Kategória: Irodalom

  • Interjú Szente Mihály a St. Mary krónikák sorozat fordítójával

    Jodi Taylort és a méltán népszerű St. Mary krónikákat nem kell bemutatnunk senkinek. De vajon ki áll a magyar nyelvű kötetek mögött? Milyen feladatokkal, nehézségekkel és kihívással jár egy ennyire egyedi stílusú írónő munkáit fordítani? Szente Mihállyal, a sorozat fordítójával készített interjúból választ kaphattok ezekre a kérdésekre.

     

    Mund Katalin(K): Hogyan jött az ötlet, hogy fordítóként dolgozz?

     

    Szente Mihály(Sz.M.): Teljesen véletlenül lettem fordító. Az első fordításomat – a Resident Evil sorozat első részét – 2002-ben készítettem el. Szeretem a munkámban, hogy én is hozzájárulok jó vagy még jobb könyvek itthoni megjelenéséhez, és így részese lehetek egy-egy mű megszületésének. Továbbá, nagy előnye ennek a munkának, hogy nyugodt körülmények között, otthon végezhető – vagy éppen egy balatoni strandon, netán egy hegyi vadászház teraszán, mert ezekre is volt már példa. És nem tagadom, kellemes érzés, amikor az ember egy-egy „nagy” név alatt ott látja a sajátját.

     

    K.: Te fordítod Jodi Taylor könyveit. Mit kedvelsz leginkább az írásaiban?

     

    Sz. M.: Elsősorban a laza, könnyed stílusát. Egyszerűen, tisztán fogalmaz, amit külön nagyra értékelek. Szeretem benne, hogy nem ragad le a részleteknél, hanem nyílegyenesen, lendületesen megy előre. Minden, amit leír, valamilyen formában előreviszi a cselekményt, és ezzel eléri, hogy gyakorlatilag minden oldalon történik valami. Taylor fergeteges humorát szeretem a legjobban. Kiváló érzéke van jó „arcok” megteremtéséhez. A szereplői viszonylag egyszerű jellemek, de egyediek és abszolút szerethetőek.

     

    K.: Mi kell ahhoz, hogy az ember humoros szöveget is le tudjon fordítani?

     

    Sz. M.: Túlságosan nagyképű válasz lenne az, hogy ehhez jól fejlett humorérzékkel kell rendelkezni? Mert szerintem ez kell hozzá, és semmi más. És hát gyenge pillanataimban azzal szoktam áltatni magam, hogy nekem van.

     

    K.: Van valami, amin sokat kellett töprengened, hogyan fordítsd le a szerzőnő St. Mary sorozatában? Okoz-e valami különösebb kihívást számodra a fordítás?

     

    Sz. M.: Igazából nincs, mivel, mint már említettem, Taylor eleve szépen fogalmaz, nem csűri-csavarja a szót. Az egyetlen, ami plusz munkát ad, az a történelmi események, a személynevek, a helyszínek, a ruhák nevének fordítása. Bevallom, ezeknek sokszor kellett utánanéznem, mert sajnos sok év telt el azóta, hogy én töri órán üldögéltem. De mert a történelmet mindig is szerettem, ez egyáltalán nem teher számomra. Sőt, kimondottan örülök, hogy egy kicsit felfrissülnek az ismereteim.

     

    K.: Van kedvenc karaktered a sorozatban?

     

    Sz. M.: Hogyne! Mr. Markham. Az elhanyagolt külsejű, csetlő-botló biztonsági őr, aki mindig hülyeséget csinál és bajba kerül, de aztán – SPOILER ALERT! – valahogy mindig kimászik belőle, és persze másokat is megment. Egyébként ez is Taylort dicséri: megteremt egy alakot, aki első ránézésre egy igazi kétbalkezes szerencsétlen, meg második ránézésre is, de aztán kiderült róla, hogy vérprofi.

     

    K.: A St. Mary-sorozat mellett lefordítottad Jodi Taylor romantikus thrillerét is, a Semmi lányt. Érezhető a könyvön a szerzőnő stílusa? Van hasonlóság a két regény között, vagy teljesen más típusú műről van szó?

     

    Sz. M.: Taylor itt is tisztán, gördülékenyen és lényegre törően ír, de a Semmi lány sokkal visszafogottabb, sokkal finomabb, sokkal nőiesebb, mint a St. Mary-krónikák. Remélem, hogy sikerült ilyennek fordítanom. Szerintem Taylor kiválóan festi elénk, hogy Jenny, a főszereplő, aki egy törékeny, zárkózott és félénk teremtés, hogyan látja a világot. A St. Mary-krónikák és a Semmi lány egyfelől abban hasonlítanak egymásra, hogy a szereplők izgalmas, érdekes egyéniségek, másfelől abban, hogy mindegyikben végig jelen van a humor. Viszont, amíg a St. Mary-kötetekben a humor kimondottan harsány, néhol közönséges, addig a Semmi lányban – egy-két kivételtől eltekintve – finom és elegáns, mint maga Jenny. Ezen túl teljesen más típusúak a könyvek.

     

    K.: Van-e valami, ami különösen megfogott a Semmi lány kötetben?

     

    Sz. M.: Taylor kiválóan teremtette meg a szerkezetét. Egy kis padlásszobából indulunk, és onnantól fokozatosan tágul a tér, kinyílik előttünk a világ, megismerünk más szereplőket, és a folyamatot az életről mit sem tudó, gátlásos és tapasztalatlan Jenny szemével látjuk.

