Kategória: Film

Zöld Íjász – évadpremier

A DC gőzerővel építi ki a saját filmes és sorozatos univerzumát, minden bizonnyal hatalmas sikerrel. A MARVEL filmjei hamarosan kihívóra akadnak az elkövetkezendő nagyszabású DC-mozikkal. A sorozatok terén is megy a versengés, és egyre több új széria látszódik a horizonton. Az első alapkőként szolgáló sorozat négy éve kezdett a CW csatorna gondozásában; ez volt az Íjász, vagyis az Arrow. Sorozatkritikánkban már kifejtettük véleményünket az Oliver Queen életét feldolgozó sorozatról, ám eközben elstartolt a negyedik szezon is.

Nem kerülgetem a forró kását, én eddig minden hibája ellenére szerettem az Arrow-ot. A figyelem azonban megoszlott, és a többi karakter sokkal érdekesebbnek bizonyult – a többi sorozat révén. Valami eltört, és nem biztos, hogy megtudják ragasztani.

Oliver visszavonult, és Felicityvel él együtt álomlakásban, álomkörnyéken, valahol álomországban. Minden nagyon idilli, és minden tökéletes. Az Oliver-t játszó Stephen Amell munkásságán itt ütköznek ki a hiányosságok. Ha az a boldogság, amit az ő arca kifejez, akkor köszönöm, nem kérek. Az első néhány percben minden annyira mesterkélt, hogy felüdülés volt, mikor a már átnevezett Star City-ben felüti fejét az újabb probléma.

Thea Vörös Íjásznak öltözve (Roy ruhája pont passzol rá, pedig fele akkora, mint a srác- biztos Cisco készített másikat) próbál rendet tenni a városban, ám nincs egyedül: Laurel továbbra is Fekete Kanáriként, Diggle pedig… egy sisakban segít Oliver húgának.

Hamar rájönnek, hogy túlmutat rajtuk a veszély, így Laurel és Thea meglátogatják Oliver-t, hogy visszahívják Star City-be. Vonakodva ugyan, de az Íjász visszatér. Diggle még mindig nem bízik meg benne, aminek valljuk be, valóban van alapja.

Az új fenyegetés középpontjában a speciálisan kiképzett katonák – a Szellemek állnak, akiket pedig Damien Darkh irányt. Említést tesznek a H.I.V.E alakulatról is, ami valószínűleg később, de része lesz az Íjász világának.

Eközben újabb flaschback-eket kapunk Oliver múltjából, ami már őszintén idegesít. Elvileg öt évet töltött egy „pokoli szigeten” az első etap története során. Azóta megjárt egy hajót, Hong Kongot, Starling City-t inkognitóban, és újra Lian Yu szigetét. Végtelen kalandban volt része, amely során legalább egy tucatszor csupán a véletlenen múlt az élete. Öt év valóban hosszú idő, de az első visszaemlékezésekhez képest abszolút nem odaillő, hogy még mindig folytatódnak a múltbéli kalandjai – megállás nélkül.

Visszakanyarodva a jelenhez, Damien nagy fenyegetést jelent a város lakói számára. Célja, hogy teljesen elpusztítson mindent, majd a hamvakból egy új és szebb dolgot hozzon létre.

Olivernek és a csapatnak sikerült megakadályozni egy komoly robbantást, de így megtapasztalják Damien Darkh igazi erejét.

A főgonosz egy rendkívül érdekes karakter, de a színész (Neal McDonough) valahogy nem illik a szerepre. Alapvetően nem áll tőle messze a szuperhős szerepkör, hiszen az Injustice verekedős játékban ő adta Flash hangját. Vagy említhetném, hogy Amerika Kapitányba ő játszotta a ’Dum Dum’ Dugan-t, vagy éppen egy Batman egészestés rajzfilmben Deadshot hangját kölcsönözte. Valahogy „élőben” mégsem passzol be, nehéz lenne megmondani az okát.

Összefoglalva, valami, ami eddig működött – már nem működik az Íjászban; azaz most már tényleg Zöld Íjászban.

A karakterek valahol megcsömörlöttek, és nem érdekesek. Lehet, mert én már nagyon várom Hawkgirl és Hawkman bemutatkozását. Vagy Flash-ben és a többi metahumánban sokkal több potenciál rejtőzik. Oliver olyan, amilyen eddig, a többiek sem változtak, és emiatt nehézkes lehet a folytatás.

A szupergonosz Damien-el kapcsolatban akad még felfedetlen titok, amire kíváncsi vagyok, de a séma már enyhén szólva is sablonszerű marad. A szezonnyitó epizód utolsó néhány perce vált igazán érdekessé, és emiatt várom a következő fejleményeket – még ha nem is olyan lelkesen, mint korábban.

Az Arrow sorozat egy mély szakadék felé hajt, és nagyon nem lenne jó, ha belezuhanna. A maga módján felépített egy remek világot, amit kár lenne veszni hagyni, de valami újra van szükség. Valami másra, ami életet lehelne a fokozatosan kihűlő sorozatnak. Hátha a Flash-el közös crossover-ek felfrissítik megint, és kibontakozik az évad, ahogy az egy DC sorozathoz méltó.

október 13, 2015
The Flash – évadpremier

Egy sorozat ajánlása, kritikája mindig szubjektív marad, bárhogy is állunk hozzá. Lehet, hogy rengeteg szériát végignézett már az ember, és megpróbál objektíven állni egy adott műsorhoz, de mindig az egyén véleménye a döntő.

Ezért nehéz egy olyan sorozatról beszélni elfogulatlanul, amelynek alapja meghatározó volt a gyerekkoromtól kezdve. A DC képregényekre építő rajzfilmek sokasága szerves része volt mindennapjaimnak, de mégsem váltam igazi keménymagos rajongóvá. Így a Flash sorozatot is úgy tudtam elkezdeni, hogy nem voltak hatalmas elvárásaim, de legalább tudtam ki-kicsoda. Az első évad esetlen indítása ellenére igazán belejöttek a cselekménybe, és a szezon végére agy-eldobós csavarokat is kaptunk és nem kevés utalást a következő évadra.

