Az American Horror Story hat szezonja alatt sokféle érzelmet mutattak a nézők és a kritikusok a sorozat felé. Voltak jobb részek, évadok, de akadtak nagyon rosszak is, amelyekről inkább jobb nem megemlékezni. Abban viszont mindenki egyetérthet, hogy a kisképernyős mainstream egyedi darabja az évről évre megújuló történettel jelentkező széria.
Idén szeptemberben a hatodik évaddal tért vissza a sorozat. Ismét megpróbáltak valami újat mutatni, és ezúttal is levettek a lábamról (a kezdetekben). A szezont két részre tagolhatjuk, de mindkettő szorosan kötődik egymáshoz. Az évad első felében dokumentum-sorozatszerűen mutatják be Shelby és Matt életét, akik elvonulva a nagyváros zajától, messzire költöznek, hogy stresszmentes környezetben élhessenek. Ám, ahogy egy jó horror sorozathoz illik, minden lesz, csak nyugalom nem. Az első pár rész roppant ijesztő, nagyjából sikerül megteremteni a tökéletes horror atmoszférát. És most először, a mindent átjáró rettegés nem lesz unalmas, annak ellenére sem, hogy elképzelhetetlenül sok klisével dolgozik az évad. Azonban a műsor feszültségének fenntartását annak köszönhetjük, hogy kétszer öt epizód foglalkozik az aktuális horror sztorival. Nem múlik el a varázs, és minden epizódban képes meglepni a műsor. Pontosabban ez az első öt részre vonatkozik, a második felvonással már akadtak gondok.
A szezon első fele még így is felemás érzéseket hagyott bennem, mert semmi értelme nem volt a végkifejletet elősegítő mozzanatnak. Ettől az egyetlen hibától eltekintve Matt és Shelby megpróbáltatásai igazán félelmetesek maradtak. Minden részre jutott egy-egy újabb elkárhozott, aki a házban lakott, és akik bosszúszomjas lélekként igyekeznek mindenkit eltenni láb alól, aki él és mozog. Ám mind közül a legrégebbi és legveszedelmesebb szellem a Mészáros, a vérszomjas telepes nő, aki mindent megtesz azért, hogy ne vegyék el az őt megillető földet.
Ha még esetleg nem lenne elég a csomó kísértet, akkor Matték házától nem túl messzire él egy belterjes, kannibál család, aminek tagjai szintén a főszereplőink életére törnek. Kicsit túlzsúfoltnak tűnhet ez öt epizódra, és valóban az is, de mindez csak az ötödik részre válik kicsit idegesítővé, és ott is talán megbocsátható, mert tényleg remekül szórakoztatott.
Az évad második fele pedig új nyulat vett elő a kalapból. Műsor a műsorban módszerrel a doku-sorozat színészeit és a Roanoke rémálmot átélt „valódi” szereplőket valóságshow formájában visszaviszik a kísértet-járta házba, természetesen Vérhold idején, amikor a legtöbb ijesztgetés történik. Kicsit kilóg a lóláb, hiszen a sztori szerint ez mind megtörtént, de a túlélők ennek ellenére is visszamennek a forgatásra, érthetetlen okokból kifolyólag. Pedig minden normális agyműködésű ember a lehető legmesszebbre kerülne egy ilyen helytől, ha mindaz megtörténne velük, mint főhőseinkkel az első öt epizódban.
Természetesen már az első éjszaka megkezdődik a kísértetjárás, amiről először mindenki azt hiszi, hogy a forgató stáb rémisztgetése. Hamar kiderül azonban, hogy Vérhold idején a kísértetek igenis valódiakká válnak. És innentől válik élvezhetetlenné a műsor. Logikátlan, értelmetlen jelenetek követik egymást, amik megint unalmassá válnak egy idő után. Érezhető volt, hogy a nyolcadik részre már egyáltalán nem maradt ötlet, mert rengeteg elhúzott, fölösleges jelenetet kellett megnéznünk. A szereplők indokolatlanul elkezdtek hullani, mint a legyek, bármilyen összefüggés nélkül. Az utolsó csavar, a végkifejlet pedig szintén arról ad tanúbizonyságot, hogy az egészet át sem gondolták a készítők. Pedig igazán reménykedtünk végre egy tökéletes American Horror Story évadban, amiben nem jönnek elő ugyanazok a hibák, amik az elődökben is idegesítőek voltak.
Összességében az American Horror Story: My Roanoke Nightmare / Return To Roanoke kiválóan indult. Mivel nem tudtunk semmilyen részletet, minden jumpscare, karakter, paranormális tevékenység izgalmasnak hatott. Gondolkodásra késztetett a show, hogy vajon mi fog legközelebb történni. A horror atmoszféra elképesztően jól sikerült. Majd előjöttek az American Horror Story gyerekbetegségei, amiket hat évad alatt sem tudtak kijavítani. Értelmetlen, összefüggéstelen jelenetekké mosódtak a részek, melyek között vajmi kevés volt a konzekvencia. Az ijesztgetések unalmassá váltak, és hogy pár percenként eltettek egy-egy szereplőt, már kezdett inkább röhejes lenni, mintsem félelmetes.
Nagyon sajnálom, hogy a szezon második fele elrontotta az összképet, pedig az elején úgy tűnt, hogy most igazán odateszik magukat. Szó se róla, a színészi alakítások most is kiválóak voltak, de ezzel azt hiszem soha nem volt probléma.
A hetedik évadról azt rebesgetik, hogy valamiféle kísértethajón játszódik majd. Talán, ha egyszer sikerülne a fölösleges részektől megkímélni minket, akkor elbitorolhatatlanul az American Horror Story lenne a legjobb horror sorozat az évtizedben.
Bosszantó érzés tud lenni, mikor ragaszkodunk egy általunk biztosnak tartott tényhez, mások mégis szüntelen az ellenkezőjét állítják. Vagy, amikor pontosan emlékszünk, hol hagytuk a lakáskulcsunkat, és mégsem találjuk, mert amikor korábban nem figyeltünk, máshova raktuk. Vagy éppen csalfa emlékezőtehetségünk és agyunk furcsa tréfát űzve elhitet velünk olyan dolgokat, amiről ésszerűen azt mondanánk, nem lehetséges. Az emberek egy része könnyedén elismeri, ha téved, de van egy makacs réteg is, aki soha az életben nem adna igazat a másiknak. Ilyen környezetben próbáljunk rendet rakni a Mandela effektus környékén…
Nem árt először azzal kezdeni, mi értelme volt az első bekezdésnek, és hogy mi is az a Mandela effektus.
Előre bocsátanám már a cikk elején, hogy ez a jelenség egyáltalán nincs tudományosan alátámasztva. Néhány helyen megemlítem a konteós vonatkozásait is. Tehát nem szabad teljes mértékben komolyan venni a Mandela effektust, de elgondolkodni rajta sosem árthat. Mivel a Galaktika általában bizonyított tudományos híreket szokott közölni, a fantasztikumot sosem seperjük a szőnyeg alá. Mindinkább arra buzdítanék minden Olvasót, hogy fogja fel az alábbi sorokat izgalmas SF-nek, mintsem tényeknek.
Az effektus a nevét Nelson Mandeláról, korábbi Dél-Afrikai elnökről kapta, ugyanis hozzá köthető a legkomolyabb „észlelés”. A mostani középkorú emberek nagy többsége emlékszik Mandela halálára, a 80-as években. A köztudatban a politikus börtönben vesztette életét. Sőt, rengetegen emlékeznek gyászoló özvegyére, aki megható beszédet mondott a temetésén. Ezzel a történettel csak egy a bökkenő: Nelson Mandela 2013-ban hunyt el. Többen meg mertek volna esküdni arra, hogy a nyolcvanas években látták a temetését. Mindenki egyszerre emlékezik nem megtörtént eseményekre, vagy esetleg valami más állhat a háttérben?
A jelenség a nevét egy bloggertőlkapta 2010-ben, aki azóta összegyűjtött már néhány hasonló furcsaságot, amik bejárták azóta az internetet. Tehát a történet már hat éve elindult, a köztudatba pedig mostanában kezd eljutni. Külföldön neves videobloggerek egyre több videóban foglalkoznak a jelenséggel, így még több emberhez jutnak el a kollektív emlékezetet meghazudtoló furcsaságok. Az egyik legérdekesebb megállapítás magával az effektus megjelenésével áll kapcsolatban: legtöbbször csak a pop-kultúrában népszerű dolgoknál észlelhetőek az eltérések. Talán azért lehet, mert ezekre emlékezünk a legtöbben. Elképzelhetőek más, egyéb glitchek is világunkban, de azok valószínűleg annyira minimálisan érintették a köztudatot, hogy senki nem képes visszaellenőrizni azoknak valóságalapját.
