Címke: ajánló

Justice League Dark: Van-e helye Batmannek a varázslók háborújában?

A DC sok szempontból el van maradva vetélytársától, a Marveltől. A Marvel filmjei ugyanis sokkal népszerűbbek a mozikban, ráadásul a Netflixen fejlesztett Defenders-féle irányvonal is elég csúnyán eltángálja mind a Gothamet, mind pedig a CW-s Arrowverse sorozatait. Egy téren viszont egyedülálló a DC és verhetetlen, már ha a feldolgozásokat nézzük, ez pedig az animációs filmek világa. Itt olyan bravúrokat sikerült végrehajtaniuk a készítőknek, mint a Justice League The New 52 változatának értelmes megfilmesítése, de jól sikerült adaptációkat kapott a méltán híres Killing Joke, a Flashpoint Paradoxot is élvezhetően hozták tető alá, az Assault on Arkham esetében láthattuk, milyen menő is igazából a Suicide Squad, a Gods and Monsters pedig megmutatta Supermanék sötétebb oldalát.

Ezt a sötétebb irányvonalat viszi tovább a Justice League Dark is, amelynek története szerint Batman csapatot gyűjt, mivel egyik napról a másikra az emberek elkezdik egymást gyilkolászni. Persze minden kezdet nehéz, így Gotham állandóan morcos megmentője nehezen fogadja el, hogy itt bizony mágiáról van szó. Amikor azonban Deadman megszállja őt, azonnal John Constantine keresésére indul. Így összeáll egy csapat, hiszen érkezik még a fedélzetre Zatanna, a varázslónő mellett Etrigan, a démon és kénytelen-kelletlen feltűnik még néha Swamp Thing is, hogy segítsen. Nem a megszokott felállás ez tehát, főleg, ha a Justice League csapatát emlegeti az ember, hiszen mindenki Supermanhez, Wonder Womanhez és a többi, jól ismert karakterekhez van szokva. Itt azonban olyan problémáról van szó, amivel a „mainstream hősök” nem bírnak el. Superman például használhatatlan, ha mágussal találkozik. Ez a nagy gyengesége.

A Suicide Squad elég esetlenül vezette be a mágiát a DC-filmek világába, a Justice League Dark azonban jól megbirkózik a feladattal. Az új szereplők nagyon szórakoztatóak, főleg, hogy sikerült megnyerni szinkronhangnak Matt Ryant, aki az NBC-féle Constantine sorozatban játszotta a ballonkabátos mágust. A pórul járt Etrigan szintén viszi a hátán a történetet, ahogy Deadmannel is egész jól lehet azonosulni. Egyedül Batman lehet az, aki kilóg a társaságból, ellenben azt kell, hogy mondjuk, hogy még ő is elfér egész jól a Justice League Darkban. Batman ugyanis a DC egyik legdarkosabb hőse. A beszólásai mindig ülnek, meg a fintorai és elhallgatásai is, amikor nem tetszik neki valami vagy valaki.

A DC mindig híres volt arról, hogy nagyon menő főgonoszai vannak, a Marvelnek talán ez az egyik legnagyobb hiányossága velük szemben. Thanost vagy Ultront nem lehet egy lapon emlegetni Jokerrel, Bane-nel, Harley Quinnel, Méregcsókkal, vagy épp az antihős Macskanővel. A Justice League esetében nyilvánvalóan mágus lett az ellenség is, és habár a DC eddigi animációs filmjeiben Shazamon kívül túl sok varázslatot nem láthattunk, ennek a filmnek nagyon jól állt a misztikus másvilág, minden keménységével együtt.

Merthogy durvulás az van a Justice League Dark 75 percében jócskán, a Killing Joke után ez a második olyan DC-s animációs film, amely R besorolást kapott. A Justice League filmek közül pedig az első a sorban, amelyet felnőtteknek ajánlanak. Itt meg is bukik az az állítás, hogy minden mese gyerekeknek szól, hiszen a filmben hullanak a fejek, lábak mindenfelé, és irtózatos pusztítást rendeznek le a különféle démonok és varázslók. Ez az irányvonal egyébként megvan a DC mozifilmjeiben is, tessék csak erősen támaszkodni rá, mert az ilyesmivel lehet igazán megnyerni a nézőket.

A Justice League Dark jól eltalálta, hogy mivel hozhatna még újítást az animációs DC-filmek világába. Hiszen láttuk már Supermant Zod gyermeként, Batmant vámpírként, a Flash-t időutazni, a Justice League-et alámerülni Atlantisz városába, azt is, ahogy Doomsday elpusztítja Supermant. A szó szoros értelmében vett misztikus világ azonban itt debütált. A mozifilmek esetében már nem fogják helyretenni azt, ahogy a Suicide Squad elszúrta a mágia bevezetését. Ellenben ezek az animációs filmek még vigaszt jelenthetnek a közönségnek, tessék csak őket kikölcsönözni!

február 3, 2017
Kiéhezettek: Egy zombifilm, ami legalább olyan kemény, mint a Walking Dead

Ha zombikról van szó, akkor manapság a legjobb produkciókat a tévében érdemes keresni. Ott van a The Walking Dead és spinoffja, a Fear The Walking Dead, valamint a Z Nation is. Ezek a sorozatok nagyjából lefedik mindenki igényét. Van mindegyikben drámázás, brutalitás, véres harcok és helyenként még a történet is jól meg van írva. De a britek készítettek 2016-ban egy olyan zombifilmet, amely zsebre teszi az előbb említett szériák bármelyikét. Ez a Kiéhezettek, vagy angol címen a The Girl with All the Gifts, mely egyértelműen kijelenthető, hogy legalább az elmúlt 10 év legjobb élőhalottas filmje lett.

