Amikor elkezdtünk foglalkozni a Fagyott égbolttal, érdekesebbnél érdekesebb témákba botlottunk. Először is ott volt a Jeff Carlson által feltöltött videó, melyben a könyv keletkezéséről mesélt. Felcsigázta kíváncsiságunkat a salzburgi jégbarlang-rendszer, amelyről az író az Europa jeges világát mintázta, így megnéztük magunknak az Ausztria területén elterülő földi csodavilágot. Majd eszünkbe ötlött: most kezdte meg „haláltáncát” a Cassini űrszonda, mely a Szaturnusz rendszer előtt járt a Jupiternél is. A Cassini közvetve foglalkozott az Europával, így az űreszköz 20 éves munkáját foglaltuk össze egy külön cikk kedvéért. Adva volt a következő téma is: beszéljünk egy keveset az Europáról. A téma mindenképp érdekes, hisz a NASA ezen a holdon feltételezné a Naprendszeren belüli földönkívüli életet. Végül elérkeztünk a végcélhoz, újra az Európán vagyunk, de most már a huszonkettedik században, a 2113. évben.
Az emberiség hatalmas mennyiségű pénzt ölt egy felfedező út megvalósításába, melynek célja a Jupiter negyedik legnagyobb holdja, az Europa. A motiváció egyszerű: ahhoz, hogy csillagközi fajjá váljunk, üzemanyagra van szükségünk. Az Europán pedig a vízjégből kinyert anyag segítené meghajtani az űrhajókat, ezzel dinamikusabbá téve a kereskedést, a terjeszkedést az űrben, a Naprendszerben, és ki tudja, egyszer talán azon kívül is.
Azonban egy csapásra minden megváltozott, amikor egy furcsa dolog került elő a masszív jégréteg alól: egy apró bogár elpusztult maradványa. Ezzel bebizonyosodott, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. Majd az emberek kutatócsoportot küldtek a holdra, és megkezdődött az igazi kaland.
Jóval színesebb ez a befagyott világ, mint amennyire az elsőnek tűnhet. A regény főszereplője, Vonnie társai elvesztése után összetalálkozik a naphalaknak nevezett, értelmesnek tűnő, ám állatszerű élőlényekkel. Vonnie nagy nehezen, de megmenekül előlük, s megkezdődik a vita közte és a kutatócsoport között, miszerint jogos-e, ha saját célokra használnák fel ezeket a halakhoz hasonlatos lényeket. Egyelőre nem tudni, hogy az emberi intelligenciához mérve fejlettek-e vagy sem, de Vonnie nem akarja veszni hagyni az óriási felfedezés esélyét.
A regény nagyon pontos tudományos adatokat vonultat fel, sőt a naphalak anatómiája is teljesen valóságosnak hat. Csillag alakú testük nagyban megkönnyíti a mozgásukat a felszín alatt, illetve különleges gesztusaikkal kommunikációjuk is egyértelműnek, logikusnak hat. Látszik, Carlson figyelembe vett minden lehetséges részletet, az égitest jégtakarójától kezdve, a napfény hiányán át, egészen az izolált környezetig.
Mivel mostanában népszerű tendencia a női főszereplők szerepeltetése, azt hihetnénk, Carlson is csak kötelezően tuszkolta bele Vonnie-t a történet középpontjába. Természetesen nem újdonság, ha egy alkotásban nő a főhős. Sőt, láttunk is sok kiemelkedő művet ennek jegyében. Azonban sokszor érezni azt, hogy ezek a szereplők nem elég kidolgozottak, csak üres héjak, vagy nem hitelesek nőként. De Vonnie nem egy sztereotípia, és nem is egy túlságosan kontrasztos, vérbeli kemény csaj. Vonnie egy esendő ember. Egy nő, akit a férfiak igenis kiszorítanak a felelősségteljes munkákból, akinek nem hiszik el, hogy a naphalak értelmes lények, s akinek a kutatásait is megkérdőjelezik. Carlson sikeresen megtalálta az egyensúlyt, és remek női főszereplővel gazdagította a science fiction zsánerét.
Az Europa vad és jeges világa hitelesen van ábrázolva, ajánlott nagy nyári hőségben olvasni, garantálom, hogy azonnal dideregni kezd az olvasó.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy a Fagyott égbolt minden szempontból érdekes regény. Az alapfelvetés újszerűen hat, érdekesek az anatómiai pontossággal bemutatott naphalak, a különleges jégvilágot is hasonló precizitással mutatja be. A regény vége számos nyitott kérdést hagyott, melyekre a két folytatás fog választ adni. Reméljük, hogy hamarosan olvashatjuk őket.
Összegezve tehát Jeff Carlson Fagyott égboltja egy újszerű, izgalmas, kiemelkedően érdekes SF-thriller. A naphalaktól kezdve, a női főszereplőn át, az Europa kutatásának politikai felütéséig minden összefüggésben van egymással. Mindenkinek tudnám ajánlani, aki izgalmas thrillerre vágyik, vagy akit érdekel egy kiváló sztori tudományról, idegen civilizációról, az emberi gyarlóságról, és társadalmunk erős kritikájáról.
A Könyfesztiválra megjelent új kötetünk születésének érdekes története van. A Fagyott égbolt (Frozen Sky) című SF-könyv szerzője, Jeff Carlson maga beszél az alábbi videóban regényéről, s arról, miként jött az ötlet, hogy megmutassa az olvasóknak a Jupiter jeges holdjának, az Európának szélsőséges, ám egyben fantasztikus világát.
Az ihlet az írót nászútján találta meg, mikor Németország és Ausztria gyönyörű tájain barangolt újdonsült feleségével.
A mézeshetek alatt bejárták a világ legnagyobb jégbarlang-rendszerét, ami Salzburg közelében, a háromezer lakosú Werfen falu mellett, a Tennengebirge hegységben található. A látogatás mély nyomokat hagyott Carlsonban. A földalatti jégbirodalom egy igazi csoda, lélegzetelállító látványosság. Az is biztos, hogy nem kell messzire mennünk, ha sci-fibe illő tájakat szeretnénk látni. A barlang májustól októberig várja a turistákat, de a túrához ajánlott még nyár közepén is rétegesen felöltözni.
A 42 km hosszan elterülő Jégóriások Világát 1879-ben fedezték fel. A barlangrendszerben számos különböző jégképződmény megtalálható. Tavasszal az olvadt vízcseppek a repedések között eljutnak a barlang alsóbb szintjein lévő örökös télmvilágába, ahol újra megfagy a víz, ezzel csodálatos új képződményeket hozva létre.