    A másik, ami rabul ejtett, az a bizonyos nagy rejtély. Az elejétől fogva érzékeljük, hogy valami nagyon nem stimmel. Ahogy telik az idő, egyre szaporodnak a baljós jelek és sejtjük, hogy itt még nagy baj lesz. Aztán jönnek a furcsa esetek, a nem várt fordulatok, míg végül, a regény tetőpontján megkapjuk a magyarázatot – egy olyat, amilyenre nem számítottunk. Mint egy jó krimiben…

    A St. Mary krónikák méltán vált elképesztően sikeressé hazájában és külföldön egyaránt. hazánkban is egyértelműen van egy tábor, akik izgatottan várják mindig a következő részt.
    Ha szeretnéd megtudni, mikor jön a következő rész iratkozz fel hírlevelünkre ITT.

  • Űrodüsszeia trilógia

    Oké, oké, rögtön az elején nekem lehet esni, hogy Clarke Űrodisszeia-univerzuma tetralógia, hiszen négy kötetből áll. Ha csak a cím alapján számolunk, akkor nem is négy-, hanem ötkötetes, hiszen ott van a 2001 elveszett világai is.

    Azt javaslom, mindenki a saját szájíze szerint ossza fel a könyveket. Számomra az Űrodisszeia egy klasszikus trilógia, talán az utolsó, amely nem trilógiának indult. Az elmúlt 15 évben minden második szerző úgy kezd neki az írásnak, hogy trilógiában gondolkodik, pedig az ötlet gyakran kisregénynek is vérszegény.

    Volt egy fiatal író, Arthur C. Clarke, akinek beugrott egy ötlet. Ebből született egy novella, „Az őrszem”. Ezt olvasta egy nagyszerű rendező, és beindította a fantáziáját. Megkereste az írót, hogy ebből az írásból kiindulva egy nagyszerű filmet lehetne csinálni. Ötleteltek, belelkesedtek, és belevágtak a közös munkába.

    https://galaktikabolt.hu/termek/2001-urodisszeia/

    Kevés könyv készült el olyan lassan, mint ez: 1964-től 1968-g tartott a munka. A születése is furcsa. Gyakori, hogy megfilmesítenek egy regényt, az is előfordul, hogy a mozisikert meglovagolva elkészül a nyomtatott változat is. De nem tudom, előfordult-e még egyszer a történelemben, hogy egyszerre szülessen meg – gyakran egymás mellett, egy szobában – a könyv és a forgatókönyv.

    A többi ma már történelem. Bemutatták a 2001: Űrodüsszeia című filmet, és gyakorlatilag megbukott. Fél évvel később megjelent a könyv is, ez azonban óriási siker lett. Alapjában változtatta meg a science fiction zsánerét, és tette egyúttal jogosan népszerűvé a filmet.

    A dupla alkotás legnagyobb érdeme, hogy nem ad választ a kérdésekre. Felvet ötleteket, bemutat egy világot, megmutat egy bonyolult problémát, de a cselekmények sokkal több kérdést vetnek fel, mint amire magyarázatot adnak. Morális, etikai és vallási kérdéseket feszegetnek teremtésről, evolúcióról, idegen értelemről, az ember létezéséről, haladásról, természetes és mesterséges intelligenciáról, logikáról és emberségről, helyünkről az univerzumban, az élet és az értelem céljáról. De meg sem próbálja szájbarágósan közölni velünk a végső konklúziót. Inkább sok kis információmorzsával lát el minket, amiből mindenki kialakíthatja a saját elképzelését.

    Aki elolvassa, túl sok választ nem kap, és emiatt a történet sokáig nem hagyja nyugodni. Tovább él bennünk, és a kérdések csak szaporodnak. A mai Big Mac kultúrában, ahol sokan a kész, előrecsomagolt, gondosan feldolgozott, készre csinált és előre megrágott sztorikat szeretik, azok számára biztos felfoghatatlan lesz, miért nincs határozott vége a történetnek.

    https://galaktikabolt.hu/termek/2010-masodik-urodisszeia/

    Nem készült trilógiának, mégis az lett. Csak a könyv ért véget, így született meg a 2010. Második űrodisszeia. A történet kínálta a folytatást, a sok nyitva hagyott szál üvöltve követelte az elvarrást. Az emberi faj nem tűri a rejtélyeket, viszolyog a megmagyarázhatatlantól. Az olvasót gyötrő kérdések nem hagyják nyugodni a regény szereplőit sem. Egy újabb űrhajó indult meg a távoli űr mélységébe, hogy megfejtse azt a rejtélyt, amit a Jupiter mellett Dave Bowman maga után hagyott.

    A 2001-ben is felbukkant több helyen a világpolitika. A 2010 a hidegháború csúcspontján született, ez megjelenik a történetben is. Clarke zsenialitását bizonyítja, hogy még az ingatag politikai folyamatokat is előre látta, pedig akkor hol volt még a fal leomlása, a hidegháború vége. A versengő oroszok és amerikaiak itt kényszerszövetségben vannak, és erős ellenfélként tűnik fel a – könyv írásakor még csak bimbózó – harmadik nagyhatalom, Kína is.