A Kiéhezetteket azért is érdemes sorozatokhoz hasonlítani, mert kisebb büdzséből készült, mint egy amerikai széria egyetlen epizódja. Ennek ellenére nem érezni ZS-kategóriának, nagyon is szíven tudja ütni az embert a történet. A sztori szerint Melanie egy különleges intézményben tengeti a hétköznapjait, ahol a gyerekeket lekötve, tolókocsiban tartják és a tanárnőjüknek még az is meg van tiltva, hogy a közelükbe menjen. Mert ha megteszi, akkor a fiatalok rögtön elkezdik csattogtatni az állukat és majd megőrülnek az éhségtől. Ezért vannak a helyszínen az állig felfegyverkezett katonák is. A Kiéhezettek egy olyan posztapokaliptikus világban játszódik, ahol egy gombafertőzés húsevő szörnyeket csinált az emberekből. A csavar pedig ott van, hogy pár gyerek valamiért értelmes maradt, ezért pedig vigyázni kell rájuk, de erősen. Ők a különleges 1 százalék.

A brit zombifilm mindent a feje tetejére állít, hisz az ember titkon is a „rosszakhoz” tartozó Melanie-nak drukkol, hogy élje túl és hendikepje ellenére is felnőhessen. A filmet rettenetesen jó színészgárdával erősítették meg, ott van a jéghideg szívű tudóst játszó Glenn Close, a jószívű tanárnéni szerepében brillírozó Gemma Arterton, és a szigorú katonaemberként feltűnő Paddy Considine, akik mind hozzáteszik a magukét a Kiéhezettekhez. A show-t egyértelműen a 12 éves főszereplő, a Melanie-t alakító Sennia Nanua viszi el, de mindenki kell ahhoz, hogy a Kiéhezettek ennyire működjön.

A történet teljesen jól átadja a világvége-érzést, azt, hogy a legtöbb ember már agyatlanul szaladgál körbe-körbe és prédára vadászva. A Kiéhezettek képileg is rendben van, illetve a csavarok is képesek meglepni az embert. A brutalitás és a dráma pedig rendkívül erősen áthatja a filmet. A karakterekkel könnyű azonosulni, mert mindenkinek megvannak a maga motivációi, így pedig izgulni is lehet a végkimenetelért. A Kiéhezettek egyébként regényadaptáció, a filmet is M. R. Carey írta, ahogy az eredeti művet. Így nem kell aggódniuk még a könyv rajongóinak se, hithű feldolgozással van dolgunk.

Amiben változtat az eddig megszokottakhoz képest a Kiéhezettek, az az, hogy a The Last of Ushoz hasonlóan egy gombafertőzés okozza a világégést. Valamint a World War Z-nek megfelelően a zombik futnak itt is, nem csak cammognak. Ez hihetetlenül nagy veszélyforrás, megnehezíti a túlélést, de ezzel a két ismerős motívummal, a jó karakterekkel és a folyamatos feszültséggel a Kiéhezettek olyat hozott, amit minden zombirajongónak látnia kell. Emellett a The Walking Deadhez hasonlóan megjelenik a testszag elfedésének és a zombik közötti szabad mozgás elérésének is a problémája is. De ezt egész máshogy oldják meg, mint az AMC sorozatában. A The Walking Dead egyébként február 12-én tér vissza a képernyőkre, addig is érdemes adni egy esélyt a Kiéhezetteknek is. Mert a zombikból sose elég.

január 23, 2017
Utazók: Sci-fi köntösbe öltöztették a Titanicot

Képzeljük el, hogy James Cameron egyik legismertebb romantikus filmjét, a Titanicot Kate Winslet és Leonardo DiCaprio helyett Jennifer Lawrence-szel és Chris Prattel a főszerepben forgatják le, a helyszínként szolgáló háborgó óceánt leváltják egy misszión lévő űrhajóra és voilá! Megkapjuk az Utazók című 2017-es sci-fit, mely az Avalonon játszódik. Az űrhajó 5000-es legénységgel indult neki egy kolonizálásra alkalmas bolygó felé, a túra pedig nem rövid, hiszen 120 évig tart. Vagyis csak tartana, ugyanis 90 évvel az érkezés előtt egy meghibásodás miatt Jim Preston felébred. Az Utazók marketingje jól átvert mindenkit, hiszen kemény sci-finek harangozták be a filmet, mégis inkább egy kapcsolati dráma lett, ami történetesen az űrben játszódik.

2007 óta keringett Hollywoodban az Utazók forgatókönyve, senki nem mert nekilátni a megfilmesítésnek eddig, David Fincher gondolkozott rajta egy ideig, de a rendező megdobbantott a projekt mellől. Ez pedig nem véletlen. Az Utazók olyan morális problémákat és kérdéseket vet fel, amely a filmkritikusok jó részét megosztotta.

A történet szerint ugyanis – és erről sajnos nem lehet spoilerek nélkül írni, elnézést – miután Chris Pratt karaktere felébred, magányában nem tud mit kezdeni magával. Ezért úgy dönt, hogy Istent játszik egy kicsit és felébreszt magának egy játszótársat, Aurórát, akit történetesen Az éhezők viadala szépsége, Jennifer Lawrence játszik. Itt rögtön jöhet a kérdés, hogy ugyan ki lenne olyan balfék, hogy pont JLaw-t nem ébreszti fel, ha unalmában éppen lehetősége adódik rá. Sokan felhozták az Utazókkal szemben, hogy bizony ha a férfi főszereplőt nem Chris Pratt játszaná, és a helyszín nem egy űrhajó lenne, hanem mondjuk egy pince, már nem lenne annyira romantikus a sztori. Inkább hajazna egy elrablásra, némi Stockholm-szindrómával körítve. És ebben van is valami.

