Kategória: Irodalom

A páratlan nő – C. L. Moore a decemberi XL-ben

A Galaktika 309 XL-ben nem akárkitől olvashattok novellákat! Catherine Lucillel Moore-tól, ismertebb nevén C. L. Moore-tól, akit első olyan írónők közt tartanak számon, aki kikövezte az utat a későbbi sci-fi írónői előtt, továbbá a sci-fi aranykorának is nevezett 40-es évek egyik jelentős alkotója. A három legismertebb novelláját, A páratlan nőt, a Shambleaut és a férjével, Henry Kuttnerrel közösen írt Pompás évszakokat olvashatják most az XL előfizetők.

Az új XL-ben található válogatás nagy vonalakban bemutatja és le is fedi C. L. Moore (1911-1987) munkásságát. Írásait három nagyobb csoportba tudjuk osztani: kezdeti vagy Weird Tales évek, 40-es évek és a Henry Kuttnerrel közös időszak.

Moore a 30-as évek közepe óta publikál. Első írásai főleg ponyvamagazinokban jelentek meg, amik közül az egyik legismertebb a Farnsworth Wright által szerkesztett Weird Tales volt. Ennek a magazinnak az oldalain láttak napvilágot olyan moore-i hősök, mint Northwest Smith, a naprendszerben kalandozó szerencsevadász/csempész vagy Jirel of Joiry, az első női kardforgató, aki sword-and-sorcery fantasy történetben szerepelt. Utóbbi karakter legismertebb kalandja a Black God’s Kiss-ben olvasható, Smithé pedig a Shambleau-ban.

A mostani XL számban is olvasható Shambleu 1933-ban jelent meg először a Weird Talesben, de később számtalanszor került újrakiadásra. A történetben Northwest Smith egy bajba esett lánnyal találkozik a Marson, akit a helyi csőcselék üldöz, mert szörnynek hiszik. Smith a lány védelmére kel, ami undort és visszatetszést kelt a marsi telepesek között. A csempész nem érti, hogy miért válthat ki ekkora ellenszenvet a lány a közösségben, de az események előrehaladtával meg kell ismernie védence valódi természetét.

Moore ebben az írásában a görög mitológiából ismert Medúza meséjét mondja el sci-fis környezetben. Moore is írja a novella bevezetőjében, hogy „Medúza legendájának gyökerei sosem eredhetnek a Föld földjéből.” Így helyezi a görög mitológiából jól ismert mesét egy, a régi vadnyugathoz hasonlító sci-fis környezetbe. A zsáneren belül Moore szabadon engedi a fantáziáját: Medúza alakját keveri egy energiavámpírszerű lénnyel, aki ezenfelül egy igazi femme fatale, vagyis végzet asszonya is. Főhősén, Smithen keresztül pedig új szemszögből fedezi fel a hagyományos férfi szerep tulajdonságait is. Több kritikus és elemző szerint Shambleau szexualitásának hangsúlyozásával és Smith személyiségével Moore igazi színt vitt a science fictionbe és szakított az addigi hagyományos nemi ábrázolással. Érzések, érzelmek összetett és kidolgozott ábrázolása került egy nagyon is mechanikus és érzelemmentes világba.

A 40-es évektől Moore írásai az Astounding Science Fiction magazinban jelentek meg (John W. Campbell szerkesztette). Számos itt publikált történetet később első könyvébe, a Judgement Night-ba (1952) is bekerültek. Ennek az időszaknak a termése A páratlan nő (1944) is. A novella tragikus eseményekkel indul: Deidra, a híres és szép színésznő egy színházi tűzben életét veszti. Azonban egy robotikában jártas tudósnak és producerének köszönhetően Deidra újjászülethet: agyát egy arany fémmel bevont robottestbe ültetik, így a színésznő képes továbbélni.

A különös felütésű történet mai szemmel is érdekfeszítő és elgondolkodtató témákat tárgyal. Ezek közül az egyik Deidra embersége, amit ő maga nem kérdőjelez meg, hisz még mindig emberként tekint önmagára, viszont környezete teljesen elfordul tőle, mert csak robotnak látja színésznőt. Emellett A páratlan nőben a női szerep is vizsgálat alá kerül: mi teszi nővé Deidrát? A fellépése, megjelenése, a környezete vagy a maga által felépített identitása? Ehhez hasonló kérdések feszegetésével teszi Moore Deidra új életét még érdekesebbé, de kegyetlenebbé is.

C. L. Moore harmadik korszakának a Henry Kuttnerrel közös időt szoktuk nevezni. Kapcsolatuk egy rajongói levéllel kezdődött, amiben Kuttner leírta, hogy mennyire is rajong a fiatal író tehetség műveiért, akiről, mellékesen, azt hitte, hogy férfi. Hosszas levelezések után találkozgatni kezdtek, majd 1940-ben összeházasodtak. A házasságuk alatt eldöntötték, hogy közös írásba kezdenek, így felvették a Laurence O’Donnell nevet (születési nevük keresztezéséből alkották meg) és egyesítették saját stílusukat és írói technikáikat. Általánosságban elmondható, hogy a szépirodalmi magasságokat is elérő stílust Moore-nak, a szövevényes, „agytekervényeket megmozgató” cselekményt pedig Kuttnernek köszönhetjük. Ennek a virágzó kapcsolatnak köszönhetünk olyan történeteket, mint a Mimsy Were the Borogoves (1943) vagy a Pompás évszakokat (1946).

Utóbbi, a Pompás évszakok először 1946-ban jelent meg szintén az Astounding Science Fictionben, azóta pedig, a Shambleau-hoz hasonlóan több újrakiadást is megért, köztük a The Science Fiction Hall of Fame-be (az SFWA által kiadott antológia) is beválogatták.

A történet egy nagyon is hétköznapi jelenettel kezdődik: egy Oliver Wilson nevű férfi szeretné eladni házát, de ehhez meg kell szabadulnia a háza három lakójától. Ők azonban nem hétköznapi személyek: Omerie, Klia és Kleph Sancisco szinte már-már túlságosan tökéletesek. Megnyerő modoruk, mindenre kiterjedő ismereteik és fejlett technikájuk megbabonázza Wilsont, ezzel megnehezítve a ház eladását.

A kritikusok gyakran vitatják, hogy a Pompás évszakok megírásához Kuttner mennyire járult hozzá, egyes vélemények szerint a történet teljes mértékben Moore-é. Akár ki is legyen a tényleges szerző, az vitathatatlan, hogy a kisregény a zsáner egyik legjobbja. Egyesek még Moore mestermunkájának is nevezik és nem hiába. Spoilerek nélkül nehéz beszélni a történet SF-es részéről, mivel ez a tényleges fordulópont a cselekményben, de röviden annyi elmondható, hogy ahogyan a sci-fi rész és a történet ki van dolgozva, az gondos megírt mű benyomását kelti. A későbbiekben a Pompás évszakok követendő példájává vált olyan írók számára, mint Robert Silverberg (In Another Country), de a filmkészítőket is megihlette, elég csak a Timescape (1992) filmre gondolni.

1958-ban Kuttner váratlanul meghalt és ezzel lezárult egy újabb fejezet Moore írói karrierjében. Férje halála után még részt vett forgatókönyvek írásában és a Southern California egyetemen tanított kreatív írást, de 1963-ban végleg visszavonult az írástól. 1981-ben World Fantasy életműdíjat és Gandalf Grand Master-díjat nyert szintén munkásságáért. Az elismerést és a dicsőséget azonban Moore nem sokáig élvezhette: 1987-ben hosszan elhúzódó betegsége (Alzheimer-kór) következtében hunyt el.

