Jeff Carlson Fagyott égbolt című műve egy igazán elbűvölő, szerethető könyvnek bizonyul. A történet maga briliáns, érdemes elolvasni.
A helyszínektől kezdve a társadalmi hierarchiáig, az író egy egészen idegen világot mutat az olvasónak. A naphalak például egyszerre félelmetesek és lenyűgözőek.
Belemenni a történetbe és bármi apró részletet elárulni belőle felesleges, mivel ez egy olyan könyv, amit minden olvasónak magának kell felfedeznie az első betűtől az utolsóig. Hogy aztán felnézhessen az égre, és elgondolkodhasson egy pillanatra. Talán annyit róla, hogy Europa (mármint a hold) igencsak központi szerepet játszik a történetben, ráadásul egy jól reprezentált Europáról beszélünk. Érezni, hogy sok, megfelelően végzett kutatómunka rejtőzik a regény mögött, írását ugyanis pontos adatokra alapozza a szerző.
A karakterekre jellemző a szolidság, ez nem az a könyv, ahol mindenki szét akarja verni a másiknak a hátsóját. Ahogyan a dolgokat kezelik, az kellőképp valóságosnak hat, hihető, hiteles. Pont úgy ahogy a jövő világát sem tökéletesnek vagy apokaliptikusnak jósolja Carlson, hanem a kettő közötti állapotot teremti meg. Az idegenekkel való kapcsolatfelvétel is kissé más irányt vesz fel, mint azt megszokhattuk, s ez mindenképp pozitív.
Egy űropera jellegű, old school, de kőkemény sci-fi regényért, amely néhol talán még horrorisztikus elemeket is tartogat, mindenképp szerezzétek be a Fagyott égboltot. Aztán meg a második részt is.
Talán sokunkról elmondható, hogy amióta láttuk az Aquaman trailerét, izgatottan várjuk, hogy James Wan, aki maga is az Arthur Curryt először megjelenítő képregények nagy rajongója, mit is tud belőle kihozni.
Az előzetesben feltűnő képek erősen utalnak Geoff Johns és Ivan Reis félig ember, félig vízi lény újraértelmezésére, melyet maga Wan is megerősített egy alkalommal: nagy rajongója annak, amit Geoff és Ivan közösen alkottak, a The New 52 nagy inspirációt jelentett számára.
De nem csak ez a modern képregény hatott a rendezőre, hanem klasszikusok is, mint mondjuk az ezüstkorból Nick Cardy. Wan sokszor visszatért a korábbi Aquamanhez. Összehasonlította a kettőnek a világát és a benne lévő karaktereket. Ezt felhasználva pedig a saját változatát alkotja meg, melybe az eredeti képregény hangulatát is igyekszik belecsempészni.
A trailert nézve, ebből már érzékelhettünk is valamennyit, de a szereplők listája is árulkodó. Arthur Curryt mindig egy egyedülálló apa nevelte, s ez fontos része volt az aranykori eredeti történetnek, amely egészen az 1941-es, 73. More Fun Comics számig visszavezet. Tom Curry, akit a filmben Temuera Morrison játszik, az ezüst korszak kezdetén magányos világítótorony-őrzőként mutatkozott be az Advanture Comics 260. számában, 1959-ben.
Ugyanez a legendás sztori Robert Bernsteintől és Ramona Frandontól. Az ott megjelenő Atlannát Nicole Kidman fogja alakítani, a száműzött atlantait, akit partra vetett a víz, majd a világítótorony-őr személyében találta meg a szerelmet. Mera, akit Amber Heard játszik majd, az ezüstkor egyik legjobb karaktere volt, és a 11. Aquaman részben debütált 1963-ban.
És lesz még olyan karakter, akit Wan beemel a klasszikusok közül. De ez legyen meglepetés. Annyi biztos, hogy az Aquaman rajongói örülni fognak neki.