Az Utazókat úgy adták el, hogy a kőkemény sci-fi rajongók csak a moziban jöjjenek rá, hogy ez a film nem lesz több egy űrbe helyezett Titanicnál. A két főszereplő egymásba szeret, majd amikor kiderülne a turpisság, hogy igazából Aurórának fel se kellett volna ébrednie, bedobnak egy fenyegető „nagy veszélyt”, hasonlót, mint ami a már emlegetett James Cameron-féle klasszikusban volt. Innentől pedig adva van az íróknak az a luxus, hogy ne fejtsék ki annak a morális problémáját, hogy a női főszereplő bele lett kényszerítve, hogy épp ezzel a férfival kelljen leélnie a hátralévő életét. Már ha túlélik a kalandot. Mert ugye a visszaalvásra nincsen lehetőség. Hát, jó nagy kiszúrás ez Aurórával, nem lehet erre mást mondani.

Sokszor mondogatják, hogy egy filmet nem szabad arra építeni, hogy a női és férfi főszereplő dekoratív kinézetével próbáljuk eladni az egyébként keményen buta sztorit. Itt viszont ez a helyzet. Jennifer Lawrence az indokoltnál többet úszkál a medencében, ezzel mintegy ürügyet adva, arra, hogy a színésznőt fürdőruhában mutogassák. Chris Pratt is kiteszi magát a női nézőknek, szóval van itt fanservice ezerrel, sajnos.

Az Utazók összességében megmaradhatott volna egy tervnek, mert ahhoz, hogy ebből egy komolyan vehető, értelmesen felépített sci-fi film legyen, több kellett volna. Mondjuk egy olyan forgatókönyv, ami nem arra épül, hogy hogyan kéne elnyomni a nőket. Kezdetnek ez is elég lett volna, de az Utazókban még a sci-fi körítés is inkább volt mondvacsinált és erőltetett, mint szórakoztató. Amellett, hogy a látvány nem volt rossz. Kár érte, ez lehetett volna 2017 első nagy blockbustere, így meg csak egy színes-mázos torta lett. Amit messzebbről nézi lehet, hogy jó. De megkóstolni már nem annyira.

január 22, 2017
Jön Az ördögűző tévésorozat a magyar FOX-ra

Január 3-án, 22:00-kor mutatkozik be a magyar képernyőkön a FOX újdonsága, Az ördögűző (The Exorcist) című sorozat, melyben két igencsak különböző nézeteket valló pap néz szembe egy, a gonosz által megszállt kislánnyal. Egyikük haladó gondolkodással, és szerény hozzáállással, míg másikuk igazi kereszteslovagként, könyörtelenül áll hozzá az ügyhöz. A cél viszont egy: kiűzni a gonoszt.

Jó horrorsorozatból mostanában nincsen sok a tévében, egyedül az American Horror Story és a Syfy-os Channel Zero tudja valamelyest betölteni ezt az űrt. A Supernatural első 5 évada óta ritkaság, hogy olyan kisképernyős produkcióba fusson az ember, amelytől tényleg meg lehet ijedni. Az ördögűző nem rossz próbálkozás, ráadásul az 1973-as film folytatása és erősen merít William Peter Blatty regényéből is. Persze egyfajta reboot ez, azaz modernebb, XXI. századi környezetbe helyezi a történéseket. Aki egy kis borzongással indítaná az újévet, annak tökéletes választás Az ördögűző.

január 2, 2017
Karácsonyi tévéajánló geekeknek

Mindjárt itt a Szenteste, azaz bekerül a legtöbb házba és lakásba újfent a feldíszített fenyőfa, alá meg az ajándékok. Remélhetőleg a Galaktika olvasói gazdagodnak majd a legmenőbb relikviákkal, hisz az egyszeri geeknek jöhet minden, ami Star Wars, Overwatch, League of Legends, de persze a lista körülbelül végtelen. Ki-ki válogasson saját preferenciája szerint. Igaz, hogy most is fut a mozikban a Zsivány Egyes, illetve bemutatkozott a vásznakon az Assassin’s Creed is, de a tévéadókat sem kell félteni. Az RTL, az HBO, és még pár kábel, meg országos csatorna is kiváló címekkel készül az ünnepekre. Merthogy a Reszkessetek, betörők!-ön túl is van élet.

Az RTL Spike rögtön december 24-én a legkisebbeket várja animációs sorozatokkal. A koránkelőknek kedvez az RTL legújabb csatornája, ahol 06:00-kor dupla résszel kezd a Batman széria, aztán 07:00-tól jön két rész a Pókember elképesztő kalandjaiból, de szintén a kisebbeknek szól az ezután 08:00-kor kezdődő A galaxis őrzői is. A Marvel rajongók tehát előnyben lesznek, de aztán 09:00-tól jön még a Star Wars: Lázadók, melyet azért is érdemes nézni, mert miután a Disney kidobálta a legtöbb sorozatot és könyvet a kánonból, ez azon kevés produkciók egyike, mely köztük maradt.

Az RTL Klubon egyébként lemegy majd a Jégvarázs, a Disney fantasyja még manapság is igen nagy kedvencnek számít az animációs filmek kedvelői között. Ez 24-én, 18:45-kor kezd, de akik komolyabb sci-fire vágynak Szentestén, azok se maradnak hoppon. Jön ugyanis a Cinemaxon 20:50-kor a Csillagok között, Christopher Nolan 2014-es nagy durranása. Előtte pár perccel kezd még a Film+ csatornán A hobbit első része 20:30-tól. Ők a teljes trilógiát leadják, hiszen 25-én és 26-án is A hobbit filmek lesznek főszerepben a csatornán. A Filmcafén kezd még 19:20-kor a Titkok könyvtára: A Szent Lándzsa küldetés. De 24-én a young adult műfaj rajongói se maradnak hoppon, hiszen érkezik az RTL 2-re 23:10-tól A beavatott sorozat: A lázadó. December 24-én lesz még egy fontos premier, a Ki vagy, doki? 9. évadja kezd a Filmbox Premiumon, 20:10-kor.

