetek:

A cseh science fiction a 19. századig vezethető vissza. 1881-ben jelent meg Karel Pleskač Zivot na Měsíci (Élet a Holdon) műve, amelyben felfedezhetőek már a műfaj jellegzetességei. A történet elbeszélője képzeletben elutazik egy holdbéli utópiába, ahol beleszeret egy asztrológus lányába, akivel ott találkozik.

Ebben az időben még íródtak SF elemeket tartalmazó könyvek, mint például Svatopluk Čech Hanumanja 1884-ben, ami két emberszabású faj viszályát meséli el, vagy Jakub Arbes romanetói (novellák), melyek különböző, fantasztikumhoz kapcsolódó témákról szólnak (pl. időutazás a Newtonuv mozekban (Newton agya)).

Čapek robotjai

Az említett írók nagyban hozzájárultak a műfaj elindulásához, előre meghatározták a kialakulóban lévő zsáner témáit is: jövőbeli társadalmak, űrbéli kalandok és felfedezések, őrült tudósok, misztikus technikai találmányok). Mindezek ellenére a sci-fi ekkor még nem tudott kitörni a ponyva skatulyából. Egy kivétel azonban akadt: Karel Čapek. Az író 1912-ben írta meg R.U.R. (Rossum Univerzális Robotjai) című játékát, amelynek egyrészt köszönhetjük a robot szó mai értelmét, de magának Čapeknek még több mindent. Műveiben olyan témákat tárgyal, mint a technológia használatának erkölcsi problémái (pl. tömegtermelés, atomfegyverek, intelligens lények) vagy Aldous Huxleyhoz, és később George Orwellhez hasonlóan a szociális és emberi evolúció jövőjére is fókuszált műveiben. Čapek ezzel megalapozta a klasszikus science fiction alapjait, amelyre később olyan szerzők építkeztek, mint Brian W. Aldiss vagy Dan Simmons, de Ray Bradburyre és Salman Rushdie-ra is hatást gyakorolt.

A korlátozás évei (1948-59):

František Běhounek

Csehszlovákiában a 40-es évekre lezárul a kaland-sci-fi történetek korszaka. Az utolsó ide sorolható SF-ket J. M. Trorka (1947-ben jelenik meg űropera trilógiájának első kötete, a Zápas s nebem -Küzdelem az éggel) és R. V. Fauchar írja. 1948-tól barátságtalan korszak köszönt a sci-fi számára. Az addig jól menő magánkiadók eltűntek az országból vagy az Egyesült Államokba költöztek. A megmaradt kiadók élére kerülő szerkesztők pedig teljesen új elvárásokat terjesztettek a prózaírók felé: realista történeteket vártak el. Ennek a kitűzésnek a megalkotásában természetesen némi politikai ideológia is közrejátszott: az irodalomnak az új szocialista állam felépülését kell segítenie, amibe mindenféle jövőbe tekintgetés nem járul hozzá. Az új szerzők igyekeztek is megfelelni a kitűzött elvárásoknak, aminek szomorú eredménye lett az SF-re nézve: 1948-tól számítva jó, ha két ilyen műfajú írás született.

Azonban ezen a néhány íráson keresztül is lehetett látni, hogy a kezdetekhez képest milyen változáson ment át a cseh sci-fi. A lehető legkevesebb tudományos fantasztikus elem volt fellelhető ezekben a művekben, s ha bármelyik mű is foglalkozott a jövővel, akkor csakis kizárólag a nagyon közelivel.

