Black Friday alkalmából különleges akcióval vár a Galaktika.
November 24-én 30% kedvezménnyel vásárolhattok az új, limitált kiadású termékeink közül!
Legyetek résen, és november 24-én, pénteken, figyeljétek a Galaktikabolt.hu-t!
Boldog Black Friday-t!
Néhány hete érkezett a szerkesztőségünkbe a Kifordított világ című regény, és mi azonnal a hatása alá kerültünk. Szeretnénk Veletek is megosztani ezt az élményt, így a jövő héten kisorsolunk 2 db-ot a Galaktika Klub tagjai között. Aki nem nyer, az se búslakodjon, hiszen webshopunkban is megvásárolható a könyv.
A Kifordított világ eredetileg egy azonos című, 1973-ban írt novella volt, amely először a New Writings in SF 22-ben jelent meg. Priest ezt kibővítve írta meg a mára klasszikussá vált művet. 1974-ben megnyerte a BSFA (British Science Fiction Association) díját, egy évvel később pedig Hugo-díjra jelölték a Legjobb regény kategóriájában. Az eredeti megjelenés után kicsivel több mint 30 évvel is nagy a kritikai visszhangja. Paul Kincaid 2002-ben például az egyik leghíresebb science fiction regénynek, a háború utáni brit sci-fi kulcsfontosságú munkájának tartja, az Encyclopedia of Science Fiction szerzői, Peter Nicholls és John Clute pedig az író életművének csúcspontjaként tekint a Kifordított világra. 2010-ben a Gollancz kiadó gondozásában megjelent SF Masterworksbe is beválogatták a regényt, mint fontos sci-fi klasszikust. A könyv későbbi szerzőkre is nagy hatással volt, köztük China Miéville-re, akinek a Vastanács vonatvárosában Priest Földjét ismerhetjük fel.
November 14-én, kedden 2 db-ot sorsolunk ki a regényből. A sorsolásban automatikusan részt vesz mindenki, aki tagja a Galaktika Klubnak. Még nem vagy tag? Lépj be most!
A klubtagság számtalan előnnyel jár: választhatsz magadnak ajándékkönyvet, egy éven át házhoz szállítjuk neked a Galaktika magazint vagy az XL változatát, továbbá kedvezménnyel vásárolhatsz nálunk, és több partnerünknél is.
Ráadásul rendszeresen meglepetésekkel szolgálunk (mint például ez a sorsolás), továbbá folyamatosan bővítjük a partnerek és kedvezmények körét.
Legyél tagja egy igazán fantasztikus klubnak
A tavalyi 200 ezer példány Galaktika Magazin kiosztása után idén a Metropolis Media Kiadó science fiction klasszikusait helyezi előtérbe, így több mint 60 sikerkönyv szerepel azon a listán, melyre pályázhatnak az érdeklődő könyvtárak, oktatási intézmények és civil szervezetek.
A kiválasztott könyvcímekhez a pályázók a készlet erejéig a Kiadó támogatásával jelképes 490 Ft-ért juthatnak hozzá példányonként, amennyiben legalább 20 példányt megrendelnek.
Sőt, 35 példány rendelésétől a szállítási költséget a Metropolis Media Group vállalja Magyarország területén.
A pályázati jelentkezés határideje: 2018. február 10.
A cél, hogy minél több helyen elérhetőek legyenek a fantasztikus irodalom kötetei, a felnőtteket visszacsábítsuk a zsánerhez, a fiatalokkal pedig megszerettessük az olvasást.
„Színvonalas science-fiction olvasására biztatnánk, ebben ugyanis megtalálhatnák a példaképül választható hősöket éppúgy, mint a társadalmi és etikai kérdések élvezetes stílusban megírt elgondolkodtató felvetéseit, miközben a tudományos ismeretterjesztő irodalom utáni igényüket megalapozhatnák.” (dr. Mund Katalin szociológus)
Az OLVASÁSGALAKTIKA Élménykampány 2016-ról itt tájékozódhatnak: www.galaktika.hu/olvasasgalaktika/
A könyvlistánkat a scribd.com-on találják.
Jelentkezés a www.tinyurl.hu/J8uN/ címen elérhető űrlap kitöltésével.
A kampánnyal kapcsolatos kérdéseiket az olvasas@galaktika.hu címen tehetik fel.
A 2016-os Doom sikerei után az FPS-ek másik ősatyja, a Wolfenstein is egy újabb résszel próbálja meg kizsebelni a lövöldözős játékok szerelmeseit.
