Címke: sci-fi

Carlos Chernov több argentin irodalmi díj birtokosa, ez az első magyarul megjelenő regénye. A szerző műveiben a realitást a groteszkig és az abszurdig viszi el, vagy talán még annál is tovább…
A könyvben megalkotott távoli jövőt, a Nagy Katasztrófa után, a totalitárius diktatúra határozza meg. Fájdalmasan nagy a különbség gazdagok és szegények között. A  hierarchia alján, a föld alatti városokban tengődő proletárok gyerekeik eladásából tartják fenn magukat. Ezzel szemben a milliomos lét azt a lehetőséget is megteremti, hogy az ember befolyásolhassa az élet két legfontosabb folyamatát: a szaporodást és a halált. A gazdagok nem kockáztatnak: jó genetikai adottságokkal rendelkező gyerekeket fogadnak örökbe, majd életük meghosszabbításaként megszabadulnak testüktől, és agyukkal rácsatlakoznak az „életfilmekre”.

A tudomány elsüllyedt minden mással együtt, és még mindig próbálkoznak a rekonstruálásával. A történészek szerint egy újabb középkor köszöntött be, azonban a tudósok elsősorban az élvezet és az élethossz növelését célozták meg, és ezeken a területeken elértek némi eredményt.

Amikor egy milliomos úgy dönt, nem akar tovább élni a testében, kiveszik az agyát, egy palackba helyezik, és gépeken keresztül filmeket vetítenek neki. Az adott filmnek minél érdekesebnek-izgalmasabbnak kell lennie, hisz, azt feltételezik, az agyak ingerküszöbe egyre nő. Aki még nem érzi magát bátornak az első fázisra, a „testetlenítésre”, lehet „rácsatlakozott” státuszban: neki egyenesen az agyába érkezik a film egy kábelen keresztül, a színészek agyában megjelenő komplett érzékszervi információ. És ha egy idő után úgy dönt, hogy már nem akar testben élni, kifizeti a palackozást, és megszabadul földi porhüvelyétől. A palackozott agy felhagy a gondolkodással, és arra kondicionálják, hogy olyan szervvé alakuljon át, amelynek egyetlen funkciója az élvezés.

A regény világában az anyaság ipari jellegű, a szülő nők folyamatos hiánycikknek számítanak, a szegény nők számára az anyaméh bevételi forrás. A rászoruló férfiak pedig, kimerítő munkájuk mellett, még lehetnek spermadonorok, hogy egy kevés plusz pénzhez jussanak. A meddő nőkre és férfiakra már nem tart igényt a társadalom. Néhány nő a beültetés illegális módját választja, csak hogy sikerüljön újra és újra teherbe esnie, a családja megélhetése miatt. A legkétségbeesettebb anyák pedig attól sem rettennek vissza, hogy saját fiuk legyen a spermadonor.

A szöveg gyilkos iróniával dolgozik: a családok egyetlen megmaradt gyerekét, akire kizárólag sötét jövő vár, „kiválasztottnak” nevezik, holott a többi, örökbeadott utódnak juthat nagyságrendekkel jobb életszínvonal. „Biztonságos” városokban élnek a proletárok, iszonyú körülmények között, és a „Szerelmi Ügyek Hivatala” intézi a gyerekek eladását és prostitúcióját.

A szegény családok „kiválasztott” gyerekei kétféle módon tudnak kitörni a kilátástalanságból: prostituáltak lesznek, vagy színészek. A kettő sokszor összefügg, hisz a színészeknek is főképp erotikus tartalmakat kell eljátszaniuk.

A „Színészképző” az órák nagy többségét a szexualitás művelésének szenteli. Az iskolában a különféle érzéki forrásokon túl a diákok megtanulják előállítani a minőségi kéjt, mintha a testük kidolgozna egy terméket, amit majd a receptorok használnak. A tanárok különféle orvosi technikákkal mérik az orgazmusukat. Amit el kell érniük a szexuális nevelés során, azt „állati állapotnak” nevezik: az erkölcsi dilemmáktól, félelemtől, szégyentől és viszolygástól mentes élvezeti képesség. Az iskolai „rodeó” a gyakorlás mesterfoka, egyfajta tömegorgia, ahol a kellő rutin megszerezhető. Minden gyakorlat arra irányul, a legszélsőségesebb is, hogy a leendő színészek maximálisan megéljék, és ne csak eljátsszák a gyönyört.