    A világ épp csak annyival fejlődött a regényben, amennyi idő a való világban is eltelt. Az első regény nem foglalkozott a politikával, itt azonban markánsan megjelennek a nemzetközi konfliktusok. Ez azonban csak gazdagítja a történetet, másfajta motivációk, indítékok, politikai akaratok határozzák meg a karakterek kényszerpályáit. A történet egy teljesen új dimenziót nyer, az idegen intelligencia újbóli beavatkozása nemcsak egy másik élet felemelkedésének teremt utat, de megváltoztatja az emberiség jövőjét is. Mindezt úgy, hogy egy új világot hoz létre, amelyet egyből elzár előlünk, megteremtve az újabb tiltott gyümölcsöt, az elzárt tudás édes-keserű titkát.

    https://galaktikabolt.hu/termek/2061-harmadik-urodisszeia/

    A harmadik regény már távolabb kerül az időben, a története is némileg egyszerűbb, kalandcentrikusabb. Látszik, hogy egy békésebb kor terméke. A politika még most is meghatározó, de már más szempontok motiválnak. A történet középpontjába az űrturizmus és ezzel kapcsolatban egy mentőakció kerül. Véletlenül beleharapunk a tudás almájába, hogy reagál erre a Teremtő? Megbocsát, vagy kiűzetés lesz a büntetés?

    A három regény mindegyike teljesen önálló történet, amelyek egy közös szálra vannak felfűzve. A történeteket összefogó kapocs egyetlen személy, dr. Heywood Floyd. Floyd az első regényben még viszonylag szerény szerepet kap, a második kötetnek viszont már ő a főszereplője. A harmadik részre már tisztes kort ér meg, 105 évesen lesz az újabb kalandok részese.

    A regények legnagyobb érdeme, hogy Clarke mindig megtalálta az egyensúlyt a science fiction és a tudományos ismeretterjesztés között. Úgy tudta az adott kor mindennapi problémáit interpretálni a regényben, hogy azok szervesen beépültek a történetbe.

    Mindhárom könyvben ott rejtőzik Clarke látnoki zsenije, a valós kihívásokra adható tudományos és technikai válaszok. Az már csak az emberiség szerencsétlensége, hogy politikai és gazdasági okok miatt évtizedekkel le vagyunk maradva a regényhez képest, és ez egy darabig még így is lesz.

    https://galaktikabolt.hu/termek/2001-elveszett-vilagai/

  • Booker-díjat kapott A szolgálólány meséje: testamentumok

    A Booker-díj történetének legnehezebb szavazása után Margaret Atwood és Bernardine Evaristo megosztva kapta az idei Booker-díjat. A szerzők így a Booker-díjjal járó 50 ezer font (19 millió forint) pénzjutalmon is egyenlő arányban osztozik.

    A díj odaítélése próbára tette nem csak a zsűrit, de az Alapítvány kuratóriumát is.  Ugyanis a legrangosabb brit irodalmi elismerést a szabályok szerint nem lehetne megosztva odaítélni, de a zsűri közölte, hogy egyszerűen nem tudott dönteni a két szerző művei között. Eddig csak kétszer, 1974-ben és 1992-ben ítélték oda megosztva a Booker-díjat, de a szabályokat később úgy módosították, hogy a díjat nem szabad megosztani, és minden évben ki kell adni.

    A már hetvenkilenc éves kanadai írónő a Booker-díj eddigi legidősebb kitüntetettje A szolgálólány meséje című regényének nemrégiben megjelent folytatásával, a The Testaments című kötettel érdemelte ki a díjat, amely a szeptemberi megjelenése után az első héten 100 ezer példányban kelt el a brit piacon.

    Margaret Atwood korábbi regényei közül ötöt jelöltek Booker-díjra, köztük 33 évvel ezelőtt A szolgálólány meséjét is. A vak bérgyilkos című regényével a kanadai írónő 2000-ben el is nyerte a rangos elismerést.

    A Nap Magja

    A Nap magja, a Szolgálólány meséje óta a legütősebb női disztópia.

     

    A megosztott díjat  a Londonban élő 60 éves Bernardine Evaristo nyolcadik regényéért, a Girl, Woman, Other című alkotásért részesült a Booker-díjban. Ő az első fekete női Booker-díjnyertes az irodalmi kitüntetés fél évszázados eddigi történetében.

    A díj megosztásáról szóló döntést komoly vita előzte meg. Amikor Peter Florence, a zsűri elnöke közölte Gaby Wooddal, a Booker-díj alapítványának irodalmi igazgatójával, hogy a döntnökök nem tudnak dűlőre jutni, és két díjat akarnak kiadni, Wood először határozottan visszautasította a felvetést. De minél többet beszéltek a zsűri tagjai a két műről, annál inkább arra a meggyőződésre jutottak, hogy mindkettőt díjazni akarják. Amikor másodszor is közölték ezt a szándékukat Gabby Wooddal, Wood felhívta a Booker-díj alapítványának elnökét, Helena Kennedy bárónőt, a brit parlament felső kamarájának, a Lordok Házának tagját, aki először szintén mereven elzárkózott a díj megosztásától. A zsűri ekkor ismét összeült, még szavazással is próbálkozott, de ez sem hozott döntést. Ezután ismét felhívták az alapítvány elnökét, aki a zsűri hajthatatlanságát látva „végül belátta, hogy nincs mit tenni”.

  • Csillagok közt szerteszét

    Régóta itt virít a polcomon Dennis E. Taylor könyve, de valamilyen olvasnivaló mindig elébe tolakodott. De most két okból is az olvasás mellett döntöttem. Egyrészt unokaöcsém ódákat zengett róla, másrészt nemrég hallottam, hogy a regényt jelölték a japán HUGO-díjra.

