Sok feldolgozást megért már az eredeti Godzilla (1954) története, főleg, hogy a modern technika segítségével még élethűbbé varázsolható a gigantikus szörnyeteg. Ez ellenben nem egyenesen arányos a mozi színvonalával, így a 2014-es Godzilla remake nem aratott túl nagy sikereket. Azonban már tavaly rebesgették (maga a Legendary stúdió), hogy jön a folytatás. A kellemetlen szájízzel a szánkban nem feltétlen értettünk egyet az ötlettel, de hátha másodjára tanulnak hibáikból.
Erre 2018-ig várnunk kell, ekkorra tűzték ki a Godzilla 2 dátumát. Ám, hogy addig se unatkozzunk a Legendary újfent szerződést kötött a Warner Bros. stúdióval egy közös produkcióra: összeeresztik a japán monstrumot és a legveszedelmesebb óriásgorillát – King Kongot. Mindkét szereplő nagy múltra tekinthet vissza, és a közönség mindig is imádta őket. Így a két stúdió együtt készítik el a 2017-re ígért Kong: Skull Island című mozit, amiben az óriásgorilla történetét újra feldolgozzák (előtte Peter Jackson tette meg 2005-ben). A filmet Jordan Vogt-Roberts rendezi és a főbb szerepeket Brie Larson, Tom Hiddleston és Samuel L. Jackson játsza majd.
Ez a két mű fog alapul szolgálni a most bejelentett, 2020-ban érkező filmhez, amire már nagyon sokan várnak. A két legnagyobb szörny a világon végre összecsap. A Godzilla VS Kong címre hallgató projekt valójában mindent elmond, amit tudnunk kell róla. Reméljük sikerül kijavítani a kínosan felejthető 2014-es Godzilla film katasztrófáját, és olyan mozit kapunk, amiben a látvány mellett a szereplők és a történet is egyaránt fontos lesz.
A mozikban már két hete bárki megszemlélheti a Bear Gryllst megszégyenítő túlélőtechnikával megáldott Matt Damont, amint rendelkezésére álló milliárdos felszereléséből életmentő kunyhót és mentőcsónakot ácsol magának – a Marson. Tudom, nyilván ez a dolgok végletekig leegyszerűsített összefoglalása, ám a sok filmkritika és tudományos alátámasztás/cáfolás közepette hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy nem ez az első olyan regényadaptáció, amelyben egy fickó saját leleményességére hagyatkozva túlél a világűrben, vagy akár egy idegen bolygón.
A robinzonád műfaját világűrbeli, mostoha körülmények közé emelni nemcsak nagyszerű ötlet volt a XX. század második felében, de legalább ekkora kihívás is. A tudományos-fantasztikus irodalomnak egyébként is fel volt adva a lecke, hiszen az olvasói igények alkalmazkodni látszottak a rohamosan fejlődő technikai világgal, ezért nem volt már elég olyan bugyuta elképzelésekkel szórakoztatni a közönséget, mint a zöld marslakók érkezése vagy az emberekre támadó gyilkos növények (triffidek). Igény mutatkozott a tudományt előtérbe helyező, megvalósíthatónak tűnő megoldások iránt. Az olvasó már nem elégedett meg azokkal a magyarázatokkal, amelyek nem konkretizálták egy szerkezet működését, nem volt elég a „miért?” kérdésre adott tudománytalan, de jól hangzó mellébeszélés. Eljött az okos szórakozás ideje, és ebbe a vonalba illeszkedik be nagyszerűen a (Defoe lakatlan szigeten túlélő figurája után) robinzonádnak nevezett műfaj.
Robinzonád-e a 2001 Űrodisszeia?
Amikor először elkezdtem foglalkozni a világűrben való túlélés kérdésével, és feltettem magamnak ezt a kérdés, az első válaszom az volt, hogy: nem. Ha felületesen szemléljük a könyv, és a belőle készült filmadaptáció eseményeit, akkor talán meg is elégednénk ezzel a válasszal, hiszen a cselekmény alapvetően nem arról szól, miként maradjon életben valaki, akit mindenképp a másvilágon akar tudni egy szuperszámítógép. Mégis, legszemléletesebben a filmadaptáció mutatja be azt a túlélési versenyt, amelyet David Bowman űrhajós egy olyan, nála többszörösen intelligens gép ellen folytat, amely nemcsak a rendelkezésére álló technikai eszközöket, de a túlélés helyeként megjelölendő űrhajót is irányítása alatt tartja. Úgy is mondhatnánk, hogy a humán résztvevő többszörös hátrányból indul ebben a túlélőkalandban, ekképp pedig nehezebb dolga van ám, mint a kiszámíthatatlan, de legalább nem szándékosan ellenséges Mars ellen felvonuló Mark Watney-nak. A túlélés emberi készségként való értelmezése pedig minduntalan kicsúcsosodik abban, hogy hőseink, jelen esetben Bowman, a hátrányos helyzet ellenére is képes, pusztán kitartásának és jó helyzetfelmérő képességének köszönhetően győzelmet aratni, és kikapcsolni a létezését fenyegető HAL 9000-est. Mélyen átgondolva tehát, mi más lehetne a 2001 Űrodisszeia gerincét kitevő hajsza, mintsem egy modern kori robinzonád, ahol egy MI Péntek a fő gubanc az eseménysorban? Arthur C. Clarke remekművét tehát nyugodtan a műfaj első darabjai közé sorolhatjuk, és odisszeia-világát hozzáadhatjuk az 1960-as évek világmegújító eszközeinek listájához.