A The New Colossus alcímű játékban ismét a náciké a főszerep, akik óriási szvasztikás zászlóikkal megszállták a szabadság földjét, az Egyesült Államokat. Egy brutális amerikai forradalom lehet az egyetlen válasz az elnyomók ellen, így kössük be a biztonsági övet a gurulós székünkön, mert szanaszét kell majd lőnünk az ellenséget.
A Wolfenstein II: The New Colossus nagyjából egy hónap múlva, azaz október 27-én fog megjelenni PC-n, PS4-en, illetve Xbox One-on. Emellett érkezett egy játékmenet bemutató is, ezt alább meg is lehet tekinteni. Durva képsorok következnek, a trailer csak 18 éven felülieknek ajánlott!
Ha valami újjal szeretnél játszani a hétvégén, de messze van még a hó vége, meleg szívvel ajánlhatjuk a Division 4 napos, ingyenes hétvégéjét. A játékot a Ubisoft adta ki, a történet szerint járvány söpört végig a világon, melynek hozománya káosz és rettegés lett az utcákon. Amerikában a kormány aktiválja az alvó ügynököket, hogy tegyenek rendet. A Division játszótere New York, a feladat pedig túlélni ebben a kőkemény akció RPG-világban.
Ezen a héten, csütörtöktől vasárnapig lehet majd hozzáférni a lövöldözős játékhoz, az U-play kezelőfelületén keresztül. A Division letöltését már most érdemes lehet elkezdeni, bár a játékot nem tudod majd holnapig elindítani.
Az akció időszaka alatt a játék kedvezményes áron lesz megvásárolható az U-playen, szóval, ha tetszik a Division világa, még spórolhatsz is rajta. Mindennek a tetejében, az elért statisztikáink nem vesznek el, tehát amit összehozol az ingyenes időszakban, nem veszik kárba. Főleg azoknak fontos ez, akik a teljes verzióra is beruháznak.
A programra egyébként most különösen érdemes figyelni, mert jön egy nagyobb frissítés az ingyenes időszak után, amelyben érkezik egy új játékmód, a Resistance. Ebben barátainkkal kell a hullámokban érkező ellenfeleket szétlőnünk. Ezen kívül lesz még egy Skirmish mód, ahol négy a négy elleni csapatos küzdelemben izzadhatjuk össze a gurulós székünket.
Végre megérkezett a The Surge című akció-szerepjáték, amiben egy robotikusan felújított férfit kell irányítanunk egy katasztrófasújtott területen, ahol megannyi erőszakos mech-kel és egyéb óriásgépekkel kell felvennünk a harcot, Dark Souls stílusban.
A játék felütése nagyon jól sikerült, egy férfival vagyunk, aki a derekától lefelé lebénult. Érdekes érzés kerekes székből navigálni a sci-fi világban, és tényleg könnyű átérezni azt a problémát, amikor szembejön egy lépcső, és nem tudunk rá felmenni. Igazán erős üzenete van a játék első pár percének, ráadásul a kerekes szék irányítása megdöbbentően hasonlít a valósághoz. A főhős kezének animációi nagyon látványosak és részletesek, ahogy előre-hátra hajtja a nagy kerekeket. Ez után a rész után viszont a játék elindul a lejtőn, és minél tovább haladunk, annál inkább fogjuk rázni a fejünket a számos hiányosságtól, és egyre érezhetőbb lesz, ahogy megkeseredik a szájízünk a számítógép vagy a konzol előtt ülve.
A The Surge nem fogja magával ragadni a legtöbb játékost, többek között azért sem, mert a bejárható terület, ahol bóklászhatunk, rettentően kies és ingerszegény, így a játék nagy részében a single player mód magányosságérzése hatványozottan fog rátelepedni a felhasználóra, és még a környező npc-k, vagy a történet sem tudja enyhíteni ezt a folyamatos egyedüllétet.
A játék monotonitása mellett ráadásul még nehéz is. A folyamatosan ismétlődő ellenségek nagyjából ugyanolyan vagy erőszakosabb támadásokra képesek, mint a főszereplőnk, így a játékosnak majdhogynem tökéletes módot kell találnia az ellenfelek legyőzésére, hogy haladhasson a történettel. Külön furcsának találtam, hogy ha visszamegyünk feljavítani a felszerelésünket, a játék újraéleszt minden ellenfelet, amit már egyszer legyőztünk: ennek semmi értelme nincsen.
A játék harcrendszerét a Dark Soulshoz hasonlítják a legtöbben, de pusztán csak azért, mert könnyű benne meghalni és a game over felirat elkerülhetetlenül sokszor jelenik meg a képernyőn. Emellett fontos szerepet kap még az is, hogy mennyire hatásosan képes a játékos blokkolni az ellenfél támadásait, de a Batman főszereplésével készült Arkham játékok és az Assassin’s Creed bejáratott mechanikája óta ez korántsem meglepő.