    A regénynek egész hagyományosan kezdődik, szinte már sablonosan. Érdekes felépítéssel magyarázza el az MI. működését. Építi fel a 3D-s valóságot, de aztán beleunva hirtelen fordulattal repíti át űrhajóvá főhősünket. Innen kezdődik a tobzódás az ötletekben

    Furcsa ez a szerkezet, de pont ez illik egy nem szokványos életrajzi regényhez. Hiszen a főhős egy mesterséges intelligenciává avanzsált ember, akinek mintha nem sikerült volna teljesen pontosan az emlékek átmentése.

    A történet odafigyelést kíván, mert a történetnek három külön szála van. Könnyedén lehet követni a történeteket, bár néha olyan érzésem volt, hogy ez lehetett volna három regény is. Egy földi apokalipszis utáni mentőakció, egy idegen bolygó idegen civilizációjának felfedezése és finom terelése a fejlődés irányába és harmadjára egy sablonos csillagközi fogócska látványos akciókkal. Azt már csak az egyéni érdeklődés dönti el, hogy ki melyik csatornát várja jobban. Felmerült bennem, hogy úgy olvasom, hogy kihagyom a köztes részeket és csak a denevér-disznó emberek vonalát követem. De az író és az irodalom iránti tiszteletből nem tettem! Olyan érzésem volt, hogy az összes érdekes tudományos fikciót bele szeretné sűríteni a könyvbe az alkotó. Figyelmen kívül hagyva az idő tényezőt. A földi színpadon mindennapos beszélgetések mellett készülnek el az űrfarmok.

    Az űrfarm gyűrű alakú termőterületei tervezésére a NASA 1975-ben írt ki pályázatot és az eredményeket 2012-ben hozta nyilvánosságra. Itt kicsit lazán veszik a technológia kihívásokat, mert pár év alatt elkészülnek a több tízezer menekülőt befogadó űrhajókkal együtt. Bár ez a nehézségek figyelmen kívül hagyása általában jellemző az SF történetekre. De ez az ellentmondás különösen feltűnő, hiszen a Föld már Bob valahányadik  visszatérésekor is szinte lakhatatlan volt. Kicsit túlzott szerzői lazaság az a játszi könnyedség, amivel az alapanyagokat és az építéshez szükséges TOM-okat (alacsony mesterséges intelligenciával rendelkező robotok) legyártják és használatba veszik.

    De nézzük a történet legérdekesebb részét A történet második felében a Bob-ok folyamatosan replikálják magukat, és talán már csak egy sci-fi rajongó óvónő tudná lekövetni fejben, hogy éppen kiről van szó és merre jár. Tesztek bizonyítják, hogy egy jó képességű óvodapedagógus hét felé tud egyszerre figyelni, míg egy átlagember háromnál kimerül. Lehet, hogy ez a cél és a tobzódás a Bob-ok és univerzumok között előrevetít egy furcsa jövőt, ahol a számtalan replikáns Bob, mint egy vírus terjed. Ebben a mesében szerencsére az emberiség és az idegenek megsegítőjeként, szinte istenként tetszeleg.

    MI, Bob

    Szóval itt rendesen meg kell kapaszkodnunk, hogy követni tudjuk a szálalkat, de pont ez az olvasási kihívás is tetszik benne. (Unokaöcsém például ábrát rajzolt, hogy követni tudja a történetet.)  A történet itt olyan mintha egymással hellyel-közzel, több szálon összefüggő egyperceseket olvasnánk.

    Nem tudom, a konzervatívabb olvasókat,a nyugodtabb, lineárisabb történetvezetés kedvelőinek hogy fog tetszeni a könyv. Nekem mindezek ellenére bejött. De talán a fiatalabb, a mai tizenéves, felgyorsult, információdömpinghez szokott agyakat sokkal jobban megfogja.

  • Könyvajánló: Sara Mannheimer – A cselekvés nulla foka

    A Metropolis Media gondozásában jelent meg Sara Mannheimer A cselekvés nulla foka című könyve, ami 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A kötet megjelenését az Európai Unió Kreatív Európa programja támogatta.

    A könyv a női lélek sajátos gondolkodásmódjába, önreflexiójába enged bepillantást egy kiélezett élethelyzetben. A főhősnő ugyanis elvetél, és a meg nem született gyermek elvesztése miatti trauma következtében bénult ürességet érez. Légüres térbe kerül, ahonnan csak nagyon lassan, kínkeservvel tudja újra felépíteni önmagát, s megtalálni újra az életet meghatározó kereteket.

    Egy Ancsel Éva-idézet jól visszaadja ezt az állapotot: „Lehet-e minden élmény után »haza menni« és újra otthon lenni?”

    György Albert alkotása
    György Albert alkotása

    Az átélt trauma olyan űrt hagyott a főhősnőben, amit talán csak a könyvek segítségével lehetne újra élettel megtölteni. De melyik legyen az a könyv, ami képes erre a varázslatra? Ahogy a könyvespolcát nézegeti, a legvékonyabb és legérdekesebb című könyvet húzza ki: Roland Barthes művét, Az írás nulla fokát. A francia irodalomelméleti gondolkodó és filozófus, híres tanulmányában, többek között arról elmélkedik, hogy a nyelv, amit az írók használnak, mennyiben beágyazott az adott társadalomba, mennyire határozza meg egy író nyelvhasználatát testének biológiai adottságai és megélt élményei. Ám ebben a regényben nem Barthes filozófiája ragadja meg a hősnőt. Ahogy belelapoz a könyvbe, a következő idézeten akad meg a szeme:

    „A regény olyan, mint a halál, az életből sorsot csinál, az emlékezésből iránnyal és jelentéssel rendelkező időt.”