Mi a helyzet akkor, ha a főhős lusta?
Az Marsi filmkritikáiban és az általam is felvázolt előzményekben mindig nagy hangsúly helyeződött arra az emberi erényre, miszerint a főhős saját leleményességének és szorgalmának köszönheti életben maradását. Ám belegondolt-e már bárki is, hogy vajon mi történne, ha hősünk történetesen lusta, mint a föld, és szókincse megegyezik a macskáméval?
Alfred Bester neve kétségtelenül mond valamit azoknak, akik nem tegnap kezdtek SF irodalmat olvasni, és ha azt mondom, hogy „Tigris, Tigris”, nyilván sokaknak eszébe fog jutni, miről is van szó. A regény cselekménye természetesen nem egyszemélyes, műfaja nem robinzonád, ám a kezdő jelenet miatt mindenképp említést érdemel itt, hiszen főhősünk, Gulliver Foyle egy nem mindennapi figura. Űrhajótöröttként találkozunk vele egy űrhajóroncsban, mely már 170 napja sodródik. 170 nap! Ez majdnem fél év, és hősünk, aki a kezdetekben tulajdonképpen inkább antihős, mindent megevett, megivott már amit talált, napjai pedig azzal telnek, hogy várja a sült galambi segítséget, ám az csak nem akar jönni. Foyle nem éppen megnyerő figura, segédmechanikusi mivolta sem emeli éppen Einstein-i magasságokba. Talán meg is halna szép csendben a Nomád nevű űrhajó roncsaiban, ha egy váratlan esemény nem lökné ki nyomorult állapotából, és nem változtatná meg az élethez való hozzáállását a bosszú okán olyanná, amilyen egy túlélő karaktertől joggal elvárhatunk: a Vorga nevű hajó feltűnése reményt ébreszt Foyle-ban, ám miután a hajó szándékosan magára hagyja, a bosszú nagyon is emberi érzése arra sarkallja őt, hogy segédmechanikusi tudását felhasználva végre hozzányúljon a rendelkezésére álló eszközökhöz, és mélyen, lustasága mögött rejtőző leleményességét előhívva megmeneküljön a csúfos végtől. Mi ez, ha nem egy robinzonád-jelenet? Sokan tartják a regényt a valaha írt 10 legjobb sci-fi egyikének, amivel nehéz is lenne vitatkozni. Méltán kapta tehát meg a szerző elsőként a Hugo-díjat, és alkotott haláláig nagyszerű írásokat, regényeket és novellákat egyaránt. A lustaság tehát nem opció, de az élni akarás játszmájában a bosszú is lehet kiváló motiváció.
Hogyan törjünk be egy lakható bolygót?
A kérdés nagyon is aktuális, hiszen az elmúlt években számos olyan exobolygót fedezett fel a tudomány, amelyek akár második Földként is funkcionálhatnak a jövőben. Ám hogyan is illik meghódítani egy „humánszűz” bolygót? Mindent ledózeroló terraformáló egységekkel, vagy inkább magányos felfedezők által?
Létezik egy magyar író, aki mostanáig hétszer kapta meg a Zsoldos Péter-díjat, ez pedig nagyon egyéni teljesítmény, eddig senki más nem büszkélkedhet ilyen eredménnyel. Márpedig ha valaki, akkor Szélesi Sándor bizonyára hitelesen képzeli el, mi lenne egy betöretlen világ megismerésének legjobb módja. A beavatás szertartása műfaját tekintve szintén nem robinzonád, de remekül szemlélteti azt az eshetőséget, amikor egy bolygóra pusztán néhány család jut. A regény cselekménye kitér rá, hogy az önként jelentkezett első telepeseknek lehetőségük van meggondolni magukat, és elhagyni a bolygót, több szereplő így is tesz. Ám van egy rendíthetetlen férfi, egy apa, aki kamaszodó fiával együtt a bolygón marad, és igyekszik a lehető legnagyobb harmóniában élni a természetes környezettel. Érdekes, hogy a túlélés, mint kulcsmomentum, itt nem párosul az idegen élővilággal lefolytatandó harccal, sőt! Az új fajok felfedezésének és elnevezésének lehetősége kifejezetten üdítő színfolt ebben az önkéntes munkában. Túlélni itt nem ellenséges környezetben kell, mindenesetre rendkívül távol az ismert Föld modern zajától, zsúfoltságától. Az apa-fia kapcsolat meddig működhet klasszikus kereteiben egy új világon? Elég-e az emberi leleményesség, melyre oly sokszor hivatkozunk túlélő-kérdésben, vagy szükség van ennél emocionálisabb összetevők birtoklására is ahhoz, hogy harmóniába kerüljünk a létünket alapvetően nem veszélyeztető bolygóval? Míg Watney-nak a Marson a mostoha körülmények miatt az életben maradás alapvető feltételeit kell előteremtenie, addig Szélesi főhőseinek minden adott a fejlődéshez, még sincsenek könnyű helyzetben: az ember pusztítása ott is kegyetlen, ahol kegyetlenkedésre nincs szükség.
