Kategória: Irodalom

  • Jorge Luis Borges az új MetaGalaktikában

    Január 17-én került nyomdába, és várhatóan 24-én érkezik meg szerkesztőségünkbe a MetaGalaktika 12, ami Argentína science fiction irodalmát veszi górcső alá. Legújabb kiadványunkban olyan híres argentin szerzők műveit olvashatjátok, mint Jorge Luis Borges, Carlos Gardini, Eduardo Goligorsky, Angélica Gorodischer, Ana María Shua – csak hogy a legfontosabbakat említsük. Egy rövid cikksorozat keretén belül pedig most megismerkedhettek az itthon jól vagy még kevésbé ismert írókkal. A sort azonban ki mással nyithatnánk, mint az az argentin irodalom legnagyobb alakjával, Jorge Luis Borgesszel.

    Jorge Luis Borges (1899-1986) költő, esszéista, novellaíró, a latin amerikai irodalom egyik központi alakja volt. Irodalmi Nobel-díjra többször is jelölték, azonban politikai okokból (Augusto Pinochethez, chilei diktátorhoz fűződő vitatott kapcsolata miatt) sosem kapta meg. Írásai és gondolkodásának hatása az irodalom szinte minden területére kiterjedt, köztük az SF-re is. Borgest nem szokták zsánerírónak nevezni, de novelláiban az idő és a valóság határainak feltérképezése, az olyan gyakran visszatérő képek és szimbólumok, mint a labirintus, a tükör vagy a térkép számtalan SF író írásában is visszaköszön: Philip K. Dick, Paul Auster, Kurt Vonnegut Jr. De a kortárs alkotóknál, mint China Miéville (lásd. „The Tain” című kisregényét, ahol egy szörny mászik elő egy tükörből) vagy Gene Wolfe is tetten érhető Borges irodalmi hagyatéka.

    borges

    Borges korán, 1919-ben kezdett írni és a 80-as évekig nem hagyott fel ezzel a tevékenységével. A legnagyobb hatású, „science fictionnek” számító kötete a Ficciones (1944) volt, később az Alef (1949). Itthon hasonló gyűjteménynek számít a régi Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent Körkörös romok (1956). Többek között ebben az elbeszélés-gyűjteményben olvasható 1935-ös „Közelítés Almotászimhoz” című írása, amit a borgesi történetek prototípusának is neveznek. Az álomszerű atmoszféra és a már említett szimbólumok nem lennének jelen novelláiban gyermekkori élményei nélkül. Például a visszatérő labirintus képet valószínűleg a palermói ház kertlabirintusa ihlette, ahol Norah húgával sokat játszottak, a művek meghatározó metafizikai és idealista filozófiáját pedig édesapja, Jorge Guillermo Borgestől ismerte meg. Az iskolás évek alatt pedig a világirodalom olyan alakjai inspirálták, mint a francia szimbolista költők (Verlaine, Rimbaud és Mallarmé), Oscar Wilde, könyvtársegédként pedig több modern alkotó munkásságával ismerkedett meg, köztük Virginia Woolféval és William Faulknerével.

    jorge-luis-borges-google-doodle-629877376
    Borges témájú Google Doodle az író 112. születésnapján

    Gazdag és szerteágazó irodalmi hagyatéknak tűnik Borgesé mind az őrá nagy hatással lévő írók és filozófusok, mind pedig sajátos témái végett. Azonban ettől nem válik nehéz olvasmánnyá egyik novellája sem, sőt, tiszta és közérthető stílus jellemzi, ami mentes mindenféle túl díszített szóképektől. A MetaGalaktika 12-ben található novella is ilyen tiszta, de tipikus borgesi történet: ez A mindenség könyvtára. Minden megtalálható benne, amiért szeretjük az argentin írót. Már nem kell sokat várni, hogy sok más argentin sci-fi novella mellett ezt is elolvashassuk.


    Az első képen Sofia Bonati alkotása látható

    Kapcsolódó cikkek:

    Borgesen túl – Argentin sci-fi

    Január 17-én érkezik a MetaGalaktika 12

  • James Patrick Kelly a Galaktikában

    James Patrick Kelly, az SF-irodalmi „középkorosztály” egyik képviselője, akit főleg novellái és a Ha elvakít a nap (1989) című regénye révén ismerhet a magyar közönség. Sok művéhez hasonlóan, a 321-es és a 322-es Galaktikában olvasható kisregénye, „Az utolsó ítélet” tökéletesen mutatja be, miért is érdemes jobban odafigyelni Kellyre: jól végiggondolt cselekményépítés, emlékezetes stílus és izgalmas témák.

    jameskelly
    James Patrick Kelly

    A történet szerint az űrből érkezett, démonoknak nevezett lények eltüntették a Föld férfi lakosságát. A nem várt eseményt először az Őrület Éveinek nevezett időszak követte, majd a nők egy két pártra szakadt társadalmat alakítottak ki. Egyik oldalon a tradicionalisták állnak, akik a régi kort és a férfiakat várják vissza, a másikon a tranzitívek, akik igyekeznek az új környezethez alkalmazkodni, és normálisan élni a démonok által uralt új világban. Kelly nem először vázolja fel a férfiak eltűnésének vízióját: a „Men are Trouble” is az alternatív jövőről mesél. A mostani, az előző történettől teljesen független kisregénye azonban nem a nők világára fókuszál, az inkább csak egyfajta díszletként van jelen. A korábbi és a most tárgyalt írás főhőse is egy magánnyomozó, Fay Hardaway, aki a város egyik leggazdagabb tradicionalista asszonyától, Maude Descanótól kap megbízatást: valaki ellopta tőle Az utolsó ítélet festményt, ami az ünnepelt Hieronymus Bosch, németalföldi festő munkája. Az ügy először nem tűnik bonyolultnak, főleg, hogy Descano a gyanúsított személy nevét is elárulja Faynek, azonban a nyomozás során egy sokkal szövevényesebb ügy közepén találja magát a detektívnő.

    Asimov's April-May 2012 Cover
    Az Asimov’s SF címlapján Kelly kisregénye

    „Az utolsó ítélet”-ben Kelly inkább a nyomozásra helyezi a hangsúlyt, de az általa felépített női társadalomban mindenképpen érdekes ötleteket vázol fel, mint fejlődési irány. Egyik ilyen a kétanyás család, a botoknak nevezett robotok, akik átvették a termelésben az emberek szerepét, de sok kérdést felvető jelenség a nemátalakítás is. Azonban a legérdekesebb és aktuális téma is az a nem: csak egy biológiai fogalom vagy annál sokkal több?