Ahogy a bevezetőben is szó volt róla, C. L. Moore megalapozta a spekulatív fikció / science fiction későbbi írónői számára az utat az írásaival. Műveiben olyan témákat tár fel, mint a szexualitás (Judgement Night, Shambleau), az emberiség áldozata a Naprendszer meghódításért (Promised Land, Her Apparent) mindezt élvezhető és kalandos történetekbe bújtatva. Stílusában pedig olyan klasszikusokat idéz, mint Lovecraft (The Code), de ha kell, akár az ókorig nyúl ihletért (Shambleau). Moore tehetsége és hatása tagadhatatlan, ezért is fontos a Galaktika 309 XL, hisz egy olyan írónő írásait hozza el végre magyar nyelven (eddig csak egy írás jelent meg tőle a Metagalaktika 9-ben, az Út az időbe), aki nélkül nem lenne olyan a mai sci-fi, mint amilyennek ismerjük.

december 14, 2015
A Térség sorozatpremier

November 23-án hivatalosan is elindult a Térség sorozat a SyFy csatorna online stream-jén. A TV-ben való sugárzásra még várni kell december 14-ig, onnantól hetente lesznek elérhetőek az újabb epizódok.

A Térség (The Expanse) sorozat létrejöttéről, és hátteréről korábban már írtunk, de most nézzük meg, milyen lett a debütálás. Vajon képes lesz a könyv nyomdokába érni a széria?

Vigyázat, a cikkben elszórva SPOILER-ek találhatóak.

A történet igyekszik szorosan kapcsolódni a könyvhöz, de mégis bemutatják Chrisjen Avasaralát, aki csak a jóval távolabbi cselekményekben kellene, hogy részt vegyen. A megjelenése nem feltétlen hiba, de így a későbbiekben kuszává válhatnak az ok-okozati összefüggések. Például a különböző politikai harcok és erődemonstrációk révén fog majd nagyobb szerepet kapni Avasarala, aki nagy hatással lesz főszereplőnk, Jim Holden jövőjére, és egy háború-közeli feszültség folyamatos résztvevőjeként is funkcionál majd. Ellenben, ha ezeket ellövik már az első évadban, akkor teljes káosz lesz a történetre nézve. De ne rohanjunk ennyire előre!

A Térség története a Naprendszerünkben játszódik, 2-300 évnyire a jövőben. Sikerült kolonizálni a környező bolygókat, holdakat, és az emberek kirajzottak az űrbe. Ennek okán kisebb-nagyobb változásokon mentek keresztül az emberek az evolúció jóvoltából; más a gravitáció, más az adott hely oxigén-tartalma, sok, apró részlet eltérő, így az emberi test is eltérő lesz. Nem beszélve a rengeteg kultúra összemosódásáról, amely eltérő akcentust eredményez a különböző népeknél. Az emberek természetesen más és más politikai, társadalmi nézeteket vallanak, és igyekeznek jogukat formálni az adott planétára. A Föld, a Mars és a Külső Bolygók Szövetsége folyamatosan, hidegháború-szerű időszakban tengetik mindennapjaikat, egyelőre csak a politika eszközeit használva. Egy apró szikra is elég lenne ahhoz, hogy minden robbanjon, és űrbéli háború kerekedjen. Ahogy azt sejthetjük, e szikra kipattanásához nem sok hiányzik.

A tényleges történet a Ceresen kezdődik, ami a talán legfontosabb űrkikötő. Logisztika, infrastruktúra és gazdasági szempontból elengedhetetlen csomópont. A törpebolygón található a Star Helix Biztonsági Szolgálat, melynek mindig kalapos nyomozója új feladatot kap. (Miller (Thomas Jane) karakterét bámulatosan eltalálták a sorozat készítői: meg mernék esküdni, hogy pont így képzeltem el olvasás közben.) Feladata, hogy megkeressen egy elkeveredett lányt, aki nem más, mint az egyik legnagyobb vállalat fejesének lánya. Ám első megjelenése mindinkább a Ceres folyton nyüzsgő mindennapjait hivatott megmutatni. Szó szerint mindenféle kultúrájú és kinézetű ember éli mindennapjait a kicsit „gettónak” tűnő égitesten. Törvény, mint olyan nem létezik, a biztonsági szolgálat feladata elkapni minden bűnözőnek titulált egyént. A noir hangulat itt tökéletesen átjött. Minden részletre odafigyeltek a készítők, a sajátos akcentusokra, mozgásra, gesztusra, arcberendezésre is. A háttérben a fények, világítások pazarul hangulatosak. Millerből egyelőre nem sokat kapunk, majd a későbbiekben lesz nagyobb és komolyabb szerepe.

A leglényegesebb cselekményszál pedig a Canterbury nevű jégbányász hajón kezdődik, ahol Jim Holden (Steven Strait) tevékenykedik. Nem vágyik elismerésre, feljebb jutásra, mégis megkapja a parancsnokhelyettesi címet, amit nem is akar elfogadni. Észrevesznek egy segélyhívó jelet, ami a Scopuli nevű űrhajóról érkezik, és mint hivatalos űrjármű – a Canterbury-nek kötelessége megnézni, van-e túlélő. Holden saját csapattal megy oda egy kisebb űrcsónakkal, ahol egyre több furcsa dolog tűnik fel nekik. Először kalózcsalira gondolnak, de hamar rájönnek, hogy ez nem az, aminek látszik. Ekkor üt be a krach, és így ér véget az első epizód.

Megfigyelhető, hogy az űrhajókat is, ügyelve a részletekre, gondosan megtervezték. A fények mindenhol „fémesnek” hatnak, minden szürkés, feketés, és ez ráül a Térség alap hangulatára is. Ezt nem negatívumként hozom fel, hiszen ilyennek is kell, hogy legyen a sorozat. Egyszerre sötét, mély, kilátástalan, mégis van benne valami megmagyarázhatatlan könnyedség. Holden karaktere már nem igazán annyira átütő, mint Milleré, és egy ideig nem is fogok megbarátkozni vele, bár ez is lehet a céljuk. A könyvben mindig ügyelnek a kettősségére, miszerint egyszerre imádja, és gyűlöli mindenki. Ha valóban így akarták a készítők, akkor emelem kalapom. A legénység többi tagja viszont egyelőre üres. Leginkább Amos-ra voltam mindig is kíváncsi, aki egy erős, izmos, mindig szitkozódó, kemény, ám kedélyes fickó. A sorozatban figyeltek arra, hogy tényleg egy kigyúrt férfiról legyen szó, de csöndes. Olyannyira, hogy egyetlen mondata volt eddig csupán. Remélem, dolgoznak majd rajta és kiforr a karaktere, mert sok potenciál rejtőzik benne. Naomi (Dominique Tipper) és Alex (Cas Anvar) szintén jól megválasztott színészek, illenek a szerepre, de eddig semmi egyéb érzelmet nem váltottak ki belőlem.

Viszont akkor sem tetszik, hogy Avasaralát máris beletették, még ha csak aprócska szerepet is szántak neki. A kőkemény, szigorú, folyton káromkodó, határozott asszonyból semmit sem láttunk. Nem sugároz tekintélyt, erőt, csak úgy van.