A videóban így nyilatkozik Carlson:
„A Fagyott égbolt ötlete eredetileg onnan származott, hogy a feleségemmel a mézesheteket töltöttük Németországban és Ausztriában. Az egyik nevezetesség, amit meglátogattunk a nagy jégvilág volt. Ez egy figyelemreméltó földalatti katakomba és alagútrendszer, amely földtörténeti korok alatt vájódott ki egy hegy belsejében hóból és jégből. Szerencsénk volt, hogy egyszer csak csak ketten maradtunk a feleségemmel (meg egy idegen fickóval), mert éppen egy tinédzserekből álló csoport jött velünk szembe, akik hangosan nevetgéltek meg kiabáltak, aztán csak mi hárman mentünk tovább. Síri csend volt és sötétség. Az egyik pillanatban az idegenvezető kikapcsolta lámpáját és mi csak hallgattuk az üres mélységet és a sötétséget, ami csendesen visszhangzott körülöttünk.
Visszakapcsoltuk a lámpáinkat, és akkor ott voltak ezek az óriási lepedőszerű jégtavak és hát… lenyűgöző volt. Akkor gondoltam úgy, hogy ebből írok egy történetet, aminek valahogy muszáj lesz ijesztőnek is lennie.
Nagyjából a nászutammal egy időben a Cassini űrhajó épp „készülődött” az űrbe, és azóta is a Jupiter rendszert járja. Az egyik leglenyűgözőbb dolog ebben a rendszerben a bolygó hatodik holdja, az Európa, ami majdnem ugyanakkora, mint a mi holdunk. De alapvetően az Európa nem egy sziklás, köves égitest, hanem az egész jégből áll. Még mindig nem tudjuk biztosan, mi rejtőzhet a masszív jégtakaró alatt. Tudósok úgy gondolják, hogy a tíz-húsz kilométer vastag takaró alatt óceánok húzódhatnak.
Itt jön képbe az én történetem…”
Az elzárt, klausztrofób világok misztikuma úgy néz ki, mindig megihleti az írót, hiszen az áprilisi Galaktikában olvashattuk a Nyomáscímű novelláját, melyben a főhős az óceán mélyére süllyedt családja érdekében.
Máris egy vallomással kell kezdenem ezt a cikket. A Mass Effect várva várt részével két részletben sikerült játszanom. Először sajnos (vagy szerencsére) csak pár órát tudtam vele foglalkozni, így egyértelműen nem tudtam találkozni mindazon problémákkal, amiktől hemzseg az egész internet. Közben számos ráncfelvarrás érkezett a programhoz, de még így is teljesen megosztó az élmény. Hát fogtam magam, és elölről kezdtem az egészet, immáron az új patch-csel kiegészülve, tehát nagyjából úgy kezdek bele a Mass Effect Andromedába, ahogy azt a fejlesztők szerették volna első körben.
Én már nem fogok kitérni a botrányos animációkra, vagy a hordányi bugra, amiket a játék startjánál észrevételeztek a játékosok, hiszen a csapból is ez folyt. Többek között jómagam is tapasztaltam belőlük, hiszen az első benyomásokról mi is beszámoltunk a 10 órás ingyenes próbaverzió során.
Aki kicsit is otthon van a videojáték-ipar világában, annak nem újdonság, ha azt mondom, hogy a Mass Effect Andromeda döcögősen indult. Az újságírók és a játékosok között végtelenül megosztó vélemények születtek: volt, aki szerint az új Mass Effect botrányosra sikerült, akadt olyan is, aki a régi trilógiához hasonlítgatta, de persze rajongók is vannak szép számmal, akik szerint az Andromeda az eddigi legjobb játék. Az igazság valahol e három csoport keresztmetszeténél található.
Miután egy halom foltozgatás kijött a játékhoz, belevetettem magamat az Androméda galaxis világába és elképzeltem, hogy ez az a program, amit a Bioware öt éven át fejlesztett, és amit az EA tripla A-s címként a piacra dobott.
A Mass Effect új etapjának cselekménye még a Mass Effect 2 idejében kezdődik, de csupán egy mondat erejéig. 2185-ben emberek egy kicsiny csapata (kb. húszezer fő) 600 éves útra indult az Androméda galaxis felé, hogy új és élhető planétát hódítsanak meg. A Habitat 7 névre keresztelt bolygót viszont teljesen kizsigerelte a kett nevű agresszív faj. (A miértekre természetesen a játék során kell rájönnünk.) A húszezer fős kolónia így végveszélybe került, hiszen se étel- és energia-utánpótlás nem áll rendelkezésükre az utazóknak. A Pathfinder feladata, hogy élhető bolygót keressen a bátor, felfedező emberek számára. És itt jövünk mi a képbe. Scott vagy Sara Ryder bőrébe bújva, a Habitat 7 felszínén kalandozva próbáljuk összeszedni az információ morzsákat arról, mégis mi történhetett a bolygón, amíg a Hyperion nevű űrbárkán szundítottak cirka 634 évet. Azonban nincs időnk körülnézni, hiszen szinte azonnal belebotlunk az ellenséges kett katonákba, és egy furcsa építmény az előző Pathfinder életét követeli, aki nem mellesleg Scott és Sara apja.
Az apa utolsó kívánsága, hogy az általunk, játékosok által választott Ryder gyermek legyen a következő Pathfinder. Én Scottot választottam, az egyszerűség kedvéért a továbbiakban rá fogok hivatkozni.
Így szakad a nyakunkba az egész Andromeda Initiative összes felelőssége. Scottnak van mit tanulnia: a bárkát igazgató fejesek politikájától kezdve az egyes emberek jólétét is szem előtt kell tartania, miközben csapatával felfedezi és lakhatóvá teszi a különböző bolygókat. Több féle harcmodor közül válogathatunk, Scott páncélzatát és fegyverarzenálját egyaránt fejleszthetjük, de kikutathatunk új fejlesztéseket is, illetve temérdek mellék küldetést elvállalhatunk boldog-boldogtalantól. A fejlesztésekhez természetesen alapanyagok, erőforrások szükségeltetnek, melyeket a bolygók felszínén (vagy űrutazás közben) nyerhetünk ki a Nomad nevű terepjárónk segítségével.
Mindez egyáltalán nincs következetesen tálalva. Valamiért olyan érzésem volt, mintha az egészet rázúdították volna a játékosra. Ami persze lehet azért is, hogy jobban azonosulhassunk karakterünkkel, akinek szintén új az egész szituáció. Hirtelen annyi feladatot kapunk, hogy azt sem tudjuk, melyikkel kezdjük. Először tanácsos a fő cselekményszállal valameddig eljutni, mielőtt kitérünk a különböző mellék küldetésekre, mert könnyedén belezavarodhatunk, amitől feszültté válik a játékélmény.
Ha leküzdjük a kezdeti sokkot, és letisztul a kép, megláthatjuk az Andromeda szépségét. Rengeteg felfedeznivaló várja a játékost, borzasztóan sok teendőnk lesz a galaxisban. A fő történeti szál nem egy gigászi űreposz, mindinkább klisés SF-sztorinak tűnik, de ennek ellenére is élvezetes.