    A kisregény lényege és igazi erőssége azonban a történet felépítésében rejlik. Fay karakterét elég maszkulimnek érezhetjük, ami még erős szarkazmussal is párosul – a film noir és a hard-boiled krimik nyomozóit juttathatja eszünkbe. Az érzés nem véletlen, ugyanis Kelly „Az utolsó ítélet”-ben a detektívtörténetek egyik meserét, Raymond Chandlert (a Philip Marlowe történetek szerzője) idézi meg. Nemcsak Faynél érezni a krimi hatását, hanem Kelly stílusán is: a nyomozás során felbukkanó szereplőket vagy a nagyobb fordulatokat a detektív gunyoros és szókimondó stílusán keresztül ismerjük meg – ez mindenképpen ad egy külön hangulatot az egész kisregénynek. Viszont Kelly jól ellensúlyozza a szarkazmust Hardaway önvizsgáló gondolataival vagy más szereplők (pl. Anne, Maude Descano) megfigyelésével és elemzésével.

    H.Bosch, Das Weltgericht, Ausschnitt - Bosch / Last Judgement / Detail - J. Bosch/Le Jugement Universel/Detail
    Részlet Bosch triptichonjáról

    A legutóbbi Galaktikákban olvasható kisregényben James Patrick Kelly  első ránézésre egymástól teljesen távol álló ötletekből építkezik, melyekből végül egy teljesen kerek történetet alkot. Egyrészt két alzsánert (disztópia és a hard-boiled krimi) mixel, másrészt megidéz (és nem utánoz!) egy mélyen tisztelt elődöt, de mégsincs olyan érzésünk, hogy valami nem illik ide. Mindezt pedig az erős karakterizálással és a fokozatosan felvezett történettel egészíti ki, és így teszi egy igazán jó írássá „Az utolsó ítéletet”.

  • Majipoor gigászi világa – 82 éves Robert Silverberg

    Január 15-én töltötte 82. születésnapját a Nebula-és Hugo-díjas szerző, Robert Silverberg. Nevét Magyarországon méltatlanul kevesen ismerik, azonban roppant tehetséges és intelligens íróról van szó. Az amerikai szerző tizenéves korától novellákat publikált, és húsz évesen adta ki első SF- kötetét, a Revolt on Alpha C-t, melyben egy fiatal űrkadét kalandjait meséli el. Pályafutása alatt majdnem 70 regényt írt, közülük csupán néhány jelent meg magyar nyelven. Ám hála a Metropolis kiadónak, Silverberg három népszerű könyvét olvashatjuk anyanyelvünkön. Ezek pedig a következők: Lord Valentine kastélya, Majipoor krónikái, Valentine Napkirály.

    Az író születésnapja alkalmából emlékezzünk meg Majipoor hatalmas világáról, ami végtelen történetet birtokol. A hatalmas, nyüzsgő bolygóról, ahol az író tényleg érezteti, hogy nem csak a főszereplő körül forog a világ, hanem önmagától is szó szerint életre kel.

    Eredeti nyelven olvasható a fent említett köteteken kívül még három, Majipoor világában játszódó történet, melyek kvázi eredettörténetként szolgálnak az eseményeknek.

    A cikk a továbbiakban cselekményleírást tartalmazhat.

    A magyarul megjelent trilógia nyitókötete a Lord Valentine kastélya címet viseli, melyben egy ifjú vándor ráébred arra, hogy nem a zsonglőrlétet szánta neki a Mindenható, hanem valami sokkal jelentőségteljesebb sors vár rá. Ez akár lehetne bármelyik klisé-fantasy alapja, de itt azért másról van szó. A regény 1983-ban látta meg a napvilágot, melyben egyszerre van jelen számos SF-motívum, melyek fantasyval keveredve valami elképesztő elegyet alkotnak. A regény alap története úgy érzem mindig kicsit háttérbe szorult, de talán ez egyáltalán nem probléma. A hangsúly mindinkább a karakterek közötti viszonyokon, a gyönyörű tájakon, és a világ részletességén volt. Valentine kalandozásai során bámulatos helyekre jut el, magas hegyek között vándorol, sivatagokon kel át, sőt egzotikus őserdőkön is keresztülvág, mire eljut a Kastély-hegyre, hogy elfoglalhassa jogosan megérdemelt trónusát.

    Minden oldalon érezhető a gondos tervezés, az ok-okozati összefüggések, a miértek és hogyanok szoros kapcsolata. A tájleírások részletesek, a karakterek által bejárt utak szintén roppant aprólékosan vannak kidolgozva.

    majipoor

    A főbb témák, mint például az elnyomottság, a rasszizmus, háború jogosságának kérdése több, mint harminc én távlatából is kifejezetten aktuálisnak mondható.

    A soron következő kötet mindinkább antológiának mondható, egyfajta novelláskötet Majipoor világából. Nem véletlen a cím sem: Majipoor krónikái. A történet szerint az ifjú Hissune, a volt utcakölyök most a bolygó gigászi bürokratikus szívében, a Labirintusban végzi unalmas munkáját. Ám ugyanezen a helyen található a Lélektároló, ami megannyi egykoron élt majipoori lakos emlékeit őrzi. Ezekben az allegorikus léleklenyomatokban utazik Hissune, és megismerhetjük kicsit Majipoor több tízezer éves történelmét. A könyv igazából egyáltalán nem kötődik az első regényhez, de aki többet szeretne megtudni Silverberg csodás univerzumáról, annak mindenképpen ajánlott elolvasni ezt az alkotást is.

    Lord_Valentine_1

    A harmadik, és egyben záró kötet ellenben ott veszi fel az események fonalát, ahol az első abbamaradt. Pontosabban nyolc évvel később, mikor Valentine visszakerült trónjára. Uralkodása azonban egyáltalán nem telik unalmasan. A tizennégyezer éves béke megtörni látszik Majipoor fajai és az őshonos létformák, az alakváltó metamorfok között. A bennszülött nép elnyomottnak érzi magát, s véres bosszút forral annak érdekében, hogy visszafoglalja világát a Változatlanoktól.

