Szerző: galaktikaggadmin

Időutazás a Booktion!-nel

Sokan biztosan Vissza a jövőbe maratonnal ünnepelték Marty McFly megérkezésének napját, de ha az SF rajongó igazán szemfüles, akkor egyéb programokat is találhat ilyen különleges dátumok megünneplésére. Például egy beszélgetős estet. Október 20-án a Booktion! eseménysorozat Marty tiszteletére egy kis időutazásra invitálta a programkeresőket. Az eseményen a Galaktika is jelen volt.

Hogy mi is a Booktion!, mi a célja és egyáltalán miért jött létre, azt szervezője, Rudolf Panka foglalta össze nekünk:

A Booktion! 2013 márciusában indult útjára, egyszerre Szentendrén és Budapesten. Az olvasást sokan magányos és passzív folyamatnak tartják, de én szerettem volna bebizonyítani, hogy lehet igazi közösségi élmény, illetve interaktív szórakozás is. Már az esemény neve is ezt fejezi ki: az angol ‘book’ és ‘action’ szavakból alkottam meg. A havonta kétszer, két helyszínen megrendezésre kerülő alkalmakon mindig egy konkrét témát vagy szerzőt a középpontba állítva, újra és újra átéljük, hogy az irodalmi szövegeket közösségben is lehet fogyasztani, feldolgozni, szétszedni, majd újra összerakni – vagy akár továbbírni, kibeszélni és lerajzolni. A Booktion! segít észrevetetni, hogyan hív játékra és párbeszédre az irodalom, és akinek van kedve bekapcsolódni ebbe a játékba és beszélgetésbe, az egészen másképpen fog tekinteni utána az olvasásra.

Panka célkitűzéséhez hűen már két és fél éve vannak estek havi két alkalommal, amelyekre egyre több és több ember látogat el. Nem volt ez másként az október 20-i eseményen se: nagy számban voltunk jelen. Az e havi téma az időutazás volt, amelybe nem csak könyvek, hanem filmek és képregények is belefértek. Így az este főtémája nem (csak) a Vissza a jövőbe volt, hanem maga az időutazás koncepciója.

A Booktion! a már kialakult hagyományokat követve indult. A résztvevők bemutatkoztak, kedvenc könyvükről vagy legutóbbi olvasmányélményükről számoltak be. A bemutatkozó kör után következtek a fenti leírásban említett játékos feladatok. Az első feladatot Madách Az ember tragédiája kapcsán kaptuk: ha részt vennél egy múltbeli utazáson, kit választanál kalauzodnak? A kiválasztott vezető lehetett élő, holt vagy fiktív személy is.

Rövid, kiscsoportos megbeszélés után egy fiktív konferencián találtuk magunkat, ahol azt kellett megvitatnunk, hogy a titokban megépített időgépet használjuk-e vagy sem? A tudományos célokon át egészen az időparadoxonig rengeteg pro és kontra elhangzott a témában, így talán ez a feladat volt az este legkomolyabbja és legérdekesebbje is. A vitába még az is izgalmat vitt, hogy a résztvevők nem maguk dönthették el, hogy melyik oldal mellett érvelnek, hanem véletlenszerűen kihúzott lapok alapján dőlt el a képviselés kérdése. Aki zöld lapot kapott, annak az időutazás mellett kellett érvelnie, akinél pedig piros volt, annak elleneznie kellett az időgép használatát.

A következő feladatban idézeteket kaptunk az időutazással kapcsolatban, melyekben az összegyűltek közös pontokat kerestek (persze az időutazáson kívül). A rövid szövegekhez kapcsolódóan felmerült a kérdés, hogy kinek mi is az időutazás a saját életében.

Az est lezárásaként kisorsolásra kerültek a Galaktika által felajánlott könyvek és még megbeszélésre került egy rövid kérdés: ha lenne időgép, a múltba vagy jövőbe utaznál vele inkább?

A résztvevők időutazás tematikájú könyveket nyerhettek

A Booktion! remek hangulatban telt, rengeteg érdekes gondolat hangzott el és persze sok nevetésben volt részünk. Akár sci-fis téma van terítéken, akár más, vagy csak szeretnénk magunkból kibeszélni valamelyik olvasmányunkat, megéri ellátogatni a Booktionra! A jó hangulat és a jó beszélgetőpartner garantált.

október 23, 2015
Supergirl – Ismét új sorozat debütál

Október 26-án mutatkozik be az amerikai CBS-en a DC legújabb sorozata, a Supergirl. Pedig már így is nehéz összerakni – még egy képregényeket kedvelőnek is – a különböző univerzumok kirakósait, főleg, hogy a DC képregények amúgy sem mindig linearitásukról híresek. Ott van a CW féle Arrow és Flash, majd jön a Legends Of Tomorrow, ami a két sorozat keresztezése lesz (és az előzetesében lényegében lespoilerezi az Arrow folytatását). És ott van nekünk a Fox sorozata, a Gotham. Az Íjász és a Villám egy rétegben mozog, érthetőek a cselekményszálak, oda-vissza epizódok is vannak, tudhatjuk, hogy egyazon világról van szó. A Gotham címéből adódóan máshol játszódik, de más időben is. Supergirl-ről már nem is beszélve. Na, már most: a kisképernyőn a különböző jogok és TV-k közötti médiapolitika miatt sok az eltérés. Pedig, ha az egységes egészre következtetünk, a különböző sorozatok szereplői később az Igazság Liga tagjai. Ami ugyan más univerzum, más képregény, mint az eddig felsoroltak. Ezt megfejelve ott van még a többi Föld is, mint párhuzamos világok, de ebbe már végképp nem mennék bele.

[the_ad_placement id=”kezi”]

Jövőre érkezik a mozikba a Batman V Superman, ami szintén más megközelítés lesz, más történet, és felvezetés az Igazság Ligájához. És még besorol mellé az Öngyilkos Osztag is, aminek némi köze lesz majd a Ben Afleck által játszott denevéremberhez.

Nem tudom erősen állítani, hogy szükségünk van-e még egy önálló, és új sorozatra, mint a Supergirl, de azt sem mondom, hogy nincs. A pilot epizódot megnézve nem is igazán tudtam állást foglalni.

A történet utalgat az Acélemberre, és arra a sztorira, ami a 2013-as filmben történt. Szóval ennek is lesz valami kapcsolata a Batman V Superman-hez, hiszen egy univerzumban zajlanak a dolgok. Viszont az eddigi infók alapján Supergirl-nek semmi köze nem lesz az egészhez. Ez már így is bonyolult, és még a jövő zenéje.

Szóval, a Supergirl!

