Címke: sci-fi

  • Idegenvezetés a széthullt Európában – Embercsempészek

    Január 22-én érkezik Dave Hutchinson regénye, az Embercsempészek. Második regényében egy mikro államokra esett Európába vezet minket, ahol a határok közötti áthaladást egy nemzetközi titkosszolgálat biztosítja. Az Európa alkonya sorozat első részét a kritikusok John Le Carré kémregényeinek és Christopher Priest sci-fi történeteinek fúziójának tartják, hangulatban pedig Kafkát és Len Deightont idézi.

    A regény angol borítója (Solaris kiadó)

    Az Európa alkonya első része, az Embercsempészek (Europe in Autumn) 2014-ben jelent meg először a Solaris kiadó gondozásában. A regény zajos sikert aratott, Dave Hutchinson pedig megkapta első rangosabb elismeréseit: Arthur C. Clarke-díjra jelölték a Legjobb regény kategóriában, szűkített listára jutott a Locuson és a John W. Campbell-emlékdíján, 2015-ben pedig a British SF Association díjára. A következő részt 2015-ben adatta ki Europe at Midnight címmel, a legutóbbi kötet, a Europe in Wintert pedig 2016-ban.

    Az első részben Rudit ismerjük meg. Az észt származású szakácsnak nincs más vágya a világon, mint kitanulni a főzés tudományát. Viszont ez nem könnyű feladat egy olyan Európában, ahol az országhatárok naponta változnak, új államot alapítani a legnagyobb business, egy szomszédos országba belépni pedig még érvényes útlevéllel is igazi tortúra. A jelenlegi állapotok áthidalására alakul a Coureurs des Bois titokzatos „futárszolgálat”, hogy segítse a fontos csomagok, információk vagy épp emberek csempészését A államból B államba. Rudi egy véletlen incidens következtében felkelti a szervezet figyelmét, majd „hobbit” ajánlva felkeresik és beszervezik.

    A sorozat három része
    A magyar borító (Gáliczki Tímea munkája)

    Rudi nem tudja, mibe is keveredett valójában, amire Hutchinson bőven rájátszik regényében, hiszen az olvasót is hasonló tudattalanságban tartja egészen az utolsó fejezetig. Az Európai Unió felbomlását követő időszakot részletesen ismerteti, így képbe kerülünk az új világ szabályait illetően, de magából az eseményekből Rudinál többet sosem tudunk meg. Hutchinson külön kihívja az olvasót, amikor szinte fejezetenként vált nézőpontot, és futárunkat úgy kell felismernünk a határ előtt várakozó sorban vagy épp egy elhagyatott havas vidéken. Így a történet kicsit a sorozatokból már jól ismert mystery boxra emlékeztet: egy ötlet köré épít ki rejtélyeket az író, majd szép lassan elvezeti az olvasót/nézőt a megoldáshoz. Hutchinsonnál a doboz belsejéhez vezető út egy szórakoztató és elborzasztó idegenvezetés a széthulott Európába, ahol a „a becsapódó ajtók szimfóniája hallatszott mindenfelé” (28. o.). Mint jövő, kétségbeejtő, főleg aktualitása miatt, viszont mint a történet mögé épített háttérvilág élvezet olvasni. Legyen szó Londonról, Párizsról vagy Krakkóról, Hutchinson bármely helyszínen képes megteremteni az autentikus hangulatot. Az első részben főleg Kelet-Európában járunk, és ehhez hűen a könyv oldalain megelevenedik Hrabal vagy akár a magyar irodalomból jól ismert közép-kelet-európaiság.

    Dave Hutchinson számos előd és zsáner elemeiből merít (legjobban a kémregények köszönnek vissza nála), majd ezekből alkot valami teljesen egyedit. Bemutatja be az alternatív európai jövőt, megvezet, játszadozik velünk, a legvégén pedig teljesen meglep.

    Ha szereted a kémregényeket, vagy olvasnál még Prist műveihez hasonló könyveket, akkor Dave Hutchinson a te íród!

    Webshopunkból 20% kedvezménnyel rendelhető.

  • Időutazós film lesz a Bosszúállók 4. része?

    A Bosszúállók: Végtelen háború című legújabb, Marvel-féle team-up film tavasszal bemutatkozik a magyar mozikban is, a sajtó azonban már azt találgatja, hogy a filmsorozat 4. részéről vajon miért titkolnak el ennyi részletet. A 4. Bosszúállók rész forgatása nemrég fejeződött be, úgy tűnik, hogy olyan eszközt is bevetnek majd a főszereplő szuperhősök, amire az eddigi világmegmentő kalandokban nem igazán láttunk precedenst. Ez pedig egy időgép lehet.

