A valaha észlelt legnagyobb tömegű, mintegy 2,3 naptömegű neutroncsillagot sikerült spanyol csillagászoknak azonosítaniuk.
A Katalán Műszaki Egyetem csillagászati és asztrofizikai csoportja és a Kanári-szigeteki Asztrofizikai Intézet munkatársai egy úttörő módszer segítségével végzett méréseknek köszönhetik a felfedezést. A PSR J2215+5135 jelű csillag mintegy 2,3 naptömegével a jelenleg ismert több mint 2000 neutroncsillag közül a legnagyobb tömegű lehet.
Az inkább pulzár néven ismert neutroncsillagok halott csillagok maradványai. Ezek az egykor 10 és 30 naptömeg közötti csillagok elveszítik tömegük legnagyobb részét, és a maradványcsilagok csupán 20 kilométer átmérőjűek, de különösen sűrűek, tömegük a napéval vetekszik. Összehasonlításként egyetlen kanálnyi neutroncsillag anyag olyan tömegű, mint a Mount Ewerest.
A pulzárt még 2011-ben fedezték fel. A PSR J2215+5135 egy bináris rendszer része, amelyben két csillag kering egy közös központi tömeg között: a „normál” csillaghoz (mint amilyen a Nap) társul egy neutroncsillag. A másodlagos vagy társcsillagot erős sugárzás éri a neutroncsillagtól.
Minél nagyobb tömegű a neutroncsillag, annál gyorsabban mozog a társcsillag keringési pályáján. Az újszerű módszer hidrogén és magnézium színképvonalát használja a társcsillag mozgási sebességének meghatározásához.
Ez a módszer alkalmazható a többi neutroncsillagra is. Az elmúlt tíz évben a NASA gammasugaras teleszkópja a PSR J2215+5135-höz hasonló tucatnyi pulzárt fedezett fel. Elméletben a módszer alkalmazható olyan fekete lyukak és fehér törpék tömegének megméréséhez is, amelyek hasonló bináris rendszerben léteznek, ahol fontos szerepe van a sugárzásnak.
Ha nem is láthatjuk a fekete lyukat, de a csillagok mozgása révén tudhatjuk, hol is rejtőzik.
Lélegzetelállító utazásra hív minket az Európai Déli Megfigyelőközpont. Megmutatják nekünk, hogy mi rejtőzik galaxisunk szívében. Hosszú ideig csak sejtéseink lehettek arról, mit rejt ez a terület, mert hatalmas kozmikus porfelhők takarják el a kilátást. De a nem látható spektrumban dolgozó távcsövek révén megismertük ezt a területet.
Az ESO által készített videó egy repülés a Tejút közepéig. A Folyamatos nagyítás révén egyre közelebb kerülünk a poros régión keresztül a galaxis közepén található négymillió naptömegű fekete lyukhoz.
A fekete lyukat csillagok veszik körül, az ESO távcsövek 26 éven keresztül gyűjtött adatainak köszönhetően először látjuk a csillagokat mozgásban. Ezután még egy közelebbi képet kapunk az S2-nek nevezett csillagról, amelyek 2018 májusában nagyon közel, mindössze 20 milliárd kilométerre volt a fekete lyukhoz. A végső rész a csillagok mozgásának szimulációját mutatja be. Ha nem is láthatjuk a fekete lyukat, de a csillagok mozgása révén tudhatjuk, hol is rejtőzik.
Az Új-Mexikóban található VLA – Very Large Array rádióteleszkóp hatalmas kóbor bolygót fedezett fel a csillagok között térben.
A kóbor bolygó, hivatalos nevén csillagközi bolygó egy olyan bolygótömegű égitest, amely nem kering egyetlen csillag körül sem, hanem a csillagközi térben szabadon halad. A bolygórendszerek keletkezésekor, a modellszámítások alapján, a keletkező bolygók jelentős része, a többi bolygóval való kölcsönhatásának következtében, központi csillagába zuhan és megsemmisül, vagy kilökődik a csillagközi térbe.
A kóbor bolygó, amely a keresztségben a megtisztelő „SIMP J01365663+0933473” nevet kapta 20 fényév távolságban száguld a csillagközi térben. Tömege 12 akkora, mint a Jupiteré, de átmérője mindössze 20 százalékkal nagyobb.