Összességében, ha tartják a szintet (vagy emelnek rajta egy kicsit) elképesztő sikeres lehet a Térség. Van, amin lehetne javítani, de a felvezetés – az első rész – jobban sikerült, mint vártam. A mércét magasra tettem, és ha megugrani nem is volt képes, éppen, de átcsúszott rajta, ami nagy szó, hiszen nem ez szokott lenni a tendencia. Az atmoszférával rengeteget törődtek, és nem győzöm kiemelni, mennyire jól tették. A színészek azért lehetnek furcsák, mert nem „szokványosak”, de ez direkt van így. A könyv lapjain szereplő leírásokat bámulatosan el tudták kapni, emiatt jár a piros pont. Van azonban valami, ami hiányzott még az első részből. Ezt, ha fogóval húznák is ki belőlem – nem tudnám megmondani mi lehet. Talán a tartalomból, vagy, mert hirtelen markolt fel sok szálat a történet, és egy rész alapján nem tudtak mit kezdeni vele? Nem tudom. Azt viszont igen, ha továbbra is jelen lesznek a kis részletek, akkor sokkal többé tehetik a szériát, mint egy átlagos science fiction mű.

december 9, 2015
100 évre időkapszulába zárnak egy új mozifilmet

Vajon átvészelheti-e háborítatlanul egy évszázad viszontagságait bármely művészeti kincs, amelyet időkapszulába zárnak?

Az utóbbi időben folyamatosan nyílnak fel ezek a kapszulák, és tárják elénk a múltnak egy kicsiny szeletét. Legjellemzőbben építkezések, épületfelújítások alkalmával találkozhatunk velük, de tártak már fel időkapszulát Magyarországon nem csak templomi ásatások során, hanem a gödöllői Erzsébet királyné-szoborban is, 2011-ben. Az utókornak való, ilyen módú, ám sajnos egyirányú üzenetküldés láthatóan mindig is foglalkoztatta az emberi kíváncsiságot. A szoborban, melyet 1901. május 1-én állítottak, azt írja a múlt krónikása, hogy „Ti pediglen derék utódaink, ha ezen legnemesebb érzelmeinkkel állított emlék, melyet mi szent ereklyeként fogunk őrizni s amelynek szeretettel való gondozására titeket is kérünk, a századok súlya alatt mégis romba dőlne, állítsátok azt fel újból a magyar haza mindenkori védőangyalának, Erzsébet legjobb királynénknak emlékére s még haló porainkból is hálás köszönetünk száll érte felétek.” E sorokat olvasva azonnal tapinthatóvá válik, hogy mennyit változik a nyelvi kifejezőkészség, életszemlélet és a hétköznapi viselkedéskultúra. Vajon gondolta-e volna valaha az üzenet írója, hogy 110 évvel később már a Magyar Királyság, és a Monarchia is történelem érettségi tétel lesz csupán a polgári középiskolákban?

Léteznek különösebb időkapszulák is, melyek nem kézzel írt üzenetet, hanem tárgyi emlékeket őriznek meg a jövő nemzedékei számára. 2012-ben a General Electric archívumában leltek rá egy időkapszulára, amelyben öt régi villanykörtét találtak. Az esetet az teszi igazán bizarrá, hogy az ötből három körte még működött is! A 60 voltos eszközök halvány fényt adtak, amikor egy átalakított konnektorba dugták őket ellenőrzés céljából. Érdekességképpen muszáj megjegyezni, hogy a GE raktárából ugyanebben az évben százéves elektromos autótöltő, és 1939-ből származó napelem is előkerült.

Az irodalom szintén ráharapott már az időkapszulák ötletére. A múltban többen próbálkoztak már azzal, hogy felvázolják az elképzelt jövőt, sőt, megtippeljék, milyen lesz az emberiség és világa 100 év múlva, gondoljunk csak Jókai művére, A jövő század regényére, és más, hasonló írásokra, melyekből a Galaktika már közreadott egy kis ízelítőt 300. lapszámában. Ám az irodalom ezúttal másképp próbálkozik: A Future Library Projet-et egy Katie Peterson nevű művész hozta létre kifejezetten azzal a céllal, hogy 2014-től kezdve minden évben félretegye a jövő olvasói számára egy híres szerző felajánlott, még ki nem adott művét. A kéziratokat az az oslo-i Deichmanske Hovedbibliotek őrzi, és szerzői közé 2014-ben csatlakozott a híres kanadai írónő, a galaktikában is megjelent Margaret Atwood, valamint A Felhőatlaszt is jegyző David Mitchell. Szívfájdalom ez a szakmának és az olvasóknak is egyaránt, mert letétbe helyezett, kiadatlan műveiket mi száz év múlva már nem fogjuk olvasni (hacsak a következő évtizedekben bárki számára elérhető technológiává válik a fagyasztott mélyalvás). Atwood úgy nyilatkozott ez ügyben, ahogy egy vérbeli profi tenné: könyvét azért őrzi meg az utókor számára, hogy ne rakódjon rá a jelen kritikájának visszhangja, hogy ne tegyék hasonlatossá kortárs művekhez, és hogy – akkorra már eltávozott íróként – ne kelljen megélnie esetleges negatív visszhangokat. Itt pedig magától adódik a gondolat: ha ez működhet irodalmi berkekben, vajon a mozgóképi kultúrkör is magáévá tudná-e tenni az elképzelést?

És igen! El is érkeztünk a napokban szenzációt keltő hírhez, miszerint leforgott az első olyan film is, amelyet kifejezetten időkapszulába szántak. Az alkotó Robert Rodriguez rendező és John Malkovich színész, a film címe pedig 100 Years. A Malkovich-rajongók számára külön szívfájdalom lehet, hogy a filmet csak 2115-ben fogják bemutatni, addig egy időzített széfbe zárják a kópiákat XIII. Lajos francia uralkodó Cognak-i házában. Aki az utóbbi információra esetleg felhúzta volna a szemöldökét, annak eláruljuk, hogy az időkapszula-akció egy reklámpromóció része. A Louis XIII. Grand Champagne Cognak egy rendkívül drága, száz évvel ezelőtt palackozott ital, a promóció célja pedig az volt, hogy összekössék a múltat a jelennel és a jövővel. A film kapott három előzetest is, melyek jeleneteiről hangsúlyozzák, hogy NEM szerepelnek az eredeti filmben, tehát nincs lehetőség a legapróbb kiszivárogtatásra sem. Ezek a teaser-ek mind egy-egy lehetséges jövőképet festenek fel, szerepel bennük az 1940-50-es évek jövőelképzelései nyomán felvázolt retro világ, egy high-tech jövőkép, és a mostani években oly kedvelt disztópikus elképzelés. A film bemutatójára szétküldtek 1000 darab fém meghívót is a jelen befolyásos személyeinek. Ha valaki lenne olyan mázlista, hogy kapott egyet, alaposan őrizze meg unokái számára, hiszen az utókornak akkor már nosztalgikus hangulatot keltő, projektoros filmvetítésben lehet majd része. A film lejátszásához szükséges eszközöket ugyanis szintén mellékelték a tekercshez, pusztán a biztonság kedvéért – végül is sohasem lehet tudni, hogy a jövőben mindez elavult technikának, vagy varázslatos újrafelfedezésnek fog-e hatni, akárcsak számunkra a száz éves villanykörték.

november 22, 2015
Robert A. Heinlein – Kettős csillag

A személyiségfejlődés talán az egyik legalapvetőbb eleme egy jól megírt regénynek, novellának – vagy bárminek, aminek története és szereplői vannak. Egy karakter a kezdettől a végkifejletig különböző utakat tesz meg, ezáltal jellemvonásai finomodnak, vagy éppen ellenkezőleg: durvább és elgyötörtebb lesz. Hány olyan művet tudnánk felsorolni, amiből hiányzott az élet? A főszereplő üres kérge, ami elrontotta az egész élményt? Biztos sok ilyen van, de a Kettős csillag nem tartozik közéjük.