A fejlesztők dolgozhattak volna még a mellékkaraktereken, mert enyhén szólva is üresnek hatnak. Míg a Mass Effect előző trilógiájában tartalmasan elcseverészhettünk legénységünk minden tagjával, az Andromedában úgy érződik, mintha a levegőbe beszélnénk. Sajnos azt látni, hogy nincsenek élettel, ambíciókkal, emberiességgel megtöltve az ember karakterek, de a jellegzetes egyéb fajok, mint a krogan, szalári, turián vagy aszári is vesztettek sajátosságaikból és klisé-halmazokká változtak. Úgy nagyon nehéz a vezető szerepével azonosulni, ha csak azt látjuk, hogy mindent magunkért csinálunk, a többiek meg bólogatnak, vagy egy erőtlen mondatban ellenkeznek véleményünkkel.
Expedícióink során változatos környezetekkel találkozhatunk, nem annyira változatos lényekkel kiegészülve. Lehet utálni, vagy szeretni a játékot, de az vitathatatlan, hogy a felfedezés része kifejezetten nagyszerű és élvezetes.
A Mass Effect Andromeda egyelőre nem jogos örököse az elmúlt évtized egyik legjobb SF-trilógiájának, de látszólag nem is célja, hogy azzá váljon. Más utakon halad, ez valami másnak a kezdete. (Új címként eladva pedig nem biztos, hogy produkált volna ekkora bevételeket.) Bár a program kiadója, az EA biztosra ment. A játék megjelenése előtti utolsó nagy hajrában naponta láttak napvilágot újabbnál újabb játékmenet videók, hírek, képek, vagy vitát keltő információk. Az Andromeda jó eladási számokat tud felmutatni, mondjuk jelenleg a maga nemében nincs is igazán kihívója, de attól még egészen szépen teljesít. De nem olyan szépen, mint annak idején a Mass Effect 3.
Aki eddig habozott és csak a negatív véleményekre adott, s nem vásárolta meg a játékot annak azt javasolnám, gondolja át újra döntését, hiszen a számos új frissítést követően sokat változott a Mass Effect Andromeda. Noha eddig sem volt játszhatatlan, a frame dropok, bugok és animációk sokakat elborzasztottak. Ezeknek a hibáknak már többé-kevésbé végük, lehet, megérdemelne még egy esélyt a játék. Senki ne számítson egyelőre egy olyan kalandra, mint amit Shepard bőrébe bújva élhettünk át, de az Andromeda valaminek a kezdete. Egy új trilógia nyitó darabja, ami azért rendesen meg van pakolva tartalommal.
Összességében a Mass Effect Andromeda egy jogos felháborodást keltő, de kicsit túlzó módon meghurcolt cím. Azonban korántsem olyan rossz játék, mint amilyennek sokan be akarják állítani. Tény, hogy problémás volt a rajt, de manapság (sajnos) ez a tendencia, amihez hozzá kell szoknunk. Vagy vásárlási szokásainkon kell változtatnunk, hogy ne adhassanak ki félkész programokat. Viszont aki egy igazi felfedezős sci-fivel szeretne játszani, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani az Andromedát. Több tíz órányi űrkaland vár minden lelkes felfedezőt a Pathfinder szerepébe bújva.
Április 30-án rajtol el a népszerű Gaiman-regény – az Amerikai istenek – alapján készült ígéretes sorozat. Neil Gaiman korunk egyik legfelkapottabb, már-már kultikus írója, nem is véletlenül. Művei egyszerre szórakoztatóak, lehengerlőek, izgalmasak és frissek. És nem mellesleg „furcsák”. Az író egyszerre játszik több zsánerrel. Legjellemzőbbek a horror, thriller, sci-fi és fantasy jegyek, amik miatt igazán különleges elegyet alkotnak történetei.
Több díjjal is kitüntették, köztük Hugo-, és Nebula-díjat is bezsebelt már. Az 57 éves szerző talán legismertebb regényéből készít Bryan Fuller (Hannibal TV-sorozat, Haláli hullák hajnala) sorozatot, mely az előzetesek alapján elképesztően jó lesz. Noha nem lehet nagyjából másfél percnyi anyag alapján messzemenő következtetéseket levonni, de a színészek kiválasztása, a fényhatások, és úgy igazából minden nagyon passzol a könyv hangulatához.
Szedjük is össze, mik azok a fontosabb dolgokat, amiket eddig tudunk a sorozat kapcsán.
Az első évad egyelőre úgy néz ki, nyolc epizódos lesz, a későbbi szezonok tíz-tizenkét részből állhatnak majd.
Árnyék szerepében Ricky Whittle lesz, akit a The 100 (A Visszatérők) című sorozatban láthattak a nézők. Szerdát pedig Ian McShane alakítja majd. Őt láthattuk már a Dallasban, Columboban, A Karib tenger kalózaiban, de számtalanszor adta hangját animációs filmekhez is. Például a Kung Fu Pandában ő szólaltatta meg Tai Lungot. Szerepelt az American Horror Storyban, az Óriásölő című filmben, illetve a John Wickben is tiszteletét tette. Lényegében legtöbbször rosszarcú bűnözőt, vagy simlis gengsztert játszott. Ha nem is közvetlenül illik majd Szerda szerepéhez, reményeink szerint McShane remekül fog helytállni a karakter képében.
Akinek nem elég a könyv és a sorozat, az képregény formájában is élvezheti az Amerikai isteneket. A Gaiman művéből készült képregény nem régiben jelent meg a Dark Horse gondozásában. Az illusztrációkért Scott Hampton volt a felelős, illetve a füzet megírásában P. Craig Russell munkálkodott.
Április 30-án tehát szemeket nyitva tartani, és figyelni az új istenek összecsapását a régiekkel.
A műsor az amerikai Starz csatorna hálózatán lesz elérhető.
A Metropolis Media gondozásában idén jelenik meg a már trilógiává duzzadt Frozen Sky sorozat első darabja, Fagyott égbolt címmel. A regény Jeff Carlson tollából származik, aki viszonylag későn kezdett el történetírással foglalkozni.
Carlson azon a napon született, mikor először lépett ember a Holdra. Apja ekkor a NASA-nál dolgozott. Anyai nagyapja igazi sci-fi rajongó volt, saját könyvtárában Isaac Asimov aláírásával ellátott Alapitvány trilógiát őrizgetett. Carlson gyerekként kifejezetten mozgalmas életet élt. Lakott Arizonában, Kolorádóban, Idahoban, majd 1997-ben visszatért kaliforniai rokonaihoz. Jelenleg San Franciscoban él családjával.
Kiskorában szeretett focizni, baseballozni, de emellett rengeteget olvasott Frank Baumot, James Michenert, Jean M. Auelt, Stephen Kinget, John Irvinget, Wendy Pinit, John Varleyt és Joe Haldemant.
