Ahogy telnek a hónapok, évek, egyre több képregényhős tűnik fel a képernyőkön és a mozivásznakon. Lassan már velük alszunk, velük ébredünk. Ez egy rajongó számára általában nem baj, csak akkor, ha kedvenceit elfuserálják. Supergirl talán nincs mindenkinél a top öt szuperhős között, de a képregényekben igenis egy határozott, erős, független karakter, akit simán lehet szeretni. A kimondottan borzasztó Supergirl sorozat első évada utánnem is tudom mit gondoltam, mikor rávetemedtem a második szezon premierjének megnézésére. Adni akartam még egy esélyt, látni akartam, hogy ebből még lehet valami. Valami, ami végre bemutat egy erős Supergirlt, és ténylegesen kiáll a női szerepvállalások mellett, nem csupán kínos szexista karaktereket rak egymás mellé, akik szexista dolgokat tesznek, mondanak.
A széria átkerült a CW csatornához, amely a többi DC-sorozatot is jegyzi, így aztán reménykedni kezdtem. Bár, ahogy az első promóképeken láthattuk a fel-feltűnő Supermant is… nos, ott valami eltört bennem.
Most már azonban beszéljünk kicsit magáról az évadpremierről. Töredelmesen be kell vallanom: nem volt rossz. Még mindig nem az igazi, még mindig bukdácsol, de van ott valami mélyen, ami kezd a felszínre törni. A karakterek egymáshoz való viszonya is mintha próbálna „felnőttesebbé” válni, és maga a szuperhősködés is kezdi elhagyni a hobby-szintet.
És persze feltűnik Superman. Bármennyire is sok pozitív visszhangja van a Tyler Hoechlin által megformált Acélembernek, én képtelen vagyok elfogadni. Értem én, hogy emberközelinek próbálják beállítani, de Superman minden, csak nem átlagos fickó. Az ő karakterének lényege maga a megtestesült félistenség. A tesztoszteron-bomba, aki van annyira kegyes, hogy beilleszkedett az emberek közé, rendes állása van, de szabadidejében méretes földönkívüliekkel hadakozik. Egy félisten, aki vigyázza az embereket, aki más, mint mi. Ezzel a kérdéskörrel rendkívül sokat foglalkozhatnánk, de a Batman V Superman is felveti ezeket az érdekes gondolatmeneteket. Persze ez is abszolút szubjektív téma, nincs egyértelmű állásfoglalás.
A Supergirl második évadának első része lendületes volt, kényelmesen haladt előre, de egyelőre nem sokat tudtunk meg a fő cselekményszálról. Visszatérő szereplő lesz Lex Luthor húga, Lena Luthor, (szintén egy feltörekvő női karakter), akinek piszkosul nehéz dolga van a férfiak által uralt társadalomban milliárdosként.
Szélesedni látszik a sorozat univerzuma is, hiszen előkerült a Superman – Martian Manhunter ellentét, ismeretlen kryptoni érkezett a Földre, de tűkön ülve várhatjuk majd Flash-sel az újratalálkozást is.
Az előző évad kritikájánál már írtuk, hogy nagyon szeretnénk, ha minden bugyutua hibáját kijavítva a Supergirl egy igazi, belevaló – kicsit csajos – sorozat legyen. Van, mit tanítania, a felmerülő kérdések nagyon aktuálisak, csak a tálalás is legyen megfelelő.
Ha stílusosak akarunk lenni, azt kell, hogy mondjuk, ütős lett a The Walking Dead legújabb része, melyben Rickékkel és a rajongókkal olyan szinten törölték fel a padlót a készítők, hogy fizikai fájdalmat okozott nézni. Nem azért, mert rossz lett volna, inkább csak brutális és embertelen. Épp olyan, amilyennek a zombiapokalipszisnek lennie kell, ha egyszer kitör. Nincs könyörület és ahogy százszor és még többször hallhattuk, ebben a világban a járkálók mindössze kellékek, az igazi gonoszakat még mindig az élő emberek között kell keresni. A 6. évadban főhőseinkkel kezdett elszaladni a ló, gondolkozás nélkül csaptak le az új gonosz, Negan táboraira, most azonban fordult a kocka és kedvenceink kerültek a baseballütő rossz végére.
