Kir Bulicsov Utolsó háború című regénye egy igazi vérbeli klasszikus sci-fi. Ugyanakkor egy trükkös regény is, amely megszédít minket, és annak idején szükségszerűségből becsapta a cenzorokat is.
A felütése igazi SF alaphelyzet. Az ember már meghódította a világűrt, a csillagok között jár, még idegen fajjal is találkozott. A műszerek egyik fel nem fedezett csillagrendszer bolygóján nukleáris robbanásokat érzékelnek. Egy bolygó emberhez hasonló lakói kirobbantották az atomháborút, és elpusztították az életet. A Szegezsa személyzetének fel kell derítenie a bolygót, meg kell tudnia, hogy mi történt, és megmenteni a katasztrófa áldozatait.
A felderítő akciót izgalmasabbá teszi, hogy a korábban megismert, tőlük merőben eltérő faj két tagját is a fedélzetre kel venniük, akik különleges technológiával rendelkeznek: képesek a holtakat életre kelteni. Az idegen bolygón nem találnak túlélőkre. de egy kis szigeten sértetlen maradt testet fednek fel.
Ebből az alaphelyzetből már sejteni lehet a folytatást, de valójában a regénynek ennél sokkal több. Valójában nem az idegen bolygón játszódik.
A regény a hidegháború alatt íródott, amikor a háborús hisztéria és az atomháborútól való rettegés a mindennapok része volt. Két atomnagyhatalom feszül egymásnak, A két nagyhatalom olyan mennyiségű nukleáris estközt halmozott fel, amely többszörösen elpusztíthatta volna a civilizációt. A pengeélen táncoló békét a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” elve biztosítja. Azaz atomháború mindkét fél teljes pusztulásával járna, emiatt nem lehetne győztes, s így azt nincs is értelme megindítani.
A két nagyhatalom nem ütközik meg nyíltan, titkolt háborújukat exportálták más országokba, a koreai majd a vietnami háború a két nagyhatalom burkolt összecsapásainak színhelye.
Mindeközben az átlagemberek próbáltak normális életet élni, nem törődve az állandó fenyegetettséggel, és azzal a ténnyel, hogy a háborút nem csak az őrült emberi akarat, de egy véletlen műszaki hiba is kirobbanthatja. Eközben mindkét nagyhatalom a béke őrének szerepében tetszeleg, miközben a másikat vádolja háborús uszítással.
A volt keleti blokkban a science-fiction egyfajta menekülés volt a cenzúra elől. Amiről nem lehetett nyilvánosan beszélni, azt az SF köntösébe bújtatva bátran meg lehetett írni. Bár a Szovjetunió, a béketábor vezetője mélyen elítélte a háborút és az atomfegyvereket, ez nem akadályozta meg abban, hogy a világ legnagyobb készleteit halmozza fel azon a jogcímen, hogy a másiknak is van. (Természetesen a másik oldal is ezt csinálta.)
Az atomháborút, a nukleáris katasztrófát, mint témát a hatalom nem nézte jó szemmel, hiszen kínos kérdéseket szültek volna. De ha az atomháború egy másik bolygón történt meg? Azzal nincs semmi probléma.
Így Bulicsov regénye is átkerült a galaxis egy másik pontjára, egy idegen viláűgra. Egy idegen civilizáció nem tudta megfékezni démonait és nukleáris holokusztban elpusztította önmagát. De ahogy fogynak a lapok, úgy erősödik bennünk a gondolat, hogy nem egy másik bolygón, hanem valójában a Földön vagyunk. Hiszen a történelmi helyzet a szemben álló népek, a társadalom színvonala is a Föld tükörképe. Mint Zsoldos Péter Viking Trilógiája: bár egy idegen bolygón vagyunk a távoli jövőben, az ott leírt világ az emberiség régmúltja.
Adott egy maroknyi ember, akinek szembe kell nézni egy atomháború brutális következményeivel. Bár a történet szerint az emberiség túllépett ezen a korszakán, és ennek megfelelően némi fensőbbséggel néz az elpusztult civilizációra, a tudatalattinkban ott motoszkál, a minket fenyegető veszély. Hiszen a könyven a két fajt gond nélkül lehet cserélni: a felfedezőket egy idegen fejlett fajra, az elpusztult népet az emberiségre.
Olvassuk a könyvet és a z SF történet átalakul dokumentumregénnyé. Felismerjük a társadalmi helyzetet, a politikai fordulatokat, a z idegeneket mozgató motivációkat. Gond nélkül siklik át a történet a Földre, ismerünk rá politikai csoportokra, és a karakterekben felismerjük vezetőink tulajdonságait. Bár a történet egy elpusztult civilizáció mutat be, zsigereinkben érezzük, hogy mi még ez előtt vagyunk. Még most is, közel ötven évvel a könyv megjelenése után is aktuális.
A szembesítés mellett ott vannak a morális kérdés is. Ha rendelkezésünkre áll a technológia, van-e jogunk feltámasztani egy önmagát elpusztító civilizációt? Hiszen mi akadályozza meg, hogy újra elkövesse? A feltámasztással, és a következményekkel való szembesítés nem biztos, hogy elég a változáshoz. De az érem másik oldala, hogy z áldozatok többsége valódi áldozat. Nem kértek a háborúból és nem akarták a háborút, amely elpusztította őket. Miért bűnhődjenek ők is más vétkeiért.
Bulicsov regénye közel ötven éves. Igazi klasszikus, de sajnos semmit nem vesztett az aktualitásából. Olvasása közben ugyanazt a gyomorszorító érzést kapjuk, mint megírása idején.