    A metamorf lázadók mindent alaposan megterveztek. Nem sereget gyűjtenek ellenségeik ellen, hasztalan is lenne, hiszen a Napkirály fennhatósága alatt több milliárd élőlény él. Gazdaságilag próbálják összeroppantani Majipoor népét. Az alakváltók fortéllyal megfertőzik a takarmányt, a mezőgazdaságot ezzel teljesen tönkretéve, mutáns fajokat szabadítanak különböző városokra, és szövetséget kötnek a vizek gigászi és rejtélyes teremtményeivel, a tengeri sárkányokkal. Silverberg több nézőpontból is az olvasók elé tárja a háború menetét. Ráláthatunk a Napkirály, a Kastély-hegyi politikusok, de az egyszerű lakosok szemszögéből is, hogy mire képes egy gazdasági konfliktus. A több nézőpont miatt minden szónak súlya van, a háború nem csupán valami fennkölt, megfoghatatlan jelenségként van jelen. A belülről fakadó problémák önjelölt Napkirályokat generálnak, sőt a tízezer éves államberendezkedés is megtörni látszik. Valentine és hűséges társainak lesz a feladata, hogy helyreállítsák a rendet e káosszal teli világban.

    A magyarul megjelent Majipoor trilógia tele van felfedezésre váró eseménnyel, szereplővel és mindenféle apró mozzanattal. Néha viszont túl sok az idegen, már-már halandzsa szó. Sokszor ezek egy egész bekezdést jelentenek, és hiába kelti az idegenség érzetét. Ha egyáltalán nem értjük miről van szó, az könnyen kizökkenthet az olvasás folytonosságából. Javarészt azért egyből érthetőek a majipoori kifejezések, tehát nem kell megijedni, de néha kapkodhatjuk a fejünket, hogy valójában mi is történik a lapokon.

    Majipoor_Art_5

    E három említett könyv nagyon szórakoztató egyaránt a kezdő SF/fantasy olvasónak, de hardcore rajongóknak is tartogathat érdekességeket. Gyakran megjelenik a könyvekben egyfajta utópisztikus látásmód, mely bemutatja, hogy ugyan elképzelhető egy olyan világ, melyben mindenkinek megvan mindene, és ha nem is tökéletes falanszterben élik le életüket a lakosok, attól még lehetnek boldogak a mindennapjaik. Viszont ez az állapot nem tarthat örökké. Mindig vannak változók, erről szól az élet. A rendet végül mindig a káosz váltja fel, ez pedig univerzális törvény. A regények arra is rámutatnak, hogy bárkiből lehet nagy ember. Minden csak akaraterő és kitartás kérdése, nem pedig születési előjog privilégiuma.

    Aki csak a felszínt nézi, könnyen félrevezetően beskatulyázhatja Majipoor világát. Azonban az a helyzet, hogy a mű mélyén rengeteg minden lakozik. A világ történelme, az előző uralkodók élete, a különböző fajok viszonya, a kontinensek, a hierarchia, politika mind-mind végtelenül részletes, és sokszor elgondolkodtató. És ismételnem kell magamat: harminc év távlatából is elképesztően aktuális.

    Összegezve tehát Robert Silverberg e három könyve roppant szórakoztató elegye a fantasztikum különböző ágazatainak. Olvasmányos és erős hangvételű. A cselekmény izgalmas, a karakterek jellemei remekül működnek, a felszín alatt pedig kivételesen hatalmas mondanivaló rejtőzik. Ajánlanám mindenkinek, aki most vágna bele a zsánerbe, de veteránok is minden bizonnyal találnak majd emlékezetes részeket a három könyvben. Ha muszáj lenne hasonlítanom valamihez, akkor talán a Dűne lenne a megfelelő viszonyítási pont.

    Még sok boldog születésnapot kívánunk Robert Silverbergnek!

  • Emerald City: Vérgőzös felnőttmese lett a legújabb Óz feldolgozás

    A The Wizard of Oz című regény 1900-ban jelent meg először, L. Frank Baum tollából, és W. W. Denslow illusztrációival. A történet iszonyatos sikerre tett szert a XX. és XXI. században, hiszen többek között egy nagyon híres, 1939-es musical feldolgozást is kapott a sztori, valamint nemrégiben a moziba járó közönség Sam Raimi rendezésében láthatott egy verziót, melyben James Franco játszotta a címbeli varázslót. A szakértők szerint Oz története az első igazi amerikai fantasy mese, hiszen olyan helyszíneket sorakoztat fel, mint mondjuk Kansas vagy Omaha. Egyébként az irodalomkritikusok szerint Baum regénye egyértelműen támaszkodik az Alice’s Adventures in Wonderland című könyvre, annak igazából egy modernebb átdolgozása a fiatal olvasóközönségnek.

    Az NBC így 2017-ben, több mint 100 évvel a történet első felbukkanása után próbál még egyet csavarni Dorothy utazásain és a közönség egy olyan rétegének is népszerűvé tenni, akik már felnőttek. Az Emerald City egész pontosan 3 éven keresztül készült az amerikai országos csatornánál, hiszen 2014 óta ül a tévéadó a sorozaton. Kreatív nézeteltérések alakultak ki ugyanis az ötletgazda Matthew Arnold és az NBC között. A tét egyébként nagy, az ígéretek szerint ez az NBC válasza a Trónok harcára, egy sokkal sötétebb hangvételű, brutális jelenetekkel megtöltött változata az Oznak.

    e-city2

    Érdekesség, hogy az Emerald City teljes első évada, azaz mind a 10 rész Magyarországon forgott, erről bővebben mondjuk az Indexen is lehet olvasni.

    A történet elég unalmasan kezdődik, láthatjuk pár percen keresztül, ahogy a 20 éves Dorothy nővérként tengeti az életét. Segít az öregeknek, meg minden. Illetve belengetnek egy háttérsztorit arról, hogy az igazi anyja elhagyta és nevelőszülőknél nőtt fel. Ez nagyjából mindegy is, hiszen utána jön egy hatalmas nagy tornádó, ami elragadja a hősnőt otthonából, és Oz földjére repíti a főszereplőt. Innentől kezdődik igazából az Emerald City, hiszen az „új világ” rettenetesen jól néz ki. Vizuálisan van egy egyénisége a sorozatnak, hiszen ahogy merülünk el egyre jobban a mesében, úgy bontakozik ki a szép látványvilág. Nem üti ki az ember szemét a CGI, ettől nem kell félni. Ha nem szólunk valakinek, hogy igazából ez egy sorozat első két része, akkor észre se veszi. Simán azt hiheti, hogy egy mozis fantasyről van szó. És ez jó is, hiszen a Trónok harcának jelenleg a tévében nincs igazán kihívója.

    e-city3

    Kapunk itt mindenféle törzseket, boszorkányokat, valamint felbukkan már az elején Totó és a Madárijesztő is. Rengeteg sok minden történik már a széria elején, ráadásul komolyan jelen van a történetben a varázslat is. Tekintve, hogy Dorothyék farkasszemet néznek a rendkívül ijesztő keleti boszorkánnyal többek között. Ahogy a cím már lelőtte, az Emerald City egy vérgőzös feldolgozása lett az Oznak, hiszen tömve van felnőttjelenetekkel: gyilkossággal és szexszel. Bedobják még azt is, hogy volt egy nagy tragédia, jött egy szörny, ami majdnem elpusztította a mesebeli világot, egyedül Oz tudta megállítani a pusztítást, mégpedig a tudomány erejével.