A Dark Souls izgalmas harcrendszerével ellentétben viszont, ha ellenféllel találkozunk a Surge-ben, akkor a görgőnk segítségével kell kijelölni a célzásra kívánatos testrészeit az ellenfeleknek. Ilyen testrészkijelölő rendszerrel már találkozhattunk a Bethesda egyik leghíresebb játékában, a Fallout szériában is.
Bár amíg a Fallout-ban élvezetes ennek a módszernek a használata, ebben a játékban egyenesen idegesítő. A játékmenet azért hajmeresztő, mert aközben kell kijelölnünk az adott ellenség védtelen testrészét, miközben harcolunk, és az egér görgőjének a használata is rettentően esetlen érzést ad a harc hevében, és annak ütemét lassítja. Sokszor előfordul, hogy nem sikerül az apró görgőt rátekerni a kívánatos, azaz védtelen testrészre, így sokszor fogunk előre-hátra tekergetni azon a szerencsétlen periférián. Bár legalább szembesülünk vele, hogy a játékmenetet görgőre alapozni egy hatalmas ballépés, mivel a szerkentyűt nem ilyen pontosságra tervezték.
Hogy egy ilyen modern világban miért főként közelharci fegyvereket használ a főszereplő és az ellenfelek, arra nem tudok indokot adni, a környezet pont arra utal, hogy a nagy erejű lőfegyverek használata mindennapos legyen, főleg ennél a harci gépezetnél, amit irányítunk.
A környezet, amiben vagyunk, meglehetősen lapos, és az egész játék színvilága rettenetesen egyhangú, így a legtöbb pálya hasonlít egymásra, és nem nagyon érezzük azt, hogy valahova haladnánk. A pályák felépítése nem túl egyértelmű, sok időt fogunk azzal tölteni, hogy körbe rohangálunk egy helyen, ahol már minden ellenséget megöltünk. Sokan gondolhatnak a Doom szériára, ahol szintén ugyanezt tettük, miközben a kijáratot kerestük. Itt azonban semmi misztikum vagy aha-élmény nem fogja el az embert miután kibóklászik egy helyről, mivel az unalmas tájakon rossz érzés ott ragadni, és a több órásnak tűnő szaladgálás után, csak a pályadizájnereket fogjuk szidni.
A The Surge sztorija nagyon mellékes, semmit sem mond el nekünk a játék. Az információ hiánya fojtogatja a játékost, és nagyon kevés motivációt ad arra, hogy folytassuk ezt a meglehetősen nehéz kalandot. Talán az MMORPG-kben és más nyitott világos játékokban működik az, hogy nem kötik az orrunkra, hogy hova kell menni és mit kell csinálni, de azt elfelejtették, hogy az internetes játékokban meg lehet kérdezni másokat, hogy mit kell csinálni, a nyitott világos játékokban pedig ez indokot ad a felfedezésre. Itt viszont a meglehetősen apró pályákon megragadni majdnem olyan érzés, mintha börtönbüntetésre ítélnék az embert. Az ember keresi a kiutat, de ha ki is jut, rájön, hogy már a felesége megcsalta és nem dolgozhat sehol, tehát ismét kilátástalan helyzetbe került, azaz újfent jött egy pálya, ahol megragad, és külső segítség, azaz az internetes profik nélkül csak a kilátástalanságban marad jó sokáig.
Az ellenfelek nagyon sokszor ismétlődnek, viszont ahogy megöljük őket egyre erősebbek és erősebbek leszünk, így van egy kis motivációnk rá, hogy ne csak elfussunk mellettük.
A karakterünk nem csak egyféleképpen fejlődhet, így újabb és újabb harcstílusokat taníthatunk a karakterünknek, tehát van értelme újrajátszani a programot, ha ki akarunk próbálni minden lehetőséget.
A játék megjelenése elég szép, részletes, de a színpalettája erős korrekciót igényel, a zenéje teljesen felejthető. Külön érdekesség, hogy nem minden videokártyával működik együtt a program, így a legújabb grafikai hardverek között is van olyan, ami miatt egy kék villogó fény jelenik meg néhány részén a játéknak, tovább rontva az összképet.
Összességében, a játék rendkívül sok kívánnivalót hagy maga után. Tulajdonképpen tényleg olyan játék, mint a Dark Souls, csak sokkal rosszabb, minden tekintetben. A tizenötezer forintos árcédulát meg kifejezetten soknak tartom. Ha valami igazán jó sci-fi játékot szeretnél, ami akciódús és izgalmas, ráadásul története is van, akkor inkább fordulj a Nier Automatához.
