My Blog

Címke: szépirodalom

  • Interjú Josef Pánekkel

    A könyvfesztivál vendége volt Josef Pánek, ott készítettük ezt a rövid interjút vele.

    Galaktika: Először jársz Budapesten?
    J. P.: Igen. Érdekes, hogy Indiában már többször voltam, de ebbe a közeli országba csak most
    jutottam el először.

    G.: Miért írtad a regényedet? Mi volt a fő mondanivalód?
    J. P.: Egyrész meguntam azt, hogy Csehországban szinte minden szépirodalmi könyv a múlttal
    foglalkozik, a szocialista időszak vagy a háború feldolgozásával. Számos mai modern
    problémával találkozunk, amit sokkal fontosabbnak tartok. Másrészt provokálni akartam az
    embereket.

    G.: Hogy tetszik a könyved magyar borítója?
    J. P.: Amikor először megláttam a borítót, azt gondoltam, ez pornográf, de alaposabban
    megnéztem, és rájöttem, hogy illeszkedik a regényemhez. Ugyanolyan provokatív, mint a
    regényem.

    G.: Te biológus kutató vagy. Ha jól tudom, mikrobiológiai kutatásaid vannak. Mennyiben szól
    rólad ez a történet?
    J. P.: Nem én vagyok a főszerepelő. Ez egy kitalált történet. De többször jártam Indiában
    konferenciákon, és a könyvbe sok ott megtapasztalt élményt beleírtam.

    G.: Az izlandi történetek is kitalációk?
    J. P.: Nem, azok valóban megtörténtek. Körbestoppoltam Izlandot fiatalkoromban.

    G.: Inkább tudósnak vagy írónak tartod magadat?
    J. P.: Tudós vagyok. De jó néha regényt is írni. A tudományos publikációknak nagyon kötött
    szabályai vannak, és a tudományos közélet nagyon kötözködő, sokat változott az utóbbi
    időben. Ahhoz, hogy egy magas rangú tudományos folyóiratban megjelenhess, ma már akár
    6000 dollárt is fizetned kell. És akkor jönnek a reviewerek, és mindenbe belekötnek. A
    regényírás sokkal szabadabb, ezáltal felszabadítóbb érzés is. Arról és úgy írni, amit igazán
    fontosnak, érdekesnek érzek.

  • „Az élet nem tartozik neked semmivel” – Interjú Lukáš Palánnal, az Útmutató apokalipszishez című könyv szerzőjével

    Galaktika: Hogyan és mikor döntötted el, hogy író akarsz lenni?

    Palán: Bárcsak kifinomultabb választ tudnék adni erre a kérdésre, de az az igazság, hogy egyszer elmentem egy versolvasó rendezvényre, és nagyképűen arra gondoltam, hogy „hmm, könnyű ilyen verseket írni”. Később azon a héten berúgtam, megírtam egy egész versgyűjteményt, és elküldtem a kiadóknak. Őszintén szólva, arra sem emlékeztem, mit  írtam előző este. És legnagyobb megdöbbenésemre egyiküknek tetszett, és kiadta. És azóta azt hiszem, írok. Szóval nem, soha nem láttam magam írónak, ez egyszerűen megtörtént.

     

    G: Mi inspirált ebben a történetben? Honnan jött az ötlet?

    P: Az ötlet évekkel ezelőtt jött, amikor késő estig dolgoztam, és mindig sötétben mentem haza, és azon gondolkodtam, milyen lenne az élet, ha állandó éjszaka lenne. Mik lennének a következmények? A növények elpusztulnának, ezért az állatok is elpusztulnának, nincs termés, nincs élelem stb. És egy elszigetelt falu történetét szerettem volna elmesélni, ahol az emberek a lehető legtovább próbálnak életben maradni. Évekig nem tudtam rájönni, hogyan írjam meg, főleg, hogy nem rajongok a disztópikus könyvekért, és soha nem olvastam semmit, kivéve Cormac McCarthy Az út című regényét. Aztán egy nap mégis elkezdtem felvázolni a saját gyerekkoromból származó emlékeimet, majd úgy döntöttem, „Igen, kezdődhet a könyvem az esemény előtt, aztán leszáll az éjszaka.” De ez végül nem történt meg a könyvben, annyira belemerültem a történetbe.

     

    G: Vannak személyes emlékeid a falusi életről?

    P: Merem állítani, hogy a könyvben szereplő események 40%-a megtörtént a való életben is. Természetesen egy kicsit alakítottam rajta, csiszolgattam, hogy inkább ilyen vagy olyan legyen, de a könyvben sok dolog valódi. Ilyen például a falu elrendezése, az, hogy pénzért szedtünk krumplibogarat, az azonos nevű, hiányzó ujjú ácsok, a Doktorról szóló történetek, és sajnos még az is, ahogy Egon elhagyta ezt a világot (a valóságban persze nem Egon volt neve, és nem utazott ennyit). Szóval igen, a könyv tele van személyes emlékekkel.  Szerintem a cseh falu, de talán minden más közép-európai falu a 90-es években, olyan furcsa hely volt. Az internet, a mobiltelefonok stb. modern korába léptünk, de az ember valahogy mégis úgy érezte, hogy még mindig a középkorban vagyunk. Munka, mezők, vodka, fájdalom, vodka, halál. Boldog vagyok, hogy megtapasztalhattam, de annak is nagyon örülök, hogy ezek az idők már csak emlékek.

     

    G: Ki az az Egon? Ő valami isten? Nekem úgy tűnik, hogy Egon mindenre hatással volt. Tehát amikor ő boldog volt, mindenki boldog volt, és amikor ő meg akart halni, mindenki másnak meg kellett halnia.