Végkövetkeztetésként levonható, hogy a túlélés lehetősége az okos-SF-ben mindig adott, ezért nem számít már egyedinek, ha egy író robinzonádi élt ad művének, mégis a példák alapján megállapítható, hogy nem elég a túlélés-szót központinak tekinteni, hiszen a környezet, a motiváció, és a főhős jelleme mind meghatározója lehet a mű tartalmának. Mindazonáltal a „zseniális”-hoz nem elég a hollywood-i receptet követni, a tehetség át fog ütni a lapokon, ha jelen van. Arra bíztatok mindenkit, hogy legyünk igényesek, egyúttal kritikusak is: olvassunk, mielőtt írunk, és lássunk, mielőtt kritizálunk.
Első ránézésre valóban úgy tűnhet erről a furcsa kinézetű tárgyról, hogy egy egyszerű disco-gömb, pedig nem az. E golyóbis igazából nem más, mint LAGEOS I (Laser Geodynamics Satellite) névre keresztelt műhold.
Évtizedek óta vizsgálja Földünket orbitális pályán, és az általa begyűjtött adatokból számítják ki a glóbusz alakját, méreteit. Működési elve egyszerűnek tűnhet: rengeteg parányi magas-precíziós lézeres-visszaverő van elhelyezve rajta, amelyek segítségével mérheti a Földet.
A 407 kg-os műholdat 1976-ban lőtték fel. A 0,6 méter átmérőjű gömböt olyan anyagokból készítették, amik nem reagálnak a Föld mágneses mezejére, és nincs beépítve semmilyen fedélzeti számítógép, vagy elektronika. „Mindössze” 426 lézer-visszaverőből áll, amelyből 422 szilícium-oxid üvegből készült. A maradék négy pedig germániumból.
A műholdban ugyancsak megtalálható egy olyan tábla, amin a Föld fontos „útikalauza” szerepel. A rozsdamentes acéllapot a híres csillagász, Carl Sagan tervezte. Szerepelnek rajta a számok egytől tízig binárisan, a Föld és a Nap sematikus pályája, és három olyan térkép, ami a Föld tektonikus változásait írja le.
A LAGEOS elsődleges feladata a Föld alakjának megmérése volt, de mellette azért más haszna is volt. A visszaverődéseknek köszönhetően sikerült a bolygó felszíni változásait is nyomon követni, valamint a tengelye körüli ingadozásokat. Arra is használták még, hogy bebizonyítsák a frame dragging, azaz a téridőbeli „vonszolódás” általános relativitási jelenséget, miszerint a Föld tömege minimálisan (-39 ezredívmásodperc/év), forgása miatt „magával ragadja” a teret.
A műhold még mindig aktív és szilárdan orbitális pályán áll. A sarkköröket 225 percenként éri el – és mivel nincs helyzet-irányítása – nem lehet befolyásolni pályáját. Így az űrbéli disco-gömb csak tovább rója a köröket a Föld körül.
Bevallom, egy évad nyitánya még sosem lepett meg ennyire. A Hátrahagyottak tavaly egy ütős fináléval, és egy folytatásért kiáltó cliffhangerrel ért véget, ennek ellenére a 2. évad nemcsak hogy nem egy helyen, de még csak nem is egy időben indít a Garvey család drámájával. Egészen az őskorig nyúlnak vissza Lindelofék az intro-ban, hogy egy velőig ható, vizuálisan és emocionálisan is letaglózó tíz perccel örvendeztessék meg azokat, akik többre vágynak, mint a mainstream sablonok katonarendbe állítása. Egy terhes nőt látunk a kezdő snitten, aki egy váratlan kőomlás miatt elveszíti társait, gyermekét pedig egymaga kell, hogy a világra hozza, majd gondoskodjon róla a zord, több ezer évvel ezelőtti világban. Meg kell küzdenie az éhínséggel, a hideggel, na meg persze a nem épp veszélytelen faunával, végül utóbbi lesz veszte, egy kígyóharapás miatt, karjában a gyermekével meghal, és ezzel vége is a felvezetésnek. Mit üzen az expozíció? Mi köze van a történethez? A különféle interpretációknak továbbra sem szabnak gátat a készítők, mindenki saját belátása szerint értelmezheti a látottakat, a kígyó/sas szimbolikát mindenesetre látványosan adagolja a mikro-történet, bár jómagam így sem nagyon tudtam kihámozni a látottakat, sem keresztény, sem más vonulaton. A fényképezés viszont a komplex és bonyolult szimbolikán túl gyönyörű, és mikor a látvány-orgia mellett – némi libabőr kíséretében természetesen – felcsendülnek a már jól ismert Max Richter dallamok is, egyből világos lesz: megérkeztünk.