    Ez a Lost óta nagyon izgalmas, amikor egy produkció szembeállítja a mágiát (=egy felsőbb erőben való hitet) a technológiával. Itt is a boszorkányok igencsak utálják és lenézik Ozt, ő persze meg van győződve arról, hogy a hókuszpókusszal nem lehet sokra vinni. Bár azért a boszorkányok rituáléját lenyűgözve nézi.

    e-city4

    Az Emerald City komolyabb színészeket is felvonultat, hiszen Ozt nem más játssza, mint Vincent D’Onofrio, akit talán a Daredevil rajongóinak nem kell bővebben bemutatnunk. Fiona Shaw-t pedig a Harry Potter fanatikusok ismerhetik, a színésznő ott a varázslást utáló Petunia Dursley-t alakította, itt meg épp egy nem túl kedves boszorkány szerepében látható.

    Az NBC komoly fába vágta a fejszéjét, azonban az első két rész igazán szórakoztató lett. Az Emerald City nem valószínű, hogy nagyon megszorongatja majd a Trónok harcát, de végre beindíthat valami érdekeset a televíziózásban. A csatornák ugyanis nem nagyon mutatnak hajlandóságot arra, hogy igazán jó fantasy sorozatokat mutassanak be. Pedig azért lenne rá igény. Az Emerald City úgy tűnik, hogy egy izgalmas, felnőttes újragondolása lesz Oz meséjének. De talán itt azért fog izgulni a közönség, hogy Dorothy haza ne jusson az unalmas Kansasbe, hanem maradjon inkább a csodás másik világban. Furcsa dolog ez.

  • 125 éve született Tolkien

    1892. január 3-án született J. R. R. Tolkien, A Gyűrűk Ura szerzője. Népszerűsége a mai napig töretlen, munkásságának hatása tagadhatatlan a fantasyben, annak ellenére, hogy bőven akadnak kritizálói is az írónak. Mostani cikkünkben azonban nem műfajteremtő szerepéről, hanem Tolkien kevésbé ismert műveiről ejtenénk pár szót, amelyek nélkül akár A hobbit, akár A Gyűrűk ura nem lenne olyan, amilyennek ismerjük.

    b93e0498a5892ed99bc84750c56a3ef5

    Beowulf:

    Filológusként Tolkien sokat tett az óangol irodalomért. Többek között neki köszönhetjük a „Sir Gawain és a Zöldlovag” legenda egyik első angol fordítását, 2014-ben pedig megjelent az angol eposszal foglalkozó könyv, a Beowulf: Fordítás és kommentár, ami nem csak magát a prózafordítást (versként Seamus Heaney ír költő fordította le 1999-ben), hanem a történet újramesélését és a versnek egy nagyon meghatározó tanulmányát is tartalmazza. Maga az eposz egy Svédországból érkező harcos, Beowulf kalandjait meséli el: miként ölte meg Grendelt, a szörnyet, annak bosszúszomjas anyját, majd utolsó harcát a sárkánnyal, ahol életét veszti.

    Tolkien először 1936-ban, Oxfordban beszélt a Beowulfról, ahol főleg azt emelte ki, hogy az eposzra nem csak régészeti leletként kell tekinteni, hanem meg kell látni benne a történetet és annak mondanivalóját. Ugyanis gyakori állítás a Beowulfról, hogy az ideális harcos képét és magát a társadalmat mutatja be, ami arra szolgált, hogy útmutatást adjon a kor férfijainak. Tolkien ezzel szemben a halált és a halandóságot emeli ki az eposz fő témáiként. Ezzel is azt erősíti meg, hogy a Beowulfot nem a görög vagy római művekhez hasonlóan kell elemezni, hanem annak saját logikája szerint. Érdekes észrevételei mellett irodalmi életművének fényében is érdemes figyelni az eposzra, hiszen számos motívumot átvesz a műből. Például Smaug alakját a Beowulf harmadik történetében szereplő sárkány ihlette, de magában a Gyűrűk Urában is számtalan, az eposzban is megjelenő jelenet van: Boromir temetése, látogatás az Aranycsarnokban stb.

     Kullervo:

    Kullervo

    A 2015-ben (itthon tavaly) megjelent a Kullervo történet, ami Tolkien legelső prózái közé tartozik. Írásában a finn eposzból, a Kalevalából ismert azonos nevű hős meséjét dolgozza fel. A művet 1914 és 1915 között írta egy nehéz időszakában – ezt bizonyítja a mű sötét témája is. Azonban 2015-ig kiadatlan maradt, pedig a Tolkient kutatók számára mindenképpen fontos írás, hisz a Kullervo történet bizonyítja a tolkieni mitológia finn ihletését.

    Maga Kullervo a finn mitológia talán legtragikusabb hőse. A történet szerint lemészárolt törzsének ő az utolsó tagja, akit Untamo emberei, azaz törzsének gyilkosai neveltek fel. Később eladják rabszolgának, kínzásokon és egyéb szörnyű próbákon esik át, mielőtt sikerülne elmenekülnie. Kalandozásai során találkozik egy koldus lánnyal, akibe szerelemes lesz, később azonban kiderül, hogy a lány az elveszettnek hitt húga. A vérfertőzés bűnét képtelen elviselni, így a lány öngyilkos lesz. Kullervo megtalálja családját is, majd ismét elszakad tőlük. A férfi bosszút esküszik és visszatér az Untamo törzshöz, aminek tagjait lemészárolja. Hazatérve, családját legyilkolva találja, ekkor tudja meg szerelmének halálát és a vérfertőzést is. A monda az ő öngyilkosságával ér véget.

    A Tolkien életműben mindenképpen kiemelt szerepe van a finn legendának. Először is, ezzel a történettel kezdte prózaírói tehetségét próbálgatni, de nagy hatással volt élete főművére is, A Szilmarilokra is. Azoknak, akik járatosabbak Tolkien műveiben ismerős lehet Kullervo története: Tolkien ebből merített Túrin Turambar, Húrin fiának tragikus történetéhez.

