Idén októberben végre magyar nyelven is teljes lesz Joe HaldemanÖrök háború trilógiája: megjelenik a zárókötet, az Örök szabadság.
1974-ben Haldeman még nem is sejtette, hogy valaha kiadják Örök háborúcímű science fiction regényét, amelyet a vietnámi háborús élményei ihlettek. Egy szerencsés találkozásnak köszönhetően végül 1975-ben megjelenhetett a történet, mely később Hugo – és Nebula-díjat is nyert. A siker ellenére a folytatás sokára váratott magára. Haldeman először 1997-ben írt újra az Örök háborúhoz kapcsolódóan: ez volt a tematikus kötet, az Örök béke, amely csak témájában kapcsolódik az előző kötethez. Azonban 1999-ben megjelent a tényleges folytatás, az Örök szabadság. Most végre a magyar olvasók is kézbe vehetik.
A harmadik kötet az Örök háború eseményei után veszi fel a történet fonalát. William Mandella egy eljegesedett bolygón él családjával és más olyan katonákkal, akikre már nincs szüksége a hatalomnak. Azért kerültek ide, mert nemet mondtak az Ember nevű csoporttudat ajánlatára: nem csatlakoztak a közös tudathoz, hanem önálló egyénekként akartak továbbélni. Döntésük azonban nem csak számkivetéssel, hanem sokkal kegyetlenebb bánásmóddal is jár: egyfajta genetikai biztosítékként tűrik meg őket a kívüleső bolygón. Mandelláék megelégelik sorsukat és kiutat keresnek. Megpróbálnak a jövőbe utazni, ahol talán már nem él a csoporttudat kegyetlen uralma és végre elérhetik az örök szabadságot.
Haldeman folytatja az előző részekben megkezdett témák kifejtésért, mint például a veteránok helyzetét a társadalomban és a közösség viszonyát a visszatérő katonákhoz. Azonban filozófikusabb kérdéseket is feltesz. Az egész regényt átszövő problémakör az emberhez kötődik: Tulajdonképpen mi is tesz minket emberré és meddig terjed emberségünk határa? Emellett Haldeman foglalkozik a szabad akarat és az eleve elrendelés kérdésével is. Ezek mind olyan témák, amelyek még napjainkban is aktuálisak.
A gazdag filozófiai fejtegetések és társadalmi problémák bemutatása mellett a regény történet szempontjából is hozza az elődeinek minőségét. Charles de Lint (a Newford-sorozat írója) szerint a harmadik részben minden megvan, amit elvárunk egy jó science fictiontől. Kiemeli a remek karakterizálást, aminek köszönhetően a régről ismert szereplők még árnyaltabbak lesznek és az újak pedig tökéletesen beilleszkednek a trilógia világába. Emellett a fictionből a science sem fog hiányozni, hisz ebben a kötetben is számos érdekes tudományos spekulációval ismertet meg minket Haldeman, amit egy nagyon kalandos, állandóan pörgő történetbe csomagolt.
Az Örök háború-sorozat tehát egy izgalmas és rengeteg gondolkodnivalót adó kötettel ér véget. Kicsit mást kapunk, mint az előző két könyvben, de Haldeman hamisíthatatlan hangja az Örök szabadságban is erősen jelen van.
Ma 20 éve, hogy először jelent meg Neil GaimanSoseholja. Keletkezésének története olyan kalandos, mint maga a regény, az elmúlt évek során pedig további formátumokban is életre tudott kelni. A kerek évforduló alkalmából tekintsük át ennek a különös könyvnek a történetét.
A sorozat bukása és a könyv felemelkedése
Megszokhattuk, hogy a legtöbb esetben könyveket adaptálnak filmmé vagy sorozattá, azonban a Soseholnál ez pont fordítva történt. Valamikor a kilencneves évek közepén Lenny Henry és Gaiman összeültek abból a célból, hogy együtt alkossanak valamit. Henry felvetette egy Londonban játszódó, hajléktalanok törzséről szóló sorozat ötletét. Gaiman kicsit tartózkodva kezelte ezt a felvetést, ugyanis nem tartotta jó üzenetnek a hajléktalanság „menőnek” való beállítását. A problémát végül úgy oldotta fel, hogy a történetet igyekezett minél távolabbra helyezni a saját valóságunktól: így született meg a másik London ötlete.
A végleges változat tehát így szól: Richard Mayhew Londonban éli mindennapjait, amíg nem botlik bele az utcán egy súlyosan sérült lányba. Richard azonnal a bajbajutott segítségére siet, azonban nem is sejti, hogy mibe keveri ezzel magát. A lány – akiről később kiderül, hogy Ajtónak hívják – gyógyulása és távozása után főhősünk élete kitörlődik a Fenti Londonból és lassan átcsusszan a Lentibe.
Gary Bakewell Richardként
A Sosehol minisorozat 1996.09.12-én debütált a BBC 2-n, szeptember 16-án pedig regény formájában is megjelent. Adott volt egy izgalmas alapötlet, egy izgalmas, intelligensen megírt történet és olyan emlékezetes szereplők, mint de Carabas márki, Vadász vagy Old Bailey. És mégse váltotta be a sorozat a hozzá fűzött reményeket. Egy a rádiójátékhoz kapcsolódó interjúban Gaiman azzal foglalta össze a bukás okát, hogy megelőzték korukat: a 90-es években nem állt rendelkezésre olyan szintű technológia, amivel ténylegesen életre lehetett volna hívni a Lenti Londont. A megfelelő technikák és eszközök hiánya mellett a projekt pénzügyi problémákkal is küzdött. Egyik példa erre az anyag felvételének esete: először videóra rögzítettek, később pedig filmszerűvé tették a felvételeket, azaz az eredeti mozgókép anyag megjelenését úgy alakították át, hogy azt a hatást keltse, mintha eredetileg filmre rögzítették volna. Emiatt sok kritikát kapott a sorozat a maga idejében. A képi világhoz kapcsolódóan Gaiman is megjegyezte, hogy nagyon csalódott volt, amiért nem tudták úgy megvalósítani az elképzeléseit, ahogyan szerette volna. Példának a London Nagy Fenevadját hozza, ami szerinte a sorozatban inkább hasonlít egy „szomorú varjúra”, mint egy fenyegető szörnyetegre.