A The Walking Deadet sokszor megvádolják azzal, hogy nem mer igazán döbbenetes húzásokkal sokkolni. Ez eddig sem volt igaz, most pedig már pláne nem az. Elég csak például arra gondolni, hogy egy tabudöntögető húzással még a Trónok harcánál is keményebb tudott lenni az AMC sorozata, amikor Carol nemes egyszerűséggel agyonlőtt egy megtébolyult gyereket. És ez köszönőviszonyban sincs durvaságban azzal, hogy Westeros kiskorú uralkodója, Tommen mondjuk kiugrik az ablakon. A zombis produkció bizony köröket ver rá a legtöbb kábeles sorozatra, amikor gyomorforgató elhalálozásokról van szó, a 7 .évad első része ebben különösen kiemelkedő lett. Grafikus volt, folyt a vér mindenfelé, ráadásul pedig igazi pszichológiai horrort kaptunk az arcunkba.
Ugyanis végre kiderült, kit ölt meg Negan. Nagyon vártuk ezt, a készítők viszont elég idegesítően játszottak velünk az első percekben. Mégis kevés olyan ember lehetett a képernyő előtt, aki meg tudta volna tippelni, hogy ki harap csúnyán a fűbe. Rick nagyjából végig a földön csúszott-mászott, sírt és könyörgött. De nem csak őt törték meg az évadpremier eseményei, nagyjából mindenkit. Szinte biztosan kijelenthető, hogy nincs olyan, aki látta az új részt és ne érzett volna együtt a főszereplőkkel. Legyen valaki bármilyen kőszívű, itt azért olyan fordulatot láttunk, amit nem könnyű megemészteni. A forgatókönyvírók ritka könyörtelenségről tettek tanúbizonyságot, talán az elmúlt két évben nem hoztak tető alá ennyire jól megírt epizódot a The Walking Deadből.
A pszichológiai horror a rész végén ért el csúcsához, hiszen ekkor hallhattunk Negantől egy olyan monológot, amelyben kifejtette, hogy kedvenceink nem fogják egy asztalnál ülve ünnepelni a happy endet. Főleg, ha rajta múlik. A The Walking Deadnek kiváló alapanyagot nyújt a sok éve futó képregény, talán emiatt is képes a spinoffja, azaz a Fear The Walking Dead fölé emelkedni, már ha a brutalitást keressük egy történetben. Így a forrást ismerve sokan sejthették, hogy ki fog meghalni, a sorozat ennek ellenére hozzá tudott még tenni egy olyan csavart, amire kevesen számíthattak. Így le a kalappal az írógárda előtt.
A 7. évadpremierben megtörtént az, ami már régen indokolt lett volna, a főszereplők teljesen összeestek. Olyan volt már az évadok során, hogy csávába kerültek, elvesztették a reményt, nehezen látták egy-egy zsákutcából a kiutat. Ehhez hasonló viszont sohasem, azaz hogy fejben ennyire megtörtek volna. Ennek az oka pedig nem más, mint a Jeffrey Dean Morgan által alakított Negan. A karakter egy kvázi magasabb dimenzióban mozgó gonosz lett, aki fel tudta rázni a sztorit, és még a Kormányzónál is sokkal durvább. Sokszor emlegetik, hogy az az igazán izgalmas, ha egy-egy sorozatba antihősöket vezetnek be, ergo olyan figurákat, akik rosszak, de mégis lehet hősként tekinteni rájuk. Na, Negan nem ilyen. Ő a velejéig gonosz, utálható szereplő az AMC szériájában. És esküdni lehetne rá, hogy a The Walking Deadnek épp egy ilyen újításra volt szüksége. Mert a zombiapokalipszisnek nagyon jól áll a keménykedés.