December 25-én, az RTL Klubon 08:50-kor megint a kicsik találhatják meg a számításukat, jön ugyanis a Lego Star Wars, a Spike-on pedig este a nagyon erős tini sci-fi, A visszatérők a 4. résszel 22:00-kor és a Sötét árvák szintén az első évad 4. részével 23:00-tól. Az HBO-n délután a sokak által lehúzott, de azért guilty pleasure-ként simán élvezhető Jupiter felemelkedése lesz látható 15:35-kor, aztán 17:40-kor a Star Wars: Az ébredő Erő, majd 22:45-kor a Mad Max: A harag útja. Nem egy rossz felhozatal. Az AMC-n 23:10-kor jön egy – talán a felhozatalból a legkevésbé karácsonyi film, a Machete gyilkol. Ám Danny Trejóval a főszerepben akadnak olyan elvetemültek, akik bármit megnéznének.

December 26-án a szokásos Lego Star Wars: Droid Tales 08:55-kor, ám ezen a napon a TV2 is megemlítésre kerül meglepő módon, hiszen ide jön 21:15-kor a Hófehér és a vadász. A VIASAT6 Karácsony második napján klasszikus sorozatokkal támad, 17:25-kör kezdődően a Sliders és a Csillagkapu váltja egymást, aztán estefelé X-Akták. Az RTL Spike-on reggel Pókember és Batman megint csak, de ezen a napon az HBO nagyon durva kínálattal áll elő. Akik nem bírnak aludni, azoknak hajnali 00:45-kor ott lesz a Cloverfield Lane 10, később 20:00-kor pedig a Pán. De az HBO 2 26-án végigtol egy csomó Marvel filmet. És erre érdemes igazán figyelni a rajongóknak. 10:45-kor kezd a Vasember trilógia. A harmadik rész simán jó egyébként karácsonyi filmnek is. De az HBO 2 mintegy Marvel-maratont tartva leadja az első és második Bosszúállók filmet és A Hangyát is.

A Mozi+ december 26-án leadja a Transformers 3-at és 21:00-tól a mára klasszikusnak számító A Függetlenség napját. A Digi Filmen 16:40-tól a Titkok könyvtára 2 várja a kalandos sztorik rajongóit, a FOX-on meg 17:20-tól 5 részt darál le Az Álmosvölgy legendájából – a pilottól kezdve -, este 22:00-kor meg a The Walking Dead 6. évadból ismétel a csatorna. Nem kell tehát minőségi tartalomért sétálgatni a moziba az ünnepek alatt, elég, ha a tévéig elmegy az ember az ünnepek alatt.

december 23, 2016
Creative Control: Ilyen egy művészfilmbe oltott sci-fi

Vagy sci-fibe oltott művészfilm? Nehéz igazság szerint meghatározni a Creative Control műfaját. Benjamin Dickinson ugyanis kemény fába vágta a fejszéjét, a relatíve ismeretlennek számító alkotó egyszerre írta, rendezte és még főszerepelt is a filmben. A produkció speciális effektjeire Kickstarteren szedték össze a pénzt, egészen pontosan 32 ezer dollárt. A közönség tehát jó előre bizalmat szavazott a Creative Controlnak, de vajon meg is érdemli ezt?

A film érdekes témával, az úgynevezett kiterjesztett valósággal (AR=augmented reality) foglalkozik, mely a valóság egyfajta virtuális kibővítése. Arra kell itt gondolni, hogy császkál az ember az utcán, meglát egy boltot, és ha a mobiljának a kameráját rátartja, akkor megjelenik kiírva a nyitvatartása. Vagy hogy épp a következő Tesco hány kilométerre van, ha abba az irányba tartjuk épp az eszközt. A Creative Control kissé továbbgondolja mindezt. David, a főszereplő egy olyan ügynökségnél dolgozik, ahol egy új AR technológiával kísérleteznek és próbálják eladni a terméküket.

A Creative Control elég művésziesre veszi a figurát, tekintve, hogy fekete-fehérben láthatjuk a teljes sztorit egy-két jelenettől eltekintve. A film hangvételén nagyon érezni a független stílust: azt, hogy a mondanivaló fontosabb a látványnál. Ebben az esetben valami olyasmire akarnak kilyukadni a készítők, hogy igyekezzünk ne összekeverni a valóságot és azt, ami valójában nincsen ott. Most sem túl különleges, ha valaki a telefonját bújja mindenhol, és ilyesmi zajlik a Creative Controlban is. Csak ott egy teljesen hétköznapinak tűnő szemüveg rántja be a felhasználót.

A sztori több szálon fut, ezekben megismerhetjük, hogy például a művészközösség, vagy a fotós világ hogyan próbál megbirkózni a valósággal. Ők is menekülnek, csak teljesen máshova, mint mondjuk egy tech-megszállott. A Creative Control igazi felnőttfilm lett, minden második jelenetben ott vannak a drogok és a meztelenség is erősen jelen van. Emiatt persze castingoltak jól kinéző színésznőket a főszerepekbe. És amint az lenni szokott, megint csak egy nő miatt indul meg a lejtőn a főhős.

Aki nagyon komoly, sci-fis látványvilágra számít, az csalódni fog. A Creative Control elenyésző mennyiségben él a trükkfelvételek lehetőségével. Inkább mély, lelki drámára kell felkészülnie annak, aki megnézi a filmet. A sztori lassan folydogál és nem duzzad fel nagyon. A film inkább egy jól sikerült videoklipre emlékeztet, amely az egyedi hangulatával csábít. Dickinson ezzel nem tévedett, a készítő nem próbál nagyon újat mondani a tudományos-fantasztikum világán belül, inkább csak felvet néhány kérdést.