A késedelmes bejelentés oka, hogy először egyszerű barna törpének nézték. A barna törpék olyan égitestek, melyek tömege túl kicsi ahhoz, hogy a belsejükben stabil hidrogén-hélium magfúzió jöjjön létre, és így valódi csillagokká váljanak.
Ez az objektum a bolygó és a barna törpe határán van. Felszínén mintegy 825 Celsius-fokos a hőmérséklet. Ami meglepte a kutatókat, hogy a hatalmas bolygó olyan erős mágneses mezővel rendelkezik, amely több mint kétszázszor erősebb, mint a Jupiteré. És annak ellenére, hogy a csillagközi térben halad, különleges sarki fényeket generál, messze nagyobbakat, mint a Földön a Napszél.
A legújabb kutatások szerint legközelebbi galaktikus szomszédunk kétmilliárd évvel ezelőtt elnyelte egy társát. Az Androméda galaxis összezsugorított és felfalt egy nagy tömegű galaxist. Bár nagymértékben összezsugorodott, a galaxis bizonyítékok sorát hagyta hátra: egy szinte láthatatlan halót, egy csillagáramlatot és egy különálló, rejtélyes, összetett galaxist, az M32-t.
A Lokális Galaxiscsoport harmadik legnagyobb tagja a Tejútrendszer és az Androméda után az M32p galaxis volt, mielőtt egybeolvadt az Andromédával. Számítógépes modellek segítségével Richard D’Souza és Eric Bell, a Michigani Egyetem munkatársai elemezték ki a bizonyítékokat és jutottak arra a következtetésre, hogy az Androméda a Tejútrendszer rég elvesztett „testvére”.
A kutatók számára régóta ismert volt, hogy a galaxisokat körülvevő halo kis, felfalt galaxisok maradványait tartalmazza. Az Andromédától várható volt, hogy több százat „fogyasztott el” kisebb kísérőiből. Úgy vélték, ez megnehezítheti azt, hogy egyesével megvizsgálják és megismerjék őket.
Egy új számítógépes szimuláció segítségével azonban rájöttek, hogy bár számos galaktikus kísérőjét az Androméda fogyasztotta el, külső, halvány halójának számos csillaga egyetlen nagy galaxis aprózódásával jött létre.
Az Androméda által szétrombolt M32p galaxis legalább húszszor nagyobb volt, mint bármely galaxis, amely összeolvadt a Tejútrendszerrel élete során. Az M32p nagy tömegű volt, a Lokális Galaxiscsoport harmadik legnagyobb galaxisa.
Lassan már számolni sem érdemes, hányadszor halasztják el a világ legnagyobb űrtávcsővének pályára állítását.
Hét évvel ezelőtt, 2011-ben 2018 októberére tűzték ki a kilövés dátumát, a terveket menet közben módosították, először 2019 tavaszára, majd 2020 májusára és végül 2021 elejére napolva a fellövést. Most az űrteleszkópjának munkálatait felülvizsgáló független testület „technikai kihívásokra” hivatkozva javasolta a fellövés ismételt elhalasztását. A legfrissebb tervek szerint legkorábban 2021. március 30-án lesz.
A NASA első igazgatójáról, James Webbről elnevezett űrtávcső a Földtől mintegy másfél millió kilométerről, a Föld-Nap rendszer L2 Lagrande-pontjából fogja megfigyelni a Naprendszer objektumait és mintegy 5-10 éven keresztül készít korábban elérhetetlen érzékenységű és felbontású felvételeket. Teljesítménye százszor nagyobb lesz, mint a Hubble űrteleszkópé.
A James Webb teleszkóp az infravörös tartományban működik majd, képes lesz átlátni a kozmikus poron és távoli égitestek igen halovány jelzéseit észlelni. Fénygyűjtő rendszerének 70-szer nagyobb a kapacitása, mint a Hubble űrteleszkópé, így a nagy tükörátmérőjének és az infravörös tartományban végzett megfigyeléseinek köszönhetően a világegyetem hőskorába kalauzol el. Az eszköz képes lesz az exobolygók légkörének tanulmányozására is, olyan gázok után kutatva, amelyek a földi értelemben vett életre utalhatnak.
A kutatók már a Hubble űrtávcső 1990-es elindításakor elkezdték tervezni ezt az űrteleszkópot. A hivatalos engedélyezése előtt a projekt költségeit 1 milliárd és 3,5 milliárd dollár közé becsülték. A költségvetés most az újabb egymilliárdos emeléssel 9,66 milliárd dollárnál tart.
