A Galaktika Start Könyvek egy új fejezet a Galaktika történetében. Az induló sorozat első négy szerzőjét már bemutattuk egy-egy interjú keretein belül. Most azonban alkotásaikra került a hangsúly. Megjelenő regénye kapcsán, annak világában elmerülve kérdeztük Michael Waldent női szerepekről, vallási kérdésekről és a sors rejtélyeiről.
Az Eshtar több témával is foglalkozik, csaknem egyszerre. Hogyhogy egy könyv (sorozat) öleli fel őket, s nem több?
Három választ is adnék a kérdésre! Először is, ezek a témák napi szinten foglalkoztatnak, szükségszerű, hogy bekúsztak a regénybe is. Másodszor, nagyon szeretném a szereplőket valóságosnak feltüntetni, igazi gondokkal, reményekkel és problémákkal, így ahány karakter – márpedig elég sok van belőlük – annyi kérdéskör fel is merül a történetben. Harmadszor, az emberiség itt csak egy a számos civilizáció közül, akiket a konfliktus érint. S bár nem volt célom a faj összes létező érdekességét, gondját, zsenialitását felsorakoztatni, a teljes képhez érintenem kellett néhány nagyon is aktuális kérdést.
Ráadásul úgy hiszem, az emberek nem bigyókról és dolgokról szeretnének olvasni, hanem tettekről, motivációkról, karakterfejlődésről. Nem véletlen, hogy a nagy franchise-okban is azokat a regényeket dicsérik, ahol a karakter belső válsága jelenik meg, miközben az egyszerű lövöldözős-menekülős sci-fiket kevesebbre tartják… Egyik barátom jegyzi ezekre azt vicces a kifejezést, hogy Action-Fiction.
Szerinted valóban létezhet ennyire ragaszkodó nép saját kultúráját, vallását tekintve, mint az Eshtarban? Ha a Földön él ilyen népcsoport, melyik volna az?
Ezt a kérdést nem lehet az aktuálpolitika érintése nélkül megválaszolni, márpedig én tartózkodnék ettől. De számos népcsoportot meg lehetne említeni, akik küzdenek az identitásuk megőrzéséért. Van, akiknek ehhez nincs szüksége vallási összetartásra, másoknak maga a vallás adja az igazi kovászt, ami összetartja őket.
Van olyan, aki Eshtart istennek tekinti, de van, aki egyszerű, ám határozott embernek, forradalmárnak, vezetőnek. Mitől lesz egy nő erős?
Ugyanattól, amitől egy férfi. Önazonos, önhatékony, és magára veszi a felelősséget. A lényeg az egyenlő lehetőségekben rejlik, amit mindkét nemnek meg kellene kapnia. A nyugati világ már nyitogatja a szemét erre a tényre, de Földünk jelentős részén… szuboptimális a nők helyzete. Van, ahol háziállatként bánnak velük, ez pedig mélyen elkeserít.
Fontos-e egy erős, női karakter egy műben, legyen az film, könyv, stb?
Szerintem elengedhetetlen. Én személy szerint nagyon szenvedek azoktól a filmektől, könyvektől, melyekben a női szereplők csak áldozatnak, háttérnek, célnak, mellékes kellékesnek vannak jelen, főleg úgy, hogy a történelem azt tanítja nekünk: a nők aktív szerepet vállaltak. Néha a háttérből, néha az első sorból, de sosem voltak egyszerű statiszták.
Vittorya sem tipikus női szereplő.
Szereplőnek tényleg nem tipikus. Van néhány testi-lelki adottsága, belekerül olyan élethelyzetekbe, ahol bizonyítani tud, de legbelül mégiscsak egy átlagos lánynak gondolom. Ismerek lányokat, akik ugyanígy helyt tudnának állni, ha ilyen körülmények közé kerülnének!
Igazán attól lesz talán más, mint a hasonló női akcióhősök, hogy nem sebezhetetlen, sőt, egyfajta fogyatékkal él, akárcsak az ötszáz évvel későbbi királynő is. A nagysága talán az, hogy ennek ellenére nem adja fel a küzdelmet. Lelki fronton teljesít igazán jól.