    P: Egon alakját egy falusi barátomról mintáztam. A 90-es években ő volt az egyetlen a falumból, aki eljutott az egyetemre, így mindig távol volt. Amikor visszajött, sakkoztunk a kocsmában, hiszen ő volt az egyetlen, aki tudott játszani. Ahogy a könyvben is, az a barom soha nem hagyott nyerni. De hogy visszatérjek a kérdésedre, Egon gyerekkoromban és a könyvben is azt képviselte, hogy mindig van jövő, van egy külső világ. A könyvben mindenki iránytűként használja, hogy megtudja, hogy áll a világ, csak azért, mert ő ment a legmesszebbre. Ezért volt olyan erős az öngyilkossága.

     

    G: Mi van pontosan abban a levélben, amit Egon írt a fiúknak? Tényleg mindenkit meg kell ölni? Vagy valamit félreértettek a fiúk?

    P: A levél azt mondja nekik, hogy hamarosan véget nem érő éjszaka lesz. Ahogy említettem, ami az eredeti ötletem volt a könyvvel kapcsolatban. A klímaváltozást is észrevehetjük a könyvben (zivatarok, forró napok, dél-amerikai madarak, amelyeknek nem kellene Közép-Európában lenniük stb…) Mivel Egon nagyon okos, leírja, hogy mit jelent – se állatvilág, se flóra, rendkívül nehéz körülmények. Nem mondja nekik, hogy gyilkolniuk kell, de a gyerekek számára magától értetődő, hogy vérfürdő lesz az ellátás és az élelmiszer tekintetében, és ez az esélyük, hogy mindenkit megelőzzenek.

     

    G: Mi a legfontosabb üzenet, amit el akartál mondani ezzel a regénnyel?

    P: Hmmm. Nem mintha szándékomban állna üzenetet küldeni. Csak el akartam mesélni a történetet, de visszatekintve a könyvre, azt hiszem, a legnagyobb üzenet az lehet, hogy „az élet nem tartozik neked semmivel”.

     

    G: Kik ennek a regénynek az ideális olvasói?

    P: Olyan valaki, aki szereti a sötét humort, a káoszt és egy kis szürrealizmust? Vagy bárki, aki fizetni fog érte! .

     

    G: Min dolgozol mostanában? Valahol azt olvastam, hogy ennek a történetnek a folytatását írod. De nehéz elképzelni, mivel ebben a regényben szinte mindenki meghal. Tehát tényleg a következő részen dolgozol? Miről szólna az a történet?

    P: Ez igaz, és félig készen is vagyok. A legtöbb szereplő halott, de nem mindegyik. És most végre elkezdődik az igazi történet, amikor leszáll az éjszaka.

     

    G: Szerintem remek filmet lehetne ebből a könyvből készíteni, a karakterek és a történet is filmvászonra való. Te is gondolkodtál már rajta, hogyan lehetne filmmé változtatni?

    P: Szívesen megnézném filmként! Nagyon klassz lenne. Először megmutatni a nagyon lassú, vidéki hangulatot, figyelni a gyerekeket és a lassú napokat, aztán egyszer csak, hirtelen eluralkodik az őrület.

     

    A Sátántangóra gondolva Tarr Béla elképesztő filmet csinálna belőle! A stílusa tökéletesen passzolna hozzá! Tudnál neki üzenni?

  • Könyvismertető – David Diop: Éjjel minden vér fekete

    Márciusban jelent meg a Szépirodalmi Kiadó gondozásában David Diop Éjjel minden vér fekete című könyve. A kötet megjelenését az Európai Unió Kreatív Európa programja támogatta. 

    A Szenegálban született és Franciaországban nevelkedett író második regényével számos rangos irodalmi díjat nyert el, köztük a Nemzetközi Booker-díjat, amit minden évben egy angolra fordított és az Egyesült Királyságban vagy Írországban kiadott könyvnek ítélnek oda, továbbá a francia Prix Goncourt des Lycéens díjat, ami a Goncourt-díj kistestvére, és amiről középiskolás diákok szavazatai alapján döntenek. A regényt számos nyelvre lefordították, eddig több mint 30 országban jelent meg.

    A regény egy fiatalember megőrülését mutatja be, és azoknak a szenegáliaknak állít emléket, akik az első világháború alatt Franciaországért harcoltak az afrikai fronton. Diop könyvét szenegáli dédapjának első világháborús katonáskodása ihlette, aki soha nem mesélt a háborúban átélt élményeiről, talán ezért is izgatta annyira az írót, hogy mi történhetett vele.

    Kevesen tudják, hogy a francia hadseregnek volt egy ún. gyarmati gyalogos hadteste is. Kezdetben Szenegálból toborozták őket, majd további afrikai gyarmatokról. Az első világháborúban körülbelül 200 000 ilyen katona vett részt, akik közül több mint 135 000 harcolt Európában, és közülük 30 000 hunyt el a frontokon. „Csokoládé” katonáknak is hívták őket, ami nem a bőrszínre utal, hanem arra, hogy csak látszat katonák, tehát nem eléggé képzettek a komolyabb harcokhoz. Inkább csak egy feláldozható embertömeg, akik úgy néznek ki, mintha katonák lennének, de olyan könnyű őket legyőzni, ahogy a kés a vajon vagy az olvadt csokoládén hatol át. 