    Vigyázat, lehetséges spoilerek következnek!

    11 év alatt rengeteg történetet és még több hőst mutatott be nekünk a Marvel, nem kevesebb, mint 17 filmben, a Bosszúállók 4 pedig egy ciklus vége lesz. Persze addig érkezik még a Black Panther, a Végtelen háború, az Ant-Man and The Wasp és Captain Marvel önálló kalandja is. A találgatások azóta kezdődtek meg, hogy a 2019-re tervezett végső felvonás forgatásáról képek kezdtek szállingózni. Ezeken Thort láthattuk, hosszú hajjal, most pedig Amerika Kapitányról érkeztek fotók, amelyeken Chris Evans szakáll nélkül, a régi jelmezében látható.

    Vajon sima flashbackekről lenne szó csupán?

    A képeket közelebbről megvizsgálva, a színészek kezén látható egy-egy ugyanolyan kütyü, amelyet látva a filmes szaksajtó rögtön arra a következtetésre jutott, hogy itt bizony időutazásról van szó. Ráadásul a képeken nem csak a fiatal Amerika Kapitány látható, de ott van mellette Ant-Man is, aki ezekben az időkben konkrétan még nem létezett, a Scott Lang-féle verzióban.

    Mindemellett nagyon úgy tűnik, hogy több, már elhunyt szereplő is visszatér a Bosszúállók 4-ben, így a brutális módon elhalálozott Crossbonest is viszontláthatjuk. Nagyon úgy tűnik, hogy itt már többről lesz szó, mint sima visszatekintésekről. Az MCU a Doctor Strange-féle varázsvilág után újabb irányt vesz, mégpedig az időutazással. De vajon ez lenne Thanos legyőzésének kulcsa? Azért utaznak vissza a Bosszúállók a múltba, hogy a fiatalabb Steve Rogers segítségét kérjék, mert a kegyvesztett szuperkatona fűbe harap a Végtelen háború történései során? Hamarosan kiderül.

  • Hosszú idő után ismét hírek érkeztek a Halo tévésorozatról

    Öt év telt el azóta, hogy utoljára érdemleges híreket hallottunk a nagysikerű Halo játék sorozatos adaptációjáról.

    A Halo az egyik legismertebb sci-fi lövölde, ahol az emberiség és egy idegen szövetség közötti harc zajlik, a játékokban a Master Chief nevű szuperkatona és társai kalandjait kísérhetjük figyelemmel. A játék főként Xboxon teljesített jól, az eladásokat tekintve, a Microsoft egyik húzócímévé vált az évek során. A Halo széria kulturális hatása egyes szakírók szerint olyan nagy, hogy a Star Wars franchise-éval vetekszik.

    Már sokan kongatták a vészharagokat, hogy nem lesz a sorozatból semmi, de a feldolgozást készítő Showtime illetékesei megtörték a csendet és bejelentették, hogy minden rendben, készül a játék tévés feldolgozása.

    A készítők, David Nevins és Gary Levine szerint nagyon elégedettek leszünk az új sorozattal. A forgatásokat nem más, mint Steven Spielberg felügyeli, így kétségünk sem lehet afelől, hogy jó kezekben van a produkció. Korábban olyan alkotók bicskája tört bele a Halo-ba, mint Peter Jacksoné, akinek a Halo Chronicles projektjét még 2009-ben törölték.

    A sorozat készítése már-már paródiába illik, mivel több éve csak annyit mondanak, hogy a tervek szerint „halad, most ismét csak egy „nagyon jó lesz” ígéretet kaptunk… egy jó kis trailer helyett.

    Az új széria nem csak a hardcore rajongóknak fog szólni, hanem az átlag tévénézőknek is, az lesz a célja hogy minél többen megismerjék az akciódús Halo univerzumot.

  • Aki realista szemmel néz a jövőbe – Dave Hutchinson

    Új év, új írók. És persze új könyvek.

    Januárban – ahogy azt már bejelentettük egy korábbi cikkünkben – két könyvet adunk ki: Daniel Godfrey Új Pompeji-jét és Dave Hutchinson Embercsempészek című regényét. Az új hónapban ezen két íróval foglalkozunk és az ő munkásságukat járjuk körül a kisprózától kezdve a nagyszabású regényekig. Első cikkünk Dave Hutchinsont és 2009-es kisregényét, az Időtágulást mutatja be.

