Kategória: Irodalom

SF-regény a Solaris egyik alapítójától

Erdész Róbert, a legendás Solaris zenekar egyik alapítója és billentyűse COLOSSUS címmel egy fantasztikus regénnyel jelentkezik október 25-én. A kötet a Scolar Kiadó gondozásában jelenik meg, de a Klubrádió és a Galaktika is támogatja. A könyv már megrendelhető a webáruházunkban, a Galaktikaboltban.

A COLOSSUS egy új trilógia első darabja, amiből kiderül, hogyan függ össze egymással egy terrortámadás, egy sorozatgyilkosság, a MyWords nevű számítógépes játék, a teremtő és az emberi létezés helye az univerzumban.

október 21, 2016
Az igazi Karinthy – Szabadalmi iroda a Galaktikában

Karinthy Frigyest nem kell bemutatni olvasóinknak. Tudjuk, hogy olyan alakja a magyar irodalomnak, aki nélkül sokkal szegényebbek lennénk. Bár sci-fi rajongókként biztosan tudjuk, hogy Karinthy a zsánert gazdagította remek írásaival, irodalom órákon erről mégis kevés szó esik. Ebben a hónapban a megújult Havi retro célja többek között az, hogy felidézzük Karinthy science fiction munkásságát: a 319-es Galaktikában a Szabadalmi iroda című írást olvashatjuk most.

A Magyar Scifitörténeti Társaság Karinthyt bemutató szövege szerint az író művein mindig érezni lehet „a gondolkodás izgalmát”. Az utókor főleg humoros írásai miatt tartja számon Karinthyt (Így írtok ti, Tanár úr kérem), aminek ő maga nem feltétlen örülne (már életében úgy érezte, hogy nem veszik elég komolyan gondolatait, erről A cirkusz című novellájában is megemlékszik). És valóban kár, hogy az általános figyelem inkább erre korlátozódik, miközben megjelennek műveiben azok a jegyek, ami miatt sokan kiemelkedő zsánernek tartják a science fictiont. Karinthy figyelemmel kísérte a tudomány fejlődését, számon tartotta az újdonságokat az élet minden területén, és eljátszott annak társadalmi hatásaival is. Erre jó példa az Utazás Faremidóba (1916), ami egyfajta 20. századba helyezett Gulliver utazásainak is tekinthető. Olyan mai napig népszerű sci-fis témák jelennek meg ebben a regényben, mint a szerves életet felváltó magasabb rendű létforma (lásd. Örök szabadság, vagy hogy még egy példát mondjak magyar sf irodalomból, a Galaktika 304-ben olvasható Márki István Visszafejtése), de a robotoknak is tekinthető szolaszik is a klasszikus science fiction elemek közé sorolhatóak.

A Szabadalmi iroda (1915) is magán viseli a tipikus Karinthy-jegyeket. A rövid hangvételű történet szatirikusan ábrázolt teremtéstörténetet mutat be: az Úr megteremti a világot, de előtte szabadalmaztatni kell a találmányt…

A mű eredetileg a Beszéljünk másról (1915) kötetben jelent meg, ami főleg az író karcolatait gyűjtötte össze. A Szabadalmi iroda sem több egy karcolatnál: röviden és szellemesen foglal össze egy problémát. Még érdemes tudni erről a műfajról, hogy általában valós eseményeken alapszik, egy-egy epizódot dolgoz fel. Ennek fényében válik igazán érdekessé Karinthy szövege. Végeláthatatlan vitákhoz vezetne, ha most belemennénk abba, hogy a világ Isten általi teremtése valós vagy nem valós esemény, de akármi is legyen a véleményünk, forma és mondanivaló szempontjából is kiemelkedővé teszi ezt a karcolatot a témaválasztás (az Úr szabadalmaztatja találmányát).

A műfaj definíciója szerint egy világosan megfogalmazott tanulság is szerepelni szokott az ilyen írásokban. A Szabadalmi iroda esetében ez szerencsénkre, vagy épp balszerencsénkre nem olyan világos. Első olvasásra a magyar bürokrácia nagyon jól ismert működése sejlik fel, ami úgy tűnik, még az Úristent sem kíméli, de ha figyelembe vesszük a rövid történet további részleteit, sokkal izgalmasabb mondanivalót is kaphatunk. Így azt mondhatjuk, hogy a Szabadalmi iroda rövidsége ellenére is rengeteg izgalmat tartogat. Kevésbé ismert Karinthy-mű, amiben ott van az író zsenije, jól ismert szatirikus hangvétele és sci-fis gondolkodása is. Kihagyhatatlan érdekessége a magyar sci-finek.

október 19, 2016
Hamarosan itt az Eshtar folytatása!

Nem szeretném az Eshtar első részét young adult műfajba tuszkolni – még annak ellenére sem, hogy maga az író is így tekint a regényre –, de az ígéretes folytatáshoz képest mégis talán ez lenne többek között a legkézenfekvőbb behatárolás. Egy ifjú lány a történet magja, aki számtalan megpróbáltatáson megy keresztül azért, hogy elfogadtassa magát férfitársai körében. Na, jó, ez azért nem teljesen igaz, legalábbis nem ebben a formában. Az Eshtar első része tele van kiváló karakterekkel, masszív világbemutatással, vallási meggyőződésekkel, női szerepvállalással, és társadalmak közötti differenciálódással. Mindez a főszereplő hősnőnk körül zajlik, aki hirtelen belecsöppen egy számára ismeretlen világba, amely szinte egyáltalán nem hasonlít a Földre. Ám téren és időn át kiderül, hogy az emberek nagyon is emberien viselkednek bárhol, ahol megvetik lábukat. Ha nagyon rá szeretnénk húzni az Eshtarra a YA-jelzőt, hát tegyük meg, de Michael Walden a folytatásban tovább megy, és sokkal epikusabb léptékben próbálja bemutatni Inisfael világát.

Szerepet kap az eddigi fontos kérdések mellett a felelősségtudat, de foglalkozni fog még a háború, szerelem, hazafiasság kérdéseivel is. Ezekből már könnyedén megítélhetjük, hogy valóban komolyabb, erősebb műről van szó. A trilógia első része sem kímélte az olvasó agyát, mert bizony sikerült sokszor megállítania, hogy elgondolkodjam egyes felvetéseken.