Ebből a nehéz időszakból kevés az említésre méltó mű. Vladimír Babula nevét érdemes kiemelni, aki 1955-ben megjelentette a Signály z vesmíru (Jelek az űrből) című munkáját, továbbá szerkesztette a Science Fiction and Technology for Young Readers című lapot. Babula mellett még jelen volt František Běhounek tudós is, aki 1942 és 1968 között kilenc hard sci-fi történetet írt. Műveiben gyakran olvashatunk a szocialista rendszer jövőbeli megdicsőüléséről. Egyik ezek közül az Akce L (1956), amely a Hold kolonizálását meséli el. Egy másik említésre méltó műve a Robinsoni vesmíru (Az űr Robinsonok) 1958-ban, amiben a főhős megpróbál egy elpusztítani egy üstököst, mielőtt az összeütközne a Földdel.

A cseh sci-fi újjászületése:

Részlet a Tarzan halála című filmből

A nehézkes 40-es és 50-es évek után boldog időszak köszöntött a science fictionra, hála Josef Nesvadba-nak. 1958-ban írta meg a Tarzan halála (Tarzanova smrt) regényét, ami nagy sikert hozott számára. A történet Edgar Rice Burroughs jól ismert hősét, Tarzant viszi el az európai világba, ahol a majomembernek szembesülnie kell a társadalmi és politikai képmutatással. A népszerűség annyira felbátorította Nesvadbát, hogy több hasonló mű megírásába kezdett: Einsteinův mozek (Einstein agya, 1960), Výprava opačným směrem (Expedíció az ellenkező irányba, 1962), vagy a Hogyan halt meg Nemo kapitány (Poslední cesty kapitána Nema, 1966), csak hogy néhány témát említsünk. Művei igen változatos témákat dolgoznak fel (pl. időutazás, társadalom, vámpírok – bár ezek nem feltétlen sf témák), nagy hangsúlyt fektet a karakterekre, a cselekménybe filozófiai elmélkedést csempészett, s mindebbe pedig gyakran szatirikus hangvétel is vegyül.

A vak madarak titka magyar kiadásából

Az újjászületés egy másik említésére méltó írója, Ludvík Souček, korának legnépszerűbb SF szerzője, aki A vak madarak titka (Cesta slepých ptáků , 1964) trilógiával gazdagította a sci-fit. A cselekmény egy prágai és egy izlandi orvosprofesszor, egy izlandi hegyi vezető és egy prágai fényképész kisasszony kalandjait meséli el: Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé könyv útvonalát bejárva hőseink nem mindennapi kalandokba keverednek.

Souček egy nagyon szórakoztató történetet adott az olvasók kezébe, azonban nem az ilyen jellegű könyvek uralták a 60-as évek sci-fijét. Ahogy már a Tarzan halála is sejteti, az újjászületett cseh SF elveszti az előző időszak optimizmusát, helyette sötét víziókat és vészterhes jövőt tár olvasója elé. Ez a pesszimista világnézet erősen jelen van Achille Gregor Odnikud nikamjában (Sehonnan sehová, 1964) vagy Vladimir Straka Druhá potopa světa (A második világ áradása, 1964) című írásában, hisz mindkettő veszélyes sugárzáshoz köthető katasztrófáról szól.

Két további disztópia is erősíti a korszak sötét látomásait: Jiří Jobánek Stříbrné ostrovy-ja (Az ezüst szigetek, 1965) és Jiří Marek Boldog évekje (Blažený věk, 1967). Az utóbbi, magyarul is elérhető regény egy olyan társadalmat jelenít meg City lakóin keresztül, akiknek minden megnyilvánulása már csak automatikus reakciókból és sztereotípiák ismételgetéséből áll: így a lakókat nem is olyan nehéz egy előre gyártott emberautomatával helyettesíteni.

Végül, de nem utolsó sorban jöjjön a korszak legjobbnak tartott alkotása, Čestmír Vejdělek Návrat z Ráje (Visszatérés a Paradicsomból, 1961) című regénye. A főhős, Řehoř a Lucie nevű bolygóra látogat, mint újságíró. A bolygó első ránézésre egy tökéletes, utópikus világnak tűnik, azonban hamar fény derül az igazságra: a lakók egy számítógép által uralt világ rabszolgái, s erről fogalmuk sincs. A regény nagyon összetett alkotás, ami megmutatkozik a világ felépítésben és a leírások magas, szépirodalmi igényességű kidolgozásában is.

