Pacific Rim: Uprising lesz a címe a 2013-as, Guillermo del Toro által rendezett sci-fi film folytatásának, mely egyrészt minőségben köröket vert az új Godzillára, másrészt pedig iszonyú jó robot vs szörny összecsapásokat mutogatott a vásznakon. A Pacific Rim főszereplői közt olyan arcok voltak, mint Charlie Hunnam a Sons of Anarchyből, Idris Elba, aki hamarosan A setét toronyban játssza Rolandot, illetve Ron Pearlman. Az Uprisingot már nem del Toro rendezi, a készítő ugyanis lepasszolta a filmet Stephen S. DeKnightnak, aki olyan sorozatokon dolgozott, mint a Spartacus franchise, a Daredevil, a Smallville, az Angel, vagy éppen a Buffy. A 2018 februárjában érkező Pacific Rim 2 egyik főszereplője a tavalyi év nagy felfedezettje, John Boyega lesz – róla alább mutatunk egy hivatalos képet -, a színész Az ébredő Erőben szerzett magának nevet, nem is alaptalanul.
A film történetének részletei egyelőre nem igazán ismertek, ezért is nagy szó, hogy megmutatták az első képeket az Uprisingban feltűnő jaegerekről. Így hívják ugye azokat a brutális gigarobotokat, amelyek a Pacific Rimben harcoltak a kaijuknak nevezett szörnyekkel. Egy biztos, a Transformers szériának lenne mit tanulnia del Toróéktól, ugyanis ami a kamerakezelést, a brutalitást, a látványvilágot és nem utolsósorban a történetet illeti, a Pacific Rim nem csak a Godzillánál lett jobb, de Optimus Prime-ékkal is feltörölte a padlót.
A zseniálisra sikeredett Fargo sorozat alkotójától, Noah Hawley-től érkezett az FX csatornára a Légió (Legion) című sorozat, melyet idehaza a FOX mutatott be. Az új Marvel produkció különlegessége, hogy nincsenek benne köpenyes-maszkos jótevők, csak egy fura fickó, akinek fogalma sincs, hogy szimplán elmebeteg vagy pedig szuperképességei vannak. A Légió középpontjában David Haller áll, aki az X-Men képregényekben Charles Xavier fia, a legerősebb mutáns valaha, az FX adaptációja azonban a karaktert teljesen új vágányra tereli. Igazából, ha az embernek nem mondják, akkor nem is annyira egyértelmű, hogy a Légiónak köze van az X-Menhez.
Jó, persze a mutánsokat emlegetik, de inkább egy pszichedelikus rémálomról van itt szó, hiszen a főhős különféle idősíkokban mozogva képtelen eldönteni, hogy ami éppen vele történik az valóságos-e. Ez egy csomó nézőt elkergethet a Légió közeléből, azonban a pilot epizód olyan vizuális elemekkel gyönyörködtet, amilyeneket utoljára talán az NBC-s Hannibalban láthattunk. A Légió képi világa ugyanis zseniális, az ember a 67 perces játékidő alatt többször is felkapja a fejét a bravúros megoldásokra. Ráadásul egy bollywoodos mozdulattal egy ponton a szereplők még táncra is perdülnek. Mindössze ennyire lett abszurd a FOX kezében lévő új Marveles sorozat.
De hát mit is várunk? A Légió jó része egy elmegyógyintézetben játszódik, ahol David összetalálkozik egy olyan nővel, aki ki nem állhatja, ha hozzáérnek. Persze, hogy belészeret és ezt a kis kalandot nem fogja mindenki túlélni. A sorozat nagyon ügyesen játszik azzal, hogy egy megbízhatatlan narrátor játssza a főszerepet, így igazából az is megkérdőjelezhető, hogy a diliházas jelenetek valóságosak-e. Vagy hány százalékuk az. A főhős ugyanis tudathasadásos és az ebből fakadó képességei se egyértelműek. Az viszont igen, hogy a „sidekickjét” alakító Aubrey Plaza lubickol a szerepében és a David szívszerelmét alakító szőkeség, Racher Keller is igazi felfedezés lehet sokaknak. A Légió egyszerre tud futurisztikus lenni és retro, miközben teljesen elborult karaktereket láthatunk, akik azt se tudják, hol vannak.