    Számos más fontos, mitológiával kapcsolatos Tolkien művet vagy esszét lehetne még említeni, mint például a már említett Sir Gawain és a Zöld lovagról szólót vagy a magyarul még nem olvasható The Legend of Sigurd and Gudrúnt. Fontosságuk azonban az író életművében tagadhatatlan, sőt, talán azon is érdemes lehet elgondolkodni, hogy az északi mitológia ihletése nélkül milyen irányt vehetett volna a fantasy fejlődése.

  • Akár a jó bor – Alkonyi őrség

    Nemrég jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az elkövetkezendő hetekben Lukjanyenko Őrség-sorozatát fogjuk körbejárni. Habár a cikkek első sorban a történeteket elevenítik fel, spoilereket csak kis mennyiségben fognak tartalmazni, így az is bátran elolvashatja ezeket a cikkeket, aki csak most ismerkedik a könyvsorozattal. Az előző cikkben az Nappali őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a harmadik részt, az Alkonyi őrséget vizsgáljuk meg.

    Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az 1. és 2. kötetet.

    alkonyiorseg

    A sorozat harmadik köteténél már nyugodtan jelenthetjük ki, a jól bevált Őrség-recept továbbra sem változott. Ismét három kisebb történetből áll össze egy nagyobb cselekmény, amit Lukjanyenko most is intrikával, humorral, vodkával és némi kumisszal tett fogyaszthatóvá. Azonban ezek a jó kis hozzávalók most főttek össze igazán, azaz az Alkonyi őrséggel vált a sorozat igazán kiforrottá. Néhány az Éjszakai őrségből ismert elem köszön vissza itt, például ismét Anton számol be az Őrségek dolgairól, de ismét erősebbé válik a Szovjetunió utáni orosz hétköznapok bemutatása is, most némi nosztalgiázással és keserűséggel. Azonban ebben a részben eddig nem tapasztalt gyors történetépítéssel lep meg az író. Lukjanyenko ezúttal rögtön az események sűrűjébe dob minket. Az első történet, a „Senki ideje” rögtön egy új üggyel indul, amit nem másra, mint Antonra bíznak: a két Őrség és az Inkvizíció egy különös levelet kap, feladója azzal fenyeget, képes embert Másfélévé tenni. A nyomok egy újépítésű lakótelepre vezetnek – ide küldik a másodikszintű Fénypártit teljes emberi inkognitóban. A második rész, a „Senki tere” Gorogyeckijék nyaralásával kezdődik: a már házasokként élő Anton és Szvetlana potenciálisan nagyhatalmú varázslónő-kislányukkal, Nágyával nyaralójukban töltik idejüket. A családi idill nem marad meghitt: két, szintén Moszkva mellett nyaraló gyerek egy titokzatos boszorkánnyal találkozik az erdőben, akiről az Őrségeknek nincs tudomása. A zárótörténet, a „Senki ereje” pedig pontot tesz minden, ebben a részben megkezdett ügy végére egy vonatút, majd egy kisebb űrutazás során.

    anton_by_fanat08-d86hsy6
    Anton

    Ahogy egy jól kidolgozott regénysorozathoz illik, nem csak a történet, hanem annak díszleteit adó világ is szerteágazóbb és így egyre inkább hitelesebb lesz. Az Őrség-sorozat esetében ezt az építkezést csak úgymond kisebb lépésekben szoktam érezni, nincs ez másként az Alkonyi őrségnél sem. Az előző két részhez hasonlóan itt is új fogalmak kerülnek bevezetésre, mint az Abszolút másféle, de a Nappali őrségből ismert Edgaron és Vítězslavon (felső szintű vámpír) keresztül betekintést nyerünk az eddig alig ismertetett Inkvizícióba (pl. hogyan lehet beállni hozzájuk, mi a célja, kik szolgálnak ott stb.). A világépítésnek azonban nem ezek, hanem másik két csúcspontja van. Egyik, már a 2. kötetben elkezdett Másféle-mitológia kiépítése. Amíg az előző részben Lukjanyenko közismert mítoszokat helyezett el saját univerzumába (habár ez itt is jelen van még, hisz Arina alakja a népmesék boszorkány képéből táplálkozik), addig itt saját legendákat kreált: Fuaran boszorkány könyve, aki a mendemondák szerint képes volt embereket Másfélékké változtatni. A másik fontos elem a szereplők képességeihez szorosan kapcsolódó párhuzamos sík, a Homály. Ez mindenképpen kiemelendő, hisz talán az Őrség-sorozat legtitokzatosabb jelensége és minden egyes új információ róla fontos.

    witch_arina___twilight_watch_by_sergey_lukyaenko_by_fanat08-d7v7yb3
    Arina

    Lukjanyenko nem csak kitalált világára és a történetszövésre fordít nagy figyelmet, hanem a karakterek kibontására is. Nem teljesen fedi le a valóságot a következő kijelentés, miszerint az első rész óta nem láttuk viszont a Fénypártiakat (a Nappali őrség utolsó történetében Anton mellett megjelennek a már megismert mágusok is), de teljesen csak most térnek vissza. Jó pár évvel vagyunk az előző kötet eseményeitől, ahol kiderült, Szvetlana, Első szintű varázslónő lesz a jövőbeli Messiás anyja. Ahogy az kiderült már az előző részekben, Szvetát és Antont összeköti a szerelem egy párként folytatják életüket. Más hasonló zsánerű történetek általában itt érnek véget, azonban itt csak ekkor kezdődik el igazán minden, már ami a szereplők életét illeti. Lukjanyenko a 90-es évek Oroszországához hasonlóan reálisan mutatja be a házas életet is, azt annak jó és rossz oldalával. Az igazi érdekessége ennek azonban a karakterizációban rejlik. Az új élethelyzetben Anton és Szveta jelleme sok változáson ment keresztül, ami például a Nappali őrségben még nem volt ilyen látványos. Ez főleg az egymás közötti párbeszédekben nyilvánul meg vagy a kislányuk iránt érzett szeretetben. Geszerhez kötödő kapcsolatuk sem elhanyagolható ilyen szempontból, hisz mindkettejüket arra készteti, hogy gondolják át eddigi álláspontjukat az Őrségekről (pl. Szveta egyértelműen elutasító, Anton pedig kétkedő).

    konstantin_saushkin_by_fanat08-daczwz9
    Kosztya

    Komoly fejlődésen megy keresztül Edgar, az egykori Setét mágus is; annak ellenére is érezni ezt, hogy most nincs teljes rálátásunk arra, mit is gondol. Érdemes még megemlíteni Kosztyát, a vámpír szomszédfiút is, aki, mondhatni pubertás korba lépett és ezzel együtt a kor sajátos problémáit éli meg (pl. saját társadalmi szerepének megértése: vámpírként ő egy lenézett kasztja a Másféléknek, amit nem érez jogosnak). A többet mondani Kosztya jelleméről már spoiler lenne, de mindenképpen egy érdekes része, a cselekmény kifutásának szempontjából pedig egy fontos pontja.