    Alfa, a főhős (az ő monológja ez a regény) egy húszéves fiatalember, aki barátjával, Mademba Dioppal vonul be a háborúba. Ám Mademba súlyosan megsérül, és könyörög Alfának, hogy ölje meg, és ezzel kímélje meg a hosszú szenvedéstől. Alfa azonban képtelen a kérésének eleget tenni, inkább végignézi barátja haláltusáját, majd szörnyű bosszút áll. Minden éjjel átlopózik a német táborba, és lemészárol egy német katonát, akinek a kezét levágja és trófeaként az övére tűzi.

    A könyv eredeti címe Frère d’âme (Lélekben testvérek vagy Több mint testvérek), és arra a kapcsolatra utal, ami a főhőst a barátjához kötötte. Mi azonban az egyik fejezet címét választottuk a könyv címének, hasonlóan az angol kiadáshoz, mert úgy gondoltuk, hogy ez a cím sokkal érdekesebb értelmezési lehetőségeket ad. Éjjel nem látszik a bőrszín, a háború borzalmai közepette elveszítik jelentőségüket az etnikai különbségek, a fehér és a fekete ember egyaránt meghal. Az éjjel ugyanakkor lehet az őrület éjszakája, ami Alfa elméjében tombol, és lehet a lélek sötét éjszakája is, ami nem tudja befogadni a háború horrorisztikus vérontását, borzalmait, a rengeteg értelmetlen halált, azt a képtelen és vak sötétséget, amiben ezek az alapvetően jóindulatú emberek, a katonák ölik egymást, parancsra.

    A rendkívül személyes hangvétellel íródott műben a szerző olyan általános érvényű kérdéseket jár körül, a legszebb irodalmi eszközökkel, mint a közösséghez tartozás, a barátság és a tisztelet. Az író arra keresi a választ, mit jelent emberségesnek vagy embertelennek lenni a háború borzalmai közepette. A regény kiindulópontja egy ellentmondás, amit Alfának nem sikerült feldolgoznia: nem tudja megadni barátjának a kegyes halált, mert abban a hitben nevelkedett, ahol az emberölés nem elfogadott. Lehet, hogy az ellenség kezdte el a gyilkosságot, de Alfa úgy érzi, ő nem fejezheti be azt. A regény az utólagos megbánásról és vívódásról szól. Ez vezet az őrület egyre mélyebb bugyraiba. 

    A főhős most hagyta el először a faluját, írni, olvasni sem tanult meg. Már nem gyerek, de még nem is férfi. A háborúban, a többi afrikai fiatalhoz hasonlóan, nem is tudja, miért harcolnak, semmit nem ért a történelemből, ez nem is az ő háborúja, de most mégis gyilkolásra kényszerül, annak ellenére, hogy az emberölést tiltja a vallása és erkölcse is. A barátja azt kéri, hogy ölje meg, ami az identitását, erkölcsi alapelveit megingatja. Minden összeomlik, nem maradnak kapaszkodói, és ekkor előbugyognak a lelke legmélyén rejtőző belső tartalmak.

    A csupán 150 oldalas remekmű olyan katartikus erővel bír, ami sokáig az olvasóval marad. Kőkemény dráma és lírai leírások keverednek a fekete mágia, a horror és az afrikai mondavilág elemeivel. A regény szinte azonnal magába szippant, nem ereszt, és a végén egy olyan fordulattal zárul, ami hátborzongató és felkavaró, és ami után nehéz visszazökkenni a hétköznapi valóságba. 

    Nem csoda, hogy ennyi díjat nyert ez a könyv, aminek külön hátborzongató aktualitást kölcsönöznek a határ túloldalán, a szomszédunkban zajló háborús események.  

     

    A Francia Intézettel közösen egy könyvbemutatót is sikerült szervezni David Diop regényének. Az alábbi linken elérhető az eseményről készült videó.

  • Interjú Petra Hůlovával, az Apatolvaj című könyv szerzőjével

    Interjú Petra Hůlovával, az Apatolvaj című könyv szerzőjével

    Mund Katalin: Mikor és hogyan döntöttél úgy, hogy író leszel?

    Petra Hůlová: Soha nem hoztam ilyen döntést. Miután 2002-ben sikeresen debütáltam, folytattam az írást. Minden egyes befejezett regényem után úgy érzem, hogy talán ez volt az utolsó.

    M. K..: Mi inspirált az Apatolvaj című könyv megírásában? Honnan jött az ötlet?

    P. H.: Néhány évig én is ilyen patchwork családban éltem, mint amit a regényemben is leírok. A mostohaanya figuráját, akit Miki szívből gyűlöl, nagyon is magamból építettem.

    M. K.: Kivel szimpatizálsz? Mikivel vagy a szüleivel? Milyennek látod Mikit?

    P. H.: Ennek a lényeges kérdésnek az eldöntése, hogy „kinek van igaza, és ki téved”, mindig az adott olvasótól függ. Biztosra veszem, hogy nem könnyű erre a kérdésre válaszolni, de éppen ez az egész regény lényege.

    Apatolvaj

    M. K.: Miért helyezted a cselekményt a közeljövőbe, amikor ez egy ma is általános probléma?

    P. H.: Mert a közeli jövőnk már elkezdődött.

    M. K.: Mi a legfontosabb üzenet, amit ezzel a regénnyel el akartál mondani?

    P. H.: Ha képes lennék egy-két szép mondatba összefoglalni a mondandómat, úgy érezném, hogy rossz regényt írtam. Másrészt az üzenet olvasónként más és más lesz.