Mindig nehéz dolgunk van a Zöld Íjász című sorozattal. Egyfelől ennek a szériának köszönhetjük, hogy ennyi DC képregényből adaptált műsort láthatunk a tévében, sőt akár a Marvel térhódítása is emiatt indulhatott el. Másfelől pedig szörnyű nézni, ahogy egy kimondottan remek széria fék nélkül rohan a szakadék felé. A harmadik és negyedik évadnál egészen részletesen kifejtettük, miért érezzük úgy, hogy már nincs remény a sorozatnak. Kedvtelenül, félve, csalódottan ültem le megnézni az ötödik évad első részét. Hát nem is tudom…
A történetben haladunk előre töretlenül, Oliver már polgármester a jelenben, maffia-tanonc a múltban. Fekete Kanári halott, de emléke tovább él, és egyre több igazságosztó jelenik meg az utcákon az Íjász által inspirálva. A „Team Arrow” darabokban, úgy tűnik, hogy már nem is áll újra össze eredeti formájában (láttuk már ezt párszor). Most azonban talán tényleg végleges a formabontás és a változtatni akarás. És ez akár igaz lehet a sorozatra nézve is. Szinte rá sem ismertem! Stephen Amell kitartóan próbál színészkedni (néha már sikerül is neki), az alap konfliktus jól ível, a rész dinamikája nem bukdácsolt össze-vissza, és nem lettem ideges az Oliver-Felicity párostól. Lehet én változtam egy uborkaszezon alatt, de az is lehet, hogy a sorozat próbálja felkötni a nadrágszíjat.
Érződik a változás szele, s mintha maga az egész Zöld Íjász hangulata is sokkal kellemesebb lenne. A szereplőket érintő kérdések felnőttesek, és a nyitás egy új csapat felé tényleg arról árulkodik, hogy van esély a fejlődésre.
Természetesen új főellenséget is láthattunk a képernyőn, feltűnnek új karakterek is az Íjász univerzumából, és várható lesz a Flash-féle Flashpoint jelensége is valamilyen formában, bár ez inkább pletyka, sem mint konkrétum.
Az első rész aktuális gonoszaként a The Walking Deadből jól ismert Chad L. Coleman jelent meg Tobias Church szerepében, de kapunk egy új íjász-ellent is Prometheus képében. A jó fiúkat erősíti majd Wild Dog karaktere, illetve az előző évadban megismert Curtis változik hamarosan Mr. Terrific-ké.
Egyelőre nem bízom el magamat, nincsenek hamis elvárásaim a sorozatot illetően, de úgy érzem talán mintha elindult volna visszafele a sokszor emlegetett szakadéktól egy kellemesebb és biztonságosabb helyre.
Minden igazi játékos szeme felcsillan, mikor kedvenc programjából készít Hollywood egészestés mozifilmet. A kezdeti boldogságot azonban gyakran átveszi a szkepticizmus, miszerint „úgyis elfuserálják a filmet”, és valljuk be: javarészt tényleg elbaltázták azokat. Valóban nehéz egy több tíz, vagy száz órányi játékmenetet, karaktert, hangulatot belesűríteni nagyjából másfél órányi játékidőbe, de kétségtelenül nem lehetetlen.
Legutoljára a Warcraft esetében láthattuk, hogy ugyan a film közel sem tökéletes, mégis egy egészen korrekt adaptációt láthatott a nagyérdemű.
Legközelebb decemberben nézhetünk videojátékból készült filmadaptációt, a világhírű Assassin’s Creed feldolgozását. A játék első pár része meghatározó volt az előző évtized végétől egészen napjainkig. A franchise ugyan a saját sírját ásta az évente kiadott címek miatt, de a játékot fejlesztő Ubisoft mára belátta: nem kötelező minden évben valami vackot kiadni. Azért nem kell aggódni, idén sem maradunk Assassin’s Creed nélkül, hiszen hamarosan érkezik az Ezio kalandjait felölelő második rész, Brotherhood és Revelations optikailag tuningolt remastered kiadása, illetve decemberben a mozifilm.