    A Nappali őrséghez hasonlóan az Alkonyi őrség is őrzi az előző kötetek már megszokott szerkezetét és stílusát, azonban itt érezni azt leginkább, hogy a regénysorozat felnőtt. Emellett vannak apróbb újdonságok is, amit például még érdemes kiemelni, az az író szülőhazájának, Kazahsztánnak az említése és a kazah kultúra egyes elemeinek beemelése. De a már említett látványos karakterépítés és világ bővítés is ide sorolandó elemek. Összességében azt hiszem, mondhatok olyat, hogy Lukjanyenko sorozata most már nem az ütős vodkára, hanem inkább a jó borra hasonlít. Tudjátok, arra a fajtára, ami idővel csak egyre inkább jobb lesz.


    Az illusztrációk Anastacia Beletskaya munkái.

    A borítón és a fejlécen Pavel Lagutin alkotása látható.

  • Mi lett volna, ha a nácik nyernek? PKD alternatív történelme

    Philip K Dicket senkinek sem kell bemutatni: a Szárnyas fejvadász alapjául szolgáló Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? vagy a Valis szinte minden sci-fi rajongónak ismerősen csenghet. A cyberpunk előfutárának is nevezett író a mai napon ünnepelné 88. születésnapját, továbbá a mai napon startol a Hugo-díjas regénye alapján készült Az ember a Fellegvárban websorozat 2. évada is. Ennek apropóján ismerkedjünk meg kicsit az említett művel.

    A regény

    Az ember a Fellegvárban 1962-ben jelent meg. Az alternatív történelem zsánerébe sorolható regény azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lett volna, ha a II. Világháborút nem a szövetségesek, hanem a tengelyhatalmak nyerik. Philip K. Dick (a továbbiakban PKD) ennek fényében alakítja át a 60-as évek jól ismert erőviszonyait. A világ két vezető nagyhatalma a náci Németország és császári Japán lesznek, akik közösen osztozkodnak az Államok egykori területén. A Roosevelt elnök elleni merénylet után ráadásul Amerika megrekedt a Nagyvilágválság állapotában, így annak emberei továbbra is szegénységben élnek a tengelyhatalmak kiszolgáltatottságában. Habár a regény nem tér ki egy ilyen alternatív valóság politikai hátterére, az új társadalmi viszonyok legfinomabb részleteit ábrázolja a szereplők közötti kapcsolatokon keresztül. Emellett pedig megjelenik a könyvben egy regény, a Lassan vonszolja magát a sáska, ami a szereplők számára egy olyan világot mutat be, ahol a Központi hatalmak arattak győzelmet. A regény a regényben egy népszerű irodalmi eszköz, aminek itteni értelmezéséről Galamb Zoltán kritikájában olvashattok részletesebben.

    d7498ae10df699f4a8ef578fd2cef5b9
    A regény a The Penguin Books kiadásában

    A regény a maga idejében nagy sikert aratott, PKD ezzel nyerte meg az első Hugo-díját 1963-ban. Forrásként számtalan művet jelölt meg, de inspirációként Ward Moore Bring the Jubilee alternatív történelem könyve szolgált, ahol Moore azt vázolja fel, mi lett volna, ha az amerikai polgárháborút a déliek nyerték volna. PKD forrásai közt említi még William L. Shirer A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című könyvét,  Alan Bullock Hitler: A Study in Tyrannyt, Paul Carrell Foxes of the Desertje, továbbá az I ching című jóskönyvből is merített. Azonban, ahogy az a későbbiekben is kiderül, ezek a források mély nyomot hagytak Philip K. Dickben.

    Az el nem készült folytatás

    Egy 1976-ban adott interjúban PKD azt monda, tervezett folytatást Az ember a Fellegvárbannak. Azonban sokkal nehezebb dolga volt ennek megírásával, mint azt gondolta volna. A legfőbb problémát az okozta, hogy visszatérjen régi forrásaihoz: mentálisan képtelen volt arra, hogy újra nácikról olvasson. Többször megpróbálta elkezdeni a második részt, de kísérletei vagy nem sikerültek vagy máshová vezették őt. Például a The Ganymede Takeover a Fellegvár folytatásaként indult, de végül nem fonódott egybe a két könyv története. Hasonlóan indult a Szabad Albemuth Rádió is, aminek korai vázlatában feltűnt Hawthorne Abensen író is (az ő nevéhez fűződik a könyvben a Lassan vonszolja magát a sáska), akit egy ETI segít, miután a nácik elkapták őt. A történet végül más fordulatot vett, később PKD inkább a Valis írása felé fordult, a Szabad Albemuth Rádió pedig 1985-ig kiadatlan maradt. Végül két fejezet készült el a Fellegvár folytatásához, ezek a Csúszkáló valóságok kötetben olvashatóak.

    f91d5cb9496baf29609b2eb023cf6f90

    Sorozat

    A könyv adaptálásának ötlete nem új keletű. Több kísérlet is volt egy televíziós sorozat elkészítésére: 2010-ben a BBC tervezte egy mini sorozat tető alá hozását másik négy partner segítségével – köztük Ridley Scottal, mint executive producer -, de végül a tervből nem lett semmi. Később, 2013-ban az SyFy csatorna szerette volna életre kelteni PKD regényét egy négyrészes mini sorozatként a korábbi producerek segítségével. A munkálatok végül 2014. október elsején kezdődtek meg Washingtonban, de már az Amazon Studios vezénylete alatt. A készülődő sorozat végül az Amazon Prime-on debütált 2015. január 15-én: ez lett az eddigi legnézettebb pilotepizód az Amazon történetében. A teljes első évad végül 2015. november 20-án lett elérhető. A nagy népszerűségnek köszönhetően az Amazon berendelte a 2. évadot is, ami a tegnapi nap folyamán lett elérhető az Amazon Prime oldalán.

    c4zd3ngjwlycjpg-a2d335_1280w

    Habár a sorozat PKD regényét veszi alapul, nagyon sok ponton eltér tőle. Például a nyugati parton lévő államok inkább működnek a Tengelyhatalmak provinciái, mint bábállamaiként. Továbbá a sorozatban a háború 1945-ben ér véget, miután a náci Németország elpusztította Washington DC-t és így az USA kénytelen volt megadni magát – a könyvben elfoglalják az Államokat. Ezek az apróbb változtatások nem válnak az adaptáció hátrányává, sőt, bőven akad olyan újítás is, ami csak jobbá teszi az alapművet és kihoz mindent az alapötletből. Például a „regény a regényben” koncepciót nagyon következetesen felváltja a „film a filmben” ötlet, továbbá a Fellegvár szereplői itt találkoznak egymással és így életük más fordulatot is vesz a könyvbélihez képest. Ezeknek a változtatásoknak hála egy szinte megunhatatlan történetet kaptunk az Amazontól, ami hű is marad PKD szövegének szellemiségéhez.