    M. K.: Ki az ideális olvasója a regényednek?

    P. H.: Bárki, akit érdekel a család és a szeretet témaköre.

    M. K.: A könyveidet mindig Barna Otilia fordítja magyarra. Ismered őt személyesen? Szeretsz vele együtt dolgozni?

    P. H.: Igen, évek óta barátok vagyunk. Otilia a szülővárosomban, Prágában lakik, és teljes mértékben megbízom a fordítói kompetenciájában.

    M. K .: Min dolgozol mostanában?

    P. H.: Épp most jelent meg a legújabb regényem, amit 12+-os fiataloknak írtam. Egy 13 éves ikerpárról szól, akik egy időalagúton átesve Prága 1968-as orosz megszállása idejére érkeznek, és elhatározzák, hogy megváltoztatják a történelem menetét, hogy elkerüljék az országom további 22 éves orosz megszállását.

  • Könyvajánló: Petra Hůlová – Apatolvaj

    Petra Hůlová Apatolvaj című könyve a válásról szól, egy gyermek szemszögéből. Főhőse a tízéves Miki, aki borzasztóan szenved attól, hogy a szülei elváltak. A bíróság a váltott elhelyezésnél döntött, vagyis a fiú, két testvérével együtt, egyik héten az anyjával él, a másik héten kénytelen átcuccolni az apjához, akinek új élettársa van, és két gyereke.

    A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, de ennek nincs különösebb jelentősége. Egyre több az „okos” eszköz, egyre inkább meghatározza az emberek életét a mobiltelefon, egyre súlyosabbak a klímaváltozás „tünetei”, és egyre degeneráltabb az ember: ortopédiai eszközök viselésére kényszerül az egészségtelen, mozgáshiányos életmód miatt. Talány, hogy az írónő miért helyezte a jövőbe a regényt, hisz örök érvényű problémákat feszeget, amelyek ma éppoly szívbe markolóak és fontosak.

    Petra Hůlová: Apatolvaj, borító: Varga Balázs

    A szerző a vele készült interjúkban arról beszél, hogy a könyv az énközpontúságról és a boldogsághoz való jogról szól. Ennek két szintje van a regényben: a szülők boldogsághoz való joga és a gyerekek boldogsághoz való joga. Ez utóbbira helyeződik a hangsúly, hiszen az elbeszélő a tízéves Miki, számára a felnőttek világa érthetetlen, értelmezhetetlen. Csak annyit érzékel, hogy a biztonságérzete felborult, az apja elhagyta őket egy másik nőért, akivel új családot alapított. Nem akar és nem tud belenyugodni, hogy az apja már nem csak az ő apja, a biztos családi háttér pedig egy folyamatos költözködéssel járó érzelmi hullámvasúttá változott. Látja anyja szenvedését, aki nem is rejti véka alá, hogy az apát hibáztatja a történtekért. A gyermek számára totálisan kontrollálhatatlan a helyzet, amiben teljesen kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érzi magát.

     

    A helyzetet tovább rontja, hogy a fontos kérdésekre soha nem kap választ (pl. attól fél, hogy ő az oka a szülei válásának), ezekben a helyzetekben csak megölelik, de nem kapja meg a szükséges magyarázatokat. Minden helyzet megoldatlan marad, ami mindegyik félből dühöt, elkeseredettséget és ingerültséget vált ki, és gyakran agresszió követi. A kétségbeesett emberek pedig kétségbeesett tetteket követnek el, ahogy a regény végén Miki is egy döbbenetes megoldással próbálja egyszer s mindenkorra visszakapni a régi családját.

    Apatolvaj

    Ugyanakkor a regénybeli szülők is gyengék és kiszolgáltatottak, mert képtelenek egymással kommunikálva megoldani a problémáikat. A gyerekek viszont a manipuláció mesterei, ám ahelyett, hogy a felnőttek ezt átlátnák, bedőlnek nekik. A gyerekek pedig megérzik a szüleik gyengeségét, amit újra és újra kihasználnak.

    A szerző górcső alá veszi a szülők gyermekeikkel kapcsolatos jogait, illetve a gyermekek jogait egy olyan időszakban, amikor a család szétesik és átalakul. Megmutatja, milyen vékony a határvonal egy rakoncátlan kölyök és egy szerencsétlen fiú között, akit a szülei belerángatnak a vitáikba.

     

    Hůlová zsenialitása, hogy ezt a nyomasztó témát is meglehetősen derűsen írja le, az olvasó gyakran azon kapja magát, hogy mosolyog Miki gondolatain, amelyek szinte minden helyzetet érintenek, amikbe egy elvált szülő gyermeke belekerül. Ezért ez a könyv kötelező olvasmányként ajánlható minden elvált vagy válófélben lévő szülőpárnak, mozaikcsaládnak, mert minden olyan témát érint, ami megkerülhetetlen ilyen élethelyzetekben, és éppen ezért segíthet a megoldásban is.

     

    A provokatív befejezés egyúttal felhívás is arra, hogy vegyük komolyan szülői mivoltunkat, és vegyük emberszámba a gyerekeinket is, akiknek éppúgy joguk van a kiegyensúlyozott és boldog élethez, mint nekünk.

  • A töredezettség szépsége – Senka Marić: Test-kincugi könyvajánló

    A töredezettség szépsége

    Senka Marić: Test-kincugi

    könyvajánló

     

    A kincugi a törött kerámiatárgyak javításának művészi módja a japán kultúrában: folyékony arannyal vagy platinával ragasztják össze a törés helyét, hogy egy esztétikailag új műalkotás jöjjön létre.