A regény változatot 3 epizód levetítése után adta ki a BBC Books. Lényegében nem tért el nagyban az eredetitől, csak annyiban, hogy Gaiman néhány részt jobban be tudott mutatni, mint például a Harrodsban tartott Lebegő Vásár (a tévésorozatban ez a rész a Battersea erőműnél játszódott, mivel az utolsó pillanatban a Harrods vezetősége visszakozott a forgatástól). Hogy a plusz betoldásoknak vagy csak a könyves formátumnak köszönhetően, de a Sosehol, mint regény hatalmas sikert aratott. Több nyelvre is lefordították (az angol Wikipédia bejegyzés szerint 22-re), 2006-ban pedig elkészült egy úgynevezett „Author’s preferred text” (az író által preferált szöveg) kiadás is, ami az eredeti angol és nemzetközi verziókból állt össze némi hozzátoldással együtt.
Sosehol továbbélése
A regény sikerével azonban nem ért véget a Sosehol. Bőven a megjelenést követő években több médiumba is átemelték a történetet. 2005-ben, például megjelent egy 9 részes képregény, amit a Lucifer írója, Mike Carey jegyzett. 2006-ban Eve Butler és Sasha Travis hívták életre Lenti Londont a Savannah Actor’s Theatre-ben, majd az ő előadásukat több színházi feldolgozás is követte. 2009 körül tervben volt egy filmadaptáció is, azonban később elvetették a projektet.
Legutóbb (pontosabban 2013 környékén) nagy média visszhangot kapott egy újabb adaptálás, egy a regényen alapuló rádiójáték. 2013. 03. 16-án a BBC Radio 4 sugározta először a 6 részes művet. A történetnek ez az újrahívása igazi különlegesség, több szempontból is. Egyik figyelemfelkeltő és szembetűnő dolog a castingja. Napjaink legismertebb és persze tehetséges színészei kölcsönözték a már jól ismert szereplők hangjait. Richardként James McAvoy (X-men: Az elsők), Ajtót a Trónok harcából már ismert Natalie Dormer alakítja, Islington angyalt Benedict Cumberbatch (Sherlock, Hobbit) kelti életre, de hallhatjuk a rádiójátékban Sir Christopher Lee-t, Bernard Cribbinst (Doctor Who), de magát Neil Gaimant is.
Sosehol megálmodója úgy érzi, talán a rádiójáték a tökéletes médium története számára. Az ő szavaival élve olyan az egész, mint egy nagy költségvetésű film, ami a fejedben forog. A színészek adottak, de mi képzeljük magunk elé a történéseket és a környezetet. Gaiman úgy érzi, ez az új változat azzal a tulajdonságával, hogy engedi a befogadót is részt venni a mű megalkotásában már kárpótolta a sorozat félresiklásáért. Még reméli, hogy a fiatalabb közönségnek olyan élmény lesz a Sosehol rádiójáték, mint anno neki a Galaxis útikalauz stopposoknak hasonló rádiós feldolgozása.
Visszatérés Lenti Londonba?
Aki olvasta a regényt vagy esetleg látta a sorozatot (netalán meghallgatta a rádiójátékot) tudja, hogy a Sosehol egy lezárt, kerek történet. Azonban Gaiman sosem zárkózott el egy esetleges folytatás ötletétől. George R. R. Martin és Gardner Dozois által összeállított Zsiványok (2014) antológiában például található egy de Carabas márkiről szóló novella (Hogyan szerezte vissza a kabátját a márki), de Gaiman tervez egy konkrét folytatást is TheSeven Sisters címen. Egyelőre még nincs hír megjelenési dátumról, sem arról, hogy elkezdett-e rajta dolgozni, de terveinek csak örülhetnek azok, akiket elvarázsolt a Sosehol.
Ritka az olyan történet, ami ennyi formátumban képes helyt állni, de Neil GaimanSoseholja ezek közé tartozik. Mindegyik médium tudott pluszt adni az eredeti sorozat változathoz, más megvilágításba helyezni azt. És mint egy boldog mesénél, végül az író is megtalálta a számára legtökéletesebb kifejezőeszközt. Így élte eddigi 20 évét a Sosehol.
A szeptemberi Galaktikában Pakisztán legismertebb sf írójától, Usman T. Maliktól olvashattok. Egy különös pakisztáni család energiáinak elpárolgása című, Bram Stoker-díjas novellája mindazt tartalmazza, amiért Malikot nem csak hazájában, hanem nemzetközileg is elismerik.
Usman T. Malik azon széles érdeklődéskörű írók táborát népesíti, akik a világról gyűjtött tudásukat és tapasztalataikat műveikbe is beleszövik. Malik például nagy előszeretettel tanulmányozza a szúfi költészetet (Az iszlám misztika hiedelem – és szokásrendszeréhez köthető versek. A legismertebb szúfi költő Rúmi volt), hobbi szinten gitározik, civilben pedig egészségügyi dolgozóként segít az embereken. Emellett sokat tesz hazájában a sci-fis közösségért. Például az ő nevéhez köthető az első pakisztáni sci-fi írói workshop, amit 2014-ben tartott Musharraf Ali Farooqi pakisztáni-kanadai íróval Lahorban. Pakisztánban született, majd később Floridába költözött – az emigrálás is számos élménnyel gazdagította Malikot, melyek novelláiban is visszaköszönnek.
Usman T. Malik
A sci-fis közösség leginkább az író atmoszférateremtő képességért, a horror klasszikus megjelenítésért és naturalista ábrázolás módja miatt dicsérik írásait. Saját elmondása szerint utóbbiban egy urdu író, Saadat Hasan Manto inspirálta. Történetei olyan sf magazinokba kerültek be, mint a Strange Horizons, The Apex Book of World SF, de számos best of kötetbe is beválogatták (pl. The Best Science Fiction and Fantasy of the Year). 2014-ben első pakisztániként nyerte el a Bram Stoker-díjat az Egy különös pakisztáni család energiáinak elpárolságával (a későbbiekben Egy különös pakisztáni családként fogok rá hivatkozni). A novellát a zsánerirodalom olyan nagyjai dicsérték, mint Neil Gaiman, Ken Liu és Samuel R. Delany.