Aztán persze bejön egy kormányas szál is, akik tudják, hogy milyen veszélyes mutánssal van dolguk, de David képességei itt az elején még eléggé homályban maradnak. Mondjuk egy jó kis testcsere, illetve némi tányércsattogtatás és emberreptetés is bejátszik a képbe. A Légió pilotja iszonyú misztikus és hagyja a nézőt a sötétben botorkálni, de egy egész jó akciójelenetben lerántják a leplet arról, hogy a különleges képességű emberek igenis léteznek. Sőt, olyan mintha megkapnánk Charles Xavier női megfelelőjét, de erről nyilván majd a későbbi epizódok alapján tudunk bővebben nyilatkozni.
Eddig a kritikusok jó része a Netflixen futó Daredevilt vagy a Jessica Jonest emlegette, amikor formabontó szuperhősös sorozatokról volt szó. A Légió azonban borítja az asztalt, de erősen. Egyelőre ez a legegyedibb Marveles széria, ami a piacon van. És éppen azért szerethető a produkció kezdése, mert nem erőlteti a maskarákat, nem puffogtat olyan kliséket, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár. Hanem igyekszik megbotránkoztatni, sőt helyenként a frászt hozni az emberre. Elég arra a kövér lényre gondolni, aki meg-megjelenik Davidnek és aki elképzelhető, hogy a főhős egy gonosz személyisége, aki ha felszínre tör, akkor akár főgonosz is lehet még a karakterből. Légió ugyanis a képregényekben nem egy jó arc, igazi antihős.
A készítők ezzel a sorozattal elég kemény fába vágták a fejszét, ugyanis rengetegen menekülni fognak a nem konvencionális történetmesélés miatt. De igenis merni kell újítani, másképp olyan produkciókkal leszünk elárasztva, mint a DC-s Arrow vagy Supergirl. Valljuk be, ezek minőség szempontjából eléggé bénák. A Légióban nem lesz benne Rozsomák, se más jól ismert X-Men, ugyanis az FX újdonsága egy alternatív világban játszódik. Ez pedig azért jó, mert kísérletezésre adhat teret a készítőknek. A Fargóból kiindulva nagyon jó kezekbe került a széria, azon a szérián ugyanis helyenként erősen lehet sírni, olyan drámai és vicces egyszerre.
A Légió esetében a castingot nagyon eltalálták, a karakterek kellően elmebetegek, furák, de azért szerethetőek is. A Légiót játszó Dan Stevens pedig nem az a kigyúrt, atletikus, háztetőről háztetőre ugráló szuperhős. Hiszen maga se tudja, hogy mire képes. Az meg még a kanyarban sincsen, hogy kitalálja, mit kezdjen az erejével. A Légió képileg rettenet szép, váratlan megoldásokkal teli van, a készítőknek egyedül arra kellene odafigyelniük, hogy a sztori ne legyen ennyire csapongó. De úgy tűnik, ez az első olyan Marveles adaptáció, amely kinézi a közönségéből, hogy szájbarágás nélkül is élvezni tudja a produkció absztrakt világát. Ennek meg csak örülni lehet.
És a Légiót látva csak egyért fohászkodhat az egyszeri néző. Hogy Bryan Singert íróként többet ne engedjék komolyabb szerepkörben az X-Men franchise-hoz.
Új előzetes érkezett a Netflix retro sci-fi sorozatához, a Stranger Thingshez. Ezzel együtt pedig az is kiderült, hogy 2017 október végén, azaz Halloweenkor láthatjuk a 2. évadot.