Hangsúlyozod, hogy a nemiséggel is foglalkozol a regényben. Ez miben mutatkozik meg?
Szerelemben, szexben! Ezek természetes, közös igényeink, mégis kevés szó esik róla általában. Én eszköznek használom ahhoz, hogy a karakterek belső életét, lelki dinamizmusát bemutassam. Emellett kultúránk szerves része, tehát ha az emberiségről beszélünk, ezt is érinteni kell a teljes képhez. A szexus mindannyiunk életében jelentős hajtóerő.
Számomra az is fontos volt, hogy a történet negatív hősei is hús-vér emberek legyenek, akik nem holmi őrület, csak más agendák és más erkölcsök szerint cselekszenek, mint az átlag. Attól még ugyanúgy képesek szeretni, és kapcsolatokat kialakítani.
Rohanó társadalmunkban minden percben jön valamilyen informatikai újítás. A regény ugyan a jövőben játszódik, de nincs számítógép, csupán néhány digitális eszköz. Szükséges a jövőben az informatikai modernizálás, vagy anélkül is lehet boldogulni?
Nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen egyéb út létezhet az univerzumban a miénken kívül. Én azt gondolom, hogy egyrészt létezik más, az információs társadalomtól eltérő út is, másrészt ebben nálunk is nagyon komoly újítások válnak szükségessé. Gyakorlatilag elértük a miniatürizálással azt a szintet, ahol már a quantumvilág törvényei uralkodnak, s így elképzelhető, hogy jelenlegi technológiánk zsákutcának fog bizonyulni. Talán megoldás lesz a quantum-számítógép, talán nem. Talán olyan korok várnak ránk, ahol az információ tárolása és átadása nem elektromosság kérdése lesz már. Vissza is fejlődhetünk, felejthetünk el olyan dolgokat, amit soha többé nem kapunk vissza. Az Eshtarban ez be is következik, inkább a felejtés az úr, nem az innováció. Igaz, itt bizonyos személyek céljai is közrejátszanak a világ ilyen irányú fejlődésében.
El tudok képzelni olyan civilizációt, ahol azt a digitális világot, amit mi mindennapinak hiszünk, ők fel sem találják, mert jobb megoldásra bukkannak. Ez olyan lenne, mintha mi a robbanómotort előbb találtuk volna fel, mint a gőzgépet. Ez esetben az utóbbi ki sem alakult volna.
Milyen szerepet játszik a politika a regényben?
Az elsőben kevesebbet, a másodikban és a harmadikban annál többet. Össze kell fognia az emberiségnek, márpedig ez kemény politikai kérdés. Az országok, a népek, a vallások mind-mind ki vannak téve egy sajátos evolúciónak a kulturális környezetben, ahol a túlélésre adaptálódtak. Így valódi kihívás elé néz, aki az egységesség felé szeretné tolni a fajunkat.
Nagyon sajátos módon közelítetted meg a vallás kérdését a regényben. Elképzelhető, hogy a földi vallások is egy időutazó miatt alakulhattak ki? Vagy csupán néhány elszánt ember félreértett valamit, csak úgy, mint Nasa-Reth esetében?
Fel lehet állítani efféle elképzeléseket, de úgy hiszem, a vallások kialakulásának körülményeit, okait és mikéntjét magyarázó elméletek már megfelelő bizonyítást nyertek, Richard Dawkins, Daniel Denett, Michael Shermer és más kutatók munkássága nyomán. Bennünk van, evolúciós előnyünk következménye. Mert nem lehet a civilizáció ilyen szintjére jutni a pozitív megerősítés és a mintakeresés, az okok magyarázásának igénye nélkül. Azonnal legyártjuk a nekünk megfelelő magyarázatot. Ekképpen a Nap volt már isten, volt már hatalmas, lángoló széngömb az űrben, de volt már ívfény is két elektromos pólus között. Most, hogy van rá valódi eszközünk, hogy megértsük, kis túlzással atommáglyának ismerjük. Mindig a technológiai szintünknek megfelelően véltük tudni az igazságot.