A Robert A. Heinlein név biztosan ismerősen csenghet egy igazi SF-rajongónak. Ha máshonnan nem is, de a Csillagközi invázió – Starship Troopers című alapmű biztosan felelevenít néhány emléket. Heinlein igazi úttörője volt a science fiction írásnak, nem is hiába emlegetik egy lapon Asimovval és Clarke-kal. Korának sikeres írójaként igen megosztó véleményeket kapott politikai töltetű műveiért. Az egyik Hugo-díjas regényét, az 1955-ös Kettős csillagot végre magyarul is olvashatjuk, mely megmutatja nekünk, hogyan is kell szó szerint venni a karakterfejlődést.

A történet középpontjában Lorenzo Smythe áll, ki éppen állástalan, ám elmondása szerint kifogástalan színész. Nagy Lorenzoként emlegeti magát, kivált szerénységének okán. A mű végig egyes szám első személyben íródik, így Lorenzo minden gondolatát átélheti az olvasó is.

Hamarosan kiderül, hogy élete legnagyobb szerepét kell eljátszania, hiszen egy rendkívül híres és köztiszteletben álló politikus alteregója lesz, akit történetesen elraboltak. Lorenzo minden bizonnyal valóban érti a mesterségét, mert pillanatok alatt „átváltozik” a megtestesítendő Bonforte-tá. Heinlein zsenije itt érződik a legjobban: a mű elején vajmi keveset tudunk Lorenzo-ról, ugyan megemlíti gyerekkorát is, és néhány apróságot, de nem ismerjük őt részletesen. Mikor szerepet játszik, akkor pedig más szavakat használ, másképp jár, viselkedik. Szinte átüt a lapokon a két személy közti különbség, és árnyalatok. Belső monológjaiból összecsipegethetjük az információkat, így egyre kerekebb képet alkotva a színészről. De nem feltétlenül kell minden szavát elhinnünk – legalábbis nem mindig úgy, ahogyan azt ő mondja. Folyamatosan gondolkozik, és váltogatja nézőpontjait, ahogyan az események haladnak.

Élete szerepén rengeteg múlhat: akár az egész Naprendszer sorsa is. Ugyanis az általa megalakított Bonforte hivatalos a marsiak befogadó ünnepségére, ahonnan a késés beláthatatlan következményekkel járhat. Az ő kultúrájuk az illemen alapul, s ha valaki megsérti azt, akár háborúba is kezdenének az egyébként békés lények.

Így hát trükkösnek kell lennie, hiszen nem elég saját párttagjait meggyőzni hitelességéről, hanem hirtelen meg kell tanulnia úgy Bonforte-nak lennie, hogy még ő maga is elhiggye. Ám, ha túl jól játszik, akkor bizony ő is az ellenség célkeresztjébe kerülhet.

Komoly töltetű, mégis könnyed politikai regény a Kettős csillag. Rengeteg körmönfont és bújtatott utalást találhatunk az adott korra visszavezetve, csupán keresgélni kell. A sci-fi részek bravúrosan vannak megalkotva. Sok, mai mű is megirigyelhetné a kreativitást, amit e regény felhalmoz. Például Heinlein ír egy olyan hálózatról, amely összeköti a bolygókat, holdakat, ezzel könnyebb és gyorsabb kommunikációt létrehozva. Ismét kiemelném, hogy 1955-öt írunk, ahol a katonaságnál éppen megfogalmazódik az internet fogalma, de Heinlein már-már természetesként kezeli azt.

Egészen a regény végéig tartogat új csavarokat a cselekmény. Ahogy Lorenzo jelleme fejlődik, úgy fejlődik a hozzáállása a történésekhez, úgy válik egyre komplikáltabbá minden körülötte. Az író bevezet minket a politika mélyebb bugyraiba, de ez sem lesz száraz, vagy tananyag-szerű. Lorenzo belső, humoros gondolatai könnyen emészthetővé teszik a parlamentáris monarchia és demokrácia legkuszább tényezőit is.

Összefoglalva a Kettős csillag egy intenzív, pörgős politikai science fiction, amit fogyaszthatóvá tesz a fordulatos cselekmény, a belső monológok, és a tökéletesen simuló párbeszédek. A kampánystáb többi tagja is összetett, kidolgozott, sok minden – nem feltétlen releváns – információt megtudunk egyes szereplőről, ezzel elmélyítve a róluk kialakított képünket. Lorenzo, mint kiderül, tényleg nem is olyan rossz színész, sőt élete szerepe kimondottan jól sikerül. Jellemvonásait ügyesen variálja Heinlein, Lorenzo véleménye éppen aképpen változik, melyik „énje” a domináns: az önző, de kemény nevelést kapott, és eltökélt, lecsúszott színész, vagy a kimért, minden szempontból hozzáértő, intelligens államférfi.

A Kettős csillagot nyugodt szívvel ajánljuk minden SF kedvelőnek, de azok is megtalálják benne a kedves sorokat, akik kissé távol állnak a tudományos fantasztikum világától.

november 21, 2015
Beginning of a beautiful friendship: Sawyer és a tech-noir

Még idén várható a híres és elismert kanadai SF szerző, Robert J. Sawyer különleges regénye, a Halál a vörös bolygón. Az új könyvben mindaz megtalálható, amiért szeretjük Sawyert: intelligens történetvezetés, remek ötletek és nagyon is eredeti, emberi karakterek, akikre biztosan fogunk emlékezni. A Halál a vörös bolygónban ráadásul Sawyert új oldaláról is megismerhetjük: hogyan képes különböző zsánerek megidézésére és vegyítésére.

Sawyer 22. regénye a távoli jövőben játszódik egy marsi kupolavárosban, New Klondike-ban. A várost olyan emberek népesítik be, akik szerencsét próbálni jöttek a vörös bolygóra; ugyanis ritka és különleges lények sokat érő fosszíliáit lelni itt. Ilyen szerencsevadászokkal együtt érkezik Alex Lomax is, csak társaitól teljesen eltérő céllal: ő bűnesetekre vadászik. Amilyen ügyet csak tud, elvállal, azonban egy nem mindennapi esettel kerül szembe, mikor belép egy igazán gyönyörű hölgy, Cassandra Wilkins az irodájába. A detektívnek Mrs. Wilkins elveszett férjét kell megtalálnia. Ez egyszerű feladatnak is bizonyul, ameddig Lomax nem ás az ügy mélyére.

Akik ismerik Sawyer munkásságát, azoknak ismerős lehet a történet, hisz a Halál a vörös bolygón egyik kisregényből, az Identity Theftből (2008) nőtte ki magát önálló regénnyé. A kezdeti cselekmény nem különbözik a könyv változattól, azonban további 37 fejezettel lesz igazán teljes Lomax kalandja. Az író bevallása szerint az írás során az volt a legnehezebb, hogy egy 5-6 éve nem használt stílushoz kellett visszatérnie, egy a film noir-okat idéző hangot kellett megütnie. Ennek eléréséhez a noirok úgy nevezett irodalmi gyökereihez, Dashiell Hammetthez (A máltai sólyom) vagy Raymond Chandlerhez (Hosszú álom) fordult. Könyveikben ők teremtettétek meg a keménykrimi számos sztereotípiáját. A magányos detektív, a nagyon is rejtélyes bűnügy, és az erőszak és a szexualitás megjelenítése. Azonban Sawyer szerint ma már sokkal több kell egy jó detektívtörténethez:

Egyre nehezebb mai környezetben játszódó, hagyományos detektívtörténetet elbeszélni. Mindenki ismeri a CSI-féle nyomozásokat. Szinte lehetetlen a gyilkos számára, hogy ne hagyjon ujjlenyomatot vagy DNS-t maga után. És mind a nyilvános, mind a privát szférát kamerák figyelik meg. Így szinte nem is marad elég tér – a Földön legalábbis – egy detektívregény számára.