A rövid, új előzetes az előző tematikájához illeszkedik, most már konkrét jelenetekkel. Ahogy azt korábban megírtuk az új részek nem egy új történetet fognak bemutatni, hanem az előző szezon történéseit fogják továbbszőni: Mi lett Will Byersszel, miután visszakerült a mi világunkba? Mi is a kutatóközpont konkrét célja? Röviden, lesz bőven alapanyag a folytatáshoz, ami reméljük, képes hozni az első etap színvonalát. Vagy akár túlszárnyalni is azt.
Egy biztos: a sorozat nem feledkezett meg védjegyéről, ahogy azt az Entertainment Weeklyn megjelent kép is igazolja.
Már a negyedik évadával tért vissza az egyik legjobb jelenleg futó sci-fi sorozat, a The 100. Vicces is lehetne, hogy épp egy tinidrámát emlegetünk olyan produkciók helyett, mint mondjuk a Doctor Who vagy a Frequency. De tény, hogy a The 100 körökkel előzi bármelyik vetélytársát. (Megjegyzés: A Westworld és a Black Mirror nem számít annak, azok más szinten mozognak.) Annak idején a pilot első néhány percében még húzhatták a nézők a szájukat, hogy na, megint egy coming of age sztori, teli szép emberekkel, de a csavarok és a jól felépített karakterfejlődés elhallgattatta a kétkedőket. Az elmúlt szezonban ott maradt abba a The 100 története, hogy a City of Light emberei belebuktak küldetésükbe, de Lexa is meghalt, így a 13. klán, azaz az égből érkezett Skaikru jó nagy slamasztikában találta magát.
A nagy cliffhanger, ami után várhattuk egy ideig a The 100 folytatását az volt ugye, hogy 6 hónap múlva az egyre növekvő radioaktivitás mindenkit meg fog ölni. Harcolni, egymással vesződni így teljesen felesleges is lehetne, csakhogy Clarke-ék belső körén kívül ezt senki nem tudja. Így tehát elkezdődnek a belső viszályok, hogy ki vezesse a koalíciót, mi legyen az égből jöttekkel, de egyébként mindenkin órási poszttraumatikus sokk van. Hiszen nem könnyű azért feldolgozni, hogy be voltak zárva egy kvázi Mátrixba és erőnek erejével toborozták a City of Light új lakóit. Erről a virtuális valóságról kiderült, hogy olyan mint egy bunker, ahova az emberek lementhették volna a tudatukat, miközben a való világ alaposan elpusztul. Na, de ebből semmi nem lett, a gonoszt legyőzték, Jaha meg próbálhat megbirkózni a lelkiismeretével, meg a törzsek gyűlöletével. Jól le is köpködik amúgy.
A főszereplők nagyjából ott tartanak, ahol eddig. Clarke a nőjét siratja, Bellamy nagyjából helyrejött azután, hogy a Pike vezette fanatikus klubból kilépett, Octavia továbbra is Xénát játszik, aki a mellékszereplőknek drukkolna, az meg örülhet neki, hogy Monty végre becsajozott – ő az, aki kétszer is kinyírta az anyját a 3. évadban -. Raven okosabb lett, mint volt, Murphy pedig továbbra se tudja, hogy melyik oldalt válassza. Látszik, hogy a The 100 készítői jól felépítették a karaktereket, a legtöbbnek még a nevét is tudja az egyszeri néző, ami manapság nem mindennapos. Az egyik legérdekesebb dolog talán, ahogy felépítették, hogy Octavia butuska jónőből igazi harcos lett, illetve, hogy milyen természetesen hatott, hogy Clarke leszbikus. Van egy csomó sorozat, amelyeknél ez zavaró, mint például az Aranyélet, ahol a karakterépítés miatt furcsán hathat egy-egy ilyen nagy kitárulkozás, de a The 100-nél szerencsére nem kerítettek nagy feneket a dolognak.