Mi történik akkor, ha a képzelet és a valóság közötti határok elkezdenek megszűnni? Ha az ember fantáziája túl élénkké válik és a technológia lehetővé teszi azt, hogy kvázi valósággá váljon, amire vágyunk? Hogyan lesz ebben az esetben irányítható a kreativitás?

(A Creative Controlt Magyarországon a Galaktika Klub partnere, a Cirko-Gejzír forgalmazza és a Cirko-Gejzír Filmszínházban a Platina és Gyémántkártya tulajdonosoknak 20% kedvezménnyel megtekinthető ez a különleges indie darab.)

november 29, 2016
Legendás állatok és megfigyelésük: Jólesik visszatérni Harry Potter varázsvilágába

Míg a sci-fi műfaján belül ott van az időutazás állandó aduászként, addig ugyanezt a fantasyben a varázslók képviselik. A Gyűrűk Urában és A hobbit trilógiában is Gandalf volt az egyik legfontosabb tényező, a 2016-os Warcraft filmben a király legfőbb tanácsadója egy mágus volt, de napestig sorolhatnánk a népszerűbbnél népszerűbb szórakoztatóipari produktumokat. J. K. Rowling volt azonban az a szerző, aki egy teljes világot épített a varázslók köré, bot helyett pálcát adott a kezükbe, talárt a vállukra. A Harry Potter regénysorozat pedig egy generációval szerettette meg az olvasást. Aztán a filmes adaptációk is persze rendkívül népszerűek lettek. A főszereplők igazi világsztárokká váltak. 2011-ben azonban úgy tűnt, nem lesz már olyan, hogy friss résszel jelentkezzen a Harry Potter-univerzum.

Egészen idáig, hiszen nem elég, hogy megkaptuk regényes formában a könyvek kvázi 8. részét, de itt a Legendás állatok és megfigyelésük című film is, mely felrajzolja, milyen volt az élet a fiú előtt, aki túlélte Tudjukki támadását. A főszereplő ezúttal Göthe Salmander (Eddie Redmayne), aki varázslényekkel megpakolt táskájával érkezik Amerikába, ám csak New Yorkig jut el. Itt szabadul el a pokol és néhány legendás állat is persze. Göthének minden tehetségét össze kell szednie, hogy a városban egyre eluralkodó sötét erőkön győzedelmeskedni tudjon. Ebben a brit mágus segítségére lesz egy ex-auror, annak csábos testvére és egy mugli is.

Több mint fél évszázaddal járunk Harry Potter megszületése előtt, így a Legendás állatok és megfigyelésük egy teljesen más állapotban lévő varázstársadalmat mutat be. Ráadásul ugye egy új földrészen járunk, ahol a mugliknak más a neve, a rendőrök agresszívebbek, az emberek félnek mindentől, amit nem értenek. Akkora öröm felfedezni ezt a világot, mint a Harry Potter és a bölcsek köve idején volt, amikor először láthattuk a Roxfortot. Suhognak újra a talárok és lendülnek a varázspálcák. Talán még agresszívebben, mint korábban. Az utolsó Harry Potter filmek egész borongós hangvételűek voltak, ezt az irányt képviseli az előzmény is, a Legendás állatok és megfigyelésük pont azoknak a már felnőtteknek szól, akik tizenévesen csillogó szemmel vették kezükbe Rowling műveit.

A Harry Potter azért is működött olyan jól, mert a sötét oldal brutális volt, igazi fenyegetést jelentett a főszereplőkre. Ez most is jelen van, hiszen a boszorkányüldözés témája például erősen felüti a fejét az új filmben. Mindezek mellett mindenképp ki kell emelni a nagyon fura srácot alakító Ezra Millert, aki az új Flash lesz a DC-féle Justice League-ben. A fiatal színész frenetikusan játszik, de Colin Farrell karizmája is sokat tesz hozzá a történethez.

Eddie Redmayne már többször bizonyította, hogy rá főszereplőként is érdemes számítani, mind A dán lányban, mind pedig A mindenség elméletében remekelt korábban. A filmben feltűnik Ron Perlman is (meglepő szerepben), de a komikus és legemlékezetesebb jelenetek főleg Göthéhez, a lényeihez, vagy pedig a brit mágus oldalán feltűnő esetlen muglihoz köthetőek. A legendás állatok és megfigyelésük egyébként több helyen „buddy movie” jelleget ölt, amelyhez mintegy háttérként szolgál a varázsvilág.

A Harry Potter-univerzum visszatérése nagyon jól sikerült, a Legendás állatok és megfigyelésük komoly, amikor annak kell lennie, a varázslatok pedig még mindig kegyetlenül durván pattannak ki a pálcákból, és a CGI az elvártaknak teljesen megfelel szerencsére. Amitől félni lehetett, az az volt, hogy túlhasználják majd az előzményfilmben a Potter-filmek zenéjét és fő témáját, de ez nem történt meg szerencsére.

A Legendás állatok és megfigyelésük több lett egyszerű alapozásnál, a nosztalgia nagyon erősen megtölti és a jól eltalált főszereplők is megteszik a magukét. Amellett, hogy ez az egyik legfelnőttesebb Harry Potter film, amit eddig láttunk. Ehhez a regény alap kevésbé kellett, viszont a film írójaként dolgozó Rowling és a sokak által leírt David Yates is hozta a kötelezőt.