Návrat z Ráje borítója

Az új hullám:

A cseh sci-fi a felemelkedés időszaka után a 70-es években újabb, de az előzőhöz képest azért jóval kisebb krízist élt át: a 60-as évek végén egy egyre terjedő mozgalom célja az volt, hogy normalizálja a „cseh kultúrát”az 1968-as a Varsói Szerződés tagállamainak invázióját követően. Ennek hatása a sci-fi irodalomban ismét drasztikus kiadási visszaesésben mutatkozott meg. 1970-ben még 13 SF regényt jelent meg, 1974-re ez a szám 4-re csökkent.

A 70-es évek második felére azonban feltűntek az új hullám írói, akik science fictionön nőttek fel (megjegyzés: az előző korszakok írói mainstream írókból avanzsáltak SF szerzőkké vagy csak kisebb kitérítőt tettek a műfaj felé). A korszak legfontosabb írói Jaroslav Veis, Zdeněk Volný és Ondřej Neff.

Jaroslav Veis

Jaroslav Veist a cseh új hullám vezetőírójának tekintik, még napjainkban is jelentős szerepe van az irodalomban (a Mladá Fronta kiadó szerkesztője). A szakmai elismerést két novellagyűjteménnyel vívta ki magának: Experiment pro třetí planetu (Kísérlet a harmadik bolygóért, 1976) és Pandořina skříňka (Pandora szelencéje, 1979). Veis mesteri szinten tud pszichológiai drámát és vidám prózát is írni, némi filozófia bevonásával. Őt tartják a legjobb cseh novellaírónak.

Veis kortársai közül említésre méltó Ludmila Vaňková és Karel Blažek is. Vaňková a történelmi történetei (pl. Mosty pres propasti času – Hidak az idő mélysége felett, 1976) miatt ismert. Blažek nem mondható olyan termékeny írónak, mint Vaňková, sem pedig olyan befutottnak, de munkái (pl. Přistaní – A landolás, 1979 vagy Nejlepší století – A legjobb ország, 1982) hasonlóan ambiciózus vállalkozások.

A 80-as évekre (Ivan Adamovič kifejezésével élve, a Szüret idején) a többi kelet-európai országhoz hasonlóan Csehszlovákiában a science fiction ismét fellendülni látszott az olvasópiacon és az irodalomkritikusok közt is, ami jelentős lépésnek tekinthető, hisz korábban a kritikusok nem igen foglalkoztak a fantasztikummal. A Cseh Írók Szövetsége még külön sci-fi szekciót alkotott, továbbá nagy számban publikálhattak SF írók népszerű folyóiratokba és magazinokba. Ezen időszak alatt tűnt fel az irodalmi palettán Miloš Kratochvíl, Zdeněk Rosenbaum és Ladislav Szalai, akik mindhárman novelláikkal futottak be.

Még fontos megemlíteni Vojtěch Kantor ikerantológiáját, a Lidé Ze Souhvězdí Lva-t (Emberek az oroszlán csillagképről) és a Zelezo přichází z hvězd (Vas a csillagokból), amely megjelenést biztosított olyan íróknak, mint Zbynek Černík, Miroslav Kostka, Ondřej Neff, és Jiří Čihař. Az új hullám egy említésre méltó szerzője, még az itthon is ismert Vladimir Páral is, aki szépíróként belekóstolt a sci-fibe. 1987-ben megírta a Země zen-t (Nők országa) disztópiát, de SF-nek számít még a Kísértések Á-tól cettig (1982).

A felsorolt nevek közül két szerzőre érdemes egy kicsit több figyelmet szentelni, hisz nagyban hozzájárultak a science fictionhöz: Ladislav Szalai és Ondřej Neff.