    Senka Marić önéletrajzi ihletésű regénye a kincugit kiterjeszti az emberi testre is: egy nő rendkívül meghitt vallomása a mellrák elleni küzdelméről. Ebben a könyvben a szerző teljesen kitárulkozik, szembenéz saját halandóságával és a kezelésének teljes folyamatával. Mindezek ellenére egyáltalán nem önsegítő kézikönyv a rákkal diagnosztizáltak számára, hanem egy nagyon mély irodalmi alkotás. A sokkolóan személyes élményeket őszintén, kompromisszumok nélkül tárja elénk, ám mindezt olyan ügyesen teszi, hogy soha ne szánalmat érezzünk a főhősnő iránt, sokkal inkább tiszteletet.

    A Test-kincugi olyan könyv, ami a nőiséget ünnepli, a női testet, a nő szépségét és érzékiségét. Felhívja a figyelmünket az anyai szeretet erejére, a női empátiára és szolidaritásra, a túlélésre való törekvésre. Megerősít abban, hogy függetlenül attól, hányszor repedtünk szét a varrások mentén, hányszor kellett toldozni-foltozni a testünket és lelkünket, teljes mértékben nők maradhatunk, tökéletesek és gyönyörűek, az aktuális fizikai állapottól függetlenül.

    Test-kincugi

    A könyv egyfelől nagyon letisztultan és világosan mesél a gyógymódokról, a beavatkozásokról, a kemoterápia hatásairól, pontos orvosi terminológiákkal ad magyarázatokat mindenre. Másrészt az elbeszélő költői eszközökkel formálja meg a megfigyelésit és érzékszervi tapasztalatait, a múlt emlékeit, azt, hogyan fedezte fel testiségét, saját szexualitását kisgyermekként, milyen érzelmi kapcsolatot ápolt a szüleivel, hogyan alakult a házassága.

    Az teszi igazán csodálatossá a könyvet, hogy mindazok ellenére, amit átél rákos betegként, a rengeteg műtét és gyógyszeres kezelés után, amikor a teste szinte teljesen elveszítette nőiességét, mégis képes meglátni benne a szépséget. Pontosan ez a japán kincugi művészetének lényege: a törött kerámiák javítása, a sérült helyek hangsúlyozása azzal a céllal történik, hogy kiemelje a tárgy múltját, mert ez teszi egyedivé, ez ad neki életet és történetet. Ettől válik az esetleg sorozatgyártásban készült tárgy műalkotássá. Ahogy a könyv végére maga a test is.

  • A beginák titkos élete

    Egy „érinthetetlen” hely a városon belül, ahol nők önállóan élhettek, dolgozhattak, és nem tartoztak elszámolással sem az egyháznak, sem a polgári hatalomnak. Ezt jelentette a beginázs szó. A 12. század közepén megjelent különleges női csoportosulás, ami már-már külön „mikrotársadalmat” alkotott, és az ott lakók saját szabályaik szerint éltek. A középkori Európa egyik sajátos egyházi-társadalmi jelenségének, „alternatív” női mozgalmának tagjai pedig a beginák.

    Kik voltak a beginák, akiket sem a laikusokhoz, sem a szerzetesekhez nem lehet besorolni?

    „Aline Kiner egy ismeretlen középkorba vezet bennünket, Szép Fülöp uralkodásának jelentős történelmi eseményeit valóságos és fiktív szereplők élettörténetével összekapcsolva. Merész hősnői korukat megelőző feministák, akik lenyűgözően izgalmas életet élnek.” (részlet Aline Kiner A beginák éjszakája című regényének fülszövegéből)

     

     

    A középkori női mozgalmak és rendek története az átlagolvasó számára kevéssé ismertek. Pedig a begina mozgalom nagyon érdekes, bár végül sikertelen próbálkozás volt, ami a nők önállóságára irányult.

    Mi különbözteti meg az apácát a beginától? Hiszen nőket összekapcsoló vallási közösségekről beszélünk, azonban a különbség sokkal nagyobb, mint gondolnánk.

    A beginák, az apácákkal ellentétben, nem tettek fogadalmat, kétkezi munkával, ritkább esetekben tanítással, földműveléssel és betegek ápolásával foglalkoztak. Élhettek a beginaudvaron kívül saját otthonukban, férjhez mehettek, ha szerettek volna. Ők döntöttek ebben. Azonban a legtöbbjük egyedülálló vagy megözvegyült nő volt.

    A begina elnevezést és a mozgalom megalakulása több eseményhez és személyhez is köthető. Eredetüket néhány forrás Szent Begára vezeti vissza. A legújabb kutatások azt valószínűsítik, hogy a latin benigna („jószívű, jóságos”) szóból eredeztethető a mozgalom tagjainak neve.

    Otthonuk a beginaházak, később beginaudvarok voltak, ahol eleinte valószínűleg csak néhány nő élt együtt, valamelyikük saját lakhelyén. Majd később, ahogyan egyre többen csatlakoztak hozzájuk, lassan kialakult az általunk beginaudvarokként ismert épületegyüttes, amelyet árok vagy kerítés választott el a településektől. Kápolna és kórház is gyakran tartozott ezekhez az udvarokhoz.

    Ők maguk választottak „főnökasszonyt”, ellentétben az apácarendekkel, ahol az egyház nevezi ki az erre megfelelő személyt, és egyben felügyeli is a rend működését.