A Földön élő emberek jelentős része így emlékezik a világtörténelem egyik leghíresebb mozijának ikonikus mondatára: „Luke, I am your father!”
Azonban valójában így hangzik: „No, I am your father!”
Egy szavas eltérés, mégis mindenki váltig állítja, hogy az előbbi az, amit már milliószor hallott.
Szintén Star Wars példa: ugye mindenkinek megvan, hogy C3PO jobb alsó lábszára ezüstszínű volt? Ugye, hogy senkinek nem tűnt fel? Mindenki váltig állítja, hogy mindkét lába arany a protokoll droidnak, pedig meg lehet nézni: tényleg ezüstös 3PO jobb lába.
Szintén remek példa a Monopoly társasjáték emblematikus figurája. Környezetemben megkérdeztem pár embert, hogyan emlékszik a fickóra. Megkértem őket, írják körül. Kivétel nélkül megemlítették cilinderét, bajszát, és monokliját. Ismerős, ugye? Azonban a Monopoly-férfinak soha nem volt monoklija.
A Mandela effektus hivatalos weboldalán megtalálható az eddig felfedezett összes ijesztő jelenség. De most akkor végül is mi az egész értelme? Az emberek kollektív emléktudata űz ostoba tréfát? Vagy szuggesztió hatására mindenkinek valami, részleteiben eltérő dolog ugrik be? Az összeesküvés-hívők természetesen erre a jelenségre is megfelelő magyarázattal tudnak szolgálni. Íme:
Emlékszünk még a kilencvenes évek legnagyobb rémálmára, a kerek, jubileumi év eljövetelére? Az Y2K-nak nevezett világégés szerencsére nem történt meg, de a Mandela effektus konteós hívői másképp vélekednek erről. Szerintük 2000-ben világunk elpusztult és átkerültünk egy alternatív világba, ahol nagyjából minden ugyanolyan, mint addig volt, csak néhány dolog változott meg. Azok is alig észrevehetően. Sőt, 2012-ben is apokalipszis volt, és azóta is egyre furcsább a körülöttünk zajló világ. Leonardo Di Caprio Oscar-díjat nyert, Donald Trump elnök lett… az ehhez hasonló teljesen megalapozatlan „összefüggések” már mémmé váltak, de akadnak olyanok, akik ezeket véresen komolyan veszik.
Ám viccet félretéve egy picit tényleg ijesztő a Mandela effektus.
Mostanra két, valamennyire eltérő elmélet is futótűzként kezdett el terjedni, és mindkettő népszerű téma elméleti fizikusok, hobbi-konteósok, és vasárnapi ebédet költő emberek között. Ezek pedig a párhuzamos világok, vagyis multiverzumok lehetséges létezése, illetve a roppant ijesztő felvetés, miszerint a világunk csupán egy értelmesebb faj szimulációja.
A multiverzumok kérdése már régóta foglalkoztatja a fizikusokat, és rendszerint megjelenik minden második SF műben, még ha csak érintőlegesen is. Lényegében Földünk csupán egy, a miriádnyi egyéb Föld közül, de mindegyik egy kicsit (vagy nagyon) eltér a másiktól. Elképzelhető lenne tehát, hogy párhuzamos világok között van átjárásunk, de nem tudunk róla? Sok összeesküvés-hívő szerint a CERN-ben végzett kutatások mini fekete lyukat hoztak létre, amitől képesek vagyunk portált nyitni a multiverzumba. Sajnos a párhuzamos univerzumok kérdésére valószínűleg életünk során már nem kapunk választ, de számos sci-fi alkotás elkalauzolhat bennünket egy-egy alternatív világba.
A Mandela effektus azonban köszönhető egy másik jelenségnek is, ami valljuk be, sokkal félelmetesebb, mint a multiverzum teória. Vannak kutató filozófusok, akik szerint komoly ráció van abban, hogy mi egy sokkal intelligensebb faj kvázi videojáték szimulációi vagyunk. Csupán egyszerű NPC-k (non playable characters – nem játszható karakterek) lennénk egy szuperokos földönkívüli játékában? Iszonyú belegondolni. De vajon tudják az általunk beprogramozott karakterek, hogy nem valódiak? Vagy csak egyszerű matematikai egyenletek, akik képtelenek felfogni mibenlétük súlyát? Azt hiszem túl sok volt mostanában a Westworld…
És azért vehetjük észre a Mandela effektus jelenségét, mert hiba lépett fel a Mátrixban, és gyakorlatilag bugos a szimuláció. Tudósok szerint előbb-utóbb mi is képesek leszünk létrehozni elképesztően komplex szimulációs modellt, amiben Istent játszva „uralkodhatunk” majd teremtményeink fölött. Vajon ők tudni fogják, hogy programok? Vagy megkapják a szabad gondolkodás privilégiumát, vagy annak látszatát?
Érdekes gondolatok, érdekes kérdések. Tudatos emberi lényként mindenképpen érdemes ezeken elgondolkodni, még akkor is, ha nem feltétlen hiszünk el akár egy szót is ebből a cikkből.
Ha Olvasóink közül van olyan, aki találkozott már hasonló Mátrix-hibával, vagy van saját Mandela effektus élménye, ne habozzon, tudassa velünk kommentben.
A hétvégén Bécsben a legjobb cosplay show-t egy magyar művész mutatta be, ezzel Okkido nyerte meg 2016-ban Közép-Európa legnagyobb és legrangosabb versenyét, a II. VIECC Cosplay bajnokságot.
A megmérettetés a ReedPOP által rendezett „Quest for the Crown” világszintű cosplay versenysorozat egyik állomása volt, melynek győztesként Ildikó utazhat a chicagói döntőre, hogy a VIECC és Európa képviseletében induljon a „Crown Champion of Cosplay” címért.
A szervezők közleménye szerint nagy siker volt a II. Vienna Comic Con: az eseményre 22 ezer látogató jött el, 30%-kal több, mint egy évvel korábban. A 262 kiállító mellett 370 média is képviseltette magát, szerte Európából. A rendezők már most jelezték, hogy 2017 novemberében is lesz VIECC.
Matematika-fizika-számítástechnika szakos tanárként dolgozik egy kis zalai településen, Türjén. Hobbija a természetjárás, a sport és az írás, fraktálok készítésével komolyabban három éve foglalkozik – első kiállítása 2014-ben volt Zalaszentgróton. Lóránt Zsolttal beszélgettünk.
A gyár
A fraktálokról egy átlagos embernek ha nem a pszichedélia, akkor a sci-fi jut az eszébe. Kérem, meséljen nekem egy kicsit a sci-fivel való kapcsolatáról! Mi a kedvenc könyve, filmje, ki a kedvenc alkotója, ha van ilyen?
Ami az átlagember és a fraktálok kapcsolatát illeti, nekem rosszabb a tapasztalatom. Igaz ugyan, hogy képeim többségét látva sokan asszociálnak a science fictionre, de a fraktálokról alig tudnak valamit. Az vitathatatlan, hogy a sci-fihez való kötődésem nyomot hagy a képeimen.
A tudományos-fantasztikus irodalomhoz való vonzódásom tíz éves koromig nyúlik vissza, ekkor kaptam meg – ajándékba – első sci-fi regényemet, Michael Moorcock Fekete folyosóját. Nem ez lett a kedvencem, de az érdeklődés felkeltése megtörtént.
Igazi rajongásom AsimovAlapítvány-trilógiájával vette kezdetét, ma is meghatározó élményként tekintek rá. Természetesen aztán Asimovot A-tól Z-ig felfaltam, de nem horgonyoztam le csak nála, jöttek mások is. Kedvenceim lettek a Sztrugackij-fivérek, Lem, Clarke, és persze Bradbury és Huxley.
Idegpályák
A filmekkel egészen különleges a kapcsolatom, ez annak köszönhető, hogy évekig – édesapámat helyettesítve – mozigépészkedtem. Másként tekintettem hát a filmre, mert az én orromat betöltötte a celluloid illata, ha szakadás volt, az aceton szaga, a kezem meg olajos volt a régi gépektől. Így néztem például a gépház figyelőnyílásán keresztül a Csillagok Háborújának első részeit.
A filmekben persze nem csak a sztori volt lényeges a számomra, hanem a látvány is. Az a világ, amelyet a filmkészítők vászonra álmodtak. Bevallom, manapság, amikor magam álmodok idegen világokat, néha nagyobb késztetés a filmnézésre maga a látványvilág. Talán nem csoda, ha egyik kedvencem ezért az Eredet, de ezzel együtt mégis azt mondom: ha valaki megkérdezné, mit néznék meg újra és újra, az a Sztalker lenne.