A történet, ahogy azt a cím is sejteti, egy pakisztáni család életébe invitál minket. Két testvérrel, Tarával és Sohaillal ismerkedünk meg, akik nap, mint nap súlyos tragédiákkal néznek szembe. A novella elején Sohail elhunyt menyasszonyát siratja, majd hátrahagyja addigi életét és a Hegyre távozik. Tara egyedül marad beteg édesanyjával egy olyan világban, ahol nőként korántsem egyszerű boldogulni.
Malik novellái általában tisztán sci-fi vagy horror írások, azonban az Egy különös pakisztáni családot a kritikusok nehezen sorolják be konkrét zsánerbe. A kémiai bevezetők, a drónok jelenléte és egyéb a tudományhoz köthető elemek sejtetik, hogy egy science fictionnel van dolgunk, azonban a pakisztáni élet bemutatása és a testvérpár körül ólálkodó szörny egyrészt egy realista műnek láttatja az írást, másrészt pedig egy misztikusabb hangulatú történetnek. De talán nem is kell ennyit merengeni a műfajkérdésen, tekintsük ezt egy több mindenből építkező hibridnek, ami végül egy nem mindennapi olvasmánnyá vált. Malik szépirodalmi igényességgel alkotta meg történetét, ami több szinten is olvasható – talán emiatt is nehéz besorolni egy konkrét műfajba. A fentebb már taglalt írói képességei itt is erősen jelen vannak, mint például a horror ábrázolása. Ennél a novellánál nem klasszikus horror elemekre kell számítani, inkább a belső félelmek kivetüléseként értelmezendőek ezek a leírások. Egyik jó példa erre, amikor Tara az épp távozóban öccsét figyeli, miközben már látja rajta a vért és a sav okozta sérüléseket. De a későbbiekben felbukkanó szörny is hasonló funkciót tölt be.
„Találd meg saját sötétségedet” – üzeni Malik
Malik ennél a novellánál is erős az atmoszférateremtésben, pusztán szavak segítségével képes otthonának tájait pulzáló, szinte élő környezetté varázsolni. Ezt az érzést csak felerősítik az aprólékosan részletezett naturalista leírások is – legyen az akár egy narancsgerezd kitüremkedése vagy az emberi szemet átszövő erek bemutatása. A mesterien megteremtett környezet és hangulat mellett maga a történet sem marad el. Ken Liu-t idézve, Malik novellája olyan erőteljes írás, melyben a tudomány nyelvén keresztül láthatjuk az igazságért való folytonos küzdelmet. Ez tökéletesen összefoglalja a természettudományok felé forduló Tara életét. Az összes tragédiát, amit ember csak elviselhet, a lány megtapasztalja. Küzdelme megindító, miközben mentes minden túlzó szentimentalizmustól. Mindez pedig egy elkerülhetetlen találkozásban teljesedik ki, amit áthat a szúfi versek szellemi öröksége is.
Az Egy különös pakisztáni család energiáinak elpárolgása novella összességében egy olyan egyedi hangú írás, amilyet ritkán olvashatunk. A sok írói bravúr és aktuális témák mellett talán az a legnagyobb erénye, hogy Malik nem kultúrájának egzotikumával próbálja érdekessé tenni írását, hanem saját kreativitásával.
A fejléckép Larissa Sansour palesztin származású rendező In the Future They Ate From the Finest Porcelain című sci-fi filmjéből származik.
A Lovecraft öröksége köré épített fanzin, a Black Aether népszerűsége továbbra is töretlen: a 2. számban már 15 weird történetet olvashattunk, az elsőhöz hasonlóan gyorsan fogyott, és pár napja már a 3. szám is megjelent. Azonban az legújabb példány előtt néhány gondolatot osztanánk meg a júniusi weird adagról. A színvonalas első szám után nagyon vártuk a következőt, az pedig csak még inkább felcsigázta a kíváncsiságunkat, hogy két, a Galaktikához köthető szerző is belekóstolt Lovecraft világába: egyik Startos írónk, Ronil Caine és online munaktársunk, Schubert István, azaz Cotter Blackstone.
Ahogy felmerül egy folytatásos tévé vagy regénysorozat kapcsán is, hogy tudja-e tartani az első évad/rész minőségét, úgy egy magazinnál is. A Black Aether főszerkesztője, Tomasics József úgy érzi, már az első számmal elérte az általa kitűzött célt: ösztönözte, inspirálta a magyar alkotókat és az ő írásaik pedig eljutnak a furcsa irodalom hazai rajongóihoz. A fanzin sikeréből fakadó még nagyobb lelkesedés magán a Black Aetheren is látszik. A 2. számon érezni, hogy a szerkesztők igyekeznek kialakítani egy régebbi korokat idéző kiadvány képét, miközben igazodnak a mai trendekhez is. A Weird Tales-re emlékeztető belsőt nagyon hangulatossá teszik a külső és belső illusztrációk, kedveznek a mi színes-szagos képekhez szokott szemünknek is. Mindegyikből árad a sejtelmesség és a természetfeletti, ezzel rögtön berántva minket a lovecrafti világba. A Black Aether azonban nem csak küllemében, de tartalmában is illeszkedik az előző számhoz, minőségben sem marad el. Ezt bizonyítja is, hogy a szerkesztők igyekeznek egy sajátos, csak a fanzinra jellemző felépítést és stílust tartani, véglegesíteni. Egy biztos lap és olvasóközönség kialakításához ez elengedhetetlen.
A novellákban továbbra is közös vonás a különös események megmagyarázhatatlansága, a megválaszolatlanul maradt kínzó kérdések. A történetek szereplői ismét az ismeretlennel és az emberen túliakkal találják magukat szemben. Azonban hiába a sok közös téma, a megvalósítások nagyon is különbözőek, ami csak a fanzin javára válik. A 15 írást tartalmazó júniusi Black Aetherben találhatunk egy a szerepjátékokat megidéző írást (Bacsai Gábor: Halszag, villámok és alvó istenek), kifordított Bonnie és Clyde történetet (Kökény Pál: La mek), egy kicsit magyar népmeséket idéző bizarrót (Komor Zoltán: Lebbencs-Cthulhu) és más egyéb, érdekes kísérletezést.