Jeff már kamasz korában tudta, hogy a világ sokkal nagyobb, mint amennyit szülővárosából láthat. 15 évesen különbözeti vizsgákat letéve otthagyta a kaliforniai középiskolát. Arizonában járt egyetemre, ahol angol irodalomból szerzett diplomát.
Mint oly sok kreatív elme, Jeff élete során rengeteg helyen dolgozott. Mielőtt írással foglalkozott volna, megfordult sofőrként, gürizett nyomdában, pincérkedett, házalt, de telefonos közvélemény kutató, pénztáros és építkezési munkás is volt. Mostanra már „lenyugodott”, afféle otthon író apukává vált, aki szeret képregényeket olvasgatni, South Parkot nézni, vagy moziba járni feleségével.
Kezdetben rövidebb novellák írásával foglalkozott, majd 2007-ben jelent meg regény formában modern kori thrillerje, a Plague Year. Ezt követte két további rész, a Plague War és a Plague Zone.
A trilógiát 2011-ben egy novelláskötet követte, Long Eyes címmel. Rá két évvel pedig az Interrupt című regénye jelent meg.
A 2012-es Frozen Sky azóta két folytatáson is túl van: 2014-ben a Betrayed, és 2016-ban Blindsided címmel érkeztek a sorozat darabjai.
A hazai olvasók idén áprilisban a Frozen Sky-t élvezhetik, végre magyarul. A nemzetközi sikereknek örvendő thriller a Jupiter fagyos holdjára, az Európára kalauzol bennünket, ahol főhőseinkre nem mindennapi kalandok várnak.
Magáról a könyvről megjelenéskor mi is beszámolunk.
Manapság a legjobban keresett zsánerek a videojátékok terén a túlélő és felfedező játékok. Ezek a programok – mint például a Rust, a DayZ, vagy a H1Z1 – mind félkész szoftverek, most viszont egy kész túlélőjáték kerülhet a gépünkre, ha rászánunk 6000 forintot a Steamen. A Phoning Home ezeknek a címeknek a sikeréből akar profitálni, így most egy sci-fi környezetben küzdhetünk a túlélésért egy teljesen ismeretlen és elhagyatott bolygón. Az egészben viszont van egy csavar, mivel az általunk irányított karakter most nem egy élőlény, hanem az ION névre hallgató felfedezőrobot.
Az elhagyatott bolygón, az egyik legtöbbet beszélő társunk az űrhajónk fedélzeti számítógépe, aki nem csak útitársunk, de a játék közben tippekkel is segít, hogy meg ne akadjunk a végigjátszás során. Amikor először megszólal, viccesnek tűnik ez az A.I. , mert mindent robothumorral fűszerez, amit látunk. A kommentárjai és a vicces beszólásai engem a Knight Riderből ismert KITT-re emlékeztetnek. A poénok mondjuk egy-két óra játékidő után elég unalmassá válnak, és az embert az az érzés fogja el, mintha valami favicc-generátort ültettek volna a fülébe büntetésként.
Hajótöröttként az a célunk a játékban, hogy megjavítsuk az űrjárónk telekommunikációs perifériáit, hogy hazaszólhassunk, mert lezuhantunk, és valami oknál fogva nem tudjuk elhagyni a bolygó légkörét. A bolygón különféle portálokkal is találkozunk, amiken ha keresztülmegyünk, különböző témájú környezetekbe kerülünk, mint például havas, hegyes vagy éppen sivatagos területekre. Ez nagyon ismert és ötlettelen módja a környezetváltásnak, a legtöbb felfedező játékban is hasonló módon váltakoznak a területek. A környezet tehát nem dinamikus, ahol hó van, ott mindig is hó lesz, ahol meleg, ott mindig is tikkasztó időjárással kell számolni. Az igazat megvallva, az időjárásbeli statikusság a legkisebb gondja a játéknak, csak érdekes, hogy egy 2017-es túlélőjátékban még mindig nem fordítanak gondot arra, hogy folyamatosan változzon a környezet. Bár ez egy túlélőjáték, igazából az elemekkel nem igazán kell küzdeni, mivel gépek vagyunk. Nem fázunk meg, nem vagyunk éhesek, viszont önmagunk feljavítása az egyik állandó feladatunk a játékban.
A legfőbb ellenségeink a játékban a legyek. Igen, teljesen random helyeken, meglepetésszerűen megtámadnak minket nagy bolyokban járó, kis bogarak, amik mondani sem kell, igen-igen kellemetlen jelenségei a játéknak. Talán nem is kellene őket igazán ellenségeknek nevezni, inkább csak egy kis bónusznak, mivel a játékmenet kifejezetten unalmas, szerintem ezzel próbálták színesíteni a programot. Ha ez valóban így van, akkor meg kell hagyni, borzalmasan mellélőttek ezekkel az ízeltlábúakkal, a harc ellenük igen egyoldalú és monoton. A robotunk mozgása szörnyen lassú és ügyetlen, a mozgási sebessége a főszereplőnknek körülbelül egy csigáéval egyenlő.
Vannak kisebb platformer részei is a játéknak, ahol ide-oda kell ugrálnunk, hogy megkaparintsunk egy-egy alapanyagot, de körülbelül jobban leizzadtam ezeknél a részeknél, mint a Street Fighterben. Bár hozzá kell tenni, hogy nem a koncentráció miatt, hanem mert bosszankodtam, hogy milyen rossz rendszere van az egész ugrálós mechanizmusnak. Az ugrálás nem is nevezhető ugrálásnak, csak valamiféle mini rakétákat kell kezelnünk, hogy elérjünk oda, ahova akarunk. A szökdécselés nem pusztán rosszul kivitelezett, de szerintem még hibás is, többször estem le magaslatokról, annak ellenére, hogy én úgy láttam, hogy sikerült elérnem azt a bizonyos peremet. Így többször fogunk meghalni a rosszul kiszámított akrobatikus mutatványainkba, mint bármibe a játék során.
A játékmenet hasonló más túlélőjátékokéhoz, miközben felfedezünk, különféle alkatrészeket gyűjtünk, hogy helyrehozzuk a hajónkat. Az alkatrészeket mi gyártjuk le, és ahhoz külszíni bányászással kell alapanyagokat szerezni. A környező területet, az egyszerűség kedvéért egy szkennerrel átfésülhetjük, és így könnyűszerrel megtalálhatunk mindent, ami a környezetben van. Bár sokszor kell a szkennert anyagfelismerésre is használni, ami még több vacakoláshoz vezet. Ahogy haladunk a játékban, előbb-utóbb találkozunk egy másik robottal, amit ANI-nek hívnak. Szegény nem felfedezésre készült, így a legkisebb akadályokba is be fog akadni, és nekünk kell áttámogatni, ha azt akarjuk, hogy velünk jöjjön. Szerencsére, ANI-t nem kell félteni, ugyanis valamiért halhatatlan. Lehet majd játék közben sírni fog, hogy haldoklik vagy ilyesmi, ez viszont nem jelenti azt, hogy védelemre van szüksége az elemektől, pusztán a játék tudatja velünk hogy nem vigyázunk megfelelően társunkra. ANI egyébként nem csak az apró, de a nagy akadályoknál is problémát jelent, néha bemegy egy portálon, aztán úgy dönt, hogy visszafordul. Vagy épp néha be is buggol, úgyhogy újra kell töltenünk a játékot, ha folytatni akarjuk.