    Az íróról
    Dave Hutchinson 1960-ban született az angliai Sheffieldben. Egyetemi tanulmányait a notthinghami egyetem amerikanisztika szakán folytatta, de közben már írt és publikált. Első írása, a Thumbprints 1978-ban jelent meg, ezt különböző gyűjteményes kötetek követték (Fool’s Gold, Torn Air és a  The Paradise Equation) egészen 1981-ig, amikor egy időre visszavonult az írástól és újságíróként kezdett dolgozni. Huszonöt éves pályafutása alatt főleg Dundee-ben dolgozott a helyi Weekly Newsnál és a Dundee Couriernél.

    Dave Hutchinson

    Tíz éves kihagyás után 1997-ben visszatért az íráshoz és a fantasztikumhoz. Ebben az évben publikálta az Interzone márciusi számában „The Trauma Jockey” című elbeszélését. Ezt követte 2000-ben a Galaktika 333 XL-ben is olvasható „Tir-na-nOg”. Később ebből az időszakából származó írásait az As the Crow Fliesba (2004) gyűjtötte össze. A novellákat hamarosan egy regény is követte: 2001-ben megjelent Hutchinson első hosszú prózai műve, a The Villages. A történet középpontjában a fiatal Tim Ramsey áll, aki szeretne valami nagyot alkotni. Erre lehetősége is adódik, még ha nem is úgy, ahogyan azt elképzelte: nevetségesen alacsony fizetésért, de részt vehet a Lonesome Charley Productions készülődő, London bombázásáról szóló dokumentumfilmjének munkálataiban. Azonban a projekt kezdete előtt eltűnik a cég vezetője és titkárja. Tim egyedül marad az értetlenkedő szponzorok, behajtók és rendőrők hadával szemben. A fiú végül útra kel, hogy pontot tegyen az ügy végére, és megkeresi eltűnt főnökét.

    A regénnyel különösebb sikereket nem ért el Hutchinson, de a benne taglalt időhasadásos elmélet figyelemre méltó és gondolatébredsztő. A szakmai figyelmet a 2009-es Időtágulás hard SF kisregényével érte el. Egy kolonizált bolygó alapítóiról szóló írása 2010-ben kisregény kategóriában jelölést kapott a British SF Associationtől. A következő siker se váratott magára sokáig: Hutchinson 2014-ben megírta Európa alkonya sorozatának első részét, az Embercsempészeket, amiben a mikro államokra töredezett Európa mentén szövi izgalmas történetét. 2015-ben több díjon is jelölést kapott a Legjobb regény kategóriában: Arthur C. Clarke-díj és a British SF Association-díj jelöltlistájára is felkerült. A következő rész, a Europe at Midnight (2015), ami már egy Jim nevű férfi szemszögéből mesél a szétesett Európáról felkerült a The Kitschies geek blog 2015-ös jelöltlistájára, a British SF Association-díjat pedig ismét megnyerte. A harmadik, Europe in Winter pedig 2016-ban jött ki, ami az első részből megismert Rudi életét meséli tovább.

    Dave Hutchinson a tavalyi évben sem pihent, egy újabb kisregénnyel, az Acadie-val örvendeztette meg olvasóit. A történet szerint egy csapat ember elhagyja a Földet, hogy megtalálják számukra az igazi utópiát, ahol szabadon foglalkozhatnak testükkel és kiteljesíthetik genetikai potenciáljukat. A kísérletek sikerrel járnak, azonban ezt a Földről nem nézik jó szemmel. Az Arcadie pozitív kritikákat kapott a kritikusoktól és írótársaktól, köztük George R. R. Martintól és Roger Zelaznytól.

    Időtágulás:
    Az Időtágulás először 2009-ben jelent meg a NewPress Con-nál, magyarul pedig a Galaktika 333 XL számában olvashatjátok. Az elbeszélés főhőse Neil Hanson, aki azon négy kolonizáló egyike, akik elsőként jutottak el egy Föld-szerű bolygóra, majd élhetővé tették azt. Az évek során hősökké váló emberekből már csak ketten – Neil és Raul – élnek, de ők is egymástól messze és némi haragban. Azonban Raul mégis ráveszi régi barátját, hogy visszatérjen közös bolygójukra, a Reith-ra: olyan baj közeledik, ami veszélyezteti az új otthon nyugalmát.

    Hutchinson kisregényét Eric Brown a bevezetőben core genre stuff-nak, azaz – mondhatjuk így – ízig-vérig zsánerműnek nevezi, ami minden zsánerolvasó igényeit kielégítheti. Ha a science fiction szóösszetétel két tagját – science (tudomány) és fiction (fikció)  – vesszük, Brown állítása teljesen megállja a helyét. A science részt a Push-technológia bemutatása szolgálja, amivel Hutchinson a csillagközi utazás jelenlegi problémáit oldja meg fikciós síkon. Az új technikával az emberiség képessé vált a fénysebességnél gyorsabb utazásra, ezzel a Föld-típusú bolygók elérhető távolságba kerültek – persze, ha az utazni vágyó rendelkezik elegendő anyagi forrással ehhez. Azonban egy hátránya van a technológiának: az utazás során időtágulás következik be. Így például ha egy utazás 3 hónapig tart, egy ember életében 70 év is eltelhet. Ennek ellenére is a Push-technológia virágzik, és aki teheti, hasznot húz belőle.