A felhozatalból kiemelkedő Lir Morlan Időtlen hírnöke. A történetben egy tengerparti kisvárosban élő magánnyomozó eseménytelen életébe csöppenünk. Épp feladni készül munkáját és valami élhetőbbet nézni, amikor egy Olivia Waters nevű hölgy keresi meg egy szokatlan kéréssel: egy halálos áldozatokat követelő rítust kell megtörni. A fanzin leghosszabb írásában Morlan egyszerre idézi meg a film noirok világát és a lovecrafti hagyományokat, miközben maga a történet is egy sajátos hangulatú okkultista kalandba invitál minket.
Ki kell még emelnem Varga István Vegetáció című novelláját is, ami egy intézetben élő férfi bevillanó emlékeibe enged betekintést. Varga az igazság kimondásának problémáját járja körül egy nagyon ötletes koncepcióban. Hasonló kreatív megoldással közelít a lovecrafti hagyományokhoz Ronil Caine is. A Csapda főhőse egy túrázó kisfiú, aki rosszkor volt rossz helyen. Gondolatait egy jegyzetfüzetből ismerhetjük meg, és itt mutatkozik meg Caine azon tehetsége, ami már a Lilianben is kiemelkedő volt: nagyon hitelesen tud megjeleníteni bizonyos karaktertípusokat. A Csapdában szereplő kisfiú beszédstílusa és az őt fenyegető veszély közepette felmerülő gondolatai (pl. „A szüleim, az a kevés barátom, nincsenek többé. Nem fogom megérni a tizennyolcadik születésnapomat sem.”) olvasva tényleg olyan érzésünk van, mintha egy gyerek szemén keresztül látnánk az eseményeket. Emellett pedig kapunk egy igazán meglepő lezárást is, ami teljesen más értelmezést ad a novellának, mint amire először gondoltunk. Online munkatársunk, Cotter BlackstoneMezőőr írásában egy kifejezetten negatív figurát láthatunk új állásában: egy őr, aki a faluhoz közeli mező és erdő történéseit figyeli. Caine-hez hasonlóan Blackstone is tökéletesen megidézi a weird történetek hangulatát, de kicsit a southern gothic (azaz déli gótika) világa is megelevenedni látszik. A kezdet ígéretes, reméljük, a következő számban olvasható folytatásban még jobban elmerülhetünk a sejtelmesen felvezetett eseményekben.
A bővülő tartalom mellett a pozitív fejlődést és a lelkesedést is látni a 2. számban, egy-két apróságtól (pl. korrektúra) eltekintve összességében ismét egy színvonalas lapot állított össze a Black Aether szerkesztősége. Kívánjuk, hogy az olvasók és az alkotók lelkesedése ne csökkenjen, még sok ilyet!
A horror kedvelői 2017-ben izgalmasnak ígérkező borzongásra számíthatnak Stephen King klasszikusának feldolgozása kapcsán. Többnyire ismeretlen neveket láthatunk a résztvevők között, ám az a színész, aki Pennywise-t, a „gyilkos bohócot” fogja életre kelteni, talán kicsit ismerős lehet a Beavatott-sorozat egy bizonyos darabjából, a Hűségesből mint a Matthew nevű karaktert alakító színész. A svéd Bill Skarsgård jellegzetesen kisfiús arca miatt érdekes alakításra számíthatunk.
Már korábban is megjelent egy kép az új Pennywise-ról, viszont most láthatunk egy egész alakosat a hátborzongató lényről. Sok a különbség a régi, Tim Curry által megformált antagonista és őközte, nevezetesen utóbbi külleme sokkal vékonyabb, számos elemet elhagytak róla, hogy egy középkori cirkusz résztvevőjét idézze.
A film további színészei közt szerepel Finn Wolfhard, Jeremy Ray Taylor, Jaeden Lieberher, Nicholas Hamilton, Owen Teague, Sophia Lillis és Wyatt Oleff, a rendező pedig Andrés Muschietti, aki a Guillermo del Toro nevével fémjelzett dark fantasy, a Mama révén már bizonyította, hogy képes feszültséggel teli, eredeti filmet készíteni.
Csak hogy az eredeti film történetéről is ejtsünk pár szót: A hatvanas években hét kiközösített gyerek egy „Vesztesek klubja” nevű csapatot alakít, majd felveszik a harcot egy gyerekgyilkos bohóc démonnal. A szörnyet legyőzik és elkergetik, de nem ölik meg, úgyhogy fogadalmat tesznek, Pennywise bármikor is térjen vissza, ők ott lesznek.
Az új Azt jelenleg még a kanadai Torontoban forgatják. Bemutatójára 2017. szeptember 8-án számíthatunk, már ha eléri a magyar mozikat, de bizonyosan el fogja.
A Moly könyves közösségi oldal alapján Hannu Rajaniemi Jean le Flambeur sorozatát és Emmi ItärantaA teamesternő könyve című regényét, a finn sci-fi két kiemelkedő művét nagyon szerette az ottani közönség. Ha nagyon egyszerűsíteni akarjuk ezt, akkor mondhatjuk azt is, hogy itthon szeretik a finn sci-fit. De vajon mit alkottak még az északon élő nép írói a zsánerben? Észtország után egy másik finnugor nép science fiction irodalmába, a finnekébe tekintünk be a Sci-fi a világ körül rovaton keresztül.
Az első sci-fi művek:
Az egyik első finn SF írók egyike: Arvid Lydecken
Csehországhoz hasonlóan Finnországban is messzire nyúlnak a sci-fi kezdetei: már 1883-ban volt finn nyelven íródott, SF-nek nevezhető mű (Evald Ferdinand Jahnsson írása az Aura magazinban). Az első, mai értelemben vett finn science fictionnek Arvid LydeckenMatha kuuhun (Csillagok között, 1912) kisregényét tekintetjük. A történet a még most is távoli jövőben, 2140-ben játszódik, ahol Helsinki marslakók támadásának esik áldozatául. Lydeckent követően más írók is írtak SF-eket, de érdekességként ezeknek volt egy közös eleme: a bolsevik mozgalomtól való félelem. Ilyen regény például Konrad Rehtimäki Ylós kelvetistä-ja (A pokolból felfelé, 1917), Kapteeni Teräs (azaz Jalmari Kara) Suur isänmaa-ja (A nagy szülőföld, 1918) és Aarno Karimo Kohtalon kolmas hetkije (A sors harmadik pillanata, 1926). Azonban a legjobbnak tartott mű ebből a témából H. R. Hali (Rudolf Rikhard Ruth) 1919-es regénye, a Neljännen ulottuvuuden mies (A negyedik dimenzió embere). A történet szerint egy új kémiai vegyületnek köszönhetően az emberek képesek lesznek átlátni, majd keresztülmenni a szilárd anyagokon. Egy másik, hasonló témájú Hali-történetben, a Viimeisellä hetkellä -ben (Az utolsó pillanatban, 1922) egy igen merész szemszögből mesél a Föld lehetséges jövőjéről. Ezt tartják az első modern finn sci-finek, amely jócskán megelőzte saját korát.