    „Regulájukat maguk alkották, ezekben egy-egy beginacsoport célját, az együttélés szabályait, külső megjelenésüket és vallásos kötelezettségeiket rögzítették.” (Kerta-Szabó Ildikó: Középkori útkeresők)

    borító: nagy Gábor könyv: Aline Kiner – A beginák éjszakája

    A beginaközösségek működését a 17-18. századig lehet nyomon követni, főleg külső szemlélők írásai alapján (pl. a katolikus egyház papjai), akik gyakran pápaellenes szektának írják le ezt a „nem hétköznapi” női csoportot. Sokan támadták őket, de ugyanennyi támogatójuk is akadt. 1233-ban IX. Gergely pápa elismerte a közösség létét, bár nem közvetlenül, csak a Gloriam virginalem bullájában. Folyamatosan próbálták őket valamilyen külső szabályrendszerbe szorítani, főleg az egyház képviselői, hiszen sok olyan cselekedetük volt, amely a kor hierarchiájába már nem fért bele.

    „A XIII. század végétől büntető-intézkedéseket hoztak ellenük. A vienne-i egyetemes zsinat (1311–12) elítélte őket, XXII. János pápa pedig 1318-ban eltörölte a beginák intézményeit, kivéve azokat, amelyek csatlakoztak valamely kolduló rend harmadrendjéhez, így elsősorban a ferencesekhez vagy a domonkosokhoz.” (Kerta-Szabó Ildikó: Középkori útkeresők)

    A források szerint egy bizonyos Marguerite Porete nevű beginát máglyán elégettek írásaival együtt. Lefordította a Bibliát, Párizsban nyilvánosan prédikált, és terjesztette saját írásait (közülük a legismertebb Az egyszerű lelkek tükre, melyben lelki gyötrődéseiről ír). Ez a fajta lelki és spirituális önállóság túl „sok” volt a kornak, amelyben élt. Az ő története is megjelenik a regényben.

    Ha még többet szeretnétek megtudni a beginák életéről, érdemes elolvasni az általam is idézett Kerta-Szabó Ildikó Középkori útkeresők című tanulmányát (lent megtalálható a link).

    Illetve, ha egy izgalmas történetbe ágyazva szeretnétek még jobban megismerni ezeknek a különleges nőknek az életét, akkor Aline Kiner A beginák éjszakája című regényét ajánljuk figyelmetekbe, amelyet most 35% kedvezménnyel rendelhettek elő a galaktikabolt.hu-n.

     

    Forrás: Kertai-Szabó Ildikó: Középkori útkeresők

    Aline Kiner: A beginák éjszakája

     

    https://galaktikabolt.hu/termek/a-beginak-ejszakaja/

  • Szilánkokon lépkedve – Tatjana Țîbuleac: Üvegkert könyvajánló

    Tatjana Țîbuleac második regénye, az Üvegkert történetéhez a szerzőnő gyermekkori élményeiből, tapasztalataiból merített ötleteket. A regény Kisinyovban (Moldova) játszódik a kommunizmus végén. Főhőse a kis Lasztocska, akit egy orosz nő kivesz az árvaházból. Tamara Pavlovna szándékai ambivalensek. Egyrészt munkaerőre van szüksége, aki segít neki üres üvegeket gyűjteni, kimosni és visszaváltani. Másrészt, ezzel párhuzamosan igyekszik virágzó jövőt teremteni a kislány számára. Ehhez elengedhetetlenül fontosnak tartja, hogy Lasztocska tökéletesen elsajátítsa az orosz nyelvet. Az ő anyanyelve ugyanis a moldáv, de ebben a zavaros történelmi helyzetben ez a fajta identitás is megkérdőjeleződik: az orosz nyelv az érvényesülés útja.

    A regény megértéséhez némileg ismerni kell Moldova történetét. A Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság a Szovjetunió egyik tagköztársasága volt 1940-től 1991-ig. 1940. augusztus 2-án jött létre a Román Királyságtól megszerzett Besszarábia és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz tartozó Moldáv Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság egyesítésével. 1990. május 23-án az ország elnevezése Moldovai Köztársasággá módosult, függetlenségét 1991. augusztus 27-én nyerte el. Földrajzilag a Moldáv SZSZK-t nyugatról Románia, északról, délről és keletről az Ukrán SZSZK határolta. A moldáv nyelv valójában a román nyelv egy változata, ám az orosz megszállás idején főként a szovjet érdekek azt kívánták, hogy a romántól különböző nyelvet kreáljanak. Ennek az volt a célja, hogy igazolják a területének Romániától való elválasztását és a Szovjetunióhoz való tartozását. Ugyancsak a román nyelvtől való különbözőséget hangoztatták a függetlenség hívei is. Mára azonban a nyelvészek, beleértve az oroszokat is, románnak tartják ezt a nyelvet, melyet csak politikai okokból neveznek vagy neveztek moldávnak. Ugyanakkor a szovjet időszak mégis nyomot hagyott rajta: számos orosz kifejezés szilárdult meg benne, továbbá némely betű vagy szó hangzásában, átírásában is mutatkozik apró eltérés, vagyis a két nyelv között mégis van egy kis különbség. Ennek fontos szerepe van a regényben is.

    Üvegkert

    A cselekmény több idősíkon játszódik: hol a kislány felcseperedését követhetjük nyomon, hol pedig a felnőtt Lasztocska életébe látunk bele. A főhősnő a rendszerváltás időszakában éli kamaszéveit, tehát Moldova függetlenedése idején. Az eredetileg moldáv kislányba nevelőanyja a legnagyobb szigorral (olykor kegyetlenséggel) veri bele az orosz nyelv ismeretét, s megtiltja neki, hogy anyanyelvén kommunikáljon. Így a kislány szinte elveszíti saját gyökereit, kultúráját, aztán később, a rendszerváltáskor, fiatal felnőttként hirtelen megint moldávul kell beszélni, tanulni. Sőt, inkább románul. Lasztocskának nagyon nehéz ebben a kaotikus helyzetben saját származásával, kulturális kötődéseivel azonosulni. Ráadásul a regény helyszíne Kisinyov, Moldova fővárosa, ami abban az időszakban igazi multikulturális központ volt. A lakótömbjükben is együtt éltek oroszok, ukránok, moldávok és zsidók.