Az első trailer furcsán ígéretesnek tűnt, bár az Anymus merőben új felfogása sokaknál kivágta a biztosítékot. Maga a hangulat, és a setting kifejezetten jól néz ki, ráadásul nem meglévő sztorit dolgoz fel a film, hanem újat kreáltak neki.
Azonban befutott a második előzetes is! Ami ha lehetséges, ezerszer menőbb az első kedvcsinálónál. Láthattunk igazi asszaszin mozdulatokat, Michael Fassbender pedig úgy tűnik, remek választás volt a főszerepre.
Tehát az elvárások ismét nagyok, de reméljük, hogy végre megkapjuk azt a játékadaptációt, amire már régóta várunk. Addig is pörgessük még le párszor az új trailert. Az Assassin’s Creed című filmet december 29-től vetítik a mozikban.
1956 október 21-én született minden idők egyik legikonikusabb sci-fi színésznője, Carrie Fisher, aki a napsütötte Beverly Hillsben nőtt fel. A fiatal lány igazi könyvmoly volt, emiatt is válhatott gyorsan a színház rajongójává, 15 évesen már a Broadwayen szerepelt. 1975-ben a Sampon című filmben mutatkozott be először a mozikban, két évvel később pedig a Star Wars hozta meg neki a nagy áttörést, hiszen megkapta Leia Organa szerepét. A karakter az eredeti trilógia mindhárom részében fontos szerepet játszott, később azonban úgy tűnt, nem lesz helye már a messzi-messzi galaxisban. Aztán jött a J. J. Abrams-féle Az ébredő Erő, melyben nem csupán Leiát láthatta viszont a közönség, de Han Solót és egy rövid snitt erejéig Luke Skywalkert is. A Star Wars VII ügyesen mutatta be az új generációt, de erős nosztalgiafaktorával a tősgyökeres rajongókat is boldogította.
A színésznő rengeteg híres filmben és tévésorozatban tiszteletét tette karrierje során, így a Blues Brothers, a Sikoly 3, a Szex és New York, az Agymenők, az Entourage, a Smallville, és a 30 Rock szereplőgárdáját is erősítette. Mindemellett íróként tevékenykedett, jótékonykodásaiért díjat kapott.
Carrie Fisher az évek során a magazinok egyik kedvence volt, számos jól sikerült fotózáson részt vett. Alább válogattunk néhány képet, hogy az egyszeri sci-fi néző ne feledje, a ’70-es években nem csupán Ellen Ripley lehetett példakép az erős női karakterek kedvelőinek. Boldog születésnapot a színésznőnek, és az Erő legyen vele még sokáig!
Hugh Jackman utoljára bújik az egyik legnépszerűbb X-Men karakter, Rozsomák bőrébe a Logan című filmben, mely a harmadik olyan produkció lesz, ami teljes egészében a kőkemény antihős köré épül. 2009-ben kaptuk meg először az X-Men kezdetek: Farkast, majd az eredetsztori után érkezett 2013-ban a Farkas című második rész. A trilógia zárásában, a Loganben egy megtörtebb, öregebb főszereplőt láthatunk, aki nem csak a múltjával, de az egyre nehezebben elviselhető jelenével is küszködik. Összességében ez lesz a 10. X-Men film, mely részben a Mark Millar-féle 8 részes Old Man Logan című képregénysorozaton alapszik.