Az évadpremier leginkább a traumával foglalkozott, illetve a politikával, de azért a vérengzés se maradt ki az első negyven percből. Inkább olyan volt ez, mint a tavalyi szezonfinálé meghosszabbítása. De nem baj az, a The 100 esetében megszokhattuk, hogy mindig új probléma, új felállás várja a szereplőket. Ez jó, mert kevés sorozat tud ilyen szinten felfrissülni évadról évadra. Attól nem kell tartani, hogy a The 100 unalmas lesz, ellenben adni kell neki 2-3 résznyi időt, hogy az igazi probléma és irányvonal megmutassa magát és kibontakozzon később. Ezt mindig megéri kivárni, hiszen ez a CW, a legkisebb amerikai országos csatorna egyik legminőségibb produkciója. A The 100-et tényleg érdemes elkezdeniük még a legvérmesebb sci-fi rajongóknak is, nem fog csalódást okozni.
Nyilván a következő részekben a fő átívelő szál az lesz, hogy meg kell előzni a 6 hónap múlva érkező világvégét, de az már a rész végén látszott, hogy a probléma elképzelhető, hogy a vártnál hamarabb kinyír mindenkit. Ezenkívül nem igazán lehet tudni, hogy kinek milyen irányt vesz majd a sztori. Ennek meg csak örülni lehet, hiszen a Trónok harca is azért lett olyan népszerű, mert a könyvolvasókon kívül senki nem tudta megtippelni, hogy ki lesz a következő, aki meghal. A The 100 esetében is valami hasonló a recept, ráadásul háttérként ott van az egy apokalipszist már túlélt világ és annak átrendeződött társadalma. De jesszumpepi, rögtön jön a következő világégés, lesznek itt még izgalmak.
A The 100 negyedik évados premierje korrekt iparosmunka volt, hozta a megszokott minőséget, bár a nagy fordulatokra nyilván még várni kell. Nem lenne rossz, ha ezt a produkciót is úgy adnák ki, mint a Netflix sorozatokat, mert lassan telik az az egy hét, mire ideér a folytatás.
Mindig is akartál egy drónt, de nem volt meg rá az összeg, hogy egyet magadtól is kipróbálj? Ne csüggedj! Nemsokára megérkezik egy szimulátor, ami pont ezt teszi lehetővé, és még többet is. Idén ugyanis jön a D.R.O.N.E. című játék, amivel nem csak kipróbálhatod a drónos repülést, hanem lövöldözhettek is barátra-ellenségre egyaránt.
A játékon belüli trailer nagyon pörgős, és látványos harcot ígér, ahol kisebb arénákban mérhetjük össze a légierőnket másokéval. A készítők azt ígérik, hogy az akciódús játék egyáltalán nem úgy fog kinézni, mint a Call Of Duty, vagy bármelyik repülő szimulátoros játék, mert a high-tech szerkezetek mozgása nagyon egyedülálló, és szokatlan annak, aki még nem irányított ehhez hasonló gépeket. Sajnos nem lehet nagy ütegekre számítani ezeken a szerkezeteken, de ettől még nem fognak spórolni a robbanásokon, és amúgy sem a kaliber számít, hanem hogy hogy használod.
A programban mindenki testre szabhatja majd a saját drónját, többféle fegyverrel és taktikával lehet majd játszani. Lesznek lassabb, de erősebb, és gyorsabb, de sérülékenyebb szerkezetek is, amelyek közül választhatunk. Megválaszthatjuk, hogy kamuflázsolt gépezetet akarunk vezetni, vagy inkább valami rózsaszín kis repülőt, hogy megmutassuk, nem félünk semmitől.