    Ízelítőként álljon itt egy kétperces részlet a 2. évadból:

     

  • Last Year – Robert Charles Wilson új regénye

    December 6-án jelent meg egyik szerzőnk, Robert Charles Wilson (Pörgés-trilógia, Darwinia) legújabb könyve, a Last Year a Tor Books gondozásában. Az új regény más Wilson könyvekhez hasonlóan érdekes alapötletből építkezik és fontos problémákat jár körül.

    A Last Year az időutazás tematikáját dolgozza fel, azonban az eddig ismert történetektől nagyon eltérő módon. A regény világában lehetséges az időben utazni, de csak a múltba, a jövőbe nem. Wilson még azzal bonyolítja az időutazást, hogy megszabja az adott múlt (több, alternatív múlt létezik, attól függően, mikor kezdjük meg az időutazást): csak egy bizonyos ideig lehet egy világot elérni, utána az átjáró lezárul. Továbbá más időutazós történetekkel ellentétben a Last Yearben a múltban élők is tudnak ennek a technológiának a létezéséről – így létrejön a City of Futurityt (az Eljövendő utókor városa), ahol a jövőből érkezett turistákat szórakoztatják vagy vezetik körbe a múltban, ami itt az 1870-es évek Ohio-ja.

    Az eseményeket egy biztonságiként dolgozó Jesse Cullum szemén keresztül ismerjük meg, aki egy véletlennek köszönhetően kerül a jövőbelieket kiszolgáló városba. A létesítmény, ahol a múlt és a jövő emberei egyaránt keverednek, egy különös környezetet teremt. Kereskedelem folyik a másik világának megismeréséért, továbbá ütközik a két idősíkból jöttek kultúrája és szokásai, ami számos konfliktushoz vezet. Cullum az évek során már hozzászokott a jövőből jöttek furcsaságaihoz, így különösebb fenntartások nélkül fogadja új partnerét, a mi időnkből érkezett Elizabeth DePault, aki kegyetlen jelleméről és az „ami a szívemen, az a számon is” elvéről ismert. Azonban vannak dolgok, amelyek Cullumot is megdöbbentik: a nő iránt táplált érzései és a tény, hogy valaki a jövőből származó technológiával látta el a 19. századi embereket, akik az ideérkezőkhöz hasonlóan más korba vágynak – a jövőbe.

    A Last Year eddig nagyon jó kritikákat kapott. Például a Publishers Weekly szerint Wilson feje tetejére állítja az egész időutazás témát a bámulatos alkalmazkodó képességekkel rendelkező főhősével. Stefan Raets, a Tor.com egyik szerzője az alapkoncepciót és a részletesen kidolgozott karaktereket dicséri, más kritikák pedig kiemelik még a regény főtémáit, mint a kolonizáció és a turizmus, de természetesen az időutazás problémái is előkerülnek a Last Yearben. Mindenképpen egy ígéretes alkotásnak ígérkezik.

    lastyear

    Az angolul tudók itt olvashatnak bele.

  • A Setét nézőpont – Nappali őrség

    Nemrég jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az elkövetkezendő hetekben Lukjanyenko Őrség-sorozatát fogjuk körbejárni. Habár a cikkek első sorban a történeteket elevenítik fel, spoilereket csak kis mennyiségben fognak tartalmazni, így az is bátran elolvashatja ezeket a cikkeket, aki csak most ismerkedik a könyvsorozattal. Az előző cikkben az Éjszakai őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a második részt, a Nappali őrséget vizsgáljuk meg.

    47996

    Általában egy jól induló első kötet után vagy hasonló színvonalat vagy kiforrottabb folytatást szoktam várni, olyasmit, ami le tud taglózni. Továbbá az is fontos szempont, hogy olyan világot teremtsen az író, amibe szívesen visszajárok. A Nappali őrség esetében többé-kevésbé teljesítette az elvárásokat, de annyit megjegyeznék, hogy az igazi katarzis a következő részben, az Alkonyi őrségben várható. A második részben Szergej Lukjanyenko és társszerzője, Vlagyimir Vasziljev továbbépíti az Őrségek világát és előkészíti a terepet a nagyszabású események számára. Itt is az előző regényhez hasonló felépítéssel dolgoznak: a könyv három különálló történetből épül fel, melyek az utolsóban válnak eggyé és nyer minden történés értelmet. Az első rész, „Idegeneknek tilos a bemenet”, a második „Idegen a másfélék között”, az utolsó pedig a „Másféle erő” címet viseli. Viszont ezúttal nem Anton elbeszélésében látjuk az eseményeket, hanem a Nappali őrség sötét mágusai és boszorkányai szemén keresztül ismerhetjük meg a Moszkvában történteket. Az „Idegeneknek tilos a bemenet” egy a Setéteket érintő akcióval kezdődik (egy idős asszony illegálisan működik, mint másféle), ami végül egy újabb a két Őrség közötti összecsapásba torkollik. A csatában Zavulon szeretője, Alisza is súlyos veszteségekkel tér vissza a Nappali őrség épületébe (elveszti szinte minden erejét), így az Őrség vezetője Artyekbe küldi a lányt, ahol rajvezetőként visszanyerheti elhasznált energiatartalékait. Az „Idegen a másfélék között” ismét egy Setét mágust hoz középpontba, Vitalij Rogozát, aki ismeretlen céllal utazik Ukrajnából Moszkvába. Amerre jár, csak halottakba botlik – ez felkelti mindkét Őrség figyelmét. A regény lezáró története, a „Másféle erő” a három „finn”, a Regin Fivéreivel kezdődik, akik Prágába tartanak, nyomukban egy Fénypártival (Anton) és egy Setéttel (Edgar). Az út nem véletlen, a Másféléket ellenőrző Inkvizíció tárgyalást tűzött ki az utóbbi idők történései végett.