A filmművészet alkotásai közül még egy film mindenképpen említést érdemel. Aronofsky Pi című filmjéről van szó, melyben – legalábbis számomra – először bukkan fel jól megfoghatóan az egész világunkat átszövő minta, azaz lényegében a fraktálok jelenlétének gondolata.
Ha már sci-fi, a Galaktikával hogyan került kapcsolatba?
Ami a Galaktikát illeti, azt gondolom, mindennél többet árul el „kettőnk” kapcsolatáról az, hogy az első húsz számból tizenkettőnek vagyok büszke tulajdonosa. S ennek is van családi vonatkozása: míg édesapám mellékállásban mozigépész volt, addig édesanyám könyvtáros. Az ő révén sikerült huszonévesen néhány, már akkor relikviának számító számra szert tennem.
Időgép
Honnan eredeztethető a fraktálok iránti érdeklődése? Csak az esztétikai örömök vagy esetleg valami más miatt is foglalkozik velük?
Bár matematika-fizika szakon szereztem először diplomát, mégsem a matematika kapcsán találkoztam a fraktálokkal. A történet a számítástechnikához kötődik: előbb a ’90-es évek elején, számítástechnika szakos főiskolásként, majd tíz év elteltével rendszerinformatikus hallgatóként, programozástechnikát tanulva botlottam a fraktálokba.
A „mintázatok” sokszínűsége és végtelensége ragadott magával. Nem csak az esztétikumra volt ez igaz, hanem az absztrakcióra is. Mégis mindkét időszak úgy múlt el, hogy közben eltávolodtam ettől a különös és lenyűgöző világtól. Részben azért is, mert az akkoriban fellelhető szoftverek nem elégítették ki az igényeimet. Egészen három évvel ezelőttig, amikor is véletlenül bukkantam rá az interneten egy fraktál-generátorra. Elkezdtem hát alkotni, eleinte a magam örömére, egészen addig, míg néhány színes nyomatot meg nem mutattam egy barátomnak. Azóta öt kiállítást, közöttük egy budapesti tárlatot tudhatok magam mögött.
Ebből talán az is leszűrhető, hogy elsősorban az esztétikai élmény élvezete és nyújtása miatt foglalkozom a fraktálokkal. Pontosabban: grafikákat készítek. Ugyanakkor az is igaz, hogy – ha nem is „matematikusként – sokat foglalkozom a témával, két oldalról is. Egyrészt tájékozódok, tanulok, olvasok, kutatom a fraktálokhoz kötődő információkat, szóval művelem magam etéren. Másrészt az alkotás folyamata a megértés folyamata is, azaz egyre szorosabb barátságot kötök a használt programokon keresztül azokkal a függvényekkel is, amelyek a szolgálatomban állnak. Annyi bizonyos, hogy ma másként tekintek az életre, a bennünket körülvevő világra a mikro- és makrokozmoszt is beleértve, mint néhány évvel ezelőtt.
Én nagyon szerettem a Pi című filmet, bár nem feltétlenül a fraktálok miatt, az ott adott magyarázat ugyanis inkább meseszerű volt, mint tudományos. Ön szerint hogy a legkönnyebb megragadni a fraktálok lényegét?
Megragadni a fraktálok lényegét, ha akarom, roppant egyszerű, ha akarom, rendkívül bonyolult feladat. Amikor a képeim előtt állok, és az érdeklődő – általában laikus – állít e feladat elé, az egyszerű utat választom, s most is ezzel kezdem. A természetből ugyanis nagyon könnyű szemléletes példákat hozni, melyeken keresztül, vizuális élményeire támaszkodva mindenki aha-élményben részesül. Az olvasó is könnyen kipróbálhatja a következőt: rajzoljon egy szakaszt, melynek egyik végpontjából ágaztasson el két, fele olyan hosszú szakaszt. Az így kapott két új végpontban ismételje meg az előző lépést, de már csak negyednyi szakaszhosszal és így tovább. Hamarosan egy fa koronája bontakozik ki a szeme előtt. Nos, a természet egyik legszebb példája a fraktálok előfordulására éppen a fa koronája, gyökérzete, de a levélerezetben is megfigyelhető ugyanannak az alakzatnak, mintának az előfordulása egyre kisebb és kisebb formában. De hogy ne csak élő, hanem élettelen dolgokat is példának hozzak, ajánlom mindenki figyelmébe egy-egy nagyobb folyó vízgyűjtő-rendszerét, vagy mondjuk Norvégia tengerpartjának csipkés vonulatát.
Mandala
A fraktálok iránt érdeklődő laikusok előszeretettel használják az „önhasonló alakzat” kifejezést, ami a maga nemében elég jó, ráadásul szemléletes is. Ugyanakkor a matematikában nincs pontos definíció, pontosabban nincs erről elfogadott, végleges megállapodás. Mandelbrot így nyilatkozott erről 2002-ben megjelent Gauss-féle önaffinitás és a fraktálok című könyvében: „amellett érvelek, hogy informális jellegű szavaim – ti., hogy a fraktálgeometria a skálafüggetlen durvaság tudománya – valószínűleg a legjobb jellemzés, aminek elérésében a fraktálgeometria reménykedhet; megfelelőbb szigorú definíció nem létezik, és megalkotása nem is várható (el).”
S ha már Benoit Mandelbrot (1924 – 2010) szóba került, néhány mondat róla is szóljon, hiszen magát a kifejezést ő használta először Les objets fractals, forme, hasard et dimension című dolgozatában, 1975-ben. Litván származású zsidó családbanszületett Varsóban. 11 éves korától Franciaországban élt, majd 1958-ban az Egyesült Államokba költözött, ahol aztán évtizedekig az IBM kutatómunkatársa volt. Ma is őt tartják a modern fraktálgeometria atyjának.
Maa fraktálok a tudomány minden területén jelen vannak, legyen szó kémiáról, biológiáról, matematikáról, modern fizikáról, kozmológiáról, vagy bármi másról. Igen, bármi másról, akár a tőzsdéről is!
Ha csak egy kicsit is felkeltettem az érdeklődést, akkor azt javaslom mindenkinek, hogy lépjen tovább: kutakodjon a világhálón, nézze az ismeretterjesztő televíziós csatornákat! Hamarosan azt fogja tapasztalni, hogy lépten-nyomon a fraktálokba ütközik. S ezzel együtt betekintést nyer egy egészen elképesztő világba: a mi világunkba.
Tanárként dolgozik – tanítványainak mutatott esetleg fraktáljaiból? Valamiképpen tudja hasznosítani ezeket az oktatás során?
Tanárként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismereteket közvetíthetek a gyermekek felé. Itt nem csak matematikáról, fizikáról és számítástechnikáról van szó, hanem irodalomról, légköri jelenségekről, és természetesen a fraktálokról is. Előbbi kettőről röviden annyit: egyrészt verseket, rövid novellákat írok, és éppen második kötetem kiadására készülök, másrészt amatőr fotósként légköroptikai jelenségeket örökítek meg. Tanítványaim – a jelenlegiek és a korábbiak is – figyelemmel kísérik e tevékenységeimet, s nem ritkán követőimmé is válnak. Nos, így van ez a fraktálokkal, egészen pontosan a fraktál grafikákkal is. Képeimmel közösségi hálón, weboldalamon keresztül rendszeresen találkoznak, de alkalmanként kiállítási anyagaim darabjait is bemutatom abban az iskolában, ahol tanítok.
A gyerekek rendkívül nyitottak és befogadók, elsősorban a látványra. De mindig akadnak néhányan, akik az esztétikai élménnyel nem érik be, azaz alkotni szeretnének. Őket aztán megismertetem az általam használt programokkal, segítek elindulni, bábáskodok az első saját fraktál megalkotásánál. Akadnak, akik egy idő után feladják, mások azonban nem átallanak telefonos segítséget kérni otthonról, ha elakadnak. Én persze örömmel segítek.
Megfigyelők
Az természetesen külön jó érzéssel tölt el, hogy tanítványaim tudják, mik is azok a fraktálok. Még akkor is, ha egyébként használni azokat a munkámban, azaz a tanításban kevés alkalmam adódik. De azért mégis! Lehetőséget elsősorban a geometria, azon belül a szerkesztési feladatok sora jelent. Példaként – ez a kedvencem – a háromszög magasságvonalainak szerkesztését említhetem, melynél a keletkezett belső háromszögnek is megszerkeszthetem a magasságvonalait, és így tovább. Itt mindig megbeszéljük, hogy elvben ezt a tevékenységet a végtelenségig folytathatjuk.
S ha már a gyerekeknél tartunk, annyit még szeretnék elmondani, hogy a nagy álmom egy olyan kiállítás, melyen az enyémek mellett a tanítványaim képei ejtik ámulatba a látogatót.