    A fiction, azaz történeti rész is újdonságként hat a pozitív hősökkel és űrkalandokkal megtűzdelt művek mellett. A Reith alapítói, Raul, Neil, JJ és Laura nem hősök, hanem egyszerű hétköznapi emberek, akiket nem hajt más, mint az unalom. Elárvult, de mesés gazdagságban élő fiatalok ők, akik valamit kezdeni akartak magukkal. A vezéralaknak tűnő JJ hatására (ő találta ki, hogy vegyenek egy Push-hajtóműves űrhajót és utazzanak el vele) valósították meg elképzelésüket, amiből ismét győztesként jöttek ki: sikeresen kijátszották a kolonizációra vonatkozó földi törvényeket és meggazdagodtak, majd kiskirályként éltek az új bolygón. Reith történelmében nemzeti hősökké, bizonyos kultúrákban pedig istenné váló emberek nem mások, mint jövőbéli aranyásók, unatkozó kincskeresők – legalábbis Neil elmondása szerint. Fontos, hogy az ő szemszögéből ismerjük meg a Reith meghódításának történetét, ugyanis a Reith-en élő sziklalakók, Raul és az ő utódainak jelenléte és fontos szerepük ellenére is az Időtágulás leginkább Neil Hansonról szól. A Reith igaz történelmét is egyfajta gondolatfolyamként leírt visszaemlékezésekből ismerjük meg, miközben a jelen idejű történésekben fokozatosan látjuk, Neil hogyan néz szembe múltbéli démonaival. Ezzel az írói technikával Hutchinson egyszerre mesél az űrkolonizációban rejlő lehetőségekről (pl. kifizetődő beruházás) és egy ilyen eseménynek a személyi szinten látható következményeiről. Ezzel ad egy realista élt is kisregényének, ami egy fantasztikus jövőt tár elénk (valóra válnak jelenkori ambíciós terveink, elképzeléseink), de közben nem feledkezik meg az új, felmerülő problémákról sem. Ráadásként pedig kapunk egy csavaros kalandot is.

    Az Időtágulásban jól látszik, mit várhatunk Dave Hutchinson műveitől: szinte mérnöki pontossággal kidolgozott tudományos hátteret és történetet és megfelelő mélységgel rendelkező karaktereket. Nem túl pozitív, de nem is túl negatív az általa bemutatott jövőkép, inkább realista: bízik a technológia fejlődésében, de nem vak, látja az azzal járó hátrányokat, és azt is, a személyes életünket miként fogják ezek érinteni.

  • Black Mirror 4. évad részről-részre: Még mindig az ember a technológia legnagyobb ellensége

    Charlie Brooker sorozata, a Black Mirror egy komoly tisztelgéssel kezdte a szezont, hiszen egy Star Trekre hajazó epizódot kaptunk évadnyitónak. Erről írtunk külön kritikát, érdemes megnézni a részt, nem hiába kezdett el terjedni a médiában az a pletyka, hogy a USS Callister saját spinoff szériát is kaphat. A Black Mirror maradék öt része se okozott csalódást, ellenben a készítők újfent megmutatták, hogy hiába halad előre őrületes tempóban a technológia, a felhasználók, azaz az emberek egyszerűen nem tudják ésszel használni az újításokat. Mindig valami brutális vége van annak, ha olyan kütyüket használunk, melyek megelőzik a korukat.

    Rögtön a második felvonásban, az Arkangel című epizódban megerősítik ezt nekünk Brookerék, hiszen egy korántsem hétköznapi felnövéstörténetet láthatunk 1 órában. A történet főszereplője egy anyuka, akinek a kislánya elszökik a játszótérről, a szülő pedig, hogy kontrollálni tudja a kicsit, afféle GPS-t tesz a fejébe. A dologban a legnagyobb csavar az, hogy innentől kezdve first person nézetben láthatja is a nő, hogy mit csinál a gyerek, ez pedig a tiniévek közeledtével, amikor beindulnak a hormonok, hirtelen terhessé válik… mindenki számára. Az Arkangel című epizód szépen feltérképezi, hogy mit jelent a magánszféra, és hogy bizony ha a kölykök felnőnek, el kell engedni a kezüket, hadd repüljenek ki a családi fészekből. Értékelés: 8/10