A kezdő közjáték szinte észrevétlenül vezeti át a nézőt a „jelenbe”, és megismerhetjük az új helyszínt, Jardent. Bizony, a Leftovers elköltözött, ez pedig nem véletlen: Jarden városa híres lett arról, hogy senki nem tűnt el azon a bizonyos szeptember 14-én. A különös (pontosabban épp, hogy normális) eset egy pillanat alatt csodának lett elkönyvelve, a helyiek pedig egyáltalán nem voltak restek kihasználni az ebben rejlő üzletet. Pólók, relikviák, különböző ajándékok egész sora várja, hogy a hiszékeny turista elvigye, s ezáltal nőjön a hely bevétele és presztízse. Csípőből hoz éles társadalomkritikát a széria, s ekkor a történetről még nem is tudunk semmit. Hathatós képekben reprezentálják továbbá azt is, hogy hiába a csodába hajló esemény, a városban valami nagyon nincs rendben: egy fiatal lány esküvői ruhában nyír füvet, egy magát messiásnak képzelő férfi a központi toronyban él remeteéletet, a tűzoltó rágyújtja a házat a helyi látnokra, mondván az illető kókler, barátság ide vagy oda.
A hangulatot megalapozó életképek után aztán megismerhetjük az új szereplőket is, nevezetesen a Murphy családot. John, az apa kompetens családfő, gondoskodik családjáról, de minden mozzanatán látszik, hogy valami nem stimmel vele. Az anya, Erika egyelőre nem kapott túl sok időt a kibontakozásra, ahogy Michael, a fiú sem, róla csupán vallási áhítata, valamint karitatív beállítottsága derül ki. Evangeline, a lány egy tipikusan hedonista tini, de neki is jut pár olyan jelenetsor, amely árnyalja ezt a sztereotip képet. Túl sok mindent természetesen nem tudunk meg egy kulcsszereplőről sem, de ez egy első részben nem is várható el, az alapozást elnézve viszont kijelenthetem, hogy az új figurák gond nélkül felnőhetnek a régi brigádhoz, attól pedig nem tartok, hogy az írók nem élnek a lehetőséggel. Történet, mint olyan egyelőre nincs, családi és városi pillanatképek váltják egymást, van némi dráma és nem kevés humor is, de a fősodort minden bizonnyal a rész végén bekövetkező cliffhanger indítja majd be.
Egy valamit viszont mindenképp ki kell emelnem: ez pedig a feszültség, mely oly mértékben van jelen a részben, hogy az egyszeri néző kényelmetlenül fészkelődik még a legderűsebb pillanatokban is. És nem csak helyenként érhető tetten, az egész epizódon permanensen végigvonuló feszültségről van szó, ez pedig egy kifejezetten egyedi élménnyé teszi az Axis Mundi-t. Hiába a nem egyszer burleszkbe hajló jelenetek, a háttérben érződik a városban, és a benne lakó emberekben lakozó furcsaság, a nem egyszer bekövetkező kisebb földrengések, a Murphy házban új otthonra lelő tücsök állandó ciripelése, a sejtelmes zene pedig csak még tovább erősíti ezt az érzést, a kiváló forgatókönyvről és a remek beállításokról, színészi alakításokról már nem is beszélve.
Murphy-ékkel ellentétben a városba költöző Garvey család tagjai, Kevin, Jill, Nora egyáltalán nem viselik magukon az őket ért megpróbáltatások nyomait. Feltűnésük szintén sok potenciált rejt magában, hisz így a második évad egyszerre reboot és közvetlen folytatás, a két család kapcsolata pedig jó alapot nyújt a sorozat védjegyének számító drámázásnak. Ki tudja, talán még a Guilty Remnant is szignifikáns szerephez jut a későbbiekben.
