Címke: ajánló

The Discovery: Van élet a halál után?

A The Discovery nevű brit-amerikai film igencsak biztató alapsztorival keltette fel a sci-fi rajongók figyelmét: a történet szerint egy tudós tudományos eszközökkel bebizonyította, hogy van valami a halál után. Erre az emberek pedig elég drasztikusan reagáltak, ugyanis milliók lettek öngyilkosok, bízva abban, hogy ami a jelenlegi szenvedéseik után következik, talán jobb. A The Discovery-t a Sundance Filmfesztivál keretein belül mutatták be, azóta a Netflixen is elérhető a film, a főszerepekben pedig olyan ismert arcok tűnnek fel, mint Robert Redford, Rooney Mara, Jason Segel az Így jártam anyátokkal című szitkomból és Jesse Plemons a Friday Night Lightsból.

Elég sötét, depresszív, de ugyanakkor filozofikus kérdéseket taglal ez a 2017-es sci-fi, mely tempójában talán az Arrival című filmhez hasonlítható, de mélységeiben kissé elmarad attól. Az emberiséget régóta érdekli, hogy mi van a halál után és a The Discovery ad is erre egyfajta választ, mely spoilerek nélkül talán a buddhista gondolkozáshoz hasonlítható. Foglalkozik a film az öngyilkossággal, azzal, hogy egy csomó ember abban látja a megoldást a jelenlegi problémáira, hogy az ismeretlenbe menekül. Ennek ellenére a The Discovery erősen kidolgozatlan marad, és az érzelmi hullámvasút ellenére is kihagyott ziccer a film. Lehetett volna ez egy alapmű, olyan komoly gondolatkísérlet, mint mondjuk a 21 gramm, az alkotás azonban a színészi játékokon csúnyán elcsúszott.

Robert Redford az egyetlen, aki beleéli magát a világot megváltoztató Thomas Harbor szerepébe, a színész játékát nagyjából akkor is elnézné az ember, ha Redford a telefonkönyvet olvasná fel egy üres szobában. A többiek viszont nagyon csúnyán elmaradnak tőle. Főleg Rooney Mara az, aki csalódást okoz, a színésznő igenis Hollywood egyik nagy tehetsége, itt azonban amit művel, inkább elfelejtenénk. Közötte és az Így jártam anyátokkal Marshallja között elvileg kialakul egy szerelmi viszony, de ebből szinte semmit nem érezni. Az írók próbálják megkedveltetni a szereplőket, de nagyon nem működik az egész. Jesse Plemons is legfőképp unottnak nevezhető a szerepében, kár érte.

A The Discovery annak ellenére, hogy hiánypótló film, mégis csupán a felszínt kapargatja. El lehetett volna merülni abban, hogy mit jelent egy csomó vallásos embernek, hogy van valamiféle túlvilág. Ki lehetett volna bővebben is fejteni, hogy a tudós köré csoportosuló szekta tagjai valójában milyen emberekből álltak. Szembe lehetett volna állítani a vallást a tudománnyal, hiszen a kettő közötti átmenetről és közös pontról szólna igazából a film. Ehelyett kaptunk egy elég klisés befejezést, annak ellenére, hogy helyenként még így is lehetett izgulni azon, hogy vajon mi van a halál után. Szerencsére az írók nem süllyedtek olyan mélyre, hogy ne adjanak választ a kérdésre, de az, hogy kinek mennyire fog tetszeni a Stephen Kingre jellemző fordulat, döntse el maga.

Lehetett volna a The Discovery az év filmje is, a kidolgozatlanság miatt viszont csupán egy érdekes gondolatkísérlet lett belőle. Ennek ellenére bőven belefér egy esős hétvégi napba, hogy az élet és a halál kérdésén lamentáljunk egy kicsit, Robert Redford vezényletével. A The Discovery nem fog felkerülni az Arrival mellé a polcra, de azért helyenként jó élményeket hozott. Értékelés: 6/10

április 16, 2017
The Walking Dead 7. évad: Negan és bandája kegyetlenül ellopta a show-t

A tévétörténelem egyik legbrutálisabb epizódjával nyitott még 2016 őszén a The Walking Dead, melyben a frissen bemutatkozott főgonosz, Negan olyan lelkesen csapta szét két állandó szereplő koponyáját, mintha az MLB igazolt játékosa lenne. Aztán viszont vett egy lejtmenetet a sorozat, hiszen a teljes sokkban a főszereplők nagyon elvesztették a fonalat. Szétszéledtek, több helyszínen, Alexandriában, a Hilltopon és a Kingdomban is láthattuk kedvenceinket, de még a rosszak által vezényelt Sanctuary és egy, a Saviorök által legyőzött női gittegylet is bemutatkozott, a Mad Max kolóniáról nem is beszélve. Az írók nagyon nehéz feladat előtt álltak, normálisan össze kellett volna hozniuk a szálakat, de az évadzáróban mindössze egy gagyi akciójelenetig jutottak el. Semmi tetőpont, nulla katarzis, nem is csoda, hogy a The Walking Dead nézettsége folyamatosan zuhant.

Hogy ennek ellenére mi a vicces? Az, hogy a sorozat erősen nézős maradt. Ugyanis amikor drámát kell írniuk, akkor az megy a készítőknek. A már említett dupla halál mellett jól működött Carol lamentálása, amikor Morgan majdnem megőrült, illetve Rick és Michonne kirándulása is nagyon ott volt a szeren. Ezek a momentumok mindenféleképp üde színfoltot hoztak a sorozatba, ráadásul megkaptuk a The Walking Dead eddigi legjobb szemétládáját, Negant is, akinek a motivációi epizódról epizódra érthetőbbek lettek. Igazi diktátor ő, aki az embereit afféle közös tudat részeiként használja, ennek talán az egyik legjobb példája, amikor a fura frizurás Eugene-t is beépítette a közösségébe. 99 százalékban nem mernek ellene lázadni, ráadásul azokat, akik bűnt követnek el a Sanctuaryben, még durván meg is bünteti. Nem egyszer láthattuk, hogy Jeffrey Dean Morgan karaktere megtorolt egy-két vélt vagy valós hibát, amit az emberei követtek el.