A történet szerint Kara Zor-El-t, vagyis Kal-El (Superman) unokatestvérét a Krypton pusztulása előtt utánaküldik a pici Acélembernek, hogy vigyázzon rá a Földön. Azonban egy véletlen folytán Kara az űrhajójával egy időbörtön felé sodródik és csak sok évvel később érkezik meg a Földre. Superman ekkor már felnőtt, és elismert szuperhős, így nem kell már megvédenie őt. Kara elhatározza, hogy a lehető legátlagosabb életet éli, ami annak rendje-módja szerint nem jön össze. Hamar kibontja összetűzött haját, leveszi szemüvegét, s így teljesen felismerhetetlenül megment egy zuhanó repülőt, amin nem mellesleg mostoha-nővére is utas. Amit Superman-nél sem érthettünk soha, azt itt sem fogjuk. Csupán hajviselete változik meg a lánynak, mégsincs senki, aki felismerné őt, csak az a férfi, akivel még soha életében nem találkozott.

Kara úgy dönt, felhagy átlagos életével, mert városának hős kell. Superman nem lehet mindig mindenki segítségére, így rá hárul e nemes feladat. Dióhéjban ennyit lehet a pilot epizódról elmondani, de meglepő módon egy-két apró spoiler is feltűnhet, azokat direkt hagytam ki. Ha ismerős gonoszokat, vagy éppen segítőkész hősöket is felsorakoztat a CBS, akkor nagyon elégedett leszek. A Supergirl egy ízig-vérig csajos-szuperhősös sorozat lesz, de a képregényrajongóknak is erősen ajánlott. Abból a szempontból biztosan hatásos lesz, hogy tovább hangsúlyozhatják vele az erős női szereplők fontosságát. Alig látni főszerepben nőt, pláne, ha szuperhősökről van szó. A DC-nél nem jelentett gondot eddig sem, hiszen bármelyik sorozatban felmutathatunk kedvelhető, erős személyiségű nőt, egészen a kedves, örökké támogató lánytól a vérbeli pszichopatáig. Ám mindenképpen tovább kell bővíteni a női protagonisták körét is.

Néhol a speciális effekteken, CGI-on van mit csiszolni, de még képes vagyok reménykedni, hogy egy nézhető, látványos és utalásokkal teli felvezetője lehet a jövőre érkező hatalmas összecsapásnak, aminek főszereplői Gotham Sötét Lovagja és a világmegmentő idegen, Acélember lesz.

október 23, 2015
Odaát 11. évad premierkritika

Odaát rajongónak lenni hálás feladat. Egy igazi rajongó tudja, hogy valóban le kellett volna zárnia a sorozatot a Swan Songgal. Egy igazi rajongó tudja, hogy az ötödik évad után a széria alig közepes szezonokat produkált csupán, néha még azt sem, lásd 7. felvonás. Azonban egy igazi rajongót mindezek egyáltalán nem érdeklik, és egészen az elkerülhetetlen végig kitart a Winchester fivérek mellett. Egy igazi rajongó sorai következnek most.

Az Odaát minden hibája ellenére a kedvenc sorozatom, és ez valószínűleg sohasem fog már megváltozni. A karakterek valóban kiégtek, a heti esetek már korántsem olyan érdekesek, mint a sorozat fénykorában, és a fordulatok sem feltétlenül generálnak áll-leesést. Mégis, az érzés, amit a heti negyven percben átélek, valahogy megfoghatatlanul különleges, és ezt szerintem mindenki osztja azok közül, akik immáron 11. éve tartanak ki rendíthetetlenül Erik Kripke fantazmagóriája mellett. Bizony, az Odaát lassan kamaszkorba lép, ennyi évadot csak nagyon kevés széria él meg, főleg úgy, hogy a fő történetszál képes fenntartani az érdeklődést. A tavalyi szezon családi drámája után idén újra apokaliptikus léptékű fenyegetést ígér a Supernatural, és teszi ezt olyan parádés kivitelben, amire már évek óta nem volt példa. A kérdésre, miszerint lehet-e még olyan jó az Odaát, mint a kezdetekkor, az évadnyitány határozott igennel válaszolt.

[the_ad_placement id=”kezi”]

Figyelem! A bejegyzés innentől spoilereket tartalmaz!

Sam mentőakciója miatt maga a Sötétség szabadult el tavaly a finisben, egy olyan veszélyes entitás, melyet nem más mint Isten börtönözött be, hogy ne tehesse be lábát a világba. A nevében megfoghatatlan lénynek – mint nagyjából minden mitikus létezőnek az Odaát világában – természetesen van arca, méghozzá elég csinos. Dean előtt egy igencsak szemrevaló, fiatal hölgy képében jelenik meg, hogy hamar lefektesse az évad egyik megoldandó problémáját: Ők ketten össze vannak kötve, tehát ha a Sötétség meghal (amit speciel nem igazán tartok kivitelezhetőnek, de az írók majd biztos megoldják valahogy), Dean is hasonló sorsra jut. Elpusztítani viszont muszáj lesz, mivel megjelenése egyfajta zombiapokalipszist indít el, most még csak lokálisan, de később valószínűleg globálisan is. A zombikat nem kell szó szerint érteni, a fertőzés, mely felüti a fejét Superior városában, nem csinál agyevő élőhalottakat az emberekből, de viselkedésük így is leginkább a csoszogó hullákhoz hasonlítható, – hiába, sokan igyekszik meglovagolni a Walking Dead sikerét, és most az Odaát is beállt ebbe a sorba. A testvérpárhoz egy fiatal rendőrnő, az eseményeket értelemszerűen nem értő Jenna is csatlakozik, hogy együtt, a helyi kórházban éljék túl az agresszív fertőzöttek rohamát, mindezek mellé pedig még egy újszülött is társul, akit szintén beteg apja bíz a csapatra.

A világvége hangulatot eszméletlenül sikerült eltalálni a készítőknek, talán a legjobban eddig a sorozat történelmében, ez pedig nagy szó, hisz a két legjobb szezon, a 4. és az 5. brillírozott eddig ebből a szempontból. A kihalt utcák, a kórház gyér, pislákoló világítása, a remekül elhelyezett díszletek, a háttérben fel-felmorduló égdörgés olyan atmoszférát teremtenek, melyre már nagyon nagy szüksége volt a szériának. Már-már horrorfilmbe illő jelentekkel operál helyenként a premier, érezhető a feszültség, ez pedig óriási pozitívum, mert míg ezek az első évadokban legfőbb attribútumnak számítottak, addig az utóbbi pár évben nagyítóval sem lehetett megtalálni őket, a nézők legnagyobb bánatára. Sam és Dean sablonpárbeszédei sajnos továbbra is jelen vannak, de voltak jó megmozdulások forgatókönyv terén is, meg persze néhány poénra is futotta, Dean mint mókamester megunhatatlan.