Nem pusztán pusztíthatunk a játékban, a legfrissebb hírek szerint ugyanis a játékosok önmaguknak is készíthetnek majd pályákat, hogy a gamerek a saját elképzeléseik szerint vadászhassák le egymást. Nagyon érdekes, hogy egy játékfejlesztő cég belátta, hogy egy öt fős dizájner csapat nem gondolhat mindenre, és nem elégíthet ki minden elvárást a pályák terén, így egyszerűen odaadják nekünk a lehetőséget, hogy olyan legyen a játék, amilyennek mi akarjuk. A legtöbb játékban, ahol ekkora hatalmat adtak a játékosnak, működött ez az ötlet, mindez viszont ad egy rizikófaktort is a játék sikerességéhez, mivel ha nem lesz felkapott, nem lesznek pályák sem.
Egy biztos, a játékmenet egy káosz lesz, még jobban, mint más lövöldözős játékokban, mert nem csak elölről meg hátulról, hanem minden elképzelhető térdimenzióban lőhetnek majd az ellenfelek. Reméljük, tényleg jönni fog a játék, és nem hagynak minket cserben a készítők.
Egyelőre semmilyen módon nem lehet hozzájutni a D.R.O.N.E-hoz. Támogatni viszont lehet kickstarteren, bár ez is mutatja, hogy milyen rizikós, hogy egyáltalán ki fog-e jönni a szoftver. A trailer minősége és a készítők játékosbarát hozzáállása viszont derűs jövővel kecsegtet. Egy biztos, eddig nem láttunk még jó programot, ami ezekkel a repülő gépszörnyekkel szórakoztatta volna a játékosközönséget.
Brian Herbert, Frank Herbert, a Dűne írójának fia ma jelentette be Twitteren, hogy Denis Villeneuve fogja rendezni az új Dűne-filmsorozatot.
Már tavaly novemberben felröppentek a hírek arról, hogy ezúttal Legendary Pictures kísérli meg Frank Herbert híres sci-fijének, a Dűnének az adaptálást. A projekttel kapcsolatban már korábban is felmerült az Érkezés rendezőjének, Denis Villeneuve-nek a neve, azonban most erősítették meg hivatalosan is: a Blade Runner 2049 után Villeneuve belevág a filmsorozatba. Reméljük, végre elkészülhet az a Dűne-film, amire minden rajongó várt.
A Legendary Pictures nem az első stúdió, ami megfilmesítené a Dűnét. Sokan emlékezhetnek rá, hogy volt egy filmprojekt, amelyben olyan nevek dolgoztak volna, mint Ridley Scott, Alejandro Jodorowsky és H. R. Giger, de végül idő és pénz hiány miatt ez a próbálkozás elbukott. Később, 1984-ben David Lynch filmesítette meg Herbert művét, de a technikai kivitelezés mai szemmel itt-ott hagy némi kivetnivalót. Legutoljára 2002-ben készült egy minisorozat John Harrison rendezésében, ami a maga idejében SyFy egyik legjobban értékelt programja volt.
Kíváncsian várjuk, Villeneuve mihez kezd a Dűne világával.
Január 24-én megérkezett szerkesztőségünkbe a MetaGalaktika 12, ami Argentína science fiction irodalmát veszi górcső alá. Legújabb kiadványunkban olyan híres argentin szerzők műveit olvashatjátok, mint Jorge Luis Borges, Carlos Gardini, Eduardo Goligorsky, Angélica Gorodischer, Ana María Shua – csak hogy a legfontosabbakat említsük. Egy rövid cikksorozat keretén belül pedig most megismerkedhettek az itthon jól vagy még kevésbé ismert írókkal. Gardini után az argentin sci-fi olyan íróját mutatjuk be, aki sajátosan értelmezi a science fictiont: Eduardo Goligorsky.
Goligorsky sci-fis munkássága főleg novellákból áll, melyeknek többsége antológiákban jelentek meg. Ezek közül a legjelentősebb A la sombra de los bárbaros (A barbárok árnyékában, 1977). A kötet az író 1965 és 1972 között született műveit tartalmazza, melyekben a civilizációt és a barbarizmust állítja szembe egymással. A kötetben megjelenik az utópikus múlt és a barbároknak számító emberek idealizálása, azaz a nemes vadember (noble savage) téma.