Otthonunk, a Tejútrendszer elképzelhetetlenül hatalmas. Átmérője 100 000 fényév. Legalábbis eddig így hittük.
Az eddigi megfigyelések szerint a spirális galaxisokban a csillagok legnagyobb hányada egy vékony korongban található. Ez jól meghatározható méretű, de ezen a határon túl is találunk csillagokat, habár nagyon keveset.
Mivel a Tejútrendszer belsejében élünk nagyon korlátozott a rálátásunk a galaxisunkra. A Nap nagyjából a galaxis középpontja és széle között kering. Eddig nem voltak információink olyan csillagokról, amelyek az ismert korongon túl keringenek.
A Kanári-szigeteki Asztrofizikai Intézet (IAC) és a kínai Állami Csillagvizsgáló Intézetek (NAOC) kutatói megállapították, hogy vannak még csillagok a galaxis eddig ismert sugaránál kétszer nagyobb távolságra is. A Tejút közepe körülbelül 8 kiloparszekre van a Földtől, a Tejút sugara körülbelül 15 kiloparszek. Az újonnan felfedezett csillagok a Tejút közepétől 25 kiloparszkre keringenek.
Így galaxisunk ismert mérete az eddigi duplájára, 200 000 fényévre nőtt. Ha képesek lennénk a fény sebességével utazni, 200 ezer évbe telne átszelni a galaxis korongját.
Mintegy két évvel ezelőtt közölte le a Nature Geoscience című folyóirat, hogy folyékony, sós vízre leltek a Mars felszínén. A felfedezést a Mars Reconaissance Orbiter 2006-os pályára állása óta folyamatosan érzékelt, a meleg évszakban feltűnő és a hidegben eltűnő sötét sávokra alapozták. Nos, úgy fest a helyzet, hogy azok mégsem a homokos felszín közvetlen közelében csordogáló víz jelei, hanem maga a homok.
[the_ad_placement id=”poszt-szovegebe”]
A Nature Geoscience-ben leközölt legújabb tanulmány szerint ezek az úgynevezett ismétlődő lejtősávokra (angolul: recurrent slope lineae; röviden: RSL) a száraz homok adja a magyarázatot, erre az arizonai geológiai intézetben dolgozó Colin Dundas által vezetett kutatócsoport következtetett 151 különböző sötét sáv megfigyelése alapján.
A sávok a legtöbb esetben 28 és 35 fokos domboldalon jöttek létre, ez megegyezik a földi és a marsi dűnék dőlésszögével, egyben ez az a kritikus szög, ahol a homokfolyás megindulhat. Ahogy a homok mozog, világosabbá teszi a felszínt, majd idővel újra összegyűlve sötétebbé válik – ez lehet a magyarázat arra, hogy a jelenség miért szezonális. A korábban megfigyelt RSL-ek többségében szintén 28 és 35 fokos lejtőkön jöttek létre.
A tanulmány szerint, ha ezek a sávok szárazak, az arra utalhat, hogy a Marson jó ideje nem volt jelen jelentősebb mennyiségű folyékony víz, ami ugye kulcsfontosságú a mikrobiális élethez.
Persze Dundas és kollégái még számtalan kérdésre nem tudtak választ adni az RSL-ekkel kapcsolatban – még a szezonális megjelenésükre sincs kielégítő válasz. Sokat segíthet a különböző napszakokban történő távoli megfigyelés, és az is, ha a jövőben képesek lennének néhány ilyen sötét foltot a helyszínen megfigyelni. Ehhez persze már vagy egy röpképes drónra lenne szükségük (a jelenlegi marsi szondák nem tudnak 28 fokos emelkedőket megmászni), vagy emberes expedícióra, ám ezek a lehetőségek még odébb vannak.
A NASA marsi felfedezőprogramjának vezető kutatója, Michael Meyer a felfedezéssel kapcsolatban felhívta arra a figyelmet, hogy az új tanulmány mindössze az RSL-ek folyékony víz által történő megjelenését cáfolta, és nem jelenti ki, hogy egyáltalán nincs víz a Marson.
