Elsősorban arra hívnánk föl a figyelmet, hogy a cikk a teljesség igénye nélkül készült el. Az említett alkotások csupán elenyésző részét képezik a mérhetetlen mennyiségű műnek, amelyek helyet kaphattak volna a felsoroltak között.
A tudományos fantasztikumnak rendkívüli múltja van. A különböző technikai jóslatok, vagy egyáltalán a jövő kérdése nagyon régóta foglalkoztatja a filozófusokat, tudósokat. A proto-science fictionnek nevezett korai SF-nek tekinthető művek már a korai japánban is megtalálhatóak idő- vagy űrutazás formájában, de ne rohanjunk ennyire vissza a múltba. A sci-fi kibontakozása nem is olyan régen kezdődött meg, amikor a modern ember úgy érezte, nem is lehetne aggasztóbb a helyzet.
A huszadik század igencsak viharos időszak volt az emberiség számára. Az egész világ forrongott, háború követett háborút, legyen az nyílt fegyveres összetűzés, vagy nagyhatalmak politikai erődemonstrációja. A tudományos fantasztikum szárnyalása is szorosan kötődik ezekhez az időkhöz. Ennek oka egyfelől az elvágyódás volt, az utazás, kvázi modern orientalista attitűd. Csak most nem a mesés kelet vonzotta az írókat, hanem a messzi, végtelen űr, ami még felfedezésre várt. Másfelől remekül be lehetett mutatni földi népeket, népcsoportokat egy-egy idegen fajként jellemezve. Harmadrészről, megkerülve a cenzúrát, csak így írhattak olyan témákról, amiket azokban az időkben nagyon nem lett volna szabad. Ne feledjük, hogy neves magyar költők gyermekdalnak álcázott politikai verseket vetettek papírra, hogy elkerüljék a cenzúrát és egyéb koncepciós pereket. Tehát fontos volt megmutatni az akkori olvasóknak is, miféle világban élnek, teret adva a bújtatott, de igenis fontos gondolkodásnak.
Számtalan mű született, amiket mai napig aktuálisnak tartunk, illetve meghatározó volt az SF műfaj szempontjából. Egy nap se lenne elég felsorolni az összes olyan remeket, amik kihatással vannak a modern, huszonegyedik század embereire is. Mai napig folyamatosan igyekeznek az elhivatott tudósok megvalósítani azokat a találmányokat, amelyek alig hatvan éve kipattantak egyes írók fejéből. Ezekből nem keveset már sikerült megvalósítani (okosóra, mobiltelefon, önvezető autó, egész Földet behálózó internet, fejlett űrutazási technikák).
A háborúk borzalmai elől rengetegen menekülni akartak. Nem akartak több olyan véres, és szörnyű eseményt, mint az első és második világháború. Ám nagyon úgy tűnt, a Föld már nem képes emberséget mutatni, így megpróbálták – ha csak képzeletben is – átlépni az űr végtelen távolságait, és megalakítani a modern falansztert valamely másik bolygón. A kommunista eszmékből átvett, ekkor még szinte szó szerint vett utópia igazi mentsvárnak bizonyult. Lem Visszatérésében Hal Bregg ugyan nem másik planétára utazik, hanem különös időutazással a Földön landol, ahol minden teljesen megváltozott. Meglátja a tökéletes társadalmat, ahol mindenki egyenlő, ahol minden túl szép, hogy igaz legyen. Az ehhez hasonló művekben szembeállítják ezen eszméket a valós emberi természettel, s azzal, miket kell feláldozni ahhoz, hogy társadalmunkat tökéletesnek titulálhassuk.
Clarke A gyermekkor végében idegen lényekről ír, kik anyabolygónkat tökéletessé formázzák, megszüntetve a háborúkat, éhínséget, de véget vetve az egyéniségnek, az emberségnek, kultúrának és a vallásoknak is.
Elképesztően sok negatív kicsengésű mű született a korai huszadik században, ami gyakorlatilag az utópia teljes ellentéte. A regények általában az „ami elromolhat, az is el is romlik” elven működtek, illetve semmi pozitívumot nem tudtak felmutatni a későbbi földi, összetett világról. Ott volt például az első science-fiction mozifilm, az 1927-es Metropolis, melynek története sem éppen gyerekmese. És persze nem véletlenül nevezik Orwell 1948-ban íródott, 1984 című regényét sem talán a világ legmeghatározóbb disztópikus irodalmi művének.
Mégis néhány szerzőnek sikerült optimistának és elhivatottnak maradnia a huszadik században. Rengeteg olyan mű született, amelyben remek, nem csupán élhető, hanem kimondottan pozitív jövőképet festettek le az olvasóknak. Repülő járművek, mosolygós emberek, színkavalkád, elképesztő mennyiségű és minőségű találmány, amelyeken olykor jókat mosolygunk, mikor elolvassuk, ám előfordul, hogy újra meg kell nézni a könyv kiadásának dátumát, vagy utána kell nézni, a szerző nem véletlenül időutazó, hiszen jóval megelőzte korát. A sokszor megjelenő társadalomkritika ezeknél a műveknél sem maradt el, de maga a vízió, miszerint az emberiség elkövetkezendő napjai hogyan alakulnak – mindig pozitív kicsengésű volt.