    Épp erre van most szükség. Valamire, ami újból irányt és jelentést ad a létezésnek. Ami kivezet a bénult nem-cselekvésből. Ezért a főhősnő elkezdi olvasni a nehéz filozófiai szöveget, amit nem igazán ért, de úgy érzi, ha ezen a kis könyvecskén át tudja rágni magát, akkor úrrá tud majd lenni saját bénultságon, és újra képes lesz a cselekvésre. Képes lesz további könyveket olvasni, képes lesz újra otthon lenni, és saját sorsát formálni.

    A fájdalom, a veszteség feldolgozásának könyve ez. Hogyan lehet kitölteni, értelemmel bíróvá tenni az űrt?

    Talán így?

    „Itthon kikerekedem, mindenből kicsit fölszedek, több ember, test, és emlék leszek. Idegen nyelveket tanulok, az indoeurópait, a sémi és a szláv nyelveket. Úszom az etimológia tengerében, és barangolok a teológia hegyormain. Művelődöm, és a testem kunyhóformát ölt.”

    Habár több ízben is eljátszik a kövérség gondolatával, mégsem ez lesz az űr kitöltésének eszköze. Először is a rendrakásba, a takarításba próbál menekülni, talán a rend szembeállítható az űr megfoghatatlanságával. Hol önmagát vádolja, sajnálja és marcangolja, hol a másikban keresi az okot és hibát. Furcsa ismeretségeket köt vadidegenekkel, miközben egy saját fantáziavilágot is felépít.

    A könyv azonban, témája ellenére, nem lehangoló, mert minden fájdalom és bénultság látszata ellenére gyönyörűen megírt (és Teplán Ágnesnek köszönhetően zseniálisan fordított) prózát olvashatunk, amiből nem hiányzik a humor, az irónia sem. Sara Mannheimer a veszteség megélését, feldolgozását költőien tudja leírni, így a témától függetlenül prózája önmagában is gyönyörködtet, miközben őszintén elénk tárja a női gondolkodásmód sajátosságait. Segít a veszteségben is meglátni a szépséget. Mindezek mellett képes megmutatni az élet fonák oldalát, az önreflexióba pedig öniróniát csempészni.

    A cselekvés nulla foka

  • Megjelent az októberi Galaktika!

    A Galaktika magazin októberi száma a halloween jegyében készült, tele ijesztgetéssel, szörnyekkel és veszedelemmel. Folytatódik Phyllis Ann Karr kisregénye, egy különös jövőbe helyezett Sherlock Holmes-átirat. A Zsoldos Péter-díjas Fedina Lídia, a Virokalipszis szerzője vérbeli horrornovellával lepi meg rajongóit. Daniel Frini első világháborús katona hőse hajmeresztő helyzetbe kerül. Alekszej Kalugin S.T.A.L.K.E.R.-szerző profi vadásza egy idegen bolygón ered egy szörny nyomába, Gareth D. Jonesnál viszont a vérengző vadállatok a városainkba költöznek. Barnóczky Ákos filmrendező és forgatókönyvíró, akinek most jelent meg Természetes intelligencia című regénye, ezúttal egy orwelli Európába repíti el olvasóit. Vjacseszlav Hvatov rendhagyó S.T.A.L.K.E.R.-történettel szolgál, míg az SFWA-nagymester Jack Vance elképesztően tarka idegen népesség által lakott bolygóra dobja le nyomozóját. A havi retró Tóth Béla klasszikusa, melyben egy meghasonlott tudós az emberiség elpusztítására tör.

    Galaktika 355

    A központi tudományos anyag egy hidegháborús amerikai kémműholdprogramot mutat be. Emellett olvashatók még a lapban cikkek többek közt a repülés környezetszennyező hatásairól, egy szuper(anti)hős-tévésorozatról, a Tangerine Dream együttes nagy áttöréséről, és egy állítható színnel író tollról.

    Folytatódik „A láp asszonya”, a Robert E. Howard motívumai alapján készült képregény. A magazin XL-változatában pedig Hans Dominik egykori német bestsellerszerző regényének befejező része olvasható egy eljövendő világháború katasztrofális következményeiről, amelyek ellenszerét talán csak az űrben sikerül megtalálni.

    A Galaktika 355. számát keresse az újságárusoknál (az XL-változatra pedig továbbra is előfizetőként tehet szert)!

     

  • Interjú A Nap Magja fordítójával Bogár Edittel

    Az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatásával adtuk ki Johanna Sinisalo: A Nap Magja című regényét. Ez alkalomból beszélgettünk a regény fordítójával, Bogár Edittel.

    Mund Katalin: Sokféle nyelven beszélsz, miért, hogyan alakult ez így?

    Bogár Edit: Genetikai rendellenesség. Abnormálisan korán kezdtem beszélni, 11 hónaposan már mondatokat raktam össze. Így aztán semmi meglepő nem volt benne, hogy később az idegen nyelveket is könnyen tanultam. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy igazán folyékonyan csak három nyelvet beszélek (finn, orosz, angol), a többi nyelven (német, svéd, észt, számi, szlovák) inkább csak passzív a tudásom, a szerbet – mivel jelenleg Belgrádban vagyok vendégtanár – igyekszem aktívvá fejleszteni.