Aki pedig esetleg aggódna, hogy ennyivel letudják a folytatást, az ne tegye. Már öt részről beszélnek a fejesek, a Legendás állatok és megfigyelésük is komoly franchise-nak lett szánva, ráadásul a legfrissebb hírek szerint a történet közel 20 év eseményeit fogja feldolgozni. Változatosság tehát lesz, meg feltűnik Albus Dumbledore is a pletykák szerint. Azt pedig a sötét varázslók nem fogják megúszni. Reméljük, mi se.

november 16, 2016
A Black Mirror 3. évada megmutatja, milyen mély a nyúl ürege

Az egyszeri sci-fi néző úgy érezheti magát, miközben a Black Mirror legújabb évadát nézi, mint Alíz Csodaországban. Mindenfelé óriási gombák, beszélő nyulak, és őrült kalaposok veszik körül, de ahogy Lewis Carroll klasszikusában, úgy az immár a Netflixen folytatódó szériában is komoly mondanivaló rejtőzik. A Black Mirrorból 2016-ig mindössze 7 epizód készült el, a sorozatnak eredetileg helyet adó Channel 4 inkább a minőségre helyezte a hangsúlyt, mintsem a mennyiségre. Mondjuk ez a brit tévéknél mindig így van. A Black Mirrort műfajilag nagyon nehéz besorolni, hiszen thriller, szatíra, sci-fi, dráma egyszersmind, ugyanakkor Charlie Brooker szériájának három fő témája van: a szerelem, a futurisztikus jövő és a politika. És mi lesz ennek a végeredménye? Napjaink egyik legkeményebb, legodaszólósabb sorozata, amely talán ezen kategóriában egyedülálló.

A Black Mirror antológiasorozat, így minden része különálló történeteket dolgoz fel, de persze vannak visszatérő motívumok, mint például a sorozat egyik legjobb, valóságshow-kat kifigurázó részében felcsendült dal. A 3. évad sci-fivel kezd, a Bryce Dallas Howard főszereplésével leforgatott nyitóepizód arra keres választ, hogy mi lesz velünk, ha az emberek annyira elmerülnek a szólásszabadság labirintusában, hogy mobilos applikációval értékelik majd egymást. És pontszámok határozzák meg, ki mennyit ér. Ezután a folytatásban szerepet kap a VR és a gamer generáció, egy túlontúl valóságos horrorjáték bemutatásával, a harmadik részben pedig a Trónok harcából ismert Jerome Flynn kocsizgat fel-alá egy fiatal srác társaságában. Egy titkos társaság van a nyomukban és ha nem teszik azt, amire utasítják őket, minden mocskos kis titkuk nyilvánosságra kerül.

Már ennyi alapján látható, hogy milyen sokszínű a Black Mirror, de az évad második fele is érdekes tud maradni. Jön egy virtuális világban ragadt leszbikus pár a szezon egyik legjobb sztorijában, a San Juniperóban, majd az 5. részben a katonaság kapja meg a magáét, amiért embertelen módszerekkel kényszerítik embereiket harcra. Az évadzáró pedig egy másfél órás gigaepizód, ebben egy környezeti kérdés kerül a sorozat tálcájára, azaz mi van akkor, ha a méhek kihalnak és gépekkel kell helyettesíteni őket.

A 3. évad változatos történeteket hoz a képernyőnkre, olyanokat, amelyekkel az eddig látottak köszönőviszonyban sincsenek. Ez pedig jó, hiszen félni lehetett attól, hogy a Netflixre átkerülve elveszti azt a tipikus, Black Mirrorra jellemző csípős hangulatát a sorozat, amit eddig megszokhattunk. Pár rész után egyébként kitalálható, hogy mi lesz egy-egy csattanó, de örülni kell annak, hogy az írókba szorult annyi tehetség, hogy mindig legyenek olyan fordulatok, melyektől szinte rosszul lehet lenni. A Black Mirror ugyanis napjaink egyik legelgondolkodtatóbb sorozata. Ez kétségtelen.

Elsőosztályú írás, színészi játék jellemzi a sorozatot és még a CGI se lóg ki sehol, ami pedig elég nagy szó egy tévésorozattól. A Lost óta talán nem volt olyan kisképernyős produkció, melynek ennyire „lelke” lett volna, a Black Mirrort azonban idehaza kevesen ismerik, tegyük hozzá, hogy méltatlanul. A 3. évad kissé műanyag nyitánya, a harmadik rész gyomorforgató kocsikázása, a VR-ban bulizó lányok lazasága és sok-sok apró, de igenis sokat számító motívuma emeli a sorozatot a jelenlegi sci-fi felhozatal élére. Szerencsére pedig a Netflixnek is tetszett, amit láttak, ugyanis még 12 részt berendeltek a Black Mirrorból, ezeket 2017-ben, két adagban nézheti meg a közönség a tervek szerint.

november 2, 2016
Feltörli a nézőkkel a padlót a The Walking Dead 7. évadpremierje

Ha stílusosak akarunk lenni, azt kell, hogy mondjuk, ütős lett a The Walking Dead legújabb része, melyben Rickékkel és a rajongókkal olyan szinten törölték fel a padlót a készítők, hogy fizikai fájdalmat okozott nézni. Nem azért, mert rossz lett volna, inkább csak brutális és embertelen. Épp olyan, amilyennek a zombiapokalipszisnek lennie kell, ha egyszer kitör. Nincs könyörület és ahogy százszor és még többször hallhattuk, ebben a világban a járkálók mindössze kellékek, az igazi gonoszakat még mindig az élő emberek között kell keresni. A 6. évadban főhőseinkkel kezdett elszaladni a ló, gondolkozás nélkül csaptak le az új gonosz, Negan táboraira, most azonban fordult a kocka és kedvenceink kerültek a baseballütő rossz végére.