Ráadásul Negan és baseballütője, Lucille igazi popkulturális jelenségek lettek, még a Supernaturalben is hivatkoztak rá, tekintve, hogy J. D. Morgan ott Winchesterék apját játszotta, aki démonvadász volt. Az efféle kikacsintások mindig nagyon poénosak. Mindez azért fontos, mert a The Walking Dead a hanyatló nézettsége ellenére is jelentős tudott maradni a tévés világban. Hiszen ezen a produkción kívül van még a zombis témakörben mondjuk egy Z Nation még, ami elég Zs-kategóriás, illetve a The Walking Dead spinoffja, a Fear The Walking Dead, mely nyáron jön a harmadik évadával.

Ami az akciót illeti, az AMC sorozata sajnos a fináléban beleszaladt abba, hogy az íróknak akciójelenetet kellett megtervezniük. A szituáció elég sakk-matt volt, hiszen Mad Maxék Rick csapata ellen fordultak, így a Neganéken való rajtaütés eléggé besült. Egyedül Sasha öngyilkossága és zombiként való támadása lepett meg mindenkit, de még így is majdnem Carl fejének beverésével végződött a jelenetsor. Aztán jött a felmentősereg, hiszen Alexandria és a Hilltop is megtámadta a Savioröket, de dramaturgiailag abszolút nem működött az egész. A The Walking Dead készítőinek minimum fel kellene venniük néhány olyan embert, aki ért az akciójelenetek megrendezéséhez és megtervezéséhez, mert ez így már nem B-filmes volt, hanem Zs. Így kicsit sikerült tönkretenniük az évadfinálét. Pedig gondoljunk csak vissza egy évvel ezelőttre, amikor Negan először letérdeltette a főszereplőket, akkor mindenki tűkön ülve várta, hogy mi lesz. Ott volt feszültség, cliffhanger, de ez tényleg csak egy óriási kapufa lett, amit a stáb lőtt. Konkrétan fájt nézni.

A sorozatra egyébként jellemző még, hogy ilyenkor, mármint a szezonok végén van még egy nagy halál. Sasha távozása nem sikerült kicsit se drámaira, az Abrahammel való flashbackek inkább zavaróak voltak, mint hasznosak. Ráadásul a karakter már az epizód elején bevette a méregkapszulát, így az sem volt kérdés, hogy meg fog halni. Az írók azonban nagyon eltalálták Eguene átigazolását, aki afféle alvezére lett a Savioröknek. Elkezdte Negan embereit ugráltatni, Rickék előtt is bemutatkozott, mint Negan. Ennél a jelenetnél Rosita arckifejezése különösen vicces volt, azt a szemforgatást rászabták a színésznőre. A The Walking Dead 7. évada elég sok sebből vérzett, ennek ellenére az biztos, hogy a mellékszereplőket sikerült kicsit mélyíteni, ráadásul itt nem az van, mint a Marvelnél mondjuk, ahol minden főellenség nevetséges. Negan és bandája ellopta a show-t, de meg kell még említeni a Kingdom tigrisét is – már amikor a CGI nem lógott ki nagyon -.

A The Walking Dead legnagyobb baja az volt idén, hogy néha már a legendásan erős drámai húzások se működtek annyira, az akciók még ennél is kevésbé, a zombik szinte már körítésként se voltak jelen, szóval lassan eljutunk odáig, hogy a Fear The Walking Dead magasabb minőséget képvisel az anyasorozatnál. Kár, hogy idáig el kellett jutnunk, de remélhetőleg a 8. évadban lesz majd jó sok háború, meg az élőhalottak is visszacsoszognak a képernyőre és akkor lehet, hogy mi is kevesebbet panaszkodunk majd a látottak miatt. Értékelés: 6/10.

április 6, 2017
NieR: Automata, az év meglepetése?

A Földön átvették az uralmat a gépek, az utolsó emberi DNS-minták a Holdra kerültek, és egy szexi androidra, 2B-re maradt a robottársadalom lebontása, hogy aztán az emberek visszatérhessenek a Földre egy gigászi lombikbébi program keretében.

Nagyjából így lehet bemutatni a NieR: Automata történetét. A játék az előző Nier epizód folytatása, és spinoff a Drakengard szériához. A program első ránézésre egy Bayonetta klónnak tűnhet, de már amikor először elé huppanunk a PS-nek, kiderül, hogy nagyobbat nem is tévedhetnénk.

Ahogy mindenki más, a trailerek alapján egy szimpla hátulnézetes akciójátékra számítottunk, viszont már az első misszió után rájöttünk, hogy a NieR: Automata nem akarja magát semmilyen játékstílushoz kötni. Vannak benne a régi arcade játékhoz, az Asteriodshoz hasonló missziók, ahol egy repülőből kell a szembejövőket szétlőni. Ezenkívül olyan részek is vannak, ahol agyamenten gyilkolászhatunk a világban, és platformer szegmensek is, ahol ide-oda kell ugrálni a halálos veszedelemben. A stílusváltások nagyon folyékonyan történnek, és egy rövid bejátszás, illetve egy kameranézet-csere után már tudhatjuk is, hogy melyik játéktípus következik.

Az akciódús kalandozások mellett RPG-s részek is vannak a játékban, ráadásul miközben a történetet visszük, felfedezésre is van alkalmunk a játék nyitott területein. Emellett igencsak pörgős buletthell részek és boss harcok tarkítják a játékmenetet, tehát a készítők fogtak minden játékmenetet, stílust, ami csak létezik, és összegyúrták egy gigászi programba. Nem csoda, hogy ennyi minden van benne, hiszen a NieR: Automata végigjátszása közel 40 órát vesz igénybe. A játéknak ezenfelül 25-féle befejezése van, plusz egy bónusz finálé, ami pusztán csak poénból került a játékba.

2B a lenge öltözetével és precíz kardsuhintásaival gyorsan megkedvelteti magát a játékossal. Ha a főszereplőnk külleme nem lenne elég vonzó, ennek tetejében még egy nagyon ütős és magával ragadó történetet írtak a karakterünk köré. A történet nem csak izgalmas és jól felépített, de még drámai is. Ráadásul a vegyes felvágott játékmódokhoz is tökéletesen passzol. Plusz, akinek egy játékban a sztori a legfontosabb, az biztosan nem fog csalódni, sőt, még talán egy-két könnycseppet el is fog hullajtani a játék végén.