Szalai novelláin keresztül megmutatta, hogy végtelen találékonysággal és képzelőerővel rendelkezik, amelyet abszurditással ötvöz. A cseh Lemként is szokták őt emlegetni. A novellák közül magyarul sajnos csak kevés érhető el (pl. Akad a tű Trethon Judit Téren és időn túl antológiájában és a Galaktika 74-ben a Sztrájk), de ezeken keresztül is megtapasztalható Szalai írói zsenije.

Ondřej Neff

A másik szerző, Ondřej Neff korunk legnépszerűbb cseh SF szerzője, újságíró lévén pedig nagyon is aktív szerepet vállal irodalomárként, fordítóként, előadóként, fényképészként és természetesen rajongóként is. Neki köszönhetjük a cseh science fiction első történelmi összefoglalóját (Něco je jinak – Valami másként, 1982), s adott ki 1987-ben Všechno je jinak (Minden másként) címen egy, a külföldi SF-fel foglalkozó művet is. Továbbá az első cseh sci-fi lap, az Ikarie szerkesztője is volt 1990-től 1993-ig.

Íróként is nagy eredményeket ért el. Ő maga nagyon jól ismert sajátos ironikus hangjáról és változatos témáiról: írt thrillert, tabukat döngető humoros darabokat, de komoly műveket is az ökológia és emberi természet kapcsán. Az első sikert novellagyűjteményével, a Vejce naruby-val (A kifordított tojás) érte el 1985-ben, de addigra már belevetette magát a regényírásba is. 1984-ben publikálta első regényét, a Jádro pudla-t (A szívügye), 1988-ban pedig a Měsíc mého zivota (Életem holdja) jelent meg, amiben a Hold telepeseiről olvashatunk Neff jellegzetes ironikus hangvételében. 1998-ban jelent meg Sötétség (Tma) című disztópikus science fictionje, amely akkora népszerűségre tett szert hazájában, hogy a következő évben már újra kellett nyomni. A regényt a legjobb cseh SF-nek járó díjjal, a Čapek-díjjal is kitüntették. Neff azzal a gondolattal játszik el a Sötétségben, hogy mi történne áram hiányában a világgal. A sötét víziókat felvonultató regény izgalmas, nehezen lerakható olvasmány, aminek különlegessége, hogy több nézőpontból ismerhetjük meg a cselekményt.

A cseh science fictionnek meg kellett vívnia saját harcait a túlélés érdekében, de mindig is érdekes színfolt volt a műfaj világában. Habár hazájában az irodalomkritika mellőzi, népszerűsége töretlen: napjainkban körülbelül 100 000 példányt adnak el cseh és külföldi sci-fiből, sokszor akár néhány nap leforgása alatt. A cseh folyóiratok továbbra is nyitottak a műfaj felé, ha lehet, mindig publikálnak ilyen témájú műveket. Remélhetőleg, ez a tendencia nem fog csökkeni.

október 20, 2015
A túlélés mestersége

A mozikban már két hete bárki megszemlélheti a Bear Gryllst megszégyenítő túlélőtechnikával megáldott Matt Damont, amint rendelkezésére álló milliárdos felszereléséből életmentő kunyhót és mentőcsónakot ácsol magának – a Marson. Tudom, nyilván ez a dolgok végletekig leegyszerűsített összefoglalása, ám a sok filmkritika és tudományos alátámasztás/cáfolás közepette hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy nem ez az első olyan regényadaptáció, amelyben egy fickó saját leleményességére hagyatkozva túlél a világűrben, vagy akár egy idegen bolygón.