Ha mégis szeretnéd kipróbálni a játékot, akkor a program elérhető a Stream áruházában, vagy pedig bármelyik videojáték üzletben.
Mundruczó Kornél 2014-ben már letett valami nagyot az asztalra, hiszen a filmes szakember kutya-apokalipszisről szóló, Fehér Isten című filmje a Cannes-i Filmfesztivál Un Certain Regard elnevezésű programjának fődíját hozta el. Most a rendező újabb alkotással képviselteti magát Franciaországban, ez a Jupiter holdja, mely egy nagyon is aktuális kérdéssel, a menekültekkel foglalkozik. A migránsválságot azonban különleges nézőpontból közelíti meg a misztikus film, hiszen egy olyan szíriai fiatal áll a történet középpontjában, akit lelőnek a magyar határon, de csodával határos módon túléli, sőt, szuperképessége is lesz.
A lebegő menekültről szóló filmben olyan színészek játszanak, mint Balsai Mónika, Cserhalmi György, Jéger Zsombor, Mucsi Zoltán, Szabó Kimmel Tamás, és Haumann Péter. A főszerepet egy grúz színészre, Merab Ninidzére bízták, de a Jupiter holdjában feltűnik hazánk egyik legfelkapottabb modellje, Mihalik Enikő is.
A közönség a 70. Cannes-i Filmfesztiválon állva tapsolta meg a Jupiter holdját, habár a kritikusokat erősen megosztja a film. A Variety kiemeli, hogy a látvány elsőosztályú, ám a sztori csiszolásra szorult volna, a Screen Daily szerint pedig az X-Men stílusa érhető nyomon a filmben, a kitaszítottság és a szuperképességek miatt. Az Indiewire egyenesen Steven Spielberg és Alfonso Cuarón jellegzetes alkotásaihoz hasonlítja a Jupiter holdját, ami már önmagában dicséret, de a sajtó egyöntetűen elismeri a zeneszerző Jed Kurzel és az operatőr Rév Marcell munkáját is. Az Origo Filmklubja szerint több, vágás nélküli akciójelenet látható a filmben, az efféle bravúros megoldásokat a hozzáértők nagyon szeretik.
A Jupiter holdja a Filmalap 700 milliós támogatásával készült és június 8-tól Magyarországon is látható lesz a provokatív témákat feldolgozó film.
A Páncélba zárt szellem az idei év egyik legjobban várt sci-fi-anime adaptációja. A film elején megismerkedünk egy migráns kislánnyal, akinek elsüllyedt a hajója, ő maga pedig megfulladt, de az agya valahogy túlélte a szerencsétlenséget.
A lány elméje, azaz a szelleme egy fém vázba kerül, ezzel értelmet nyer a film címe is. A főszereplőnk semmire sem emlékszik a halálával kapcsolatban, vagy, hogy mi történt előtte, viszont bevillanások állandóan megzavarják a hétköznapjait, amelyek igazából lenyomatok az előző életének az eseményeiről. Ezek alapján a nyomok alapján próbálja a főszereplő a múltjának emlékeit helyreállítani, és megtalálni, hogy ki is volt ő, mielőtt gép lett belőle.
A cikk további része, spoilereket tartalmazhat.
A robotlány, vagy ahogy a filmben hívják Őrnagy, folyamatos vitában áll önmagával és a tervezőjével, hogy ő gép-e vagy ember. Mivel a múltjára nem emlékszik, és amióta először bekapcsolták, egy rendészeti szervezet fegyveres tagja, így az Őrnagy inkább harci robotnak érzi magát, mint embernek, viszont a tervező váltig állítja, hogy a lány valójában több ennél. Ez a viaskodás végig jelen van a filmben, és sok fordulatos bonyodalom kezdőpontja ez az önmeghasonulás.
Az adaptáció alapanyaga nagyon ötletes, és gondolkodásra bírja a nézőt. Rendkívül sok filozófiai kérdést vet fel a film. Többek közt az emberi élet és az egészség értékét teszi mérlegre. A szereplők nagy része valamilyen kinetikus implantátummal rendelkezik: egyeseknek lézerszeme, vastüdeje vagy éppen kibővített agya van. Az implantátumok miatt láthatóan már nem vigyáznak magukra az emberek. Van, aki csak azért tetet be egy művesét, hogy egész nap ihasson, vagy műtüdőt, hogy cigarettázhasson.
Emellett a film azt a témát is vizsgálja, hogy mikor nevezhető valaki embernek vagy robotnak, egy gépnek jár-e szabad akart, és a robot menyire lehet független készítőitől. Sajnos ezek a kérdések bár felvetődnek, a majdnem kétórás filmben mégsem igazán kerülnek előtérbe, inkább a főszereplő és az akció a fontos. Láthatóan egy blockbustert akartak csinálni, mint nagyon mély filmet.