Akárcsak bármelyik, túlzásba vitt állapot, az élvezet is hamarosan elveszti kezdeti vonzerejét. Nem tudják megakadályozni, hogy a kötelező gyönyör émelyítően monoton foglalkozássá váljon.

Egy proletár család fia, Goma atudja, hogy az egyetlen módja kitörni a szegénységből, ha az életfilmek főszereplőjévé, sztárszínésszé válik. De a fiatal fiúnak előbb még meg kell merítkeznie a férfi prostitúció legmélyebb bugyraiban, egy kirakatban kell „eladnia” magát. Ebben a világban nem csupán a nő, a férfi is csak egy tárgy. Kizárólag vágytárgy.

A fiatal fiú motivációja hamar alábbhagy, és a kirakat elvesztésével a szakadék szélére kerül. A prostitúcióra sem alkalmas személyek a vadászok prédájaként végzik, egy felfoghatatlanul brutális „játék” során. A vadászterületre már szó szerint ketrecben érkeznek, és egyetlen feladatuk, hogy fussanak, és mentsék a bőrüket. A vadászok „emberi” vadakat hajtanak és ejtenek el, hogy egymásra tromfoljanak, és győzzenek, minél több trófeát összegyűjtve. A vadászünnep sporteseménynek számít, a televízió is közvetíti. A hagyomány hívei azt vallják, hogy örökbe fogadott gyerekeiknek képesnek kell lenniük személyesen is elvégezni a piszkos munkát. Szorgalmazzák a fizikai bátorságot és a kegyetlenség gyakorlatát. A rendezvény egyfajta beavatási szertartás: a kollektív gyilkosság a közösségalkotás egyik módja. Az ünnep biztosítja a vérfürdőt, ami pótolja a vér szerinti köteléket apa és fia között.

Goma hamar rájön, hogy a helyszín egyfajta sportlétesítmény, játszótér, ahol a vadászok szórakozásból leöldösik őket, és a vetélkedő eredménye azon múlik, ki mennyire ügyesen dob kést mozgó célpontra. Egy vadászterepen találja magát, ahol ő a zsákmány, és biztosan elpusztul.Retteg az életéért, miközben tudja, semmi esélye megmenekülni. Igaza is lesz: az egyik vadász megtalálja és megöli.

Azonban a fiú, csodával határos módon, később mégis felébred. Katalepsziás állapotba került, és a vadászok azt hitték, meghalt. Elképesztő megmenekülését mindenki csodaként értelmezi. A vadászterületen meghalt… és újjászületett.

A regényben Goma szemszögén keresztül, férfi nézőpontból követhetjük végig a kálváriáját, szenvedéstörténetét, majd relatív „felemelkedését”. A korai, kirakatban lévő „munka” után, megjárva és túlélve az embertelen vadászmezőt, az Úrnő játékszere, szexuális bábuja lesz, aki cserébe finanszírozza a színésziskolát, és egyre közelebb viszi az álmaihoz. De a „felemelkedés” csak látszólagos. A csömörhöz pedig újra egyenes út vezet. A fordulat akkor következik be, amikor az egyik „rodeón” meglátja Nudát, és valódi érzései lesznek. Innentől már csak az a cél lebeg a két fiatal szeme előtt, hogy ők lehessenek az életfilmek főszereplői. Rengeteg tanulással és szorgalommal, megnyerve a legfőbb és legirigyeltebb státuszt, belevetik magukat az életfilm-gyártásba.Hamar meg kell szokniuk a tükrök és kamerák tömeges, zaklató jelenlétét, a nap huszonnégy órájában figyelő szemek előtt élnek, gyakran arra gondolnak, hogy kísérleteznek velük, és vajon meddig bírják az intimitás teljes hiányát. Tíz év után, kimerülve, kiüresedve, a volt sztárszínész-pár visszatér a hétköznapi életbe, ahol, az anyagi jólét ellenére, szintén az üresség várja őket. Ahol jártak, amiben megmerültek, onnan nem nagyon van visszaút. Az új életében Goma elveszettnek érzi magát.