Szóval a mi világunk nem megfelelő egy jól működő krimihez, így jobb, ha egy másik korba helyezzük a cselekményt, ami lehet akár a múlt (például a Melchior-sorozat) vagy a jövő. Ezért engedi be Sawyer az SF világát a detektívregénybe: a szinte törvények nélkül működő, telepesekből álló marsi társadalom tökéletes helyszín bármilyen bűncselekményre. Sawyer azonban ennyivel nem elégszik meg. A környezet még futurisztikusabb és sci-fisebb lesz a transzfereknek köszönhetően. Ezek olyan android testek, amikbe bárki (főleg ha az a bárki rendelkezik kellő mennyiségű pénzzel) beletöltheti saját tudatát. Egy ilyen testnek rengeteg előnye van: az illető visszanyerheti régi, fiatalkori erejét, sebezhetetlenségre és halhatatlanságra tehet szert, és nem hagy maga után semmilyen nyomot, se DNS-t, se ujjlenyomatot. A legnagyobb előnye pedig az, hogy a testben tartózkodó személy kiléte teljesen rejtve marad a külvilág számára. Egy ilyen android testtel nagyon is vissza lehet élni és egy nyomozó dolgát is igencsak megnehezíti.

A Sawyeréhez hasonló történeteket futurista detektív noirnak, science fiction noir-nak, vagy röviden tech-noirnak nevezik, mivel két zsáner, a sci-fi és a krimi (pontosabban a film noir, azaz hollywoodi bűnügyi történet) jegyeit ötvözi. Amit Sawyer csinált az Identity Theftnél és a Halál a vörös bolygónál is, természetesen nem új az SF történetében. A nagy mesterek közül is többen is eljátszadoznak a két zsánerrel (pl. Isaac Asimov Gyilkosság az űrvárosban), de a film noirt jobban megidéző művek közt Philip K. Dick híres regényét, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? és a filmadaptációt, Ridley Scott Szárnyas fejvadászát (1982) szokták említeni.

Sawyer kifejtette egy interjúban, hogy nem is annyira áll egymástól távol a krimi és a sci-fi, így nagyon is kézenfekvő a kettő egyesítése:

A science fiction és a krimi is értékeli a racionális gondolatmenetet, és mindkettő elvárja az olvasótól, hogy olvasás közben összegyűjtse a nyomokat. A krimiben természetesen az a cél, hogy a látszólagos rejtély vagy bűntény megoldódjon. A science-fictionben mi, írók pedig ügyesen hintünk el információkat arról, hogy milyen is a történet egész világa. Nem állunk meg azért, hogy előadást tartsunk a politikai vagy az ökológiai helyzetről, viszont itt és ott utalunk erre meg arra. Szóval ugyanaz az olvasási technika kell egy science fictionhöz, mint egy krimihez.

fotó: Bagi Gábor

A két zsáner iránti rajongásával és alapos ismeretével bele is vágott az Identity Theft megírásába, mikor a Science Fiction Book Club felkérte Sawyert, hogy írjon egy sci-fi-krimi kisregényt készülődő antológiájukba, a Down these Dark Spacewaysbe (2005). A kisregény remek kritikai visszhangot kapott, még Hugora és Nebulára is jelölték.

Ahogy korábban említettem már, a korai kisregény, és a későbbi végleges regény, Halál a Vörös bolygón a keménykrimiket (hardboiled) és a film noirok sajátos világát idézi meg. A történet főhőse, Alex Lomax tökéletesen beillik a noirok magányos magánnyomozóinak sorába. Lomax sokban hasonlít Hammett Sam Spade-jára vagy a Casablancában felbukkanó Rick Baline-ra. Elődeihez hasonlóan ő is kissé durva modorú, cinikus figura, de intelligens, találó megjegyzései vonzó karakterré teszik.

Sawyer színes, szórakoztató detektívet alkotott Lomax személyében, aki a nyomozás mellett az olvasót is folyamatosan kísérgeti a könyvben; az ő szemén keresztül járjuk be New Klondike bűnös utcáit. Az egyes szám első személyű narráció, ami szintén nagyon jellemző a noirokra, átitatja a cselekményt is egyfajta cinikus és kritikus hangnemmel. A detektív sorain keresztül érezni lehet, hogy mennyire elítéli a körülötte lévő világot (pl a tökéletesség hajhászása, ami a transzfertesteken mutatkozik meg) és ő mennyire nem része ennek az egésznek.

A noirokra jellemző még a visszatekintésekkel (flashbackekkel) megtűzdelt csavaros történet, ami a Halál a Vörös bolygóntól sem idegen. Elveszett napló, milliókat érő őskövület-lelőhely, kapzsiság, kegyetlen gyilkosságok: mindezek adják meg a regény izgalmas történetét. A cselekményt a hamisíthatatlan noir hangulat teszi igazán egyedivé, ami már a legelső fejezettől érezhető. A nyomozó ül üresen kongó irodájában és csendes magányában várja ügyfeleit. 9-kor be is toppan egy nő vékony, csinos transzfer testben, aki kétségbeesetten kutat segítség után. Ilyen jelenetet szinte bármelyik klasszikus noirban láthatunk, és a későbbiekben is felbukkannak további tipikus helyzetek.

Sawyer regénye az említett technikákkal és még további más úton-módon idézi meg a klasszikus noirok világát, mindezt egy az alaszkai aranyláz idejét megelevenítő futurisztikus környezetben. Neonban úszó marsi kupolaváros, szövevényes bűnügy és egy nem teljesen fekete-fehér cinikus detektív: ezt kínálja a Halál a vörös bolygón. Sawyer rajongói biztosan élvezni fogják az új könyvet. Akik pedig most vennék először kezükbe az író művei közül bármelyiket is, azok nyugodtan nyúljanak új könyvéhez, hisz lehet, ez egy csodálatos barátság kezdete lesz.

november 19, 2015
Hamarosan indul a Térség sorozat

Aki még idén nem találta meg az aktuális SF-sorozatot, amit nézhetne, akkor érdemes lesz odafigyelni a hamarosan debütáló The Expanse (A Térség) szériára.

A Térség ciklus első kötete, a Leviatán ébredése című könyv 2011-ben jelent meg, azóta már hat rész is elhagyta a nyomdát. A hamar jött siker miatt a SyFy csatorna úgy gondolta, igazán jó ötlet lenne egy sorozatot indítani belőle. A készületek, és egy minimális hype után azonban az egész projekt mintha elhalt volna. Nem kaptunk trailert (csak egy ízelítőt, amivel nem igazán lettünk okosabbak), se képeket, de még nagyon infókkal se bombázták a nagyérdeműt. Idén januártól egészen májusig szó szerint semmit nem osztottak meg a kíváncsi érdeklődőkkel. Jogosan hihettük azt, hogy mégsem lesz semmi a sorozatból, el sem készül, és várhatjuk, amíg más megveszi a jogokat – ha megveszi.

Szerencsére nem így történt, és július környékétől folyamatosan jöttek a posztok. Lassacskán kiderült, hogy mikor lesz a tervezett indítás, és sikerült egy épkézláb előzetest is megosztaniuk a San Diego Comic Conon.

Hatalmas, mindent megrázó hype-ot nem kap még mindig, a The Expanse Facebook oldalon néha egy-egy képet, vagy újdonságot megosztanak, de alig lehet tudni valamit a sorozatról.