[the_ad_placement id=”kezi”]

Crowley és Castiel csattanója természetesen nem a Pokol királyának halálával zárult, Cass gyilkosnak tűnő döfése előtt a pökhendi démonnak sikerül elhagynia porhüvelyét, hogy ideiglenesen egy háziasszony bőrébe bújhasson, s elhozhassa az epizód legkínosabb jeleneteit. Hiába szánták ugyanis a készítők komikusnak a rögtönzött orgiát, és az ebből származó morbid szituációkat, szerintem senki sem hahotázott ezeken a jeleneteken. Castiel Rowena átka miatt menekülni kényszerül, segítség helyett viszont rablánc kerül a csuklójára, angyaltársaitól nem megváltást, maximum pár, kínokkal teli percet kap majd a későbbiekben, hisz a Mennyekben mindenki azt hiszi, hogy tudja, hol van Metatron, Isten sokadszorra egérutat nyert írnoka.

Ismét több szálon fut tehát a széria, és ezek közül egyelőre egy sem lóg ki a sorból, mind érdekes, legfőképp persze a Sötétség, aki úgy fest, a megmentett gyermekben manifesztálódott. Hibátlan nem volt ugyan a nyitány, a már említett Crowley-s szál mellett a szokásos testvérdráma sem működött igazán (bár a tavalyinál így is dinamikusabb volt, pedig az elvben erre épült), és már megint sikerült az íróknak ellőni, hogy az egyik fivér titkolózik a másik előtt. Mindezek mellett viszont a hangulat talán még sosem volt ennyire eltalálva, az új fenyegetés az 5. évad Apokalipszisével vetekedhet, és még egy Mihály/Lucifer cameo ígéretét is meglengették az alkotók, ezt pedig minden rajongó ujjongva fogadna. Persze a heti esetek újra meg újra megszakítják majd a fősodort, az pedig már most borítékolható, hogy ezeknek jó, ha a fele érdekes lesz, és a történet is vehet még rossz irányt (a Deanmon koncepcióról is hamar kiderült, hogy csak parasztvakítás), de a kezdés így is remek volt, hosszú ideje a legjobb. A premier alapján jó eséllyel a régi fényében tündökölhet az Odaát, a többi a jövő zenéje.

október 22, 2015
Háború az idegenekkel – Írói elképzelések

Visszatérő téma a sci-fiben, hogy vajon meg tudná-e védeni magát és bolygóját az emberiség, ha idegen agresszor támadna rá. A fantasztikus irodalom természetesen erre a kérdésre is ezernyi választ ad ezernyi variáción keresztül, de az alapvetés minden esetben ugyanaz: a végeredménytől függetlenül is maga a próba, a nemzetek felett álló, bolygóhoz való lojalitás minden elbeszélésben hősöket szül.

A teljesség igénye nélkül érdemes áttekinteni néhány mérföldkőnek számító művet az idegenekkel vívott háború témakörében ahhoz, hogy felmérhessük, mennyire mély hasonlóságok vannak az elképzelésekben annak ellenére, hogy a szerzők alkotási ideje generációs messzeségben van egymástól. Talán folytatólagos ráhatás és egymásra utalás eredménye lenne ez? Néháyn esetben bizony ez is lehetséges.

Az első, a klasszikus: Csillagközi invázió (Starship Troopers, 1959)

Nem azt állítom, hogy ez volt az első regény, amely idegen fajokkal vívott háborúskodásunkról szól, de mindenképp illő kijelenteni, hogy Robert A. Heinlein műve az első, mely igazán nagyot szólt a témában, gyakorlatilag a katonai sci-fi megteremtője, amely tény kötelező klasszikusi magasságokba repítette. Mégis ezeken túl az a legmesteribb benne, hogy valójában nem egy galaxisok között ugráló kalandregény akar lenni, sokkal inkább oktatú célzatú elbeszélés.

Heinlein írása tehát több, mint egy háborús regény, még ha a jövő távoli csillagrendszereiben játszódik is, hiszen sajátos filozófiája vissza-visszatérő elem, melyet a főhős, Rico közlegény (később tiszt) monológjain és elbeszélésén keresztül ismerhetünk meg. Egyedi elképzelést tár elénk a Föld jövő-társadalmáról, ahol nem evidens a szavazati jog, hanem szolgálattal kell elnyerni azt. A főszálat meg-megszakítva betekinthetünk a jövő iskolapadjaiba, ahol az erkölcs és filozófia órán olyan ügyek is megvitatásra (ezáltal megtanításra) kerülnek, mint az állampolgársági kérdés, a helyes viselkedésre való nevelés. A regénybeli világ nem nélkülözi ugyanis a testi fenyítést sem a civil, sem a katonai életben, ugyanakkor a társadalom nagyobbrészt mentes minden erőszaktól. Ritka a gyilkosság, az egyéb bűnözés.

Ezzel a már-már idillikus jövőképpel áll szemben az a váratlan támadás, melyet a Klendathu bolygó xenomorf lakói intéznek a humánok ellen. Az emberiség már több, földön kívüli teleppel is rendelkezik, vannak csapatszállító csillaghajóik az egykori repülőgép-anyahajók mintájára (Heinlein szolgálatot teljesített 1931-ben az USS Lexington anyahajón, talán ezért is sikerültek olyan nagyszerűen a zárt, hajóban élő közösség mindennapjainak leírásai ), vannak fegyvereik és kiképzett, bevethető egységeik, ám nincsenek felkészülve a látszólag logikátlan támadásra, melyet az idegen faj elkövet.

Szólni kell arról is, hogy a regény filozófiai összképébe olyan fogalmak megvitatása is belekerült, mint hogy mi is pontosan a háború, vagy mi a béke. Egészen addig, amíg az idegenek nem intéznek támadást egy földi város, Buenos Aires ellen – amiben a főhős édesanyja egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően életét veszti, ezáltal megteremtve a cselekményben a főhős személyes érintettségét a háborúval és annak kimenetelével kapcsolatban-, csupán hadkészültség van életben, gyakorlatozás, kiképzés. Az emberi faj nem támadott, amíg az idegenek nem adtak okot a támadásra. Akkor azonban első célpontként egyenesen az idegen faj anyabolygóját vették célba – hibás katonai döntést hozva ezzel. Viszont érvényesült az a kívánatos felállás, hogy a háborút az űrben, távol a Földtől vívják meg, mintegy biztonságban tudva a hátországot.