A NieR: Automata egyedüli gyengepontja talán a nyitott világa. A bejárható zónák között van egy sivatag, egy város, egy erdő, de koránt sincs teli tartalommal, mint más játékoknál, sőt, talán egy kissé üresnek is mondhatók ezek a területek. A jó oldala viszont, hogy óriási állatok hátára is ülhetünk, ráadásul ezekkel keresztülvágtázhatjuk a környezetet. Az állattársaink még driftelni, azaz csúszkálni is tudnak futás közben, tehát van egy kis extra tennivaló miközben lovaglunk, feltéve, ha menőn akarunk kinézni.

Az ellenfelek, mint már említettük, robotok, és ahogy haladunk előre a játékban, egyre nagyobb monstrumokká lesznek. A játék elején még kis, cuki maszkos robotokat kell legyűrnünk, majd később már akkora óriásokat kapunk, hogy a méreteik a környező házakéval vetekednek. Ámde nem a méret a lényeg, mert a kisebb típusú robotok is elkezdenek egyre keményebb harci gépezetekké válni, és újabbnál újabb módszerekkel akarják 2B-t a roncstelepre kényszeríteni.

Talán a legötletesebb robot a pajzsos, ami – mint a neve is mutatja – egy pajzsot tart maga előtt, és komótos tempóban halad felénk. Ha viszont szétütjük a pajzsot, teljesen kamikaze módra vált az ellenfél, és a két puszta fémkezével, őrült módjára csapkodva tör a kibernetikus életünkre.

Amikor óriásrobotokkal harcolunk, olyan bossfightokra kell számítani, mint a Dark Souls franchise-ban, csak egy-két bullethell résszel a harcok közben. Egy rossz gurulás a harc közben, és végünk, de az óriások sem halhatatlanok, és ha kitapasztaljuk a rosszakarónk harcfázisait, egy-két próbálkozás után véget is vethetünk a szánalmasan programozott életüknek. Sőt, ebben a játékban nem pusztán mögé kell állni az ellenfélnek és csapkodni a farát az óriáskardunkkal, hanem mondjuk az óriási fegyvereit kell harcképtelenné tennünk a verekedésünk közben, így többféle módja van a rosszakaróink kioltásának, nem csak egy.

Ugyan az androidlány, 2B körül forog a játék java, nem feledkezhetünk meg a társairól sem. Számos mellékszereplő mellett van egy kis lebegő robottársunk, a Pod névre hallgató felderítőandroid. A kis fickó nem csak segítségével bombázza a főhősünket, hanem folyamatosan aktív résztvevője a harcoknak. Kinek ne kéne egy automatizált lézerágyú 10 centire a fejétől?

A játék megjelenése gyönyörű, bár 2017-es játékhoz képest egy kicsit szolidabb a részletesség terén, és éppen emiatt egy középszerű játéklaptop is képes elfuttatni a programot gond nélkül. A program színpalettája egyébként nagyon különös, talán egy picit fakó, és a színek sem olyan hevesek, mint lehetnének. Sokan akadékoskodnak, hogy nem túl szép a játék megjelenése a színek miatt, de szerintem egész jó, bár engem a Fallout szériában sem zavart a rusnya színösszhatás.

A játék zenéje valami fenomenális. A háttérzenével nagyon nagy kockázatot vállaltak, hiszen a szokásos instrumentális zenétől elszakadva, egy énekesnőt, Emi Evans-t bíztak meg, hogy hangjával ékesítse a játék atmoszféráját. Voltak, akiknek ez nem tetszett, mert a művésznő többnyire csak törzsi jellegű vokálozásokat csinál, egy-egy elnyújtott á-t vagy ú-t, bár ez is sokat erősít a játékon, és rengeteget segít a beleélésben.

Összességében, egy igazi mestermű lett a NieR: Automata. A bullethell részek nekem annyira nem tetszettek, de ezen kívül igazi etalon lett a játék, és nem fog csalódást okozni. Még annak is ajánlom, aki nem ismerős a NieR-univerzumban, mivel mindent elmagyaráz nekünk a játék. A program elérhető digitális másolatban a Steam kezelőfelületén pc-verzióban, konzolon pedig dobozban megrendelhető akármelyik számítógépes boltból.

március 26, 2017
Oasis pilot: Houston, baj van, küldjetek papot!

Pilotszezon van az Amazonnál, azaz a nézőknek most megmutatnak pár műsorból egy-egy részt, akik megszavazhatják, hogy melyikből készüljön sorozat. Van itt stand-upos komédia, animációs produkció, botcsinálta szuperhősös, és ami minket a legjobban érdekel, egy scifi sorozat felütése is. Ez az Oasis. A történet szerint a Föld ramaty állapotban van, de talált az emberiség egy olyan bolygót, ahol nagyjából 50 ezer család túlélhet. Elmennek tehát kolonizálni, élhetővé tenni, amikor azonban a munkások kezdenek sorban meghalni, ráadásul még az eltűnt vezetőjük is papért küld, akkor derül ki, hogy baj van. Nem is kicsi.

Az Oasis olyan, mintha az űrben játszódó Lostba nézhetnénk bele egy rész erejéig, vagyis már az első órája iszonyú intenzív élmény. A főszerepet Richard Madden játssza, aki a Trónok harca után már a Klondike című aranyásós sorozatban is megmutatta, hogy tud ő, ha akar. Itt egy ökumenikus papot alakít, aki a felesége halálát követően kap egy üzenetet, miszerint szükség van rá az Oasis kolóniáján. Ő meg hevesen tiltakozik, ugyanis oda csak az iszonyú gazdagokat várják majd tárt karokkal. Egy kevés adomány a templomjának azonban meggyőzi, gyorsan felkészítik és már lövik is ki az űrbe. Ami viszont az Oasison várja, több mint amire vállalkozott.

Hallucináló, kimerült munkások, összezavarodott vezetők kerülnek a férfival egy légtérbe, akik elkezdik sejteni, hogy a bolygó nem szívesen látja őket vendégként. Hasonló, mármint, hogy egy helyszínt megszemélyesítettek, tényleg csak a Lostban volt. A sziget ott is kommunikált a repülőtragédia túlélőivel és itt is hasonló motívum öleli át az Oasis első részét. A misztikum egyébként is erős a pilotban, látomások mindenfelé, ráadásul még a hit és a tudomány kapcsolata is egészen szépen szembe van állítva. Mindezek tetejében a látvány már csak a hab a tortán, ugyanis abszolút nem lehet érezni, hogy az Oasis mindössze egy online videotékává (is) avenzsált cég, az Amazon gyermeke. Erre a pilotra még az HBO is büszke lenne, simán.