Clive Barker, az angliai sci-fi, horror és fantasy műfajokban alkotó szerző kezei közül került ki az Abarat könyvsorozat. Az első részt 2002-ben adták ki, melyet azonnal jelöltek is a Brom Stoker-díjra, a legjobb fiatal felnőtteknek szóló könyv kategóriájában, majd a rákövetkező évben második helyen végzett a Locus-díj ugyanezen kategóriájában.
Az első könyv középpontjában egy fiatal lány áll, aki el van foglalva a mindennapi tini problémáival. Összeveszik tanárával, emiatt elmenekül az iskolából, és a város szélére megy. Ekkor pedig valami különöset lát: egy világítótornyot. S, hogy ez miért is különös? Mert az óceán több száz kilométerre található szülővárosától. A furcsaságok sora pedig csak most kezdődik! Találkozik egy lénnyel (vagy inkább többel? nehéz kérdés!), aki igen hasonlít az emberekre, de azért mégsem teljesen… Innentől pedig nincs visszaút, a főhőslány már nyakig benne van a kalandokban, na meg Abarat világában,ami, mint kiderül egy 25 szigetből álló szigetcsoport.
A világítótorony rejtélye, furcsa lények, tudomány és mágia összeütközése, no és persze egy életre szóló kaland egy kis mentőakcióval vegyítve. Mindez egy könyvben – meg az azt követőekben.
Clive Barkernek egy fantasztikus, ugyanakkor bizarr világot sikerült felépítenie. Úgy tűnik, remek képzelőerővel bír, amit egy igen erős, kreatív narratívával képes összeilleszteni. Ebből pedig valami igazán jó keletkezhet csak. A cselekmény szórakoztató, a fejezetek ügyesen vannak összekötve.
Az eredeti könyvben az illusztrációkat maga a szerző készítette. Ez több száz képet jelent, ami azért nem semmi!
A szerző egyébként éppen ma ünnepli 66. születésnapját. Boldog születésnapot neki!
Nézzünk egy régi Arthur C. Clarke regényt, amely több mint hatvan éve keletkezett már. A könyv maga mindössze nagyjából 200 oldalnyi, a fejezetek rövidek, a történet viszont annál megindítóbb. A Földfényről van szó.
A könyvet 1955-ben adták ki először, s tulajdonképpen egy trilógia része. Előzményei A Mars titka és a Szigetek az égben. A három mű azonban nem kapcsolódik össze túlságosan, külön könyvként is teljes mértékben helyt állnak.
A Földfényben a kiindulópont kétszáz évvel később, a jövőben játszódik. Már két évszázada béke honol, nincsenek háborúk. Az emberiség kiterjesztette határait, s már a bolygónkon túl is fejlődik: a Holdon, a Marson, a Vénuszon és a hideg Jupiteren.
Hősünk Bertam Sadler, akit egy holdi obszervatóriumba küldenek. Titkos feladatot kap, mégpedig, hogy derítse ki, ki az, aki kémként dolgozik a Szövetségnek. Köztük és a Föld között ugyanis egyre inkább kiélesedett a feszültség az elmúlt időszakban. A vita a természeti erőforrások elosztása kapcsán robban ki. Ez talán megdönteni látszik a kétszáz éves békét?
Clarke könnyűszerrel megidézi azt a hangulatot, amit egy sci-fi regényben keresünk. A keletkezés idejében az emberiség az első kísérleteit tette a Föld felszínének átlépésére, s az emiatti izgatottság szinte mondatról mondatra érződik. Az első fejezetben az író már-már poetikus, ahogyan főszereplőjéről ír, amint az bámulja a tájat – sziklákat, elterjeszkedő hegyeket, krátereket, tengert.
Mindez egy olyan ember írásának tűnik, akit elkapott az álmodozás egy optimista jövőképről, ami az emberiségre várhat az űrben.