De mi is a háború, és mi is a béke? Heinlein a különbséget csupán abban látja, hogy a háborúról pontos tudósításokban számol be az aktuális média, békeidőben viszont az egyéb incidensek során bekövetkező emberveszteséget nem követi nyomon. Ám még ő is felveti, persze csak elméleti szinten a lehetőségét annak, hogy „ {…}lehet, hogy létezett az emberiség történelme során egy olyan békés időszak, ahol a béke azt jelentette, hogy senki sem harcolt senkivel.” Lehet, de nem túl valószínű, ha az emberiség túléléséről van szó. És ezzel az elképzeléssel a szerző nincs egyedül.

[the_ad_placement id=”kezi”]

Örökké tartó háború, vagy örök béke? (The Forever War, 1974)

Heinlein felbukkanása és sikere után alig 15 évet kellett várni, hogy újabb military SF jelenlen meg, a nem kevésbé tehetséges és érdekes Joe Haldeman tollából. Viharos történetű regényhez van szerencséje, aki kézbe veszi, sőt, már maga a kiadása sem volt éppen zökkenőmentes. Haldeman műve alapvetően négy szövegegységnyi részletből áll, mely részeket a főhős katonai rangja szerint osztott fel. Ám a könyv körüli viszontagságok egyikének köszönhető, hogy a középső rész, mely a „Mandella őrmester” címet viseli, két verzióban készült el. Az első kiadásra tett próbálkozások sikertelensége arra kényszerítette az írót, hogy átírja a legtöbbször kifogásolt részt, mert azt szüntelen a vietnámi háború űrbe helyezett változataként értelmezték. Valóban igaz, amit a kiadók kritikai szinten megfogalmaztak, hiszen a regény szimbolikusan tényleg összehasonlítható a hosszúra nyúlt vietnami háborúval, hiszen akárcsak ott és akkor, a regényben is egy olyan társadalom katonái mennek el háborúzni az otthonuktól addig ismeretlen, vagy még nem tapasztalt messzeségekbe, akik aztán sohasem térhetnek vissza oda, ahonnan elindultak. A veteránok számára érthetetlen és megszokhatatlanná válik a (vissza)fogadó társadalmi közeg, szokások, életstílus, nem találják benne helyüket. Az ellenség pedig, akikkel harcolni kell, olyannyira ismeretlen számukra, hogy az sem biztos, hogyan lehetne leghatékonyabban harcolni ellenük. Joggal érezhetik hát örökké tartó küzdelemnek a csaták sorát a történet főhősei.

Fontos kiemelni, hogy Haldeman könyve legalább annyira társadalomkritikai, filozófiai magasságokat pedzegető mű, mint kiváló elődjéé. Egyfajta szatírát próbál bemutatni, olyan elkorcsosulást a veterán szemén keresztül, amely tragédiába torkollik – emberi tragédiákba, érzelmi labilitásba. A világ megváltozik a hazatérők számára, és élhetetlenné válik. A legtöbb kormány támogatja a homoszexualitást ( az Egyesült Nemzetek hivatalosan semleges ebben a kérdésben), és főleg azért, mert a legális homoszexuális kapcsolatok a születésszabályozás egyik legbiztosabb eszközei. A túlnépesedett Föld ugyanis küzd, vívja a maga háborúját a rajta élő emberiséggel. A veteránok dolgát tovább nehezíti, hogy az idővel sincs minden rendben. A két éves katonai szolgálat, amire eredetileg jelentkeztek, a Földön 21 évet jelent. Hogy találni-e feloldozást, békét a háború után? Nem, az író nem hisz ebben, hiszen húsz évvel később megjelent folytatáskötetében továbbra is örök háborúban állunk mindenkivel, és a békét talán csak akkor érhetjük el, ha végérvényesen pontot teszünk a világ sorsára. Ez pedig nem éppen hőskölteménybe illő elképzelés a halálról, és a világ elmúlásáról.

Elmondható tehát, hogy az alapvetően hasonlító háborús szituációk ábrázolása pesszimista jegyeket hordoz magán, és ennek megértését csak olyan olvasónak ajánlanám, aki képes belemerülni a mélyebb filozófiai tartalomba, valamint azoknak, akik tartalmasabb olvasmányokra vágynának az esős októberi időben. A katonai sci-fi első mesterei ugyanis cseppet sem voltak derűlátóak, és csak remélni tudjuk, hogy az őket követő generáció szemléletében már kevesebb pátoszt, és több pozitív végkifejletet olvashatunk.

október 22, 2015
The Walking Dead 6. évad premierkritika

Volt mit helyrehoznia az AMC-nek legsikeresebb sorozatával kapcsolatban. A Walking Dead 5. évada, különösen annak második fele finoman szólva sem volt olyan erős, mint a valóban zseniális és újszerű 4. etap, a lezárás pedig minden jó momentuma ellenére is csalódás volt, ezt pedig csak azon elvakult rajongók nem vették észre, akik nem látták a fától az erdőt (itt most a 9.4-es imdb értékelésre gondolok, ami költői túlzásnak is vicc). Ezen a tendencián változtathattak volna a csatornánál a széria nemrég véget ért spin-offjával, de a Fear the Walking Dead is csak első ránézésre volt ígéretes, ahogy jöttek az újabb részek, úgy lett egyre világosabb, hogy kár volt felszállni a hype-vonatra. Rick Grimes kompániájára volt szükség ahhoz, hogy ismét helyreálljon a világ rendje: a premier legalább annyira volt grandiózus, mint amennyire ígéretes és jövőbemutató.

Annak ecsetelésétől most elegánsan eltekintenék, hogy a csatorna a gigászi zombitömeggel mennyire akart rákontrázni a Trónok Harca „Hardhome” epizódjának epikus csatajelenetére, de nem is ez a lényeg, a Walking Dead már az első snittel megadja azt, amit a spin-offnak kellett volna: tömeget. És ezt most nem idézőjelesen kell érteni a „First time again” járkálók ezreit vonultatja fel rögtön egy nagytotál keretein belül, és bár a CGI azért kilóg néha, a látvány így is leírhatatlan, főleg, hogy mostanság eléggé perifériára kerültek a címadó élőhalottak. Aztán, mikor épp körberajzolódna fejünk fölött a kérdőjel, hogy most mi is történik pontosan, az intro után flashback jelenet fogadja a nézőt. Két idősíkkal kezd tehát a Walking Dead, a múltbéli részeket pedig stílusosan fekete-fehér szűrővel látták el, á la Memento. A felesleges művészkedésbe már egyszer beletört a készítők bicskája, de itt most semmi baj nem volt a monokróm képkockákkal, már azon kívül, hogy amúgy teljességgel irreleváns megoldás a narratíva szempontjából, mert a lényeg színesben is átjött volna: az egyik szál maga a Rick által gondosan eltervezett akció (elcsalni az élőhalott tömeget Alexandria közeléből), a másik pedig ennek előkészülete (ki mit és mikor csinál).