Ha már szóba került, milyen programot használ a fraktálok elkészítésekor? Eddig körülbelül hány fraktált csinált és mennyi időt tölt átlagban egy kép elkészítésével?
Jelenleg három fraktálgenerátort használok, mégpedig a JWildfire-t, a Mandelbulb 3D-t és az Incendiát. Bár fraktálgenerátort írtam, az igazság az, hogy ezek a programok ma már sokkal többek egyszerű generátoroknál, hiszen nem egyszerűen arról van szó, hogy paraméterezhető függvények segítségével fraktált készítenek. Inkább azt mondhatom, hogy ötvözik a generátort 3d-s tervezési lehetőséggel, képszerkesztő funkciókkal, és még sorolhatnám.
A JWildfire programmal úgynevezett láng-fraktálokat (fractal flames) hozhatunk létre, látványos minta-szín kombinációkban. A fraktál-művészek többsége ilyen fraktálokat készít, és valószínűleg irodák, lakások falain is ezekből lóg legtöbb.
A Mandelbulb 3D – ahogyan a neve is sejteti – háromdimenziós fraktálokat kreál. Egészen különleges „építmények” formálódnak a szoftvert használva, vagy éppen a másik véglet bukkan elő a monitoron: soha nem látott növényvilág kel életre a szemünk láttára. Az MB3D mégis elsősorban professzionális animációiról híresült el.
Jégrobbanás
Három éve, amikor újra a fraktálok felé fordult az érdeklődésem, olyan programot kerestem, amelyik jól használható és ráadásul ingyenes. Így akadtam az Incendia-ra, amely – mint később, amikor a másik két szoftvert is elkezdtem használni, kiderült – merőben más filozófiára épít, és ugyanennyire más világot hoz létre. Itt ugyanis a munka térbeli építkezéssel kezdődik: számos alakzatot – a gömbtől a fogaskeréken keresztül a csigaházig – én építhetek össze. Ezeknek aztán számos paraméterét állíthatom, meghatározhatom a színeiket, sőt azt is, melyik alakzat hányszor vegyen részt a későbbi iterációban. S csak ezek után „eresztem rá” az építményre a függvényeket, amelyek aztán fraktált állítanak elő. Az eddigi legbonyolultabb fraktálom közel hatvan elemből épült.
Az érdekes az, hogy a fentebb említett két szoftverhez képest az Incendia-t nagyon kevesen használják. Nekem azonban ma is kedvencem, részben azért is, mert így a „megszokottól” eltérő lesz az én fraktál-világom.
S hogy a kérdés második fele se maradjon megválaszolatlan: eddig körülbelül hatszáz fraktált készítettem. Egy-egy kép elkészítése néha órák, néha hetek kérdése. Nehéz átlagolni, mert bár napról napra közelebb kerülök a szoftverek lelkéhez, a kérdéses idő nem csökken, hanem nő. Annál is inkább, mivel ma már sok utómunka is „benne van” a kész alkotásban. Talán így érzékletes lesz: míg kezdetben hagytam, hogy nagy legyen a véletlen szerepe, s ha elnyerte tetszésemet az, amit láttam, hát kiszámoltattam a képet, addig ma nagy vonalakban a fejemben születik meg az, amit viszont szeretnék látni, s ahhoz igazítom a szoftver-használatot.
Van kedvenc külföldi vagy magyar fraktál-művésze?
Ez egyszerre könnyű és nehéz kérdés. Nehéz azért, mert több olyan csoportnak is tagja vagyok közösségi portálokon, amelyekben fraktál-grafikusok mutatják be munkáikat, és közülük sokak alkotásait szeretem. Stílusok, látásmódok, technikák találkoznak itt, rengeteget tanulunk egymástól. Szóval, nem könnyű kiemelni valakit, s azt mondani: ő a kedvencem. Azért sem, mert közben barátságok is születtek, születnek, azaz nehéz objektívnek maradni.
De talán nem is kell, s ezért mégis tekinthető könnyűnek a kérdés. Mint korábban említettem, készítek fraktálokat JWildfire-re és Mandelbulb 3D-vel is, ezért talán ennek mentén emelnék ki néhány nevet. Előbbivel kapcsolatban Andreas Maschke nem maradhat ki, hiszen ő a szoftver fejlesztője, és persze készít csodálatos fraktálokat is. Mellette Kathleen Farago May, Tina Hill, Jacqueline Payne, Brad Stefanov és Norberto Gavioli munkái bűvölnek el leginkább.
Csarnok
A Mandelbulb 3D egy egészen másik világ teremtője, s be kell vallanom, kicsit talán közelebb is áll hozzám. Biztosan azért, mert olyan futurisztikus, sci-fi-be illő helyek születnek és kelnek életre, mint amilyenekben például Jorge Abalo, Hal Tenny és Matthew Haggett segítségével barangolhatunk.
Talán feltűnt, hogy az Incendia-val kapcsolatban nem beszéltem kedvencről, de ez nem véletlen. Egyszerűen az az oka ennek, hogy ezt a szoftvert elenyészően kevesen használják, szerintem méltatlanul.
Végezetül – de nem utolsó sorban – a honfitársakról is, azzal kezdve, hogy a digitális művészetnek ezt a kísérletező ágát sajnos meglehetősen kevesen művelik idehaza. Azért persze vannak néhányan, s közülük Szlávics Alexa absztrakt, szürrealista és Selmeczi Zsuzsanna több technikát is ötvöző művészetét említhetem az elsők között.
Mikor lesznek láthatók legközelebb a fraktálok és hol? Budapestre tervez még kiállítást? Mik a jövőbeli tervei?
Fraktáljaim ezekben a hetekben a kehidakustányi termálfürdő folyosóit díszítik, ahol természetesen szabadon megtekinthetők. A falakon zömében legutóbbi budapesti kiállításom anyaga látható.
S ha már a főváros szóba került: természetesen tervezem a visszatérést, annál is inkább, mert meghívásom is van. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor 2017 őszén a Virányosi Közösségi Ház ad majd otthont egy leendő budapesti kiállításnak.
Zöld bolygó
Érdekességként említem meg, hogy valószínűleg ezen interjúval egy időben jelenik meg Rubin címmel második kötetem, amely versek és novellák mellett tizenkét fraktálommal is ékeskedik.
Ami a jövőt illeti, abban a stabilitást az jelenti, hogy folyamatosan alkotok, minden más azonban képlékeny. Az előttem álló esztendőben szeretnék a fővárosin kívül további 2-3 kiállítást tető alá hozni. Vannak lehetőségek, ajánlatok, kedves barátaim pedig igyekeznek segíteni.
Az álmaim között – mi tagadás – határon túli bemutatkozás is szerepel.
Addig is igyekszem minden eszközzel népszerűsíteni a fraktálokat, valamint a digitális képzőművészetnek ezt a rendkívül izgalmas, kísérletező ágát. A fraktálokat eszköznek is tekintem arra, hogy megmutassam azt a fantasztikus és sokszínű, nem ritkán futurisztikus világot, amelyben álmaimban oly gyakran járok. Egyúttal azt remélem, hogy ezeken az alkotásokon keresztül a fraktálok is utat találnak a köztudatba.
Az interjúhoz készült illusztrációk Lóránt Zsolt máshol eddig nem publikált fraktáljai.
Fraktálok a Facebookon: https://www.facebook.com/fractaluniversum
Ahogy ebben a cikkünkben már korábban beszámoltunk róla, színes és izgalmas forgatag lett a második bécsi Comic Con, ahol a színvonalas cosplayesek, az ezernyi videojátékos és filmes kacat mellett még hírességekkel is összefuthatott az ember. Az egyik legnagyobb névként dedikált a rajongóknak és fotózkodott együtt velük Kristian Nairn (Hodor) a Trónok harcából, Michael Cudlitz, a The Walking Dead Abrahamja, Mark Pellegrino a Lostból és a Supernaturalből, Jeri Ryan a Star Trek: Voyagerből, a leszbikus harcosnőt alakító Gemma Whelan szintén a Trónok harcából, valamint Chris Rankin a Harry Potterből. Végül, de nem utolsó sorban ott volt még Billy Boyd (Pippin) is A Gyűrűk Urából, akit szinte szétszedett a közönség. Mindemellett érkeztek a Marvelt és DC-t erősítő grafikusok, képregényrajzolók is, akik rendkívül erős insider vonalat hoztak a képregényes fesztiválra.