     

    Mund Katalin: Miért lettél műfordító? Mit szeretsz ebben a munkában?

    Bogár Edit: Bár már tíz könyvet fordítottam, nem tartom magam műfordítónak. Nyelvtudományból doktoráltam, ezt tanítottam, tanítom egyetemen, a fordítás csak amolyan melléküzemág számomra. Még a 90-es években kezdtem szakfordítással foglalkozni, a műfordítás egy szinte véletlen találkozással kezdődött, egy finn krimi volt az első irodalmi mű, amit fordítottam 2010-ben. Töredelmesen be kell vallanom, hogy az első tíz oldalt ki kellett dobni, olyan pocsék lett. A saját káromon kellett megtanulnom, mekkora különbség van szakfordítás és műfordítás között. Ma is úgy dolgozom, hogy legalább néhány óra szünetet tartok a kétféle munka között, mert teljesen más készségeket igényel a kettő. A műfordításhoz nemcsak nyelvtudásra van szükség, hanem széles körű ismeretekre a forrás- és célnyelvi kultúráról, tudni kell, mi az, ami a célközönségnek megértési gondot okozhat, és hogy ezeket az információkat hogyan lehet becsempészni a fordításba, esetleg ki lehet-e hagyni őket. Nagy kihívás két kultúra között közvetíteni, egy rossz fordítás az adott mű, de akár a szerző örök népszerűtlenségét okozhatja egy másik nyelvterületen. Nagyon remélem, hogy az általam fordított könyvekkel ez nem fordul elő egyetlen olvasónál sem.

     

    Mund Katalin: Milyen volt A Nap Magját fordítani? Mi okozott különösen nagy nehézséget (ha volt ilyen), és mi volt benne a legélvezetesebb? Megszeretted-e a könyvet? Mi tetszett benne?

    Bogár Edit: Johanna Sinisalo napjaink népszerű finn írója. Ez a regénye egy meglehetősen sajátos disztópia, amely egy olyan kitalált Finnországban játszódik, ahol ún. euszisztokráciában élnek, azaz szélsőségesen egészségcentrikus a társadalom. Minden tiltott, ami ártalmas lehet az egészségre: nincs mobiltelefon (miközben a valós Finnországban minden lakosra több telefon is jut), nincsenek számítógépek, mikrohullámú sütő, tilos az alkohol, a dohánytermékek, a kávé, csillagászati áron lehet csak hozzájutni vörös húsokhoz, csokoládét csak gyógyszertárban lehet kapni, stb. A csili drognak számít – a főszereplő viszont egy kapszaicinfüggő fiatal nő. A disztópia másik fontos eleme, hogy a nők teljesen alárendelt szerepet játszanak a társadalomban (a valós Finnország ellenben példát mutathat az egész világnak a nők egyenjogúsága terén), kötelezően butuskák, mert így „tenyésztették” ki őket, és kötelezően csinosak, legfőbb feladatuk, hogy mindenben a férfiak kedvére tegyenek. Nos, ebbe a társadalmi rendbe nem volt könnyű beleélni magamat, eleinte megérteni is nehéz volt. Ahogy azonban végigolvastam a regényt, minden világossá vált: Sinisalo egyfajta görbe tükröt tart a feudális gondolkodású emberek elé, megmutatja, hová fajulhat, ha egy egész ország komolyan veszi azt az elképzelést, hogy a nő helye a konyhában van.

    Fordítóként különös nehézséget Sinisalo nyelvi és stílusbravúrjai okoztak, amelyeket mindenképpen szerettem volna átadni a magyar olvasóknak is. Amikor például a férfiak és nők két-két csoportjának nevét fordítottam, kollégákkal is együtt gondolkodtunk, mi lenne a megfelelő magyar elnevezés: végül a férfiaknál felhím és alhím mellett döntöttem, a nőknél megmaradt az H. G. Wellstől kölcsönzött eloi (más néven feminő) és morlock, de mivel a szerző az eloi szót finnül egészen furcsán, más tőtípus szerint ragozza, némi fejtörés után én a feminő többes számát és tárgyesetét alakítottam hasonló módon, így lett feminövek, feminövet (a kő ~ követ, kövek stb. mintájára).

    A stílusváltásokat kifejezetten élveztem, ezek is nagy kihívást jelentettek, de roppant izgalmas volt a Sinisalo által igencsak kedvelt ál-dokumentumokat fordítani. Szinte minden fejezetben új, olykor visszatérő szövegtípusokkal találkozhatunk: a főszereplő és a barátja elbeszélései, a főszereplőnek az eltűnt húgához írt levelei, szándékosan primitíven megírt iskolai dolgozatok, rendőrségi jegyzőkönyvek, tudományos cikkek, szótári szócikkek, filmforgatókönyvek, lexikonrészletek kavalkádja a regény. Amikor egy ilyen résszel készen voltam, és jött a következő, muszáj volt egy kis pihenőt beiktatni – nem feltétlenül azért, mert elfáradtam, hanem mert az új fejezetben annyira más jellegű szöveg következett, hogy át kellett állítani az agyamat annak a stílusára. Ez okozta talán a legnagyobb örömöt is fordítás közben: meg akartam felelni ennek a stilisztikai kihívásnak. Maga a regény annyira lenyűgözött, hogy szinte kényszeresen törekedtem a tökéletességre. Ez az első olyan könyvfordításom, amellyel magam is meg vagyok elégedve (köszönet ezért a szerkesztőnek, Fehér Katalinnak is, mert a legjobb fordításban is van bőven javítani- vagy módosítani való, ehhez pedig egy rátermett szerkesztő szeme kell).