Hogy lett e olyan jó az új évad kezdése, mint tavaly a pilot epizód? Erre a kérdésre nehéz válaszolni. Az újszerűség miatt természetesen jobban ütött, nagyobb hatást váltott ki a tavalyi start, ez viszont nem jelenti azt, hogy az új etap felvezetése rosszabb lenne, sőt. Rendezés, írás tekintetében legalább olyan jó lett a nyitány, mint bármelyik korábbi rész, az új karakterek és helyszín rengeteg lehetőséget rejt magában, a rejtély – nagyon helyesen – továbbra is a háttérbe szorul majd, a karakterdráma pedig már most remekelt, így később, amikor már kibontották a személyiségeket, még jobban elmélyíthetik majd a konfliktusokat, viszonyokat. Persze a remek kezdés még nem jelent egyet a jó évaddal (lásd: American Horror Story harmadik és negyedik szezon), de a kezdés, (és a teljes első évad) annyira minőségi és egyedi, hogy fel sem merül bennem a hanyatlás lehetősége.
Eddy C. Bertin belga író, aki egyaránt otthonosan mozog a sci-fi és a gyermekirodalom terén. Több írói álnevet is használ, ismerik úgy is, mint Edith Brendall, vagy úgy, hogy Doriac Greysun.
Bertin 1944-ben született Hamburgban, ám nem sokkal a világra jötte után a család el is hagyta Németországot és Belgiumba költözött. Bertin aztán nyelveket tanult, majd egy bankban helyezkedett el. Már fiatalon elkezdett írással foglalkozni, az első sci-fi története pedig a 60-as évek végén jelent meg. Kezdetben csupán szabadidejében írt, később viszont otthagyta munkahelyét és főállású író lett. Jelenleg a belga Gentbrugge lakója. Lánya, Brenda Bertin elismert flamand színésznő.
Bertin munkássága három részre tagolható. Sci-fi történeteiben a jövő egységes, történelmi képét vázolja fel, horror sztorijai sokszor Lovecraft világában játszódnak, míg gyermekkönyvei között nagy népszerűségnek örvend a Valentina Hellebel sorozat, amelyből 1993 és 2004 között hét könyv is született.
Magyarul először a Galaktika szeptemberi, 306-os számában olvasható egy folytatásos elbeszélése, amely a nagy előd, H. P. Lovecraft történeteinek hangulatában íródik, és a Cthulhu mítosz világában játszódik. Főszereplője Herbert, aki egy ősi, időtlen isten nyomába ered, s egy eldugott kisvárosba, Freihausgartenben köt ki, ahol a gyanakvó helyiek nem igazán szeretik a turistákat. A főhős azonban megfáradt írónak adja ki magát, aki csak pihenni jött erre a vadregényes vidékre. Valójában azonban Herbert a közeli hegy titkait szeretné felfedezni, amely szörnyű titkokat rejt. Kutatását a Necronomicon híján olyan szentségtelen könyvek segítik, mint a Liyuhh, a R’lyeh és a Cultes de Goules.
Szuperhős Akadémián trenírozza magát 13 gyerek nanotechnológiai balesetekre meg szörny-támadások elhárítására. A Másnap abszurd előadás székhez szegező jövőképpel: katasztrófára készülő gyerekek játékát állította színpadra a képzőművész/rendező Philippe Quesne. A gyerekek pedig annyira komolyan veszik az egészet, hogy még a rendezői utasításokkal sem tudnak foglalkozni: egyiknek repülőszerencsétlenség órája lesz, a másik füsttel szimulál radioaktivitást, és valakinek még kaját is kell főznie…
„Nincs rosszabb, mint amikor gyerekek színészkednek a színpadon, és nincs lelkesítőbb, mint amikor játszanak.” (De Standaard) A Másnapban Philippe Quesne 13 gyereket állít a színpadra, akik gigantikus, installációnak is elmenő díszletek között játszanak és zenélnek egy órán keresztül. Ebbe a játékba azonban annyira belefeledkeznek ők is, meg a nézők is, hogy a végére egy bizarr disztópiába csöppenünk. A mindenre elszánt nebulók neonjelmezben forgatnak lövöldözős reklámokat, építenek bunkert vagy szerveznek (ellen)támadást. A tanórák közti szünetekben koncertet adnak, megvitatják a stratégiát, és felkészülnek a földönkívüliek és a szörnyek meglepetésszerű támadására; meg a szuperhősök jövőjére, amikor nem csak a túlnépesedést kell megoldani, hanem az agyimplantátumok kérdését is.
Az előadás a sok játék ellenére nem gyerekeknek szól: a szereplők feje felett végig ott lebeg a baljós „Next Day” felirat. Most még csak habszivacs megy a szemükbe, de mi lesz másnap, amikor felnőnek? A produkció ezerféleképpen gondolható tovább, több nyitott kérdést, mint fix értelmezési útvonalat kínál a nézőknek.