A la sombra los bárbaros is mutatja, hogy Goligorsky írásairól általánosságban elmondható, hogy a történet mellett jelen vannak sajátos elképzelései a zsánerről. A tudományt elég tágan értelmezi: szerinte a sci-fiben nem csak a technológiai fejlődésről és annak hatásairól, hanem a társadalomról, gazdaságról, politikáról és magáról az emberről is beszélnünk kell. Úgy gondolja, hogy a science fiction a lehető legjobb eszköz, amivel ilyen témákat kifejthetünk, mivel a sci-fi a társadalom allegóriája, az ember lehetőségeinek feltérképezése. Novelláiban így olvashatunk olyan változatos témákról, mint az ember küzdelme a szabadság megőrzéséért, a fejlett technika rossz célra való felhasználásáról és az ezt követő regresszió, az elidegenedés jelensége, a tudományos tökéletesedés következményei. Goligorsky számára még fontos a pszichológia is, ami több novellájában is központi szerepet kap, mint például a „Los divanes paralelos” (A párhuzamos szófák, 1966) –ban, ahol szatirikus allegóriában mutatja be, hogy a televízió és a média miként veszi át az emberek fölött az irányítást. Nagyobb figyelmet kapnak az emberi érzelmek az „Olaf y las explosiones” (Olaf és a robbanások, 1966), ahol a férfiak emóciók nélküli, programozott aggyal rendelkező robotokká válnak, a nők pedig a technológia zsarnokság elleni lázadókként és az emberi értékek védelmezőiként jelennek meg.
Az ember közeli témák mellett Goligorsky szereti felhasználni a sci-fi sablonjait, a lehető legkreatívabb módon. A MetaGalaktika 12-ben olvasható „Ők” (Ellos, 1967) című novellában is egy ilyen formabontást láthatunk. A történetben idegenek érkeznek az emberek közé, céljuk a társadalom megsemmisíése. Az emberiség veszélyeztetői lassan szivárognak be világunkba, nem közvetlen harcban tervezi elpusztítani azt. Érdekes módon, későbbi írásaiban a földönkívüliek már nem a kegyetlen behatolók, hanem a jó megtestesítőiként jelennek meg, maga az űrutazás pedig a menekülés eszközévé válik. Mindenesetre a még ma is (vagy megint aktuális) témáiról híres Eduardo Goligorsky „Ők” írása tökéletes betekintést ad különleges sci-fi életművébe.
Igaz, hogy az Oscar-díjátadó egyik legnagyobb reménysége a Kaliforniai álom című, 14 kategóriában jelölt musical, mégis érdemes kiemelni, hogy a főbb kategóriákban bizony 2016 egyik legjobb sci-fije, az Érkezés (Arrival) is ott van. A korántsem hétköznapi inváziós filmnek a Fegyvertelen katonával és a Moonlight című kritikuskedvenccel is farkasszemet kell néznie, ha el akarja vinni a Legjobb filmnek járó szobrocskát. De az Érkezés rendezőjét, Denis Villeneuve-öt Legjobb rendezőnek is jelölték, ott olyan nevek sorakoznak még, mint Mel Gibson és Damien Chazelle. Az Érkezés amellett, hogy mély és a közönséget megérintő története volt, a nagy csaták hiánya ellenére is felkeltette a látványért rajongók figyelmét. A film a Legjobb fényképezés kategóriáján belül is ott van a legnagyobb esélyesek között. A technikai díjak közül a Legjobb vágás kategóriában található még meg az Érkezés, valamint produkciós dizájn kategóriában is nyerhet Villeneuve drámája. Az Érkezést két hangkategóriában is felsorolták emellett, a Legjobb hangalkotás, a Legjobb hangkeverés és a Legjobb adaptált forgatókönyvek listáján is ott van a mű.