Bár rendkívül sok negatívum szól a játék ellen, mégis az atmoszférája valami egyedülálló. Az unity alapon futó progi nem nagyon erőlteti meg a gépet, és mégis pompás vizuális élményt nyújt. Nagyon szép a játék, és a környezet is hívogató, mondhatni minden nagyobb domb felfedezésre hívja a játékost. A program az igazi utazóknak készült. Azoknak, akik szeretik a hosszú, eseménytelen autóutakat és az érzést, amikor elgémberedett tagokkal kibámulnak az ablakon. Körülbelül így lehet a legjobban leírni a játékélményt. A játék zenéje nagyon passzol ehhez a menethez, igazán nyugtató, és feltölti az embert békés érzésekkel, miközben ANI éppen a halálba csúszik.
Összességében a játék nagyon középkategóriás. Ha szemmel tartjuk, hogy indie, akkor nagyon jó, viszont az árát sokallom. A tíz órás játékidő sokkal rövidebb lenne, ha gyorsabban menne a robotunk, de valószínű, ez csak azért van, hogy több időnk legyen szétnézni. Hogyha mégis beruház az olvasó erre a játékra, az biztos, hogy egyedülálló élményben fog részesülni, de hogy jó vagy rossz lesz-e ez az élmény, ez teljesen személyiségfüggő.
Robert A. Heinlent, az amerikai születésű science fiction írót nem hiába szokták az SF-triumvirátus tagjaként kezelni Isaac Asimov és Arthur C. Clarke mellett. Heinlein az atyja néhány mesterműnek, mint például a Csillagközi invázió, a Hold börtönében, vagy a tavaly – végre magyarul is – megjelent Kettős csillag. Írásaiban egyszerre elevenednek meg utópisztikus és anti-utópisztikus képek, melyekhez ízléses humor és mesteri leírások társulnak. Heinlein, feltaláló lévén mindig belecsempészte alkotásaiba mérnöki tudását, és mindezt rendkívül olvasmányosan tárta közönsége elé.
1957-ben jelent meg egyik legkiválóbb könyve, Ajtó a Nyárba címmel, mely röpke fejszámolás után idén tölti hatvanadik évfordulóját. És hogy mennyire aktuális a mű hat évtizeddel később? Nos, eléggé, bár számos helyen kacagtató a különbség az író által elképzelt jövő, és saját jelenünk között.
A cikk a továbbiakban cselekményleírást tartalmazhat!
A történet szerint Daniel Boone Davies, a kitűnő feltaláló a robotikában jeleskedik, és szeretne valami világmegváltót létrehozni. Remek ötletei támadnak, s építeni is kezd néhány háztartást segítő gépet. Majd összeáll legjobb barátjával Miles-szal és későbbi jegyesével, Belle-lel, hogy saját vállalkozást nyissanak. Egy bizonyos pontig minden remekül működik, aztán Daniel élete fenekestül felfordul. Belle és Miles rútul elárulja őt, cégétől megfosztják és kisemmizik. Végül a hidegaltatásnak (hibernálás) köszönhetően 1970-ből 2000-be kerül, ahol megpróbálja élete darabkáit újra összeszedni.
Az új évezredbe térve két dolog jár az eszében: munkát kell találnia, és bosszút kell állnia egykori társain. A bosszú édes íze azonban kissé megkeseredik, és Davis letesz a revansról. Ám bármennyire is tetszik neki a 2000-es év, mégis lehetősége lesz visszajutni 1970-be, egy igazi időgép segítségével. Természetesen a projekt titkos, és véletlenek sorozata után jut csak el főszereplőnk a fizikushoz, aki tervezte a gépet, de végül mégis sikerül Davisnek az időutazás. Mindent előre eltervez, miként veszi vissza mindazt, amitől megfosztották. Persze szó sincsen fegyverekről, zsarolásról, vagy bármilyen tettlegességig fajuló összetűzésről. Davis roppant fortéllyal csavarja át a múlt eseményeit úgy, hogy azok neki kedvezzenek a jövőben. A regény végére természetesen a jó elnyeri méltó jutalmát, megpróbáltatásai után megpihenhet, a „gonoszak” fölött pedig nem a főszereplő, hanem maga az élet ítélkezik.
Elsőre hihetnénk, hogy sablonos, klisé alkotásról van szó, de ez az állítás messze állna a valóságtól. Először is, 1957-ben közel nem ott tartott a technika, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni az emberi technológia fejlődéséről, mint most. Minket körbevesz az internet, kijutottunk az űrbe, a telekommunikáció összeköti az összes embert a Földön, közlekedési eszközeink révén pedig sokkal gyorsabban jutunk el bárhová. Nem azt mondom, hogy most száz százalékos bizonyossággal lehet „megjósolni” a jövőt, de könnyebb dolgunk van, mint Heinlein korában. Másodsorban pedig annak ellenére, hogy nem úgy alakult a világ történelme, mint ahogy a szerző elképzelte, attól még nagyon intelligensen van tálalva az egész sztori, meglepő fordulatokkal kiegészítve az izgalmas cselekményt.
Nagy különbség, sőt igazi felüdülés lehet a rengeteg pesszimista jövőképet ábrázoló alkotáshoz képest, mert az Ajtó a Nyárba még ha nem is feltétlenül optimista, azért elég kedélyesen jelezte előre a 2000-es éveket.
Heinlein kiváló történetet tárt elénk hibernálásról, a szabadalmaztatási elvek bürokratikus káoszáról, robotikáról, gazdasági és társadalmi változásokról, időutazásról, mindezt alig kétszázhúsz oldalba sűrítve. Első pillantásra nehezen érthetőnek tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Velős ugyan, de roppant olvasmányos. Heinlein humora egész egyszerűen kitűnő, minden esetben képes elsütni egy-egy helyzetkomikumot, vagy csupán Davis motyog be valami végtelenül szarkasztikus mondatot. Pete-ről, a macskáról pedig nem is beszélve, akit Heinlein már-már emberi tulajdonságokkal ruház föl.