Miközben 1963-ban a Fantasztikus Négyes éppen a Molekulaemberrel való megmérettetésre készült, a fiatal G.R.R Martin nem volt rest levelet írni Stan Lee és Jack Kirby részére, a történet kreatívos csapatának. Martin akkor még csak kölyök volt, aki a Marvel-hősök szerelmesévé lett, rajongott a történetek merészségéért, a színes kivitelezésért és persze a géniuszokért mint Kirby vagy Steve Ditko. Na és persze mint a korabeli kamaszok nagy részének, neki is volt egy igen erős véleménye valamennyi karakterről.
A levelet lehozták a Fantasztikus Négyes 20. számában, 1963-ban. Ami azt jelenti, hogy valójában ez Martin első publikált írása. Egy videóban egyébként beszélt is erről a levélről:
A levél a képregény 17. része után keletkezett, amely Doctor Doom halálesetével megdöbbentette az olvasóközönséget.
Nézzük, mit is írt Martin:
Egy interjúban is felmerült a téma, melyben a Trónok harca szerzője azt mondta, hogy szerinte a Marvel képregények forradalmiak voltak és Stan Lee csodálatos munkát végzett. A Marvelnél azt szereti, hogy a karakterek folyamatosan változnak, s ez különlegessé teszi a történeteket. Hozzátette azt is, hogy utólag visszagondolva a Marvel nagyobb hatással volt saját munkásságára, mint arról álmodni mert volna.
Ha visszanézzük a Fantasztikus Négyes korai kalandjait vagy akár más Stan Lee és Kirby sztorikat is, talán észre is vehetjük, hogy mi az, ami hatott Martinra. A korai novelláinak furcsa világa valamilyen mértékben a Fantasztikus Négyes kalandjait idézi.
Persze más Marvel képregények is hatottak az íróra, ami nem is olyan meglepő, hiszen gyakorlatilag azokon nőtt fel. Ilyen például a Bosszúállók is, amelyben a hősök amellett, hogy összefogva megmentik a világot, saját személyes küzdelmeikkel is szembe kell nézniük. A csapat sokszor nem képes együttműködni, a tagok nem értenek egyet, haragszanak egymásra vagy éppen dühösek. Mégis, mindennek ellenére szeretik egymást. Kicsit olyanok, mint egy család. S ezt látjuk A tűz és jég dala sorozatban is. Talán a legjobb példa erre az Éjjeli Őrség, akik a rosszakból, számkivetettekből, gyávákból, elveszettekből álló csapat, akik egyként harcolnak egy nagy, jóformán ismeretlen, közös ellenség ellen.
Martin Lee és Kirby munkáiból megtanulhatta, hogy a legnagyobb hősök is eleshetnek. Úgy látszik ezt szem előtt is tartotta végig, amikor A tűz és jég dala könyvsorozatot írta.
Nem a fentebbi levél volt azonban az egyetlen, amit Martin írt. 1965-ben a Bosszúállók képregény lapjain is publikáltak egyet:
Ebben a Bosszúállók 9. részéhez és a Fantasztikus Négyes 32. részéhez írt megjegyzéseket. A Bosszúállókban ekkor egy új karakter jelent meg, Wonder Man személyében. Róla később egy rádióinterjúban is elmondta a véleményét: tulajdonképpen szerette a karaktert, mégpedig éppen azért, mert friss és új volt, de amint megérkezett, meg is halt. Szívszaggató. Szerette a karaktert pont azért, mert tragikus volt, halálra ítélt. Persze a képregénybe nem maradt túl sokáig halott Wonder Man. De a tény, hogy amint megjelent, csatlakozott a Bosszúállókhoz, rögtön ki is került a képből, mindez nagy hatással volt Martinra középiskolásként.
Később az ő munkáiban sem szenvedtünk hiányt a tragikus, halálraítélt karakterekből. Néhány közölük visszatért ilyen-olyan módon – talán ezzel fejet hajtva a képregények előtt. Máskor meg (szerencsére?) nem térnek vissza a karakterek, vagy legalábbis nem tudunk róla.