Az már más kérdés, hol van az a víz, mert a jövőbeli expedíciónak, vagy éppen egy kolóniának a legoptimálisabb az lenne, ha kiaknázható helyen találnának vizet, olyan mennyiségben és minőségben, hogy azt az emberek felhasználhassák. Molekuláris formában vagy több rétegnyi szikla alatt nem sokat érnének vele.
Élet után kutatnak egy közeli, csupán 11 fényévre lévő bolygón: egy a Földhöz hasonló méretű bolygót találtak a Naprendszer viszonylagos közelségében.
Az újonnan felfedezett, a Ross 128 b jelet viselő bolygó tulajdonságai alapján a kozmoszbeli élet utáni kutatás fő célpontjává vált. Ez a második legközelebbi exobolygó (Naprendszeren kívüli bolygó). A legközelebbi, a Proxima b kevésbé alkalmas az életre.
Az új bolygót a Chilében lévő La Silla Csillagvizsgálóban a nagypontosságú színképelemző (HARPS/High Accuracy Radial Velocity Planet Searcher) segítségével fedezték fel. A kutatás eredményeit az Astronomy & Astrophysics című szaklapban mutatták be.
A Ross 128 b hússzor közelebb kering csillaga körül, mint a Föld a Nap körül. De mivel fő csillaga, egy vörös törpe jóval kisebb és halványabb, mint a Nap, csak egy kicsivel több szoláris sugárzásban részesül, mint a Föld. Ebből következően felszíni hőmérséklete hasonló lehet a Földéhez.
Nicola Astudillo-Defru, a Genfi Obszervatórium munkatársa elmondta, hogy a bolygó felfedezése több mint egy évtizednyi intenzív monitorozás eredménye a Harps műszer segítségével.
A Naprendszeren kívüli lakható világok utáni kutatás során a csillagászok általában a Földhöz hasonló kis tömegű, sziklás felszínű és mérsékelt hőmérsékletű bolygót keresnek. Az ilyeneket azonban viszonylag nehéz észlelni. A mintegy 3500 ismert exobolygó többsége úgynevezett forró Jupiter, vagyis hatalmas gázóriás, amely főcsillagához közel kering, és az élettel összeegyeztethetetlen jellemzőkkel bír – írja a BBC.com.
A kisebb, Föld-méretű bolygók nagy része úgynevezett vörös törpék körül kering, ez a Tejútrendszer leggyakoribb csillagtípusa. A vörös törpék halvány csillagok, a körülöttük keringő kis tömegű bolygókat pedig úgy lehet észlelni, hogy megfigyelik az előttük elhaladó égitest okozta periodikus fényingadozásokat.
Ezek a csillagok azonban nem teremtenek az élet számára alkalmas feltételeket a körülöttük keringő bolygó számára. Gyakran jóval aktívabbak, mint a Nap, időnként szuperflereket produkálnak. A napkitörés – fler – párperces robbanás a csillag fotoszférájában vagy afölött. Ezek a szuperflerek töltött részecskék erőteljes robbanásával járnak, ami káros sugárzással bombázza a közeli világokat.
A mindössze 4,2 fényévre lévő Proxima b a Földhöz legközelebbi, mérsékelt hőmérsékletű exobolygó. De egy viszonylag aktív vörös törpe körül keringve mintegy 30-szor több ibolyántúli sugárzásban részesül, mint a Föld. Így a Ross 128 b a „legcsendesebb” közeli csillag, amely körül mérsékelt hőmérsékletű exobolygó kering.
A csillagászok egy csillag körül lakható zónának nevezik azt a távolságot, ahol a hőmérséklet olyan, hogy a víz folyékony halmazállapotban képes maradni a bolygó felszínén. A lakható zóna magától a csillagtól függ: a vörös törpék halványabbak, tehát hűvösebbek, mint a Nap, így lakható zónájuk közelebb van, mint a Naprendszerben a Nap körüli zóna.
Egyelőre még nem tudni biztosan, hogy a Ross 128 b csillaga lakható zónájában van-e, de a kutatók szerint -60 és 20 Celsius-fok közötti hőmérséklettel mérsékelt hőmérsékletűnek számít.
A következőkben a kutatók a Ross 128 b-hez hasonló közeli világok légköri összetevőit és kémiáját kívánják vizsgálni. A gázok, például oxigén észlelése a bolygókon zajló biológiai folyamatokra engedhet következtetni.