Probléma viszont, hogy a két szál sebességben nagyon elüt egymástól, ettől pedig kissé ütemtelen lesz az epizód, nem zavaróan, de azért észrevehetően. A múltbéli szál reprezentálja, hogy az Alexandria falai közt élők mennyire nem voltak tisztában az őket körülvevő világgal (döbbenetük már-már hiteltelen volt, hisz azért csak tudták, hogy odakint minden, ami mozog, az agyukra pályázik). Hamar kiderül továbbá az is, hogy Deanna Monroe már csak titulusában a közösség irányítója, a valódi vezető Rick, aki múlt évadbeli tetteivel bizonyította, hogy a túléléshez az ő, valamit társai kompetenciája szükséges, pláne, hogy ilyen veszélyes fenyegetéssel kell szembenézniük. Ez a hierarchikus felfordulás persze zsörtölődésekhez vezet a kommunán belül, az ellenszenv hangadója Carter, aki látványosan próbálja szabotálni az új jövevények beilleszkedését (khm, hatalomátvételét), természetesen sikertelenül. Mint mondtam, a tervezgetős szál kimondottan lassú mederben folyik, de ettől még jó lett karakterizálás szempontjából, és tartalmaz egy nagyon fontos momentumot: a megbocsátást. Szinte az összes fajsúlyosabb nézeteltérés megoldásra kerül, Glenn képes túllépni azon, hogy Nicolas meg akarta ölni, Morgan elfogadja a tényt, hogy Rick személyisége drasztikus változásokon esett át legutóbbi találkozásuk óta, és Gabriel atyát sem akarják felkoncolni árulása miatt. Ami komoly negatívum, hogy bár az epizód több mint egy óra hosszúságúra nyúlik, sok fontos karakter így is alig kap pár percet a képernyőn, Carol, Maggie vagy épp Carl szinte csak statisztaként vannak jelen, pedig lett volna helyük, és talán a dinamikán is dobott volna plusz pár szereplő.

Maga az akció viszont parádés kivitelezésben elevenedik meg. A járkálók tömege az alig maroknyi túlélővel szemben félelmetes látvány, pláne, hogy maximum egy alumíniumlap választja el őket, néha még az sem. A terv kivitelezése, az akció koordinálása mind remekül érzékeltetik, hogy Ricknek kell vezetőnek lenni. Mint karakter ugyan – számomra legalábbis – eléggé antipatikus, de karizmája, és a részben betöltött szerepe újra bizonyítja: ő a sorozat valódi főszereplője, hiába van marginális helyzetben egy-egy epizód során, hiába érződik sokszor, hogy Daryl talán alkalmasabb vezér lenne, ő az, aki a kulcsmomentumokban dönt, és oldja fel, vagy épp indítja el a konfliktusokat. Már-már csalódást keltő, mikor a vérgőzös pillanatokat és feszült jeleneteket szinte percenként szakítják meg az unalmasabb flashbackek, de a narratív szerkezet miatt ezen könnyedén túl lehet lépni, a csúcspontot pedig már közjáték nélkül élvezhetjük, hogy aztán jöjjön a cliffhanger, melyre azért jó előre számítani lehet, így, bár gyomrosként senkit nem fog érni, rengeteg kérdést felvet a folytatást illetően.

És szívből remélem, hogy ezen kérdésekre izgalmas, a tavalyinál kevesebb időhúzással operáló részekben kapunk majd választ. A kezdés (és ez hál’ Istennek tendencia az idei évadoknál) ígéretes, nemcsak drámai és feszes, de az AMC végre újra meg merte mutatni, hogy látvány és „nagyság” terén sem kell szégyenkezniük, tudnak többet annál, minthogy sétáltassák a szereplőket a vadonban (na jó, végső soron most is ez történik, de sokkalta izgalmasabb kivitelben), és néha betereljenek a képkivágatba pár élőhalottat. Lehet ezt így is, mindössze akarni kell. Akarják hát a későbbiekben is.

október 21, 2015
Megérkezett a legfrissebb Star Wars előzetes

Itt Az ébredő Erő harmadik és egyben utolsó, kétperces trailere.

Ahogy az várható volt, J. J. Abrams továbbra is húzza a rajongókat azzal, hogy most sem derül ki pontosan, mi a sztori. De mivel Luke Skywalker a plakátról és az előzetesből is hiányzik, nagyon is elképzelhető, hogy őt kell majd felkutatni. Finn kiugrott rohamosztagosnak tűnik, Kylo Ren pedig az általa nagyra becsült Darth Vader birodalmát szeretné feltámasztani. A fiatalok számára pedig minden sztori, amit mi már ismerünk, a múlt ködébe vesző legenda csupán, ami talán meg sem történt.

Az biztos, hogy intenzív élményre számíthatunk. Decemberben meglátjuk!

október 20, 2015
Barangolás a cseh sci-fiben

Egy most induló cikksorozatunk, a Sci-fi a világ körül egy hozzánk közeli nép, a csehek science fiction irodalmát térképezi fel, a hazánkba látogató Ondřej Neff tiszteletére.

Kezdetek:

A cseh science fiction a 19. századig vezethető vissza. 1881-ben jelent meg Karel Pleskač Zivot na Měsíci (Élet a Holdon) műve, amelyben felfedezhetőek már a műfaj jellegzetességei. A történet elbeszélője képzeletben elutazik egy holdbéli utópiába, ahol beleszeret egy asztrológus lányába, akivel ott találkozik.

Ebben az időben még íródtak SF elemeket tartalmazó könyvek, mint például Svatopluk Čech Hanumanja 1884-ben, ami két emberszabású faj viszályát meséli el, vagy Jakub Arbes romanetói (novellák), melyek különböző, fantasztikumhoz kapcsolódó témákról szólnak (pl. időutazás a Newtonuv mozekban (Newton agya)).

Čapek robotjai

Az említett írók nagyban hozzájárultak a műfaj elindulásához, előre meghatározták a kialakulóban lévő zsáner témáit is: jövőbeli társadalmak, űrbéli kalandok és felfedezések, őrült tudósok, misztikus technikai találmányok). Mindezek ellenére a sci-fi ekkor még nem tudott kitörni a ponyva skatulyából. Egy kivétel azonban akadt: Karel Čapek. Az író 1912-ben írta meg R.U.R. (Rossum Univerzális Robotjai) című játékát, amelynek egyrészt köszönhetjük a robot szó mai értelmét, de magának Čapeknek még több mindent. Műveiben olyan témákat tárgyal, mint a technológia használatának erkölcsi problémái (pl. tömegtermelés, atomfegyverek, intelligens lények) vagy Aldous Huxleyhoz, és később George Orwellhez hasonlóan a szociális és emberi evolúció jövőjére is fókuszált műveiben. Čapek ezzel megalapozta a klasszikus science fiction alapjait, amelyre később olyan szerzők építkeztek, mint Brian W. Aldiss vagy Dan Simmons, de Ray Bradburyre és Salman Rushdie-ra is hatást gyakorolt.

