Odaát rajongónak lenni hálás feladat. Egy igazi rajongó tudja, hogy valóban le kellett volna zárnia a sorozatot a Swan Songgal. Egy igazi rajongó tudja, hogy az ötödik évad után a széria alig közepes szezonokat produkált csupán, néha még azt sem, lásd 7. felvonás. Azonban egy igazi rajongót mindezek egyáltalán nem érdeklik, és egészen az elkerülhetetlen végig kitart a Winchester fivérek mellett. Egy igazi rajongó sorai következnek most.
Az Odaát minden hibája ellenére a kedvenc sorozatom, és ez valószínűleg sohasem fog már megváltozni. A karakterek valóban kiégtek, a heti esetek már korántsem olyan érdekesek, mint a sorozat fénykorában, és a fordulatok sem feltétlenül generálnak áll-leesést. Mégis, az érzés, amit a heti negyven percben átélek, valahogy megfoghatatlanul különleges, és ezt szerintem mindenki osztja azok közül, akik immáron 11. éve tartanak ki rendíthetetlenül Erik Kripke fantazmagóriája mellett. Bizony, az Odaát lassan kamaszkorba lép, ennyi évadot csak nagyon kevés széria él meg, főleg úgy, hogy a fő történetszál képes fenntartani az érdeklődést. A tavalyi szezon családi drámája után idén újra apokaliptikus léptékű fenyegetést ígér a Supernatural, és teszi ezt olyan parádés kivitelben, amire már évek óta nem volt példa. A kérdésre, miszerint lehet-e még olyan jó az Odaát, mint a kezdetekkor, az évadnyitány határozott igennel válaszolt.
[the_ad_placement id=”kezi”]
Figyelem! A bejegyzés innentől spoilereket tartalmaz!
Sam mentőakciója miatt maga a Sötétség szabadult el tavaly a finisben, egy olyan veszélyes entitás, melyet nem más mint Isten börtönözött be, hogy ne tehesse be lábát a világba. A nevében megfoghatatlan lénynek – mint nagyjából minden mitikus létezőnek az Odaát világában – természetesen van arca, méghozzá elég csinos. Dean előtt egy igencsak szemrevaló, fiatal hölgy képében jelenik meg, hogy hamar lefektesse az évad egyik megoldandó problémáját: Ők ketten össze vannak kötve, tehát ha a Sötétség meghal (amit speciel nem igazán tartok kivitelezhetőnek, de az írók majd biztos megoldják valahogy), Dean is hasonló sorsra jut. Elpusztítani viszont muszáj lesz, mivel megjelenése egyfajta zombiapokalipszist indít el, most még csak lokálisan, de később valószínűleg globálisan is. A zombikat nem kell szó szerint érteni, a fertőzés, mely felüti a fejét Superior városában, nem csinál agyevő élőhalottakat az emberekből, de viselkedésük így is leginkább a csoszogó hullákhoz hasonlítható, – hiába, sokan igyekszik meglovagolni a Walking Dead sikerét, és most az Odaát is beállt ebbe a sorba. A testvérpárhoz egy fiatal rendőrnő, az eseményeket értelemszerűen nem értő Jenna is csatlakozik, hogy együtt, a helyi kórházban éljék túl az agresszív fertőzöttek rohamát, mindezek mellé pedig még egy újszülött is társul, akit szintén beteg apja bíz a csapatra.
A világvége hangulatot eszméletlenül sikerült eltalálni a készítőknek, talán a legjobban eddig a sorozat történelmében, ez pedig nagy szó, hisz a két legjobb szezon, a 4. és az 5. brillírozott eddig ebből a szempontból. A kihalt utcák, a kórház gyér, pislákoló világítása, a remekül elhelyezett díszletek, a háttérben fel-felmorduló égdörgés olyan atmoszférát teremtenek, melyre már nagyon nagy szüksége volt a szériának. Már-már horrorfilmbe illő jelentekkel operál helyenként a premier, érezhető a feszültség, ez pedig óriási pozitívum, mert míg ezek az első évadokban legfőbb attribútumnak számítottak, addig az utóbbi pár évben nagyítóval sem lehetett megtalálni őket, a nézők legnagyobb bánatára. Sam és Dean sablonpárbeszédei sajnos továbbra is jelen vannak, de voltak jó megmozdulások forgatókönyv terén is, meg persze néhány poénra is futotta, Dean mint mókamester megunhatatlan.
[the_ad_placement id=”kezi”]
Crowley és Castiel csattanója természetesen nem a Pokol királyának halálával zárult, Cass gyilkosnak tűnő döfése előtt a pökhendi démonnak sikerül elhagynia porhüvelyét, hogy ideiglenesen egy háziasszony bőrébe bújhasson, s elhozhassa az epizód legkínosabb jeleneteit. Hiába szánták ugyanis a készítők komikusnak a rögtönzött orgiát, és az ebből származó morbid szituációkat, szerintem senki sem hahotázott ezeken a jeleneteken. Castiel Rowena átka miatt menekülni kényszerül, segítség helyett viszont rablánc kerül a csuklójára, angyaltársaitól nem megváltást, maximum pár, kínokkal teli percet kap majd a későbbiekben, hisz a Mennyekben mindenki azt hiszi, hogy tudja, hol van Metatron, Isten sokadszorra egérutat nyert írnoka.
Ismét több szálon fut tehát a széria, és ezek közül egyelőre egy sem lóg ki a sorból, mind érdekes, legfőképp persze a Sötétség, aki úgy fest, a megmentett gyermekben manifesztálódott. Hibátlan nem volt ugyan a nyitány, a már említett Crowley-s szál mellett a szokásos testvérdráma sem működött igazán (bár a tavalyinál így is dinamikusabb volt, pedig az elvben erre épült), és már megint sikerült az íróknak ellőni, hogy az egyik fivér titkolózik a másik előtt. Mindezek mellett viszont a hangulat talán még sosem volt ennyire eltalálva, az új fenyegetés az 5. évad Apokalipszisével vetekedhet, és még egy Mihály/Lucifer cameo ígéretét is meglengették az alkotók, ezt pedig minden rajongó ujjongva fogadna. Persze a heti esetek újra meg újra megszakítják majd a fősodort, az pedig már most borítékolható, hogy ezeknek jó, ha a fele érdekes lesz, és a történet is vehet még rossz irányt (a Deanmon koncepcióról is hamar kiderült, hogy csak parasztvakítás), de a kezdés így is remek volt, hosszú ideje a legjobb. A premier alapján jó eséllyel a régi fényében tündökölhet az Odaát, a többi a jövő zenéje.