Az izgalom tovább fokozódik, az időutazós szálak egyre komplexebbé válnak, és a sötétből lassacskán előbújik egy újabb gonosz, ki világok pusztulását kívánja.

Inisfaelen nincs béke, a különböző diktatúrák elnyomásban tartják a társadalmat, így Vittoryára hárul a kötelesség, hogy tegyen valamit ez ellen.

Ismét nevezetes korokban járhatunk az Eshtar 2.-t olvasva. Walden elkalauzol minket a 16. századi Rómába, újra találkozunk Gilgamessel, de Inisfaelen is két idősík kap főszerepet a regény során.

Tehát akinek tetszett az Eshtar széria első felvonása, annak mindenképpen érdemes lesz elmerülni a folytatásban is. Aki pedig eddig még hezitált, ne habozzon, hiszen Inisfael bolygója rengeteg elképesztő történetet rejt magában.

A regényről hamarosan részletes bemutatót is olvashatnak a oldsite.galaktika.hu/ látogatói.

október 16, 2016
Örök háború könyvajánló

Joe Haldeman Örök háborúját a vietnami háború SF-verziójaként szokták emlegetni, és ez valamennyire igaz is, sőt: az író maga is megjárta Vietnamot, és bevallása szerint valóban az adta a regény alapját. Azonban a borzasztó incidenst megélt emberek azóta – Haldemant idézve – „kikoptak”, és már nem feltétlenül kell hasonlóságokat levonni és párhuzamot állítani a regény cselekménye és a valóban megtörtént események között.

Az Örök háború valójában egy kifejezetten olvasóbarát militarista science-fiction. Kimondottan tartok a háborús elbeszélésektől, hiszen személy szerint kevéssé értem a stratégiai, taktikai kifejezéseket, hadilábon állok a katonai rangokkal, és nem igazán tudom beleélni magamat a részletesen jellemzett frontvonal-képekbe. Azért emelném ki a feljebb említett „olvasóbarát” szót, hiszen Haldeman mindent pontosan úgy adagol, hogy egy olyan „amatőr” olvasó is megértsen minden mozzanatot, mint én. Persze akadtak kifejezések, amik még mindig ködösek, de ez betudható annak, hogy tényleg semmit sem értek a hadakozás művészetéhez. Nem úgy a regény írója!

A részletgazdag csatajelenetek mellett Haldeman bemutatja a háború minden szörnyűségét. A naturalistán jellemzett ütközetektől kezdve a katona lelkivilágán át, egy alakulat vezetéséig minden stresszhelyzetet remekül ábrázol, emellett az összes árnyoldalával is megismerkedhetünk a háborúskodásnak.

Alapvetően minden jóérzésű ember úgy vélekedhet, hogy a háború rossz dolog. Területért, energiaforrásért, hatalomért, vagy akármilyen indok miatt is legyen két (vagy több) fél szembenállása, mindig az „egyszerű” emberek húzzák a rövidebbet. Az Örök háború zseniálisan rámutat a csatározások értelmetlenségére. A főszereplő, William Mandella a mű végéig nem tudja az indokot, ami kirobbantotta az emberiség kontra tauri válságot. A katonák parancsot teljesítenek, minden körülmények között, még akkor is, ha fogalmuk sincs azok mibenlétéről. Az iszonyú hosszúra nyúlt csatáknak nem lehet látni se elejét, sem a végét, valóban szinte örökkévalóságig tart a két fél hadakozása. Ezalatt rengeteg ember hal, vagy sebesül meg, de nem könnyű a társdalomba való visszakerülésük sem – amennyiben sikerül túlélni egy-egy ütközetet. Az idő relativitása miatt a néhány hónapnyi Földtől való távollét, az valójában William anyabolygóján hosszú-hosszú évtizedeket jelent. A világ megváltozik, hol jobb lesz, hol pedig sokkal rosszabb, mint azelőtt volt. Minden teljesen kifacsarodik magából, vadidegenként tér vissza a meggyötört veterán a frontról, s már nem érzi magának a világot. A párhuzam itt a legerősebb a vietnami háború és az Örök háború között.

A regény gyakorlatilag egyszerű emberekről szól, akiknek távol az otthonuktól kell harcolniuk valami ellen, amit még sosem láttak, egy olyan ügy érdekében, amiről a leghalványabb sejtelmük sincsen.

Az Örök háború félelmetesen hangulatos, szórakoztató, de a roppant háborúellenesség minden oldalon kiütközik. Haldeman profin adagolja az akciójeleneteket, majd azokat felváltja szintén izgalmas részekkel, melyek inkább főszereplőnk mindennapjait mutatja be a régi/új világban. Megjelenik a könyvben a gender-kérdés, dekadens társadalmak, értelmetlen bürokrácia, kizsákmányoló kormányok, véres hadjárat egy arctalan ellenséggel szemben, és mindennek közepén: az ember maga.

Összegezve az Örök háború egy fantasztikusan felépített háborús-SF. A regényben számtalan ponton beszámol az író a háború gyötrelmeiről, szenvedéseiről, és borzadalmairól, de megmutatja az egyszerű embereket is, akik érző lények a szkafander alatt. Az kvázi-időutazós vonal pedig egészen zseniális.

A hardcore militarista regények rajongói lehet, nem találják majd elég részletesnek a művet, de akik egyszer-egyszer elővesznek hasonló SF-alkotásokat, azok biztosan élvezni fogják. De figyelem: az Örök háború hosszúra elnyúlt merengéseket okozhat!

Az Örök háború Haldeman trilógiájának első része. A Metropolis Media kiadónál már megjelent az Örök béke, és hamarosan debütál a harmadik rész, ami az Örök szabadság címet viseli.

október 13, 2016
30 éves Stephen King Az című regénye
1986 szeptemberében érkezett a polcokra Stephen King legendás regény-szériája, mely azóta megélt egy kétrészes TV sorozatot is, Tim Curryvel a démonikus bohóc szerepében. A megjelenés harmincadik évfordulója alkalmából a Galaktika tiszteleg a díjnyertes best-seller előtt.

A címszereplőről

Az, avagy Pennywise, mint létforma, nehezen írható körül. Egyes források szerint transzdimenzionális entitás, mely gyerekekkel (vagy a félelmükkel) táplálkozik. Huszonhét évente feltűnik a Maine állambeli Derryben, amikor is felébred álmából. Számos képesség van a birtokában, különösen az alakváltás és a manipuláció. Jellemzően táncoló bohóc formájában tűnik fel, ám ez a tulajdonsága is igazodik az adott gyerek fantáziájához, így fel tudja venni Viktor Frankenstein szörnyének alakját, a farkasemberét, vagy egy óriási pókszörnyét.