Az egyedüli fájó hiány, hogy Amy Adams neve nincsen felsorolva a Legjobb színésznők között. Az Érkezés sztárja nagyon odatette magát a filmben, már csak azért is meglepő, hogy elfelejtették Adamset, mert az ugyancsak 2016-os Éjszakai ragadozókban is jól játszott.
Az Érkezés eredeti szerzője, Ted Chiang napjaink egyik legjobb novellistája egyébként, aki informatikusként végzett, idén lesz 50 éves és amellett, hogy igazán mély sci-fi történeteket ír, még kuriózumnak is számít, ha épp alkot. Ugyanis az író arról híres, hogy rettenetesen ritkán ül neki egy-egy sztorinak. Az első novellája 1989-ben jelent meg, és habár alkotásai Hugo, Nebula és több más díjat is értek neki, mégis Chiang mindössze 15 novellát írt, mióta dolgozik.
Az Érkezés rendezője, Villeneuve az Oscar-jelölések publikálása óta már nyilatkozott is, a következőt:
Épp emésztem, hogy az Érkezés 8 kategóriában esélyes, felváltva iszom a kávét és a pezsgőt. (A filmkészítő hagyományosan meghívja stábját az Oscar-jelölések kihirdetésekor palacsintázni és iszogatni – A szerk.) Amiatt viszont csalódott vagyok, hogy Amy Adamset kihagyták, ő vitte a hátán a filmet.
Az, hogy az Érkezést ennyi kategóriában jelölték, arra enged következtetni, hogy Hollywoodban igenis szeretik a csendesebb sci-fiket. Amellett, hogy a Zsivány Egyes-féle háborús filmeknek is megvan a létjogosultságuk.
Ha szétnézünk a többi jelölt között, érdemes még megemlíteni, hogy a Legjobb animált filmek között esélyes a keleti misztikummal operáló Kubo, aki még nem látta, az nézze meg gyorsan. Ez a film 2 jelölést tudhat magáénak. A legjobb kosztüm dizájnok között ott a Harry Potter előzménye, a Fantastic Beasts and Where To Find Them. A jól sikerült sminkekért a Suicide Squad és az új Star Trek is díjat kaphat. A legjobb filmzene kategóriában esélyes az Utazók, de Jennifer Lawrence-ék a produkciós dizájn kategóriában is birokra szállnak, többek közt a Fantastic Beastsszel. A Legjobb hangkeverés kategóriájában újfent ott van a Kubo és itt nyerhet díjat a Zsivány Egyes is.
Az Oscar-jelöltek teljes listája itt olvasható el, érdemes, mert van magyar jelölt is. A Sing című rövidfilm. Hajrá!
December közepén nézzük a mozikban a Star Wars VIII-at, melyet a Looper készítője, Rian Johnson rendez. Nagyok az elvárások, hiszen Az ébredő Erő folytatása afféle új „Birodalom visszavág” lehet a szériában. De akkor se fogunk panaszkodni, ha a Disney egy, a Zsivány Egyeshez hasonlóan formabontó epizóddal lepi meg a közönséget. A 2017-es Star Wars filmben még Carrie Fisher is látható lesz, a 60 évesen elhunyt színésznő jeleneteit még nyáron felvették. A VIII. epizód címe pedig nem lesz más, mint:
Star Wars: The Last Jedi
Itt van, tessék, megérkezett. Lehet ízlelgetni. Az biztos, hogy a magyar verzió Az utolsó Jedi(k) lesz, a Star Wars esetében nem szoktak ilyesmivel bravúroskodni a fordítók. A bejelentés egyébként twitteren jött, a film pedig ott veszi fel a fonalat, ahol Az ébredő Erő abbamaradt. Azaz, hogy Rey elvitte Luke Skywalkernek az apja kék fénykardját. Kezdődhet tehát a jedikiképzés, a geek világ már alig várja. Ha pedig itt tartunk, jöhetne lassan a trailer is.
