Címke: szépirodalom

  • Interjú Daina Opolskaitėval a Napok piramisai szerzőjével

    Interjú Daina Opolskaitėval akinek a Napok piramisai című novelláskötete elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját 2019-ben. A kiadást az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatta. A kötet ajánlóját ITT olvashatjátok el.

    A tizenhárom novellát tartalmazó könyv a litván írónő második novellagyűjteménye – több ifjúsági regényt követően -, majdnem húsz év kihagyással jelent meg a 2000-ben publikált Forgácsok (Drožlės) után.

     

    Mund Katalin: Mikor döntötted el, hogy írni szeretnél?

     

    Daina Opolskaitė: Nehéz ezt megmondani. Az iskolában már elég jó esszéket írtam – a tanáraim szerint. Akkor kezdtem hinni az írott szöveg varázsában és erejében, a más emberekre gyakorolt ​​hatásban, és ezt nagyon érdekesnek és értékesnek találtam. Csoda, hogy megérinthetsz egy másik embert egy szövegen keresztül. 2000-ben, még hallgatóként megnyertem egy „elsőkönyves” pályázatot az Írók Szakszervezetében, talán akkorra már egyértelművé vált számomra, hogy írni szeretnék.

     

    K.: Rengeteg pozitív visszajelzés érkezett a novelláidra. A Napok piramisai című köteted elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, valamint a Gabrielė Petkevičaitė-Bitė Irodalmi Díjat is. Mennyire fontosak számodra ezek az értékelések?

    O.: Természetesen a pozitív visszajelzések nagyon fontosak az író számára. Mindig szerettem volna novellát írni. Számomra ez a legérdekesebb műfaj, amivel egyúttal magamat is tesztelem. A történetnek fel kell kelteni az érdeklődést, meg kell érintenie, sokkolnia kell az olvasót. Ezt nem könnyű megvalósítani. Ezenkívül úgy gondolom, hogy egy novella elolvasása oktatja is a befogadót, mert néha a szöveget nem könnyű megérteni, gondolkodni kell rajta. A könnyed krimik vagy romantikus könyvek olvasása nem ilyen, mert nincs szükség különösebb intellektuális erőfeszítésre.

     

    K.: Első köteted, a Drožlės után 18 évvel jelent meg a Napok piramisai. Mi késztetett arra, hogy újra ehhez a műfajhoz fordulj? Illetve miért maradt ki 18 év?

    O.: Nem hagytam ki 18 évet. Folyamatosan írtam a novellákat, de semmilyen módon nem sikerült meggyőzni a kiadókat arról, hogy ez a műfaj értékes, és egy ilyen kötet érdekes lehet. Senki sem akarta megkockáztatni, hogy regény helyett novelláskötetet adjon ki. Ez elég frusztráló volt. Pedig látható, hogy az olvasók nem kevésbé kedvelik a novellákat, mint a regényeket. Az első könyv óta eltelt 18 évben született írásaim egymás mellett feküdtek, amíg jelentős mennyiség halmozódott fel. Ez a Napok piramisai című kötet. Most nagyon boldog vagyok, hogy ilyen sikeres lett, mert ez megerősít abban, hogy megérte ennyi évet várni a kiadásra.

     

     

    K.: Hogyan dolgozol?

    O.: Felmerül egy nagyon élénk emlék vagy benyomás, ami nem hagy nyugodni, ez adja a novella alapját. Nagyon tisztán látom az összes képet, mintha valami belső szemmel nézném. A szövegírás hatalmas energia, aminek eredménye az olvasót ilyen vagy olyan módon megérinti. Az alapvető értékek nagyon fontosak számomra – nélkülük egyszerűen nem lennénk emberek. Manapság a többség leplez és titkol, sokan maszkok és álruhák mögé bújnak. Az ember fél attól, hogy önmaga legyen. A lélek, a gondolatok és az élmények meztelensége fenyegetést és félelmet jelent. Számomra nagyon fontos, hogy az írott szöveg megmutassa az emberi lelket a maga valójában, mindenféle titkolózástól, rejtőzködéstől mentesen.

     

     K.: Ki az ideális olvasója a könyvnek?

    O.: Az érzékeny embereknek írok, akiknek fontos a lényeg és az emberi tapasztalat. Határozottan nem azoknak, akik pihenésre és kikapcsolódásra vágynak. Nagyon remélem, hogy azok, akik elolvassák ezt a könyvet, elgondolkodnak rajta, hogy milyen az élet…

  • Könyvajánló: Daina Opolskaitė – Napok piramisai

    Daina Opolskaitė: Napok piramisai

     

    Nemrég jelent meg a litván írónő, Daina Opolskaitė novelláskötete, a Napok piramisai, melyet 2019-ben az Európai Unió Irodalmi Díjával is kitüntettek. A kiadást az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatta.

    A tizenhárom novellát tartalmazó könyv a litván írónő második novellagyűjteménye – több ifjúsági regényt követően -, majdnem húsz év kihagyással jelent meg a 2000-ben publikált Forgácsok (Drožlės) után.

    A Napok piramisai megjelenése óta a szerzőnőt a novella műfajának litván megújítójaként is emlegetik. A könyv címe a gyűjtemény vezérmotívumára utal: az időre, amely mindenki számára személyes, ám a sok egyéni idő és tapasztalás az élet teljességévé szövődik össze a szereplők sorsán keresztül. Ugyanakkor az írásokban az idő gyakran kegyetlen, merev és szigorú, mert a másodpercekből, a percekből és órákból óriási épületeket hoz létre, ezek „a napok valódi piramisai”, és mi kénytelenek vagyunk e vastag falak között leélni egész életünket.