Ám az évek során megtanultam, egy sorozat első részéhez, vagy egy évad első részéhez soha nem szabad nagy elvárással leülni. A cselekményt fel kell vezetni, az előző szezon tanulságait és kérdéseit meg kell magyarázni (legalábbis nagy részét biztosan), és el kell indítani az új sztori szálait. Így rávettem magamat, hogy „tudatlanként” nézzem meg a The Flash második évadának premier epizódját.

A történet nem sokkal az első etap vége után folytatódik. Barry magát hibáztatja Eddie és Ronnie halála miatt, és alig beszél barátaival. Cisco a rendőrségen segít Joe-nak és az újonnan alapított Anti-Metahumán Csoportnak. Caitlin a Mercury Labsnek dolgozik; szóval az egész Flash-csapat önállóan próbál boldogulni.

Central City élteti Flash-t, amiért megmentette a várost a szingularitástól. Egy gyűlést is rendeznek a tiszteletére, ahol a polgármester ünnepélyesen átadná neki a város kulcsát. Barry évődik, nem akar részt venni, hiszen nem ő egyedül volt a hős. Végül mégis elmegy, ahogyan azt bárki sejtheti, és valójában ekkor indul el az új történet felvezetése. Megjelenik Atom Smasher: egy metahumán, aki radioaktivitással táplálkozik, aki ettől hatalmasabb lesz, és óriási erőre tesz szert (kicsit ismerősen cseng a képregénybeli Bane karakterével). Flash nem tudja őt megállítani, végül az epizód végére újra összeáll a S.T.A.R Labs-es dreamteam, hogy együttes erővel legyőzzék a zúzót.

Még utoljára szerepet kap Wells, és bemutatkozik Jay Garrick, akire épülni fog az egész évad. A rész végén kimondják aktuális főgonoszunk nevét is, aki egyelőre csak a háttérből mozgatja a szálakat.

Egy rész után nehéz megmondani merre tart a sorozat, de azt kell mondjam, lendületesen indult. A cselekmény java tipikus, sablonos, ám a részletekre érdemes odafigyelni. A Barry-t játszó Grant Gustin játékán egyre inkább látszik a fejlődés. A többiek is rendben vannak, úgy tűnik beleszoktak a szerepeikbe, és nem idegenkednek a nagyrészt zöld háttér előtt felvett jelenetektől. Leginkább a Joe-t alakító Jesse L. Martinra lehet a legtöbb jót mondani. Eszméletlen természetességgel játszik, és az érzelmek átadása is nagyon jól működik nála.

A látványra sem lehet panasz. Látszik, hogy rengeteget költöttek a CGI-ra, de a rajta dolgozó csapat is jó munkát végez, mert nagyon jól néznek ki az effektek. A szingularitástól kezdve Firestorm lángbaborulásáig minden élethű – már amennyire a fent említett dolgok élethűek lehetnek. Atom Smasher néz ki kicsit esetlenül, de ez megbocsátható, nem vesz el a hangulatból.

A Flash második évadának kezdete jól sikerült. Elsimítja a szálakat, megágyaz a következő cselekményeknek és hagyja a saját medrében folyni az eseményeket. A sikeres folytatáshoz már csak annyi kell, hogy ne veszítsen ebből a lendületből, adjon hozzá még egy keveset és adjon még nagyobb csavarokat. Az alap kiváló – nagyon jó évadot ki lehet ebből hozni.

Idén is számíthatunk a Zöld Íjásszal való crossover epizódokra – nagyjából december környékén. Muszáj összesodorni a szálakat, hogy a Legends Of Tomorrow zökkenőmentesen indulhasson, így egyre több közös rész várható Star City hősével.

Végül egy érdekességgel zárnám a cikket, amelyre én is nemrégiben jöttem rá. Miután Barry és apja között már kényelmetlenül furcsává váltak a szubkontextusos beszélgetések, kicsit utánanéztem a dolgoknak. Kiderült, hogy a Henry-t alakító színész, John Wesley Shipp játszotta a Flash-t az 1990-es TV-sorozatban. Így már sokkal jobban érthetőek az utalások.

október 10, 2015
Új Star Wars Lázadók előzetes

A Lucasfilm és a Disney az október 8. és 11. között zajló New York Comic Con alkalmából egy új trailert állított össze a Star Wars Lázadók hamarosan debütáló második évadából. A háromperces, grandiózus előzetesben a főszereplőkön kívül feltűnnek az új inkvizítorok, lépegetők, a Hoth-ról ismert kutasz-droid, egy spéci B-szárnyú, egy új, titokzatos fejvadász, és számos nagyszabású akciónak lehetünk tanúi.

A második évad dupla nyitóepizódját már láthatta korábban a nagyközönség, de a sorozat csak most, október 14-én indul be az Egyesült Államokban. A magyar Disney Channel október 11-én, vasárnap délelőtt 9:30-tól adja a kétrészes évadnyitót, majd heti rendszerességgel az egész szériát.

október 9, 2015
Fear the Walking Dead évadkritika

Mikor először röppentek fel a pletykák egy esetleges Walking Dead spin-off-al kapcsolatban, egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: Minek? Egyrészt a popkultúra így is tobzódik már az élőhalottakban, másrészt én személy szerint 5 évad után is azt vallom, hogy a WD-t imádók milliói erősen túlértékelik a sorozatot. Remek széria, ez vitathatatlan, de ha egy kicsit a rózsaszín köd mögé kukkantunk, láthatjuk, hogy bizony minden remek évadra (első és negyedik) jut legalább egy gyenge vagy közepes (második, ötödik) etap is, ezt pedig egy ilyen kultusszal bíró sorozat nemigen engedhetné meg magának, azt meg pláne nem, hogy egy-egy szezon fele erdőben való céltalan bóklászással teljen, a költségek csökkentése miatt. Épp ezért örültem nagyon, mikor kiderült, hogy a mellékág azt az időintervallumot tárja elénk, amikor az utcán kóborló halottak látványa még nem volt evidens, és az eliminálásuk sem számított rutin elfoglaltságnak. A kezdetekhez repít vissza a Fear the Walking Dead, csak sajnos nem úgy, ahogy azt a legtöbb rajongó várta.