Bár jelenleg 11 fényévnyire van a Földtől, az újonnan megismert bolygó csillaga, a Ross 128 közeledik a Föld felé és a kozmikus mérték szerint egy pillanat alatt, mindössze 79 ezer éven belül átveszi a Proxima Centauri „helyét”, és ez lesz a Naphoz legközelebbi csillagszomszéd.
A sci-fi műfajának alapeleme az elvágyódás, a misztikus világűr, a felfedezés varázsa, és a szokatlan, nem e világi földrajzi helyek. Azonban azt se felejtsük el, hogy otthonunk, a Föld önmagában egy csoda. Szülőbolygónkon is megannyi gyönyörű táj, szélsőséges körülmények között élő lény található. A fantasztikumért nem mindig kell másik bolygóra látogatni, megtalálhatjuk azt a Földön is. Jeff Carlsonnal is a nászútján jött szembe az ihlet, melyet fel is használt Frozen Sky című művéhez, melyet most először olvashat magyarul a nagyérdemű.
A magyarul Fagyott égbolt címen megjelent regény a Jupiter negyedik legnagyobb holdján, az Európán játszódik, ahol a történet főhősére, Vonnie-ra és társaira megannyi kalandos felfedezés vár.
Ám mielőtt a regénnyel foglalkoznánk, ejtsünk pár szót az Európáról, a Cassini-Huygens űrszonda eredményeiről és az Európa rejtélyes jégvilágáról.
A Cassini-Huygens űreszközt 1997-ben bocsátották ki a világűrbe, azzal a feladattal, hogy a Szaturnusz környezetét vizsgálja, illetve hogy eljuttassa a Huygens leszállóegységet a Titán hold felszínére. A Jupitert és holdjait közvetlenül nem kutatták, azonban remek fotókat készített az űrszonda az útja során.
A küldetés azonban számos új, nem várt és meglepő eredményt is produkált, nézzük is őket sorjában:
A Titan hasonló felszíni képződményekkel rendelkezik, mint a Föld, légköre van, amelyben szerves anyagokat is lehet találni, és a holdon metántartalmú csapadék hullik alá, tavakat létrehozva. Lehetséges lenne tehát az élet a Földön kívül? Ráadásul nem is kell annyira „messzire” menni érte? A Naprendszer egyre inkább meglepi a tudósokat, hiszen az Európa hold után a Szaturnusz rendszerében feltételezhető az élet, vagy az arra alkalmas környezet. A Szaturnusz másik nagy holdjából, az Enceladus a felszínéről vizet tartalmazó anyag lövell ki. A felszín akár hatalmas vízóceánt is rejthet.
A Szaturnusz mindkét pólusánál gigászi hurrikánok tombolnak, és az északi póluson szabályos hatszög alakú képződmény van jelen, melyről eddig nem sokat tudtak elmondani a kutatók. A hexagon egy nagyon erős örvényzóna, melynek pontos magyarázata még hátra van, de a küldetés utolsó részében behatóbban fogják vizsgálni a jelenséget.
A Cassini programot eredetileg négyévesre tervezték, de azóta kétszer is meghosszabbították. Azonban most már tényleg a nagy befejezésre készül az űrszonda, ugyanis idén április végétől megkezdődtek pályamódosításai, melynek eredményeképpen hamarosan a Szaturnuszba csapódik.
Az űreszköz pedig még „haláltánca” közben is bámulatos dolgokkal kápráztatja el az emberiséget. Ahogy halad elkerülhetetlen végzete felé, a Cassini minden korábbinál jobban meg fogja közelíteni a Szaturnuszt. Huszonkét keringés alkalmával a gyűrűk belső pereme és a bolygó között halad át, így pazar képeket láthatunk majd a legbelső gyűrűkről és persze magáról a Szaturnuszról is.
A 110 ezer kilométer per órás sebességgel mozgó Cassini saját, hatalmas tányérantennáját használja védőpajzsként, hiszen ekkora sebességnél a legapróbb szemcsék is végzetesek lehetnek a szonda számára.
Azonban, arra a tudósok sem számítottak, hogy a bolygó és gyűrűi közötti nagyjából kétezer kilométer széles sávban pormentes üresség tátong. A különleges környezet mellett szokatlanul csöndes arrafelé az űr. A Cassini mindeddig a rádió és plazmahullám-vizsgáló rendszerét használta a különböző űrbéli részecskék emberi fül számára hallható hanggá konvertálására. Amíg az eszköz a gyűrűket járta, másodpercenként több száz ilyen részecskét tudott rögzíteni, azonban az üres térben megszűntek a hangok. Csupán néhány alkalommal lehetett felfedezni a részecskék „dallamát”.