A történet vesézését meghagynám a premier utánra, de tömören megpróbálok egy képet adni magáról a Térségről.

Ahogy egy űroperához illik, a jövőben járunk, valamikor a 2200-2300-as években. Az emberiség sikeresen kolonizálta a Naprendszert, s minden szerepet kapott bolygó, kisbolygó saját társadalommal, ökoszisztémával, gazdasági előnnyel, hátránnyal rendelkezik, ami nem kevés feszültséget generál a szereplők és a sztori szempontjából is a későbbiekben.

A könyv hangulata igen sötét, már-már noir, és igyekszik a sci-fi határain belül realisztikus maradni: az űrutazáshoz idő kell, az embereket fizikailag megterhelik a különböző gyorsulások. A bolygókon más és más nehézkedés van, ebből kifolyólag külsőre is máshogy (minimális eltérések) néznek ki az emberek. A trailer alapján a szereplőválasztások is efféle megfontolások alapján lehettek, mondhatni egész jól eltalálták a főbb karaktereket. Nagy szerepet kap majd a politika, az erőfitogtatás, és más emberek kihasználása is. Emellett a fővonal igazán misztikus, mindig jelen van – még ha csak a háttérben is -, mégsem sejtjük mi fog történni legközelebb. A főbb szerepekben egy elhivatott nyomozó, illetve egy űrhajónyi legénység áll majd, akik szembenéznek a kívülről jövő fenyegetéssel és egy politikai acsarkodás közepébe is belecsöppennek.

A sorozat írói között ott van a Vasember, és Az ember gyermeke írója is, ami persze után nem lehet nagy következtetéseket levonni, de reményeink szerint itt is odateszik magukat.

Az IGN-nek adott interjúja során a sorozat egyik színésze, Cas Anvar elmondta, hogy a készítők igyekeznek elkerülni a CGI-t, és arra törekednek, hogy amit meg lehet oldani makettel, – vagy egyéb metódussal -, akkor azt használják. A speciális effektek kötelező elemei egy SF műnél, de amennyire tudják, redukálják azok számát.

Első ránézésre, és az eddigi (kevés) infók alapján csillogó szemmel reménykedhetünk egy igazán ütős és egyedi SF műben, ami odaszögezi a nézőket a TV-k elé. A trailerekben és az IMDb forrásai szerint már az első részekben feltűnnek olyan szereplők, akik csak a második, vagy harmadik kötetben vesznek részt. Reméljük, ezzel nem zavarják majd össze az olvasókat és a nézőket.

A sorozat november 23-án debütál a SyFy streamjén, december 14-én pedig a tévécsatornán.

november 18, 2015
Az Éhezők Viadala – a befejező film

November 19-én kerül a magyar mozikba Az Éhezők Viadala sorozat negyedik filmje, A kiválasztott – befejező rész címmel. Megnéztük, és megpróbáljuk összefoglalni (spoilerek nélkül), hogy a film mitől számít szenzációsnak, illetve kik fognak csalódni benne.

Mint sok esetben, most is csalódni fog az, aki mindent látni akar a könyvből. Nem mintha jelentős tartalmi eltérés lenne, hanem mert egyszerűen például egy karakter jellemének az érzékeltetésére kevesebb idő áll rendelkezésre a filmben. Ezzel együtt gondolatilag a könyvhöz hasonlóan mély, helyenként hangulatilag éppoly emelkedett, egész végig jól felépített és követhető.

Ugyanakkor a gondolati mélység miatt pedig azok csalódhatnak, akik egyszerű, pörgős és akciódús filmre számítanak. Persze ebből a szempontból sem nevezném unalmasnak a cselekményt, de sokkal fontosabb, hogy ideológia és filozófia szempontjából annyira többrétegű és mély, hogy tanítani lehetne. Akinek nincs kedve gondolkodni film közben és után, vagy a valódi konfliktust a harcjelenetekben keresi, az sokat nem vesz észre a Kiválasztott valódi értékéből.

Figyelem, cselekménydarabkák következnek!

Az alaphelyzet ugye az, hogy a Kapitólium és a Második Körzet (ami a békeőröket, és a fegyvereket biztosítja a Kapitólium számára) hadban áll a többi körzettel. Anélkül hogy belemennék a tényleges részletekbe, a felvetődő kérdés az, hogy meddig lehet elmenni egy háborúban, hogy a cél szentesíti-e az eszközt? Katniss szerint a válasz nem, és e szerint is cselekszik, és demonstrálja, hogy a helyes ideológia, a helyzet teljes és megfelelő átlátása sokkal fontosabb, mint mondjuk a harcászati képességei.

Miután rávilágít, hogy nem lehet elvakultan lázadni, érdemes azt is megvizsgálnunk, hogy mi az a szerep, amit szánnak neki (a forradalom csinos pofija) és hogy ő ezt mennyire fogadja el. Elindul egy egység részeként jóval a frontvonal mögött, és bár a csapat korábbi győztesekből, a 13. képzett katonáiból, és a mentálisan kissé instabil, de azért jólelkű, és könnyedén motiválható Peeta-ból áll, a feladatuk gyakorlatilag az, hogy kisfilmeket készítsenek a lázadók lelkesítésének céljából. Persze nem teljesen veszélytelen vállalkozás, mivel a kapitólium játékmesterei aktívak, így gyakorlatilag olyan mintha még mindig viadal lenne, és az aréna Katnissel mozogna, de ez már neki hazai pálya, a nézők meg legalább nem unatkoznak.

Minket talán kevésbé ér váratlanul, mint Alma Coin elnöknőt, de a poszátának saját terve van, és filmforgatás helyett Snow megölésén jár az agya. Egy valódi szabad akarattal rendelkező, kompetens női karakter pedig önmagában példaértékű, és ezért elgondolkodtató. Az önállósága és az ideológiai tisztánlátása együtt az, ami megvédi őt attól, hogy a bosszú elvakítsa, egész Panemet pedig attól, hogy valódi változás helyett a régi rendszer maradjon meg néhány dolog átcímkézése, és a régi hatalmi pozíciók betöltése után. Amiért a leginkább szerethető a karakter az az, ahogyan megszegi a játékszabályokat. De ezek a kihágások minden esetben jól megfontoltak és szükségesek. Katniss pedig azért csinálja őket, mert tisztában van vele: „Vannak sokkal rosszabb játékok.”

november 18, 2015
Megjelent a Darwinia

Robert Charles Wilson (1953-), a Pörgés-trilógia szerzőjének egy újabb könyvét, a Darwiniát jelentette meg a Metropolis Media kiadó. A könyv már novembertől kapható a Galaktikaboltban.

Akik olvastak már Wilsontól, tudják, hogy műveiben gyakran láthatunk két teljesen különböző világot: legtöbb esetben egy földit vagy Földhöz hasonlót, és egy jobb, vagy épp meglepő, teljesen idegen környezetet. A regényeiben a két különböző univerzum épp kapcsolatba léphet egymással, vagy épp párhuzamosan létezhet egymás mellett, a lakók össze is hasonlíthatják a világokat, de az is előfordulhat, hogy egyik valóság fenyegetheti a másikat.