A robinzonád műfaját világűrbeli, mostoha körülmények közé emelni nemcsak nagyszerű ötlet volt a XX. század második felében, de legalább ekkora kihívás is. A tudományos-fantasztikus irodalomnak egyébként is fel volt adva a lecke, hiszen az olvasói igények alkalmazkodni látszottak a rohamosan fejlődő technikai világgal, ezért nem volt már elég olyan bugyuta elképzelésekkel szórakoztatni a közönséget, mint a zöld marslakók érkezése vagy az emberekre támadó gyilkos növények (triffidek). Igény mutatkozott a tudományt előtérbe helyező, megvalósíthatónak tűnő megoldások iránt. Az olvasó már nem elégedett meg azokkal a magyarázatokkal, amelyek nem konkretizálták egy szerkezet működését, nem volt elég a „miért?” kérdésre adott tudománytalan, de jól hangzó mellébeszélés. Eljött az okos szórakozás ideje, és ebbe a vonalba illeszkedik be nagyszerűen a (Defoe lakatlan szigeten túlélő figurája után) robinzonádnak nevezett műfaj.

Robinzonád-e a 2001 Űrodisszeia?

Amikor először elkezdtem foglalkozni a világűrben való túlélés kérdésével, és feltettem magamnak ezt a kérdés, az első válaszom az volt, hogy: nem. Ha felületesen szemléljük a könyv, és a belőle készült filmadaptáció eseményeit, akkor talán meg is elégednénk ezzel a válasszal, hiszen a cselekmény alapvetően nem arról szól, miként maradjon életben valaki, akit mindenképp a másvilágon akar tudni egy szuperszámítógép. Mégis, legszemléletesebben a filmadaptáció mutatja be azt a túlélési versenyt, amelyet David Bowman űrhajós egy olyan, nála többszörösen intelligens gép ellen folytat, amely nemcsak a rendelkezésére álló technikai eszközöket, de a túlélés helyeként megjelölendő űrhajót is irányítása alatt tartja. Úgy is mondhatnánk, hogy a humán résztvevő többszörös hátrányból indul ebben a túlélőkalandban, ekképp pedig nehezebb dolga van ám, mint a kiszámíthatatlan, de legalább nem szándékosan ellenséges Mars ellen felvonuló Mark Watney-nak. A túlélés emberi készségként való értelmezése pedig minduntalan kicsúcsosodik abban, hogy hőseink, jelen esetben Bowman, a hátrányos helyzet ellenére is képes, pusztán kitartásának és jó helyzetfelmérő képességének köszönhetően győzelmet aratni, és kikapcsolni a létezését fenyegető HAL 9000-est. Mélyen átgondolva tehát, mi más lehetne a 2001 Űrodisszeia gerincét kitevő hajsza, mintsem egy modern kori robinzonád, ahol egy MI Péntek a fő gubanc az eseménysorban? Arthur C. Clarke remekművét tehát nyugodtan a műfaj első darabjai közé sorolhatjuk, és odisszeia-világát hozzáadhatjuk az 1960-as évek világmegújító eszközeinek listájához.

Mi a helyzet akkor, ha a főhős lusta?

Az Marsi filmkritikáiban és az általam is felvázolt előzményekben mindig nagy hangsúly helyeződött arra az emberi erényre, miszerint a főhős saját leleményességének és szorgalmának köszönheti életben maradását. Ám belegondolt-e már bárki is, hogy vajon mi történne, ha hősünk történetesen lusta, mint a föld, és szókincse megegyezik a macskáméval?