Eredete ismeretlen, ám feltételezhetően egyidős az univerzummal. A Földre egy aszteroidával érkezett, még az emberiség történelmét megelőzően, és miután a későbbi Derry területén vert tanyát, hibernálva várakozott.

A könyvről

A történet, ahogy a filmekkel is tették az alkotók, két etapra osztható: Az 1957-1958 közötti időszakra, valamint az 1984-1985 közötti időszakra. A cselekmény a Derry nevű amerikai kisvárosban játszódik, ahol rejtélyes gyerekgyilkosságok tartják félelemben a helyi lakosságot. A hatéves George Denbrough papírcsónakja után kutatva egy csapadéklefolyó mélyére nyúl, ahol Az letépi a karját. A fiú hamarosan életét veszti.

Ez egyébként a könyv legikonikusabb pillanata, ráadásul a huszonötödik évfordulóra szerkesztett, limitált kiadású verzió borítóját is képezte.

Az események egy évvel később folytatódnak. Hét kiközösített, iskolatársaik által állandóan bántalmazott gyerek köt barátságot, miután közös hányattatott sorsuk összehozza őket. Van köztük túlsúlyos fiú, egy dadogó, illetve egy srác, akit az anyja meggyőzött arról, hogy asztmája van.

Rövidesen felismerik a tényt, hogy valamilyen formában mindannyian kapcsolatba kerültek már Azzal, ezért úgy döntenek, a végére járnak a rejtélynek. Az amerikai őslakosok módszereivel kiderítik, hogy Az több millió évvel ezelőtt érkezett Derrybe

A kötekedő Henry Bowers és csapata nem hagy nyugtot a kis társaságnak, csakhogy ez egy barátjuk halálához, végső soron pedig Henry megtébolyodásához vezet, amikor a démon manipulálja őt. A Vesztesek hét tagja végül Chüd szertartása által elűzi Azt. Ezután esküt tesznek, ha a szörnyeteg a jövőben visszatér Derrybe, akkor ők is ott lesznek.

1984-ben ismét gyanús gyilkosság történik: három fiatal megtámad egy meleg fiút, majd ledobják a hídról. A letartóztatásukat követően a hatóságok megtalálják a megcsonkított holttestet, bár úgy tűnik, nem minden sérülést a támadók okoztak. Az egyik gyilkos, valamint az áldozat szeretője is megerősíti, hogy a híd alatt egy bohócot véltek látni. Ezzel újabb gyerekgyilkosság-sorozat veszi kezdetét Derryben, mely a Vesztesek Klubjának újraegyesülését vonja maga után.

A minisorozatról (1990)

Az ABC csatornán, november 18-án és 20-án sugárzott epizódok kiemelkedő nézettségnek örvendhettek. A pozitív fogadtatás egy terjedelmes rajongótábort eredményezett. A kritikusok Tim Curryt dicsérték a legjobban, persze a gyerekszínészek alakítása sem hagyta őket hidegen. A kétrészes regénysorozatnak máig nem készült más filmadaptációja, azonban 2017-ben a Stephen King filmek kedvelői egy izgalmasnak ígérkező remake-et kapnak.

A remake-ről

2009. március 12-én a Warner Bros. bejelentette, hogy az Az feldolgozását tervezik, 2010-ben pedig nemhogy újraírták a forgatókönyv tervezetét, de még Guillermo del Toro is úgy nyilatkozott, szívesen megrendezné a filmet (a Kedvencek temetőjével egyetemben), csakhogy egyéb elfoglaltságai miatt erre nem kerülhetett sor.

2012-ben jelentős információk láttak napvilágot a készülő remake-ről:
- Ugyanúgy két részes lenne, mint az elődje;
- A Törvény nevében (True Detective) című antológiasorozat epizódjait rendező Cary Joji Fukunaga ülne a direktori székben;
- A forgatás dátuma 2016 szeptembere lesz;
- Pennywise szerepére az Útvesztő sorozat első részéből ismert Will Poultert szemelték ki.
Azóta a rendezői pozíciót Fukunagától Andrés Muschietti vette át, ahogy a démon szerepét is végül a svéd Bill Skarsgård kapta, aki egyébként kisfiús arca révén érdekes választásnak bizonyult. Ezen utóbbi fejleményről a Galaktika már egy korábbi cikkében tájékoztatta az olvasóit.

A legjobb hír mégis talán az, hogy a film 2017. szeptember 7-én, azaz egy nappal a tervezett premier előtt fogja elérni a magyar mozikat.
október 10, 2016
Új Sztrugackij-kötet érkezik: Hazatérés, 22. század

Októberi megjelenéseink bejelentésekor a Sztrugackij-testvérek rajongói örülhettek. Október 6-án érkezik egy új Sztugackij-kötet: Hazatérés, 22. század.

Akik olvasták a Nehéz istennek lennit vagy a Kammerer-trilógiát, tudják, milyen is a 22. század, azaz a Delelő világa. A most megjelenő Hazatéréssel ezek az olvasók visszatérhetnek Sztrugackijék univerzumába, azonban az újaknak is jó hírrel szolgálhatunk! Ez a kötet tekinthető kronológiai értelembe véve az 1. résznek, így az újoncok nem érezhetik úgy, hogy kimaradnak valamiből.

Arkagyij és Borisz tíz éven keresztül dolgozott a Delelő-történeteken, azonban nem tudatosan építették ezt a világot, inkább újra és újra felhasználtak egyes helyszíneket vagy szereplőket. Később kezdték csak felépíteni a közös témákat és cselekményszálakat. Így lehetséges az, hogy habár a legtöbb ilyen művük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, számos közös elem található bennük. Az újrahasznosításokból logikusan következik, hogy ilyen közös pont a helyszín, de számos visszatérő szereplő is felbukkan, mint például Kammerer. Ez a tulajdonság a Hazatérés köteten belül is tapasztalható: Szergej Kondratyev vagy Jevgenyij Szlavin karakteréhez kötődik több novella is.