Fentebb megtekinthető a film első igazi előzetese, ebben többek között feltűnik Charles Xavier, Patrick Stewart alakításában és a vérfrissítésnek szánt X-23 is. A történet szerint a mutánsok jelentős része kihalt, a megmaradottak ellen pedig Nathaniel Essex és gonosz szervezete indít támadást, hogy fegyverként használják őket. Ellenük száll harcba az öreg Logan, aki megfogadta, többet nem használja adamantium karmait vérengzésre. Ez idáig persze. A Logan 2017. március 3-án lesz először látható a mozikban.
Igaz, hogy jókora sikerrel 10 évadon keresztül futott már egy Superman előzménysorozat, a Smallville, a rajongók azonban ki vannak éhezve egy olyan tévészériára, melyben az Acélember játssza a főszerepet. A csatornát váltó Supergirl a CW-n komoly nézettséget ért el, 3,02 millióan kapcsoltak oda Kara Danvers legújabb kalandjaira, mely alig marad el a legkisebb országos csatorna eddigi legnézettebb szuperhősös sorozatától, a Flash-től. Barry Allen 3. évados visszatérése ugyanis még több embert, egészen pontosan 3,17 millió nézőt vonzott be. A Supergirl új szezonjának egyik legnagyobb durranása, hogy végre bemutatkozott a képernyőn a Tyler Hoechlin által játszott új Superman. Hogy milyen lett? Lazább, optimistább, mint Henry Cavill mozis verziója, jó páran egyből Christopher Reeve nevét emlegették, aki a 70-es, 80-as években sokakkal megkedveltette a karaktert.
Fel is merült a kérdés, hogy vajon a kis képernyős Superman is kaphat-e egy spinoffot, úgy ahogy a Flash kivált az Arrow-ból és lett egy még népszerűbb produkció főhőse. Szinte biztos, hogy ebben az esetben is hasonló dolog történne, hiszen Clark Kent sokkal több tősgyökeres szuperhősrajongót mozgat meg úgy általában, mint Supergirl. Az újságírók meginterjúvolták Andrew Kreisberget, a Supergirl executive producerét, hogy mire számíthatnak a nézők, kapunk-e különálló Superman sorozatot.
Megkérdeztük a DC-t és a Warner Brotherst, hogy megkaphatjuk-e a karaktert a Supergirl 2. évadának első két részére. Ők erre szerencsére igent mondtak. Badarság lenne kijelenteni, hogy ki van zárva, hogy Superman saját sorozatot kapjon, és Tyler játssza benne az Acélembert. Jelenleg azonban ez a kérdés nincsen középpontban, azon dolgozunk, hogy Superman még visszatérhessen a Supergirl későbbi részeiben.
Sovány vigaszt nyújthat a rajongóknak, hogy a Syfy dolgozik egy újabb Superman előzménysorozaton, amelynek Krypton lesz a címe és Kal-El nagyapjáról fog szólni. Érdekesség, hogy a DC két legismertebb szuperhősének, Supermannek és Batmannek jelenleg nincsen saját tévészériája egy csatornán se. A Gothamben Bruce Wayne ugyanis még gyerek, és úgy tűnik, mostanában Superman se fog saját történetet kapni a CW-től. Még úgy se, hogy a szakma jelentős részének tetszett a karakter új verziója.
Az alkotók az első részben nagyon ráéreztek egy egészen elképesztő stílusra és kasszát is robbantottak vele. Az már a folytatás másfél perces előzetesből is kiderül, hogy ezt a fílinget másodszorra is bombabiztosan hozzák, és a soundtrackkel ezúttal sem lesz gond. A galaxis őrzői 2 a tervek szerint 2017 május 4-én debütál majd a mozikban.
Október 20-án mutatják be itthon Pavel Parhomenko 2013-as filmjét, ami Gagarin – Elsőként az űrben (Pervyy v kosmose) címmel tekinthető meg. Ennek kapcsán érdemes elmerülni kicsit a témában, ebben segíti az érdeklődőket ez a filmkritikával is megtámogatott bejegyzés.