Képtelen vagyok napirendre térni afölött, hogy a regény 1957-es. Ha nem is úgy történtek a dolgok ez alatt hat évtized alatt, mint ahogy Heinlein leírta, valahogy mégis aktuálisnak hat. Kitűnő érzéke volt az emberi természet ábrázolásához, illetve a technikai fejlődésének bemutatásához. Mindezt a Holdra szállás előtt tizenkét évvel.
Az író jó látta az időutazással fellépő paradoxonok lehetőségeit, de még a párhuzamos világok témájával is eljátszott néhány bekezdés erejéig.
Összegezve tehát Heinlein Ajtó a Nyárba című regénye egy olvasmányosan bemutatott, intelligens, időutazós SF, mely nem szégyelli pozitívan elképzelni a jövőt. S amihez hozzátársul egy nagy adag humor, izgalmas cselekmény, változatos, kidolgozott karakterek, tehát minden, ami miatt imádjuk Robert A. Heinlein munkásságát. Hatvan év elteltével is képes lenyűgözni, és ha csak egy pillanatra is, de elképzelhetjük, milyen lenne az ő által megírt jövő, ami már a jelen emberének a múltat jelenti.
Vagy inkább megnéznénk egy hidegaltatás után a harminc évvel későbbi világot?
A No Man’s Sky az idei év legjobban várt játékának számít, és a marketingjének hála több százezer játékos esett neki, amikor augusztus 9-én a piacra került.
Az akció, felfedező és túlélő játék nagyon vegyes, főleg negatív fogadtatása után több száz cikk és youtube videó készült a játék ígéreteiről és hazugságairól, így a Hello Games a sokmilliós bevételével látszólag kámforrá vált.
Az előző hónapban viszont ismét hallhattunk a Hello Games-ről, miszerint beperelték a céget a hamis marketingkampányukért és csalásért. A játékos társadalom figyelhette, hogy lesz-e igazságtétel, és visszakapják-e a belőlük kicsalt 17 000 forintjukat. (Viszonyításképp, ennyiért megkapható a World of Warcraft összes kiegészítője + 1 hónap játékidő.)
A pár hónapos jogi tusa után végül a No Man’s Sky fejlesztőit felmentették, a cég pedig további frissítéseket ígért a játékhoz, és azok terveit be is jelentették.
A legfontosabb igérete a No Man’s Sky-nak a multiplayer volt, viszont megjelenéskor tapasztalhattuk, hogy ha egy helyre ment két játékos, akkor hiába voltak ott a karakterek, nem látták egymást, nem tudtak beszélgetni, harcolni, vagy bármilyen formában érintkezni. A többjátékos mód inkább azt jelentette, hogy ha elneveztél egy bolygót, akkor látták a többiek, hogy te már jártál ott, valamint azt, hogy milyen nevet adtál annak a bolygónak. (Érdekesség: olyan nevű bolygó, hogy Magyarföld, már van.) A mostanában kiadott frissítésben azt is megtehetjük, hogy a bázisunk helyén üzeneteket hagyunk játékostársainknak.
A következő pont, amit nem teljesített a cég a megjelenéskor, a bázisépítés volt. Hamarosan viszont ezt is pótolják. A tervek szerint kiépíthetünk növénytermesztéses gazdálkodásokat az önfenntartásért. Sajnos űrbázisokról szó sincs, tehát ha valaki lemodellezné a Hubble teleszkópot vagy a Nemzetközi Űrállomást, csak ezért nem érdemes megvenni a játékot, mivel erre még mindig nincs lehetőség. Az építményeinknek nagyon szigorú magassági határai vannak, mivel még mindig lehetetlen ütközni az űrhajónkkal, amikor bolygón vagyunk. A modderek viszont már dolgoznak az ügyön.
A bolygón belül jelenleg, ha utazni akarunk, két dolgot tehetünk. Vagy fogyasztjuk a drága üzemanyagot a repülőnkből, vagy pedig felhúzzuk a túrabakancsot. De a legújabb frissítésekben láthattunk modelleket földi szállítógépezetekről is, tehát feltételezhetjük, hogy a közeljövőben akár rallyversenyt is csinálhatunk a barátainkkal egy bolygón, ha arra szottyan kedvünk.
Összességében nem tudom, hogy álljak hozzá most már a Hello Games-hez. Pusztán azért fejlesztik tovább a játékukat, mert nincs választásuk. Vagy teljesítik az ígéreteiket, vagy vissza kell adni a pénzüket, és én nem hiszem, hogy ez jó motiváció egy program megalkotásakor vagy fejlesztésekor. Nyilvánvalóan még mindig lopnak, átemelnek dolgokat a modderektől, és berakják a játékba, mintha az ő ötletük lenne, mindennek pedig még mindig semmi jogi akadálya. A cég még mindig egy feketebárány, és továbbra is nehéz elhinni, amit ezek a srácok mondanak. Ez ugyanaz a „vállalat” (kb. 9 ember dolgozott benne), ami tavaly megígérte, hogy majd elektronokból és protonokból új, egyedülálló atomokat hozhatunk létre, és az egyedülálló anyagokat kedvünkre használhatjuk…
Mindenesetre a fejlesztések már testet öltöttek, szóval lassú léptekkel, de talán egyszer majd a No Man’s Sky lehet fele olyan jó játék, mint más sandbox játékok (pl.: Minecraft), bár ehhez még több évnyi fejlesztésre lenne szükség legalább.
Végszónak annyit tennék hozzá a sci-fi rajongóknak, hogy ne ruházzanak be a játékra. Amikor ezzel játszik a valaki, olyan mintha egy tech-demóval játszana, és sokkal inkább bétatesztelőnek érezheti magát az ember, mint sem játékosnak. Vannak jó sci-fi játékok, amik sokkal olcsóbbak, jobban futnak, több tartalom van bennük, és még élvezetesek is, bár ezek jó része már elég régi játék, tisztában vagyok vele, hogy a téma nincs eléggé kimerítve. Annak, aki mindenképpen sci-fi, túlélő, internetes játékot keres a téli hónapokra, akkor sokkal jobban ajánlom például az Eve Online-t vagy éppen a Star Citizent (bár az eléggé pénzes), esetleg a Kerbal Space Programot, vagy akár a Star Conflictot.
Ha csupán egy szóban kellene összefoglalnom az idei E3 konferenciát, akkor az ez lenne: papírforma. Már ami a bemutatott fejlesztőket, és a kiadók felhozatalának a háromnegyedét illeti. Azonban itt is él a „végül, de nem utolsó sorban” mondás, hiszen a Sony ismételten elkápráztatott minket. De ne rohanjunk ennyire előre, nézzük meg, miket tartogat nekünk az idei és 2017-es év videojáték-dömpingje.