A The Walking Deadet sokszor megvádolják azzal, hogy nem mer igazán döbbenetes húzásokkal sokkolni. Ez eddig sem volt igaz, most pedig már pláne nem az. Elég csak például arra gondolni, hogy egy tabudöntögető húzással még a Trónok harcánál is keményebb tudott lenni az AMC sorozata, amikor Carol nemes egyszerűséggel agyonlőtt egy megtébolyult gyereket. És ez köszönőviszonyban sincs durvaságban azzal, hogy Westeros kiskorú uralkodója, Tommen mondjuk kiugrik az ablakon. A zombis produkció bizony köröket ver rá a legtöbb kábeles sorozatra, amikor gyomorforgató elhalálozásokról van szó, a 7 .évad első része ebben különösen kiemelkedő lett. Grafikus volt, folyt a vér mindenfelé, ráadásul pedig igazi pszichológiai horrort kaptunk az arcunkba.

Ugyanis végre kiderült, kit ölt meg Negan. Nagyon vártuk ezt, a készítők viszont elég idegesítően játszottak velünk az első percekben. Mégis kevés olyan ember lehetett a képernyő előtt, aki meg tudta volna tippelni, hogy ki harap csúnyán a fűbe. Rick nagyjából végig a földön csúszott-mászott, sírt és könyörgött. De nem csak őt törték meg az évadpremier eseményei, nagyjából mindenkit. Szinte biztosan kijelenthető, hogy nincs olyan, aki látta az új részt és ne érzett volna együtt a főszereplőkkel. Legyen valaki bármilyen kőszívű, itt azért olyan fordulatot láttunk, amit nem könnyű megemészteni. A forgatókönyvírók ritka könyörtelenségről tettek tanúbizonyságot, talán az elmúlt két évben nem hoztak tető alá ennyire jól megírt epizódot a The Walking Deadből.

A pszichológiai horror a rész végén ért el csúcsához, hiszen ekkor hallhattunk Negantől egy olyan monológot, amelyben kifejtette, hogy kedvenceink nem fogják egy asztalnál ülve ünnepelni a happy endet. Főleg, ha rajta múlik. A The Walking Deadnek kiváló alapanyagot nyújt a sok éve futó képregény, talán emiatt is képes a spinoffja, azaz a Fear The Walking Dead fölé emelkedni, már ha a brutalitást keressük egy történetben. Így a forrást ismerve sokan sejthették, hogy ki fog meghalni, a sorozat ennek ellenére hozzá tudott még tenni egy olyan csavart, amire kevesen számíthattak. Így le a kalappal az írógárda előtt.

A 7. évadpremierben megtörtént az, ami már régen indokolt lett volna, a főszereplők teljesen összeestek. Olyan volt már az évadok során, hogy csávába kerültek, elvesztették a reményt, nehezen látták egy-egy zsákutcából a kiutat. Ehhez hasonló viszont sohasem, azaz hogy fejben ennyire megtörtek volna. Ennek az oka pedig nem más, mint a Jeffrey Dean Morgan által alakított Negan. A karakter egy kvázi magasabb dimenzióban mozgó gonosz lett, aki fel tudta rázni a sztorit, és még a Kormányzónál is sokkal durvább. Sokszor emlegetik, hogy az az igazán izgalmas, ha egy-egy sorozatba antihősöket vezetnek be, ergo olyan figurákat, akik rosszak, de mégis lehet hősként tekinteni rájuk. Na, Negan nem ilyen. Ő a velejéig gonosz, utálható szereplő az AMC szériájában. És esküdni lehetne rá, hogy a The Walking Deadnek épp egy ilyen újításra volt szüksége. Mert a zombiapokalipszisnek nagyon jól áll a keménykedés.

október 24, 2016
Az orosz film reneszánsza

Október 20-án mutatják be itthon Pavel Parhomenko 2013-as filmjét, ami Gagarin – Elsőként az űrben (Pervyy v kosmose) címmel tekinthető meg. Ennek kapcsán érdemes elmerülni kicsit a témában, ebben segíti az érdeklődőket ez a filmkritikával is megtámogatott bejegyzés.

Bár korábban is volt már kísérlet arra, hogy emléket állítsanak az első űrhajósnak, az űrrepülés 50. évfordulójára elkészített First Orbit inkább volt dokumentumfilm és tisztelgés, semmint szórakoztató játékfilm, ami egyben tanít is. Így tehát elég sokat kellett várni erre a filmre – és itt nemcsak az eredeti orosz premier óta eltelt három évre gondolok. Az utóbbi 10 évben ugyanis Oroszország mintha kezdené újra felfedezni, hogy van piacképes nemzeti-művészeti értéke, és ez nemcsak (világ)történelmükre vonatkozik, hanem mind irodalmi, mind filmművészeti értelemben is konkretizálható. Hogy néhány példát is említsek: a szovjet-orosz történelem bővelkedik olyan eseményekben, amelyeket az ebben a kultúrában amúgy is szokásos, sőt, elvárt nagy volumenű előadásokkal, filmekkel lehet a nézők elé tárni. A 60-as és 70-es évek rengeteg témát adaptált filmre ezek közül, sci-fi vonatkozásban elég csak Tarkovszkijra gondolni, de az új hullámból említhetnénk akár az Éjszakai őrséget (Nochnoy dozor, 2004), a Nappali őrséget (Dnevnoy dozor, 2006) vagy a Sztrugackij-fivérek által írt Lakott sziget dupla részes filmváltozatát (Obitaemyy ostrov, 2008). És most, ebben az új, mozgóképi reneszánszban az oroszok újfent hozzá mernek nyúlni nemzeti történelmük még olyan megosztó eseményeihez is, mint a szevasztopoli csata (Bitva za Sevastopol, 2015), vagy jelen esetben az eddig még meg nem filmesített Gagarin életrajz. Bár, hogy némileg korrigáljam magam, figyelembe illene venni a hiány okaként egy fontos szempontot is, ez pedig a múlt szelleme.