A Comic Con már rég nem csak a képregényekről szól, erősebben jelen vannak a filmes és tévés vonatkozású sztárok és relikviák is. Így a nagyszínpad első, moderátor által levezényelt beszélgetését Mark Pellegrino kezdte a Supernaturalből, akitől – ahogy az itt szereplő sztárvendégek mindegyikétől – a közönség is kérdezhetett. Ő játszotta ugye a sorozatban Lucifert, rögtön meg is kérdezték tőle, hogy mit gondol a velejéig gonosz karakterekről mostanában a tévében. A színész szerint előfordulnak ők is a kisképernyőn, de legtöbbször olyan figurák tűnnek fel a sorozatokban, akikben azért van némi jóság is. Pellegrino mesélt arról, hogy szigorú ábrázata miatt sokszor hívják rendőrsorozatokba, de őt bizony a Supernaturalben főszereplő Misha Collinsék megviccelni nem tudják. A sztár még imitálta is a Samet és Deant játszó Jared Padalecki – Jensen Ackles kettőst. De Pellegrinót megkérdezték a Lost végéről is, ha már abban is elég jelentős mellékszerepe volt. Ő se tudott senkit megnyugtatni, hogy az alkotók jó megoldást választottak volna. A színész elmondása szerint ő is döbbenten vette tudomásul a lezárást.
Igaz, hogy Pellegrino közel sem töltötte be az 1400 férőhelyes termet, a Marvel és DC berkeibe tartozó grafikusok azonban még kevesebb embert vonzottak be. Valószínűleg azért, mert az általuk képviselt vonal már legfőképp a hardcore szuperhős és képregényrajongókat érdekli. A művészek nagyokat csodálkoztak a buborékos ásványvizen, merthogy ilyen náluk ritkán akad, de jókat is szakmáztak. Stephane Roux legfőképp a Power Girlről beszélt, illetve a DC-nek végzett munkáiról. Adam Hughes arról, hogy őt főképp azért keresik a szakmán belül, mert olyan jól tud dögös női karaktereket rajzolni. Dolgozott már a Wonder Womanen, valamint a Tomb Raideren is. Ő volt az egyik leglazább a megjelent művészek közül, a főleg borítókat tervező rajzoló elmondta, mennyire nehéz dolga van, amikor panelek rajzolására kérik meg. Illetve előkerült az is, hogy korábban azzal szórakoztak, hogy Power Girl melleit az éppen futó szériában részről-részre nagyobbra vették, és a kiadó csak a kilencediknél szólt, hogy ez már sok lesz. De Adam mesélt arról is a közönségnek, hogy milyen kellemetlen volt, amikor megrajzolta egy Tomb Raider szám borítóját a kádban fürdő Lara Crofttal, pálmafás csempékkel és túlfűtött erotikával, amikor kiderült, hogy egy szibériai kaland lesz a füzetben olvasható sztori.
Érdekes volt, ahogy kijött az, hogy az amerikaiak mennyire más kultúrában élnek, ugyanis amikor képregényes karakterek melleiről kellett például beszélni, akkor meg-megakadtak a művészek, mondván, hogy szabad-e itt ilyet. De biztosították őket ilyenkor, hogy Európában vannak, itt látott és hallott a nép már „mocskosabb” dolgokat is.
Rajtuk kívül ott volt még Andy Price is, aki a My Little Ponyn dolgozott, ő persze meg is kapta rögtön a kérdést az egyik rajongótól, hogy mit szól ahhoz, hogy a képregény és az animációs sorozat furcsa érzéseket vált ki huszonéves férfiakból. Price elmondta, hogy minden ilyen franchise-nak van olyan nézői-olvasói rétege, akikről nem érdemes tudomást venni. A My Little Pony esetében ez olyan 3-4 százalék körül van szerinte, más címeknél meg 1-2. (Disclaimer: A valóságban persze ehhez képest jóval nagyobb lehet az ilyen követők száma, körülbelül 10-12 százalék körül.)
Délután került sor a még 48 évesen is jó formában lévő Jeri Ryan paneljára a teremben. Őt már konkrétan szétszedte a közönség, rengetegen tódultak be a színésznő interjújára és sokat is kérdeztek tőle. A Star Trek: Voyager sztárja laza jelenség volt, és örömmel fogadta, amikor a rajongók arról biztosították, hogy Hetes mennyit jelentett számukra. Ráadásul ez a karakter volt az egyik első olyan a modern televíziózás történetében, aki szűk, dögös ruhákban is fontos szerepet töltött be egy sci-fi történetben és nem csak dísznek, afféle eyecandynek volt ott. A szőke színésznő mesélt arról, hogy amikor először látta a Treket, mennyire nem akart benne szerepelni. De arról biztosította a jelenlévőket, hogy igazi mérföldkőnek élte meg a sorozatot. A rajongói kérdések persze olyan produkciókat is érintettek, mint a Leverage, és a Helix is szóba került.
A bécsi Comic Con szombati napjának egyik legnagyobb sztárja, aki miatt teljesen betelt a nagyterem, az Billy Boyd volt. A Gyűrűk Urában Pippint játszó színészben a rajongók egy igazán közvetlen embert ismerhettek meg abban a 45 percben. A színész elmesélte, hogy több mint 4 és fél évet töltött Új-Zélandon, amikor Peter Jackson filmjeit forgatták – persze ezt nem összefüggően, hanem hosszabb-rövidebb időperiódusokban -, de bármikor visszatérne, akkora élmény volt. Boyddal volt a legrövidebb a moderátori beszélgetés, a rendezők is tudták, hogy a rajongók bizony kérdezni akarnak majd tőle. De ez csak részben történt meg, a többség ugyanis arról biztosította a hírességet újra és újra, hogy mennyit jelentett nekik a filmsorozat. Ebből vicces dolgok is kikerekedtek, ugyanis a közönség néhány tagjából a sztár kikényszerítette, hogy kérdezzenek valamit. Aztán meg fordult a kocka és a rajongónak is számot kellett adnia arról, hogy mi a kedvenc étele.
Billy Boyd igazi bohóc volt, de a jó értelemben, egy olyan figura, aki legrövidebb 5 perc alatt megszeretteti magát bárkivel. Trükközött ásványvizes palackkal, viccelődött németül (a végére számolni is nehéz volt, hogy hányszor hangzott el a szájából a „Das is mein Stuhl!” felkiáltás). A végére mégis megható perceknek lehettünk tanúi, amikor a harmadik Hobbit részhez készített The Last Goodbye című kísérőszámot adta elő élőben, egy szál gitárral a színész. Igaz, hogy 1400-an voltak körülbelül a teremben, mégis néma csend volt és hatalmas ováció zárta ezt a panelt.
Az biztos, hogy A Gyűrűk Ura sztárja feltette a szombati nap végére a pontot. Nem lesz olyan rajongó az elkövetkezendő hónapokban, aki ne emlegetné Billy Boyd produkcióját mosolyogva. Ez alább videón is megtekinthető, a közönség ugyanis nyilván felvette.
A rendezők ügyesen jöttek rá, hogy Európában is van igény a Comic Conokra, a geek világ sztárjaira, így nagy szerencse, hogy a New Yorki Comic Con és a San Diegói mellett már Bécsben is találkozhatnak a mainstream szórakoztatóipar nézői ekkora nevekkel. Igaz, hogy Hodorral mondjuk egy exkluzívabb, kis termes közönségtalálkozó már 100 euróba került, de lehetett látni ismerős magyar arcokat is az eseményen. Videobloggerek, újságírók is megfordultak a bécsi Comic Con pavilonjaiban, a magyar youtuberek közül pedig a prospektus szerint a TheVR-os srácok voltak jelen. Vasárnapra maradtak a Trónok harca és a The Walking Dead sztárjai, ha ők is hasonló színvonalat hoztak, mint Billy Boyd, akkor kijelenthető, hogy ez a téli Comic Con vélhetően nagyon kevés embernek okozott csalódást. Ha egyáltalán volt olyan.
November 18-án jelent meg a Filmanatómia-sorozat harmadik kötete. A sci-fi a címében hivatkozott műfajt járja körbe, válogatott tanulmányok mutatják be a zsáner történetét, alműfajait, beszélnek a franchise-rendszerről, ismertetik a sci-fi vallással való kapcsolatát és hagyományait a magyar animációs filmben. Rajongók és laikusok számára egyaránt hasznos olvasmány. A kötet médiapartnere a Galaktika, a legrégebbi és legismertebb magyar fantasztikus lap.
A filmvetítésekkel egybekötött rendhagyó könyvbemutatóra a szerzők jelenlétében és közreműködésével, november 25-én, pénteken 18 órai kezdettel kerül sor az Art+ Cinemában (volt Örökmozgó, 1073, Budapest, Erzsébet körút 39.). Mi is ott leszünk és ajándék Galaktikákkal fogunk kedveskedni a vendégeknek.
„Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” „Visszatérek!” „Utak… Ahová mi megyünk, ott nincs szükség utakra.” Csak néhány a filmtörténet nagyszerű szállóigéiből, amelyek történetesen mind sci-fikből származnak. A science fiction, ez a sokak szerint még mindig csak külsőségeket jelentő műfaj hatalmas fejlődési ívet írt le az elmúlt mintegy százhúsz évben a mozivásznon, mire a legkedveltebb, legnagyobb bevételt elért és leglátványosabb zsánerek egyikévé vált.
A Filmanatómia-sorozat harmadik kötete a sci-fi műfaját járja körbe. Válogatott tanulmányok mutatják be a tudományos-fantasztikus film műfajtörténetét, alműfajait, beszélnek a legismertebb sci-fikről és a franchise-rendszerről, ismertetik a fantasztikus film vallással való kapcsolatát. Roswellről éppúgy szó esik, mint az inváziós filmekről vagy a cyberpunkról, a népszerű zsánerrendezőkről és szerzői filmesekről, de a kötet bemutatja a science fiction gazdag hagyományait is a magyar animációs filmben.
a kötet borítója
A műfaj több száz alkotását tárgyalják a szerzők a könyvben: egyebek mellett olyan szériákat, mint a Star Wars,Star Trek, Alien, Terminátor, Robotzsaru, A majmok bolygója és a Vissza a jövőbe; kasszasikereket, mint az E.T. – A földönkívüli, a Mátrix, a Jurassic Park, továbbá olyan szerzői darabokat is, mint a Mechanikus narancs, a 2001: Űrodüsszeia vagy a Brazil.
Jelen tanulmánykötet a közönség legkedveltebb sci-fi filmjeinek ismertetésével, szakemberek, kritikusok közreműködésével mutatja be a műfajt, az értő közönség és a műkedvelő laikus számára egyaránt olvasmányos módon. Látható lesz, a műfaj kezdeti óvatlan lépései éppúgy jelentőségteljesek, mint a réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban játszódó történetei.
A Filmanatómia-sorozat elsődleges célja, hogy olvasmányos, laikusok számára is élvezhető műfajelemző és filmtörténeti kalauzként szolgáljon a tömegfilmek rengetegében, miközben szakmai tudományos mélysége révén oktatási segédanyagként is forgatható legyen a közép- és felsőfokú oktatás filmes képzéseiben.
A kötet szerzői gyakorló, jegyzett filmkritikusok, közöttük egyaránt megtalálhatók a Filmvilág filmművészeti folyóirat szerzői, szerkesztői, valamint a felsőoktatásban dolgozó professzorok. A könyvben megjelenik a filmalkotói szemszög is: A sci-fiben interjú olvasható Pater Sparrow rendező-látványtervezővel, aki többek között ‘1’ címmel Stanislaw Lem-adaptációt rendezett.
A kötet szerzői:
– Huber Zoltán, filmkritikus, a Filmvilág filmművészeti folyóirat és a lap blogjának állandó szerzője
– Kárpáti György, filmkritikus, a PPKE egyetemi adjunktusa, a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége, a FIPRESCI főtitkárhelyettese
– Orosdy Dániel, szabadúszó filmkritikus, a Filmvilág filmművészeti folyóirat és a lap blogjának rendszeres szerzője, filmes tárgyú könyvek szerzője és szerkesztője
– Schreiber András, a Filmvilág egykori szerkesztője, jelenlegi munkatársa, szabadúszó filmkritikus, filmes témájú könyvek szerzője, szerkesztője
– Varga Zoltán, filmesztéta, filmtörténész, egyetemi oktató, évekig az ELTE Filmtudomány Tanszék óraadója volt, filmes írásai mások mellett a Filmvilágban jelennek meg, filmes könyvek szerzője
– Varró Attila, filmkritikus, egyetemi oktató, a Filmvilág szerkesztője, évekig volt az ELTE óraadója, jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Metropolitan Egyetem óraadó tanára
A sci-fi kötet médiapartnere a Galaktika, a legrégebbi és legismertebb magyar fantasztikus lap.
A sci-fi a nagy könyvhálózatokban és alternatív terjesztőhelyeken is kapható lesz 2990,- forintos áron.
NYEREMÉNYJÁTÉK!
Most te lehetsz a 6 szerencsés egyike, aki megnyerhet 1-1 darabot A sci-fi. Válogatott tanulmányok című kötetből. Nem kell mást tenned, mint megosztani ezt a posztot Facebookon. A játék november 24-étől 27-e éjfélig tart, sorsolni 28-án, hétfőn fogunk.
Minden éber játékos tisztában van a Ubisoft fejlesztő- és kiadó cég baklövéseivel. Sokan elítélik a kanadai vállalat marketingjét, a sokszor félkészen kiadott játékokat, és még sorolhatnánk a gyakran bicskanyitogató problémákat. Pedig a Ubisoft története régre nyúlik vissza, sok szép emléket köszönhetünk nekik.
Egy friss nyilatkozatuk szerint az évente jelentkező Assassin’s Creed sorozat pihenőre ítéltetett, annak érdekében, hogy újra valami ütőset produkáljanak. Ám így sem maradunk asszaszinok nélkül, hiszen az Assassin’s Creed film még idén decemberben érkezik a mozikba, és a napokban kiadták a legnépszerűbb epizódok (Assassin’s Creed 2, Brotherhood, Revelations) optikailag tuningolt, HD remaster változatát, amely eddig úgy néz ki, hogy a legborzalmasabb újrakeverés lett a történelemben.
Sajnos az alsó kép az újrakevert változat.
A Watch Dogs első etapja nagyon felemás fogadtatásban részesült. A Ubisoft agresszív marketingkampányának köszönhetően még az is megvásárolta a játékot, akit azelőtt egyáltalán nem is érdekelt. A hype pedig borzasztó csalódásokat okozott sokak számára. Én azon szerencsés kivételek közé tartozom, akik nem ültek fel a reklámnak: nem néztem videókat, nem olvastam utána a történetnek, sőt, kifejezetten egykedvűen vártam a játék megjelenését. Így számomra nem volt csalódás, ráadásul tetszett a játékmenet is, a hackelős történet pedig remekül lekötött. Egyértelművé vált, ha kijön a Watch Dogs folytatása, azzal is játszani fogok.
Alig két évet kellett várni a második részre, és úgy látszik a Ubisoft tanult a hibákból. Nem mutattak hamis, felturbózott grafikával játékmenetet megjelenés előtt, és szerencsére az agresszív marketing is elmaradt. Persze azért elég sok videó kikerült, amiben a Watch Dogs 2 San Franciscoját mutatták be. Viszont már az első pár pillantás után kiderült, hogy sokkal kellemesebb, lazább hangvételt ütöttek meg a második részre. Frisco egy élettel teli, színes, pörgős város, hatalmas arcokkal megfűszerezve. A DedSec nevű hacktivista csoport tagjai nagyon fiatalosak, már-már túlságosan lazák, de ezzel egyáltalán nincs semmi baj. Ez a mérhetetlen könnyedség igazán ráfért a Watch Dogsra a rengeteg sötét hangvételű játék után, amik idén jelentek meg. Sokaknál ez jelenti a program legnagyobb hibáját, mert nem tudnak azonosulni a karakterekkel. Vagy már csak nagyon elszoktak ettől? Mint elkötelezett DC rajongó mondom: nem kell mindig a komor, sötét tónus.
Főhősünk Marcus Holloway, egy afro-amerikai hacker, kinek eltökélt szándéka beégetni a Blume céget, ami felelős a ctOS nevű, mindent és mindenkit folyamatos megfigyelés alatt tartó operációs rendszer kialakításáért. A ctOS első éles tesztje még Chicagoban történt, 2014-ben, ahol az előző játék főszereplője, Aiden Pearce vette fel a harcot, hogy bosszút álljon unokahúga haláláért.
A Blume a ctOS 2.0-val egész Amerikát behálózta, és az emberek biztonságára hivatkozva szó szerint mindenkit megfigyelés alatt tartanak. A DedSec azonban mélyre ásott, és nyilvánvalóvá vált, hogy a gigacég az emberek adataival kereskedik, és egész országra kiterjedő felügyelet alá vonta a tudatlan állampolgárokat. „Az embereket nem érdekli, hogyan működik a rendszer, addig, amíg működik a rendszer.”
A komor történet azonban csak érintőlegesen tárul elénk. A hangulat alapvetően mindig kedélyes, humoros. A számtalan pop-kulturális utalás pedig rátesz még egy lapáttal. A háttérben mindig ott van a mondanivaló, a velős sztori, de ezt sokszor nem tudjuk elég komolyan venni. A főbb karakterek személyisége remekül kidolgozott, ám a motivációjuk nem mindig tiszta. Eldugott hangfelvételekből meg lehet tudni, ki miért csatlakozott a DedSechez, de legtöbbször az jött le a párbeszédekből, hogy mekkora buli alávágni a Blume-nak.