Pedig Los Angeles, mint helyszín akár tökéletes választás is lehetett volna, hisz mi reprezentálhatná hatásosabban az apokalipszist, mint annak a látványa, hogy egy többmilliós metropolisz kényszerül térdre a gyilkos kórság miatt. Nos, semmi, sajnos azonban ezzel a lehetőséggel egyáltalán nem éltek a készítők, de erről később. A történet középpontjában egy tanár, Travis Manawa (Cliff Curtis), valamint családja áll, pontosabban két családja, mert az ex-feleség is központi szerephez jut, fiával, Chris Manawa-val (Lorenzo James Henrie) együtt. A családi viszályokat hál’ Istennek nem erőlteti a széria, van ugyan némi zsörtölődés a két nő között, de épp csak annyi, hogy az ember ne érezze magát Barátok közt szituációban. Pedig az újdonsült barátnő, Madison Clark (Kim Dickens) két gyermeke nem épp mintapélda, Alicia (Alycia Debnam-Carey) ugyan csak hőzöngő tinikorszakát éli, a fiú, Nick (Frank Dillane) viszont keményen drogozik, ebből – értelemszerűen – lesznek gondok bőven. A pilot vele kezd, egy át-anyagozott este után delíriumos álmából felkelve arra eszmél, hogy a lány, akivel pár órája még bőszen szúrták a szert, most épp az ő húsára pályázik, holott már felkoncolt pár szerencsétlent.

A Fear – nagyon helyesen – nem foglalkozik az okokkal, hogy miért és mi miatt tört ki a járvány, egyből belecsap a lecsóba, és teszi ezt a lehető leghatásosabb módon. Az első két rész nagyon jól megfogja azt a hangulatot, amit az egész évadnak kellett volna. A pánikot, az ismeretlentől való félelmet, tehát a cím FEAR részét. Azt, ahogy a család (és úgy en bloc mindenki) ráeszmél a helyzet súlyosságára, ahogy a pánik kitör az utcákon, a rendvédelmi szervek tehetetlenségét, tehát egy jól működő rendszer teljes összeomlását. Az újraegyesült család, a fodrászüzletükben ideiglenes menedéket adó Salazar famíliával együtt elhatározza, hogy keletre, a sivatag felé veszik az irányt, mondván ott csak nem lehet ilyen rossz a helyzet. De előtte még visszamennek a házba pár dologért, hogy az évad addigi jól felépített íve pillanatok alatt hulljon szét…

A harmadik rész eléggé teátrálisra sikeredett befejezésében ugyanis megérkezik a katonaság, az évad második fele pedig konkrét rebootnak is betudható. Több mint egy hét telik el a milícia érkezése óta, Travisék lakónegyedét kordonnal zárják körbe, és látszólag mindent kézben tartanak. Nos, ekkor üti fel a fejét az időhúzás, a hiteltelenség, valamint a fókuszvesztettség, egyszóval minden, ami miatt csalódás lett a Fear the Walking Dead első évada. De csak sorjában!

Az, hogy a játékidő nagy része ebben az izolált, fertőzöttektől mentes térben játszódik egyet jelent azzal, hogy konkrétan alig találkozni zombival a maradék részekben. Pont az veszett tehát el a sorozatból, amiről szólnia kellett volna: miképp viszonyulnak a még életben maradottak a halál ezen új formájához, és hogyan szoknak hozzá fokozatosan az új világhoz, melyben ők prédák csupán. Ehelyett kapunk jó nagy adag tétlenséget, össze-vissza futkozást, a sztereotípiák miatt teljesen felesleges karakterizálást, és egy olyan katonaság-képet, melynek barbarizmusa konkrétan nagyobb veszélyt jelent az emberekre, mint a tényleges fenyegetés. Szerintem mindent elmondok azzal, hogy a pusztán hat részes évadba is sikerült filler epizódot csempészni, ez pedig még dupla hosszúság mellett is olcsó húzás lett volna. Amikor pedig a kamera végre elhagyja a biztonságos közeget, akkor jön csak az igazi szemöldökráncolás: Los Angeles teljességgel üres. A készítők le akarták nyomni a nézők torkán, hogy a mindenható katonáknak sikerült cirka két hét alatt úgy kiüríteni az angyalok városát, hogy még elvétve is csak ritkán látni egy-egy járkálót, hordákra pedig ne is számítson senki. Ilyen egész egyszerűen nincs, ha csak a fél állományt sikerül kiiktatni (és az esély erre is vajmi kevés lenne), akkor is élőholtak tömegének kellene az utakat rónia, persze apokaliptikus látvány, ahogy az újságot fújja a szél az üres utcán, csak épp senki nem veszi be. Szomorú látni, hogy az AMC az anyasorozat mellett itt is spórolni szeretne, pedig 17 milliós nézőszám fölötti nyitánnyal azért annyira nem kellene aggódniuk az anyagiak miatt.

Ami viszont a legnagyobb negatívum, hogy a Fear a „túl”-ok sorozata lett, a szó legrosszabb értelmében: Trevis, a családfő túl totoja (bár a maga inkompetenciájával is sokkal szimpatikusabb karakter, mint Rick Grimes az utóbbi évadokban), Madison, a feleség túl rideg, Salazar, a volt katona túl radikális, a katonaság pedig túl badass. Pofátlanul archetipizál a Fear the Walking Dead, ez pedig az alapszéria árnyalt jellemei után óriási csalódás. Valódi személyisége egyetlen karakternek van, de a kőgazdag Victor Strand (Colman Domingo) karakterét csak az utolsó két részbe tudták belesuvasztani, így ez sem vigasz a többiek sekélyességére.