Tehát már csak pár hónapja maradt hátra a nagyszerű űrszondának, de ez alatt az idő alatt is számíthatunk meglepő felfedezésekre.
Az elmúlt húsz év során a Cassini űrszondának köszönhetően többet tudtunk meg a Jupiterről, a Szaturnuszról és azok holdjairól. Köszönjük a munkát, Cassini!
A cikksorozat következő részében a lehetséges élettel foglalkozunk a Naprendszerben. Irány az Európa!
Tavaly októberben jelent meg a Monthly Notices angol csillagászati szaklapban egy sokszerzős részletes tanulmány (a szerzők között jó néhány magyar csillagász is szerepel) a KIC 8462852 jelű távoli csillag különleges fényváltozásairól. A csillagot – sokezernyi társával együtt – a Kepler űrtávcső figyelte folyamatosan 2009 és 2013 között. A gigantikus mennyiségű fényességadat feldolgozását szakemberek irányításával amatőrök végezték. (A cikk első szerzője Tabetha Boyajian csillagász a Yale egyetemről, ezért a csillagot nem hivatalosan „Tabby csillaga” néven is emlegetik.) A szerzők minden elképzelhető természetes magyarázattal megpróbálkoztak, hogy értelmezzék a csillag különleges viselkedését, de gyakorlatilag eredménytelenül. Alig egy hónappal később Jason Wright a Pennsylvania Egyetemről felvetette, hogy a csillag körül keringő mesterséges megaszerkezetek (Dyson-szféra-darabok?) okozhatják a jelenséget. Az ötlet nagy vitát váltott ki szakmai körökben, de különös módon a magyar médiavilág alig érdeklődik a téma iránt, pedig véleményem szerint a híres „Wow!” jel 1977-es észlelése óta nem volt a SETI szempontjából ennyire fontos és ígéretes csillagászati megfigyelés.
Két rejtélyes elsötétedés
Miről van szó tulajdonképpen? A Kepler űrtávcső az ég egy kiválasztott szegmensén főleg azért mérte folyamatosan a csillagok fényességét, hogy kiválassza azokat a jellegzetes fényességcsökkenéseket, amelyeket a csillag valamelyik bolygójának elhaladása okoz. Ilyenkor ugyanis a bolygó eltakarja az egyébként egyenletes fényű csillag korongjának egy részét. A fénycsökkenés maga jellegzetes alakú, és periodikusan visszatér, így ezzel a módszerrel már exobolygó-jelöltek ezreit sikerült felfedezni.
Más természetű okai is lehetnek egy csillag fényváltozásainak, de ezeket a csillagászok meglehetősen pontosan ismerik. A KIC 8462852 átlagos, nem fiatal, F3 típusú csillag, amely másfélszer nagyobb a mi Napunknál. Távolsága 1500 fényév. Ismert kísérője nincs, de egy halvány csillag látszik a közelében, amelyet meggyanúsítottak, hogy gravitációjával megzavarhatta az esetleg a csillag közelében mozgó égitesteket. De mielőtt az értelmezési kísérletekkel foglalkoznánk, lássuk, hogy tulajdonképpen mit fedeztek fel Tabby és társai!
A KIC 8462852 csillag fénygörbéje 2009 és 2013 között. Feltűnő a két éles minimum (elhalványodás) a görbén.
Mint az ábrán is látható, a 800. nap körül, 2011-ben hirtelen lecsökkent, majd újra visszatért a csillag eredeti fényessége. A jelenség kb. egy hétig tartott. 2013-ban, az 1500. nap környékén még feltűnőbben csökkent, majd szabálytalanul ingadozott a csillag fényessége. Ez a jelenség több hónapig elhúzódott. Az első esetben 15%-kal, a másodikban több mint 20%-kal csökkent a csillag fényessége, ugyanakkor a minimumok előtt, között és után a csillag legfeljebb a szokásos, minimális ingadozást mutatta. Ezek után a csillagászok számára evidensnek tűnt, hogy a fénycsökkenés okozója csak a csillaghoz közel elhaladó egy vagy több hatalmas égitest, esetleg porfelhő lehetett. De miféle? A szakemberek hosszú időn keresztül analizálták a méréseket (hozzávéve infravörös megfigyeléseket is), de a felmerült ötleteket sorra el kellett vetni. Például, nem találtak bolygókat vagy porkorongot a csillag körül. Az infravörös sugárzásban sem lépett fel érdemleges növekedés a jelenség idején, pedig porfelhő esetén ennek lennie kellett volna.