Alfred Bester neve kétségtelenül mond valamit azoknak, akik nem tegnap kezdtek SF irodalmat olvasni, és ha azt mondom, hogy „Tigris, Tigris”, nyilván sokaknak eszébe fog jutni, miről is van szó. A regény cselekménye természetesen nem egyszemélyes, műfaja nem robinzonád, ám a kezdő jelenet miatt mindenképp említést érdemel itt, hiszen főhősünk, Gulliver Foyle egy nem mindennapi figura. Űrhajótöröttként találkozunk vele egy űrhajóroncsban, mely már 170 napja sodródik. 170 nap! Ez majdnem fél év, és hősünk, aki a kezdetekben tulajdonképpen inkább antihős, mindent megevett, megivott már amit talált, napjai pedig azzal telnek, hogy várja a sült galambi segítséget, ám az csak nem akar jönni. Foyle nem éppen megnyerő figura, segédmechanikusi mivolta sem emeli éppen Einstein-i magasságokba. Talán meg is halna szép csendben a Nomád nevű űrhajó roncsaiban, ha egy váratlan esemény nem lökné ki nyomorult állapotából, és nem változtatná meg az élethez való hozzáállását a bosszú okán olyanná, amilyen egy túlélő karaktertől joggal elvárhatunk: a Vorga nevű hajó feltűnése reményt ébreszt Foyle-ban, ám miután a hajó szándékosan magára hagyja, a bosszú nagyon is emberi érzése arra sarkallja őt, hogy segédmechanikusi tudását felhasználva végre hozzányúljon a rendelkezésére álló eszközökhöz, és mélyen, lustasága mögött rejtőző leleményességét előhívva megmeneküljön a csúfos végtől. Mi ez, ha nem egy robinzonád-jelenet? Sokan tartják a regényt a valaha írt 10 legjobb sci-fi egyikének, amivel nehéz is lenne vitatkozni. Méltán kapta tehát meg a szerző elsőként a Hugo-díjat, és alkotott haláláig nagyszerű írásokat, regényeket és novellákat egyaránt. A lustaság tehát nem opció, de az élni akarás játszmájában a bosszú is lehet kiváló motiváció.

Hogyan törjünk be egy lakható bolygót?

A kérdés nagyon is aktuális, hiszen az elmúlt években számos olyan exobolygót fedezett fel a tudomány, amelyek akár második Földként is funkcionálhatnak a jövőben. Ám hogyan is illik meghódítani egy „humánszűz” bolygót? Mindent ledózeroló terraformáló egységekkel, vagy inkább magányos felfedezők által?

Létezik egy magyar író, aki mostanáig hétszer kapta meg a Zsoldos Péter-díjat, ez pedig nagyon egyéni teljesítmény, eddig senki más nem büszkélkedhet ilyen eredménnyel. Márpedig ha valaki, akkor Szélesi Sándor bizonyára hitelesen képzeli el, mi lenne egy betöretlen világ megismerésének legjobb módja. A beavatás szertartása műfaját tekintve szintén nem robinzonád, de remekül szemlélteti azt az eshetőséget, amikor egy bolygóra pusztán néhány család jut. A regény cselekménye kitér rá, hogy az önként jelentkezett első telepeseknek lehetőségük van meggondolni magukat, és elhagyni a bolygót, több szereplő így is tesz. Ám van egy rendíthetetlen férfi, egy apa, aki kamaszodó fiával együtt a bolygón marad, és igyekszik a lehető legnagyobb harmóniában élni a természetes környezettel. Érdekes, hogy a túlélés, mint kulcsmomentum, itt nem párosul az idegen élővilággal lefolytatandó harccal, sőt! Az új fajok felfedezésének és elnevezésének lehetősége kifejezetten üdítő színfolt ebben az önkéntes munkában. Túlélni itt nem ellenséges környezetben kell, mindenesetre rendkívül távol az ismert Föld modern zajától, zsúfoltságától. Az apa-fia kapcsolat meddig működhet klasszikus kereteiben egy új világon? Elég-e az emberi leleményesség, melyre oly sokszor hivatkozunk túlélő-kérdésben, vagy szükség van ennél emocionálisabb összetevők birtoklására is ahhoz, hogy harmóniába kerüljünk a létünket alapvetően nem veszélyeztető bolygóval? Míg Watney-nak a Marson a mostoha körülmények miatt az életben maradás alapvető feltételeit kell előteremtenie, addig Szélesi főhőseinek minden adott a fejlődéshez, még sincsenek könnyű helyzetben: az ember pusztítása ott is kegyetlen, ahol kegyetlenkedésre nincs szükség.