Maga a Delelő-ciklus a kommunizmus alapjaira épült társadalomba kalauzol minket. Ebben a világban minden tökéletes és a magas szintű technológiának hála senki sem szenved hiányt és a fizikai munka is megszűnőben van. És természetesen lehetőség van az űrutazásra is, ami számos kaland és bonyodalom lehetőségét rejti. Ennek köszönhetően kerül a két kozmonauta, Kondratyev és Szlavin is a Delelő világába.

A ciklus első kötete először 1961-ben jelent meg az Ural nevű magazinban – ez a változat akkor csak 10 írást tartalmazott. Egy évvel később némi bővítésen esett át a kötet, de végleges formáját csak 1967-re érte el. A végső verzió összesen 20 novellát tartalmaz, amelyek csupán lazán függnek össze egymással. Itthon eddig egy rövidebb változat, az Ugrás az űrbe volt elérhető, azonban most mi is olvashatjuk a végleges változatot. A régi és új történeteken keresztül megtudhatjuk, miként lehet egy utópiából disztópia, új, emberszerű fajokat ismerhetünk meg, a két kozmonaután keresztül pedig megtudhatjuk, milyen bonyolult feladat egy jól ismert, de mégis új környezetbe beilleszkedni. Mindent megkapunk a Hazatérésben, amit egy sci-fitől és egy Sztrugackij-kötettől elvárhatunk: fantasztikus ötletek, hihetetlen kalandok és elgondolkodtató sorok.

október 7, 2016
Gyerekkorom óta a sci-fi és a fantasy megszállottja vagyok – interjú Petr Stančíkkal

A 2015-ben Magnesia Litera-díjas, magyarul nemrég megjelent Múmiamalom című regény szerzőjével, Petr Stančíkkal beszélgettünk. A cseh irodalomkritika krémje egy elismerő mosollyal és a „figyelemre méltó” kifejezéssel jellemzi a könyvet, a szerző pedig a „sci-fi rajongó” jelzővel önmagát. Az októberi Galaktikában megjelent interjú kibővített változata.

Egyszer azt találtam írni valahol, hogy a Múmiamalom a geek- és képregénykorszak Švejkje és Gragantuája. Egyet lehet érteni ezzel az állítással?

Nem akarom magam senkihez hasonlítgatni, de persze mindkét említett művet nagyon szeretem, és mindkettőből merítettem is az íráshoz. Hozzátenném még a Gilgámes eposzt és Cervantes „Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha” című művét. Érdekes, hogy ezekben a művekben, akárcsak a Múmiamalomban két főszereplő van. A Švejkben is ott a kettősség, csak kicsit bonyolultabban. A másik főhős szerepe Müllernéről, a bejárnónőről megy tovább Katz feldkurát, aztán pedig Lukáš főhadnagy karakterére.

Milyen a kapcsolata a sci-fivel mint írónak és mint olvasónak, feltéve, hogy van valami különbség a két hozzáállás között?

Gyerekkorom óta a sci-fi és a fantasy megszállotja vagyok, jobban mondva mióta megtanított olvasni az édesanyám. A sci-fiből főleg az amerikai klasszikusokat kedvelem, a múlt század közepéről, mintRobert Heinlein, Paul Anderson, vagy Jack Vance. Aztán ott van Jules Verne, H.G. Wells, Frank Herbert (főleg a Dűne első részét), Philip K. Dick, a Sztrugackij fivérek, Dan Simmons, és még egy sor név. Fantasyból J.R.R. Tolkien, China Miéville, és mindenekelőtt Chris Avellone, az 1999-es Planescape: Torment számítógépes RPG szerzője, ami a mai napig egy meghaladhatatlan irodalmi és grafikai remekmű. Mellesleg ebben a játékban a dialógusok összesen 800 000 szót tartalmaznak. Más számítógépes játékoknak is lenyűgöző történetük van, csak találomra mondjak valamit, az I Have No Mouth and I Must Scream (ami egyben a legzseniálisabb cím is minden általam ismert közül), Broken Sword: The Shadow of the Templars (amit szégyentelenül lemásolt, és el is rontott Dan Brown a demens bestsellerével, a Da Vinci kóddal), Syberia, Fallout… Sajnos ma már ilyen jó játékokat nem készítenek…

Talán legjobban azok a dekadens történetek nyűgöznek le, amik a fantasy és az okkult irodalom határán lavíroznak, egy csipetnyi humorral fűszerezve, mint amilyeneket Edgar Allan Poe, Joris-Karl Huysmans, Hanns Heinz Ewers, vagy a prágai német Gustav Meyrink írnak. Jelenleg a figyelemreméltő Pendragon legendát olvasom Szerb Antaltól, amit a Múmiamalom magyar fordítója ajánlott.

A Múmiamalomban van valami steampunkos. Szándékos volt, célzottan ilyen hangulatot akart teremteni a könyvnek? Nem gond, hogy ez a jelleg befolyásolhatja az olvasót, és elviheti onnan, hogy a regényt mint szépirodalmi művet olvassa?

A steampunkot is szeretem, főleg a japán filmeket. Katszuhira Ótomo Steamboyát, vagy Hayao Mijazakitól a Haru no ugoku siro-ját. Csakhát a steampunk lényege a gőzgép imádata, míg a Múmiamalomban az első, még gőzmeghajtású ipari forradalom éppen az egyik fő antagonista. A gőzgépek itt a front mindkét oldaláról katonák százezreit tólják az értelmetlen porosz-osztrák háborúba, a gőzgépek szántják fel az ősi harcosok sírjait. Persze én magam is halálosan nagy örömmel utazom nosztalgia gőzmozdonyokkal, és látogatom a történelmi gőzre működő tűzoltószivattyúk versenyét, amit Csehországban minden évben megrendeznek. Idén Opočno városban, a szülőhelyem közvetlen közelében volt. Röviden a gőzgépeket egyszerre gyűlölöm és szeretem, ami nézetem szerint egyébként a bármi iránt érzett szeretet lényege.

Olyannak látja Prága atmoszféráját, amilyennek leírja? Prága tényleg mágikus, és ha az, akkor miért?

Prága valóban nem csak metaforikusan mágikus város. A Cseh medence évmilliókkal ezelőtt keletkezett egy meteorbecsapódás következtében, Prága ennek a maradványán fekszik, ami utat tört a mi világunk és az alvilág között. Ezért itt alapította meg IV. Károly német-római császár a mennyei Jeruzsálemet (ami a mai prágai Újváros), és egy másik német-római császár, II. Rudolf pedig Prágát választotta a központjának, és Európa alkimistáinak és asztrológusainak központját hozta létre benne. Egyszerűen Bakuban a földből kőolaj tör elő, Budapesten gyógyvíz, Prágában pedig mágia.