Ezek a levelek egy kis hírnevet hoztak az írónak a képregények szerelmesei között is.
Janusz Zajdel egyike a legnépszerűbb lengyel sci-fi íróknak. 1938-ban született, majd viszonylag hamar, 1985-ben hunyt el. Hogy nemzetének nagy sci-fi írója volt, azt onnan is sejthetjük, hogy a lengyelek elneveztek róla egy irodalmi díjat.
A műfajon belül főként a társadalmi sci-fi és a disztópia világában merült el. Hősei jellemzően olyan figurák, akik kétségbeesetten próbálják feltárni a körülöttük lévő világ értelmét.
Janusz Zajdel tollából (vagy írógépéből?) született többek közt az Alsó határérték című regény is 1982-ben.
Ez a könyv egy kegyetlen jövőképet tár elénk, belevonva a történetbe a kommunizmust és a kapitalizmust is. Egy látszólag szabad társadalmat látunk, amely a valóságban mégsem annyira szabad. Sőt, több szinten is ellenőrzött. A művet az 1982-ey év legjobb sci-fi regényeként ismerték el Lengyelországban.
A korábbi Szovjet blokkba tartozó országokban, ahol a kormányt nyíltan kritizálni igen veszélyes volt, és valójában a cenzúra is elég erősen működött, mint sok más utópikus regényt, ezt is úgy értelmezték, mint egy kritikát a rendszer ellen, amelyet sci-fi regénynek álcáztak a cenzúra kijátszásának érdekében. Ennél viszont tágabban is értelmezhető: egy regény arról, hogy hogyan is nézne ki egy rendszer, amely a két rendszer keverékéből, konvergenciájából jönne létre.
Ha valaki regényírásba kezd, akkor önkéntelenül is belecsöppen egyfajta versengésbe. Így van ez a fantasy regények esetében is. Ahhoz, hogy egy könyv sikeres legyen, valami nagyobbat, erősebbet, újabbat, különlegesebbet kell felmutatni, mint az előzőek.
China Miéville Vastanács című műve amolyan steampunk miliőbe illeszkedik bele, egy kis mágiával megvilágítva. Igazi ínyencségnek számít a regény, egy igen színes világot tár elénk, teli különböző fajokkal. Az említett versenybe tehát mindenképp jó eséllyel indul.
Az a szóbeszéd járja, hogy van egy vonat, teli szököttekkel, munkásokkal. Ez a Vastanács. Egyesek viszont nem hisznek benne, hogy csak legenda lenne a dolog, és útnak indulnak, hogy megkeressék. Eközben a cselekmény fő helyszínén, Új-Crobuzonban forradalmi hangulat izzik.
A könyv telis-teli van lenyűgöző jelenetekkel. A vasút születésének leírásában a nyüzsgő város, kurvák, szerencsejátékosok és gengszterek egy újraértelmezett vadnyugatot idéznek. A karakterek sokszínűek, többük története meghökkentő.
A regény hemzseg a változatos metaforától, így kijelenthetjük, hogy nemcsak a történet remek, de az is, ahogyan az tálalva van. Kalandra fel!
Nemrégiben jött a hír, hogy érkezik majd egy Vissza a jövőbe manga, amelynek a One-Punch Man alkotója lesz az illusztrátora. Sajnos úgy néz ki, hogy ez a mű nem fogja meglátni a napvilágot.
A dolog kissé bosszantó. Korábban bejelentették, hogy Yusuke Murata (One-Punch Man, Eyeshield 21) lesz a manga rajzolója, a Vissza a jövőbe forgatókönyvírója, Bob Gale felügyeletében. Most viszont kiderült, hogy a tervet törölték.
Murata Twitter oldalán közölte, hogy számos elem nem megoldható a mangaadaptációban. Szomorú hír azért is, mert ez az alkotás olyan részleteket is tartalmazott volna, amiket a filmben nem láttunk.