A korlátozás évei (1948-59):

František Běhounek

Csehszlovákiában a 40-es évekre lezárul a kaland-sci-fi történetek korszaka. Az utolsó ide sorolható SF-ket J. M. Trorka (1947-ben jelenik meg űropera trilógiájának első kötete, a Zápas s nebem -Küzdelem az éggel) és R. V. Fauchar írja. 1948-tól barátságtalan korszak köszönt a sci-fi számára. Az addig jól menő magánkiadók eltűntek az országból vagy az Egyesült Államokba költöztek. A megmaradt kiadók élére kerülő szerkesztők pedig teljesen új elvárásokat terjesztettek a prózaírók felé: realista történeteket vártak el. Ennek a kitűzésnek a megalkotásában természetesen némi politikai ideológia is közrejátszott: az irodalomnak az új szocialista állam felépülését kell segítenie, amibe mindenféle jövőbe tekintgetés nem járul hozzá. Az új szerzők igyekeztek is megfelelni a kitűzött elvárásoknak, aminek szomorú eredménye lett az SF-re nézve: 1948-tól számítva jó, ha két ilyen műfajú írás született.

Azonban ezen a néhány íráson keresztül is lehetett látni, hogy a kezdetekhez képest milyen változáson ment át a cseh sci-fi. A lehető legkevesebb tudományos fantasztikus elem volt fellelhető ezekben a művekben, s ha bármelyik mű is foglalkozott a jövővel, akkor csakis kizárólag a nagyon közelivel.

Ebből a nehéz időszakból kevés az említésre méltó mű. Vladimír Babula nevét érdemes kiemelni, aki 1955-ben megjelentette a Signály z vesmíru (Jelek az űrből) című munkáját, továbbá szerkesztette a Science Fiction and Technology for Young Readers című lapot. Babula mellett még jelen volt František Běhounek tudós is, aki 1942 és 1968 között kilenc hard sci-fi történetet írt. Műveiben gyakran olvashatunk a szocialista rendszer jövőbeli megdicsőüléséről. Egyik ezek közül az Akce L (1956), amely a Hold kolonizálását meséli el. Egy másik említésre méltó műve a Robinsoni vesmíru (Az űr Robinsonok) 1958-ban, amiben a főhős megpróbál egy elpusztítani egy üstököst, mielőtt az összeütközne a Földdel.

A cseh sci-fi újjászületése:

Részlet a Tarzan halála című filmből

A nehézkes 40-es és 50-es évek után boldog időszak köszöntött a science fictionra, hála Josef Nesvadba-nak. 1958-ban írta meg a Tarzan halála (Tarzanova smrt) regényét, ami nagy sikert hozott számára. A történet Edgar Rice Burroughs jól ismert hősét, Tarzant viszi el az európai világba, ahol a majomembernek szembesülnie kell a társadalmi és politikai képmutatással. A népszerűség annyira felbátorította Nesvadbát, hogy több hasonló mű megírásába kezdett: Einsteinův mozek (Einstein agya, 1960), Výprava opačným směrem (Expedíció az ellenkező irányba, 1962), vagy a Hogyan halt meg Nemo kapitány (Poslední cesty kapitána Nema, 1966), csak hogy néhány témát említsünk. Művei igen változatos témákat dolgoznak fel (pl. időutazás, társadalom, vámpírok – bár ezek nem feltétlen sf témák), nagy hangsúlyt fektet a karakterekre, a cselekménybe filozófiai elmélkedést csempészett, s mindebbe pedig gyakran szatirikus hangvétel is vegyül.

A vak madarak titka magyar kiadásából

Az újjászületés egy másik említésére méltó írója, Ludvík Souček, korának legnépszerűbb SF szerzője, aki A vak madarak titka (Cesta slepých ptáků , 1964) trilógiával gazdagította a sci-fit. A cselekmény egy prágai és egy izlandi orvosprofesszor, egy izlandi hegyi vezető és egy prágai fényképész kisasszony kalandjait meséli el: Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé könyv útvonalát bejárva hőseink nem mindennapi kalandokba keverednek.

Souček egy nagyon szórakoztató történetet adott az olvasók kezébe, azonban nem az ilyen jellegű könyvek uralták a 60-as évek sci-fijét. Ahogy már a Tarzan halála is sejteti, az újjászületett cseh SF elveszti az előző időszak optimizmusát, helyette sötét víziókat és vészterhes jövőt tár olvasója elé. Ez a pesszimista világnézet erősen jelen van Achille Gregor Odnikud nikamjában (Sehonnan sehová, 1964) vagy Vladimir Straka Druhá potopa světa (A második világ áradása, 1964) című írásában, hisz mindkettő veszélyes sugárzáshoz köthető katasztrófáról szól.

Két további disztópia is erősíti a korszak sötét látomásait: Jiří Jobánek Stříbrné ostrovy-ja (Az ezüst szigetek, 1965) és Jiří Marek Boldog évekje (Blažený věk, 1967). Az utóbbi, magyarul is elérhető regény egy olyan társadalmat jelenít meg City lakóin keresztül, akiknek minden megnyilvánulása már csak automatikus reakciókból és sztereotípiák ismételgetéséből áll: így a lakókat nem is olyan nehéz egy előre gyártott emberautomatával helyettesíteni.

Végül, de nem utolsó sorban jöjjön a korszak legjobbnak tartott alkotása, Čestmír Vejdělek Návrat z Ráje (Visszatérés a Paradicsomból, 1961) című regénye. A főhős, Řehoř a Lucie nevű bolygóra látogat, mint újságíró. A bolygó első ránézésre egy tökéletes, utópikus világnak tűnik, azonban hamar fény derül az igazságra: a lakók egy számítógép által uralt világ rabszolgái, s erről fogalmuk sincs. A regény nagyon összetett alkotás, ami megmutatkozik a világ felépítésben és a leírások magas, szépirodalmi igényességű kidolgozásában is.

Návrat z Ráje borítója

Az új hullám:

A cseh sci-fi a felemelkedés időszaka után a 70-es években újabb, de az előzőhöz képest azért jóval kisebb krízist élt át: a 60-as évek végén egy egyre terjedő mozgalom célja az volt, hogy normalizálja a „cseh kultúrát”az 1968-as a Varsói Szerződés tagállamainak invázióját követően. Ennek hatása a sci-fi irodalomban ismét drasztikus kiadási visszaesésben mutatkozott meg. 1970-ben még 13 SF regényt jelent meg, 1974-re ez a szám 4-re csökkent.