    A Black Mirror harmadik része, a Crocodile rendkívül vegyes kritikákat kapott, hiszen egy, a skandináv krimik hangulatát idéző történetről van szó. Itt egy építésznő a főszereplő, aki egy múltban elkövetett bűnt próbál elfelejteni, de amikor egy biztosítási szakember a nyomába ered egy olyan készülékkel, mely vizuálisan képes képernyőre vinni egy-egy emléket, iszonyú lavina indul meg. Talán ez a Black Mirror egyik legmegrázóbb része, még úgy is, hogy rögtön a sorozat pilotjában egy politikust arra kényszerítettek, hogy meghágjon egy disznót. A Crocodile formabontó, habár helyenként lassú és leül, nehéz nézni, ennek ellenére a végjáték kárpótol a megpróbáltatásokért. Na, persze korántsem happy enddel. Értékelés: 7/10

    Kijelenthető, hogy a 4. évad eleje részről-részre egyre borúsabb és depresszívebb, ezért is jó, hogy összehozták nekünk a készítők a Hang the DJ-t. Ebben a mai Tinder-generáció csetléseit-botlásait láthatjuk, azzal az extrával, hogy a társkereső fiatalok számára egy applikáció mondja meg, hogy mennyi időt kell együtt tölteniük. Ezek alapján aztán egy algoritmus kiszámolja a tökéletes match-et, akivel aztán lehet élni, amíg a halál el nem választ. Kellett az évadba egy ilyen, romantikus sci-fi vonal is, már csak azért is, hogy kapjon némi feelgoodot az egyszeri nézőközönség. Értékelés: 9/10

    A Metalhead ezzel szemben a posztapokaliptikus világok rajongóinak kedvez, ez a rész robotkutyákkal, világégéssel, fekete-fehér fényképezéssel és egy adag Terminátor-hangulattal jelentkezik. Az ötödik epizód egy menekülés története, egy olyan világban, ahol a rémségek elől egyszerűen lehetetlen elbújni. A készítők elmondása alapján gondolkoztak azon, hogy nem csak fekete-fehér, de még némafilmes stílusban is mesélik el a Metalheadet, a végeredmény azonban így is közel tökéletes lett. A feszültség rettenetes, a színészi játékba se lehet belekötni, simán újranézős részről van szó. Értékelés: 9/10

    A Black Mirror évadzárója egy meta-epizód lett, melybe valószínűleg olyan sztorikat zsúfoltak bele, amelyeknek nem akartak külön részt szánni, de azért szívesen elmesélték nekünk. Nem is tették rosszul, hiszen a Black Museum visszatekintős részei zseniálisak lettek, a múzeumban elhelyezett easter eggekre érdemes odafigyelni, azonban a végén annyi csavart raktak a sztoriba az írók, hogy inkább lett nyakatekert a végeredmény, mintsem katartikus. Értékelés: 7/10

  • Star Wars szimulátort készített egy kis csapat, de az EA nem kért belőle

    Az X-Wing játékok óta említésre méltó Star Wars űrhajó szimulátor nem készült, most viszont kiderült, hogy 2016-ban egy kis csapat az ősrégi X-Wing széria mintájára megcsinált egy működő demót. Ebben a mai grafikát és a régi szimulációs játékelemeket ötvözve létrehozták azt, ami az EA-nek eddig nem sikerült.

    Ugyan az új Star Wars Battlefront II-ben vezethetünk űrhajót, ez a repülés élmény korántsem hasonlít a régi szimulációkéra, inkább egy lebutított arcade játékhoz hasonlítható a Battlefrontos repülés.

    A kis programozó csapat elküldte az EA-nek a játék demóját, de ők válaszra se méltatták a külsősök kemény munkáját.

    A 2016-os játékról videó még csak most, 2018-ban került a kezünkbe, így most meg is mutatjuk, milyen lehet egy épkézláb Star Wars szimulátor.

  • Ennyire borzasztó év volt 2017?

    Elérhetővé vált a Netflixen a Black Mirror 4. évada, melynek első részéről már írtunk is kritikát. Az online videotéka az újév alkalmából kiadott egy különleges videót, melyben 2017-re reflektálnak. De nem akárhogy! A képsorokon keverednek az elmúlt 12 hónap valóban megtörtént eseményei és azok, melyeket a sorozatban láthattunk korábban. Az egészben a legdurvább, hogy helyenként tényleg nehéz megállapítani, hogy melyik része a videónak az, ami valóság és melyik kapcsolódik egy-egy furcsa, sci-fivel vegyített történethez.