Az évadzáró azért igyekszik helyrehozni a hibákat, de a lezárás így is inkább lett korrekt, mintsem kiemelkedő. Az eddig kispadon ülő élőhalottak százával özönlenek, láthatjuk, ahogy a fegyverek már kevesek lesznek a katasztrófa elhárításában, van ugyan pár hatásvadász és jó előre kiszámítható pillanat, de a nagyja még ezeknek is működik. A lezárás már-már igazi Walking Dead pillanatnak is betudható, ez csupán annak függvénye, hogy ki mennyire szimpatizál a karakterekkel. A látvány a helyén van, a városról készült nagytotálok betalálnak (de csak vizuális értelemben), a maszkmesterek is újfent remekelnek – bár tudásukat a kevés járkáló miatt annyira nem tudták megcsillogtatni -, a zene jól illik az egyes jelenetekhez, de a teljes hosszúságú intro-t nagyon hiányoltam. A színészekkel sincs különösebb gond, Frank Dillane játéka különösen tetszett, kár, hogy a végére nagyon mellőzték a képernyőről.

A baj itt pont a lényeggel van. Az ígéretes kezdet után a lehető legrosszabb irányba ment el a Fear the Walking Dead, egyáltalán nem arról szólt, amiről kellett volna, és ezt csak tovább rontotta a karakterek semlegessége, valamint a sok unalmas momentum is. Az AMC jelmondata („something more”) ezúttal nagyon nem érvényesült, Robert Kirkman és Dave Erickson még a házi feladatot sem végezte el maradéktalanul, nemhogy adott volna valamit pluszba. Nagy kár, mert a spin-off megfelelő fókusszal gond nélkül kiléphetett volna a Walking Dead árnyékából (pláne, hogy a tavalyi évaddal nem rakta túl magasra a lécet), de ez sajnos nem történt meg. Talán majd jövőre…

október 9, 2015
Fordítsátok fegyvereiteket Snow ellen!

A héten érkezett meg A kiválasztott második részének utolsó trailere, amely végül lezárja az Éhezők Viadala történetét.

Az előzetes minimalistának tűnhet, de pont ezzel éri el a hatását. A nagyjából két perces videóban a főhőst, Katniss Everdeent hallhatjuk, amint harca buzdítja az elnyomás alatt élő polgárokat. A cél megdönteni Snow elnök diktatúráját, hogy beköszönthessen egy jobb kor.

A beszéd alatt a korábbi előzetesekből már jól ismert képsorok köszönnek vissza, de újakat is láthatunk. Habár ez a Mockingjay-montázs konkrét történetet nem beszél el (ami valahol nem is baj), az utolsó film komor világát kíméletlenül tárja elénk. A borongós hangulatot nyugodtabb képek (Katniss és Prim összeölelkezése) és akciódús jelenetek oldják fel.

Remélhetőleg az utolsó rész méltó befejezést nyújt a trilógiának. November 20-án kiderül.

október 9, 2015
Agents of S.H.I.E.L.D. 3. évad premierkritika

A DC-vel ellentétben a Marvel tudatosan építi univerzumát, hisz míg előbbi különválasztja a blockbustereket a kisképernyős produkciótól, addig a „színesebb” képregény-nagyhatalom nemcsak a mozifilmek útját tereli mérnöki pontossággal, de a tévében is ugyanaz a világ tárul a néző elé, amelyben a Bosszúállók akcióznak. Az Agents of S.H.I.E.L.D. rengetegszer reflektál a nagytestvérekre, azonban hiába a betonbiztos alap, ez még nem garancia a minőségre. Ez pedig az első évad kezdeti részeiben ki is ütközött rendesen, hiába került a pilot rendezői székébe maga Joss Whedon. Szerencsére a kezdeti bukdácsolások után hamar magára talált a széria, az Amerika Kapitány: A Tél katonája crossover után pedig egyenesen remek lett, a maga popcorn-sorozat módján természetesen. A második évadban debütált Inhumans témakört ugyan kissé korainak érzem, hisz a film valamikor 2019 környékén érkezik, a sorozat pedig (a nézettségi mutatókat elnézve) valószínűleg nem fogja megérni a debütálást. A felvezetés jelleg ellenére azonban az Agents of S.H.I.E.L.D. önállóan is megáll a lábán, ezt pedig a 3. évad premierje is csak alátámasztani tudja.

Természetesen folytatódik az Embertelenek vonala, hisz a 2. évad végén konkrétan az ökoszisztéma részévé válik a Terrigen, mely az idegen gén beépüléséhez, s ezáltal a mutációhoz szükséges. A világ nem igazán érti mi is ez az egész (sőt, még a sokoviai események is kérdőjelként élnek az emberek emlékezetében), de egy újonnan alakult titokzatos csoport már kezelésbe vette az eseményeket (a radikális, „amit nem értünk, azt pusztítsuk el” mentalitás jegyében természetesen). Eközben a hamvaiból feltámadt S.H.I.E.L.D. igyekszik gátat szabni az eljövendő katasztrófának, valamint rájönni, ki mozgatja a szálakat a háttérben. Annyi ugyanis bizonyos, hogy nem a Hydra áll az események mögött.

Ebből az alapszituációból indul a 3. évad, és a fókusz is ezen a vonalon van leginkább. Coulson és a többiek az újdonsült szervezet után kutakodnak, nem kevés akcióval fűszerezve a nyomozást, melybe egy túlméretezett inhuman is beleszól, potenciális főellenféllé válva. May a premierbe érthetetlen okokból nem fért bele, ahogy Ward sem, mondjuk ez utóbbi inkább pozitívum. Kiemelt szerepet kapott viszont Skye, vagyis új nevén Daisy, aki Mock-al alkot remek párost, míg Coulson Hunterrel karöltve szerez szórakoztató perceket a nézőknek. Simmons rejtélyes eltűnése sincs mellőzve, az érzelmeire ráébredő Fitz minden tudását latba veti, hogy a bőbeszédű tudóslányt kiszabadítsa a titokzatos obeliszkből. Célja érdekében nem rest életveszélyes akciókba bocsátkozni, ha valakinél radikális jellemfejlődés (vagy inkább változás) ment végbe a két évad alatt, az mindenképp ő. Üresjárat szinte nem is volt a nyitányban, végig pörögtek az események, volt ugyan némi melodráma, de a karakterizálás miatt ez nem negatívum, Fitz kitárulkozása pedig kimondottan erős és releváns volt. A sztori jó alapozást kapott, azt már most sejteni lehet, hogy az Emberteleneket kutató csoportosulás inkább lesz szövetséges, mintsem ellenfél, és Simmons vonala is tartogat meglepetéseket, az utolsó képsorok alapján legalábbis. Mindezek mellett a Hydra is ott bujkál még valahol a színfalak mögött, és ott van természetesen maga a fertőzés is, mely nem csak a fősodornak nyújt remek vázat, de még egy-két jól sikerült „heti eset” is kikerekedhet belőle, bár a filler epizódokat – szerencsére – már az előző szezonban sem erőltette a széria.