Képzeljük el elődeinket! Életrevalóak, találékonyak voltak, ravaszak és óriási potenciál rejlett bennük. De nem tudtak semmit a gravitációról, a bolygókról, a betegségek mibenlétéről, a szél kialakulásáról. Nem értették a tüzet, nem értették a hullócsillagokat, nem értették a hirtelen feltűnő fosztogató hordákat. Nem ismerték az evolúció fogalmát. Soha nem láttak olyat, hogy egy dolog magától jött volna létre. Mindig a fazekas készítette az edényt, a pék a kenyeret. Ekképpen nem tudták máshogy elképzelni: az embert is készítenie kellett valakinek! Egy olyan lénynek, aki annyival komplexebb, hatalmasabb kellett legyen, mint a fazekas az agyagedényhez képest. Magyarázni próbálták a világukat, ahogy mi is. Amíg nekünk manapság – a szó legszorosabb értelmében – keresnünk kell a csodát, addig nekik minden az volt, és ezért semmi sem. Számukra nem volt különbség tudás és intuíció, varázslat és technológia, vallás és mesék, bizonyosság és hit között.
Nagyon erős a gyanúm, hogy minden civilizációalkotó elme szükségszerűen vallásos is. Úgy gondolom, az intergalaktikus háborúk is vallásháborúk lennének, ha lennének egyáltalán… Lehet, hogy csak az az intelligens faj élheti túl saját kifejlődését, amely képes magát feltalálni szekuláris civilizációként?
Válaszolva a kérdésre, szerintem nincs félreértés a vallások körül. Ők pontosan úgy értették, ahogy leírták.
A könyved fantasy és SF elegye. Miért döntöttél e két zsáner vegyítése mellett? Hiszen, amennyire közel, oly távol is állnak egymástól.
Lehetséges, hogy valójában e kettő ugyanaz, csak a nézőpont más? A fantasy főként a varázslattól, a csodáktól és a lényektől lesz az, ami, amellett, hogy vannak a műfajnak tipikus jellegzetességei. De a varázslat mi pontosan? A fizika törvényeinek csodálatos felfüggesztése, vagy kihasználása? Bármi is az, ha kísérleti körülmények között megismételhető, akkor kutatható és leírható lenne, és már oda is van a nagy misztikum. Bármelyik fantasyból lehetne sci-fit faragni… latin neveket a lényeknek, némi techno-halandzsát a varázslat mibenlétének magyarázására, és már kész is!
Az Eshtarban szereplő képességeket maguk a szereplők is tudományosan magyarázható jelenségnek tekintik, persze az eszközük hiányzik hozzá, hogy ezt meg is tegyék. Ezen a határmezsgyén szerettem volna lavírozni. Az olvasó maga döntheti el, hogy vannak-e csodák, vannak-e istennők és istenek. Sőt, kénytelen is az állásfoglalásra! De ha már a könyv zsánerének definiálásánál tartunk, bizonyos részek steampunk kategóriába tartoznak, bár ez inkább a második könyvben jelenik meg. Történetét tekintve nem áll messze a görög eposztól sem…
Korokon átívelő sorsok – szerinted van sors? Ami eldöntetett, annak be kell következni, vagy van egy embernek ráhatása saját jövőjét illetően?
Lehetséges egy ideális út, amit az ember az adottságaival járni tud, és ha ezt meg is találja, lehetne úgy aposztrofálni, hogy „beteljesíti a sorsát”. Azt nem dönthetjük el, mit kapunk az útra, ezt is lehetne sorsnak nevezni, de hogy mit kezdünk vele, az már rajtunk áll.
De még így is van, ami eldöntetett, és be kell következnie. Van az a távolság egy fekete lyuktól, ahonnan már nem lehet visszafordulni.
Szerintem a szerelem is ilyen.
Fotók: Csata Judit