    A Black Mirror készítői Twitteren azzal a kísérővel osztották meg a videót, hogy az emberiségnek a sötét jelen ellenére egy jobb jövőt kötelessége elképzelnie és megvalósítania. Meglátjuk, hogy fog menni. Addig első lépésként tessék darálni Charlie Brooker produkcióját, minden perce aranyat ér.

  • Star Wars: Az utolsó Jedik spoileres kritika – avagy, innen hogyan tovább?

    Annak idején, 1999-ben a tősgyökeres Star Wars rajongóknak nem lehetett könnyű feldolgozni, amikor George Lucas ismét a messzi-messzi univerzumhoz nyúlt. Akkor Darth Vader és Palpatine eredetsztoriját ismerhettük meg, illetve a bonyolult politikai játszmákat és magát a klónok háborúját, amely a Birodalom felemelkedéséhez vezetett. Az ébredő Erő előtt is nagy feladat állt 2015-ben, hiszen tovább kellett vinni a már megismert és befejezettnek hitt Luke, Leia és Han történetét. Ehhez új karaktereket hoztak be, ám a Disney nem mert túl sokat újítani, az Episode VII durván remake szagú lett. Ehhez képest Az utolsó Jedik már jól mozgatta a fiatalokat, egy egészen újító sztoriban, bár ahogy sejteni lehetett, sokaknál kivágta a biztosítékot a 2017-es felvonás.

    Mindig nagy a veszélye annak, amikor egy stúdió nem magától akar újítani, hanem a rajongók nyomásának enged, ennek ellenére a Star Wars VIII üdítően jó lett, egyike az idei év legjobb sci-fi filmjeinek. A Zsivány Egyes után ráadásul kevesen gondoltak arra, hogy a Lucasfilm megint egy olyan kalandot hoz össze, melyért lehet lelkesedni. A történet nem lett túl bonyolult, lényegében a 2 és fél óra alatt egy űrbeli üldözést láthatunk, melynek során az Első rend a lázadók nyomába ered és egyesével őrli fel Leiáék hajóit. Mindeközben Rey megkezdi a kiképzést a megfáradt és nagyon cinikus Luke-kal, aki elzárta magát az Erőtől, mintegy megtagadva magától a múltját.

    Kezdjük is az üldözős szállal, hiszen itt több, már-már drasztikus változtatást hozott a film. Kiderült például, hogy Leia nem csak, hogy erőérzékeny, de kvázi jedi, hiszen amikor az Első rend odalő egy pontosat a parancsnoki hídnak, a régi trilógia hősnője az űrben találja magát. Innen aztán szinte Supermanként repül vissza a hajóra, dacolva azzal, hogy az űrben az ember hirtelen megfagy. Ez volt talán az Episode VIII egyik leghiteltelenebb pontja, amelyen sokan joggal szisszentek fel. Furcsa lett volna kiírni így Leiát, de még furcsább volt, hogy ennyire könnyedén használja az Erőt. Akkor már simán adhattak volna egy fénykardot a karakter kezébe és mondhatták volna, hogy tessék, Leiát kitanította Luke. Valószínűleg kevésbé zökkentette volna ki a közönséget egy ilyen képtelen fordulat.

    Persze Leia mindig is inkább politikus volt, ahogy Padmé is, így Rian Johnsonék hűek maradtak a karakterhez, ennek ellenére minimum érdekes volt ez a snitt. Az elnyújtott üldözés egyébként élvezhetőre sikerült, hiszen történt egy-két dolog, amely például a Star Wars űrcsatáit is megváltoztathatja a jövőben. Történt ugyanis, hogy Holdo admirális egyedül maradt Leia hajóján, akinek az egyetlen megoldása az maradt a lázadók megmentésére, hogy belevezesse a járművet fénysebességgel az Első rendbe. Ilyen kamikaze jellegű lépés eddig ritkán akadt a Star Wars világában, nem elképzelhetetlen, hogy ezentúl Kylo Renék hajóit hasonló, öngyilkos módszerrel fogják kiiktatni Poe-ék. Ez a jelenet meg kell jegyezni, hogy gyönyörű volt, már-már a Star Trek művésziességét idézte az elnémulás és a pár másodperces, kitartott snitt.

    Emellett Finn és újdonsült bajtársnője is kapott egy érdekes feladatot, egy hekkert kellett keresniük, hogy feljussanak az Első rend hadihajójára és okozzanak némi káoszt. Ez a szál volt talán a Star Wars VIII legdisney-sebb megoldása, az ártatlan állatok megmentése és maga a kaszinó kevésbé működött. A gyermekies hatásvadászat ellenére azért el lehetett nézegetni ezeket a jeleneteket is, hiszen a Zsivány Egyes óta tudjuk, nem minden a jedikről szól.