A karakterekkel könnyű azonosulni, a kolónián van olyan nő, aki a gyermekét hiányolja, de apja emlékével viaskodó és az elvesztett versenylovát sirató munkás is előfordul. Ergo nagyon szépen megoldották a készítők, hogy kábé mindenkivel könnyű legyen azonosulni. Az epizód egyik csúcsa, amikor a szívtelennek tűnő doktornő táncol önfeledten, valószínűleg egyébként beszívva, de ez részletkérdés. Az Oasis nem spórol a vallásos ember szemszögével se, és az ilyesmi nagyon jól áll a sci-fi sorozatoknak. Bátorságra vall ugyanis az Istenben menedéket kereső embert szembeállítani a rigid tudósokkal, akik csak a számokban és az egyenletekben hisznek. Tudjuk ezt a Lost óta, de a hamarosan befejeződő The Leftoversben is hasonló van. A műfajnak tehát nincs sok képviselője, de azok mindig erősek.

A vizuális megoldások és a jó színészi játék mellett muszáj megemlíteni a zenéket, a főcím valami frenetikus lett Rag ‘n’ Bone Man Human című száma rendkívül jó aláfestés volt a Mass Effect: Andromeda trailerében is és itt is nagyon ül a Human. Ritkán szoktunk hasonlót tenni, de a zenei rendezőt, Brian Enót muszáj kiemelni, aki rengeteget hozzátett az Oasis atmoszférájához. A pilotot egyébként Matt Charman jegyezte, akit a Bridge of Spiesért jelöltek Oscar-díjra, a rendező pedig Kevin Macdonald volt, aki az eddig legkiemelkedőbb Stephen King feldolgozáson, a 11/22/63-on munkálkodott korábban.

A pilotban nagyon érdekes a feláldozhatóság kérdése. Láthatóan olyan embereket küldenek az Oasisra dolgozni, akikért nem ejtenek túl sok könnycseppet, ha meghalnak. Diszleksziás botanikus, bukott zsaru, abszolút biztonsági játék ez a gazdagok túléléséért cserébe. A sorozatra azonban ez abszolút nem süthető rá bélyegként, nagyon régen láttunk ennyire élvezhető sci-fi produkciót a kisképernyőn, szóval kedves Amazon, tessék csak ezt berendelni! Értékelés: 9/10

március 25, 2017
Emerald City 1. évad: Varázslók a tudósok ellen

Az Óz, a csodák csodája tévés feldolgozása, az Emerald City igazi üde színfolt lett a sorozatok világában. Úgy hozza be a Trónok harcás hangulatot a kis képernyőre, hogy az országos csatornák komolyan megírt szabályait nem szegi meg. Ugyanakkor elég sok gyilkosság, intrika és megannyi 18+ téma várja azokat a nézőket, akik a Shannara Chroniclesnél komolyabb fantasyre vágynak. Dorothyt a pilotban felkapja egy tornádó és Óz világáig repíti a lányt, ahol természetfeletti lényekkel, bosszúálló boszorkányokkal és megkeseredett tudósokkal kell farkasszemet néznie a jövevénynek. Az Emerald City nézettsége sajnos hagyott kívánnivalót maga után az 1. évadban, ennek ellenére a régen várt széria nem okozott csalódást.

Amit az Emerald City esetében ki kell emelni, az a nagyon szép látványvilág, a csodálatos tájak, amik a sorozatban feltűnnek. Tényleg lehet érezni, hogy a főszereplő igen messze került Kansastől, és nem csak azért, mert vad törzsek, gigantikus szobrok és színes paloták szegélyezik a horizontot. A Trónok harca esetében nyilván az HBO rengeteget költ arra, hogy a nézők hirtelen átérezzék, milyen lehet az élet Westerosban, de egy országos sorozat esetében ez sokkal nagyobb vállalkozás és bravúr, ha sikerül. Az Emerald City hozza azt, amit elvárhat az ember egy fantasytól, még akkor is, ha a főszereplő színésznő kicsit feledhetőre sikeredett.

Érdekes, de éppen Dorothy az a karakter, akit ki lehetne hagyni az Emerald City első évadából, a többiek mind érdekesebbek nála. Ott van például a bádogember, aki egy szerencsétlen tragédia miatt lesz félig gép-félig ember. Aztán a srác lehetetlen kapcsolatba kezd egy hercegnővel. De még az identitászavaros Ozma is érdekesebb háttérsztorival áll elő, mint Dorothy. Ez a két szereplő igazán kaphatna egy spinoffot, de rajtuk kívül érdemes még kiemelni a varázslót is, akit a Jurassic World és a Daredevil színésze, Vincent D’Onoforio alakít. Neki van egy olyan jellegzetes arca és orgánuma, amelyek miatt bármilyen szerepet feledhetetlenné tud tenni, örülhetünk neki, hogy a művész ennyit játszik sorozatokban. A boszorkányok közül egyértelműen lopja még a show-t a Mistress is, és nem azért, mert folyton mélyen dekoltált ruhákban szaladgál. De érdekes még a madárijesztő is, aki egy emlékeit vesztett katona. Ami közös az eddig felsorolt alakokban, hogy mindegyik, a meséből érkezett karakter eddig nem látott oldaláról mutatkozik be.

Ráadásul az Emerald City egy egészen kurrens témát jár körbe az első 10 részben. A hit (ebben a világban varázslat) és a tudomány közötti ellentétet. A varázsló ugyanis tisztán csak a tudományban hisz, irtaná teljes erőből a boszorkányokat, emiatt még fegyvereket is gyártat. A boszorkányok meg érthető módon a mágia teljhatalmára törekszenek. A csavar az egészben, hogy a főtudóst Óz nagy varázslójaként emlegetik, akik kőszörnyeket tud életre kelteni. De a fickó ezzel szemben egy csaló, aki titokban igenis rá van szorulva a varázslatokra. Mindemellett fenyeget még egy titkozatos főellenség is az Emerald City bemutatkozó szezonjában, ez a Beast Forever, ami egyszer már eljött és rengeteg áldozatot követelt. Most pedig újfent közeleg és lehet, hogy a két oldalnak össze kell fognia, ha le akarják győzni a szörnyet.