A látványra sok panasz nem lehet, az effektek (melyből a témából adódóan lesz egynéhány) jól néznek ki. Furcsa látni, hogy a Disney ebbe a produkcióba mennyi pénzt invesztál, miközben az Egyszer volt hol nem volt, mely az álomgyár rajzfilmjeit eleveníti meg, több éves lemaradásban van CGI terén. A zenék a filmekből ismerős traktusokat vonultatják fel, így megteremtve az autentikus Marvel hangulatot, ami óriási pozitívum. Öröm látni, hogy, akárcsak a Gotham, úgy az Agents of S.H.I.E.L.D. is képes volt a fejlődésre, annak ellenére, hogy sokan teljesen leírták az első részek alapján, s ezáltal rengeteg nézőt vesztett, szinte csoda, hogy egyáltalán zöld utat kapott a 3. évad. A premier alapján az új szezon legalább olyan remek lesz, mint a tavalyi, az pedig csak a hab a tortán, hogy nem az aktuális filmek alapján alakítják a történetet, hanem egy külön sztoriba kezdtek, ami majd kulminálódhat pár év múlva. Addig is megéri tévéképernyőn követni az Embertelenek útját, mert bár klasszikus értelemszerűen nem lesz belőle, a heti Marvel-adagok bőven kitöltik a mozik közötti időt.

október 4, 2015
Különvélemény – Így indult az első évad

Ahogy már több cikkünkben is kifejtettük, a feldolgozások korát éljük. Mindent felújítanak, folytatják, vagy újrakezdik a biztos jövedelem érdekében.

Így van ez jelen esetben is, amikor a hatalmas mozisikernek örvendő Különvélemény folytatását álmodták kisképernyőre. A 2002-es film története eredetileg a 20. század egyik kiemelkedő sci-fi írója, Philip K. Dick tollából származik. A mozit Steven Spielberg rendezte, valamint a főszerepeket Tom Cruise és Colin Farrell játszotta. A film remek visszajelzéseket kapott, maradandót sikerült alkotni. Persze mondhatjuk erre azt is, hogy kiváló alapanyagból nem lehet rosszat csinálni.

Vagy mégis?

Eltelt több mint egy évtized, és a sorozatkészítők úgy gondolták, eljött a folytatás ideje.

A Különvélemény alap cselekményét viszi tovább a sorozat, amire elég gyakran visszaemlékeztet majd minket. A főszerepben a prekogok egyike áll, név szerint Dash. Ők voltak azok a genetikailag „átprogramozott” gyerekek, akik több, mint tíz évet töltöttek el a „tejfürdőben”, adottságuk miatt. A három testvér előre látta a jövőt, ezzel a gyilkosságokat is – mielőtt azok megtörténtek volna. Erre építve a Precrime nevű cég különleges egységeket küldött terepre, akik megakadályozták a még el nem követett gyilkosságokat. Ez alapvetően feladott néhány filozófiai kérdést, miszerint jövőnk kőbe van-e vésve, vagy mi irányítjuk saját sorsunkat? Illetve szabad-e ítélkeznünk még meg nem tett dolgok felett?

Ezekhez hasonló felvetéseket várnánk el a film utódjától is, amelynél maga Spielberg is segédkezett, de az első két rész tanuláságából nem biztos, hogy megkapjuk majd.

A történet bőven azután veszi fel a fonalat, miután szélnek ersztik a prekogokat. A három testvér külön próbál boldogulni, de persze azért tartják a kapcsolatot egymással. Ott van Arthur, aki enyhén szólva is megalománná válik, aki hasznot húz adottságából. Ikertestvére, Dash lesz a cselekmény középpontjában, aki egymagában próbál gyilkosságokat megakadályozni, nem nagy sikerrel. Nővérükről, Agatha-ról eddig nem sokat lehet tudni, de az eddigiek alapján nagy szerepet szánnak neki.

Dash képtelen egyhelyben ülni, mikor előre látja gyilkosságok részleteit, így hamar összeáll egy nyomozóval, Vega-val, akivel kölcsönös segítségére lesznek egymásnak. Ennél többet sajnos nem is tudnék kiemelni, hiszen az első két epizódban csupán ennyit láthattunk.

A történet egyszerű kriminek tűnik, sci-fi köntösbe öltöztetve. A velős filozófiai, vagy drámai beszélgetések jóformán kimaradtak eddig, csupán egy-két alkalommal vetődik fel egy gyors dialógus erejéig.

A társadalmi berendezkedésere viszont úgy tűnik, odafigyeltek. Meglepő, hogy a mostani tendencia ellenére nem disztopikus hangulatú jövőképet látunk. Olyasfélét, mint amiben most élünk, nyilvánvaló eltérésekkel. Sok visszautalás van a múltra, azaz a mi jelenünkre, ezzel adva egy kis komikus hangulatot a sorozatnak. Pop-kulturális utalásokból sem lesz hiány, hiszen egy képkocka erejéig láthatjuk a Simpson Család 75. évadának nyitányát, vagy egy selfie-drónt, illetve klasszikusként emlegetik Iggy Azaelát és Beyoncé-t is. Ezek adnak valami pluszt, ami megmosolyogtatja a nézőt. A generációs ugrások is elég humorosak tudnak lenni, mert amit a mostani társadalom egy része elítél (gondolok itt például a közösségi oldalakra), az a jövőben egy pozitív kicsengésű, nosztalgikus visszaemlékezés.