Az Úrnő férje a cselekmény egyik fontos figurája. Több éve él „csatlakozottként”, egész nap mozdulatlanul fekve, az életfilmeket fogyasztva. Palackozás előtt áll, fizikailag „élőhalott”. Kifejti Gomának, hogy ha az ember megszabadul romlandó testétől, az emberi faj evolúciójának felsőbb fázisába lép. Valódi, teljes életet élvez majd, és örömmel fizeti meg az árát, elveszítve a testét, identitása látható részét. Az idősödő, szinte haldokló férfi a fiatal fiúban meglát valamit. Talán a romlatlanságát, a nyitottságát, mindazt, ami ebből a tökéletesen kiszámítható és romlott miliőből hiányzik. A férfi elemi igénye a dialógusra, valódi létezés hiányában, évek óta csak az életfilmekben valósulhat meg.

A könyvben két hátborzongató jelenet van, ami az adott szereplő számára szédületes szakadék-élmény. Az egyik az, amikor Gomának, az életfilmek forgatása közben, a vadászmezőn ölnie kell. Aktiválódik benne az a végletes pánik, amit átélt néhány évvel korábban, az életéért rettegve. Most az ellenkező oldalra került, ami ugyanolyan pusztító.

A másik Goma apjának kvázi-kasztrálási jelenete a Teraszon, amikor a rendőrök gúnyt űznek belőle.

A történet jól megalkotott háttér-elmélete, a Tökéletes Kiszámíthatóság doktrínája nem a „vademberlét” végét hozza el, ahogyan korábban kitalálták, hanem egyre mélyebbre merül abban.

Fontos átgondolni, hogyan válhat számunkra realitássá az a klímakatasztrófa utáni jövő, amit a történet felvillant. Eljöhet az apokalipszis, mind meghalunk, hallhatjuk gyakran a jóslatokat. De létezik egy ennél borzalmasabb forgatókönyv is: amikor a túlélési ösztön valóban az ember legsötétebb tulajdonságait hozza felszínre. És ne higgyük, hogy ez annyira távoli…

A regény kíméletlenül és könyörtelenül szembesít az ember állati mivoltával, ösztönlényével, agressziójával, pusztításra, gyilkolásra törekvésével és hatalomvágyával. A könyv lapjain nincs szemérem, nincs kontroll, csak az ösztönök egyre mélyebb bugyrai.Kimondódik és szóvá tevődik minden, a nyelvben sincs kontroll. Minden belefér, ami elűzi az unalmat, a legbrutálisabb kegyetlenség és a legszélsőségesebb kéj is, az ingerküszöb egyre feljebb kerül, egy végtelenített létrán lépkednek a figurák egyre feljebb és feljebb, hogy aztán alázuhanjanak az ürességbe, a végtelen semmibe. Az ábrázolt világ az olvasónak csak elsőre tűnhet embertelennek és pornográfnak, a szöveg a legmélyebb valóságként mutatja meg ezeket a dolgokat, a lehető legtermészetesebben, és ez a legkönyörtelenebb tükör, amibe az emberi lény belenézhet.

A könyv mondanivalója párhuzamba állítható azzal, ahogyan az internet is „mindent” megmutat, kontrollálatlanul, vágatlanul és korlátlanul, illetve, ahogy a közösségi média gyakran egy hazug virtuális valóságba repít. Ott, ezekben a mesterséges világokban „létezve”,nem kell szembenézni az élet szomorú valóságával, a tömény ürességgel és unalommal. És így természetesen a szembesülés elmarad.

Gomával együtt az olvasó végigjárja ezt a szenvedéstörténetet, ami egy ponton már szinte fejlődéstörténet is, illetve nevelődés, csak más előjellel. A regény az egyik legdurvább és legsötétebb disztópia, amit valaha olvastam. Könyörtelenül szembesít és tükröt tart elénk: íme, az ember… A fikció eljátssza a valóságot (vagy fordítva), aztán, mint egy végtelen kút, elnyeli, és marad a sötétség. Annyi világosság jut mindössze, mint ami a könyv alsó világában a karcsú, jelzésszerű fény- és levegőztetőkútból beérkezik. És az nagyon kevés…

írta: Cs. Fehér Katalin szerkesztő