Végkövetkeztetésként levonható, hogy a túlélés lehetősége az okos-SF-ben mindig adott, ezért nem számít már egyedinek, ha egy író robinzonádi élt ad művének, mégis a példák alapján megállapítható, hogy nem elég a túlélés-szót központinak tekinteni, hiszen a környezet, a motiváció, és a főhős jelleme mind meghatározója lehet a mű tartalmának. Mindazonáltal a „zseniális”-hoz nem elég a hollywood-i receptet követni, a tehetség át fog ütni a lapokon, ha jelen van. Arra bíztatok mindenkit, hogy legyünk igényesek, egyúttal kritikusak is: olvassunk, mielőtt írunk, és lássunk, mielőtt kritizálunk.

október 16, 2015
Lovecrafti horror egy belga íróról a Galaktikában

Eddy C. Bertin belga író, aki egyaránt otthonosan mozog a sci-fi és a gyermekirodalom terén. Több írói álnevet is használ, ismerik úgy is, mint Edith Brendall, vagy úgy, hogy Doriac Greysun.

Bertin 1944-ben született Hamburgban, ám nem sokkal a világra jötte után a család el is hagyta Németországot és Belgiumba költözött. Bertin aztán nyelveket tanult, majd egy bankban helyezkedett el. Már fiatalon elkezdett írással foglalkozni, az első sci-fi története pedig a 60-as évek végén jelent meg. Kezdetben csupán szabadidejében írt, később viszont otthagyta munkahelyét és főállású író lett. Jelenleg a belga Gentbrugge lakója. Lánya, Brenda Bertin elismert flamand színésznő.

Bertin munkássága három részre tagolható. Sci-fi történeteiben a jövő egységes, történelmi képét vázolja fel, horror sztorijai sokszor Lovecraft világában játszódnak, míg gyermekkönyvei között nagy népszerűségnek örvend a Valentina Hellebel sorozat, amelyből 1993 és 2004 között hét könyv is született.

Magyarul először a Galaktika szeptemberi, 306-os számában olvasható egy folytatásos elbeszélése, amely a nagy előd, H. P. Lovecraft történeteinek hangulatában íródik, és a Cthulhu mítosz világában játszódik. Főszereplője Herbert, aki egy ősi, időtlen isten nyomába ered, s egy eldugott kisvárosba, Freihausgartenben köt ki, ahol a gyanakvó helyiek nem igazán szeretik a turistákat. A főhős azonban megfáradt írónak adja ki magát, aki csak pihenni jött erre a vadregényes vidékre. Valójában azonban Herbert a közeli hegy titkait szeretné felfedezni, amely szörnyű titkokat rejt. Kutatását a Necronomicon híján olyan szentségtelen könyvek segítik, mint a Liyuhh, a R’lyeh és a Cultes de Goules.

A történet folytatása a 307-es (októberi) Galaktikában olvasható!

október 15, 2015
Barangolás a virtuális térben

„Ahogy gyakran szoktam mondani a gyerekeknek: nem fogok hazudni: meg akarlak ijeszteni. Azt akarom, hogy félj, azt akarom, hogy megugorj. Azt nem akarom, hogy életed végéig félj, vagy, hogy hónapokon keresztül sikítozva ébredj, de azt akarom, hogy félj. Szóval, úgy hiszem, így megragadom az érzéseiket. […] A másik dolog, amit csinálni akarok, és ami sokkal nehezebb is […], elérni az elméjüket is.” – így foglalja össze Ann Halam, más néven Gwyneth Jones SF és fantasy írónő az írásai célját egy interjúban. Az októberi Galaktikában megtudhatjátok, hogy miként köszön vissza Jones célja írásaiban a Csalókon keresztül.