Nagyjából ezt a vonalat vitte tovább a nyolcvanas, kilencvenes évek felfogása is. Vegyük csak alapvető példának a Vissza a jövőbe-trilógiát. Igen, megjelentek Mad Max-szerű víziók is (a Galaktika 302-ben olvasható erről egy cikk), de ezek mellett a 80-as évek színeit sikeresen ültették be a jövőbe is, rengeteg olyan eszközzel, amiket mai napig próbálnak megvalósítani elhivatott kutatók.
Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy egészen a millenniumváltásig nem jelentek meg disztópiák, csupán a mérleg kiegyensúlyozott volt, s talán valamivel több pozitív jövőlátás mutatkozott meg. Véget értek a háborúk, az emberek megpróbáltak újra talpra állni. A szólásszabadság nagyban hozzájárult a zenei zsánerek kismillió ágazatának felemelkedéséhez, a szabad szellem és általános jólét pedig bizakodásra adott okot (legalábbis az USA-ban, Kelet-Európa még mindig vészes lemaradásban volt a Nyugattól), így már nem volt kérdéses, hogy az emberiség megérett a hőn áhított Paradicsomra. A 2010-es, 2020-as, stb időszakokra gyönyörű képeket festettek le, egy élhetőbb, szebb világ képét, amelyben az emberek toleránsan élnek egymás mellett, és sikerül meghódítani más csillagrendszereket is, amiket szépen benépesített a humán faj.
Ezzel szemben, ahogy beköszöntött az új évezred, mintha a jövőkép víziója gyökeresen kifacsarodott volna magából. A sci-fik egy a velejéig romlott, elpusztított, csúf világot ábrázoltak, amit egykor Földnek neveztek. A benépesített bolygók között ádáz küzdelem folyik, vagy éppen egy idegen létforma igyekszik lemészárolni mindenkit, aki él és mozog.
Doctorow zseniális művei (Kis testvér, Homeland) a mindent megfigyelő rendőrállamról szóltak, de megjelentek a noir-hangulatú, igazán baljós víziójú művek is, mint a mostanában is népszerű fiatal felnőtteknek szóló regények. Például Az éhezők viadala, amelyben az emberek egy sanyarúsággal teli életben tengetik napjaikat, addig, míg évente nem mészárolják le egymást a különböző körzetek kiválasztottai.
Igen nagy népszerűségnek örvendenek az atomkatasztrófát követő disztópiaregények is, mint a Metro-sorozat, amelyben a moszkvai metróhálózatba kényszerülnek a megmaradt túlélők. Szintén orosz illetőségű Sztrugackij-testvérek Piknik az árokparton című meghatározó regényét is alapul vevő S.T.A.L.K.E.R.-sorozat, amelyben a csernobili katasztrófa lesz hatással a környező területekre.
A disztópikus hangulat nagyban kihatott a videojáték-iparra is, egymást követték az olyan – negatív jövőt lefestő –alkotások, mint a Metro 2033 (a regényből adaptálva, csakúgy mint a S.T.A.L.K.E.R.-játékok), Fallout, Bioshock, vagy a Remember Me. Ezek legtöbbje már a poszt-apokaliptikus jelzőt is magára vette, tehát a világ valamilyen módon (nukleáris háború, elszabadult vírus, mindent romba döntő kormányok, idegen lények) felemésztődött, és a megmaradt túlélők iszonyatos körülmények között kell, hogy éljenek. Természetesen a fent említett művek mellett még véges végtelen regény, film, sorozat, játék foglalkozik a cseppet sem kellemes jövővel. Ezek a történetek nem kalauzolnak minket távoli égitestekre, másik galaxisokba, hanem a Földön mutatják be a vészjósló időket. Legtöbbjük felhívja az olvasók figyelmét arra, ha így haladunk a környezetszennyezés, politikai acsarkodások és gazdasági kizsákmányolások terén, akkor bizony hamarosan bekövetkezhet egy olyan disztópia, ami valósággá is válhat. Az embereknek maguknak kell belátni, hogy nem a jelenben élnek, hanem előkészítik a jövőt az utódoknak, a következő generációnak, és ehhez tenni is kell.
Az élhető, szebb jövő nem ábránd, nem fantasztikum, amire csodálkozva kell néznünk. A közös jövőnk mindig a küszöbön van, és ha nem szeretnénk sem anarchiát, sem idegen űrlények közbeavatkozását, vagy félig felrobbantott Földet, akkor üljünk le és gondolkodjunk el, hogyan tehetnénk csodálatossá az utánunk következő társadalmaknak örökségként a saját, közös jövőnket.
E zárt térben egy értelmes entitás nem jöhet létre, ha egyensúlyi állapot veszi körül, ezért csakugyan szükségszerű, hogy káoszként lássák a világot.
Egy különleges példával élve tételezzük fel, hogy a korábbi Davidson a baleset előtt egy polcon heverő üveggolyóra pillantott, nem tudván, hogy a polcon van egy másik, látszólag hasonló üveggolyó egy könyv mögé rejtve. Amikor ez a Davidson később a „tegnap látott” golyót említi, úgy vesszük, arra utalt, amit valóban látott, noha nem rendelkezik kellő ismerettel ahhoz, hogy megfelelően azonosítsa. Ha az üveggolyókat kicserélték volna, az eredetileg elrejtett golyóra utalna, persze felfogása nem változna.