Philippe Quesne előadásai abszurdak és meghökkentőek, de hatásukra a minket körülvevő világról kezdünk el gondolkodni. Hiszen gúnyos és vicces képei a társadalom apró hiányosságairól szólnak, és könnyen lehet, hogy a valóságban sokkal több hülyeség vesz körül bennünket, mint amennyit ez a 13 gyerek művel a színpadon.
A párizsi rendező képzőművészetet tanult, aztán tíz évig színházi- és operadíszleteket tervezett, kortárs képzőművészeti kiállításokat rendezett. 2003-ban megalapította Vivarium Studio nevű társulatát, amellyel már kétszer is járt a Trafóban: A sárkányok melankóliájával 2009-ben és a Big Banggel 2012-ben. Ennek az előadásnak a rendezésére a belga CAMPO művészeti központ kérte fel, amely már régóta jól ismert a gyerekszereplőket színpadra állító, de felnőtteknek szóló előadásairól.
Philippe Quesne/Campo (FR/BE): Másnap(Next Day)
A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közös program, a Flanders on the move programsorozat keretében.
„Ahogy gyakran szoktam mondani a gyerekeknek: nem fogok hazudni: meg akarlak ijeszteni. Azt akarom, hogy félj, azt akarom, hogy megugorj. Azt nem akarom, hogy életed végéig félj, vagy, hogy hónapokon keresztül sikítozva ébredj, de azt akarom, hogy félj. Szóval, úgy hiszem, így megragadom az érzéseiket. […] A másik dolog, amit csinálni akarok, és ami sokkal nehezebb is […], elérni az elméjüket is.” – így foglalja össze Ann Halam, más néven Gwyneth Jones SF és fantasy írónő az írásai célját egy interjúban. Az októberi Galaktikában megtudhatjátok, hogy miként köszön vissza Jones célja írásaiban a Csalókon keresztül.
Jones 1952-ben született az angliai Manchesterben. Ha bárki megkérdezné tőle, hogy mindig is író akart lenni, valószínűleg azt válaszolná, hogy nem, ugyanis gyerekként jobban érdeklődött a békák, hernyók és különböző halak, mint az irodalom iránt. Azonban mégis egy gyerekkori élmény sodorta az írás mestersége felé: tízévesen vett egy horror antológiát egy kiárusításon (Great Tales of Horror and The Supernatural) Egyes történetek annyira lenyűgözték Jonest, hogy sokáig rémálmokként is kísérték őt. Az írások elevenségére még ma is élénken emlékszik, és ehhez a történetekhez hasonlót akart alkotni. A kedvence M. R. James angol kísértettörténet író Csak fújd meg sípod, s én tüstént jövök, fiam című novellája.
A klasszikus kísértet és horror történeteknek köszönhetően kezdett bele saját írásaiba, melyben valami különös és furcsa, mint központi téma jelen volt. Első regénye, a Water In The Air 1977-ben jelent meg saját nevén. Később, mikor a fiatalabb közönségnek is írni kezdett, új írói nevet, Ann Halamot választott kiadója tanácsára, mikor egy komikus thrillert (Ally Ally Aster) akart megjelentetni. Akkor úgy hitte, hogy csak egyszeri alkalommal veszi fel nagyanyja nevét, de végül mindkét néven publikált. Felnőtteknek szánt történeteit Gwyneth Jonesként jelenteti meg, az ifjúsági műveket pedig Ann Halamként. Utóbbiak közül népszerű alkotásai a Dr. Franklin’s Island (2001) és a Siberia (2005). Felnőtteknek szánt SF-jei közül a Bold as Love (2001) a leginkább elismert alkotása.
Jones/Halam főleg a high fantasy és a science fiction műfajában alkot, melyekbe gender és feminista témákat csempész, és természetesen a kísértettörténetek hamisítatlan borzongató hangulatát is. Ez a nem hétköznapi stílus nem maradt észrevétlen a kritika előtt sem. Már 1987-ben, mikor Halam írói karrierje elején tartott, Arthur C. Clarke-díjra jelölték Escape Plans regényét, 1989-ben pedig a Kairost. 1991-ben megosztott James Tiptree-díjat nyert a White Queen regényéért, ami a The Aleutian trilógia nyitókötete. 2002-ben négy Arthur C. Clarke-díj jelölés után a Bold as Love könyvéért végre Clarke-díjas íróvá válhatott Halam, s Britih Fantasy-jelöléssel is büszkélkedhetett. 2004-ben a Life című írásáért Philip K. Dick-díjat nyert.
Ann Halem
Habár magyarul nem jelent meg az írónő egyetlen könyve sem, most a Galaktika 307-ben lehetőség nyílik arra, hogy végre megismerjük ezt a sokoldalú írót a Csalók című novelláján keresztül. A történet eredetileg The Starry Riftben jelent meg 2008-ban, de a Year’s Best SF 14 antológiába is bekerült 2009-ben olyan neves szerzők művei mellett, mint Neil Gaiman, Cory Doctorow, Alastair Reynolds,Jeff VanderMeer és Robert Reed.