Érdekesnek mondhatóak a jövőbeli mindennapi használatban lévő tárgyak, amik emlékeztethetnek minket a mostani „kütyükre”, csak erősen továbbfejlesztett változatban.

Egy sorozatkezdésnél nem szoktunk csodákat várni, de eddig nem nyújtott sok újat a Különvélemény. A színészek alakításai nem kimondottan győztek meg. A Dash-t játszó Stark Sands egész jó, de a többiek idegennek tűnnek a kamerák előtt, egy-két kivételtől eltekintve.

Látványra nem lehet panasz, minden ott van, ahol lennie kell, érezhető a sci-fi közeg. Semmi sincs túlgiccsezve, de nincs is összecsapva sem.

Ha összegezni szeretném, azt mondanám, hogy a Különvélemény széria első ránézésre nem lesz méltó utódja a nagy sikerű mozifilmnek, de reméljük, hogy több rejlik benne, mint ami elsőre látszik. A felszín sekélyes, sablonszerű rétege alatt, ha felkapargatjuk – aranyrögök lapulnak. Sok a potenciál, a részletekre kellően odafigyeltek a készítők, csak még be kell indulnia a fogaskerekeknek, hogy egy egységes egészet alkosson.

október 3, 2015
Zöld Íjász sorozatkritika

Figyelem: a cikk SPOILER-eket tartalmaz!

A Zöld Íjász (Arrow) negyedik évada október 7-től kerül a képernyőkre, és ezen apropóból összefoglaljuk, mit is láttunk eddig.

A sorozat a DC képregények egyik karakterén alapul, aki többek között az Igazság Ligájának oszlopos tagja is, Batman, Superman, Flash és sokan mások mellett. Szupererő híján sokszor emlegetik Batman utánzatának, amiben lehet némi igazság: mindketten rendkívül gazdagok, hasonló személyiségük van, és fizikai erejükre támaszkodnak földöntúli képességeik hiányában.

Mivel az Íjász karaktere nem mondható minden idők legfelkapottabb hősének, ezért aggódva várták a képregény-rajongók a sorozat eljövetelét. Bevallom, én a sorozat harmadik része után jöttem rá, hogy Arrow, az az Arrow; és kiszúrtam a DC logóját a stáblistában.

Mondhatni nem indult zökkenőmentesen a széria. A rajongók a hajukat tépték, aki pedig nem ismerte az Íjászt, az nem tartotta túl izgalmasnak. A Stephen Amell által megformált Zöld Íjász, – akinek polgári neve Oliver Queen – sem aratott kimondott sikert. A női szemeknek kétségkívül elbűvölő, de egy sorozathoz, és egy szereplő megformálásához ennél több kell. Amell színészi tehetsége megállt egy érzelemmentes kősziklánál, és azóta is csak apránként halad előre.

A mellékszereplők sem indítottak valami fényesen. Néhányuk a harmadik évadra eljutott olyan szintre, hogy színészkedésnek lehetne nevezni, de sajnos az első, talán még a második szezonig ez nem sikerül. Képtelenek bármilyen árnyalt érzelmet kifejezni: ha szomorúak, akkor sírnak, ha vidámak, akkor erőltetett vigyort képeznek arcukra. Innen tudjuk csak meg az aktuális hangulatukat, vagy a zene sejtet valamit.

Hogy ne akadjak meg csak a rossz dolgoknál, kiemelném a harc-koreográfiákat, amik tényleg nagyon jól néznek ki. Tudatosan megtervezett verekedés-jelenetek tárulnak szemünk elé, amit egyedül talán a sziréna-szerű hangeffekt tud elrontani.

Szépen, lassan (tényleg lassan) megjelennek a képregényekből már ismertebb karakterek. Feltűnik Deathstroke, Amanda Waller, Deadshot, Ra’s al Ghul és még sokan mások, akik ismerősek lehetnek rajzfilmekből, képregényekből.

A harmadik évadban crossover epizódok is bekerültek a sorozatba, melyben a Villám is feltűnik (ahogy a Villámban az Íjász), hogy egymást segítsék egy-egy nagyobb volumenű ellenséggel szemben.

Valahogy úgy tűnik, hogy az Arrow készítői nem bíztak a sikerben, és egy, esetleg két évadosra tervezték a műsort, mert nem érzékelhető tudatos sztorivezetés.

Nézzük meg, miért:
Oliver Queen apjával és barátnőjének (Laurel Lance) húgával (Sarah Lance) hajókirándulást tesznek, majd hajótörést szenvednek.
Oliver kikeveredik a közeli szigetre, ahol megkezdődnek kalandjai, megismeri önmagát, és a korábban végtelenül arrogáns, felelőtlen „kisfiúból” igazi felnőtt válik. Jellemfejlődésnek kiváló is lenne, ha a továbbiakban nem ugyanezt néznénk végtelenítve. Megtapasztalja, milyen ölni, megtanul íjjal lövöldözni, új barátokra és ellenségekre tesz szert.

Majd megkezdődik a kavarodás, mikor Oliver visszajut otthonába, Starling Citybe, ahol az utcák rendbetétele közben flashback-el múltjába. Közben korábbi barátnője, Laurel hibáztatja Sarah haláláért, aztán együtt lesznek, de nem igazán működik a kapcsolatuk. Kiderül, hogy Oliver közben a szigeten beleszeretett Shado-ba: annak a férfinak a lányába, aki segíti őt Lian Yu-n túlélni. Ám kiderül, hogy Sarah mégsem halt meg, de nem tudja elfelejteni Shado későbbi tényleges halálát. Oliver ekkor együtt van Sarah-val, aki majd beáll az Árnyak Ligájába (League Of Assassins). A jelenben Oliver szó szerint szenved Laurellel, ameddig Sarah fel nem tűnik Starling Cityben, amikor is újra járni kezd a fiatalabb húggal. Majd Sarah tényleg meghal, és végül a harmadik évad végére minden szappanoperát meghazudtolva Oliver összejön Felicity Smoak-kal, aki már a kezdetektől segíti őt alteregojának fedezésében, és a bűnüldözésben.