    A történet másik központi kérdése az anya-gyermek viszony, ami két szinten is megjelenik. Egyrészt: az árvaházban nevelkedő kislány nem tudja egykönnyen feldolgozni, hogy valódi szülei elhagyták, másrészt az őt örökbefogadó Tamara Pavlovnával való kapcsolata is egyszerre szeretet, hála és gyűlölet keveréke. Nem csoda, hogy Lasztocska érzelmi zűrzavarban találja magát. Miért hagyták el őt? Aztán miért fogadták örökbe? Vajon azért vették ki az árvaházból, hogy megmentsék, vagy hogy kihasználják? Az anyai szeretet újabb rétegét a felnőtt Lasztocska sorsa fejti fel, aki egy rosszul sikerült házasságból született beteg gyermek édesanyjává válva kénytelen megtapasztalni az anyaság minden nehézségét.

    Az Üvegkert megrázó történet, de a szerző képes a szenvedésről is végtelen meghittséggel, hiteles őszinteséggel mesélni, s így megmutatni a női sorsban rejlő erőt és szépséget.

     

    Tatiana Țîbuleac regénye 2019-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

  • A valószerűtlenség elmélete – Interjú az írónővel

    Pavla Horáková könyve eredeti, üde és vicces olvasmány, mely a végére fantasztikumba hajló fordulatot vesz. A regény elnyerte a Magnesia Litera díjat, és Csehországban hamar bestseller lett. A könyv írónőjével Mund Katalin, a Galaktika főszerkesztője beszélgetett.

     

    Mund Katalin: Miért és hogyan lettél író?

     

    Pavla Horáková: Azt hiszem, mindig is író szerettem volna lenni, de ezt soha nem vallottam volna be senkinek. Helyette műfordító lettem, meg újságíró, és ezekben a szakmákban lassacskán megtanultam az írás csínját-bínját.

     

    K.: Mi inspirált A valószerűtlenség elmélete megírásában? Honnan jött az ötlet?

    H.: Már a húszas éveim elejétől fogva szerettem volna egy olyan szerelmi történetet alkotni, ami túlmutat az egyszerű románcon. Tudtam, hogy írni akarok benne Prága rejtelmeiről, és elmélkedni a világunk természetével kapcsolatban. Idővel rengeteg anyagot gyűjtöttem össze, és amikor úgy éreztem, hogy elég, nekiálltam a munkának.

     

    K.: Van személyes tapasztalatod arról, hogyan működnek a tudományos kutatóintézetek?

    H.: Nem, nincs közvetlen tapasztalatom. De egy igazi intézet adta az ötletet, aminek az irodái ugyanabban az épületben vannak, amit a regényben is leírtam. Újságíróként készítettem néhány interjút olyan kísérletekről, amelyeket a könyvben is megemlítek, de a belső konfliktusokról nem volt információm. Ezekről egy barátomat kérdeztem, aki a Tudományos Akadémia egyik intézetében dolgozik. Igazából a hétköznapi hivatali életet írtam le, ami, úgy tűnik, mindenhol hasonló.

     

    K.: Van bármi hasonlóság közted és a főhősnő között?

    H.: Adának teljesen más sorsa van, mint nekem, más a családi háttere, máshogy alakult a karrierje, a szerelmi élete, mindenben más, mint amilyen én vagyok. Ami közös bennünk, hogy milyen megfigyeléseink és elképzeléseink vannak a körülöttünk lévő világról, és az, hogy mindez csodálattal tölt el mindkettőnket.

     

    K.: Mi a legfontosabb üzenet, amit ezzel a regénnyel közölni szerettél volna?

    H.: Meg akartam osztani az olvasókkal a világ és annak rejtelmei, titkai iránt érzett csodálatomat. Meg akartam mutatni, hogyan gondolkozom, és talán egy kicsit befolyásolni őket, hogy másképp tekintsenek a hétköznapinak tűnő dolgokra. A regény fogadtatásából úgy tűnik, ez sikerült is. Az emberek elmesélik nekem, hogyan veszik észre a város minden lejtős utcáját, hogy másképpen tekintenek a hajléktalanokra, és még a Bristol-skálára is hivatkoznak, amikor a kutyájuk egészségügyi problémákkal küzd.

     

    K.: Šumperk valóban olyan furcsa hely? 🙂

    H.: Háromszor jártam ott, de semmi különösebbet nem tapasztaltam. Mégis állandóan furcsa események színtere, és az emberek küldözgetik nekem a linkeket az újabb és újabb történetekről. Éppen múlt héten esett meg, hogy tűz ütött ki egy Šumperk külvárosában lévő házban, és a tűzoltók egy krokodilt találtak bent. Szóval valaminek kell ott lennie.

     

    K.: Ki az ideális olvasója a könyvednek?

    H.: Olyanok, akik szeretnek gondolkodni, szeretnek kérdéseket felvetni az emberi létezésről, az élet értelméről, és válaszokat is keresnek ezekre. Akik hisznek abban, hogy létezik szerelem első látásra. Akik szeretnek nevetni, élvezik az életet és annak sajátosságait.