A Csalók egy fantasztikus ötlettel játszik el: egy online virtuális játékot mutat be, amiben fizikailag is részt lehet venni, azaz benne lenni a játékban. Ebben a virtuális környezetben játszik egy fiatal testvérpár is, akik megmérkőznek azokkal a játékosokkal, akik nem tartják be a szabályokat.
Milyen lehet szó szerint a saját bőrünkön megtapasztalni egy elképzelt világot annak minden csodájával és veszélyével? Hogyan lennénk képesek egy a mienktől teljesen eltérő világot túlélni? Ha kedvet érzel elmerülni egy virtuális világban, ne hagyd ki Ann Halam (Gwyneth Jones) történetét az új Galaktikában!
A Finta Múzeum és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) kiállítása Dragon György emlékére.
Megnyitó: 2015. október 16-án, pénteken, 16 órakor a Vadász Pál Kiállítóteremben (Túrkeve, Kossuth utca 6.)
A kiállítást megnyitja: Képes Gábor főosztályvezető (MaNDA)
A megnyitó után Digitális Talkshow Mindenkinek (DTM) podcast felvétel.
A kiállítás a Vadász Pál Kiállítóteremben látogatható a kiállítóterem nyitva tartási idejében, 2016. január 10-ig. (December 18. és január 10. között csak előzetes telefonos bejelentkezést /ajánlott egy-két nappal előtte/ követően.)
A kiállítás az idén év elején elhunyt legendás újságíró, zeneszerző, játéktervező és gamer, Gyu emléke előtt tiszteleg. A testvére, Dragon Ferenc közreműködésével rendezett tárlaton láthatjuk Gyu kedvenc számítógépeit, köztük a felejthetetlen Commodore-64 és Amiga típusokat, no meg a neve miatt is kedves Dragon-32-t. Gyu retró számítógép gyűjteménye mellett személyes relikviákat is láthat az érdeklődő, olyan tárgyakat és dokumentumokat, amelyek sokoldalúságát bizonyítják. Sok más érdekesség mellett Zsoldos Péter levele, valamint a zene és a sport iránti rajongását jelző emlékek is megtekinthetőek a GameStar szerkesztőjeként is ismert informatikai polihisztor világából.
A DC gőzerővel építi ki a saját filmes és sorozatos univerzumát, minden bizonnyal hatalmas sikerrel. A MARVEL filmjei hamarosan kihívóra akadnak az elkövetkezendő nagyszabású DC-mozikkal. A sorozatok terén is megy a versengés, és egyre több új széria látszódik a horizonton. Az első alapkőként szolgáló sorozat négy éve kezdett a CW csatorna gondozásában; ez volt az Íjász, vagyis az Arrow. Sorozatkritikánkban már kifejtettük véleményünket az Oliver Queen életét feldolgozó sorozatról, ám eközben elstartolt a negyedik szezon is.
Nem kerülgetem a forró kását, én eddig minden hibája ellenére szerettem az Arrow-ot. A figyelem azonban megoszlott, és a többi karakter sokkal érdekesebbnek bizonyult – a többi sorozat révén. Valami eltört, és nem biztos, hogy megtudják ragasztani.
Oliver visszavonult, és Felicityvel él együtt álomlakásban, álomkörnyéken, valahol álomországban. Minden nagyon idilli, és minden tökéletes. Az Oliver-t játszó Stephen Amell munkásságán itt ütköznek ki a hiányosságok. Ha az a boldogság, amit az ő arca kifejez, akkor köszönöm, nem kérek. Az első néhány percben minden annyira mesterkélt, hogy felüdülés volt, mikor a már átnevezett Star City-ben felüti fejét az újabb probléma.
Thea Vörös Íjásznak öltözve (Roy ruhája pont passzol rá, pedig fele akkora, mint a srác- biztos Cisco készített másikat) próbál rendet tenni a városban, ám nincs egyedül: Laurel továbbra is Fekete Kanáriként, Diggle pedig… egy sisakban segít Oliver húgának.
Hamar rájönnek, hogy túlmutat rajtuk a veszély, így Laurel és Thea meglátogatják Oliver-t, hogy visszahívják Star City-be. Vonakodva ugyan, de az Íjász visszatér. Diggle még mindig nem bízik meg benne, aminek valljuk be, valóban van alapja.
Az új fenyegetés középpontjában a speciálisan kiképzett katonák – a Szellemek állnak, akiket pedig Damien Darkh irányt. Említést tesznek a H.I.V.E alakulatról is, ami valószínűleg később, de része lesz az Íjász világának.