A sort idén az EA nyitotta, mely a kötelező sportjátékai mellett megmutatta nekünk, hogy fog kinézni a már egyjátékos kampánnyal is büszkélkedhető Titanfall második része, valamint betekintést nyerhettünk a Mass Effect Andromeda kulisszái mögé. Azonban a Star Wars rajongóknak sem kell aggódnia, hiszen a Galaxy of Heroes, The Old Republic és a Battlefront folyamatosan frissítéseket fog kapni, illetve az EA közösen dolgozik a Visceral stúdióval egy vadonatúj, elképesztő Star Wars játékon, melyről még nem sokat tudunk.
A konferenciát a Bethesda folytatta, de valljuk be: nem sok újdonsággal lehetett találkozni a bemutatójukon. Viszont erős nyitánnyal kezdtek: remek képsorokon láthattuk a nemrégiben felfrissített DOOM (szintén Bethesda) méltó, és örök riválisát, a Quake Championst. A retro-faktor roppant magas e két cím hallatán, de vajon képesek lesznek visszaadni ugyanazt az élményt, mint amikor kis srácként az informatika terem pazar gépein egymást csépeltük a jó öreg Quake 3 Arénában? Nagyon reméljük!
Továbbá bemutatásra került egy, a The Elder Scrolls világában játszódó kártyajáték is, mely ugyan jól néz ki, de nem biztos, hogy méltó ellenfele lehetne a népszerű Hearthstone-nak. Úgy néz ki, a pár évvel ezelőtti moba-őrületet felváltja a töménytelen kártyajáték, csak ehhez bizony rengeteg innovációra van szükség.
A Skyrim rajongók is örülhetnek, hiszen végre grafikailag felújított változatként fog megjelenni az epikus fantasy program PS4-re és XBOX One-ra Special Edition néven (és végre konzolokon is használhatóvá válnak a végtelen számú modok). A Fallout 4 sem marad frissítések nélkül, felsorolni is sok lenne mennyi mindent fognak belepakolni a poszt-apokaliptikus csodába.
Akadt olyan ízelítő is, amely valóban meglepett a Bethesda bemutatóján. Ez pedig nem más, mint a Prey. A játék első része 2006-ban látta meg a napvilágot, és egy nagyon érdekes űrlényes sztorival büszkélkedhetett, viszont nem emlékszem rá, hogy nagy port kavart volna, vagy népes rajongótáborra tett volna szert. Viszont egy zseniális játékról van szó, ami megérdemelte, hogy a konzol-forradalmak, és PC-s újítások korában is kapjon egy esélyt. A bemutatott rövid videó nagyon érdekesnek tűnt, reméljük, nem sokára még többet megtudhatunk róla.
Miután hosszasan és igen unalmasan ecsetelték, hogy a The Elder Scrolls Online mennyire elképesztően zseniális mmorpg (komolyan, majdnem húsz percig beszéltek a nagy semmiről, és roppant önfényezésbe ment át az egész, pedig egy nyamvadt launchert, és patch-rendszert nem tudnak évek óta megcsinálni – emellett a játék valóban remek), végre láthattuk részleteket a Dishonored 2-ből is. A steampunk hangulatú, osonós FPS fantasztikusan gyönyörű minden mozzanatában. Nem csak új várost kapunk a játék során, de új főhősnőnk is lesz, sőt még alternatív idővonalakkal is babrálhatunk.
A konferencia egyik legérdekesebb bemutatójával a Microsoft állt elő. Pontosabban rengeteg mindent belezsúfoltak az előadásukba, emellett számos izgalmas dolgot láthattunk. Végre játékosok millióinak imái meghallgattattak, és bevezetik a cross playt, miszerint, ha egy programot megvásárolunk például X1-ra, akkor azt játszhatjuk Windows 10-es rendszerünkön és fordítva. Természetesen ez multiplayer alapú játéknál külön remek dolog, így együtt játszhatunk olyan barátainkkal, akiknek egyik-másik platform nincs meg. Emellett betekintést nyerhettünk a Gears of War 4 játékmenetébe is, amely lehengerlően néz ki, és igencsak izgalmasnak tűnik (persze nyilván nem unalmas részt fognak megmutatni egy E3-on).
Láthattunk egy érdekes új címet is, ami a ReCore névre hallgat. A karakterek egyszerre tűnnek aranyosnak és komolynak, a platformer elemekkel dúsított játékmenet pedig egyedinek látszik. Meglátjuk, mi sül ki belőle.
Volt még Final Fantasy XV játékmenet, Division frissítés, Minecraft cross play, Tekken 7, State of Decay 2, Halo Wars 2. Azonban kiemelnék ezeken felül néhány játékot, ami megmozgatta a fantáziámat.
Az első, egy retropunknak tűnő, elképesztően zseniális program. A We Happy Few néhány perce annyira megragadott, mint talán semmi az egész E3-on. Külsőre mondhatnánk, hogy hasonlatos a Bioshock Infinite-re, sőt a sztori mélysége is remélhetőleg arra hajaz majd. Az előzetest nehezen lehet szavakba önteni, beszéljen helyettem maga a videó:
Iszonyatosan gyönyörű videón láthattuk a Battlefield 1-et, amelyre egyszerűen tényleg nincsenek szavak. A dinamikus és élethű időjárások mellett a fegyver- és karaktermodellek, a környezet, a járművek mind-mind fantasztikusan festenek.
Láthattunk még egy mókás kalóz-szimulátort is, a Sea Of Thievest, melyben saját csapatunkkal járhatjuk a tengereket, és kvázi szó szerint legénységgé alakulva, hajónkat kell megvédeni az ellenséges fosztogatóktól, vagy éppen mi támadhatunk meg más játékosok által irányított bárkákat.
Továbbá, természetesen a kártyajátékok sorát is erősíteni kell, nem mással, mint a népszerű Witcher-féle játékkal, a Gwenttel. Érdekfeszítőnek tűnik még a Scalebound című fantasy program is, melyben hű társunk és segítőnk egy sárkány lesz. Sőt, a játékot játszhatjuk együtt, barátokkal, és hatalmas ellenségeket kell közösen legyűrni, persze repülő tűzokádóink asszisztálásával. Rengeteg potenciált látok benne, kérdés, hogy valójában, élesben milyen lesz majd.
A végére két gigász maradt, folytassuk időrendi sorrendben.
A Ubisoft nyitánya – nem túlzás – felettébb kínos volt, már-már én éreztem magam kellemetlenül a táncoló zsiráf és miegymás miatt. A harminc esztendős Ubit idén is, immáron ötödjére Aisha Tyler színésznő képviselte, aki marketing szempontjából tökéletes, csak az egész előadás bűzlik az előre begyakorolt szövegektől, kínos beszólásoktól, és megbeszélt meglepődésektől. Ettől eltekintve a Ubisoft pazar bemutatót dobott össze, essünk is neki:
Nagyon szép gameplayt láthattunk a Ghost Recon Wildlandsből, de úgy egyáltalán az egész játék jónak tűnik, meglátjuk megjelenésre mi marad ebből.