A főszereplőt játszó Scarlett Johansson nem sokat tett hozzá az Őrnagy karakteréhez. Igen, tudom, hogy egy robotot játszik, ezért bármilyen érzelem az arcán nem lenne hű a karakteréhez, de mégis hihetetlenül unalmassá válik, miután két órán keresztül ugyanazt a faarcot vágja a nő. Miután megnéztem a filmet, újranéztem az animét is, és rájöttem, hogy Johansson karaktere a filmben nem azért csúszott el, mert nem jól játszott, hanem szimplán, mert az eredeti anyagban nagyon velős és érdekes monológokat kapott a robotlány a maga letisztázott android nyelvezetén, így könnyű volt vele szimpatizálni, és rájönni, hogy mit miért csinál. A filmben sajnos ezek az értékes monológok hiányoztak, és ez nagyon sajnálatos, mivel sok jelenet kockáról kockára a másolata volt az eredeti anyagnak, így ha végtére is csak rekreáltak bizonyos részeket, érthetetlennek tartom, hogy ezt a kulcsfontosságú elemet miért nem tették bele a filmbe.
Látható, hogy a mellékszereplők viszonyain keresztül kellett volna megismernünk a főhőst, de ez egyszerűen nem történik meg, mert a mellékszereplők közül csak a tervezőt mutatják be rendesen, aki végül megbízatlanná válik, szóval az ő általa adott kép sem lesz helyes. Egy másik fontos mellékszereplő, akit láthatunk, az az Őrnagy osztagában dolgozó Batou. Batou egy igazi terminátor, a munka megszállottja, és a küldetéseken kívül is látjuk találkozni az Őrnaggyal, viszont ő teljesen úgy tekint az Őrnagyra, mint egy gépre, tehát nem kapunk tőle sem megfelelő karakterleírást a robotlányról.
Scarlett Johanson meztelen, úgy értem majdnem meztelen, mert egy nagyon feszes testszínű ruhában harcol a legtöbb akciójelenetben. Bármi fontos fog történni, arról nyilvánvaló jelzést kapunk, mert kivillannak azok a nagyon formás másodlagos nemi jellegek. Sajnos ez az aspektusa a filmnek körülbelül az első két percig szórakoztatja az embert, aztán észreveszi, hogy bizony a műanyagosan fénylő test igazából az, mint aminek látszani akar, egy szintetikus testruha. Az a legfurcsább az egészben, hogy a főszereplő környezetéből semmilyen válaszreakciót nem vált ki az, hogy meztelenül van. Még a tavalyi év egyik legjobb sorozatában, a Westworldben is néha adtak egy-egy kabátot a pucér gépekre (szeméremből), de a film 1995-ös anime változatában is előfordult ugyanez. A Páncélba zárt szellemből ezt az egész udvariaskodást kihagyták, sőt, egyszer egy beszélgetés kellős közepén kezdett el vetkőzni a főszereplőnk, és beszélgetőtársának még a szeme sem rebbent. Ha ilyen lazán lehet bámulni meztelen nőket a jövőben, akkor remélem még az én időmben élem ezt meg.
A film legjobb jelenetei, mondanom sem kell, azok voltak, amelyeket kockáról kockára lemásoltak az animéről. Az elején, ahogy elkészítik az Őrnagyot, az az animéből átemelt anyag, de emlékeztet az említett Westworldben látottakhoz is, és nagyon szépen ráhangolja az embert a film világára. Továbbá volt egy üldözéses jelenet és egy verekedés, ami lélegzetelállítóan jól volt megcsinálva – persze ez is, egészen kameraállásig pontos másolata az animének.
A CGI a filmben egyszerűen fenomenális, a gépek roncsolódásától kezdve a robbanásokig és a számítógépes effektekig minden tökéletesen el lett találva. Nagyon tetszettek még a járművek is, hiszen visszahozták a Knight Riderben látott autóformákat, ami irtó menő, továbbá a film zenéje is sok helyen kölcsönzött az animéből, így amiatt sem panaszkodhatunk. Sőt, ahogy az eredeti történetet átalakították, egy sokkal érthetőbb és letisztultabb filmet kaptunk.
A Páncélba zárt szellemnek ennek ellenére rendkívül sok problémája van. Kezdjük a helyszínnel, hiszen a játékidő jelentős hányadát a városról készült, mdártávlatbl készült felvételek fogják alkotni. Sajnos a futurisztikus város hihetetlenül lakhatatlannak tűnik, és a zavarba ejtően sok holografikus kivetítés villogó látványától keresztbeáll a szemünk. A folyamatos, számunkra semmilyen bónusztartalommal nem rendelkező zaj, ami minket ér ezeknél a jeleneteknél, szinte gyilkolja az agysejtjeinket és elviszi a figyelmünket a történésekről és azok súlyáról.