A 20. század közepe:
Az igazi sci-fi lázra az 50-es évek elejééig várni kellett, azonban a mai napig is emblatikusnak számító finn SF történet már a 40-es évekre megszületett. Ez az Outsider álnéven író Aarne Haapakarki sorozata, az Atorox. Az első kötet, az Atorox, ihmisten valtias (Atorox, az emberek ura) 1947-ben jelent meg, és további öt részt született a robot kalandjairól. A műnek akkora hatása volt Finnországban, hogy az 1983 óta kiosztásra kerülő finn sci-fi díj is róla kapta a nevét. Ez a Turun sf társaság legrégebbi és rangosabb díja.
Az első Atorox borítója
Atoroxszal nagyjából egy időben jelent meg egy másik érdekes sci-fi regény, Volter Kilpi Gulliverin matka Fantomimian mantereelle-je (Gulliver utazása Fantomimia kontinensére, 1944). A történetben Jonathan Swift jól ismert Gulliverje elhagyja a 18. századot és a jövőbe látogat.A 30-as, 40-es évek sci-fijei közül még érdemes megemlíteni az angol nyelven íródott Sigurd Wettenhovi-Aspa regényt, a The Diamondking of Sahara-t (A Sahara gyémántkirálya, 1935) és a svédül írt Undred från kraterönt (A Krater sziget csodája, 1939), Ole Eklundtól. Még velük egy időben alkotott Martti Löfberg ponyvaíró is, aki számos sci-fivel gazdagította a zsánert, mint például az Osiriksen Sormus (Ozirisz gyűrűje, 1934) című Egyiptomban játszódó időutazós történetével.
A finn sci-fiben 1953 mérföldkőnek számít, hisz ekkor jelentek meg az első lefordított amerikai SF-ek, továbbá ekkortájt épült be a köztudatba a science fiction, mint fogalom. Ezek új lendületet adtak a közösségnek is, egyik példa rá az Otava versenye: irodalmi pályázatot hirdettek olyan elbeszélések számára, melyek a technológia világában játszódó. A sok történet közül Armas J. Pulle Lentävä lautanen sieppasi pojat –ja (A repülőcsészealj elrabolta a fiúkat, 1954) nyert, amiben hangya-szerű marslakók indítanak inváziót a Föld ellen.
A 20. század második fele:
Erkki Ahonen egyik regénye, a Paikka nimeltä Plaston
A nagy lelkesedés a 60-as évekre visszább esett, említésre méltó íróként talán Erkki Ahonent érdemes kiemelni, aki ekkor, majd a hetvenes években alkotta legnagyobb műveit. Érdeklődése főleg a számítógépek világa felé irányult. Egyik regényében, a Paikka nimeltä Plastonban (1986) egy számítógép által irányított bolygóra látogathatunk el. A Tietokonelapsiben (1972) egy emberi embrió kivágott agyrészét egy számítógéppel kötnek össze. A Syvä matkaban (1976) már nem a számítástechnikáé a főszerep, de szintén egy érdekes ötlettel játszik el Ahonen: milyen is lenne egy tudatos faj fejlődése egy másik bolygón.
Ahonen kortársai közül még érdemes kiemelni Riso Kavanne Viimeinen uutinen-jét (A legfrissebb hírek, 1970), ahol a közeli jövő politikai változásait vázolja fel, de nem szabad megfeledkezni Bo Carpelan Rösterna i den sena timmen (Késő órai hangok, 1971) című regényéről sem, amiben az író a nukleáris háborút a lakosság személyes érintettségén keresztül mutatja be.
Hannu Salama
A 80-as években indultak azok az írók, akik a mai napig alkotnak a zsánerben. Közülük a legkorábban indultak Jukka Pakkanen, Hannu Salama, aki eredetileg inkább szépirodalomban alkot (pl. Szent Iván-éji tánc), Kari Nenonen és Pekka Virtanek. Számos, néha meghökkentő ötletekből írták meg sajátos SF-üket. Pakkanen legismertebb írása, a Auruksen tapaus (Aurus ügye, 1980) egy teljesen egyedi jövőképet mutat be, Salama Amos ja saarelaiset ja (Amos és a szigetemberek, 1987) egy tömör történeten keresztül mesél a III. világháborút követő eseményekről, Kari Nenonen Messias (Messiás, 1989) című művében pedig Jézus Krisztust klónozzák a torinói lepelből.
Napjaink írói
Szerencsére a finn írók a mai napig lelkesednek a sci-fiért és születnek a jobbnál jobb regények, melyek közül néhány már mi hozzánk is eljutott. Ilyen a bevezetőben említett Hannu Rajaniemi és Emmi Itäranta, de nemzetközileg szintén ismert Johanna Sinisalo, Avi Tervonen, Eeva-Lüsa Tehumen, Anne Leinonen és Risto Isomäki (Elsodort világok).