    Meglepő lehet egy ilyen kijelentés, főleg, hogy a film címe is az, hogy „Az utolsó Jedik”. Így érdemes lamentálni kicsit azon, hogy mennyien kiakadtak rajta, hogy Luke meghasonlott magával és remeteként élte le az életét. Jön a kérdés, hogy nem lett volna-e végtelenül bugyuta megoldás, ha a régi trilógia hőse világmegmentőként, a gonoszok leigázójaként folytatja az életét? Nem járt-e hasonlóan Ben Kenobi és Yoda, akik közül utóbbi például kissé becsavarodott a magánytól? A jedik sajátja az elzárkózás, így abszolút nem lehet meglepődni azon, hogy Luke első reakciója az volt apja fénykardját látva, hogy a háta mögé vágta. Reyt azért kitanította a mester, megismerkedhettünk a bolygója különleges lényeivel is, melyek ugyancsak annak ellenére, hogy disney-sek voltak, abszolút kedvelhető figurái lettek a filmnek.

    Az utolsó Jedik kapcsán voltak, akik megemlítették, hogy Reynek hosszabb kiképzést kellett volna kapnia. Mindez azonban nonszensz, hiszen Luke-ot se tanította Obi-Wan és Yoda sokkal tovább, ezért is van az, hogy az Episode IV utáni részekben a jedik mind úgy küzdenek a fénykardjaikkal, mint holmi amatőrök. Sokkal nyersebb a harcstílusuk, szemben az olyan jedikkel, akik egész életükben egy akadémián lettek kiképezve, külön erre specializálódott mesterektől. Nem lehet tehát meglepő, hogy Mace Windu másképp küzd, mint mondjuk Luke.

    A film rengeteg rajongót kiborított azzal is, hogy Snoke-ot ilyen gyorsan kinyírták, ráadásul kiderült, hogy Rey szülei abszolút nem érdekesek. Erre is csak azt lehet mondani, hogy Az utolsó Jedik ügyesen újít. Míg a régi trilógiában minden attól függött, hogy kik az adott hős szülei, kitől örökölte a főszereplő mondjuk az erőérzékenységet, itt viszont már egy senkiből is lehet valaki. Sokan arra számítottak, hogy kapunk pár olyan elképesztő kinyilatkoztatást, mint mondjuk Darth Vader bejelentése volt annak idején, amikor Luke arcába vágta, hogy ő az apja. Ezúttal kimaradtak ezek, és még szerencse! A franchise-nak fejlődnie kell, tovább kell lépnie önmagán, máskülönben a végtelenségig azt fogjuk találgatni, hogy vajon Jar-Jar Binks volt-e Snoke. A nagyvezért jó húzás volt kiírni, hiszen anno Palpatine is csak egy árny volt, Kylo Rennek igenis karakterfejlődés az, hogy végre a saját talpára állhat.

    Rey és Kylo kapcsolata is szépen fejlődött, öröm volt nézni, ahogy az Erő két oldalán bolyongó ifjonc miképp jött rá, hogy nem kerülhetik el a végső összecsapást. Ugyanis az Erő azért „hozta létre” Reyt, hogy ellenpontja legyen Kylonak, hogy az elképesztő erejű sötétség méltó ellenfélre találjon, a fény új bajnokában. A Star Wars franchise a VII. és a VIII. résszel bebizonyította, hogy képes arra, hogy elengedje a régi trilógia főszereplőit, Luke kiírása abszolút szükséges volt, ráadásul a történetbeli csavarral jól meg is magyarázták, hogy miért múlt ki a jedi mester. Nem kizárt, hogy látni fogjuk még az öreg Skywalkert, ugyanis ha Yoda és Kenobi is visszatért szellemként, akkor nála se kizárt, hogy nem hagyják ki a ziccert a készítők.

    A történet tehát újító volt, a csaták rendkívül látványosak, főleg az, mely a Craiten nevű, kristálybolygón játszódott, nagyon jól nézett ki, ahogy a földfelszín szinte vérzett, amikor összecsapott az Első rend és a lázadók apró serege. A kitekintések is poénosak lettek, Yoda visszatérése igencsak meglepő volt, ráadásul Luke halálakor újra láthattuk a Tatooine két napját. Azok az elvakult rajongók pedig szégyelljék el magukat, akik azt a húzást se tudták értékelni, amikor R2-D2 újra lejátszotta a fiatal Leia üzenetét Ben Kenobinak, az Új reményből.