A harcjelenetek, azoknál a részeknél, amik bekerültek a trailerbe nagyon szépek, és letisztultak. Viszont van egy verekedős rész, amiből csak annyit láthatunk, hogy lámpákkal villognak a kamerákba és kiabálnak. Ez kiemelkedően rosszul sikerült, mivel szó szerint be kellett csuknom a szemem az IMAX 3D-s vetítés közben, annyira zavaró volt a folyamatos erős fény és a sötétség tizedmásodperces, értelmezhetetlen váltakozása. Végül, amikor már az erősen epileptikus résznek vége lett és fellélegezhettem, hunyorogva konstatáltam, hogy ismét sötétségbe és szürkeségbe burkolózott a vászon.
A másik igazán nehezen emészthető része a filmnek, az maga a vége. (Vigyázat, spoilerek!) A rosszfiúból jófiút csinálunk csavar már a Bábjátékos első felbukkanásakor nyilvánvaló. Plusz a nagy esemény, amikor beteljesül az Őrnagy álma, hogy megismerheti az anyját és az igazi múltját, szörnyű csalódottság érzéssel tölti el a nézőt, hiszen a főszereplő anyja által olyan karakter kerül elénk, aki felé nem táplálunk semmi érzelmet, sőt, igazából nem is érdekel minket, hogy milyen finom teát tud főzni az öreg, mivel az úgyse jön át a mozivásznon. A végső harc szintén nagyon furcsa szájízt hagy a nézőben, mivel végtére is a főgonoszt nem a testruhás nő öli meg, hanem a főnöke, akit csak pár pillanatra látunk az egész film alatt. Bár, amikor a semmiből ránk ugrik egy robottank, a gépmonstrumot legalább a lehető leglátványosabb módon végzi ki az Őrnagy.
Összességében a film egy középszerű alkotás, aminek csak azok a részei ragyognak, amik teljes kópiái az eredeti, rajzolt jeleneteknek. Az igazán jó részek viszont tényleg nagyon látványosak, és szépek, így azokra egy szavunk sem lehet. A majdnem kétórás játékidő igazából jól feltöltődik tartalommal, de az időnk nagy részében a film önmagát magyarázza, de hát erre mindenkinek szüksége van, még annak is, aki ismeri az előző verziót, mert egy pár helyen változik a sztori. Ha valami igazán friss sci-fis élményre vágysz, érdemes megnézni, de ha már láttad az anime változatot, semmi újra ne számíts, csak egy kicsit érthetőbb történetre, és nagyon szép, látványos, igényes kivitelezésre.
Az Assassin’s Creed a legfrissebb film, ami igyekszik eloszlatni a videójáték-adaptációkkal szemben hosszú évek alatt kialakult fentartásainkat.
Ez nem kis feladat, mert a rossz játékadaptációk sora végtelen. Max Payne, Hitman, Mortal Kombat: Annihilation, Far Cry – és még számtalan béna filmet láthattunk a múltban, ami játékon alapult, így érthetőnek tűnhet, ha gyanakvó tekintettel nézzük a trailereket és a posztereket.
Az idei év feldolgozásai közül magasan kiemelkedik az Assassin’s Creed, és ha vetünk egy pillantást a készítők listájára, már sejthetjük, hogy elégedetten fogunk távozni a moziból. A tavalyi Macbeth-ért felelős triász, Justin Kurzel, Michael Fassbender és Marion Cotillard ismét remekművet hoztak létre. A rendező és a színészek rendkívül pozitív hatással vannak egymásra, a kreativitásuk és tehetségük egy utánozhatatlan egyveleget alkot, ami most az Assassin’s Creedben ölt testet.
A cikk a továbbiakban spoilereket is tartalmaz.
A történet drámaian kezdődik. Egy ügyetlen gyerekszínész képében a főhős, Callum Lynch elveszti édesanyját, és ez lesz a fő mozgatórugója a gondolkodásának és cselekményeinek A főhős viszontagságos gyermekkorának hála, egy meglehetősen labilis és majdnem kiszámíthatatlan karaktert kapunk, épp úgy, mintha egy freudi trauma-pszichologikus könyvnek a tartalmát vezetnék le a vásznon. Miután végigszenvedtük az alapozást, elindulhat a film, és hirtelen már az öreg Callumot láthatjuk, ahogy kivégzik. Fassbender fenomenális: hihetetlenül realisztikusan játszik. Ugyan csak egy problémás férfit alakít, de mégis az emberi érzelmek teljes spektrumát megjárja, tényleg hitelesen – miközben a néző háta a halálfélelemtől borsódzik. Szerintem ez az eddigi legjobb halálközeli élmény, amit valaha átélhetettünk moziban. A konvencionális kivégzési jeleneteknél jó párat láthattunk már, ahol unottan vagy őrjöngve viselik a sorsukat az emberek, itt viszont pont a kettő határán van az áldozat, és a rettegés nem csak a színész, de a néző arcára is kiül.