Tulajdonképpen Oliver Queen majdnem az összes női karakterrel lefeküdt a sorozat során, és ez teljesen természetes mindenki számára. Néha egy veszekedős jelenetben összekap egyik-másik szereplővel, de nem túl életszerűen.

A főszereplő múltbeli megmérettetései nem érnek véget Lian Yu szigetén, hiszen onnan egy kalózhajóra kerül, majd pedig Hong Kongba kerül, ahol Amanda Waller (Öngyilkos Osztag és az A.R.G.U.S vezetője) kényszeríti őt bevetésekre.

A szembetűnő hatalmas hibák ellenére a Zöld Íjász egy kedvelhető sorozat. A második évadtól beindulnak az események, és ismertebb karakterek is bekerülnek a szériába. Bővül az Íjász csapata is, így egyre többen nézhetnek szembe a főgonoszok haragjával. A harmadik szezonba bekerült Ray Palmer, akit Atomként ismerhetünk – és teljesen átformálja Starling Cityt, folyton rivalizálva Oliverrel.

Az Arrow egy meglepően megosztó és furcsa sorozat. Tele van ordító értelmetlenségekkel, mellette pedig leköti az ember figyelmét, és egy-egy unalmasabb epizód után felpörögve valami újat mutat. Az effektek sokat javultak, a szereplők kezdenek megnyílni, egyedi személyiségük van. Olivert játszó Amell még mindig baltaarccal alakít, de lehet nem is kell több, hiszen a karakter múltjában számos megpróbáltatás érte, amitől „elfogytak” érzelmei. Így akár tökéletes is lehet a szerepre. A Flash bevonása kitűnő ötletnek bizonyult, és a már készülő Holnap Legendái sorozat is ígéretesnek tűnik.

Az előző szezon izgalmas vége után a negyedik évadban új ellenség bukkan fel, Anarchy szerepében, de számíthatunk még meglepetésre a CW elmondása szerint. Oliver hűséges segítője, Diggle új ruhát kap, és a rajongó-elmélet megdőlni látszik, miszerint nem a Zöld Lámpás lesz majd későbbi karaktere. Illetve feltűnik majd a szintén CW-s, ám elkaszált sorozatból Constantine is, a démonvadász. Hogy miként szövetkezik egy epizód erejéig a Zöld Íjásszal, október 7 után megtudjuk, az Arrow negyedik évadában.

https://www.youtube.com/watch?v=z8HCgxHX8YE

október 1, 2015
Heroes Reborn – kellett ez?

A rebootok és folytatások korát éljük, igaz ez a filmekre és a sorozatokra egyaránt. Hamarosan új részekkel érkezik a 2002-ben lezárult X-akták, negyed évszázad után folytatódhat a Twin Peaks, de a Szökés is újra műsorra kerül. Tim Kring a Hősök első évadával legalább akkora tévétörténeti bravúrt vitt végbe 2006-ban, mint J.J. Abrams és Damon Lindelof a Losttal. A remek karakterek és történet mellé jó adag mondanivaló, filozofikus töltet társult, a szuperképességekkel megáldott emberek témaköre pedig nem volt még annyira elcsépelt, mint manapság. A kezdeti remeklés aztán félúton hanyatlásba fordult, hogy aztán egy nézhetetlen negyedik évad után az NBC – talán kegyeleti okokból – kaszálta az egykoron szárnyaló szériát. Pár év kihagyással viszont Kring esélyt kapott a visszatérésre, ez lett a Heroes Reborn, mely egyszerre folytatás és reboot, sajnos azonban egyiknek sem túl acélos. Az első két rész alapján bátran (és csalódottan) kijelenthetem: Ezért kár volt visszatérni.

Pedig az indulás ígéretes. Miután Claire a Hősök utolsó képkockáin a világ elé tárja a képességekkel rendelkező emberek létét, elindulnak a kezdeményezések az együttélésre, elfogadásra. A Primatech (a cég, mely eddig titokban tartotta az evolúció új lépcsőfokát) szervezésében az emberek és az Evo-k (így nevezik a képességgel bírókat) végre meglelhetnék a békét, azonban június 13-án, a texasi Odessa-ban minden romba dől. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, a város ugyanis terrortámadás áldozata lesz, melyet az a Mohinder Suresh vállal magára, aki oly sok jót tett az anyasorozatban. Az Evo-k után boszorkányüldözés indul, (ebből láthatunk is pár erősen mesterkélt jelenetet) maga a történet viszont egy évvel a támadás után veszi fel a fonalat, szokás szerint több szálon, bemutatva a főbb szereplőket. Innentől viszont kezdődnek a gondok, az új karakterek ugyanis hihetetlenül sablonosak lettek, csupa olyan élethelyzetet láthatunk, melyet már ezerszer ellőttek máshol, és jobban. Különösen azért zavaró ez a momentum, mert a nyár egyik legnagyobb dobása, a Sense8 is hasonló tematikával dolgozott, viszont az ott bemutatott sorsok és emberek pillanatok alatt felkeltették az érdeklődést, ez pedig itt nem történt meg, hiába a dupla epizódos kezdés.

Olyan archetípusokat vonultat fel Kring, mint a gyermeke halálát megbosszulni vágyó házaspár, a középiskola megpróbáltatásain áteső, az imádott lány iránt plátói szerelmet tápláló kamasz, vagy a háborús veterán, aki felveszi a harcot a bűnözés és a korrupció ellen. Vannak ugyan kevésbé elcsépelt szereplők is, de az aprópénzzel teli bőröndöt hurcolászó férfiról egyelőre semmi nem derült ki (azon kívül, hogy nagyon segítőkész), az aktuális japán szál pedig még Hiro Nakamura kezdeti bohóckodásához képest is nevetséges. Miko Otomo képessége ugyanis az, hogy apja kardjával képes egy videójátékba teleportálni magát, ahol szent küldetése várja. Maga az alapkoncepció még életképes is lehetne, ha a játék világát (amely egyfajta alternatív univerzumnak felel meg) nem olyan pocsék animációval kreálták volna meg, amely már a ’90-es évek videójátékainak átvezetőiben is ciki lett volna. Persze a különböző szálak előbb-utóbb bizonyosan összeérnek majd, és egy újabb világméretű katasztrófát is sejtet a narratíva, de ez nem segít azon az óriási problémán, hogy egy tabula-rasa alaphelyzetből induló sorozatban pont a visszatérő karakterek jelentik a legnagyobb pozitívumot. Noah Bennet ugyanis az újrázásban is főszerepet kapott, és az ő története talán az egyetlen, mely ténylegesen megérdemli a figyelmet, hisz már most az eljövendő dolgok után vizsgálódik, melyek tényleg lehetnek akár érdekesek is, már persze ha nem szúrják el, mint nagyjából minden mást. Az epizód(ok) egyetlen igazi Heroes momentuma is egy régi szereplőhöz köthető, a pilot utolsó jelenete Mohinder Suresh narrációjával, a már ismerős, libabőröztető zenével valóban ütősre sikeredett, kár, hogy ilyen nem nagyon volt több a másfél órában.