A 70-es évek második felére azonban feltűntek az új hullám írói, akik science fictionön nőttek fel (megjegyzés: az előző korszakok írói mainstream írókból avanzsáltak SF szerzőkké vagy csak kisebb kitérítőt tettek a műfaj felé). A korszak legfontosabb írói Jaroslav Veis, Zdeněk Volný és Ondřej Neff.

Jaroslav Veis

Jaroslav Veist a cseh új hullám vezetőírójának tekintik, még napjainkban is jelentős szerepe van az irodalomban (a Mladá Fronta kiadó szerkesztője). A szakmai elismerést két novellagyűjteménnyel vívta ki magának: Experiment pro třetí planetu (Kísérlet a harmadik bolygóért, 1976) és Pandořina skříňka (Pandora szelencéje, 1979). Veis mesteri szinten tud pszichológiai drámát és vidám prózát is írni, némi filozófia bevonásával. Őt tartják a legjobb cseh novellaírónak.

Veis kortársai közül említésre méltó Ludmila Vaňková és Karel Blažek is. Vaňková a történelmi történetei (pl. Mosty pres propasti času – Hidak az idő mélysége felett, 1976) miatt ismert. Blažek nem mondható olyan termékeny írónak, mint Vaňková, sem pedig olyan befutottnak, de munkái (pl. Přistaní – A landolás, 1979 vagy Nejlepší století – A legjobb ország, 1982) hasonlóan ambiciózus vállalkozások.

A 80-as évekre (Ivan Adamovič kifejezésével élve, a Szüret idején) a többi kelet-európai országhoz hasonlóan Csehszlovákiában a science fiction ismét fellendülni látszott az olvasópiacon és az irodalomkritikusok közt is, ami jelentős lépésnek tekinthető, hisz korábban a kritikusok nem igen foglalkoztak a fantasztikummal. A Cseh Írók Szövetsége még külön sci-fi szekciót alkotott, továbbá nagy számban publikálhattak SF írók népszerű folyóiratokba és magazinokba. Ezen időszak alatt tűnt fel az irodalmi palettán Miloš Kratochvíl, Zdeněk Rosenbaum és Ladislav Szalai, akik mindhárman novelláikkal futottak be.

Még fontos megemlíteni Vojtěch Kantor ikerantológiáját, a Lidé Ze Souhvězdí Lva-t (Emberek az oroszlán csillagképről) és a Zelezo přichází z hvězd (Vas a csillagokból), amely megjelenést biztosított olyan íróknak, mint Zbynek Černík, Miroslav Kostka, Ondřej Neff, és Jiří Čihař. Az új hullám egy említésre méltó szerzője, még az itthon is ismert Vladimir Páral is, aki szépíróként belekóstolt a sci-fibe. 1987-ben megírta a Země zen-t (Nők országa) disztópiát, de SF-nek számít még a Kísértések Á-tól cettig (1982).

A felsorolt nevek közül két szerzőre érdemes egy kicsit több figyelmet szentelni, hisz nagyban hozzájárultak a science fictionhöz: Ladislav Szalai és Ondřej Neff.

Szalai novelláin keresztül megmutatta, hogy végtelen találékonysággal és képzelőerővel rendelkezik, amelyet abszurditással ötvöz. A cseh Lemként is szokták őt emlegetni. A novellák közül magyarul sajnos csak kevés érhető el (pl. Akad a tű Trethon Judit Téren és időn túl antológiájában és a Galaktika 74-ben a Sztrájk), de ezeken keresztül is megtapasztalható Szalai írói zsenije.

Ondřej Neff

A másik szerző, Ondřej Neff korunk legnépszerűbb cseh SF szerzője, újságíró lévén pedig nagyon is aktív szerepet vállal irodalomárként, fordítóként, előadóként, fényképészként és természetesen rajongóként is. Neki köszönhetjük a cseh science fiction első történelmi összefoglalóját (Něco je jinak – Valami másként, 1982), s adott ki 1987-ben Všechno je jinak (Minden másként) címen egy, a külföldi SF-fel foglalkozó művet is. Továbbá az első cseh sci-fi lap, az Ikarie szerkesztője is volt 1990-től 1993-ig.

Íróként is nagy eredményeket ért el. Ő maga nagyon jól ismert sajátos ironikus hangjáról és változatos témáiról: írt thrillert, tabukat döngető humoros darabokat, de komoly műveket is az ökológia és emberi természet kapcsán. Az első sikert novellagyűjteményével, a Vejce naruby-val (A kifordított tojás) érte el 1985-ben, de addigra már belevetette magát a regényírásba is. 1984-ben publikálta első regényét, a Jádro pudla-t (A szívügye), 1988-ban pedig a Měsíc mého zivota (Életem holdja) jelent meg, amiben a Hold telepeseiről olvashatunk Neff jellegzetes ironikus hangvételében. 1998-ban jelent meg Sötétség (Tma) című disztópikus science fictionje, amely akkora népszerűségre tett szert hazájában, hogy a következő évben már újra kellett nyomni. A regényt a legjobb cseh SF-nek járó díjjal, a Čapek-díjjal is kitüntették. Neff azzal a gondolattal játszik el a Sötétségben, hogy mi történne áram hiányában a világgal. A sötét víziókat felvonultató regény izgalmas, nehezen lerakható olvasmány, aminek különlegessége, hogy több nézőpontból ismerhetjük meg a cselekményt.

A cseh science fictionnek meg kellett vívnia saját harcait a túlélés érdekében, de mindig is érdekes színfolt volt a műfaj világában. Habár hazájában az irodalomkritika mellőzi, népszerűsége töretlen: napjainkban körülbelül 100 000 példányt adnak el cseh és külföldi sci-fiből, sokszor akár néhány nap leforgása alatt. A cseh folyóiratok továbbra is nyitottak a műfaj felé, ha lehet, mindig publikálnak ilyen témájú műveket. Remélhetőleg, ez a tendencia nem fog csökkeni.

október 20, 2015
Földönkívüli építmény keringhet egy csillag körül

Lehet, hogy az emberiség felfedezett egy intelligens földönkívüliek által épített hatalmas struktúrát, amely egy csillag körül kering, egy messzi-messzi galaxisban. Akár egy sci-fi is kezdődhetne így – csakhogy ez most a valóság.