Johanna Sinisalo
A felsorolt írók többsége először antológiákban bukkantak fel. Egyik ilyen az Atoroxin perilliset (Atorox örökösei, 1988), de a Jäinen vaeltaja (Jégvándor, 1986) is számos tehetséget sorakoztatott fel. A későbbiekben leginkább Johanna Sinisalo tudott komoly szakmai sikereket is elérni: eddig összesen 7 alkalommal nyert Atorox-díjat, első regénye, a 2000-ben megjelent Ennen päivänlaskua ei voi (angolul Herber Lomas fordításában, Not before sundown címen érhető el) a Finlandia-díjat, Finnország legrangosabb irodalmi díját is megkapta. Azonban tehetségét nem csak otthonában, de külföldön is elismerték: 2004-ben a Not before sundownért James Tipree Jr.-díjat kapott, Baby Doll című novellájáért pedig jelölték Nebulára és Theodore Sturgeon-emlékdíjra is. Sinisalót itthon Galaktika 102-ben olvasható Éjvíz (Yövesi, 1988) és Hanna (1988) írásai végett ismerhetjük.
Egy másik nemzetközileg is ismert finn írót, Hannu Rajaniemit talán nem kell bemutatnunk, hisz a Kvantumtolvaj (2010) és annak folytatásait olvastuk, de minimum hallottunk róluk. Elismertjégéhez talán az is nagyban hozzájárul, hogy angol nyelven alkot, de ez az áttörő sikerhez nem elegendő. Először a Deus Ex Humine című írása miatt figyeltek fel rá, amit a Nova Scotia: New Scottish Spaculative Fictionben (2005) publikáltatott. A kötetben olyan fantasztikus történetek szerepelnek, amelyekben a modern férfi és nő az északi mitológia helyeivel és figuráival néznek szembe pszichikai szinten.
Hannu Rajaniemi és a Jean le Flambeur sorozat
Rajaniemi 2010-re már saját regénnyel, a Kvantumtolvajjal jelentkezett. A könyv egy olyan világba kalauzolja az olvasót, ahol a Naprendszert mesterséges intelligenciák és az ő avatárjaik uralják. Itt él Jean le Flambeur (neve Jean-Pierre Melville rendező film noirjára, a Bob le Flambeurra utal) tolvaj is, aki gondolatokat, ékszereket és titkokat lop. Munkája nem veszélytelen, egy félresikerült akciót követően virtuális börtönbe is kerül. Egy fiatal lány képében érkező véletlen incidensnek köszönhetően kiszabadul, de igazi kalandjai csak ekkor kezdődnek el. Ebben az első ránézésre is kalandos regényben Rajaniemi egy összetett történetet ad nekünk, melyben rengeteg SF olvasóknak való csemege van. Például a Kvantumtolvaj, és a további folytatások (Fraktálherceg, A kauzalitás angyala) több alműfajt, mint az űroperát, a cyberpunkot és a hard sci-fit is feleleveníti, de az író foglalkozik a poszthumán evolúcióval is. Egy ilyen különleges mű nem kerülhette el a kritikusok figyelmét sem. Az első rész nagy sikereket ért el: 2012-ben elnyerte a Tähtivaeltaja-díjat, 2011-ben Locus-díjra és John W. Campbell-díjra is jelölték. A második részt, a Fraktálherceget szintén jelölték Campbellre.
Emmi Itäranta
Emmi Itäranta kortársaihoz hasonló nagy sikereket ért el első regényével, A teamesternő könyvével (Teemestarin kirja, 2012). A művet Kent egyetemén kezdte írni egy kreatív írás szeminárium keretén belül. Párhuzamosan dolgozott a finn és az angol kéziraton, 2011-ben végül beküldte a finn változatot a Teos kiadó Fantasy és Sci-fi irodalompályázatára. Itt az ő írását választották a legjobbnak, 2012-ben ki is adták. Finnországban hamar sikert aratott a regény, megnyerte a Kaleni Jäntti és a Nuori Aleksis-díjat. Az angol nyelvű megjelenés sem váratott magára sokat: 2014-ben jelent meg a HarperCollinsnál. A teamesternő könyve az angol nyelvterületeken is hamar a kritikusok figyelmének középpontjába került: jelölték Philip K. Dick-díjra, Golden Tentacle-re és Arthur C. Clarke-díjra is. További más országban is megjelent a regény: jelenleg 14 nyelven olvasható.
A teamesternő könyve finn kiadása
Maga a történet egy olyan jövőben játszódik, ahol a víz jelenti a legnagyobb kincset. A főszereplő, Noria kivételezett helyzetben van: apjának, a teamesternek köszönhetően nem kell vízhiánnyal küzdenie a lánynak és családjának a titkos forrásuknak köszönhetően. Azonban a történet előrehaladtával Noria kegyetlen választás elé kerül: jövőbeli teamesternőként védelmezze ősei titkát vagy segítse az egyre sanyarúbban élő falusiakat? A regényben szereplő szigorú és kegyetlen diktatórikus világot átitatja a teakészítés mágikus hagyománya. Szinte érezni, ahogy a teagőz, a tealevelek és az édes sütemények illata beburkolja Noria családjának világát, így védelmet adva nekik a politikai erőkkel szemben – ez is bizonyítja, hogy Itäranta milyen mesterien képes hangulatot teremteni. Emellett a történet ellen sem lehet kifogásunk, hisz olyan, mint a teamester mozdulatai a teakészítés szertartása alatt: kimért és sallangoktól mentes. Az írónő fokozatosan vezet be minket az általa elképzelt jövőjébe, csak akkor fedi fel a főhőst gyötrő titkokat, amikor elérkezett az ideje. Azonban a várható második kötetre is hagy elég izgulni valót Itäranta, így várhatóan az első részhez hasonlóan izgalmas lesz.
Kívülállóként, azaz nem finnként úgy látom, hogy a finn science fiction számtalan érdekes, olykor olyan ötletekkel van tele, amelyekre irigykedhetünk, hogy miért nem nekünk jutottak eszünkbe (persze ha írói ambíciókat dédelgetünk). Habár a klasszikus műveket nem olvashattuk magyarul, reméljük, a mai írók már eljutnak hozzánk is. Eddig jól haladunk, hisz legalább négy finn írótól érhető el itthon sci-fi. Reméljük, ez a szám csak növekedni fog a jövőben.
Az augusztusi Galaktika Retró rovatában most Vernor Vinge Távoli cél című novelláját olvashatjátok. Az 1972-es írás még mindig kínál érdekességet és izgalmat.