Jones 1952-ben született az angliai Manchesterben. Ha bárki megkérdezné tőle, hogy mindig is író akart lenni, valószínűleg azt válaszolná, hogy nem, ugyanis gyerekként jobban érdeklődött a békák, hernyók és különböző halak, mint az irodalom iránt. Azonban mégis egy gyerekkori élmény sodorta az írás mestersége felé: tízévesen vett egy horror antológiát egy kiárusításon (Great Tales of Horror and The Supernatural) Egyes történetek annyira lenyűgözték Jonest, hogy sokáig rémálmokként is kísérték őt. Az írások elevenségére még ma is élénken emlékszik, és ehhez a történetekhez hasonlót akart alkotni. A kedvence M. R. James angol kísértettörténet író Csak fújd meg sípod, s én tüstént jövök, fiam című novellája.

A klasszikus kísértet és horror történeteknek köszönhetően kezdett bele saját írásaiba, melyben valami különös és furcsa, mint központi téma jelen volt. Első regénye, a Water In The Air 1977-ben jelent meg saját nevén. Később, mikor a fiatalabb közönségnek is írni kezdett, új írói nevet, Ann Halamot választott kiadója tanácsára, mikor egy komikus thrillert (Ally Ally Aster) akart megjelentetni. Akkor úgy hitte, hogy csak egyszeri alkalommal veszi fel nagyanyja nevét, de végül mindkét néven publikált. Felnőtteknek szánt történeteit Gwyneth Jonesként jelenteti meg, az ifjúsági műveket pedig Ann Halamként. Utóbbiak közül népszerű alkotásai a Dr. Franklin’s Island (2001) és a Siberia (2005). Felnőtteknek szánt SF-jei közül a Bold as Love (2001) a leginkább elismert alkotása.

Jones/Halam főleg a high fantasy és a science fiction műfajában alkot, melyekbe gender és feminista témákat csempész, és természetesen a kísértettörténetek hamisítatlan borzongató hangulatát is. Ez a nem hétköznapi stílus nem maradt észrevétlen a kritika előtt sem. Már 1987-ben, mikor Halam írói karrierje elején tartott, Arthur C. Clarke-díjra jelölték Escape Plans regényét, 1989-ben pedig a Kairost. 1991-ben megosztott James Tiptree-díjat nyert a White Queen regényéért, ami a The Aleutian trilógia nyitókötete. 2002-ben négy Arthur C. Clarke-díj jelölés után a Bold as Love könyvéért végre Clarke-díjas íróvá válhatott Halam, s Britih Fantasy-jelöléssel is büszkélkedhetett. 2004-ben a Life című írásáért Philip K. Dick-díjat nyert.

Ann Halem

Habár magyarul nem jelent meg az írónő egyetlen könyve sem, most a Galaktika 307-ben lehetőség nyílik arra, hogy végre megismerjük ezt a sokoldalú írót a Csalók című novelláján keresztül. A történet eredetileg The Starry Riftben jelent meg 2008-ban, de a Year’s Best SF 14 antológiába is bekerült 2009-ben olyan neves szerzők művei mellett, mint Neil Gaiman, Cory Doctorow, Alastair Reynolds, Jeff VanderMeer és Robert Reed.

A Csalók egy fantasztikus ötlettel játszik el: egy online virtuális játékot mutat be, amiben fizikailag is részt lehet venni, azaz benne lenni a játékban. Ebben a virtuális környezetben játszik egy fiatal testvérpár is, akik megmérkőznek azokkal a játékosokkal, akik nem tartják be a szabályokat.

Milyen lehet szó szerint a saját bőrünkön megtapasztalni egy elképzelt világot annak minden csodájával és veszélyével? Hogyan lennénk képesek egy a mienktől teljesen eltérő világot túlélni? Ha kedvet érzel elmerülni egy virtuális világban, ne hagyd ki Ann Halam (Gwyneth Jones) történetét az új Galaktikában!

október 14, 2015