    A konklúzió az, hogy a Star Wars végre átadta a fiataloknak a stafétabotot és a fénykardot, azoknak pedig, akik képtelenek túllépni az, hogy az Episode VI után is készültek részek, nem muszáj. Mindenki eldöntheti magának, hogy mi tetszik és mi nem. Semmi se kötelező. Májusban jön viszont a Han Solo film, attól jobban lehet tartani, de remélhetőleg a Disney-nek sikerül megint újítani és tovább tágítani George Lucas univerzumát.

    Értékelés: 9/10

    Spoilermentes kritikánk a filmről itt olvasható el.

  • Black Mirror 4. évad 1. rész: Elgondolkodtató tisztelgés a Star Trek előtt

    December 29-én a Netflixen elérhetővé vált Charlie Brooker sorozata, a technológia és a gyarló emberek kapcsolatának veszélyeit boncolgató Black Mirror legújabb 6 epizódja. A produkció bármelyik évadába könnyű becsatlakozni, hiszen az epizódok nem kapcsolódnak egymáshoz, a széria minőségét pedig mi sem jelzi jobban, hogy a cyberleszbikus szerelmet boncolgató San Junipero Emmy-díjat kapott. De vajon fel tud érni a produkció ehhez a színvonalhoz?

    A 4. etap nyitánya, a USS Callister egyértelmű választ ad, hiszen a sorozat egyik legjobb részével folytatódott a Black Mirror. A történet szerint egy nő (Cristin Milioti) egy Star Trek-szerű űrhajó fedélzetén ébred, aztán pedig rájön, hogy az elméjét bizony klónozták. Egy játékfejlesztő cég kockavezére az összes, számára nem szimpatikus kollégát bezárja az Infinity nevű videojáték egy offline-nak tűnő szegmensébe, hogy ott aztán a kapitány gúnyájába bújva kínozhassa őket, szigorúan virtuális keretek között.

    A Black Mirror premierje több érdekes kérdést is felvet, többek között azt is, hogy mennyire számít bűnnek úgy kínozni NPC-ket egy játékban, hogy a botok az egészet valóságnak élik meg. Egyáltalán tekinthető-e egy játékbeli karakter valósnak? Az biztos, hogy a USS Callister úgy vág gyomorba, mint mondjuk a Tindert kiparodizáló, Nosedive című rész is megtette, az egyetlen különbség a két rész között, hogy míg a 3. évados részben a szereplők nyitottan álltak az online külvilághoz, itt pontosan az ellenkezőjéről beszélhetünk.

    Az biztos, hogy ebben a több mint egy órában látható színészeket erősen meg kell jegyezni és dicsérni is lehet őket. A Westworldből ismerős Jimmi Simpson nagyon jól hozza egyszer a magabiztos csajozógépet, máskor pedig a USS Callister béta legénységi tagját. A Friday Night Lightsból, a Fargóból és a Breaking Badből ismerős Jesse Plemons pedig egyenesen brillírozik főgonoszként, hiszen a zárkózott kockát és a kegyetlen kapitányt ugyanúgy lehet utálni, még ha bizonyos szempontból teljesen másképp megtört alakokról is van szó.

    Nagyon nehéz dolguk van a készítőknek, ha ehhez az epizódhoz fel akarnak érni, hiszen 2017 egyik legjobb sorozatrészét szállította le a Black Mirror, így az év végére. A szezonnal kapcsolatos érdekesség, hogy az összes felvonás főszereplője női karakter lesz, így ezért is újfent újítónak nevezhetjük az elmúlt évek legelgondolkodtatóbb tévés produkcióját.

    Értékelés: 10/10

  • Bemutatkozott a Doctor Who új női főszereplője

    Ha karácsony, akkor nem maradhat el a Doctor Who Christmas Special epizódja se, most pedig különösen sokan várták ezt a felvonást, hiszen a Peter Capaldi-féle éra befejezését fémjelezte. A történetben feltűnt az első és a tizenkettedik Doctor is, hogy az 1. világháborút is megjáró kalandban járjanak utána, mi történik azokkal az emberekkel, akik meghalnak. Egy rendkívül érzelmes felvonást kaptunk, melyben az Időlord több, korábbi útitársa is tiszteletét tette, mintegy búcsúzóul a Doctortól.

    Brilliant!

    A britek legrégebbi sci-fi sorozata, a Doctor Who majd valamikor 2018 végén tér vissza a 11. évadával a BBC-re, ez pedig egy új korszak kezdete lesz, hiszen most először játssza a karaktert egy színésznő. Nő még sose volt a Doctor, a karácsonyi epizódnak köszönhetően viszont már most megnézhetjük, milyen lesz a 35 éves Jodie Whittaker a címszerepben, akit a legtöbben egy nyomozós sorozatból, a Broadchurch-ből ismerhetnek.