Az itthon is jól ismert Vernor Vinge számos művével bizonyította, hogy nem csak kiváló tudós, de tehetséges sci-fi író is. A legismertebb művéért, a Tűz lobban a mélybenért nyerte el első Hugó-díját 1993-ban, de a Metropolis gondozásában megjelent regénye, A szivárvány tövében is nyert Hugót és Locus – díjat, továbbá a HiperGalaktika 01-ben szereplő „Sütiszörny” kisregényét is díjjal ismerték el. Vinge-t főleg kreatív ötleteiért és a logikus történetépítésért tartják kiemelkedőnek. A Galaktika 317-ben olvasható „Távoli cél” is tükrözi ezt. Az Egyesült Államokban először 1972-ben jelent meg az Analogban, később pedig bekerült a The Collected Stories of Vernor Vinge című kötetbe. A novella magyarul először a Galaktika 140-ben volt olvasható.
Vernor Vinge
A történet egy Ilse nevű robotűrszondáról szól, amit egy fontos küldetésre indítanak az Alfa Centauriba: találni egy az emberi faj számára élhető bolygót. A gép az űrutazása során számos kalandba keveredik: kis híján elég a Napban, üzemanyaga vészesen fogy, egy bizonyos távolság után nem tud kapcsolatba lépni a Földdel és nem emlékszik küldetésére. Röviden mindenféle baj előfordul, ami egy ilyen vállalkozás során elképzelhető. De nem is a sok esemény teszi igazán izgalmassá Vinge novelláját, hanem az, ahogyan ő megközelíti a kalandokat. A történet ugyan E/3-as elbeszélőmódban van elmesélve, de mégis az az érzésünk, hogy végig Ilse mesterséges agyával gondolkodunk. Először kicsit idegenkedhetünk ettől, mivel a robot gondolatai főleg száraz adatokra és helyzetelemzésekre koncentrálnak, helyzetének komolyságával csak annyira foglalkozik, amennyire adott helyzete kívánja – és ez valljuk be, nagyon távol áll az emberi gondolkodástól. Másrészt pont ezért érdekes és mesteri Vinge írása: nem sok olyan mű akad, ahol ennyire érezni egy roboton, hogy egy gép, nem pedig érző lény.
A novella másik nagy erénye a lezárása, ami a meglepő csattanó példája is lehetne. A történet egyik központi konfliktusa az, hogy Ilse pontosan mit is felejtett el, mi az ő küldetésének lényege. Amint egyre többet foglalkozik ezzel a problémával, úgy kezd maga a cselekmény is egyre feszültebbé és ezáltal még izgalmasabbá válni. Ez az érzés csak az utolsó jelenettel oldódik fel, ami váratlanul jön. Nem szeretnék semmit sem lelőni azok számára, akik még nem olvasták a novellát, így csak annyit mondanék, hogy Vinge olyan lezárást adott az írásnak, ami mellől elégedetten állhatunk fel.
A Távoli célt főleg azoknak ajánljuk, akik már elmerengtek azon, milyen lehet egy űrszonda útja a végtelen világűrben. Vernor Vinge novellája segít betekintést nyerni egy ilyen kalandba egy kreatív módon kijátszott robot szemszögön keresztül.
Az augusztusi Galaktikában először olvashatunk Sandra McDonaldtól. Az amerikai SF írónő írása, a Szexis robotanya tökéletes képet ad McDonald munkásságáról, hisz minden megtalálható benne, amiért kint szeretik őt: sodró történet és megkapó ötletek.
Sandra McDonald
Sandra McDonald az az író, aki rengeteg mindenben próbálja ki magát, és ez az írásaiban is bőven visszaköszön. A Southern Maine egyetemen kreatív írást tanult, nyolc évig szolgált az amerikai haditengerészetnél, később pedig Hollywoodban is kipróbálta magát. Hivatalosan 2002 óta ír, de hamar sikeres lett. 2003-ban már James Tiptree Jr.– díjra jelölték a The Ghist Girls of Rumney Mill novelláját. Írásaiban leginkább a katonai szolgálat élményei érhetőek tetten, mint például a katonai SF sorozatában, a The Outback Starsban (2007), de több novellája is foglalkozik a katonasággal és a háborúval. A 317-es Galaktikában olvasható írásban is érezni a hadseregbeli éveket, de sokkal kiemeltebb szerepet kap McDonald másik kedvelt témája, a nemi identitás.
A Szexis robotanya a címe ellenére nem egy romantikus vagy erotikus történetet mesél el. A novella egy Alina nevű szexbot küldetését mutatja be: mesterséges méhében felnevelni a megbízó szülők gyermekét. A történet először az Asimov’s Science Fictionben (2012 April/May számban) jelent meg. Az olvasók közt akkora sikert aratott, hogy a magazin közönségszavazásán elnyerte az Asimov Reader–díjat.
Az írást két részre lehet osztani. Az elsőben Alina szexbot munkáját, azaz az emberi utódok kihordásának folyamatát ismerjük meg. A két, részletesen bemutatott terhesség során McDonald olyan témákat jelenít meg, mint a nők helyzete egyes kultúrákban (itt némi rokonság érezhető Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényével: az első családnál Alina hasonló helyzetben találja magát, mint Atwood Offredje), az emberek hozzáállása a robotokhoz, akár többféle szemszögön keresztül is. De maga az alapötlet (egy mesterségesen létrehozott lény hozza világra utódainkat) is rengeteg gondolkodnivalót és vitatémát ad.
A novella másik része egy váratlan fordulattal kezdődik. Ennek következményeképpen Alina találkozik egy különös emberrel, Corennel, akiről a robotlány nem tudja eldönteni, hogy férfi vagy nő-e. A közös túlélésért folyó útjuk alatt a másikkal való ismeretség révén mindketten rájönnek valami fontosra. Alina például „felülírja programját” és más célokra is fókuszál a benne fejlődő magzaton kívül, Coren pedig a robotlányon keresztül saját nemi identitását értelmezi újra. De ami talán a legérdekesebb a két szereplő kapcsolatában az, hogy miként is érnek egymás hűséges bajtársává. McDonald ennek felépítésével és érzékeltetésével teszi igazán remek történetté a Szexis robotanyát.
Nemiség, társadalmi kérdések és emberi kapcsolatok – ezekkel a témákkal találkozhatunk a Galaktika 317 nyitónovellájában. Ezek mellett pedig egy sodró lendületű, izgalmas történetet is kapunk egy robotlány és egy ember különös együttműködéséről.