Jaroszlav Zsalnyin a fillmben

A hidegháború kellős közepén teljesen természetes volt mind a keleti (szovjet), mind a nyugati („amerikabarát”) államok részéről, hogy eltitkolni igyekeztek tudományos eredményeiket, ill. kudarcaikat. Ez nekünk, kik már abban a korban élünk, ahol a nemzetek megosztják, sőt, kijavítják egymás tudományos munkáit (főképp a nemzetköziesedett világűrben) némileg érthetetlen, és okod adhatna a kételkedésre is akár. Az Egyesült Államok a 60-as évek elején a polgárjogi törvények meghozatala mellett feminista kérdésekkel is erőteljesen küzdött (talán épp ezért sokan nem tudják, hogy volt amerikai női űrhajós csoport is, aminek tagjaiból mégsem repült később soha senki), a Mercury-asztronauták nyílt szerepeltetése ezért politikai propaganda-fogásként is értelmezhető, hiszen elvonta a figyelmet más problémákról.

A Szovjetunió ezzel szemben csendben, szigorú titoktartás mellett válogatta össze és készítette fel első űrhajós-csapatát, megelőzve eredményességben a rivális amerikaiakat. Számos blog, weboldal, rejtélygyűjtő magazin foglalkozik az itt gyökeredző összeesküvés-elméletekkel, és épp e titokzatosság vagy épp propagandaszagú szenzáció szülte meg a máig népszerű, buta kérdéseket az űrbéli elsőségtől kezdve a holdraszállás megkérdőjelezéséig. Én azt mondom, ne üljünk fel ezeknek a bugyuta konteóknak. És ezt mondja a magára talált orosz filmszakma is akkor, amikor bőven a korszak után, hatvan évvel később megfilmesíti azt, amiről maga Gagarin is írt már életrajzi regényében, amit családtagjai azóta is minden interjú alatt elmesélnek, és amit a rendszerváltozáson átesett szovjet-orosz államban végzett kutatások alkalmával amerikai történészek is megállapítottak, elismertek: hogy gondos mérlegelés, kiválasztás, kiképzés után Jurij Alekszejevics Gagarin volt az első humán, aki rövid utazást tett a világűrbe, és onnan vissza is tért a Földre.

„Egész életem egyetlen, nagyszerű pillanatnak tűnik most.”

Jurij Gagarin egyik elhíresült fotója

Maga a film szintén követi a Gagarin-életrajzból ismert történetet: a II. világháború alatt nélkülöző család nyomorúságát, a háború utáni vidéki-paraszti élet mindennapjait a gyermek szemével, egy katonai karrier első lépéseit egészen a családalapításig és az űrhajós-kiképzésig, hogy aztán az egész életmű kiteljesedjen egyetlen, nagyszerű pillanatban. Viszont a történetvezetés nem ennyire lineáris, a rendező rögtön a lényeggel indít, hiszen a nézők erre kíváncsiak, ezt akarják látni: hogyan történt? Milyen volt a rakéta, az űrhajó, milyen lehetett az űrben lebegni, elsőként tekinteni a Földre. Nyilván Gagarin őrnagy is milliószor megkapta ezeket a kérdéseket világjáró sajtókörútjain, és az érdeklődés máig nem csitult el, éljünk bár a Nemzetközi Űrállomás korában, a Mars felé kacsingatva. Éppen ezért, ötletes megoldásként a múlt eseményeit, mindazt, ami egy 26 éves fiatalember életének csúcspontjához vezetett, hosszabb-rövideb flashback-ekkel láttatják. Személy szerint én nem örülök, hogy az izgalmas űrutazási jelenetek meg vannak szakítva egy-egy visszaemlékezéssel, ám értem azt a rendezői szándékot, amellyel megpróbálja közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz az űrhajós-pilótában végbemenő számvetést az élettel. Ez lehet akár egy jelképes életfilm is, amelyről a halálból visszatértek mesélnek, de lehet emocionális hullámvasút is – mindenki döntse el magában.

Archív felvételen Gagarin főhadnagy az űrutazás előtt

Látványvilág szempontjából nem lehet okunk panaszra, hiszen nemcsak a szép utómunkák és az effektek dominálnak, hanem az apró részletek is alapos kidolgozottságot mutatnak, kezdve a korhű ruházatokon át Gagarin egyik elhíresült fotójáig a virágvásárlás után, egészen a Vosztok belsejének pontos megjelenítéséig. Utóbbi természetesen nem véletlen, az eredeti kapszula ma is bárki számára megtekinthető a moszkvai Űrhajózási Múzeumban. A pontosságra való törekvés egészen a szereplőválogatásra is kiterjedt, több színész például egy-egy történelmi alakkal való hasonlatossága miatt juthatott hozzá a szerephez, a Gagarint alakító Jaroszlav Zsalnyin pedig pontosan annyi idős volt a forgatás alatt, mint híres megformált karaktere az űrutazás idején. Szorgos színészként olyannyira beleélte magát a szerepbe, hogy még az egyik családi jelenetben látható korabeli babapólyázási gyakorlatot is elsajátította. Nem lehetett kisebb feladat az archív felvételekről ismert eredeti figurák mozgásának leutánozása sem, a szájba adott cukorkás jelenettől kezdve az eredeti felvételekről ismert párbeszédek újraismétléséig.

Jelenet a filmből

A film pont ott áll meg, ahol kell, nem törekszik rá, hogy az esemény utóhatásait is taglalja. Kifejezetten jónak tartom, hogy az utolsó perceket nem játszatták el a színészekkel, hanem viszont láthatjuk azt az ikont, aki maga is minden bizonnyal büszke lenne erre a filmre, ha még köztünk lenne. Jurij emlékezetes pillanata immár valamennyi földi ember közös kincse.

Jelena Gagarina az édesapjáról készült film orosz bemutatóján

október 19, 2016