Végül nem hal meg a főhős, hanem a játékban jól ismert tudóslétesítményben, az Abstergo Industriesben ébred, ami a modern megfelelője a Templomos Rendnek. Itt megismerhetjük a főgonoszokat, akik földi paradicsomot akarnak létesíteni a Földön, és mint gondolhatjuk, ehhez az Assassin Rendnek is van egy-két szava.
A cég tervének kivitelezéséhez egy fontos tárgyat keresnek, ami által megfoszthatják az emberiséget a szabad akaratuktól. A megtalálásához egy Animus nevű szerkezetet használnak, ami felkutatja azokat az örökölt emlékeket, amelyek az alanyban rég elfelejtve szunnyadnak. Az Animus egy szimulációként végigviszi az emléket az kísérleti alany fejében, és ő úgy lát mindent, mint ahogyan az őse látta. Az Animus megjelenése után kettészakad a cselekmény, egyrészt a valóságban folytatódik, másrészt pedig a múltban emlékképek formájában. A szerkezetet átformálták a filmben, a játékbeli unalmas ágyat vagy széket kicserélték egy gépmonstrumra, ami úgy mozgatja Fassbendert a levegőben, ahogy az az emlékben is mozog, hogy minél hihetőbb legyen a szimuláció. Nem egyszer kell hirtelen kihúzni a szereplőnket a gépből, mivel a nagyobb zuhanásokkor könyörtelenül földhöz csapta volna őt a gép.
Az Animus élettani hatásaira is kitér a film, és rendkívül ötletes és érdekes szálat vezet be az akciódús filmbe, ahogy Callum meghasonul múltbéli önmagával. A tudathasadásos-hallucinációs jelenetek sorra váltakozva teszik izgalmassá az Animuson kívül történt eseményeket.
Fassbender az intézetben játszódó jelenetekben is óriásit alakít. Szerintem az őrült jelenetnél hozott egy kis inspirációt a Macbeth-es őrültségéből, itt viszont sokkal hihetőbb volt. Egyébként annyira jól játszott, hogy a magyar szinkronos változatban van egy hely, ahol szimplán bent hagyták Fassbender hangját a filmben angolul, fordítás nélkül, mert nem volt olyan szinkronszínész, aki tükrözni tudta volna a jelenet érzelmi hordalékát magyarul. Fassbender ismét emlékeztetett, hogy egy film nemcsak a trükköktől, az izgalmas jelenetektől, vagy a hihető CGI-től lesz kézzelfogható és nagyszerű, hanem az alakítás minőségén is rengeteg múlik.
Amikor beültem a moziba, féltem, hogy ismét egy terminátor-szerű főhőst kapunk, mondván hogy az Assassin’s Creed cím általában a kegyetlen kivégzésekről szól és a menőségről. Itt viszont egy átalakulást láthattunk, ahogy egy piti bűnözőből egy igazi fenevad válik. Megtanul ölni és megbocsátani, és célt talál az életének, ami nem más, mint a rend, és a templomosokkal való küzdelem.
A másik főszereplőt Marion Cotillard játssza, akinek a karakterét elég elmismásoltnak érzem. A film középpontjában a tudós nő és Callum kapcsolata áll, és az ő egymáshoz való viszonyukat követhetjük figyelemmel a vásznon. A tudós feltehetően valamiféle érzelmeket táplál Callum felé, de erre ő semennyire se reagál, éppen elfoglalja, hogy megőrül. A rokonszenves érzelmeit egyébként nem mutatja ki sehol, kivéve hogy elég sok helyen kissé buja szemmel tekint a főhősünkre. Kénytelen vagyok feltételezni titkolt érzelmeket és fellángolást a háttérben, mert a végső jelenetet másképpen nem tudom megmagyarázni, és logikátlannak kéne tartanom a viselkedését. Szokták mondani, hogy a profiknál nincsenek véletlenek, tehát valószínű, hogy van érzelmi szál, de ez nem egyértelmű – mindenki eldöntheti magának.