Azt hallottam egyszer, hogy Ön azt állítja, hogy valóság nincs. Igaz ez, és ha igen, hogy képzeljük ezt el?

Valóban keményvonalas platonista és gnosztikus vagyok. Hiszem, hogy az igaz dolgok csak az ideák, amik a Hetedik királyságból sugároznak ki. Mi emberek egy barlang falához vagyunk láncolva, ahol mindebből a fényáradatból csak a puszta falra vetített árnyékokat látjuk. Ezek a láncok pedig nem mások, mint az anyag. A tudat segítségével vizsgáljuk az anyagot? Nem, az anyagot csak anyaggal tudjuk vizsgálni. Vegyük egy nyomozó példáját, aki egy holttestet vizsgál. Látja? Nem, csak a szemeiben a receptorok felfogják az elektromagnetikus kisugárzás szűk spektrumát, amit a holttest ver vissza, aztán fejjel lefelé fordítják a képet, a nagyrészét kiszűrik, a maradékot pedig elektromos impulzusként az agyba küldik. Ugyanígy van ez minden más érzékszervnél. Az anyag érzékszervi vizsgálata pontosan az, amit a logikában circulus vitiosusnak hívnak, azaz körkörös bizonyítás. És ez nem tarthat igényt érvényességre. Az anyag csak egy olyan konstrukció,amit az emberek az egyszerűsítés kedvéért teremtettek, meg azért, hogy az univerzum valódi lényege ne bosszantsa őket.

Figyelemre méltó, hogy Platón elképzelése az ideákról kezd becsorogni a természettudományba és a technológiába is, például a kvantummechanikába, ahol az anyag csak deformáció, ami a megfigyelés során keletkezik. Az utolsó mérések alapján az univerzum ráadásul az általunk anyagnak nevezett barionrészecskékből csak négy százalékban áll. A maradék kilencvenhat százalék az úgynevezett sötét energia, és sötét anyag, aminek persze semmi köze a mi anyagfogalmunkhoz. Arról, hogy milyen könnyű az anyag és az érzékszervek illúzióját megteremteni, minden közül a legjobban a virtuális és kiterjesztett valóságok terén elért fejlődés bizonyítja. Így már nem is árnyékokat látunk, hanem az árnyékok árnyékait, és ezt lehet folytatni a végtelenségig…

A Múmiamalomban találtam néhány utalást a cseh irodalomtörténet különböző korszakaira, romantikától szürrealizmuson keresztül a posztmodernig. Nem tudom, szándékosak-e ezek, de mit szeret a legjobban a saját irodalmából, van kedvenc korszaka a cseh irodalomban?

Két kedvenc korszakom is van. Az első a kései gótika, főleg egy ócseh nyelven íródott mű, a Tkadleček (Kis szövő), amit úgy nagyjából 1400 körül írtak. Nagyon izgalmas szöveg, hiszen addig az időig szinte semmilyen cseh nyelven íródott irodalom nem létezett, kivéve néhány éneket és krónikát. Aztán egyszercsak bumm, jön valaki, akiről már azt sem tudjuk, hogy ki volt, vagy hogy hívták, írt egy művet, ami nem csak a mi irodalmukban volt csúcsteljesítmény, de az akkori európaiban is. Aztán szeretem még a szimbolizmust és a dekadenciát a 19. és a 20. század fordulóján, ami arisztokratikus pózokban, morbiditásban, miszticizmusban és erotikában kereste az örömét. Csehországban a dekadenciának főleg Karel Hlaváček és Jiří Karásek z Lvovic hódoltak. És tizenöt éves koromtól rajtuk nőttem fel, mint író.

Tudjuk, hogy a Múmiamalom nem volt a legegyszerűbb fordítói feladat. Mit gondol, miért? Figyelembe vette a jövőbeli esetleges fordításokat, mikor írta? Ön szerint a Pérák hálásabb anyag lenne egy fordítónak?

A Pérák ugyan rövidebb, de azért valószínű, hogy sokkal könnyebb munka azt sem lenne lefordítani. Őszintén, én nem szeretnék Stančíkot fordítani. A könyvei tele vannak szójátékokkal, szóképekkel és rejtett utalásokkal. Szerencsére enélkül is lehet olvasni. Mindenesetre csodálom és egyszerre sajnálom a fordítóimat.

Hanzelik Gábor

A Múmiamalom című regényt október 5-én mutatjuk be 18 órától a Wichmann sörözőben. Vendégünk lesz Petr Stančík, Hanzelik Gábor és Németh Attila. Az eseményen természetesen tolmácsot is biztosítunk a Cseh Centrum jóvoltából. A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött, ehhez pedig csak egy emailt kell elküldeni a kommunikacio@galaktika.hu email címre. Várunk mindenkit szeretettel!

október 4, 2016
Idővel, vagy nélküle? – Chronopolis novella ajánló

Mi az, ami teljesen átöleli életünket? Amitől ugyanúgy függ minden egyes ember a világon? Aminek meglétét, vagy hiányát képtelenség szabályozni? Nem a pénzről van szó, és nem is az egyéb földi javakról, hanem magáról az időről.

A Galaktika 318. számának nyitónovellája máris rendesen megmozgatja fantáziánkat és számos rendkívül érdekes kérdést vet fel életünkkel, mindennapjainkkal kapcsolatban. A Chronopolis című alkotás J. G. Ballard tollából származik, és minden egyes sora gondolkodásra ösztökéli az olvasót.

Ezen mű esetében teljesen helytállónak bizonyulnak a már-már unásig ismételt közhelyek, mint az „idő pénz”, illetve „az idő relatív” szállóigék. Az időt szoktuk felelőssé tenni öregedésünk miatt, de mostanában egyre többet hallani megint a „repül az idő” kifejezést is. És valóban: felgyorsult társadalmunk rohamtempóval lépdel előre, nincs megállás, nincs pihenő. Az idő, mint értékrendszer teljesen átalakult, ahogyan az emberek is. Elterjedt a multi-tasking fogalma, melynek lényege, hogy egyszerre végzünk több munkafolyamatot. Tudományos körökben nem igazán elfogadott ez a viselkedésmód, de egyre többet vehetjük észre magunkon is, hogy miközben olvasunk egy cikket, egyidejűleg közösségi médián görgetünk a posztok között, zenét hallgatunk, beszélgetünk, telefonálunk, vagy egyéb elfoglaltságokat művelünk.