     

    Az idő szubjektív mivolta a novellákban sokszor egészen meghökkentő módon jelenik meg. Az egyik írásban például a megszületendő magzat szemszögéből olvashatjuk a történéseket, de erre az olvasó csak menet közben ébred rá; egy másikban az időközben jobblétre szenderült narrátor csak a családtagjai beszélgetéséből tudja meg, hogy ő valójában halott; egy harmadikban pedig a tizenéves fiú egy kiránduláson elszunyókálva egyszer csak arra ébred, hogy nős, és már gyereke is van.

    Nagyon fontosak az írásokban a női sorsok, élethelyzetek. Opolskaitė nagyon őszinte,  egyedi, személyes emberi tapasztalatokról ír: a céltalanul kóborló árva gyereket befogadó idősödő asszonyról; az egy légtérben magukat szegényesen meghúzni kénytelen lány, anya, nagyanya és csecsemő alkotta családról; a kedvese tragikus halála után a lakásába fogadott albérlőben lelki társra találó fiatal nőről; a kislányról, aki megtudja, hogy akit az apjának tartott, valójában a nagyapja; a két elvált szülő gyermekeként egy családba kerülő lányokról, akik között véd- és dacszövetség alakul; a vég nélkül robotoló családanyáról, aki éjszaka a repcemezőre hajt, hogy egy kicsit szabad lehessen, és feltöltődhessen.

    A novellákban központi szerepet játszanak a klasszikus és egyetemes nagy létkérdések, mint amilyen a sors, az erkölcsi felelősség vagy a bűntudat. Ugyanakkor minden írás meghökkentő, előre nem kiszámítható meglepetéseket tartogat.

    Napok piramisai

    Litván irodalomhoz meglehetősen ritkán jutunk, pedig milyen érdekes lenne megismerni az országot és kultúráját! Daina Opolskaitė könyvének azonban épp az az egyik nagy erénye, hogy nincs szüksége litván kontextusra, nem azért érdekes, mert litván, hanem mert képes olyan egyetemes érvényű kérdéseket boncolgatni olyan művészi eszközökkel, hogy minden nyelven és kultúrában élvezhetők a szövegei.

  • Könyvajánló: Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

    Regény az őrületről és a reményről, a szeretetről és a halálról, a fényről és az árnyékról

    Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

    (könyvajánló)

    A napokban jelent meg a svéd kortárs irodalom egyik meghatározó képviselője, Sara Stridsberg regénye, A szeretet gravitációja. A könyv helyszíne valós: egy svédországi pszichiátriai intézet, a Beckomberga, melyet 1932-ben építettek mentális problémákkal küzdő emberek számára. Ez volt a legnagyobb ilyen típusú létesítmény Európában, ami megközelítőleg 2 000 betegnek adott otthont. Amint arra a szerző is rámutat, a huszadik század első felében a társadalom kiszélesítette a mentális problémák és betegségek fogalmát, következésképpen Svédországban nyolcszorosára nőtt az ilyen típusú intézményekben lakók száma. A mentális problémák közé sorolták többek között az alkoholizmust és egyéb drogok használatát is, mert úgy vélték, az ezekben a függőségekben szenvedő emberek ön- és közveszélyesek lehetnek. A Beckomberga 1995-ben zárta be kapuit, mert időközben megváltozott az elmebetegségekkel kapcsolatos tudományos álláspont és közvélekedés, hiszen, ha már nem tartjuk betegnek a korábban itt élő pácienst, akkor „kórházra” sincs szüksége.

    Az önéletrajzi ihletésű regény főhőse-elbeszélője a tizenhárom éves Jackie, akinek az apja, Jim rendszeres öngyilkossági kísérletei miatt került be az intézetbe. A lány egyre több időt tölt vele a látogatások alatt, s amikor az anyja nyaralni megy a Fekete-tengerhez, a „kórház” válik második otthonává. Itt tapasztalja meg fiatalsága és felnőtté válása legfontosabb pillanatait is. A regényben Jackie szemszögéből figyelhetjük meg a Beckomberga-beli életet, az ápoltakat, az ápolókat és az orvosokat is.

    A szeretet gravitációja cím kétféleképpen is értelmezhető. Egyrészt arra utalhat, hogy a szeretetnek van megtartó ereje: a regénybeli kislány olyannyira szereti az apját, hogy ez a szeretet életben tartja a férfit. Másrészt azt is jelképezheti, hogy milyen köteléket, összetartó erőt vagy terhet jelent egy mentálisan beteg ember egy család számára.

    A könyv leírja, mekkora várakozásokkal nyílt meg az intézmény, és milyen szomorúak és szánalmasak voltak a végnapjai. Voltaképpen számos tekintetben kudarcok sorozata, hiszen sok páciens került ide anélkül, hogy valódi gyógyírt találtak volna a problémájukra. Ráadásul a betegek zöme és a személyzet is szinte az egész életét az intézmény falai között élte le.

    A szerző rengetegféle érzelmet jelenít meg a regényben, felmutatva az emberi kapcsolatok sokféleségét, ami vonatkozik az itt tartózkodó páciensekre, gondozóikra és hozzátartozóikra is. Sok beteg olyan hosszasan időzött az intézményben, hogy el sem tudták képzelni, milyen lehet a kinti világban élni. A Beckomberga egyfajta kicsi és biztonságos világgá változott a külső, nagy világon belül. Az igazi, nyugalmat adó otthont jelentette sokuk számra. Ugyanez igaz az orvosokra és ápolókra. Sőt, a rokonokra is, mint amilyen a narrátor lány is, aki szintén e falak között éli meg a felnőtté válás meghatározó éveit.