Az Emerald City egy ügyesen megírt fantasy lett, teli izgalmas karakterekkel, ráadásul Óz világát sikerült úgy életre kelteniük az alkotóknak, hogy egy percig nem érezni a produkción, hogy egy A Gyűrűk Ura vagy Trónok harca koppintásról, esetleg lebutított verzióról lenne szó. Nincsenek sárkányok, se Egy Gyűrű, a konfliktus azonban összehozza a szereplőket, helyenként olyan formában, amire nem is számítanánk. Egy csomó sorozatból hiányoznak a megdöbbentő csavarok a sztoriban, az Emerald City esetében itt sincsen hiány. Meglepően szórakoztató ugyanis a végeredmény.

A főszereplőn kívül az egyedüli gikszer, amit meg kell említeni, az a befejezés. Nagyon félő, hogy az Emerald City nem kap 2. évados berendelést az NBC-től, ebben az esetben pedig csúnya cliffhangerrel záródik a sztori. Sose jó az, ha lógva hagyják az embert, de lehet még reménykedni, hogy hátha esetleg egy tévéfilmes verzióval az NBC lezárja a Beast Forever szálat. Persze csodák történhetnek, már az is annak számít, hogy az Emerald City a hányattatott sorsa után képernyőre került. Ha az országos csatornák ilyen fantasyket képesek tető alá hozni, akkor kérünk még belőlük sokat.

március 5, 2017
Fekete-fehérben is nézhető lesz a Logan

Amikor először reklámozni kezdték a legutolsó olyan filmet, amelyben Hugh Jackman Rozsomák bőrébe bújik, a marketingesek fekete-fehér képekkel hype-olták fel a Logant. Sokan abban reménykedtek, hogy az Old Man Logan képregény feldolgozása ilyen oldschool verzióban lesz látható a mozikban. A legújabb X-Men film azonban március elején bemutatkozott a nagyközönség előtt is, így világossá vált mindenkinek, hogy a Logan a színeket tekintve nem üt majd el az eddigi mutánsos adaptációktól.

Minden másban azonban igen, hiszen az eddigi Rozsomák filmeknél a Logan sokkal jobb lett. Talán az egyik legjobb szuperhősös mozi, simán lehet A sötét lovag trilógiával és a X2-vel egy mondatban emlegetni. A filmben a mutánsok már kipusztultak, csak Logan és Charles Xavier állja a sarat a nagyok közül, amikor feltűnik egy rejtélyes kislány, X-23, aki továbbviheti az örökséget. Iszonyú dinamika, vérengzés és depresszió árad a Loganből, szóval ez igazi felnőtt film lett, aki a maskarás Bosszúállókért rajong, az nem biztos, hogy élvezni fogja. Aki viszont két ikonikus X-Men karakter búcsúját akarja látni, az ne sajnálja a mozijegyre a pénzt, mert a Logant egyszerűen látni kell. Sok kritikus meggyanúsította a filmet, hogy csak ügyes reklámfogás, hogy a trailere ennyire jó lett, de a kilátástalanság és az utolsó mutánsok sorsa a több mint 2 órás játékidőben is pazarul működik.

Visszatérve a lényeghez, a Logan fekete-fehérben is látható lesz, ahogy azt a rendező James Mangold Twitteren megerősítette. Ez az alternatív verzió azonban a mozikba nem kerül majd be, inkább csak DVD-n, meg blu-rayen lesz érdemes keresni. A filmesek egyébként mostanában gyakrabban nyúlnak ehhez a trükkhöz, hogy többszöri újranézésre rávegyék a közönséget, hiszen a Mad Max: Fury Road is kapott egy Black & Chrome változatot.

Egy biztos, a Logan miatt örülhetünk, hogy az X-Men megfilmesítési jogai a FOX-nál vannak, hiszen ilyen kaszabolós, odaszólós filmet a családbarát MCU nem biztos, hogy le merne tenni az asztalra. Ne feledjük el, hogy ez a film is Rated R, ahogy a Deadpool is, mely szintén a FOX-nál van.

A Logan egyébként a pénztáraknál egyenesen hasít, 9,5 millió dollárt csengettek ki érte csak csütörtökön, ami az Apocalypse-hez és a Days of Future Pasthoz képest is rekord.

Az előzetest megmutatjuk még egyszer, kedvcsinálónak:

március 4, 2017
iBoy: Okostelefonokkal babrál a Netflix szuperhőse

A Netflix mostanában élen jár a tartalomgyártásban, már ami a sorozataikat illeti. Olyan címeket hoznak nekünk, mint a Black Mirror, a Stranger Things, a The OA, az A Series of Unfortunate Events és a sor még pár Marvel szuperhőssel is folytatható. Filmek terén viszont van lemaradás, például a Spectral című Netflixes sci-fi filmről is csak addig beszéltek, amíg érdekes volt, hogy Budapest is feltűnik benne. Aztán el is lett felejtve az egész. Az iBoy az évek óta nagyon divatos szuperhősös témát feszegeti, némi Mátrixszal és tudományos fantasztikummal körítve. Az erős szereplőgárda ellenére azonban kihagyott ziccer a film. Nem rossz, de ennél lehetett volna sokkal jobb is.

Az iBoy egy Tom nevű londoni srácról szól, aki vékony, gyenge, szóval nem az a típus, akiből kinéznénk, hogy majd egyszer a rászorulók védelmezője lesz. Egy nap aztán kap a haverjától egy lopott telefont, aki rábeszéli, hogy végre kezdjen már valamit egy Lucy nevű csajjal, akibe rég bele van zúgva. Át is megy a lányhoz, hogy tanuljanak a közelgő vizsgákra, ott azonban gyorsan kútba dől minden terv. Lucyt megerőszakolják, Tomot pedig miközben a telefonján segítséget kérne, menekülés közben szimplán fejbelövik. Az iBoy tehát nem packázik, elég durva témákat feszeget, komolyabban beleáll a dolgokba, mint egy-egy Marveles blockbuster, ahol még egy mellékszereplőt se mernek kinyírni. Na, de a történet innen kezdődik. Hiszen Tom agyában marad a fejéhez tartott telefon nagy része, amitől meg tud hekkelni először telefonokat, aztán kábé bármit. Beférkőzik helikopterek kameráiba, simán felgyújtja a tudatával egy kocsi elektronikáját, bankszámlákra utal rettenet összegeket és így tovább.