Bár korábban is volt már kísérlet arra, hogy emléket állítsanak az első űrhajósnak, az űrrepülés 50. évfordulójára elkészített First Orbit inkább volt dokumentumfilm és tisztelgés, semmint szórakoztató játékfilm, ami egyben tanít is. Így tehát elég sokat kellett várni erre a filmre – és itt nemcsak az eredeti orosz premier óta eltelt három évre gondolok. Az utóbbi 10 évben ugyanis Oroszország mintha kezdené újra felfedezni, hogy van piacképes nemzeti-művészeti értéke, és ez nemcsak (világ)történelmükre vonatkozik, hanem mind irodalmi, mind filmművészeti értelemben is konkretizálható. Hogy néhány példát is említsek: a szovjet-orosz történelem bővelkedik olyan eseményekben, amelyeket az ebben a kultúrában amúgy is szokásos, sőt, elvárt nagy volumenű előadásokkal, filmekkel lehet a nézők elé tárni. A 60-as és 70-es évek rengeteg témát adaptált filmre ezek közül, sci-fi vonatkozásban elég csak Tarkovszkijra gondolni, de az új hullámból említhetnénk akár az Éjszakai őrséget (Nochnoy dozor, 2004), a Nappali őrséget (Dnevnoy dozor, 2006) vagy a Sztrugackij-fivérek által írt Lakott sziget dupla részes filmváltozatát (Obitaemyy ostrov, 2008). És most, ebben az új, mozgóképi reneszánszban az oroszok újfent hozzá mernek nyúlni nemzeti történelmük még olyan megosztó eseményeihez is, mint a szevasztopoli csata (Bitva za Sevastopol, 2015), vagy jelen esetben az eddig még meg nem filmesített Gagarin életrajz. Bár, hogy némileg korrigáljam magam, figyelembe illene venni a hiány okaként egy fontos szempontot is, ez pedig a múlt szelleme.
Jaroszlav Zsalnyin a fillmben
A hidegháború kellős közepén teljesen természetes volt mind a keleti (szovjet), mind a nyugati („amerikabarát”) államok részéről, hogy eltitkolni igyekeztek tudományos eredményeiket, ill. kudarcaikat. Ez nekünk, kik már abban a korban élünk, ahol a nemzetek megosztják, sőt, kijavítják egymás tudományos munkáit (főképp a nemzetköziesedett világűrben) némileg érthetetlen, és okod adhatna a kételkedésre is akár. Az Egyesült Államok a 60-as évek elején a polgárjogi törvények meghozatala mellett feminista kérdésekkel is erőteljesen küzdött (talán épp ezért sokan nem tudják, hogy volt amerikai női űrhajós csoport is, aminek tagjaiból mégsem repült később soha senki), a Mercury-asztronauták nyílt szerepeltetése ezért politikai propaganda-fogásként is értelmezhető, hiszen elvonta a figyelmet más problémákról.
A Szovjetunió ezzel szemben csendben, szigorú titoktartás mellett válogatta össze és készítette fel első űrhajós-csapatát, megelőzve eredményességben a rivális amerikaiakat. Számos blog, weboldal, rejtélygyűjtő magazin foglalkozik az itt gyökeredző összeesküvés-elméletekkel, és épp e titokzatosság vagy épp propagandaszagú szenzáció szülte meg a máig népszerű, buta kérdéseket az űrbéli elsőségtől kezdve a holdraszállás megkérdőjelezéséig. Én azt mondom, ne üljünk fel ezeknek a bugyuta konteóknak. És ezt mondja a magára talált orosz filmszakma is akkor, amikor bőven a korszak után, hatvan évvel később megfilmesíti azt, amiről maga Gagarin is írt már életrajzi regényében, amit családtagjai azóta is minden interjú alatt elmesélnek, és amit a rendszerváltozáson átesett szovjet-orosz államban végzett kutatások alkalmával amerikai történészek is megállapítottak, elismertek: hogy gondos mérlegelés, kiválasztás, kiképzés után Jurij Alekszejevics Gagarin volt az első humán, aki rövid utazást tett a világűrbe, és onnan vissza is tért a Földre.