    day_watch_by_fanat08-d7xsc96
    Részlet az Idegeneknek tilos a bemenet részből

    Ebben a kötetben jelennek meg az igazi grandiózus ötletek, viszont az új elemek mellett a Nappali őrség hű maradt a széria előző részéhez is – mind felépítésében, mind pedig hangulatában. Ahogy említettem, a szerkezet hasonló a megváltozott nézőpont ellenére is és a történetvezetés sem változott sokat. Igaz, most nem csak Anton okfejtéseit, hanem másokét is nyomon követhetjük (Alisza, Edgar), továbbra is a sakkfiguraként megjelenő és a játszmát elemző elbeszélők segítenek minket a nagy öregek, Geszer és Zavulon sakkozásában és átlátni annak minden részletét. Talán annyi újítás történt a cselekmény kibontakoztatásában, hogy az Éjszakai őrséghez képest itt sokkal jobban összefüggnek az események, szinte egyiknél sem érezni azt, hogy nem lenne köze az utolsó részben összeálló nagy képhez. Továbbá a Nappali őrség azáltal őrzi meg a szereplők „szürkeségét”, hogy az harmadik részig csak Setétekkel találkozunk. A rosszak oldala leginkább Aliszán keresztül válik hozzánk közelivé, teljesen emberivé. A gyermeki ideálokban való csalódás (Alisza másféleként már képes látni szülei valódi énjét, ami nem annyira tetszik neki), a féltékenység vagy a szeretett személy elismerése utáni vágy hozzák közel az olvasóhoz a boszorkányt – de az ezekhez hasonló nagyon is emberi érzések más szereplőkben is megtalálhatóak. Még a továbbiakban érdemes kiemelni az Éjszakai őrségről kapott új képet is, amit az új POV (point of view, azaz nézőpont) karakterek nélkül talán nem kaptunk volna meg. Részben már Alisza és Vitalij is árnyalja a jó oldalon állókat, de talán a legtalálóbb észrevételeket Edgar Setét mágus teszi.

    anton_day_watch_night_watch__by_fanat08-d8oeiu2
    Anton

    Az új karakterek is rengeteg színt hoztak az Őrség-sorozatba, de a második kötet varázsa a már említett nagy ötletekben rejlik. Az első történet, ami Alisza táborozásával foglalkozik tekinthető egyfajta bemelegítésnek is (később kiderül, hogy nagyobb jelentősége is van), az igazi tétek a második történetben jelennek meg, majd a harmadikban csúcsosodnak ki. A szerzőpáros egyrészt látványosan építi tovább az Őrség világát olyan figurák behozásával, mint a Homály által létrehozott Tükör vagy a Setétektől függetlenül működő Regin Fivérei, akik a világot bejárva gyűjtenek Másféléket, hogy felneveljék a következő fivéreket, de a semlegesekből álló Inkvizícióról is többet tudunk meg. Továbbá a Nappali őrség szereplőin keresztül megismerjük az ő igazi természetüket, közösségük hierarchiáját (pl. miként viszonyulnak a vámpírokhoz és az alakváltókhoz) és gondolkodásukat – utóbbi nem csak tovább a szereplőket, hanem a sorozaton átívelő erkölcsi kérdéseket is továbbárnyalja. Ami a kötet legnagyobb erénye, hogy mertek közismert mítoszokhoz nyúlni és azokat a Másfélékhez igazítani. Egyik az Apokalipszis, ami jó pár SFF-fel a hátunk mögött már nem annyira meglepő, de amivel Lukjanyenko és Vasziljev összehozza, az már érdekesebbé teszi a világvége témát: Siegfried (vagy Sigurd) és Fafnir, a sárkány harca. Az Edda (izlandi nyelven írt versfüzér, innen ismerjük a skandináv mitológia jelentős részét) szerint Siegfried végzett a sárkánnyal – az Őrség világában ez egy Fénypárti és egy Setét mágus összecsapásaként jelenik meg, még a Megállapodás előtti időkből. Ezenkívül szóba kerül a Messiás és az Antikrisztus eljövetele, amihez természetesen köze van az Őrségeknek is.

    alice_and_zavulon_by_fanat08-d8c5vgx
    Zavulon és Alisza

    A rövid áttekintés után úgy látom, a Nappali őrség egyszerre marad hű az előző részhez és hoz be újításokat is a regénysorozatba. Sok érdeme mellett talán a legnagyobb erénye az egyre jobban kibontakozó főtörténet. Szerencsére nem sietősen, hanem megfelelő tempóban halad a cselekmény annak végkifejlete felé. A következő, Alkonyi őrséggel foglalkozó cikkben kiderül, hogy miként is alakulnak a dolgok és hogy Lukjanyenko miként tudja mindezt fokozni.


    Az illusztrációk Anastacia Beletskaya munkái.

    A borítón és a fejlécen Pavel Lagutin alkotása látható.

  • Jane Yolen kapta a Diamond Knight Memorial Grand Master-díjat

    Az Amerikai Science Fiction Egyesülete idén Jane Yolennek ítélte oda a Diamond Knight Grand Master címet az SFF irodalomban való munkásságáért. A Tor szerint Yolen ezzel íróként olyan nagyságok közé emelkedett, mint Ray Bradbury, Anne McCaffrey, Ursula K. LeGuin, Isaac Asimov vagy Joe Haldeman.

    Első regényét, a Pirates in Petticoats-ot (Kalózok alsószoknyában) 22 évesen jelentette meg, ezzel indult írói karrierje. Yolenaz ifjúsági könyvektől kezdve egészen felnőtteknek szóló történetekig szinte minden műfajban kipróbálta magát. A szakma leginkább tündérmese átiratai vagy mesei motívumokkal dolgozó műveit tartja nagyra. 1986-ban Nebula-díjat nyert „Emily fényhajója” című írásával, 1997-ben pedig a „Lost Girls” kisregénye ismét sikert aratott a Nebulán. Továbbá többször elnyerte Mythopoeic díjat, a World Fantasy-t és a WFA életműdíját is.

    Az SFWA elnöke, Cat Rambo így nyilatkozott az írónőről:

    Jane Yolen, aki éveken keresztül vetette papírra a fantasyben és science fictionben rejlő lehetőségek tárházat, jól példázza, milyenis egy Grand Master. A megközelítőleg 30 darab könyv, több díj és a színvonalas próza és történetmesélés teszi őt a fantasy és science fiction egyik kincsévé.

    Az írónő az 52. Nebula-díj bankettjén és díjátadóján, azaz 2017 májusában veheti át a kitüntetést.


    Hasznos linkek:

    Bibliográfia (magyarul)

    További művei (Goodreads)