George R. R. Martin a Trónok harca írója a sorozat befejeztével még korántsem fog elbúcsúzni a televízió világától. Szombaton blogján jelentette, hogy az Universal Cable Productions (az NBC Universal része) megvette a megfilmesítési jogokat a Wild Cardshoz.
A Wild Cards egy George Martin és Melina M. Snodgrass (Circuit-széria) által szerkesztett antológiasorozat. A ma már franchise-zá vált széria egy úgy nevezett megosztott univerzum, amelyet több író épít együtt. A Wild Cards világa mozaik regényekből, képregényekből áll össze, de már játék is készült hozzá. Az első regény 1987-ben jelent meg. Maga a Wild Cards ötletét egy Superworld szerepjáték-kampány ihlette, amiben olyan sci-fi írók vettek részt, mint Victor Milan (Guardians-sorozat), Walter Jon Williams (Hardwired), Gail Gerstner-Miller és a későbbi társszerkesztő Melina M. Snodgrass, a játékmester pedig maga Martin volt.
A mai napig jelennek meg Wild Cards-történetek, és eddigi majdnem 30 éves pályafutása alatt a science fiction és a fantasy nagyjai bővítették az univerzumot; például Pat Cardigan, Stephen Leigh, Howard Waldrop, az itthon nemrég megismert Max Gladstone, de még Rober Zelazny is írt a Wild Cardshoz.
Maga a történet egy alternatív II. világháborús világot mutat be, ahol egy idegen eredetű vírus pusztítja az emberiséget. A népesség 90%-ka megfertőződött, a kevés szerencsés, de inkább szerencsétlen túlélő (ez 9% a cselekményleírás szerint) eldeformálódott testtel vagy súlyos mentális problémákkal (vagy mindkettővel) tudja életét folytatni. A túlélők közt azonban akad 1%, akik maradandó sérülések helyett elképzelhetetlen és kiszámíthatatlan szuperképességekre tesznek szert.
A Wild Cards világa egy rengeteg potenciállal rendelkező univerzum, amit nem csak az izgalmasabbnál izgalmasabb történetek tesznek kiemelkedővé, hanem a színes fő és mellékszereplők. Reméljük, kapunk egy igazán ütős adaptációt.
Az augusztusi Galaktikában egy feltörekvő író, Naomi Kritzer novelláját olvashatjátok, Cicás képeket szeretnék címmel. Eredetileg a Clarkesworld 2015. januári számában jelent meg. 2016-ban több díjra is jelölték Novella kategóriában: Locusra, Nebulára és Hugóra. A jelölések közül végül a Locust és a Hugót tudta díjra is váltani.
Naomi Kritzer
Naomi Kritzer amerikai SF író és blogger, jelenleg St. Paulban, Minnesota államban él. 1999 óta ír, de már tinédzserként próbálkozott a publikálással. Tizenöt évesen elküldte egy fantasy novelláját a Marion Zimmer Bradley’s Sword and Sorceres antológiának, de nem jelentették meg. Sikeres debütálása óta (első megjelent novellája a Faust’s SASE) Kritzer főleg novellákat publikál (leginkább az Asmivos’s Analogba és a The Magazine of Fantasy and Science Fictionbe ír), de a Bantam Booksnál már megjelent két fantasy trilógiája (Dead Rivers és Eliana’s Song). Azóta pedig a Sword and Sorceres szerkesztői is elismerték tehetségét: 2004-ben beválogatták a Kin (Rokon) című novelláját az antológiasorozat XXI. kötetébe.
A 317. számban olvasható Cicás képeket szeretnék tipikusan az a mű, amitől jó érzésünk lesz. A történet elbeszélője egy mesterséges intelligencia, akit két dolog érdekel: a macskás képek és hogy jobbá tegye az emberek életét. Kellő távolsággal és rácsodálkozással ír a MI saját tapasztalatairól, az emberek félresiklott életéről és persze macskás képeiről.
Habár elég rövid a novella, számos minket is foglalkoztató kérdés fért bele. Az írás fő kérdése, hogy az emberek miért nem képesek változtatni életükön, még akkor is, ha minden adott a változáshoz vagy segítséget is kapnak. Kritzer nem ad választ a kérdésre, de elbeszélőjén keresztül néhány ismerős gondolat elhangzik. Például: Miért nem látja, hogy új munka kell neki? Miért nem megy el pszichológushoz? A MI kérdéseinél éreztem igazán azt, hogy egy mesterségesen felépített lény az elbeszélő, nem pedig egy ember. Természetesen mi is beleesünk abba a hibába, hogy ilyen kérdéseket teszünk fel egy bajban lévő ismerősünkkel kapcsolatban (megjegyzés: ebben a tekintetben Kritzer MI-je tekinthető emberinek), de ez magyarázható sok mindennel (pl. nem gondoljuk végig a teljes problémát, nem voltunk még olyan helyzetben, mint az épp felelősségre vont személy stb.). Viszont egy robottól/mesterségesen létrehozott valakitől nem várható el, hogy átlássa az emberi viselkedés érzelmi részét, hiszen teljesen máshogy gondolkodik, mint mi. A novellában is azt érezni, hogy a MI inkább logikai oldalról közelíti meg a problémákat, nem kalkulálja bele a kevésbé átlátható érzelmi részt.
A mondanivalón kívül kellemes perceket okozhat még a sok sci-fis kikacsintás. Az elbeszélő rövidebb bekezdésben foglalkozik Asimov robotikai törvényeivel, felemlegeti a Galaktikus útikalauz Marvinját, de legtöbbször Bruce Sterling Maneki Neko (Galaktika 273) történetére is utal annak barátságos robotja végett. Ezen kívül a MI saját létezésén és a valláshoz való kapcsolatán is elmereng. Mély filozófiai fejtegetésekbe nem megy bele, de mégis kellemes olvasni a sorait.
Összességében a Cicás képeket szeretnék egy kellemes kis történet, ami némi gondolkodnivalót is adhat egy emberi és nem emberi, gépi jegyekkel is rendelkező elbeszélővel. Akit érdekel a történet, az el tudja olvasni a Clarkesworldben és a legújabb Galaktikában.