    A szeretet gravitációja

    A regény formavilágát tekintve egészen különleges. Struktúrája, idősíkjai, a narráció, a nyelvezet, a helyszínek és az érzelmek váltakozása révén az írónő folyamatosan próbára teszi az olvasó figyelmét, miközben ez az írástechnikai kavalkád egyúttal az elmeműködést is modellezi. Folyamatosan arra késztet, hogy feltegyük a következő kérdéseket: Ki az egészséges, és ki a beteg? Hol húzódnak ezek a határok? Mit jelent a szabadság és annak korlátozása? A „kórház” intézményesíti a bentlakókat, kategóriákba osztja őket, ami minden szempontból meghatározza az életüket, egymáshoz, a rokonaikhoz és a külvilághoz való kapcsolatukat is. A könyv arra kényszeríti az olvasót, hogy számos kényelmetlen kérdést fogalmazzon meg a mentális problémákról, és szembesít azokkal az ellentmondásokkal, ahogy a társadalom kezeli ezt a kérdést.

    Sara Stridsberg hazája irodalmának egyik meghatározó alakja, és 2016-ban beválasztottak a Svéd Akadémia Nobel Bizottságába. Nehéz témákról ír őszintén, kendőzetlenül, de mindezt áthatja hihetetlen költői stílusa és olykor meglepő humora is. Mély emberi tartalmakat feltáró regénye 2015-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

  • Könyvajánló: Kristín Marja Baldursdóttir – A sirályok kacagása

    A háború után játszódó szatírában Baldursdóttir élénk képet fest az izlandi nőkről, akik egy olyan világban szeretnének érvényesülni, melyet nagyrészt férfiak uralnak.

    A történet az 1950-es években játszódik, nem sokkal azután, hogy Izland függetlenné vált Dániától, és elindult a modernitás útján. Ez a fejlődés, beleértve a demokráciát, a feminizmust, az új technológiák és a divat megjelenését, a regény központi témája, noha a fekete komédia köntösében ez inkább csak felsejlik.

    A regény kiindulópontja, hogy a gyönyörű Freyja, néhány évnyi házasság után Amerikából visszatér Izlandra, miután meghal a férje, a korábban a lány szülőfalujában állomásozó amerikai katona. Mivel nincs hová mennie, beköltözik a régi családi házba, a Reykjavík közelében található halászfaluba. De a ház már így is meglehetősen zsúfolt, hiszen hat másik nő lakja, miközben a családfő az év legnagyobb részében a tengeren halászik.

    A sirályok kacagása

    Sötét hajával, jégkék szemével és a legmenőbb amerikai divat szerint összeválogatott ruháival alaposan felkavarja a halászfalu életét. A férfiakat az ujja köré tekerve, a nők csodálatát kivívva lépeget egyre feljebb a társadalmi ranglétrán. Senki és semmi nem állhat az útjába. Kiveti hálóját a falu leggazdagabb agglegényére, akihez hamarosan férjhez is megy, és egyre nagyobb hatalomra tesz szert. Amíg újabb és újabb halálos baleset nem történik. Vagy gyilkosság?

    Freyja a skandináv mitológiában a szerelem istennője, s Baldursdóttir minden bizonnyal hajazni is akart erre az összecsengésre, hisz a regény főhősnőjét olykor valóban valamiféle misztikum lengi körül. Az éjszaka közepén hosszú sétákat tesz a tengerparton, eltűnik a sziklák között, és csak órák múlva bukkan elő újra.
    A történetet Freyja unokahúga, a tizenkét éves Agga szemszögéből látjuk. Őt nem lehet egykönnyen megtéveszteni. Szerinte a nő boszorkány, valószínűleg amerikai férje sem szívrohamban halt meg, ezért árgus szemmel figyeli minden lépését, és rendszeresen megvádolja az összes lehetséges bűntett elkövetésével. A falu fiatal rendőre, Magnús azonban nem veszi komolyan a kislány vádaskodásait.
    A történet két-három évet ölel fel, miközben a kislányból lassacskán nagylány lesz, a felnőttek ruháit hordja, a haját sem két copfban viseli már. Végre Magnús is felfigyelne rá, de addigra Agga már megváltozott, beilleszkedett a családba, a nők összetartó közösségébe.

    Kristín Marja Baldursdóttir egy szívmelengető női regényt írt a szülőföldjéről. A passzivitásba kényszerített lányok és asszonyok Freyja vezetésével öntudatosak lesznek, miközben a férfiak gyenge, könnyen manipulálható bábukká válnak. Azokat a férfiakat, akik szembeszegülnek a női akarattal, nagyon gyorsan eltakarítják az útjukból. Ennek fényében a könyv furcsa feminista „thrillerként” is olvasható, mert a nők rendkívül sikeresek, és Freyja irányításával a kisváros szinte kivirul. Csak senki ne álljon az útjukba. Főleg ne a férfiak!

  • Elhunyt Halldóra Thoroddsen az Ablak című könyv írója

    Július 18-án reggel elhunyt Halldóra Thoroddsen izlandi írónő, az Ablak című regény szerzője. Az Európai Unió Irodalmi Díjával is kitüntetett regényében fantasztikus érzékenységgel írt az öregségről, az időskori szerelemről és az elmúlás folyamatáról. Sajnos ő maga nem érhette meg, hogy mindezt ténylegesen megtapasztalhassa, hiszen 70 évesen, ereje teljében távozott. A mindig életvidám, nagyon kedves és segítőkész írónő az előző napokon még örömteli képeket posztolt a Facebookon arról, ahogy az unokáival játszik. Semmi nem utalt a váratlanul bekövetkező szomorú eseményre.