A Kepler űrtávcső már számos exobolygót, és a Földhöz többé vagy kevésbé hasonlatos planétát észrevett már működése során. A KIC 8462852 nevű csillagot még 2009-ben fedezték fel 1500 fényévnyire tőlünk, és többször is újraszámolták a kapott adatokat. Több évnyi megfigyelés után egyértelműen rájöttek, hogy valami kering körülötte. A csillag fényének néha csaknem 22%-át is kitakarja, szóval nem kis dologról lehet szó.

A tudósok nem adják egykönnyen magukat, és sorra gyártják a különféle elméleteket, amik magyarázatot adhatnak a hatalmas keringő objektumra. Sajnos (vagy szerencsére) eddig minden ötletet elvetettek. Még a legvalószínűbb teória – miszerint üstökösök keringhetnek a csillag körül – sem magyaráz meg mindent.

Itt kerül a képbe Jason Wright, a Penn State egyetem csillagásza, aki hajmeresztő ötlettel állt elő. Szerinte lehetséges, hogy a csillag körül egy földönkívüliek által épített megastruktúra keringhet, ami például egy többszázezer kilométer átmérőjű napelem is lehet. Wright elmondása szerint

úgy néz ki, mint amit egy idegen civilizációtól várnánk.

Noha a földönkívüli értelmes élet az utolsó dolog, amivel csillagász magyarázatként előhozakodhat, Wright tudóstársai nem dobták az ötletet a kukába. Januárban rádióteleszkóppal vizsgálnák a csillagot, értelmes lények rádiójele után kutatva.

Leghamarabb jövőre tudjuk meg, valóban valamiféle idegen megaépítményekről lehet szó, vagy találnak egy – eddig ismeretlen – természeti jelenséget, amely az űr végtelenjében előfordulhat.

október 19, 2015
Itt a Star Wars VII moziplakátja

Igaznak bizonyult a kiszivárgott hír: két hónappal a premier előtt, október 18-án közzétették Az ébredő Erő hivatalos moziplakátját. De hová tűnt Luke Skywalker?

Egyúttal hivatalosan is megerősítést nyert, hogy 19-én hétfőn érkezik a legújabb, harmadik előzetes. Az Egyesült Államokban az ESPN csatorna Monday Night Football műsora keretében lesz először látható.

Ezzel egyidőben megkezdődik a jegyek értékesítése is – és nem csak a tengerentúlon. A film magyar forgalmazója, a Forum Hungary a Facebook oldalán erősítette meg, hogy október 19-től Magyarországon is vehetünk már jegyet Az ébredő Erőre.

Az USÁ-ban több mozi Star Wars maratonnal ünnepli majd a bemutatót, és egymás után vetítik le a hét filmet. Arról egyelőre nincs hír, hogy nálunk is lesz-e ilyen esemény.

Szereted az űroperát? Kattins ide!

október 18, 2015
Közös térképet rajzolnak a félautomata Tesla kocsik

Ismét egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz a XXI századhoz, amit a sci-fikből ismerünk.

Október 14-én távolról frissítették a Tesla autók szoftverét a legújabb, 7.0-ás verzióra. Amitől az S modell megtanult automatikusan kormányozni, sávot váltani és parkolni. És ha ez még nem lenne elég döbbenetes, a kocsik egy nagy, közös térképet rajzolnak a megtett út alapján, ami sokkal pontosabb lesz, mint a jelenlegi digitális térképek.

Tesztvezetés

Az új szoftverfrissítéssel érkezett autopilóta publikus béta fázisban van, és a Tesla Motors egyelőre azt tanácsolja a vezetőknek, hogy automata üzemmódban is tartsák a kormányon a kezüket. Ugyanakkor Nick Jaynes (Mashable) tesztvezetési tapasztalatai alapján az automata funkció már most megbízhatóan működik.

A Palo Alto-hoz közeli 280-as úton 65 mérföld/órával (104 km/h) hagyta vezetni az S modellt, ami önállóan lassított, gyorsított és kormányzott. A szkeptikusok álláspontja szerint ez nem nagy dolog, a Mercedes-Benz és a Honda autói is tudnak már ilyet – csakhogy egyik sem ilyen problémamentes. A Hondának a sávjelölésekkel akad gondja, a Mercedes vezetőinek pedig mindig a kormányon kell tartaniuk a kezüket. Egyik sem biztosítja a futurisztikus Tesla-élményt. Más esetekben akár szakértő „potyautasra” is szükség lehet a tesztvezetés megfigyeléséhez.

Az S modell nem csak kormányoz a forgalomban, hanem sávot vált és előz is – amit más hasonló rendszerek nem tudnak.

„ Ha meguntam, hogy előttem araszol egy autó, csak indexeltem és az S modell a forgalomfelismerő ellenőrzőrendszer segítségével máris kioldalazott, majd felgyorsítva az általam korábban beállított sebességre, megelőzte a másik kocsit.”

Az egyetlen apró hiba, amit a tesztvezető említ, az automatikus parkolással volt, de saját bevallása szerint sem biztos, hogy az adott alkalommal be volt kapcsolva az erre szolgáló rendszer. Másik két esetben viszont ez a funkció is tökéletesen működött.

A kocsik egy térképet is összedobnak

Az önvezérlő autók működéséhez hihetetlen mennyiségű információra van szükség. Jóval többre, mint amit a jelenleg használt GPS alapú térképeink nyújtanak. Ezzel a Tesla és Elon Musk is pontosan tisztában van. Az Apple és a Google hasonló okból küldözgeti szét világszerte térképező járműveit, illetve ezért próbálta megvenni az Uber a Nokia térképeit, mielőtt túllicitálta őket az Audi, a BMW és a Mercedes Benz konzorciuma.

A Tesla az adatszerzés módjában különbözik a többiektől, mivel nem speciális járművektől, hanem az utakat járó normál autóitól gyűjti be az információkat. Minden Tesla S modell, akár van autópilótája, akár nincs, folyamatos összeköttetésben áll a céggel. A Tesla pedig folyamatosan rögzíti az adatokat, és ez alapján fejleszti a térképeit. Vagyis minden autó hozzájárul a közös adatbázishoz.

„ Ha egy autó megtud valami újat, akkor az összes” – nyilatkozta Musk.

Musk kiemelte a kaliforniai I-405-ös út egy olyan szakaszát, ahol a sávok szörnyen vannak jelölve. A savjelölések hiányával együtt azonban a Tesla S modell vezetői által beküldött információk alapján a Tesla autópilóta itt is kifogástalanul működik. Musk szerint ez a legjelentősebb különbség a Tesla és riválisai között az önvezérlő autók területén.

Úgy gondolja, hogy a Tesla 3 évre van egy teljesen önműködő autótól, nem számítva a kötelező csatára szánt időt, amely során a technológia elérhetővé válik a nagyközönség számára. A térképeik azonban már most is elég részletesek.

Forrás: Mashable

október 17, 2015