    Végezetül egy tanács az olvasóknak: ha a történetben valami elsőre nem teljesen érthető (főleg a befejezés ilyen), pihenjenek rá egy keveset, gondolják át újra, és minden világossá válik. Johanna Sinisalo mestere a kissé homályos cselekményfűzésnek, de, mint mindig, ebben a könyvében is minden esemény következetes, minden megfelelően motivált, egyetlen fölösleges mondat vagy szó nincs benne. De gondolkodásra mindenképpen szükség van a teljes befogadáshoz.

    A Nap Magja

  • Az unikornis árnya műfordítójával, Szelivánov Júliával beszélgettünk

    Az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatásával jelent meg nem régiben Raquel Martínez-Gomeztől Az unikornis árnya című könyvünk, ami 2010-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A műfordítóval, Szelivánov Júliával beszélgettünk.

     

    Mund Katalin: Sokféle nyelven beszélsz, miért, hogyan alakult ez így?

     

    Szelivánov Júlia: Kétnyelvű családban nőttem fel, ahol a magyart és az oroszt azonos mértékben, párhuzamosan használtam nemcsak otthon, hanem a tanulmányaim során is. Innen ered az affinitás, a többi már csak idő és lelkesedés kérdése volt. Úgy alakult, hogy nagyrészt újlatin és szláv nyelvekben vagyok otthon; éltem Oroszországban, Franciaországban, Svájcban és Belgiumban, munkám folytán kapcsolatba kerültem a Nyugat-Balkánnal és Latin-Amerikával. Fontosnak tartom, hogy ha egy másik országba költözünk, vagy egy adott régióval dolgozunk, annak a nyelvét elsajátítsuk, egyszerűen másképp éled meg a mindennapokat, ha nem az angolra vagy utalva. Így fogtam bele nemrégen a hollandba. Számomra mindig is élvezet volt egy-egy új nyelvvel ismerkedni, és bár igaz, hogy minél több nyelven beszél az ember, annál könnyebben sajátít el egy újat, de azt kell mondanom, a tanulás részét így sem lehet megspórolni.

     

    Mund Katalin: Miért lettél műfordító? Mit szeretsz ebben a munkában?

     

    Szelivánov Júlia: A műfordítás iránti érdeklődés sem új keletű; ha szépirodalmat olvastam, mindig is próbáltam elképzelni, hogyan hangzott egy-egy kifejezés az adott nyelven, itt-ott „áthallottam” a szép – vagy éppen kissé suta – megfogalmazásokban az író szövegét. Eredeti foglalkozásomat tekintve diplomata vagyok, továbbra is az a főállásom, de hét éve úgy döntöttem, ideje valóra váltani régóta dédelgetett álmomat, és először elvégeztem egy műfordítóképzést, majd viszonylag kis idő elteltével már több kiadóval dolgoztam.

    A műfordításban különösen a kreativitást szeretem – sosem gondolkodtam például főállású szakfordításban –, bár az sem titok, hogy nem minden könyv tetszik egyformán.

     

    Mund Katalin: Milyen volt Az unikornis árnyát fordítani? Mi okozott különösen nagy nehézséget (ha volt ilyen), és mi volt benne a legélvezetesebb?

     

    Szelivánov Júlia: Az unikornis árnyában leginkább a társadalmi vonatkozások ragadtak meg: hogyan néznek szembe a helyzetükkel a diktatúrát megélt és az elől Spanyolországba menekült latin-amerikai emigránsok, illetve a jelenlegi nehézségekből kiutat kereső fiatal korosztály, akik más okból, más módon, de mégis otthagyták eddigi életüket, és az öreg kontinensen próbálnak szerencsét. Ezt a vonulatot nagyon aktuálisnak éreztem. Természetesen ennek a szövegnek is megvoltak a maga nehézségei, elsősorban abban láttam a kihívást, hogy a spanyol nyelv hajlamos a „dagályosabb” megfogalmazásokra, az ismétlésekre, a fokozásokra, ami magyarul túlterheli a szöveget; ezt kellett feloldani úgy, hogy jól hangozzék, és mégis megmaradjon az eredeti stílus.

    Az Unikornis árnya

     

  • A szellem túlélése

    Amennyire ismerjük az emberi történelmet, már a kezdetektől az emberi gondolkodás egyik meghatározó kérdése volt a test és szellem kapcsolata, a létezés a fizikai léten túl. A legősibb civilizációs maradványok között mindenhol elsődleges fontosságú ez a kérdés. A barlangrajzoktól a temetkezésen, a írásokig erre számtalan bizonyíték van.

    A tudománynak máig sem sikerült arra válaszolni, mi a szellem, a lélek, a tudat, hol található, miként kötődik a testünkhöz, mi lesz vele a halál után. A tudomány a tényeknek, a bizonyítékoknak hisz, és ez egy olyan terület, ahol nem születtek kísérletekkel igazolható, bármikor megismételhető bizonyítékok. Ezért a tudomány állása szerint a fizikai test megszűnésével a szellem is véget ér.