    Facebook-falán az ismerősei személyes emlékek megosztásával emlékeznek meg róla.

    Halldóra Thoroddsen 70 éves korában hunyt el

    A menye írta 22-én:

    „Múlt csütörtökön nyári virágokat vettünk, az új házba most először. Pénteken hatalmas vihar kerekedett, senki sem számított rá így, a nyár kellős közepén. Szombatra virradóra elhervadt a legszebb virág, a többi azóta is szomorúan kókadozik. A bimbók viszont tovább élnek. Nyugodj békében, drága Halldóra, vigyázunk a bimbókra.”

    Temetését sok százan követték online innen.

    https://galaktikabolt.hu/termek/ablak/

  • Interjú Lana Bastašić a Kapd el a nyulat! című könyv szerzőjével

    Interjú Lana Bastašić írónővel akinek könyve a Kapd el a nyulat! első regénye 2020-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi díját.

    Varázslatos történet a gyermekkori barátságáról, a fehér nyúl szembogarában meglátható titkokról, és arról, hogy soha nem tudható biztosan, a tükör melyik oldalán állunk.

     

    Mund Katalin: Hogyan s miként döntötted el, hogy író szeretnél lenni?

     

    Lana Bastašić: Gyerekkoromban egyáltalán nem gondoltam arra, hogy író lehetnék, habár állandóan írogattam. Nyolcéves korom óta naplót vezetek, és azóta is folyamatosan írok. De nem tudtam, hogy ez egy szakma is lehet. Először is egy háború utáni, átalakuló kultúrában nőttem fel, ahol a könyvek nem tűntek annyira fontosnak. Másrészt egyáltalán nem ismertem női szerzőket, minden tankönyvünkben csak férfi írókról tanultunk. Csak sokkal később jöttem rá, hogy a hobbim hivatás is lehet.

     

    K.: Számos műfajban kipróbáltad magad, hiszen verseket, novellákat és színdarabot is írtál a regény mellett, s mindegyikkel díjakat nyertél, amihez ezúton is gratulálunk. Melyik a kedvenc műfajod, és miért?

    B.: A novellákat kedvelem a legjobban, ez nem is kérdés. Szeretek kisebb vásznon dolgozni. Rengeteget lehet tanulni a novellák írásából, lesznek rosszak, közepesek, felejthetők, jók és nagyszerűek… Nem számít. Minden darabkának illeszkednie kell, korlátozott időd és tered van arra, hogy létrehozz egy kis univerzumot, ami a történet előtt és után is létezik, de legfeljebb pár ezer szó áll rendelkezésedre, hogy ezt megmutasd.

     

    K.: Mi inspirált a Kapd el a nyulat! megírására?

    B.: Mindig szerettem volna a hazámról írni, de nem találtam a megfelelő megközelítésmódot. Nem akartam egy újabb romantikus háborús drámát, amiben potyognak a bombák, a férfiak hősiesek, a nők pedig gyönyörűek. Számomra a háború egy történet, Jugoszlávia is egy történet, és nekem erről kell írnom, el kell mesélnem ezt az egészet. Ki lehet a beszélő? Kinek a privilégiuma elmondani, hogy mi történt? És kik azok, aki nem mondhatják el? Ezekkel a kérdésekkel kezdtem.

     

    K.: Mennyiben támaszkodtál a saját élettapasztalataidra?

    B.: Egyik karaktert sem valódi személyről mintáztam, és a két lány barátságának története is csak kitaláció. Mindennél jobban szeretek kitalált történeteket írni, mert szerintem így lehet a legjobban megmutatni valami igazat. Amikor az emberek azt mondják, „valóban ez történt”, én nem bízom bennük, vagy nem várom el, hogy a teljes igazság kibontakozzon a történetmesélésben. A fikcióban nincs meg az az arrogancia, hogy „ez egy igaz történet”, de fel tud mutatni olyan igazságokat, amelyeket olykor éppen a tények takarnak el. Egy dolog közös bennem és a regény mesélőjében, hogy én is banjalukai szerb lány vagyok, és hozzá hasonlóan elhagytam a hazámat. De itt véget is ér a hasonlóság. Sara nagyon más, mint én, ő nem nézett szembe a saját démonjaival, inkább megpróbálja elkerülni a bűntudatot azáltal, hogy mindent értelemmel bíró történetté alakít. Én nem hiszek abban, hogy mindennek valami nagyobb értelme van, és úgy gondolom, az emlékeim sokkal jobbak, mint Saráé.

     

    Kapd el a nyulat!

    K.: Gyakori volt a háború előtti Boszniában, hogy különböző nemzetiségű és vallásos hátterű emberek legjobb barátokká váljanak? És mi a helyzet most?

    B.: Gyerekként nem voltunk tisztában ezekkel a különbségekkel, amíg valamelyik felnőtt nem mondta. Fogamunk sem volt arról, hogy valamelyik név bosnyák, a másik szerb vagy horvát. A gyerekek számára a társak kizárólag gyerekek. Azért szeretsz valakit, mert matekórán mellette ülsz, és azért utálod, mert jobb jegyet kap, mint te. Ilyen értelemben a gyerekek világa sokkal demokratikusabb volt akkoriban, mint a felnőtteké. De ahogy felnősz, látod, hogyan növekednek a különbségek. A felnőttek ezt főként a vallással magyarázzák: ki melyik istenhez imádkozik, milyen rituálékat követ. Nekem személy szerint sokféle nemzetiségű barátom van, de Bosznia még mindig nagyon megosztott, az emberek különböző kulturális és etnikai buborékokba bezárva élnek, fenntartva az ellenségeskedés évszázados mítoszait.