Eközben újabb flaschback-eket kapunk Oliver múltjából, ami már őszintén idegesít. Elvileg öt évet töltött egy „pokoli szigeten” az első etap története során. Azóta megjárt egy hajót, Hong Kongot, Starling City-t inkognitóban, és újra Lian Yu szigetét. Végtelen kalandban volt része, amely során legalább egy tucatszor csupán a véletlenen múlt az élete. Öt év valóban hosszú idő, de az első visszaemlékezésekhez képest abszolút nem odaillő, hogy még mindig folytatódnak a múltbéli kalandjai – megállás nélkül.
Visszakanyarodva a jelenhez, Damien nagy fenyegetést jelent a város lakói számára. Célja, hogy teljesen elpusztítson mindent, majd a hamvakból egy új és szebb dolgot hozzon létre.
Olivernek és a csapatnak sikerült megakadályozni egy komoly robbantást, de így megtapasztalják Damien Darkh igazi erejét.
A főgonosz egy rendkívül érdekes karakter, de a színész (Neal McDonough) valahogy nem illik a szerepre. Alapvetően nem áll tőle messze a szuperhős szerepkör, hiszen az Injustice verekedős játékban ő adta Flash hangját. Vagy említhetném, hogy Amerika Kapitányba ő játszotta a ’Dum Dum’ Dugan-t, vagy éppen egy Batman egészestés rajzfilmben Deadshot hangját kölcsönözte. Valahogy „élőben” mégsem passzol be, nehéz lenne megmondani az okát.
Összefoglalva, valami, ami eddig működött – már nem működik az Íjászban; azaz most már tényleg Zöld Íjászban.
A karakterek valahol megcsömörlöttek, és nem érdekesek. Lehet, mert én már nagyon várom Hawkgirl és Hawkman bemutatkozását. Vagy Flash-ben és a többi metahumánban sokkal több potenciál rejtőzik. Oliver olyan, amilyen eddig, a többiek sem változtak, és emiatt nehézkes lehet a folytatás.
A szupergonosz Damien-el kapcsolatban akad még felfedetlen titok, amire kíváncsi vagyok, de a séma már enyhén szólva is sablonszerű marad. A szezonnyitó epizód utolsó néhány perce vált igazán érdekessé, és emiatt várom a következő fejleményeket – még ha nem is olyan lelkesen, mint korábban.
Az Arrow sorozat egy mély szakadék felé hajt, és nagyon nem lenne jó, ha belezuhanna. A maga módján felépített egy remek világot, amit kár lenne veszni hagyni, de valami újra van szükség. Valami másra, ami életet lehelne a fokozatosan kihűlő sorozatnak. Hátha a Flash-el közös crossover-ek felfrissítik megint, és kibontakozik az évad, ahogy az egy DC sorozathoz méltó.
Az október 21-ei könyvbemutatóra már saját példányt íratnál alá Neffel? Nem bírod kivárni, amíg a boltokba kerül a regény? Úgy érzed, Te lennél az öt szerencsés egyike, hisz már mindent tudsz a Sötétségről? Most itt a lehetőség, hogy bizonyíts!
Október 19-én érkezik a nyomdából Ondřej Neff társadalmi utópiája, melynek cselekménye onnan indul, hogy a Föld mágneses pólusainak elmozdulása miatt megszűnt minden áramforrás a bolygón. Különösen nehéz elképzelni mindezt ma, amikor általános kétségbeesés követi a Facebook egy-két perces leállását és lincshangulat alakul ki, amikor nagyobb vihart követően pár napig áram nélkül maradt a főváros néhány háztartása.
Neff a legjobb cseh SF-díját bezsebelő, saját országában már a megjelenés évében bestselleré váló könyvében azt vizsgálja, hogy a történelmi léptékű változást előidéző természeti esemény milyen következményeket von maga után a társadalom rétegzettségében, milyen kérdéseket vet fel technikához való viszonyunk kapcsán és milyen alternatív megoldások állnak az emberiség rendelkezésre ebben a fény nélküli korszakban. A sötét középkor véget ért, de vajon elég a belső világosság ahhoz, hogy már ne is térjen vissza soha?
Ahhoz, hogy megnyerd a Sötétség öt sorsolásra váró példánya közül az egyiket, választ kell adnod a következő kérdésre, a megfejtést tartalmazó emailt pedig neveddel és telefonos elérhetőségeddel a nyeremeny@galaktika.hu emailre kell elküldened. A tárgyba ne felejtsd el beleírni: Neff-nyereményjáték. A megfejtéseket október 18-ig várjuk, a sorsolás 19-én lesz.
Melyik filmben szerepelt Ondřej Neff?
A Galaktika, a Cseh Centrum és az Írók Boltja szervezésében
október 21-én, szerdán 17 órás kezdéssel mutatjuk be
Ondřej Neff Sötétség című regényét az Írók Boltjában.
Az est vendégei: Ondřej Neff, Barna Otília, Németh Attila.
Moderátor: Svoboda Róbert.