A játék küldetései egyszerre ismétlődőek és változatosak. Az alapfelállás mindig ugyanaz: kapunk egy feladatot, betörünk egy hálózatba, elmenekülünk. Ez szinte az összes misszióban így lesz, de sikerült a fejlesztőknek elérni, hogy ez ne fulladjon unalomba. Hiába a hasonló alapok, a körítés minden alkalommal más lesz. A mellékküldetések pedig gyakran olyan érzést keltenek, mintha szerves részét képeznék a fő történetszálnak. Ezért nem fogjuk sosem úgy érezni, hogy darabokra esik a játék, ha össze-vissza csinálgatjuk a feladatokat.
A különböző küldetéseket különböző módon végezhetjük el. Ha nem szeretnénk harcba bocsátkozni, akkor lopakodva, ügyes kis drónjainkat használva, feltűnés nélkül is behatolhatunk az adott hálózat rendszerébe. Vagy választhatjuk a könnyebb utat, és valamelyik 3D-nyomtatott fegyverünkkel mindenkit leszedhetünk, mielőtt kettőt pislognának. A jumper nevű távvezérelt kétkerekű drónnal és a quadrocopterünk segítségével tényleg szabad kezet kapunk abban, miként is végezzük el a kijelölt feladatot.
Ejtsünk néhány szót a Watch Dogs 2 játékmechanikájáról is. Itt azért már előfordulnak enyhén idegesítő mozzanatok is. Alapvetően a játék normál nehézségi szinten is sokszor könnyűnek bizonyult, ám akadtak kihívást jelentő részek is. Az igazi kihívással sosincs probléma, de mikor a saját hibáinkon kívül válik bosszantóan, és indokolatlanul nehézzé egy-egy misszió, az frusztráló tud lenni. Ennek a jelenségnek pedig egyetlen kiváltó oka van: a behatárolhatatlan AI. A játék mesterséges intelligenciája néha elbűvölt (lásd: szelfi a járókelőkkel, vagy bármilyen interakció az utca emberével), de sokszor okozott idegesítő pillanatokat is. Például, mikor többször kellett újrakezdenem egy-egy küldetést amiatt, mert képtelenség volt elrejtőzni az ellenség elől. Harmadik nekifutásra viszont már úgy sikerült véghezvinnem a feladatot, hogy egyszer sem szúrt ki az árgus szemű ellen. De negatív példának hozhatnám fel a rend éber őreit is. Már kettes körözési szinten, ádáz módon üldözni kezd a jard. Sajnos mire lerázzuk őket, eltelhet akár tíz, vagy tizenöt perc is. És nem a kellemes megmérettetés miatt, hanem mert szó szerint minden sarkon befordult egy rendőrautó, aki azonnal kiszúrt. Máskor pedig hiába áll karakterünk a rosszfiú arcában, az akkor sem hajlandó észrevenni minket, és erősítést hívni. Ezek apró dolgoknak tűnhetnek, de kimondottan bosszantóak egy idő után.
Mindezt azonban kárpótolja a játékélmény, ami igazán üde színfolt az idei felhozatalban. A szép és részletes látványvilág mellé remek muzsika is dukálna, de ez valamiért nem mindig jön össze. Rengeteg dalt passzíroztak be a Watch Dogs 2-be, de mégsem érzem úgy, hogy szívesen hallgatnám ezeket huzamosabb ideig. Magamat mindenféle szerénység nélkül remek zeneismerőnek, és zenekedvelőnek tartom, mégsem hallottam még életemben a játékban elhangzó dalok háromnegyedét. Néhány ismerős nóta felcsendült, de azok sem igazi slágerek. Kicsit érződött ezen San Francisco „hipsztersége”, hiszen nem éppen ismert mainstream dalokat pakoltak be a játékba. Ez még mindig nem lenne baj, de sokszor hallgathatatlanok ezek a zenék. Megpróbáltam az öt rádióadó zenei palettáját végighallgatni, de többször inkább elnyomogattam a dalokat. Az elektronikus zenét játszó rádió felhozatala a küldetések közben rendkívül idegesítőek, a komolyzenei klasszikusokat sugárzó adót pedig semmilyen körülmények között nem tudom elképzelni a Watch Dogs 2-ben. A rap és hip-hop állomáson akadtak jó nóták, megfelelő hangulatban pedig élvezhetőnek is bizonyultak. Fej-fej mellett a Pop és Rock rádió tűnt a legnormálisabb csatornának, itt szép számmal akadtak ismert és ismeretlen dalok, amik passzoltak lövöldözéshez, hackeléshez, vagy nyugodt vezetésnek a Golden Gate hídon, naplementében.
Összességében a Watch Dogs második része egy remekül sikerült nyílt világú sandbox játék, rengeteg tennivalóval, érdekes küldetésekkel, és még érdekesebb társadalmi kérdésekkel. A játék nagyban hasonlít Cory Doctorow Kistestvér és Homeland regényeire, megéri összehasonlítgatni a Ubisoft programját a két kiváló könyvvel. A főszereplő neve, célja, a szólásszabadság kérdése, a privát szféra megsértése, maga San Francisco városa, sőt még a Burning Man fesztiválon (a játékban: Swelter Skelter) történtek is számos ponton egybevágnak. Rengeteg pop-kulturális utalás található a játékban, amitől még szimpatikusabb lesz. A játék látványa pazar, stílusa kellemesen laza, és idegesítő hibái ellenére is élvezhető, emlékezetes darab. Úgy érzem a fejlesztők meghallgatták a játékosok panaszait, és sikerült nagyjából az előző rész összes hibáját kijavítaniuk.
A Watch Dogs 2 „folytonos multiplayert” ígér, de a teszt megírásakor ebből sajnos nem tapasztaltam semmit. Ugyanis egy hatalmas hiba miatt a Ubisoft kivette a multi lehetőséget még a megjelenés előtt. Elmondásuk szerint azóta is dolgoznak a problémán, és megpróbálnak minél hamarabb megoldást nyújtani a játékosok számára. PC-re november végén jelenik meg, reméljük addigra sikerül kiküszöbölni a hibát, és megtapasztalhatjuk igazi valójában, multiplayer lehetőséggel együtt a komplett Watch Dogs 2-t. Addig is irány San Francisco, és hackeljünk meg mindent, ami az utunkba kerül!
A Watch Dogs 2-t a szegedi EuroGamerShop Konzol Szaküzlet biztosította a teszt idejére.
A világhírű Comic Con már tavaly megvetette a lábát az osztrák fővárosban, de mi csak most, a második rendezvényre látogattunk el először. És rögtön néztünk is egy nagyot. De haladjuk szép sorjában!
Van mire építeni
Sokáig az 1970-ben indult San Diego-i Comic Con számított a fantasztikus zsáner legnagyobb eseményének, ám a 2006-ban útjára indított New York Comic Con néhány éve átvette a vezetést: az utóbbi rendezvényre idén már 180 ezren látogattak el. A találkozó szervezője a ReedExhibitions, amely korábban csak szakmai koferenciákat rendezett, és a popkultúrális események menedzselésére ReedPOP néven leányvállalatot alapított. Azóta a világ számos pontján hoztak létre vagy éppen vásároltak fel hasonló rendezvényeket. Így került sor Bécsben a Vienna Comic Con beindítására, 2015-ben.
Még csak kétéves, de már nagyot szól
Már az első alkalommal akkora volt az érdeklődés, hogy a második, 2016-os eseményre rögtön bővítésbe fogtak. Az idén egy helyett két kiállítócsarnokot béreltek ki a Messe Wien-től, összesen 20 ezer négyzetméternyi területet biztosítva a rendezvénynek.
258 kiállító jelentkezett be az eseményre, 100-zal több, mint tavaly. A művészek utcájában 10 országból érkezett 110 alkotó prezentálta műveit. A műsorokat szolgáltató színpadok száma pedig háromra nőtt, ráadásul a fő színpad előtti ülőhelyek számát 800-ről 1400-ra bővítették. Újdonságként saját színpadot kapott a YouTube, amire 3 országból (köztük Magyarországról) 25 videós sztárt hívtak meg. A kisgyerekeknek pedig egy egész pavilonnyi játéktér állt rendelkezésére, messze nem csak SF vonatkozásban.
Elképesztő érdeklődés
Egy novemberi szombat reggelen két és fél óra alatt kényelmesen el lehet jutni autóval Budapestről a bécsi vásárvárosig. Így épp időben, valamivel a 10 órás kapunyitás előtt megérkeztünk.