     

    K.: A regényben Boszniát Sara szemén keresztül látjuk, és meglehetősen sötét ez a kép. Te is ilyennek látod az országot? Hogyan néz ki Bosznia Lejla szemszögéből?

    B.: Sarának van egy sajátos nézőpontja, ami nem egyezik az enyémmel, noha megértem őt. Meg kell értened a karakteredet, még akkor is, ha nem értesz egyet vele. Számomra Boszniának rengeteg szépsége van, és egy nagyon sajátos szellemisége, lelke. Még mindig nagyon barátságos hely, tele vendégszeretettel, olyan hely, ahol nagyon sokat szenvedtek az emberek, de akkor is megkínálnak kávéval, vicceket mesélnek, hogy otthon érezd magad. Szarajevóban éles határvonal választja el a híres márkák elegáns boltjait, amelyek az egykori Osztrák–Magyar Monarchia épületeiben találhatók, a színes, nyüzsgő török bazároktól. Úgy érzem, mindannyian magunkban hordozzuk ezt a kettősséget. Lejla számomra Bosznia megszemélyesítője, olyan, amilyen a hazám női alakként: mérges, bántalmazott, megsebesített, keserű, de ugyanakkor intelligens és büszke. Lejla nem töltene sok időt azzal, hogy a szülőhazáján gondolkodjon, mert lefoglalja, hogy meg kell élnie valamiből, és el kell menekülnie a bántalmazások elől.

     

    K.: Lejla szerint Sarának volt lehetősége választani az életben, míg neki nem. Úgy érzem, egyikük sem igazán boldog. Lehet jól választani? Mi a jobb: otthon maradni, vagy elhagyni a hazát? Te úgy döntöttél, hogy elhagyod.

    B.: Nem tudom, mi a jobb. Minden választásnak megvannak az előnyei és hátrányai. Mint egy Robert Frost-versben – a végén minden út máshová vezet, de ez nem igazán számít. Fontos látni, hogy gyakran nincs választásunk. Az privilégium, ha eldönthetjük, hogy elmegyünk valahova máshová, és nekem megvolt erre a lehetőségem. De sok ember, aki elhagyta Boszniát egy jobb élet reményében, úgy érzi, hogy valami hiányzik. Számomra az otthon fogalma nagyon összetett, talán soha nem is fogom tudni, mit jelent valójában. Sara azt mondja, „haza kell mennem”, amikor Boszniáról beszél. Én nem hiszem, hogy valaha is így fogalmaznék.

     

    K.: Lehetséges, hogy megtartsd a személyiségedet, identitásodat, ha azt választod, hogy külföldön élsz? Vagy nem is létezik személyiség, mert mindenki mindig változik?

    B.: Úgy érzem, akkor találod meg önmagad, ha eltávolodsz az ismerős környezettől. Szükség van a nem szokványos körülményekre, el kell távolodni a jól ismert mintáktól ahhoz, hogy rájöjj, mi az, amit valóban akarsz, milyen vagy, mit szeretsz. Persze mindig valamilyen mintát követünk, még akkor is, ha azt gondoljuk magunkról, hogy most nagyon eredetiek vagyunk, de amikor egy idegen országba költözünk, egy idegen kultúrába és nyelvi környezetbe kerülünk, olyan személyiségvonásokat fejlesztünk ki, amikkel korábban nem rendelkeztünk. Mert nem volt rájuk szükségünk. A legfontosabb tanácsom, amit leendő íróknak szoktam adni mindig: Tanuljatok nyelveket, és utazzatok sokat! Visszatekintve úgy látom, hogy a Barcelonában töltött hét év ugyanolyan fontos volt az identitásom számára, mint az azt megelőző húsz év Boszniában. Minden fontos, és az utazás soha nem ér véget.

     

    K.: Min dolgozol most?

    B.: Egy novelláskötetet kell befejeznem, ami az év végén fog megjelenni Boszniában és Szerbiában. Gyerekekről írok, minden történetben egy gyermek a főhős, a legkisebbektől a tinédzserekig, akiket valamilyen trauma ér a felnőttek világában. Próbálom meglelni a hangjukat anélkül, hogy pártfogolnám vagy romantizálnám őket, és megmutatni, mennyire fontos az, ahogy a gyermekekkel bánunk. Mindenre emlékeznek, a mérgező szavak és tettek velük maradnak, és néha szörnyekké válnak. Nagyon megfogott egy Georgi Gospodinov-gondolat (a The Physics of Sorrowból), miszerint kezdetben van egy gyermek, akit ledobtak az alagsorba. Az elhagyott gyermek képét összekapcsolja Minótaurosz mítoszával. Ezt lenyűgözőnek találtam.

     

    K.: Van esetleg olyan kérdés, amit senki nem kérdezett meg tőled a regénnyel kapcsolatban, és szeretnél rá válaszolni? 🙂

    B.: Nos, bárcsak az emberek jobban tisztában lennének azzal, mennyire nehéz az én generációmnak időt és pénzt találni az íráshoz. Bárcsak megkérdeznék, miből éltem, amíg a regényt írtam. Remélem, hogy a jövőben a fiatal íróknak több lehetősége lesz pályázni, és élni valahol valamiből, hogy írhassanak. Kapitalista világban élünk, ami „beteg”, és mi azt választottuk, hogy szavakból hozzuk létre a saját világunkat. Ahhoz szólok, aki ezeket a sorokat olvassa, miközben két munkahelyen dolgozik, és éjszaka tud csak írni bármiféle remény nélkül, hogy valaha is kiadják a munkáját. Hallak téged. Tudom, hogy olykor teljesen értelmetlennek és reménytelennek tűnik a helyzet, de ne add fel! Meséld el a történetedet!