A fent említett alapigazságokra építenek a különböző életfelfogások, stílusok, de a tudomány is előszeretettel vizsgálja a fizikai mivoltát az időnek. Sőt, akár az élet értelméről is hosszasan beszélhetnénk ennek a témának kapcsán, de talán abba most igazán ne menjünk bele.

A Chronopolis tökéletesen rámutat arra, hogy emberi létünk minden egyes percét az idő mozgatja. Munkába, iskolába menetelünket határozza meg, kifizetéseinket, családi programjainkat, szórakozásainkat, sportokat, gazdasági mozzanatokat determinál; egy szóval minden az emberek által megteremtett időmérő egységek körül forog. Azonban ha az emberiség nem kreálja meg az idő fogalmát, attól az ugyanúgy egy univerzális folyamat, mely minden élőre vonatkozik a világegyetemben (vagy ki tudja?).

Ám mi történne akkor, ha mindez megszűnne? Ha nem kellene az óráktól függnünk, csak a lehető legminimálisabban lenne jelen, mint időmérő eszköz. Vajon teljes káoszba fulladna a civilizált társadalom, és minden nemű szervezettség eltűnne a Föld színéről, vagy sokkal harmonikusabban élhetnénk? Ballard novellája megmutatja mindkét oldalt.

Emberi múlandóságunk is felsejlik a műben. Az orosz realista szerzők által sokat szerepeltetett „fölösleges ember” szimbóluma itt is megjelenik. Csupán fogaskerekek vagyunk egy sokkal nagyobb gépezetben, melyek bármikor pótolhatóak.

A műben szereplő két véglet között kellene megtalálnia az emberiségnek az arany középutat. Az órák nyilvánvalóan kellenek mindennapjainkhoz, de ha minden percünket annak szenteljük, hogy beosztjuk életünket, azt vehetjük észre, hogy elsuhan mellettünk minden, ami fontos, és nem marad időnk kiélvezni az életet.

Összegezve a Chronopolis nagyon erős kérdésekkel foglalkozik, könnyedén olvasható formában. Minden oldalon gördülékenyen lehet haladni, mégis közben remek társadalmi témákat boncolgathatunk. A disztópikus világok kedvelőinek kötelező olvasmány.

október 3, 2016
Kéj és kín volt fordítani a szöveget – beszélgetés Hanzelik Gáborral

A kép forrása: litera.hu

Hanzelik Gáborral, a Múmiamalom fordítójával beszélgettünk Kantról és Hrabalról, arról, hogy mi lesz száz év múlva a regénnyel és arról, hogy milyen ember Petr Stančík élőben.

Kérlek mutasd be magad röviden (mikor születtél, hol végeztél, hogyan kerültél a cseh nyelv vonzáskörzetébe)!

1988-ban születtem Csehszlovákiában. Magyar tannyelvű gimnáziumban érettségiztem Szlovákiában, aztán a PPKE-BTK filozófia szakos hallgatója lettem 2006-tól. 2009-től lettem párhuzamosan cseh szakos hallgató is, amikor rájöttem, hogy sorsszerű, hogy azért írok rossz Kant ZH-kat, mert Kant helyett Hrabalt olvasok. Azóta benőtt a fejem lágya, és olvasom mindkettőt. Vagy egyiket sem. A legutóbbi diplomámat 2015-ben szereztem az ELTE-BTK-n Cseh nyelv és irodalomból, ezzel el is végeztem a mesterképzést, azóta pedig megint a Pázmány Irodalomtudományi Doktori Iskolájának vagyok hallgatója.

Mikor kezdtél el műfordítással foglalkozni? Csak a próza érdekel ilyen szempontból, vagy a lírával is kacérkodsz?

Valójában nem szeretek úgy gondolni magamra, mintha bármilyen kapcsolatom is lenne a műfordítással. Sem flört, sem kacérkodás. Persze már vagy három vagy négy éve szüntelenül van valami fordítanivaló az asztalomon, szóval lehet, hogy csak nem vagyok hajlandó elismerni amit el kellene. Egyébként még az egyetemen találkoztam fordítással, még csak nem is a cseh szakon, hanem filozófián. De cseh szakon fordítottunk először irodalmi szöveget. Ha jó szöveget fog ki az ember, akkor fordítani jó dolog, de akkor is inkább olvasás. Nagyon figyelmes, nagyon részletes és nagyon felkészült olvasás. Olyan, amilyennek minden olvasásnak kellene lennie, és akkor máris kevesebb rossz szöveg lenne. Lírát túl sokat nem fordítottam, de azt tapasztaltam, hogy már csak azért is érdemes lehetne, mert az meg a líra nagyon figyelmes olvasásáról szólna. Az meg olyan, mint nagy hatásfokkal kikapcsolódni.

balszélen Hanzelik Gábor

Miért pont ezt a regényt fordítottad le? Milyen kortárs cseh gyöngyszemek vannak még, amiket szerinted mindenképpen olvasni kéne magyarul is?

Mert imádtam ezt a regényt. A hülye szójátékaitól az infantilis pornográfiájáig, meg az olyan megoldásokig, hogy úgy szól ezer dologról, hogy lényegében nem is szól semmiről, mindent érdekesnek találtam benne. Most két, legfeljebb három éves a szöveg, de szerintem időtlen klasszikus. Egy előre kijelölt pályát jár be, de olyan szabadsággal teszi, hogy már a kötöttség-szabadság közötti feszültség is megérne egy misét. Ha száz év múlva a Múmiamalom nem lesz legalább a cseh irodalom klasszikusa, akkor az szerintem egyértelmű jele annak, hogy az emberek nem olvasnak, nem értelmeznek, nem értenek. Legalábbis innen így látszik. A cseh prózai hagyomány gazdag és izgalmas. Ha egy mai író erre támaszkodva ír valamit, az jó eséllyel megállja majd a helyét. Ennek megfelelően vannak a cseh prózának gyöngyszemei, de nagyon jó magyar fordítói is, akik ezeket megtalálják, és éves szinten hozzák. Nekik sajnos, nekem szerencsére a Múmiamalom nem lett az övék.