Mi már az előtérben kavargó tömeg láttán elégedetten hümmögtünk. Az első meglepetés azonban akkor ért, amikor a pavilonokat összekötő folyosón továbbhaladva megláttuk a bebocsátásra várók hosszú sorát. A tömeg végül közös, hangos visszaszámlálás után özönlött be a rendezvényre.
És innentől nem volt megállás: az esemény mérete, sokszínűsége, kínálata gyorsan beszippantja az embert. Érezni lehetett, hogy a magyar szemmel nézve grandiózus rendezvényt a szervezők profi módon, a kisujjukból kirázzák. Egyszerűen tudják, hogy kell az ilyet csinálni. A látogatót pedig felváltva érik a legkülönbözőbb impulzusok: érdekes kereskedői vagy művészi pultok, ismert színészek, szenzációsan beöltözött rajongók, szórakoztató panelbeszélgetések, elképesztően kidolgozott társasjátékok, lenyűgöző járműmodellek.
Jómagam nem vagyok a beöltözős rendezvények nagy rajongója, de itt egyszerűen olyan mennyiségben és minőségben jönnek szembe a jelmezek, hogy az ember észre sem veszi, és végig fülig ér a szája. Egyáltalán nem éreztem úgy, mintha valami elvarázsolt, szűk réteg rendezvényén lennék – az eseménynek nagyon is mainstream fílingje volt. Ehhez sokat hozzátett az is, hogy a legkülönfélébb korú és stílusú emberek voltak beöltözve. Jó páran csak lightosan, például Indiana Jones kalapot, továbbá megfelelő színű inget és nadrágot öltve, míg mások olyan kidolgozottságú jelmezt vettek fel, amin látszott, hogy évek munkája fekszik benne.
És a tömeg egész nap csak nőtt. Ez érezhető volt, amikor a folyosókon sétáltunk, és akkor is, amikor a nagyszínpadhoz álltunk sorba. Ott ugyanis óránként volt egy kb. 45 perces beszélgetés, ami után mindig kiterelték a teljes közönséget, ezért aki be akart jutni a következő panelre is, annak újra sorba kellett állnia. A sor hossza pedig eseményről eseményre nőtt. Mire eljött a délután három óra, és Billy Boyd, A Gyűrűk Ura egyik színésze került sorra, a tömeg már jóval túlnyúlt a sorbanállásra kijelölt folyosó végén. Bele se mertünk gondolni, vajon mi lesz itt a következő napon, amikor egyszerre lép színpadra a Trónok harca két színésze, Kristian Nairn és Gemma Whelan.
Estefelé aztán felemás érzésekkel indultunk haza. A szomorúságot az okozta, hogy ilyen kaliberű, nemzetközi szintű rendezvény sajnos biztosan nem lesz Magyarországon. A piac mérete és a nyelvi korlátok miatt eddig sem volt sok remény rá, de most, hogy a Comic Con a szomszédba költözött, a maradék remény is elszállt. Bár tényleg csak két és fél órányi autózás a távolság, mégis egy másik világba csöppentünk. A dolgok pozitív oldalát nézve viszont nagyszerű, hogy lett egy ilyen remek kis rendezvény karnyújtásnyira tőlünk, ahová bármikor könnyen el lehet jutni.
Ez még nem minden: a színészekkel és grafikusokkal folytatott beszélgetésekről egy külön cikkben számolunk be hamarosan.
Sok SFF rajongónak megvannak a maga „kapudrogjai”, melyek régen a zsánerirodalomhoz vezették őket. Van, akinek ezek Stanislaw Lem regényei, másnak Asimov Alapítvány sorozata volt, egy későbbi generációnak pedig a Star Wars vagy akár a Harry Potter, de sokunk első regényei közt ott vannak a Dragonlance vagy a Forgotten Realms regények is. Én is inkább az utóbbiak táborát erősítem, de van még egy kapudrogom, amiről épp aktuális írni is, az Anne McCaffrey Pern sárkánylovasai. Ma 5 éve, hogy az írónő eltávozott közülünk.
Anne McCaffrey (1929-2011)
McCaffrey 1929. 04. 01-én született, amit szerencsés időpontnak tartott (a Tigris évében, a bárány órájában született, ami csillagok iránti érdeklődése miatt számára érdekes). A későbbi évek őt látták igazolni. Már az iskolában kiemelkedő tehetségnek tartották, hisz például első regényét latin nyelven írta, továbbá a színház világában is megmutatta tehetségét. Végül mégis az írásban találta meg a számításait. Első novellái olyan jelentős magazinokban jelentek meg, mint a The Magazin of Fantasy and Science Fiction, 1952-ben pedig a „The Lady in the Tower” Az év legjobb science fiction és fantasynovelláiba is bekerült. McCaffrey ennek révén ismerte meg Judith Merril szerkesztőt, akin keresztül a kezdő írónő eljuthatott Milford Írói Workshopjába. Itt kezdte meg későbbi sci-fi sorozatát, a Brain & Brawn Shipt a „Az éneklő hajóval” (Galaktika 56), de élete során gyakran visszatért a workshopba. Az első regénye azonban nem a Brain & Brawn Ship nyitókötete, hanem a Restoree lett 1967-ben. Saját elmondása szerint McCaffrey a regényt az 50-es és 60-as évekbeli sci-fi regények ellen írta, amik a nőket főleg magatehetetlen „kiegészítőként” ábrázolta a férfi szereplők mellett. A történet főhőse egy 24 éves könyvtáros, Sara, akit elrabol egy a milekhez tartozó idegen. Rabsága alatt a lány szörnyű fizikai és lelki bántalmazásnak van kitéve; ezek mellett próbálja megőrizni emberségét.
„Ő tudta, hogy ember – de vajon más is?” – olvasható a Restoree borítóján
Az első regénye után kezdte meg a 23 regényt és két gyűjteményes kötetet számláló sorozatát, a Pern sárkánylovasait. A legelső kötet, a Sárkányröpte (1968) egy több kisregényből összeálló regény, ami tökéletesen bevezeti az olvasót Pern világába. A történetek alapjául szolgáló világ egy iparosodás előtti társadalmat mutat be, ahol a legnagyobb technikai fejlettséget a sárkányok jelenléte jelenti (őket az ideérkezettek tenyésztették ki, hogy fel tudják venni a harcot az égből hulló pusztító szálak ellen). Habár az alapok sci-fisebbek, a későbbiekben inkább fantasy felé halad a sorozat.
A Pernben játszódó írások már a megjelenésüket követően is nagy sikernek örvendtek. A kötet alapjául szolgáló kisregény, A sárkányfészek keres, 1968-ban elhozta McCaffrey számára a Hugo díjat, egy másik kisregény, a Sárkánylovas pedig a Nebulát. Így ő lett az első női szerző, aki elnyerte ezeket a díjakat. A későbbi kötetek közül, a Fehér sárkány volt azon SF regények egyike, amelyek felkerültek a The New York Times Bestseller listájára.
Michael Whelan illusztrációja
Több mint 40 éves írói pályafutása alatt McCaffrey hihetetlen életművet hozott létre. A Pern és a Brain & Brawn Ship mellett említésre méltó még a The Crystal Series vagy a The Talen Universe, ami 3 külön könyvsorozatot jelent (Talent, The Tower and Hive, The Barque Cat). Mai szemmel kicsit retrónak tűnhetnek a művei, de a kicsit poros felszín alatt megvannak azok az elemek, amelyek miatt még ma is élvezhetőek, akár a Sárkányröptét vagy a The Crystal Singert vesszük kézbe. Visszaemlékezve korábbi olvasási élményeimre, pont a korábbi sémák kikezdése, (ahogy az már az írónő első regényében is látható) és azoknak az újragondolása fogott meg, mondjuk egy standard, tolkien-i mintákat követő fantasyhez képest. Igaz, 2011-ben az írónő halálával egy fantasztikus kreatív elmét vesztettünk el, de a hatalmas és színes életmű kárpótolhat minket. Csak győzzük elolvasni!
Emilia Clarke, akit leginkább a Trónok harcából ismerhetünk, mint „Khaleesi” Daenerys Targaryent, a sárkányok anyját, szerepelni fog az ifjú Han Solo kalandjait bemutató Star Wars filmben. A hivatalos bejelentés elérhető a StarWars.com oldalon.
A színésznő játszott már sci-fiben: ő alakította Sarah Connort a Terminator: Genesys-ben.
Az egyelőre cím nélküli, önálló Han Solo sztori 2018-ban kerül majd a mozikba, két évvel a Zsivány Egyes, és egy évvel a VIII. epizód után.
A filmet Phil Lord és Christopher Miller rendezi (A Lego kaland, 21 és 22 Jump Street), Han Solót Alden Ehrenreich, Lando Calrissiant pedig Donald Glover kelti majd életre.