Dicsérő szó a castingot sem nagyon illetheti, egy-két kivételtől eltekintve ugyanis elbaltázott lett a színészválasztás. A Tommy Clarke-ot alakító Robbie Kay, akárcsak az Egyszer volt hol nem volt Pánjaként, úgy itt is brillírozik, és Jack Coleman is hozza a kötelezőt, de Zachary Levi például hihetetlenül középszerűen alakít, holott a Chuck-al már megmutatta, hogy mennyire jó színész. A feleségét alakító Judith Shekoni pedig egyenesen borzalmas, túlzás nélkül mondom, hogy „tehetsége” a magyar docureality-k amatőr színészeinek szintjén mozog. További fájó pont, hogy a CGI rosszabb, mint az alapszériában, az ottani remek effekteket teljesen valótlannak ható, low budget hatások váltották fel, pedig pénzt bizonyára kaptak rá, csak épp a kivitelezést bízták rossz emberekre (lásd: Once upon a time). A zenék maradtak a régiek, tehát most is remekül hangzik a Heroes, és a feliratok jellege is megőrizte jellegzetes stílusát, szóval aki nosztalgiára vágyik, az félig-meddig elégedett lehet.

Aki azonban azt a Hősöket szerette volna viszont látni az újrakezdésben, amely 2006-ban ámulatba ejtette a világot, nos, ő nagyot fog csalódni. Itt bizony nincs mögöttes tartalom, nincsenek maradandó karakterek, de még egy Sylar-hez hasonló antagonista sem, csak közhelyes szerepek középszerű alakításokkal, jó pár évvel elmaradott CGI, és egy izgalmasnak tűnő történet, melyről könnyen kiderülhet, hogy csupán egy lufi, mely pár rész múlva kipukkad. A negyedik évadnál nyílván jobb lett ugyan a Reborn, de ez hadd ne legyen dicséret egy olyan sorozattal szemben, amitől minden rajongó megváltást várt.

október 1, 2015
Kevés filozofálás, pörgős események – Megnéztük a Mentőexpedíciót

Hogy őszinte legyek, egy kicsit tartottam a filmtől. Hasonló környezetben Matt Damont legutóbb az Interstellarban (Csillagok között) lehetett látni és ott egyrészt nem is kapott túl nagy szerepet, másrészt pedig egy eléggé antipatikus karaktert kellett eljátszania. Láthatóan nem is érezte jól magát abban a szerepben, bár kétségtelenül igaz az is, hogy azért mostanában nehéz Matthew McConaughey mellett labdába rúgni (lásd még Leonardo DiCapriot és A Wall Street farkasát).

A másik félelmem az volt, hogy egy olyan sci-fit kapunk, amiben a látvány dominál majd, amit közhelyes filozofálással próbálnak ellensúlyozni, vagy hatni próbálnak arra az emberben lévő szorongásra, melyet akkor érez, amikor ráébred saját jelentéktelenségére, megtapasztalva a végtelen világűrt.

Szerencsére egyik félelmem sem igazolódott be. Matt Damon kifejezetten élvezte a játékot, nagy mozgásteret kapott és határozottan jót tett, mind neki, mind az egész filmnek, hogy nem pszichologizálták el az egészet és nem ragadunk bele a lélektani fejtegetésekbe a történet során. Sőt, tulajdonképpen ezt a részét teljesen kihagyták a filmből, ami azért nyújt némi hiányérzetet. Az érzelmi töltetet azonban megkapjuk máshonnan, jelesül a Földről, a NASA irányítóközpontjától, az asztrofizikai részlegtől, sőt, még a kínai űrügynökségtől is.

A sci-fiben persze fontos a filozófia és a pszichológia, a Mentőexpedicíó érdeme azonban éppen abban rejlik, hogy a találékonyságot és a humort mutatja meg. A poénok nem erőltetettek és valóban arra szolgálnak, hogy oldják a hangulatot, míg a találékonyságnál meg kell említeni azt a nagyon helyes mozzanatot, hogy a készítők végre adtak egy kis adagot a sci-fi science részéből is, amely – ha a mérnöki nyelvet és a kötelező fizikát leszámítjuk – eléggé ritka manapság, hollywoodi produkcióban legalábbis. Mindezek mellett sem lett vontatott a film, a játékidő minden percében sikerül fenntartani az izgalmat és a végére már tényleg annyira lehet szurkolni Matt Damonért, mint anno Tom Hanksért az Appolo 13-ban.

A színészi alakításokkal nincs különösebb gond. Jó formáját hozza a marsi küldetések igazgatóját megtestesítő Chiwetel Ejioform (Igazából szerelem, Serenity, Az ember gyermeke, Z, mint Zakariás) és Jeff Danielsnek is jól áll a NASA-igazgató poszt. A két leggyengébb láncszem a Hermész legénységéből kerül ki: Aksel Hennie vegyészt alakítgat, Sebastian Stan posztjára pedig a film után már nem is emlékszik a néző. De ők is inkább csak észrevétlenek, ami lehet, hogy annyira nem is baj.

Összességében Ridley Scott elég jól összerakta ezt a filmet és mindenképpen üdítő egy alkotás a mostanság megjelent sci-fi mozik között.

szeptember 29, 2015