     

  • Le a nyúlüregbe! Avagy miről mesél Lana Bastašić: Kapd el a nyulat! című regénye?

    A napokban látott napvilágot Lana Bastašić Kapd el a nyulat! című regénye a Metropolis Media kiadó gondozásában. A könyv 2020-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A kötet megjelenését az Európai Unió Kreatív Európa programja támogatta.

    A fiatal szerzőnő első regénye egy bonyolult barátságról és identitáskeresésről szól, amely a soknemzetiségű Jugoszlávia szétesésekor játszódik. A történet elején Sara (aki eredetileg boszniai író, de jelenleg Dublinban lakik), telefonhívást kap legjobb gyerekkori barátnőjétől, Lejlától, akit 12 éve nem látott. Sara Dublinban járt egyetemre, most egy ír férfival él, szinte teljesen elfelejtve, elnyomva származását. Amikor régi barátnője Bosznia nyelvén szól a telefonba, Sara összezavarodik. A beszélgetés az anyanyelvén visszarántja a feledni kívánt múltba, előtörnek a boszniai emlékek, emiatt az identitását is újra kell értelmeznie. Mindez Sara személyiségének szerves része, és ez a telefonbeszélgetés a kezdete annak, hogy a valódi, rég elnyomott énjét életre keltse újra a regény történetén keresztül.

    Lejla, aki azóta is Boszniában él, azért telefonál, hogy megkérje, segítsen neki eljutni Ausztriába. A két lány útnak indul Mostarból Bécsbe, hogy megtalálja Armint, Lejla háborúban eltűnt testvérét. Sara számára Bosznia sötét hely, ahol az időjárás nem a napszaknak és évszaknak megfelelő, mert a sötétség délután 3-kor kezdődik. Azonban ezt csak Sara veszi észre, Lejla hozzászokott a sötéthez. Amikor megállnak Banjalukában, a városban, ahol Sara és Lejla felnőtt, Sara felidézi gyermekkori emlékeit, melyek mind Lejlához kapcsolódnak, hiszen mindent együtt éltek át az első iskolai naptól kezdve egészen felnőttkorukig, a szüzességüket is együtt vesztették el, és együtt próbálták ki elsőéves egyetemistaként a füves cigit. Az országot Sara emlékein keresztül ismerjük meg, csakúgy mint Lejlát, aki egész lényével Boszniát személyesíti meg. Sara emlékezetében természetesen semmi sem olyan, amilyen a mostani valóság. Ő a gyermekkori barátnőjét keresi, és annak bátyát, Armint. De Lejla már gyerekkorában kénytelen nevet változtatni, Lejla Begićből Lela Berić lett (Arminból pedig Marco), hosszú fekete haját szőkére festi, sötét szemét kék kontaktlencsével takarja le, a teste tele van kék-zöld foltokkal, s a regény sejteti, hogy prostitúcióval tartja fenn magát. Míg Sara elmenekült Boszniából, hogy Nyugaton kezdjen új életet, Lejla otthon maradt. De az identitását ő is elvesztette, csakúgy mint Bosznia, amit az erőszakos nacionalizmus megtámadott és kizsákmányolt, sok százezer halottat hagyva maga mögött. Lejla azonban nem tulajdonít ennek nagy jelentőséget, természetesnek veszi, él bele a vakvilágba, sem a múlttal, sem a jövővel nem foglalkozik. A regény egy pontján megjegyzi, lehet, hogy Sara dönthetett a sorsa felől, de neki nem volt választása.

    Sara a felnőtté válásuk emlékein keresztül írja le Jugoszlávia szétesésének következményeit, illetve a népesség nemzetiség szerinti elkülönülését. A szerbek kiűzték a muszlimokat Banjalukából, ezért Lejlából Lela lesz, akinek a háza elé ürüléket hordtak, akit nem hívtak meg az ünnepségekre, és akivel Sara anyja nem akarta, hogy a lánya játsszon, hiszen Sara apja szerb rendőrkapitány.

    A két lány barátságát átszövi Lejla testvérének, Arminnak a sorsa, akibe Sara már kislányként beleszeret. A náluk négy évvel idősebb fiú azonban eltűnik a háborúban, s ezt a veszteséget egyik lány sem tudja feldolgozni. Voltaképpen ez vezet a barátságuk végéhez is.

     

    Albrecht Dürer: Mezei nyúl – részlet

     

    Armin halála egyúttal az igazságtalanságot is szimbolizálja. Sara apja rendőrkapitány volt, ám fél év után lezárta a nyomozást. Úgy gondolta, a fiú és barátai azért tűntek el, mert megmérgezték a szomszédok kutyáit. Pedig ő az egyetlen, akinek lehetősége lett volna kinyomozni, mi történt Arminnal, de nacionalizmusa erősebbnek bizonyult igazságérzeténél. Sara identitásválságához így saját szülei háborús viselkedése is hozzájárul.

     

    A balkáni utazás a könyvben az identitáskeresés szimbólumává válik. A regény egy félmondattal indul, és egy félmondattal zárul, s ezzel voltaképpen újra és újra visszafordítja a történetet önmagába. Ez a körkörös történetmesélés pedig a személyiség és az emlékek újabb és újabb rétegeit hozzák felszínre.

    A nyúl jelentése a címben a könyv végére válik világossá, amikor Lejla és Sara Albrecht Dürer Mezei nyúl című festményét nézik a bécsi Albertina Múzeumban. Lejla Arminná válik, ahogy megismétli a kisgyermek Armin mozdulatát, és megérinti a festményt, Sara pedig a nyúl szembogarában tükröződő ablakon átnézve próbálja megragadni és örökkévalósággá merevíteni mindazt, amit számára Bosznia, Lejlával való barátságuk és Armin jelent, hogy végre megérthesse és elfogadhassa saját magát is.