Az illusztrátor sovány vigaszként közzétett néhány befejezetlen tervezetet az anyagból:
Christopher Priest egyik nagy sikerű sci-fi regénye az 1974-es Kifordított világ.
A könyv tipikusan az a lassan beérős fajta, amelyben egy titok miatt végigvonul valamiféle masszív feszültség, s amely titokra a választ nem győzzük kivárni. De megéri, az biztos.
A karakterek ismertetéséhez képest a tájleírás néhol talán soknak tűnhet, de ennek meg is van a maga oka. A karaktereknél maradva: főhősünk nem biztos, hogy mindenkinek a legrokonszenvesebb figurává válik majd, megérteni viszont, hogy mi is motiválja őt, roppant érdekes folyamat.
A történet egy furcsa világban zajlik, ahol egy város folyamatosan északi irányba mozog egy vasúti pályán. A helyzet persze ennél bonyolultabb, ugyanis a városnak mindvégig egy misztikus pont vonzáskörzetében kell maradnia, amely pontról sokáig jóformán semmit sem tudunk, még ha a város mozgásának rejtélyes oka viszonylag hamar ki is derül.
A táj maga kissé komor, néhol nomád népek tarkítják, ahonnan a nők a városba mennek élelmiszerért és gyógyszerért. Aminek persze megvan a maga ára…
Paul Kincaid kritikus szerint, a regény „A második világháború utáni angol SF egyik kulcsfontosságú műve.” A bravúros csavarokért, rejtélyes kérdésekért és egy igencsak különös világ megismeréséért érdemes felfedezni a Kifordított világ történetét.
Hamarosan végre megérkezik a St. Mary krónikák könyvsorozat harmadik része is magyar fordításban, Második esély címmel. A történet továbbra is igen erős, megannyi izgalmas percet tartogat.
Az író sajátos módon kezeli az időutazás etikáját, illetve a történelmi események feldolgozását, mindezt pedig egy megfelelő narratívával vegyítve egy igazán lenyűgöző történetet kapunk, melyet, ha olvasni kezdünk, nem tudjuk letenni a kezünkből.
A történelmi kutakodás és az időutazás mellett némi szerelmi életre és persze humorra is számíthatunk, valamint a már megismert karakterek jellemfejlődése sem marad el.
„A történet a tükörtolvaj Isaac Newtonnal kezdődik, majd Azincourt véres csatamezejére ugrunk. Megtudhatjuk, hogy egy egyszerű adatgyűjtő küldetés, ami az ősi és gyilkos gloucesteri sajtgurító verseny eredetét hivatott feltárni, hogyan végződik LEKS-szindrómával – természetesen egy száguldó sajt miatt. Egy régóta várt ugrás a bronzkori Trójába személyes katasztrófával végződik Max számára, és amikor úgy érzi, a helyzet már nem lehet rosszabb, a krétakorban találja magát. Szembe kell néznie egy régi ellenséggel, akinek nincs mit vesztenie.”
A spoilermentesség kedvéért viszont ennyi éppen elég is.
A könyv talán önálló kötetként is megállhatná a helyét, mégis érdemes elolvasni az előzményeket is (Egyik átkozott dolog a másik után, Visszhangok szimfóniája). Akinek az első két könyv tetszett, annak a harmadik sem fog csalódást okozni. Könnyed olvasmány, teli mulatsággal. Ideje előrendelni!
A karakterekre jellemző a szolidság, ez nem az a könyv, ahol mindenki szét akarja verni a másiknak a hátsóját. Ahogyan a dolgokat kezelik, az kellőképp valóságosnak hat, hihető, hiteles. Pont úgy ahogy a jövő világát sem tökéletesnek vagy apokaliptikusnak jósolja Carlson, hanem a kettő közötti állapotot teremti meg. Az idegenekkel való kapcsolatfelvétel is kissé más irányt vesz fel, mint azt megszokhattuk, s ez mindenképp pozitív.