Az egymással szembe állított világokat a lehető legkreatívabb formákban láthatjuk a regényeiben. Például A Hidden Place-ben (1986), Wilson első regényében, már felfedezhetőek a téma alapjai. A történet főhőse, Travis a segítségre szoruló Annán keresztül jut el egy gyönyörű univerzumba, Faerie-be. A hely természetesen sokkal vonzóbb, mint saját, 20-as évekbeli amerikai valósága. A Gypsiesben (1989) a másik, jobb világba Karen White jut el, aki képes ajtókat nyitni más dimenziókba. A Misztériumban (1994) a két világ képe egy kísérlet formájában jelenik meg: egy radioaktív kődarab és egy súlyos baleset révén egy amerikai kisváros, Two Rivers átkerül egy párhuzamos dimenzióba. A John W. Campbell emlékdíjas Kronolitokban (2001) a másik világ (a közeli jövő) a régiben jelenik meg (a jelenben). A főhős, Scott Warden thaiföldi nyaralása alatt egy a semmiből kiemelkedett kőoszlopon keresztül szerez tudomást a közelgő, új világról, amely háborút hoz magával. A Bázis – A Blind Lake-rejtély (2003) pedig egy nem közvetlen csatornán találkozik a két világ: egy minnesotai bázis tudósai fejlett berendezésükkel megfigyelik egy idegen bolygó minden történését. Viszont a technikai különbségek miatt nincs mód arra, hogy kommunikáljanak a másik világ lakóival, így csak csendben tanulmányozhatják őket.

A most megjelent Darwinia (1998) is Wilson kedvenc témájára épül. A történet egy alternatív 20. századot tár elénk: 1912-ben egy megmagyarázhatatlan jelenség, a Csoda következtében Európa és Afrika egy része teljesen átváltozott. Egy új, furcsa, idegenszerű kontinens, Darwinia foglalta el az addig emberlakta területeket. Az új területek azonban nem sokáig maradnak érintetlenül: a vallási fundamentalisták hatalmába került Amerika kutatóexpedíciót küld az ismeretlen dzsungelbe. A felfedezőkhöz csatlakozik Guilford Law fényképész is, akit személyes élmények kötik Darwiniához: gyermekkorában szemtanúja volt a Csodának, s azóta álmok kísértik. Az expedíció remek alkalmat kínál számára, hogy megfejtse látomásait és közelebb kerüljön a megmagyarázhatatlanhoz.

A Darwiniában több zsáner elemei is fellelhetőek. Az első 120 oldal olvasható fantasy és alternatív történelemként is, mindkettő teljesen indokolható. Az első oldalakon Guilforddal együtt élhetjük át a megmagyarázhatatlan Csoda pillanatait, a későbbiekben pedig elmerülhetünk a titokzatos Darwinia növény-és állatvilágában. Mindezt Wilson gazdag, igényes stílusú leírásain keresztül ismerhetjük meg, amivel Gene Wolfe mesteri írói stílusát közelíti, hangulatában pedig H. Rider Haggard és E. R. Burroughs műveit idézi meg.

Alternatív történelem regényként is funkcionál a könyv, hiszen elég nyilvánvalóan eljátszik a „mi lett volna ha” gondolattal. Ami azonban különlegesebb, izgalmasabb darabbá teszi ebben a műfajban, az az, hogy Wilson megmagyarázza a miértet és azt is bemutatja, hogy az emberiség miként is reagálna egy olyan helyzetre, amit bemutat a könyvében, és továbbá ez miként hatna olyan történelmi eseményekre, mint például az Első Világháború.

Hiába viseli magán a történet a fantasy és az alternatív történelem jegyeit, a Darwinia mégis ízig-vérig sci-fi, ami igazán az Első rész végén, egy teljesen meglepő csavar után érezhető. Wilson univerzuma ekkor tágul ki igazán és lép új szintre. Ebben a részben kapunk válaszokat miértjeinkre (Miért történt a Csoda?) és a hogyanokra.

Ennyi különböző irodalmi zsáner keveredésétől nem kell megijedni, Wilson remekül ellensúlyozza mindezt a regényben. Rengeteg, potenciális ötletet és problémát vet fel könyvében, s ezek mellett akcióban és izgalomban sem szenvedünk hiányt. A Darwinia amellett, hogy egy egyben szórakoztató és komoly olvasmány, egy érdekes darab Wilson munkásságában is. Mindaz megtalálható itt, amit később a Pörgés-trilógiában úgy szeretünk: elképesztő, apokaliptikus világok és az, hogy mennyi oldalról tudja bemutatni az emberiség erejét és kitartását, amivel az szinte bármit képes túlélni, legyen szó akár a Nap elsötétüléséről vagy egy idegen, betelepülő dzsungelről.

november 13, 2015
Akik kilépnek a fantasy kereteiből

A Henry Lion Oldie egy írói álnév, amivel a Galaktika olvasói nagy valószínűséggel találkozhattak, hisz a 193-as (Lázár, kelj fel!) és a 269-es (A Senki háza) számban már olvashattak Oldie novellákat. Most a Galaktika 308-ban egy újabb írás, Enyém a bosszú, én majd megfizetek első része található meg.

Különös, változatos stílusú, az átlagostól teljesen eltérő jelzőkkel szokták jellemezni az Oldie írásokat. A nem hétköznapi stílusért két író ukrán író felelős: Oleg Ladizsenszkij és Dmitrij Gromov. A Henry Lion Oldie nevet (röviden: H. L. Oldie) saját neveikből (Oleg és Dmitrij) alkották meg. Az orosz nyelven író szerzőpáros nagy népszerűségnek örvend saját hazájukban, de Európa több országában is. 1991 és 2012 között több, mint 200 könyvet jelentettek meg (ebbe a száma beletartoznak az újranyomások és a fordítások is), ebből 40 darab saját. Írói zsenialitásuk nem maradt elismerés nélkül, eddig több, mint 30 ukrán és más nemzetközi díjat és elismerést kaptak. Ezek közül a legrangosabb az Európai Science Fiction Társaság díja, amit 2006-ban nyert el Ladizsenszkij és Gromov a Kijevben tartott Euroconon.

A két író saját munkáikat filozófikus fantasynek szokták nevezni, az irodalomkritika viszont a posztmodern időszak mitologikus realizmusának nevezi őket. Akárhová is soroljuk ezeket a műveket, az biztos, hogy teljesen kilépnek a megszokott fantasy kereteiből. Nincs ez másként a Hening ciklusból származó Enyém a bosszú, én majd megfizetekkel sem. Ha elkezdjük olvasni, rögtön érezhetjük, hogy nem szokványos írással van dolgunk. Mintha a történelmi Európa bármelyik országába beillő vidéki városról olvasnánk, de valami mágikus mégis mintha lappangna itt. Főhősünknek, Peter Szljadeknek, és a történet későbbi részében belépő párnak (Vacek és Mina) is feltűnik. A környéken különös bánásmódban részesülő alakok, Bátyók és Boszik élnek. Kik ők és miért lesi mindenki az ő kegyeiket? Varázslók vagy csak egyszerűen szerencsések? Ahogy Peter és az újonnan érkezett házaspár egyre inkább elvegyül Jablonyecben, úgy derül ki egyre több és több minden a Bátyókról és a Boszikról.

A kisregény eredetileg a Peter Szljadek dalai gyűjteményes kötetben jelent meg. A könyvben 12 történeten keresztül ismerkedhetünk meg Peter kalandjaival szerte Európában. Bár pontosabb talán, ha úgy fogalmazunk, hogy azokról olvasunk, akikkel Peter találkozik, ugyanis főhősünk nem tartozik a tipikusan hősies fantasy szereplők közé. Nincsen emberfeletti ereje, nem rendelkezik mágikus tulajdonságokkal, csupán nagyon jó abban, hogy meghallgassa az embereket. És az életben is mi mást is csinálna az ember, mint azt, amiben a legjobb. Ennek a „különleges adománynak” köszönhetően Peter nem mindennapi figurákkal fut össze kalandjai során. Európát átívelő útja során meghallgatja egy bandita vallomását, egy mágustanonc sorsát, és egy naiv lányka bűnét is. Az utazás során Peter azonban olyan történelmi alakokkal is összeismerkedik, mint például a Borgiák, Vlad Tepes vagy Michelangelo, de még magához a Halálhoz is volt szerencséje. A Galaktika 308-ban található kisregényben most (vagyis az első részig még) nem találkozhattunk ismert alakkal, viszont remek szlávos hangulatot kaphatunk.