„Egész életem egyetlen, nagyszerű pillanatnak tűnik most.”
Jurij Gagarin egyik elhíresült fotója
Maga a film szintén követi a Gagarin-életrajzból ismert történetet: a II. világháború alatt nélkülöző család nyomorúságát, a háború utáni vidéki-paraszti élet mindennapjait a gyermek szemével, egy katonai karrier első lépéseit egészen a családalapításig és az űrhajós-kiképzésig, hogy aztán az egész életmű kiteljesedjen egyetlen, nagyszerű pillanatban. Viszont a történetvezetés nem ennyire lineáris, a rendező rögtön a lényeggel indít, hiszen a nézők erre kíváncsiak, ezt akarják látni: hogyan történt? Milyen volt a rakéta, az űrhajó, milyen lehetett az űrben lebegni, elsőként tekinteni a Földre. Nyilván Gagarin őrnagy is milliószor megkapta ezeket a kérdéseket világjáró sajtókörútjain, és az érdeklődés máig nem csitult el, éljünk bár a Nemzetközi Űrállomás korában, a Mars felé kacsingatva. Éppen ezért, ötletes megoldásként a múlt eseményeit, mindazt, ami egy 26 éves fiatalember életének csúcspontjához vezetett, hosszabb-rövideb flashback-ekkel láttatják. Személy szerint én nem örülök, hogy az izgalmas űrutazási jelenetek meg vannak szakítva egy-egy visszaemlékezéssel, ám értem azt a rendezői szándékot, amellyel megpróbálja közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz az űrhajós-pilótában végbemenő számvetést az élettel. Ez lehet akár egy jelképes életfilm is, amelyről a halálból visszatértek mesélnek, de lehet emocionális hullámvasút is – mindenki döntse el magában.
Archív felvételen Gagarin főhadnagy az űrutazás előtt
Látványvilág szempontjából nem lehet okunk panaszra, hiszen nemcsak a szép utómunkák és az effektek dominálnak, hanem az apró részletek is alapos kidolgozottságot mutatnak, kezdve a korhű ruházatokon át Gagarin egyik elhíresült fotójáig a virágvásárlás után, egészen a Vosztok belsejének pontos megjelenítéséig. Utóbbi természetesen nem véletlen, az eredeti kapszula ma is bárki számára megtekinthető a moszkvai Űrhajózási Múzeumban. A pontosságra való törekvés egészen a szereplőválogatásra is kiterjedt, több színész például egy-egy történelmi alakkal való hasonlatossága miatt juthatott hozzá a szerephez, a Gagarint alakító Jaroszlav Zsalnyin pedig pontosan annyi idős volt a forgatás alatt, mint híres megformált karaktere az űrutazás idején. Szorgos színészként olyannyira beleélte magát a szerepbe, hogy még az egyik családi jelenetben látható korabeli babapólyázási gyakorlatot is elsajátította. Nem lehetett kisebb feladat az archív felvételekről ismert eredeti figurák mozgásának leutánozása sem, a szájba adott cukorkás jelenettől kezdve az eredeti felvételekről ismert párbeszédek újraismétléséig.
Jelenet a filmből
A film pont ott áll meg, ahol kell, nem törekszik rá, hogy az esemény utóhatásait is taglalja. Kifejezetten jónak tartom, hogy az utolsó perceket nem játszatták el a színészekkel, hanem viszont láthatjuk azt az ikont, aki maga is minden bizonnyal büszke lenne erre a filmre, ha még köztünk lenne. Jurij emlékezetes pillanata immár valamennyi földi ember közös kincse.