Mikor/ milyen körülmények között találkoztál először a Múmiamalommal? Milyen volt az első benyomásod, majd a regény elolvasása után hogy érezted? Miért tartod izgalmasnak?

Olomoucban voltam részképzésen, maradt karácsony előtt némi pénzem, és megláttam a könyvesboltban. Szép borítója volt, neves kiadó adta ki, de a Stančík név semmit sem mondott. Megvettem, aztán valahogy úgy még a télen leültem és elkezdtem olvasni. Három nap alatt végigolvastam, úgy, hogy mást nem csináltam abban a három napban, csak ettem (kicsit szótáraztam), és aludtam, meg talán párszor kimentem a levegőre. Hogy túljussak az ötödik oldalon, ahhoz kellett persze két-három nekifutás, de ez más könyvnél általában jóval több. Ahogy letettem, abból a lendületből mentem a gép elé, és már kerestem is Stančík e-mail címét, hogy tud-e már készülő magyar fordításról (akkor volt a könyv fél éves, és meglepődtem, amikor nem tudott), és ha nem, akkor fordíthatnám-e, röviden leírtam, hogy mit fordítottam eddig. Még aznap válaszolt, szóval a fordítás nagyjából akkor kezdődött el hivatalosan.

Hogyan jutott eszedbe, hogy a mi kiadónkat keresed meg fordításoddal?

Hogy nem kellett keresnem senkit, azt a Cseh Centrumnak köszönhetem, aki minket összehozott. Tavaly először megrendezték a műfordítói fórumukat, ahol prezentálhattuk, mit szeretnénk lefordítani. Én két könyvvel mentem, nektek pedig ez keltette fel az érdeklődéseteket. Szerintem szuper választás, szuper arány, minden szuper.

Könnyű vagy nehéz munka volt a szöveggel dolgozni? Miért? Mi volt a legnagyobb kihívás?

Amikor elkészültem, és kijött a könyv, írtam Stančíknak, hogy kéj és kín volt fordítani a szöveget. Minden lépésben szójátékok fenyegettek, ráadásul hosszú, bombasztos mondatok, teleaggatva indokolatlan mennyiségű mellékmondattal, és információval, amik inkább idegesítettek fordítás közben, és van is némi kényelmetlenségük olvasva is. Mindenesetre a cseh nyelv a miénknél könnyebben kezeli a felesleges információkat. Volt egy mondat, amiben egész pontos leírást kaptunk valami prágai gyászhuszárokról. Te jó ég! Mindig amikor azt hittem, hogy már kész, le van fordítva, akkor jöttem rá, hogy valami apró részlet még hiányzik. Hiába, mondta Stančík az első találkozásunkkor, hogy ha ő kezdő fordító lenne, akkor nem ezzel a szöveggel kezdené. Én meg legyintettem, hogy bízza csak rám. Ha akkor kisebb a pofám, a felénél abbahagyom.

Stančíkot az olvasmányélmény után kerested fel. Mesélnél az első találkozásotokról?

Most nem fogom elmondani, hogy hova járok Prágában enni meg sörözni, mert szuper hely, és nem sok magyar ismeri, és így is tele van csehekkel, én meg nem akarom, hogy még a magyarok is sorban álljanak a helyekért, mert akkor le is mondhatok róla. Mindenesetre oda beszéltünk meg találkozót, és hagyományos sörözés volt, beszélgettünk a szövegről, irodalomról úgy általában. Egy kérdése volt: rájöttem-e ki a gyilkos. Mert ahogy mesélte, volt ismerőse, aki nem. Semmi igazán különös, sörözés, cseh dekadencia, Rabelais, okkult dolgok, meg sztorizás, ennyi volt.

Mi a kedvenc – Stančíkhoz köthető – sztorid?

A legjobb sztorija, amit eddig tőle hallottam, az az, hogy hogyan harcolt a délszláv háborúban. Mivel ezt a dolgot mesélni kell, és írva-olvasva visszaadni nem lehet, ezért csak nagy vonalakban: Stančík reklámszakemberként került Szlovéniába, ahol mindenféle keverések útján egy nehézgépfegyver mögött találta magát, amivel pár percig intenzív tűz alatt tartott egy mezőt az éjszaka közepén, abban a hiszemben hogy egy közönséges lőtéren van. Ritkán lepnek meg emberek, de Stančík mindig elő tud cibálni valami sztorit, amin tényleg jól lehet szórakozni. Vannak emberek, akik tudnak mesélni, mi pedig, ha letagadjuk, ha nem, nagy gyerekek vagyunk, akik szeretik a meséket.

A Múmiamalom című regényt október 5-én mutatjuk be 18 órától a Wichmann sörözőben. Vendégünk lesz Petr Stančík, Hanzelik Gábor és Németh Attila. Az eseményen természetesen tolmácsot is biztosítunk a Cseh Centrum jóvoltából. A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött, ehhez pedig csak egy emailt kell elküldeni a kommunikacio@galaktika.hu email címre. Várunk mindenkit szeretettel!

szeptember 30, 2016
Eshtar világa tovább bővül – interjú Michael Waldennel

Michael Walden Start Könyvesként kezdte írói pályafutását a Metropolis Media kiadónál, de ahogy a lenti interjúból is ki fog derülni: nem állt meg egy kötetnél. Bemutatkozó SF-fantasy regénye, az Eshtar univerzuma elképesztő léptékkel fog bővülni a közeljövőben, de érkezni fog egy csomó másik történet is az író tollából, méghozzá hamarosan.

Az interjúban az Eshtar fogadtatásáról, folytatásokról, újabb regényekről beszélgetünk a szerzővel.

Galaktika: Milyen volt az első rész fogadtatása? Te magad hogyan értékeled a sikerét? Milyen érzés, hogy egy év alatt két könyved is megjelenik?

Michael Walden: Elsőkönyves íróként nem voltak elvárásaim, bár reméltem, hogy kapok majd visszajelzést a regény tartalmára, mondanivalójára vonatkozóan. Ami visszajelzés hozzám eljutott, mind hasonló volt: nehezen letehető, érdekes regénynek mondják. A legnagyobb elismerésnek Fonyódi Tibor kritikáját tartom, aki, miután elolvasta a regényt és jó szavakkal illette a közösségi oldalán, meghívott írónak saját univerzumába is.