Misztikus, kissé őrült, de humoros és szórakoztató történetek születnek a H. L. Oldie név alatt. Ha valami fantasztikus posztmodernségre vágysz, nyugodtan lapozd fel a Enyém a bosszú, én majd megfizetekért a Galaktika 308-ban! A folytatás pedig a decemberi Galaktikába fog bekerülni.

november 9, 2015
Mint egy dobozából kiborított kirakós játék

Egy olvasott SF rajongó számára talán nem csenghet idegenül Gene Wolfe neve, aki összetett és nagy odafigyelést igénylő írásairól vált ismertté. Azonban akik még csak ismerkednének a neves szerzővel, azoknak a Galaktika 308 XL változatában megjelent két történet (Cerberus ötödik feje és John V. Marsch elbeszélése) tökéletes kezdés lehet.

Wolfe (1931-) műveire általában azt mondják, hogy sűrűn írt, utalásokkal megtűzdelt írások, melyekben a katolicizmus erős hatása is felismerhető. Első írása, The Case of the Vanishing Ghost 1951-ben jelent meg a The Commentator magazinban, azonban ez még nem aratott különösebb sikert. 1965-ben jött a Sir!-ben publikált The Dead Man (ez később újra megjelent a Young Wolfe: A Collection of Early Stories 2002-es kötetben), későbbi korai írásait pedig Damon Knight Orbit antológiájában lehetett olvasni. Első regényét 1970-ben publikálta Operation ARES címmel. Wolfe-ra azonban két évvel később, a Cerberus ötödik feje kötete után figyeltek fel igazán.

Számos csodálója közül Michael Swanwick sci-fi író a következő szavakkal jellemezte Wolfe-t:

Gene Wolfe a legnagyobb ma élő, angol nyelven alkotó író. Hadd ismételjem meg: Gene Wolfe a legnagyobb ma élő, angol nyelven alkotó író. Komolyan gondolom. Shakespeare jobb stiliszta volt, Melville fontosabb az amerikai irodalom számára, és Charles Dickens ügyesebb volt a karakterek megalkotásában. De a ma élő írók között nincs senki se, aki meg tudná közelíteni Gene Wolfe prózájának kiválóságát, gondolatainak tisztaságát és mondanivalójának mélységét.

Swanwick véleményét sokan osztják. Wolfe későbbi, különleges, összetett elbeszéléseiről ismert alkotásai nem maradtak elismerés nélkül: 1974-ben Nebula és Locus-díjat kapott a Doktor Halál szigete-ért (Galaktika 65-ben található magyarul), 1981-ben BSFA A kínvallató árnyáért (az Új nap könyve tetralógia első kötete), Nebula és Locus A Békéltető ereklyéért, 1983-ban Locus és August Derleth-díj A Lictor kardjáért, s az Új nap könyve sorozat további kötetei is díjözönt hoztak Wolfe számára. Még érdemes megemlíteni, hogy a Storeys from the Old Hotel gyűjteményes kötet először hozta el számára a World Fantasy-díjat, 2012-ben pedig World Fantasy életműdíjat nyert.

Ahogyan már feljebb is olvasható volt, Wolfe írásai összetett alkotások, amelyek az olvasót arra kényszerítik, hogy gondolkodó félként vegyen részt a műben. Összetett narrációja megosztja az olvasókat: vagy imádják vagy idegenkednek tőle. Alkotásainak ez, a védjegyévé vált vonása kicsit elbizonytalaníthatja az olyanokat, akik szórakozást vagy menedéket keresnek az olvasásban. Azonban arany középutat jelenthet a Cerberus ötödik feje című kötet: a három történetben már jelen vannak a wolfe-i jegyek, amelyet a gondolkodni vágyók nagyon is élvezhetnek, de a bizonytalanabbak kisebb dózisban ismerhetik meg az írót, ami alapján eldönthetik, hogy lesz-e kedvük Wolfe nagyobb hangvételű írásaihoz.

A Cerberus ötödik feje három elbeszélést kínál annak, aki kezébe veszi a kötetet: Cerberus ötödik feje, John V. Marsch elbeszélése és V.R.T. A címadó történet egy bordélyban nevelkedett testvérpár furcsa, apjukhoz fűződő kapcsolatáról mesél. A fiúk fényt derítenek egy végzetes titokra, aminek hatására egyikük drasztikus lépésekre szánja el magát. A történéseket az egyik testvér, #5 szívszaggató elbeszéléséből ismerhetjük meg. A második írás neolitikus vagy új kőkori mese, ami egy ikerpár (Sandwalker és Eastwind) életéről szól. Miután születésükkor elválasztották őket, későbbi életük során a lehető legmitikusabb körülmények között keresztezik egymás útját. Az elbeszélés egy álomszerű világba kalauzolja olvasóját, ahol az emberi természet sötétebb énjét fedezhetjük fel. Az utolsó mű John Marsch antropológusról szól, aki egy bordélyban tett látogatás után összetűzésbe kerül a törvény embereivel. Naplóbejegyzéseiből egy furcsa és bizarr történet bontakozik ki.

Látszólag a három történet teljesen független egymástól, azonban Wolfe több közös ponton keresztül egymáshoz köti őket. Ilyen pont például a környezet: a három írás a Saint Anne és a Saint Croix ikerbolygókon játszódik, amik örökös táncban keringenek együtt. Ez a világ messze, Földünktől távol található, környezete ember számára teljesen a szó legszorosabb értelmében földönkívüli. Egy nap azonban a földlakók meghódítják az új bolygókat, és az alakváltó bennszülötteket teljesen kolonalizálják. A hosszú évek során az akció olyan sikeresnek bizonyul, hogy az őslakókból alig maradnak, az ide érkezett emberek már meg is kérdőjelezik, hogy egyáltalán léteztek-e valaha.

A történetek főszereplői között is számos közös pontot találhatunk: mindhárman menekülnek valami elől és bizonytalanok saját magukat illetően. Mindegyiket életüknek olyan szakaszában láthatjuk, amikor át kell esniük saját beavatásukon, ami során gyerekből érett felnőtté kell válniuk. A főhősök felnövését egy szövevényesre szőtt cselekményen keresztül kísérhetjük figyelemmel – ez szintén közös pont a három történetben. Mindhárom írásban már a kezdet előtt megismerhetjük a végkifejletet, a kezdet és vég közötti eseményeket pedig egy látszólagos összevisszaságban látjuk. Olyan az egész, mint egy dobozából kiborított kirakós játék, aminek egyes részeit még el is dugták előlünk. De megéri elfogadni Wolf kihívását és a szétszórt történetmorzsákból összerakni a cselekményt, hisz egy nem mindennapi írás tárul fel előttünk.

Habár Gene Wolfe-ot nem szokták a legnépszerűbb sci-fi vagy fantasy írók közé sorolni, de munkássága szinte megkerülhetetlen. Egyszer legalább minden fantasztikum kedvelőnek el kell merülnie egy írásában. Ha eddig valamilyen okból idegenkedtél bármelyik Wolfe könyvtől, most itt az alkalom, hogy kilépj kicsit a komfort zónádból az ehavi Galaktika XL oldalain keresztül.

november 7, 2015