Január 17-én került nyomdába, és várhatóan 24-én érkezik meg szerkesztőségünkbe a MetaGalaktika 12, ami Argentína science fiction irodalmát veszi górcső alá. Legújabb kiadványunkban olyan híres argentin szerzők műveit olvashatjátok, mint Jorge Luis Borges, Carlos Gardini, Eduardo Goligorsky, Angélica Gorodischer, Ana María Shua – csak hogy a legfontosabbakat említsük. Egy rövid cikksorozat keretén belül pedig most megismerkedhettek az itthon jól vagy még kevésbé ismert írókkal. Gorodischer után az argentin sci-fi egyik legaktívabb és legtermékenyebb íróját, Carlos Gardinit mutatnánk be.
Carlos Gardini 1982 óta ír, emellett pedig rengeteg angol klasszikust (pl. William Shakespeare, Henry James, Charles Dickens), továbbá az SFF irodalom nagyjait (pl. Dan Simmons, Ursula Le Guin, Isaac Asimov stb.) fordította le spanyolra. Első igazi sikerét a „Primera línea” (Frontvonal) című történetével érte el, amiért Premio Círculo de Lecteres-díjjal tüntette ki a két zsűritag, Jorge Luis Borges és José Donoso (Csapjunk egy nagy murit, Határtalan vidék). A Falkland-szigeteki háború után született novella egy igazi megrázó történet a fronton harcoló katonák életéről, amit a szürreális ábrázolás mód tesz még emlékezetesebbé. A „Primera línea” később legalább két science ficion antológiába is bekerült.
Egy ilyen debütálás után Gardini munkáit egyre nagyobb és nagyobb érdeklődéssel kezdték figyelni. Két könyvével, a Mi cerebro animal (Állati agy, 1983) és a Jugos malabares (Zsonglőrmutatvány, 1984) ismét kivívta a szakma figyelmét . Az első egy gyűjteményes kötet, a másik pedig egy vidámparkban játszódó regény, ahol Gardini több furcsa lény vagy tárgy (pl. tükör, szfinx, szellemvasú stb.) szemszögéből meséli el a különös park mindennapjait. Az elbeszélővé előlépő tárgyak gyakoriak az író életművében. A legjobb argentin sci-finek tartott regény, az El Libro de la Tierre Negra (A feketeföld könyve, 1993) narrátora például a címben szereplő fekete könyv. A nem mindennapi mesélő szavain keresztül megismerhetjük a nyelv erejét és a szavak építő és pusztító jellegét. Az El Libro sorozat második része, az El Libro de las Voces (A szavak könyve, 2001) szintén egy könyvet állít középpontban: egy szekta tagjaihoz olyan könyv kerül, ami képes mindent rögzíteni, ami elhangzik annak közelében. A regény nemzetközi siker lett és Gardini másodjára nyerte meg vele a Premio UPC sci-fi versenyt (először a Los ojos de un dios en celo írásával nyert). A sorozat zárókötete, az El Libro de la Tribu (A törzs könyve, 2001) kicsit szakít a könyves tematikával, hisz inkább tekinthető vámpír történetnek, mint sci-finek, de az előző két részre jellemző ötletekkel teszi hasonlóan érdekessé.
A furcsa ötletek és komoly társadalmi témák jellemzik Carlos Gardini írásait, amelyek még friss műveiből, mint a vallást és nők elleni erőszakot tárgyali fantasy, a Vórtice (Örvény, 2002), vagy a weird fiction elemeivel operáló Triptico de Trinidad (2010) sem hiányoznak. Nem hiába tartják a legprominensebb sci-fi írónak Argentínában. Azt a különös élményt, amit írásai adnak a MetaGalaktika 12 -ben található „Eksztázis” című novellájában tapasztalhatjuk meg.