A cselekmény egyébként egy igen régi filozófiai kérdésen alapul. Bűn-e a szabad akarat? Amikor szabad akaratról beszélünk, legtöbbször a bibliai értelmezésben vett szabad akaratra gondolhatunk, tehát bűnözhetünk. A film fő gonoszai a feltétlen hatalom megszerzésére törekednek a szabad akarat elvételével, és ezen felfogás ellen harcol az Assassin szerveződés. Nagyon érdekes, hogy ez a fogalom is egy átalakuláson megy át a film közben, mivel a szereplők fogalma a szabad akaratról is átfogalmazódik a bibliai bűn értelmezésről a valóságos szolgaság felé. Végül a főszereplő azt az utat választja, hogy a szabadság mindennél fontosabb, és ha bűnözni kell érte, megéri. Viszont ez is rengeteg filozófiai és etikai kérdést von magával. A film filozófiailag nem válaszol, csak kérdez. Rákérdez a bűn fogalmára, az Egyház hitelességére, a tudomány és a kísérleti nyúl viszonyára és nem végső soron az emberiség jogaira.
A film fő szimbóluma a madár. Az átvezető jeleneteket és az időugrásokat egy-egy repülő madár képével kötik össze. A madár nem csupán a szabadságnak, de az időtlenségnek is a jelképe, nem beszélve arról, hogy a léleknek is a kiemelt szimbóluma a keresztény világban. A madár egyébként felvonásokra is tagolja a filmet, összeköti a múltat a jelennel és a jövővel, bár szerintem egy picit túl sokat használták, mégis stílusos, és egyértelműen jelzi a nézőnek, hogy készüljön föl az akcióra.
Az Assassin’s Creed egy igazi látványfilm, nagyon szép harcjelenetekkel, kérdéses fizikai törvényekkel és meglepő kameraszögekkel. Külön tetszett, hogy többégében jól láthatóak voltak az események az akciódús jeleneteknél, bár volt, hogy össze-vissza kapkodták a kamerát. Mindent beletettek, ami csak a játékban benne volt, tehát a fanok minden harmadik percben találhatnak valamit, amiről eszükbe juthat, hogy az pont olyan, mint a már ismert világban. A film önmagában is megállja a helyét, bármilyen előismeret nélkül meg lehet nézni, és élvezni.
A film negatívumai közé kell sorolni a zenéjét. Nem emlékszem, hogy egyáltalán volt-e valami zene alatta, annyira sablonszerű. Hallhatóan nem akartak valami egyedit használni a készítők. A másik negatívum az az npc-szerű háttérszínészek. Bár ettől csak még inkább úgy éreztem, hogy a játékban vagyok, de ez talán mégsem túl kedvező egy filmnek.
Az Assassin’s Creed film összességében nagyon szuper lett, és csak ajánlani tudom minden korosztálynak.
A Hardcore Henry februári beharangozó cikkében már megvizsgáltuk a point-of-view filmek történetét. Kiderült, a saját nézőpontunk határai mögé visszavonuló történetmesélés nem is annyira új keletű, mint azt az ember hinné. Egész estét akciófilm még nem készült ezzel a metódussal, a Hardcore Henry viszont jó alapköve lehet az extrém FPS-filmek kibontakozó zsánerének.
A néma főhős, Henry egy laborasztalon, csonkán, emlékek nélkül tér magához. Mellette a felesége, aki művégtagokkal látja el. Kisvártatva egy csapat zsoldos kíséretében rájuk tör egy elborult, albínó telekinézis-használó, ezért mindketten menekülni kényszerülnek. Henry azonban rádöbben, többre képes, mint azt gondolná. Feleségét elragadják tőle. Ezután összefut egy furcsa alakkal, Jimmyvel, aki több ízben is segíti őt.
Ez a film pofátlanul őszinte: nem hazudja magát többnek, mint ami. Minden egyes képkockáján a szélsőségesség dominál. Ennek megvannak a maga előnyei, így például nehéz rajta unatkozni (a nem akcióval töltött játékidő összege nagyjából 10 perc), és jókat tudunk kacagni az ellenség vérének fröcsögésén, vagy az abszurd helyzeteken. Ugyanakkor nem tudjuk komolyan venni, de talán ez kell ahhoz, hogy elfogadjuk tökéletlenségeit.
Legfőbb hibája, hogy a néző szeme beleszédül a kamera kapkodásába. Amellett, hogy nem reprodukálja hűen és valószerűen az emberi látás tapasztalását (a perifériás látás ugyanis technikai okokból kimarad), a filmnézési attitűd sem ahhoz szokott, hogy egy másfél órás, go-pro kamerával felvett kaszkadőrfilmet lássunk a mozivásznon.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Copley saját bevallása szerint meglehetősen nagy kihívás volt a produkció.