Lehetne ez egy jó film, azonban ami elszúrtak az alkotók, az az, hogy semmit nem magyaráztak meg. Tom egy pillanatra nem áll meg, hogy elgondolkozzon, mitől lett belőle hirtelen isten. Merthogy szó szerint semmi nem állhat az útjába a balesettől kezdve. Az iBoy viszont újdonságot is hoz a képernyőkre, hiszen egy verekedős jelenettől eltekintve végre olyan szuperhőst kapunk, aki nem direktbe harcol, hanem a technika „csodáival”. Jól ki is szúr azokkal a kölykökkel, akik Lucyt bántották, aztán meg utánamegy a teljes helyi maffiának. Emiatt a „passzivitás” miatt azonban a film is kissé unalmas marad, azt lehet mondani, hogy tét nélküli.

A szereplőgárdára is valami hasonló igaz. Passzívak. Pedig egész jól össze lettek válogatva, a Lucyt játszó Maisie Williamsről tudhatja a nagyközönség, hogy iszonyú tehetséges. A fiatal színésznő mind a Doctor Who-ban, mind pedig a Trónok harcában megmutatta, mit tud. Az HBO-s sorozatban valódi közönségkedvenccé tudott válni, ami a népes stábot tekintve nem semmi. Pláne, hogy olyan neveket kell lenyomnia, mint Emilia Clarke, Kit Harrington, Peter Dinklage, vagy éppen Sophie Turner, akiket szintén sokan szeretnek. Az iBoy főszereplőjét, Bill Milnert két X-Men filmben is láthattuk, az Apocalypse-ben és a First Classban. Mindkettőben Magneto fiatalkori verzióját alakította. Ő kvázi újonc volt, nagyobb teher nyomta a vállát, de meglepő módon a két színész közötti kémia nagyjából meg is menti az iBoyt attól, hogy rá lehessen sütni, hogy ez a film rossz.

A közepesnél kicsit jobb lett a Netflix újdonsága, még a látvány is elviselhetőnek nevezhető, ahhoz képest, hogy ez csak egy tévéfilm. Bár azt hozzá kell tenni, hogy hasonlókat már láttunk a Mátrixban, és az azért egy kategóriákkal jobb, mostanra kultfilm lett. De sose szégyen a nagyoktól kölcsönvenni pár ötletet, ráadásul ha az iBoy csak annyit ér el, hogy a mostani tinikhez eljuttatja a Mátrix hírét és megnézik azt, már jól jár mindenki. Merthogy az iBoy leginkább nekik szól, bár sajnos sok újdonságot nem biztos, hogy hoz nekik. A filmben rejtőző némi társadalomkritika viszont, hogy a telefont feltörve akárkivel ki lehet szúrni, megfontolandó. A Netflix szuperhőse pedig ki is babrál ezzel az okostelefonos generációval.

február 26, 2017
Végre összeszedte magát a The Walking Dead

A The Walking Deadről mindig azt tartotta a popszakma, hogy igazából a sorozatban az emberi dráma a lényeg. Az, ahogy a túlélőkből egymás farkasai lesznek. A zombik meg csak amolyan díszlet, körítés, nem rajtuk van a hangsúly. És ez igaz is, hiszen az AMC produkciójában senki nem próbálja megoldani az apokalipszist, a szereplők inkább egymással vannak elfoglalva. A The Walking Dead 7. évadának első felében bedurvult Negan, aki szétcsapta Glennt és Abrahamot, utána meg hét részen keresztül kellett nézni Rickék szenvedését. Na, most a félévadpremier kicsit helyre rakta a dolgokat, elindult a szervezkedés, aminek a vége egy durva lázadás lehet. Emellett megkaptuk a sorozat egyik legvagányabb akciójelenetét is, ami után csak nagyokat pislogtunk.

Az epizód elég furán kezdődött, ugyanis a korábban mindenki által gyávának elkönyvelt Gabriel fogta magát és lelépett az őrsége alatt. De ha a jelenetet jobban visszanézzük, akkor észre lehet venni, hogy a pap kocsijában valaki volt, szóval elképzelhető, hogy kényszerítették. Emellett főleg politizálásról és győzködésről szólt az ismét korrektnek nevezhető sztori. Rickék elmentek, hogy lázítsák a Hilltop embereit és az Ezekiel által vezetett Kingdom népét, hogy csatlakozzanak a Negan elleni felkeléshez. Ez felemás sikerrel járt, ráadásul a Saviors elől bujkáló Darylt is jól el kellett rejteni, mert a diktátortársadalom tagjai nagyon siratták Fat Joey-t és az őt meggyilkoló csendes redneck vérére kezdtek el szomjazni.

Ami miatt ez a rész működött, az az volt, hogy Rick végre kissé magához tért, ugyanis a kvázi főszereplőnek tekinthető karakter az elmúlt félévadban csak kereste önmagát. Negan bábja volt, úgy ugrált, ahogy fütyültek neki. Jó volt végre látni, hogy vezérként tudott viselkedni a férfi és a többiek pedig követték ezt az alfa figurát. Mondjuk nem mindig volt indokolt, hogy nyolcasával indultak neki a zombik uralta vidéknek. Benne volt a pakliban, hogy ezt csak azért csinálják a készítők, hogy azon gondolkozzunk, hogy melyik jelenetben fog odaveszni valamelyik mellékszereplő. Egyébként ez az epizód úgy szállította a sorozat egyik eddigi legjobb akciójelenetét, hogy a zombik csak körítésként szolgáltak. A két autó közé kifeszített „zombifűnyíró” úgy kaszálta le az élőhalottakat, hogy öröm volt nézni. Már csak emiatt a momentum miatt érdemes esélyt adni a résznek.

Volt egy-két jól eltalált beszólás is, hiszen Rick leoltotta Darylt, hogyha már beszélni ritkán szokott, akkor legalább nézzen szigorúan Ezekielre, hátha meggyőzi, hogy lázadjon a királysága Negan ellen. Na, meg az is vicces volt, ahogy Rickék megijedtek a CGI-tigristől. Nagyjából a helyükön voltak az építőkockák a The Walking Dead félévadkezdésében, ellenben az írók két karakterrel látványosan nem tudnak mit kezdeni. Az egyikük Carol, a másik meg Morgan. Ez elég szomorú, hiszen mindkettejükben óriási potenciál van. A The Walking Dead egyik legkülönlegesebb része volt az, amikor láttuk, hogy lett békés harcos Morganből, és a karakterek közül Carol járta be az egyik legnagyobb utat, már ami a személyiségét illeti. Ne feledjük, a nő lelőtt egy kisgyereket, elnyomott feleségből manipulatív lázadó lett, aki tud gondoskodni magáról mostanra. Sőt, képes a túlélésre. Ez azért nem semmi.