Utolsóként az a megoldás merült fel, hogy a csillag körül hatalmas üstökösökből álló raj haladt el, amelynek pályáját egy közeli csillagelhaladás zavarhatta éppen a megfigyelések időszakában a Tabby csillag közelébe. Azonban egy ilyen esemény rendkívül valószínűtlen: valaki kiszámította, hogy ehhez legalább 650 ezer darab(!), egyenként 200 km-s üstökös áthaladását kell feltételezni megdöbbentően rövid idő alatt.
A fénycsökkenést a csillag előtt elhaladó hatalmas üstökösraj okozná? (Nem megfigyelés, csak elképzelés.)
A felfedező csillagászok a Kepler űrtávcső mérései segítségével 150 ezer csillag fénygörbéjét analizálták, de hasonló jelenséget nem találtak. Ahogy a bevezetőben említettük, már Jason Wright 2015. október közepén felvetette, hogy mesterséges „megastruktúrák” keringhetnek a csillag körül, amelyek néha eltakarják annak jelentős részét. Hivatkozott Dyson régi ötletére, mely szerint egy szupercivilizáció megkísérelheti csillagának teljes energiáját egy, a csillag köré telepített gömb („Dyson-szféra”) segítségével begyűjteni; lehet, hogy Tabby csillaga körül egy ilyen épülő vagy szétesőben lévő Dyson-szféra darabjai keringenek. Maga a civilizáció vagy létezik még, vagy nem. Egyes SETI-kutatók persze azonnal megkísérelték rádiójelek vételét a csillag irányából, de eredménytelenül. Voltaképpen nem is várható, hogy ilyen „üzenetek” érkezzenek éppen most egy 1500 fényév távolságban lévő csillag felől. Viszont a felfedezés óta bekapcsolódtak a csillag megfigyelésébe más földi és égi távcsövek is abban a reményben, hogy talán sikerül sokféle műszerrel elkapni egy ilyen újabb elsötétedést, ami segíthet az értelmezésben.
A csillag fénye folyamatosan gyengül?
Más csillagászati vizsgálatok is folynak, sőt az egyik közülük idén januárban újabb meglepő eredménnyel szolgált. Bradley Schaefer a Louisiana Egyetemről száz évre visszamenőleg végigvizsgálta a csillagról és környezetéről a Harvard csillagvizsgálóban 1890 és 1989 között készített felvételeket, majd szisztematikusan és gondosan újramérte rajtuk a Tabby csillag fényességét. Az eredmény az volt, hogy e száz évben a csillag fényessége folyamatosan csökkent, jelenleg már 0,165 magnitudóval (mintegy 20%-kal) halványabb, mint volt a 19. század végén. Ez látszólag csekély fénycsökkenés, de szokatlan és értelmezhetetlen. Schaefer, akit sokan támadtak a használt módszerek miatt, eddig eredményesen verte vissza a kollégák kritikáit. Tehát újabb rejtély is van a látóhatáron.
Mesterséges eredetű megastruktúrák elhaladása a csillag előtt? (Ugyancsak elképzelés.)
A csillagászok sokféle változó fényű csillagot ismernek és tanulmányoznak évtizedek óta. Tabby csillaga azonban annyira különleges, hogy megérdemli a figyelmet. Kétségtelen, a csillagászok túlnyomó többsége joggal vonakodik attól, hogy idegen civilizációk hatásának tulajdonítsa egy csillag szokatlan fényváltozásait, hiszen sok esetben sikerült már bizarr égi jelenségekhez természetes magyarázatot találni (lásd például a pulzárok felfedezését). De szerintem az a tény, hogy eddig minden esetben így történt, egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden „nem természetes” magyarázatot, mint lehetetlent, azonnal el kell vetni. Dolgozzunk a rejtély megoldásán, és türelemmel várjuk ki a végét!