    Ez a vélekedés azonban nem tudja meggyőzni sem a hívőket, sem azokat, akik egyszerűen reménykednek abban, hogy nem szükségszerű az élet vége. A science-fiction zsáner egész történetét végigkísérik azok a művek, amelyek megoldást keresnek erre a problémára.

    Mivel a szellem otthonának az agyat tartjuk, erre utalnak az agy elektromos funkciói is, a tudatos lét átmentésének legegyszerűbb megoldásának azt vélték, ha magának a hordozónak, az agynak a  továbbélését biztosítják. A fekete-fehér horror klasszikusok tucatjaiban bukkantak fel az üvegedényben úszó agyak. Az elképzelés szerint a testről leválasztott agy megfelelő közegben képes tovább élni, és fenntartani a tudatot. Az már más kérdés, hogy valójában egy agy meddig marad romlatlanul működőképes, de hát a szerzőket az orvosi egyetemeken a formalinban úszó szervek képe ihlette meg. Külön jogos kérdés, hogy ezekben az agyakban a lélek érzékszervek nélkül bezárva sínylődik, vagy valamilyen módon információkat kap a külvilágról. Megmaradnak az eredeti érzékszervek, vagy valamilyen módon pótolják ezeket az információkat.

    Ebben a kérdésben igazi klasszikus Herbert W. Franke 1961-ben megjelent Orchideák bolygója című regénye. Ebben egyszerre adott két különböző választ a kérdésre. Egyrészt a bolygó felfedezői az idegen világon építenek maguknak kompatibilis testet, és abba töltik le a tudatukat, így nincs szükség a hosszú és veszélyes űrutazásra. Másrészt a könyv végén kapunk választ a nagy kérdésre, a teljesen elkorcsosult értelmes fajnak már megszakadt a kapcsolata a külvilággal, csak „orchdeaként”, teljesen elkorcsosult testtel léteznek tárolóikban.

    Az értelem fennmaradásának másik módját kínálják azok az ötletek, amelyeknek alapja, hogy a tudat letölthető az agyból, és áttölthető egy másik agyba, így biztosítva testtől független lélek-halhatatlanságot. A testromlása után csak újabb testbe kell költöztetni az elmét.

    Az 1992-es  Freejack – Szabad Préda című disztópiában a halál utáni a test szabad préda. Ha a halál pillanata előtt megmentik a testet, a tudat törölhető és átköltöztethető bele egy másik. Ennek biztosítására még az időutazást is igénybe veszik. A történet főhőse egy autóversenyző, akit a baleset közben ragadnak ki a korából. A jövőben azonban probléma támad és a tudat törlése előtt főhősünk elmenekül. Hajsza indul a préda befogására.

    Ugyanennek a testből-testbe gondolatnak a modernebb értelmezése, ha erkölcsösebb módon nem mások testét szerzik meg, hanem a tudatnak a klónozás révén új test épülhet. Például erről szól a Hatodik napon című 2000-ben készült Arnold Schwarzenegger film, amelynek főhőse a helikopterpilóta, este arra érkezik haza, hogy ő már otthon van a lakásásban. Testét nem csak klónozták, hanem tudatáról készült másolatot is beletöltötték. De egyiküknek meg kellett volna halnia. Vajon melyik az igazi? És a másiknak mennyi joga van az élethez.

    Hasonló ötlet, bár más aspektusból vizsgálja a kérdést a 2016-os Beépített tudat című Kevin Costner film. Egy CIA ügynöknek olyan információi vannak amelyek megfékezhetnek egy nukleáris háborút. Halálosan megsebesül, ezért a fejében lévő információkhoz csak úgy férhetnek hozzá, ha tudatát átültetik egy másik emberbe. A kísérleti befogadó személy azonban egy féktelen pszichopata bűnöző.

    Amióta számítógépeket építünk, azóta ábrándozunk olyan kapacitású gépekről, amelyek képesek lennének befogadni egy intellektust. Ha egy személy összes tudása, emléke érzése digitálisan kiolvasható lenne, akkor ezt fel lehetne tölteni egy komputerbe, ahol a digitális halhatatlanság vár rá.

    A Transzcendens című 2014-es filmben a mesterséges intelligencia legelismertebb szakértője merénylet áldozata lesz. Utolsó mentsvárként megpróbálják áttölteni tudatát egy komputerbe. A technológia azonban még csak a legelején jár, nem tudni, sikerül-e az áttöltés, és erre hogy reagál az elme. A kérdés, hogy tökéletes lesz-e a másolat?

    Innen már csak egy lépés, hogy ha megfelelő méretű számítógépünk van, az akár egy android testébe is kerülhet. Ezzel megszületik egy teljesen mesterséges test, amelynek már csak az intellektusa természetes eredetű és jöhet a digitális halhattalanság.

     

    Barnóczky Ákos – Természetes Intelligencia

    És végül Bardóczky Ákos könyve, a természetes intelligencia. A történetben már androidokkal van tele a bolygónk, amelyeket mesterséges intelligencia irányít. De mi van akkor, ha ez csak megtévesztés, és az androidok gyártói egészen más módon jutnak hozzá a korántsem mesterséges értelemhez.

  • Természetes intelligencia – könyvtrailer

    Magyarországon még mindig elég ritka, évente talán egyszer-kétszer fordul elő, hogy egy könyvhöz készüljön trailer. Barnóczky Ákos Természetes Intelligencia cím regénye most jelent meg a Metropolis Media gondozásában, ehhez készült egy hangulatos ajánló.