Jelena Gagarina az édesapjáról készült film orosz bemutatóján
Itthon október 20-án mutatják be Pavel Parkhomenko Gagarin – Elsőként az űrben című filmjét Budapesten és több vidéki nagyvárosban is. A premier előtti bemutatóra október 17-én került sor, amit egy Farkas Bertalan, nyugalmazott dandártábornokkal tartott beszélgetés követett.
Ókori népek történeteit olvasva mindig eszembe jut, hogy a modern korban tisztelt és nagyra becsült emberek egyszer majd olyan tőlünk távoli eszményi hősökké válnak, mint Akhilleusz vagy Odüsszeusz. De már jelen van egy korosztály, akik számára a múlt század hírességei már ilyen hősökként élnek tovább. Én is ennek a korosztálynak a tagja vagyok, így egyfajta fantasztikus cselekedetként él bennem mind a Holdra szállás és Jurij Gagarin űrutazása is.
A Gagarin – Elsőként az űrben (2013) is részben követi az orosz kozmonauta nemzeti hősként való szerepeltetését, de nem ezen van a fókusz. Parkhomenko inkább az emberi oldalt mutatja meg Gagarinból, a lelkes ifjút, aki hozzánk hasonlóan küzdött az ismeretlentől való félelemmel. Végigkísérjük életét a zord vidékű Klusinyo falutól egészen élete legnagyobb eseményéig, azonban nem a hagyományos elbeszélések menete szerint. A Csillagvárosban eltöltött napok, a az űrutazásra való felkészülés, az emberi szervezetet megterhelő tesztelések, a kozmonautákra nehezedő stressz és a felsőbb erők döntésének nehézségei teszik ki a történet gerincét. Ezeket az eseményeket tarkítják Gagarin asszociációkon alapuló visszaemlékezései, amik egyes jelenetekhez nagyon sokat tudnak adni, leginkább az űrben eltöltött részekhez, amikor maga az űrhajós is távolinak érezte földi életét. Ezzel válik a játékfilm egyben életrajzi drámává is, amit helyenként a dokumentumfilmekre jellemző alaposság is átsző. A dokumentarista jelleget erősíti a 60-as évekbeli Szovjetunió, és a második világháború sújtotta vidéki Oroszország aprólékosan kidolgozott korrajza is.
A filmet követő beszélgetés egyes részleteket érdekes megközelítésbe helyezett. Farkas Bertalannak és az Űrsztárok és űrsztorik szerzőjének, Schuminszky Nándornak köszönhetően számos, a Gagarin filmben felmerült kérdés megválaszolásra került. Az egyik legizgalmasabb téma a kozmonauták felkészítése volt, amiről Farkasnak saját élményei is vannak, még ha 20 évvel későbbiek is. Történetein keresztül megtudtuk, milyen merész és kockázatos vállalkozásnak számított a maga idejében a Vosztok-1 kilövése. Továbbá szóba került az orvosi vizsgálatok erkölcsi kérdése, a technika fejlődésével pedig az űrutazáshoz szükséges körülmények javulása. Felmerült még Gagarin utóélete, majd tragikus halála és annak kérdése, hogy Parkhomenkónak kellett-e volna ezzel foglalkoznia. Végül pedig a filmben finoman érzékeltetett German Tyitov és Gagarin közötti versengés és ehhez kapcsolódóan Koroljov személye is szóba került, Farkas pedig elmagyarázta, szereinte miért Gagarin mellett döntöttek Tyitov ellenében. Habár voltak olyan tesztek, amin akadtak Gagarinnál jobban teljesítők, de az eredmények összesítéséből mégis ő jött legjobbként. A további spekulációk pedig csak színesítik a történetet.
Parkhomenko filmje teljesíti küldetését, megmutatja, honnan is indult egy nemzeti hőssé vált ifjú, majd azt, mivé is formálták őt a körülmények. A rendező leveszi a történelem súlyát ennek a fiúnak a válláról és letörli róla a hősi pátoszt, és meghagyja azt az embert, aki csak repülni szeretett volna, ezzel hozva a hőst igazán közel hozzánk.