    A könyv megvásárolható online a Galaktikabolton vagy személyesen irodánkban.

    Kapd el a nyulat!

  • Kihirdették az Európai Unió Irodalmi Díj idei nyerteseit – köztük a hamarosan magyarul is megjelenő Kapd el a nyulat!

    2020. május 19-én kihirdették az EU Irodalmi Díjának nyerteseit. A járványügyi helyzetre való tekintettel, rendhagyó módon a bejelentés digitálisan történt. Lana Bastašić: „Kapd el a nyulat!” című regénye abszolút megérdemelte ezt a rangos szépirodalmi díjat, ahogyan a másik tizenkét alkotás is.

    A tizenhárom nyertes:

    •    Nathalie Skowronek, La carte des regrets (The map of regrets), for Belgium (French-speaking)
    •    Lana Bastašić, Uhvati zeca (Catch the rabbit), for Bosnia and Herzegovina – Kapd el a nyulat!
    •    Maša Kolanović, Poštovani kukci i druge jezive priče (Dear insects and other scary stories), for Croatia
    •    Σταύρος Χριστοδούλου (Stavros Christodoulou), Τη μέρα που πάγωσε ο ποταμός (The day the river froze), for Cyprus
    •    Asta Olivia Nordenhof, Penge på lommen (Money in your pocket), for Denmark
    •    Mudlum (Made Luiga), Poola poisid (Polish boys), for Estonia
    •    Matthias Nawrat, Der traurige Gast (The Sad Guest), for Germany
    •    Shpëtim Selmani, Libërthi i dashurisë (The Booklet of Love), for Kosovo*
    •    Francis Kirps, Die Mutationen (The Mutations), for Luxembourg
    •    Stefan Bošković, Ministar (Minister), for Montenegro
    •    Петар Андоновски (Petar Andonovski), Страв од варвари (Fear of barbarians), for North Macedonia
    •    Maria Navarro Skaranger, Bok om sorg (Book of grief), for Norway
    •    Irene Solà, Canto jo i la muntanya balla (I sing and the mountain dances), for Spain

    Kapd el a nyulat!

    A könyv júniusban jelenik meg, érdemes most előrendelni 35% kedvezménnyel.

    Fülszöveg:

    Tizenkét évvel azután, hogy utoljára látták egymást, az Írországban élő Sara telefonhívást kap gyermekkori barátnőjétől, Lejlától, aki azóta is Boszniában él, hogy segítsen neki eljutni Ausztriába. A két lány útnak indul Mostarból Bécsbe, hogy megtalálják Armint, Lejla háborúban eltűnt testvérét. Az utazás során felelevenednek a régi emlékek. A kamaszkori szerelmek és a háborús megpróbáltatások új fényben tűnnek fel, s a balkáni utazás szimbolikus jelentőségűvé válik.
    Varázslatos történet a gyermekkori barátságáról, a fehér nyúl szembogarában meglátható titkokról, és arról, hogy soha nem tudható biztosan, a tükör melyik oldalán állunk.

     

    A díjat 2009 óta osztják ki. A díjat az Európai Unió Kultúra keretprogramja hívta életre. A díj kiválasztását és a díjátadó ünnepséget az Európai Könyvterjesztők Szövetsége, az Európai Írók Kongresszusa és az Európai Könyvkiadók Szövetsége alkotta konzorcium szervezi meg. A díjat az európai kortárs irodalom kiemelkedő tehetségű alkotói és az irodalom jól ismert európai személyiségei kaphatják meg.

    Az idei díjazottakról további információt itt lehet találni: LINK

     

  • Interjú F. Nagy Piroska műfordítóval Evie Wyld: Ha minden madár énekel című könyve kapcsán

    Az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatásával a napokban jelent meg Evie Wyld Ha minden madár énekel című könyvünk, ami 2014-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A műfordítóval, F. Nagy Piroskával beszélgettünk.

     

    Galaktika: Miért és hogyan lettél műfordító?

     

    1. Nagy Piroska: Nem az én ötletem volt, hogy fordító legyek. 1973-ban született az első lányom, és amíg otthon voltam vele, a férjem fordításait gépeltem, amiket diktált, és mivel sok munkája volt, megbízott, hogy próbáljak én is fordítani, ha már otthon vagyok, és ráérek. Az első regényt még az ő neve alatt fordítottam (Elliott Arnold: A virrasztás éjszakája) 1974-ben, mert a kiadó nekem biztosan nem adott volna munkát. Ez azóta is titok.

     

    Galaktika: Mit szeretsz leginkább ebben a munkában?

     

    1. Nagy Piroska: A fordítás nagyon nekem való. El lehet benne/vele rejtőzni mindenféle értelemben. Jövök-megyek a világban, a korokban, térben és időben, sőt világokon túl, ha úgy vesszük. Szeretem benne, hogy sokkal okosabb, műveltebb, tájékozottabb stb. lehetek, mint vagyok a való életben. Főleg a sci-fi írók állítottak hajmeresztő feladatok elé, amikor tudnom kellett a fizikát, kémiát, mindenféle szörnyű természettudományt (Clarke! Frank Herbert! Brunner!). Vagy amikor a gyerekeknek írt könyvekben kellett eltalálnom azt a hangot, amit az író olyan jól kigondolt… Mindeközben itthon ülök, és élem a magam életét, közben felnőttek a gyerekeim, lassan az unokáim is.