Annak is csak örülni lehetett, hogy Negan végre nem volt benne egy The Walking Dead epizódban. Na, nem azért, mert idegesítő lenne a főgonosz. Nagyon is szükség van rá. De annyira ellopja a show-t a Saviors vezetője, hogy néha muszáj, hogy a háttérbe rakják és kicsit Rickéket hagyják kibontakozni. Most is olyan szereplőkre volt idő, mint Rosita, aki végre nem az ügyeletes jónő szerepében tetszelgett, hanem megvillantotta bombaszakértői tudását is. Sose baj, ha a karakterek nem maradnak egysíkúak, és ebben egyébként az anyasorozat tanulhatna a Fear The Walking Deadtől, ahol a szereplők sokkal szimpatikusabbra és emberközelibbre vannak megírva.

A The Walking Deadben most közeleg a háború, remélhetőleg lesz jó nagy vérontás meg egy csomó drámázás. A nézők erre buknak, na meg a helyenként feelgood részekre. Az biztos, hogy a félévad premierje végre visszahozta a képernyőkre azt a Ricket, akit megkedveltünk. Remélhetőleg a sorozat is képes lesz a bravúrra és az elpártolt nézők is visszatalálnak a The Walking Deadhez. Drukkolunk.

február 14, 2017
Santa Clarita Diet: Segítség, zombi lett a nejem!

A Netflix egy korántsem hétköznapi szitkomot indított el február elején, ez a Santa Clarita Diet, melyben Drew Barrymore és Timothy Olyphant játsszák a főszerepeket. Egy olyan házaspárként láthatjuk őket, akik gondtalanul élik kis amerikai hétköznapjaikat, egészen addig, amíg a feleség meg nem betegszik. A baj azonban nagyobb, mint gondolnák, ugyanis a nőnek leállnak az életfunkciói és elkezd elég komoly érdeklődést mutatni a nyers hús és az emberhús iránt. A Santa Clarita Diet egy egészen ügyes csavarral nyúl a mára elcsépelt zombitémához, ugyanis humorosan közelíti meg azt. Ettől függetlenül a sorozat csak erős gyomrúaknak ajánlott, ugyanis a nej elég csúnyán felkoncolja az áldozatait. A szereplőgárda egyébként parádés, feltűnik a produkció első évadában például Nathan Fillion, aki csak úgy lubickol ingatlanosként. Mondjuk nem sokáig.

A Santa Clarita Diet tudatosan rájátszik arra, hogy minél komikusabb helyzetbe rakja a főhősöket, akik arra készülnek, hogy embereket tegyenek el láb alól, feltűnés nélkül. Az asszonykának ugyanis ennie kell, másképp nem lehet tudni, hogy átmegy-e egy The Walking Dead-féle járkálóba. Az biztos, hogy Barrymore-nak helyenként így is agresszívan kellett ugrálnia a kamera előtt. Emellett a házaspár két szomszédja rendőr, az egyiküknek van egy nagyon fura fia, aki a zombis család körül ólálkodik folyton és a szintén tini lányuknak próbálja csapni a szelet. Például úgy, hogy elviszi képregényboltba. A Netflix új sorozata afféle szatíra, hiszen a házaspárnak ki kell találnia a kezdetek kezdetén, hogy miképp birkózzanak meg az emberölés problémájával. Az egy dolog, hogy ők csak kajaként tekintenek az áldozatokra, ellenben a kivégzések mindig nagyon véresek, a rendőrszomszéd ösztönösen gyanakszik rájuk, plusz nem is annyira egyszerű elintézni, hogy a meggyilkolt emberke nyom nélkül eltűnjön. Úgy, hogy ne is keresse senki.

Hasonló alapvetéssel egyébként már találkozhattak a nézők, a Dexter című sorozatban, ott azonban a főszereplő közel sem volt ennyire szimpatikus karakter. A Showtime szériája annak ellenére, hogy szintén helyenként undorítóra sikeredett, már a gyilkosságok miatt, mégis inkább unalmas volt. Drew Barrymore emberhúsra éhes háziasszonya minden bohósága ellenére szerethető, de szerencsére messze áll attól a tipikus Szex és New Yorkos karaktertől, akiért a női nézők bolondulnak. A Santa Clarita Diet ugyanis annak ellenére, hogy helyenként tartalmaz romantikus elemeket, mégse egy tipikus női néznivaló. Kivéve, ha az ember nagyon bolondul a nem túl konvencionális zombisorozatokért. Mert akkor a Santa Clarita Dietnek azonnal üljön neki. Mondjuk tény, hogy a képi világ nem annyira egyedi, mint a Hannibalban, de egy vígjátéktól ezt senki nem várja el.

A Netflixnél nagyon tudják, hogy miképp kell az egyszeri nézőt meglepni, hiszen náluk fut a nagyon elborult Black Mirror, az animációs sorozatok új zászlóshajója, a BoJack Horseman, vagy épp a 80-as évek hangulatát felidéző, E.T-re hajazó Stranger Things is. Korábban az HBO-ra lehetett mondani, hogy ott aztán kemény produkciók vannak és a minőség mindig kiegyensúlyozott, de mostanra a Netflix lett az új HBO. Főleg, hogy még a Marvel kissé középszerűnek számító hőseit – már a mozis Avengershez képest – is igazi kőkemény drámai sztorikkal fel tudták futtatni a közönségnek. A Santa Clarita Diet az unalomig ismételt romantikus szitkomok történetét dobja fel egy nem annyira hétköznapi csavarral és ez nagyon jól áll neki. De legalábbis meglepi az embert, amire egyre kevesebb sorozat képes. Főleg nem az amerikai országos csatornákon.