Így valójában nem is kettő, hanem három könyvem jelenik meg egy éven belül, az Eshtar első két része, valamint egy debütáló kötetem a Mysterious Universe sorozatban, a Tuan kiadónál.

Szintén nagy elismerésnek érzem, hogy a regény finalista az idei Margó-díj nevezettjei között.

Mit mondhatnék? Minden elképzelésem, reményem, vágyam felülmúlja ez az eredmény, nem is tudom hirtelen hova tenni. Megtisztelő. Felemelő. Igyekszem felnőni a lehetőséghez.

G: Tervezel-e más jellegű regényeket a jövőben?

MW: Egyelőre a sci-fi különböző válfajainál maradnék, bár nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Terveim vannak bőven, a hard SF-től young adult szérián át fantasy-SF crossoverekig, ez utóbbi valószínűleg egy teljes munkásságon át tartó szerelem lesz.

G: A Galaktika 313. számában megjelent novellád ugyan az Eshtar világából származik, mégis más szemszögből nézhetünk az eseményekre. Számíthatunk még hasonló novellákra?

MW: Mindenképpen. Bár nem tartom magam novellistának, ez a téma és a kísértés is túl nagy ahhoz, hogy kihagyjam a lehetőséget. Egyébként van a novellával két gondom: egyrészt nagyon tisztelem a műfajt, és számomra sokkal nagyobb kihívás, mint egy egymillió leütéses könyvet elkészíteni. A megfelelő felütés, az üzenet, a csattanó, ezeket mind meg kell tervezni, és sokkal kisebb mozgástér áll rendelkezésre.

A másik problémám, hogy úgy érzem, egy-egy novellával egy könyv lehetősége vész el, az én esetemben legalábbis. Mert bármilyen rövid is egy történet, komoly tartalmakat kell benne megjeleníteni, ami viszont remekül kibontható lenne egy regényben.

G: Mikor döntöttél úgy, hogy mindenképpen folytatnád az Eshtart?

MW: Már amikor nekikezdtem írni! Mire a kiadóval összehozott a sors, már a második könyv végén jártam. Így ültem le tárgyalni.

Pontosan lefektettem magamnak előre, melyik könyv hány fejezetes lesz, hány leütéssel, milyen ívekkel. Koncepcióm volt a sötétedő világképpel, azzal, hogy az első regény inkább young adult oldalról közelítse meg a történetet, a második inkább epikus hangvételű legyen, a harmadikhoz pedig… ahhoz kelljen egy adag zsebkendő. És hogy mindenki azonnal induljon kardot tanulni, amint letette! Mivel ennyi szál, rejtett információ, karakter, történet-elem szerepel benne, amiknek végig konzisztensnek kell maradnia, s mivel a legtöbb kérdést meg szeretném válaszolni, ami csak felmerülhet, nem is lehetett ezt másként csinálni.

G: Milyen viszonyban áll a folytatás az előddel? Hogyan kapcsolódik a sztori?

MW: Pontosan ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Mivel a trilógia egybefüggő történet, akár egyetlen hatalmas könyvként is működik! De ha egyszer már így alakult, a könyvek közötti teret igyekeztem kihasználni a narratívában is. Nem hiszem, hogy az olvasók fel tudnak készülni arra, ami következik.

G: Meddig szeretnéd folytatni a sorozatot? Hány részhez van már ötleted?

MW: Az első három könyv lezárt egészet képez majd, ezzel befejeződik Eshtar világának alapvetése, a nagy legenda bemutatása. De folytatni fogom, és ha lehetőségem nyílik rá, publikálni is szeretném a következő trilógiát az Eshtar után, Saida címmel. Ennek szálain és ívein valójában már dolgozom. Sőt, jelen pillanatban már készül egy professzionális képregény forgatókönyve és conceptjei is, egy kollaboráció keretében.

Mivel az Eshtar világa hatalmas, rengeteg potenciállal, így ameddig foglalkoztat, írni is szeretnék bele. Egykönyves eredet-történeteket, új szálakat, új karaktereket. Ha annyi időm lenne, amennyi ötletem már most van, nagyon sokáig élnék!

G: Nagy vonalakban (és persze spoilermentesen) mi az, amit el lehet árulni a sztoriról?

MW: Gilgames és Vittorya találkoznak. Ez nem nagy spoiler, az első oldalakon megtörténik. Így Vitt legfontosabb feladata az lesz, hogy visszajusson Inisfaelre, és megvédje a Földet a Férgek szolgáival szemben. Aurora belekerül vadászgépével abba az űrcsatába, amire egész életében készült.

Arcadia királynőnek szembe kell néznie sérülésének következményeivel és a sötét erők fájdalmával, valamint a fokozódó felelősséggel, ami rá hárul! Ezúttal a borító is őt ábrázolja.

Mikael és Dareeos pedig folytatják háborújukat, miközben egyre jobban megismerjük őket és motivációikat.

Természetesen a központi elem Vittorya Astarte királynővé válása és brutális hadjárata a Férgek északi diktatúráival és a vallással szemben, mely őt magát isteníti. Ám a háború valódi nehézségeivel még ő sem számol előre.

Kiemelnék két, számomra nagyon fontos történetszálat: az egyik a középkori Itáliában játszódik, Róma feldúlása előtti napokban, és a Véres Hercegnő Testvériségének korai napjait és az egyik legnagyobb küzdelmét meséli el.

A másik személyes kedvencem: egy fiatal fiúról szól, aki katona Mornban, a havas, kegyetlen, disztópikus berendezkedésű diktatúrában él, és része a gyilkos rendszernek. Az ő szellemi ébredése az, ahogy rátalál Eshtar tanításaira, ahogy kinyílik a szeme és meglátja a világot olyannak, amilyen. Az ő története az egyik fő ok volt, amiért az egész sorozatba belekezdtem.

Tehát akit érdekel Walden pályafutása, semmiképpen ne hagyja ki a folytatásokat, reméljük csupa nagyszerű történettel fogja elkápráztatni egyre népesedő olvasótáborát.

Az Eshtar – Második könyv már előrendelhető webshopunkban! Rendeld meg még ma, 20% kedvezménnyel! Várható megjelenés: 2016. október 10.

szeptember 23, 2016

Kategória: Irodalom

A címszereplőről

A könyvről

A minisorozatról (1990)

A remake-ről