    Galaktika: Milyen volt a Ha minden madár énekelt fordítani? Mi okozott különösen nagy nehézséget (ha volt ilyen), és mi volt benne a legélvezetesebb?

     

    1. Nagy Piroska: Evie Wyld könyve különleges élmény volt. A fordítás sokszor tud gályarabság is lenni, de ez a könyv szíven ütött. A szaggatottsága, a szigorúsága, a rejtelmessége, a kegyetlensége mögül kiérezhető gyengédsége, a nyersesége, az, hogy a látszólag egyszerű dolgok, események, alakok mögül mindvégig felsejlett a tragédia… nehezen tudom megfogalmazni. Beleszerettem.

    Már nem emlékszem, hogy nehéz volt-e, de biztosan nem volt könnyű

    https://galaktikabolt.hu/termek/evie-wyld-ha-minden-madar-enekel/

  • Nézzünk a pohár és a lelkünk mélyére. Könyvajánló Petra Hůlová: Mostoha sors

    A Metropolis Media kiadó 2019-es utolsó kötete Petra Hůlová szépirodalmi remekműve, a Mostoha sors. A kötet megjelenését az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatta.

    A cseh írónő 2014-ben írt regénye egy 50-es éveiben járó, elvált írónő monológja, aki erotikus ponyvát ír, a gyermekei felnőttek és kirepültek, ő pedig mindeközben komoly alkoholproblémákkal küzd. Minden idejét a lakásában tölti, s vagy a regényeit írja, vagy iszik, vagy önsajnálattal és öniróniával vizsgálgatja saját sorsát, életét.

    Az eredeti kiadó marketingfogásként úgy igyekezett bevezetni a könyvet, mint ami Hůlová eddigi legszemélyesebb hangvételű, legőszintébb írása. Ezt azután a kritikusok is átvették. Holott Petra Hůlová 1979-ben született, tehát a regény írásakor a harmincas évei derekán járt, szépirodalmat ír, és egyáltalán nem olyan zűrös az élete, mint a főhősnőjének. Épp az bizonyítja az írónő tehetségét, hogy önmagától látszólag ennyire távol eső életet ennyire bensőségesen, személyesen képes bemutatni, hogy az olvasó már-már összekeverhesse a szerzőt a szereplőjével. Hogy hogyan volt képes ennyire fiatalon egy ilyen könyv megírására Hůlová, az mindörökre rejtély s csoda marad számomra.
    A monológ, amit olvashatunk, szabad asszociációk, népi bölcsességek, hallucinációk, kétségek, önirónia, önreflexió és érzelmi kitörések szabad áramlása, amikből lassacskán fény derül arra, miként élte mindennapjait a főhősnő, miként nevelte a gyermekeit, miért vált el a férjétől, s hogyan telnek mindennapjai.

    A Mostoha sors központi témája a női élethelyezeteken, a női szerepeken való eltűnődés. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy vállaljunk-e gyereket, s ha már megszülettek, vajon hogyan tudjuk összeegyeztetni a gyermeknevelést az élet sok más területével. Mi a teendő, ha az író írni akar, de a két gyermek folyamatos törődést igényel? Nincs olyan anya, aki ne érezne néha szörnyű bűntudatot amiatt, hogy olykor-olykor nem tud elég figyelmet szentelni a gyermekeire, hogy ne érezné magát rossz anyának időnként, és ne érezné úgy, hogy összecsaptak a feje fölött a hullámok, mert főzni kell, takarítani, a gyerekkel foglalkozni, de a megélhetést is megoldani, miközben a férje számára tökéletes szexszimbólumként megőrizni magát. Hůlová regénye arról szól, jogunk van ahhoz, hogy ne legyünk tökéletesek.

    Az eredeti cím(Macocha)felfogható egyfajta szójátékként is. Egyrészt egy híres kirándulóhelyen egy szurdok neve Csehországban, ami formáját tekintve erősen emlékeztet egy vaginára, de maga a szó mostohaanyát jelent. Vagyis olyan, mintha azt jelképezné, hogy a női lét teljes megélése és a jó családanya-szerep mostoha viszonyban állnak.

    A társadalmi konvenciók eléggé meghatározzák, hogyan kell viselkednie a nőknek és a férfiaknak, és nyilvánvaló, hogy a nőknek sokkal szigorúbb szabályoknak, elvárásoknak kell megfelelniük. A Mostoha sors főhősnője szinte minden konvenciót, elvárást áthágva éli életét. Mivel pedig minden társadalmi elvárásnak ellenszegül, egyre inkább elmagányosodik. Habár szerető gyermekei vannak, szerető párja, mégis valamiképpen kívül reked a világon, így kiabálhat mindenfélét az erkélyről a szélbe, ha nincs, aki valóban meghallja őt. Ugyanakkor, mivel az elvárásokra fittyet hány, ez szabaddá is tehetné.
    Ám mégsem tudja szabadon élni az életét, mert a környezet értetlenül áll vele szemben, sőt betegnek tartja. Ő viszont nem érzi, nem értékeli betegnek magát. Így számára az lenne a fontos, hogy megértsék és elfogadják, míg a család az ő gyógyulását szeretné.S mivel ez két, egymásnak ellentmondó cél és szándék, esélytelen a pozitív végkifejlet. Ahogy a regény utolsó mondata fogalmaz, ebben a kusza elvárásrengetegben „abszolút nem sanszos a siker”.

    Petra Hůlová fantasztikus nyelvi bravúrjait, metaforikus képeit és szójátékait Barna Otília zseniális fordítása teszi felejthetetlenné.

    Petra Hůlová – Mostoha sors