Annak ellenére, hogy a Santa Clarita Diet iszonyú jól sikerült, mégis adni kell neki legalább 2 részt. A pilot ugyanis csak a felvezetést intézi el, itt még annyira nem lehet azonosulni a karakterekkel, a vicceknek és különös szituációknak is idő kell, hogy ebben a produkcióban eljöjjön az idejük. Ha az ember viszont megszokja a sorozat stílusát és humorát, akkor szinte le se lehet tenni. Sok kritikus egyébként pont azért ítélte el a Santa Clarita Dietet, mert túl grafikus lett, rettenetes mennyiségben folyik a vér és szakadnak a végtagok. Erre azonban van megoldás, nem eközben kell a vacsorát elkölteni. Aki meg nem bírja a durvulást, az tényleg nézzen inkább The Big Bang Theoryt.

A Santa Clarita Diet első évadát a Netflix teljes egészében kiadta, mind a 10 részt, ahogy szokták. Egyelőre nem tudni, hogy a furcsa kaliforniai álomnak lesz-e folytatása, de drukkolunk neki, mivel az elrugaszkodott, bátor humorizálásra igenis szükség van. Senki nem kíváncsi egy 15. Jóbarátok feldolgozásra.

február 8, 2017
The 100 évadpremier: Megint a spájzban ólálkodik az apokalipszis

Már a negyedik évadával tért vissza az egyik legjobb jelenleg futó sci-fi sorozat, a The 100. Vicces is lehetne, hogy épp egy tinidrámát emlegetünk olyan produkciók helyett, mint mondjuk a Doctor Who vagy a Frequency. De tény, hogy a The 100 körökkel előzi bármelyik vetélytársát. (Megjegyzés: A Westworld és a Black Mirror nem számít annak, azok más szinten mozognak.) Annak idején a pilot első néhány percében még húzhatták a nézők a szájukat, hogy na, megint egy coming of age sztori, teli szép emberekkel, de a csavarok és a jól felépített karakterfejlődés elhallgattatta a kétkedőket. Az elmúlt szezonban ott maradt abba a The 100 története, hogy a City of Light emberei belebuktak küldetésükbe, de Lexa is meghalt, így a 13. klán, azaz az égből érkezett Skaikru jó nagy slamasztikában találta magát.

A nagy cliffhanger, ami után várhattuk egy ideig a The 100 folytatását az volt ugye, hogy 6 hónap múlva az egyre növekvő radioaktivitás mindenkit meg fog ölni. Harcolni, egymással vesződni így teljesen felesleges is lehetne, csakhogy Clarke-ék belső körén kívül ezt senki nem tudja. Így tehát elkezdődnek a belső viszályok, hogy ki vezesse a koalíciót, mi legyen az égből jöttekkel, de egyébként mindenkin órási poszttraumatikus sokk van. Hiszen nem könnyű azért feldolgozni, hogy be voltak zárva egy kvázi Mátrixba és erőnek erejével toborozták a City of Light új lakóit. Erről a virtuális valóságról kiderült, hogy olyan mint egy bunker, ahova az emberek lementhették volna a tudatukat, miközben a való világ alaposan elpusztul. Na, de ebből semmi nem lett, a gonoszt legyőzték, Jaha meg próbálhat megbirkózni a lelkiismeretével, meg a törzsek gyűlöletével. Jól le is köpködik amúgy.

A főszereplők nagyjából ott tartanak, ahol eddig. Clarke a nőjét siratja, Bellamy nagyjából helyrejött azután, hogy a Pike vezette fanatikus klubból kilépett, Octavia továbbra is Xénát játszik, aki a mellékszereplőknek drukkolna, az meg örülhet neki, hogy Monty végre becsajozott – ő az, aki kétszer is kinyírta az anyját a 3. évadban -. Raven okosabb lett, mint volt, Murphy pedig továbbra se tudja, hogy melyik oldalt válassza. Látszik, hogy a The 100 készítői jól felépítették a karaktereket, a legtöbbnek még a nevét is tudja az egyszeri néző, ami manapság nem mindennapos. Az egyik legérdekesebb dolog talán, ahogy felépítették, hogy Octavia butuska jónőből igazi harcos lett, illetve, hogy milyen természetesen hatott, hogy Clarke leszbikus. Van egy csomó sorozat, amelyeknél ez zavaró, mint például az Aranyélet, ahol a karakterépítés miatt furcsán hathat egy-egy ilyen nagy kitárulkozás, de a The 100-nél szerencsére nem kerítettek nagy feneket a dolognak.

Az évadpremier leginkább a traumával foglalkozott, illetve a politikával, de azért a vérengzés se maradt ki az első negyven percből. Inkább olyan volt ez, mint a tavalyi szezonfinálé meghosszabbítása. De nem baj az, a The 100 esetében megszokhattuk, hogy mindig új probléma, új felállás várja a szereplőket. Ez jó, mert kevés sorozat tud ilyen szinten felfrissülni évadról évadra. Attól nem kell tartani, hogy a The 100 unalmas lesz, ellenben adni kell neki 2-3 résznyi időt, hogy az igazi probléma és irányvonal megmutassa magát és kibontakozzon később. Ezt mindig megéri kivárni, hiszen ez a CW, a legkisebb amerikai országos csatorna egyik legminőségibb produkciója. A The 100-et tényleg érdemes elkezdeniük még a legvérmesebb sci-fi rajongóknak is, nem fog csalódást okozni.

Nyilván a következő részekben a fő átívelő szál az lesz, hogy meg kell előzni a 6 hónap múlva érkező világvégét, de az már a rész végén látszott, hogy a probléma elképzelhető, hogy a vártnál hamarabb kinyír mindenkit. Ezenkívül nem igazán lehet tudni, hogy kinek milyen irányt vesz majd a sztori. Ennek meg csak örülni lehet, hiszen a Trónok harca is azért lett olyan népszerű, mert a könyvolvasókon kívül senki nem tudta megtippelni, hogy ki lesz a következő, aki meghal. A The 100 esetében is valami hasonló a recept, ráadásul háttérként ott van az egy apokalipszist már túlélt világ és annak átrendeződött társadalma. De jesszumpepi, rögtön jön a következő világégés, lesznek itt még izgalmak.

A The 100 negyedik évados premierje korrekt iparosmunka volt, hozta a megszokott minőséget, bár a nagy fordulatokra nyilván még várni kell. Nem lenne rossz, ha ezt a produkciót is úgy adnák ki, mint a Netflix sorozatokat, mert lassan telik az az egy hét, mire ideér a folytatás.

Plusz inkább ezt tessék nézni, mint az Arrow-t.

február 4, 2017