    A valószerűtlenség elmélete

    K.: Hogy tetszik a magyar borító?

    H.: Szerintem csodálatos, minimalista és okos, esztétikailag is nagyon megnyerő. Sajnálom, hogy nekünk nem jutott eszünkbe Schrödinger macskája, amikor a cseh borítót terveztük.

     

    K.: Min dolgozol mostanában?

    H.: Nemrég fejeztem be egy regényt, ami az üknagymamám emlékiratain alapul. Ő 1898-ban született, Dél-Morvaországban élt, három nővére Bécsbe költözött, ahol gyakran meglátogatta őket. A helyszínek tehát Bécs és Morvaország a 20. század első felében. Egy párhuzamos történetszál is van a könyvben, ami a 2020-as évek első felében játszódik, amikor a fiatal narrátor hónapokat tölt Bécsben a történelmi szereplő nyomait kutatva, majd Prágában, a koronavírus-járvány első kitörésekor. A címe: Európa szíve, és A valószerűtlenség elméletéhez hasonlóan sok reflexiót tartalmaz Közép-Európa történelméről, ezenkívül az Osztrák–Magyar Monarchiáról és a cseh nemzeti karakterről.

     

    K.: Köszönjük!

    A könyv fordítójával, Juhászné Hahn Zsuzsannával készült interjút az alábbi LINKEN olvashatjátok.

  • Könyvajánló – Miha Mazzini: Kitörölve

    A regény alapja valós történelmi esemény. A Szlovén Köztársaság Belügyminisztériuma 1992. február 26-án kitörölt a nyilvántartásból 25 671 embert, a népesség közel 2%-át. Olyan embereket, akik a volt Jugoszlávia tagállamaiban születtek, ám egész életükben Szlovéniában éltek. Tudtukon kívül, előzetes figyelmeztetés nélkül azonnal elveszítették munkavállalási, lakhatási és ingyenes orvosi ellátásra való jogukat, nem utazhattak szabadon, és nem rendelkezhettek bankszámlával. Egy éjszaka leforgása alatt lényegében törvénytelen bevándorlókká váltak. Többségük azóta sem tudta visszanyerni jogi státuszát.

     

    Amikor a szerző megtudta, hogy mi történt, úgy érezte, erről beszélni, írni kell. De mivel mindez még az internet korszaka előtt zajlott, évek teltek el, mire a lakosság számára világossá váltak az események, mert az állami TV csatornákon mindezt nem verték nagy dobra. Amikor Mazzinihez is eljutott a hír, azt gondolta, hogy más írók már biztosan feldolgozták a témát, ő elkésett. Újabb 5 évnek kellett eltelnie, vagyis majdnem 10 év telt el, amikor rá kellett jönnie, hogy még mindig senki nem írta meg ezt a szörnyűséget. Nem született sem regény, sem film, de még egy novella sem a témában. Elsőként a forgatókönyv készült el, de Szlovéniában nem volt olyan producer, aki pénzt mert volna fektetni egy ilyen filmbe. Újabb 5 év sikertelen próbálkozás után úgy döntött, hogy megírja a történetet regény formájában. Végül pár évvel később a filmet is leforgatták. Az eset azonban mind a mai napig tabutéma Szlovéniában. Nem szívesen beszélnek róla az emberek, sőt gyakori, hogy a pórul járt személyeket hibáztatják sorsukért, mondván, biztosan ők tettek valami rosszat, azért jártak így.

    Külön aktualitást kölcsönöz a regénynek a migráció kérdése. Jól tudjuk, hova vezet az, amikor a korábbi barátokat, szomszédokat hirtelen veszélyes migránsoknak kezdik tekinteni, akik csak a bajt hozzák az országra. Akiktől szabadulni kell. Megrázó, hogy még egy 2004-es népszavazáson is, ahol azt kérdezték, hogy vissza kell-e állítani a kitörölt személyek jogait, a válaszadók 96%-a nemet mondott.

    Kitörölve

    A regényben a főhősnő, Zala épp szülni ment a lubljanai kórházba, amikor kiderült, hogy őt is kitörölték. Mivel személyazonossága megkérdőjeleződött, nem vehette magához gyermekét. Sőt, vissza akarták toloncolni szülővárosába, a szerbiai Kragujevacba, ahol csupán élete első 3 hónapját töltötte. Gyermekkora óta Ljubljanában él, akcentus nélkül beszél szlovénul, és szülővárosára nem is emlékszik. Mindez azért történhetett, mert nem nézte aznap a híreket, amelyben arról tájékoztattak, hogy kérelmeznie kell attól az országtól az állampolgárságot, ahol egész életét töltötte. Bizonyítania kell, hogy oda tartozik.

    Mazzini részletesen leírja Zala már-már kafkai küzdelmét a bürokrácia útvesztőiben, hogy visszaszerezhesse gyermekét, valamint saját állampolgárságát. Alaposan megvizsgálja az állampolgári jogoktól való megfosztatás következményeit: Zala semmit nem tud elintézni, egyszerűen nem létezik. Végül egy menekültközpontba kerül, ahol kitoloncolás fenyegeti egy háború által szétszakadt országba, ahol senkit nem ismer.

     

    Noha a nő sorsa a regény végére rendeződik, a történet számos nyugtalanító problémát vet fel. Megmutatja, hogy az ember mennyire kiszolgáltatott lehet saját kormánya önkényes döntéseivel szemben, ami bármikor átlépheti a törvényes és morális határokat, hogy a totális létbizonytalanságba taszítsa az állampolgárait.