A kedvenc részem a zseniálisan őrült South Park bemutató volt. A The Fractured But Whole (hihetetlen, hogy be merték vállalni ezt a szójátékot, valamiért mindig röhögnöm kell tőle) cselekménye ott veszi fel a fonalat, ahol a Stick Of Truth-nál véget ért. Ugyanúgy mi alakítjuk az új fiút, Douchebaget, de rá kell jönnünk, hogy fantasy szerepjátékozni már nem menő, így szuperhősökké kell avanzsálnunk. A sokat mondó gameplay-videók mellett a sorozat készítői, Trey Parker és Matt Stone maguk mesélnek a játékról, ami annak ellenére is, hogy előre lefixált interjú volt, kimondottan jó sikerült. Az új South Park ugyanolyan elmebetegnek tűnik, mint elődje, de ezért is szerettük annyira. A sztorija pedig, mint mindig, ezúttal is aktuális lesz. A Cartman által megformál Coon egy egymilliárd dolláros szuperhős franchiset akar létrehozni, de közte és társai között hatalmas mélységben bemutatott jellemváltozások kerülnek előtérbe, emiatt kialakul két hőscsapat között a polgárháború (bizony).
Star Trek rajongók figyelem! A virtuális valóság már tényleg elérhető bárki számára, és ahogy az annak idején a mozgásérzékelős (Kinect, Wii, Move) szoftvereknél volt, most is elöntik a piacot a különféle címek. Így kerül szóba a Star Trek Bridge Crew VR, melynek lényege, hogy VR szemüvegen keresztül, barátokkal közösen irányíthatunk egy űrhajót. A legénységben mindenkinek nagyon fontos szerepe van, így mindent tökéletesen kell csinálni, hogy a küldetés sikerüljön.
Fantasztikus videón mutatták be a For Honort is, amely egyszerre tűnik fantasynak, és „egyszerű” történelmi kalandjátéknak. A játékmenet és irányítás egyedi, a küzdelmek izgalmasak és autentikusak, a hangulat pedig magával ragadó.
A decemberben érkező Assassin’s Creed mozihoz is mutattak némi ízelítőt, mely nem kevés akciót ígér a nézőknek, de mellé reméljük társul egy épkézláb történet is. Idén egyelőre új AC játékot nem jelentettek be, de a Ubit ismerve még mindig aggódok egy Assassin’s Creed: The Movie: The Game eshetősége miatt.
Végül a Ubi a Watch Dogs 2-vel zárta műsorát, mely a számos újítás mellett sok mindenben megteremti majd elődje hangulatát. Lesznek drónjaink, a hekkelés sokkal kiterjedtebb lesz, tehát minden téren továbbbővül a repertoárunk. Viszont idebiggyesztek még egy Kis testvér áthallást, mert időközben kiderült főszereplőnk vezetékneve is, így teljesen: Marcus Holloway. Családneve pedig kis híján anagrammája a Yallownak. Ennyi véletlen már nincs.
Zárjuk a sort az egész E3 talán leglenyűgözőbb bemutatójával: a Sonyval. A cikk elején megemlítettem a papírforma jelenségét, ami az eddig felsorolt fejlesztőkre is kiadókra igaz volt, egy-két meglepetéssel tarkítva a nyilvánvaló felhozatalt. A Sony pedig berobbantott az egészbe, és leszállította a 2016-os E3 legerősebb bemutatóját.
Kezdjük azzal, hogy szimfonikus zenekar adta a hangulatot majdnem az összes bemutatott játék videója alá. A libabőr elkerülhetetlen volt. Elsőre máris mélyvízbe dobtak minket, mert valami fenomenálisan gyönyörű játékmenetet kaptunk a God Of War legújabb részéből. Kratos hosszú szakállat növesztett, gyereknevelésbe kezdett, de közben akad ideje brutális szörnyeket mészárolni. Majd bemutatták a Days Gone névre keresztelt poszt-apokaliptikus zombis programot, amely úgy tűnik akár a Last Of Us méltó utódja is lehet.
Végre idén megjelenik a már évek óta fel-feltűnő The Last Guardian is.
Szintén új IP-vel folytatták a sort: Horizon Zero Dawn. A Föld pusztulása után a gépek vették át az uralmat bolygónkon. Ezek jobbára állatszerűek, és iszonyatosan szépen kidolgozottak, megnyerően kreatívak. A megmaradt emberek törzsbe tömörülve próbálnak túlélni. Főhősnőnk segítségével kalandozhatunk majd a veszélyes és gyönyörű tájakon, harcolva a számos különféle robot-állattal. Hangulatra egyszerre tűnik poszt-modernnek és kőkorinak.
Ismét érdekes új cím: Detroit – Become Human. Egy android nyomozó/túsztárgyalót alakítunk, kinek döntései nagyban befolyásolják a későbbi játékmenetet. Nincs jó, vagy rossz döntés, minden reakció mást eredményez, amitől roppant izgalmasnak hat az egész.
A PSVR friss megjelenése kapcsán rengeteg virtuális valóság játékot mutat be a Sony: idén összesen ötvenet. Az E3-on sem hagyták unatkozni a VR rajongókat. Bemutatták a Resident Evil VII-et, Star Wars Battlefront X-Wing VR-t, Final Fantasy XV VR-t, illetve a Batman Arkham VR-t. Mind-mind nagyon lenyűgözőnek tűnik, tehát hamarosan nem árt beruházni egy virtuális valóságba kalauzoló szemüvegbe.
Láthattunk egy tömény Call Of Duty: Infinite Warfare gameplayt, aminek az első pár perce frissítően hatott, de utána valahogy magától unalomba fulladt az egész.
A Sony bemutatójának legvégén besétált a színpadra a videojáték-rajongók élő istene, az ex-Konami vezérigazgató, Hideo Kojima. A tömeg egyszerűen megőrült, állva tapsolták a férfit, aki megilletődve csak ennyit tudott mondani: „Yes, I’m back.” Ettől persze a közönség tényleg az őrület határán táncolt, majd’ egy percig üdvözölték a Metal Gear atyját. Végül bemutattak egy elképesztő ízelítőt a Kojima Productions jóvoltából, ami a Death Stranding címet viseli. A program érdekessége, hogy a főszereplő nem más, mint Norman Reedus, azaz a The Walking Dead sztárját, Daryl Dixont alakító színész. A játékról magáról gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg, de az a néhány képsor, amit láttunk, gyönyörűen kidolgozott volt. Hatalmas kíváncsisággal várjuk, mit készített nekünk Kojima úr.
Nos, nagyjából ennyi lenne a 2016-os E3 konferencia legjava. A cikk a teljesség igénye nélkül készült el, igyekeztünk a legfontosabb SF és fantasy címeket összeszedni, de emellett olyan játékokat is megemlíteni, melyek az elkövetkezendő időszakot meghatározzák majd.
