Szerző: galaktikaggadmin

Szerelés közben

A Szaturnusz óriásholdján, a Titanon zajló folyamatokat jelenleg egyetlen földi laboratóriumban lehet részletesen elemezni. Az Egyesült Államokban található Arkansas Center for Space & Planetary Sciences intézet bolygókamrájának működését magyar csillagász irányítja.

Megjelent a januári Galaktika magazin! Keresd a szerkesztőségben, vagy a DVD-s verziót az újságárusoknál!

A Titan hold vizsgálata során a Cassini-űrszonda mutatott rá, hogy a földinél sűrűbb nitrogénlégkör alatt folyékony metán-etán tavak és folyók vannak a felszínen. A Titan hatalmas szerves kémiai laboratóriumnak tekinthető, ahol különleges reakciók zajlanak. Légkörében összetett szerves molekulák keletkeznek, amelyek eső és hó formájában hullanak a felszínre. Ott belekeverednek a szénhidrogén tavakba, és további vegyi átalakulások történnek.

Ennek a világnak az elemzésére építettek szimulációs kamrát Arkansasban, hogy megértsék, milyen folyamatok zajlanak a szokatlan összetételű tavakban, hogyan párolog a folyadék, elkülönül-e közben összetevőire, és mi marad hátra, ha kiszárad egy metántó. A kamra 3,5 köbméter térfogatú (tehát akkora, mint egy lift utastere). Korábban Mars-szimulációra használták, majd még alacsonyabb hőmérséklethez és magasabb nyomáshoz alakítottak át.

A kísérletek elején a kamrát nitrogéngázzal töltik fel, hogy a légkör összetétele a Titanéhoz hasonló legyen, majd folyékony nitrogénnel csökkentik le a hőmérsékletet -180 Celsius-fok közelébe. Ezt követően vezetik be a metánt a kamrába, amely az ott uralkodó viszonyok között folyékony lesz.

A kamra építését és a kísérletek végzését Luspay-Kuti Adrienn irányítja, aki itt készíti doktori disszertációját. A fiatal kutatónő egyetemi tanulmányait az ELTE csillagász szakán végezte, a Mars sarkvidéki fagyott területeinek hőmérsékleti viszonyaiból, valamint a marsi légkör optikai mélységéből írta szakdolgozatát. Ezt követően doktori kutatásához Amerikában szerzett ösztöndíjat, ahol feladata az első Titan-szimulációs kamra elkészítése lett.

Luspay-Kuti Adrienn az [origo]-nak elmondta, hogy a kamra két fő részből áll: a befogadókamrából (Andromeda kamra) és az abba telepített Titan modulból. A modul egy 53 centiméter átmérőjű és ugyanilyen magasságú henger, ebben találhatók a különböző funkciójú alrendszerek. Ezeket több helyen elhelyezett hőmérséklet-szenzorokkal (termofeszültség-érzékelőkkel) tartják szigorú megfigyelés alatt. Emellett egy webkamerát is beépítettek a modul szívét jelentő „hőmérséklet-szabályozó dobozba”, így élőben is tudják figyelni a kamrában zajló eseményeket, a folyékony szénhidrogének kondenzálását és kiömlését.

Egy kísérlet előkészítése a kamrában

Luspay-Kuti Adrienn elmondta, hogy léteznek más Titan-szimulációk is, de ezek csak egy-egy szűk területre korlátozódnak. A NASA Sugárhajtás Laboratóriumában (JPL) egy csoport kifejezetten a Huygens-űrszonda leszállóhelyén uralkodó körülményeket vizsgáló kamrát tervezett. Fordított kísérleteket végeznek, a Huygens műszereivel nyert méréseket próbálják rekonstruálni és értelmezni. Az a kamra azonban kisebb és korlátozottabb, mint az arkansasi. Ezenkívül még egy szimulációs berendezés létezik, ahol a munka egészen másra irányul: ott a vízjégnek mint kőzetnek a telítettségét vizsgáljak úgy, hogy folyékony metánt csöpögtetnek rá. Összességében az arkansasi berendezés a legfejlettebb, és ez képes a legváltozatosabb felszíni szimulációkra.

A kamra egy év alatt készült el, de mindig van mit fejleszteni, mondta Luspay-Kuti Adrienn. A legnagyobb kihívás a kamra megtervezése és a korlátozott pénzforrásból történő leghatékonyabb megépítése volt. „Nagy kihívás volt a laborban heverő, nem használt apró alkatrészekből összerakni egy olyan dolgot, amivel kapcsolatban semmilyen előzetes tudásunk nem volt. Ugyancsak kihívás volt egyes anyagok extrém alacsony hőmérsékleten való viselkedésének előrejelzése. Ilyen hidegben az amúgy gyakran használt segédeszközök, például a szigetelőszalag egészen másképp reagálnak, és nem hatékonyak” – mondta a kutatónő.

A Titan felszíni -180 Celsius-fokos hőmérsékletén sziklaszilárd vízjég alkotja a kőzeteket (lásd balra a fantáziarajzon). A nedvességet a metán képviseli a holdon, és globális körforgást végez a légkörben. A stabil metántavak létezéséhez csak a sarkvidéken elég alacsony a hőmérséklet, innen a metán a légkörbe párolog, és részben eső formájában hullik vissza. Ugyanakkor az egyenlítőn szárazság jellemző. A „homokdűnék” vízjégből állnak, tehát jéghomokot fúj a szél a Titanon.

Teljesen hétköznapi eszközöket is felhasználtak a munkában, például a „hőmérséklet-szabályozó doboz” valójában egy szemetesláda. Igaz, nem egy polcról lekapott műanyag szemetesről van szó, hiszen -179 és -183 Celsius-fok között üzemel, ezért egy galvanizált acél szemetesvödröt használnak. A kiválasztás alapos es időigényes volt, mert a méretnek és minden apró részletnek stimmelnie kellett. „Ettől függetlenül ez mégiscsak egy szemetesláda, azonban örömmel kijelenthető, hogy tökéletesen megfelel a célnak, és a mai napig rendben működik” – mondta Luspay-Kuti Adrienn

A kamra készítésének egyik pillanatképe

A szakember elmondta, hogy a céloknak megfelelő kialakítás során első lépésként visszanyúltak a termodinamika alapjaihoz, és megbecsülték, hogy mire lehet számítani a kísérlet során. Ezt követően prototípusokat építettek a különböző alrendszerekhez, melyeket egyenként, a fő kamrán (Andromeda kamra) kívül teszteltek és módosítottak. Csak ezután installálták az így összeállított Titan modult a fő kamrába, ami tulajdonképpen egy nagy rozsdamentes acélhenger. Az összeállított kamrában először argonnal kísérleteztek, mivel az argon szűkebb intervallumban folyékony, mint a metán. Így derült ki, hogy a metán kondenzációja sem lehet gond.

Bár a Titanon a metán körforgása hasonlít a földi vízkörforgásra, fontos eltérés, hogy a tavakból kipárolgó metán a légkörben kémiailag átalakulhat, és nem mindig ugyanaz a molekula hullik vissza a felszínre. Utóbbi folyamat heves esőzések, úgynevezett metán monszunok formájában is történhet, de ha az anyag a felsőlégkörbe jut, ott fotokémiai reakciókkal tovább kombinálódik, majd hosszú molekulaláncú szerves anyagként hullik vissza. Ha légköri nitrogén is beépül ezek során, akár egyszerű aminosavak is keletkezhetnek. A lehetséges reakciókat az Enceladus holdról, a világűr felől érkező oxigén is bonyolítja. Mindezek eredményeként a hold felsőlégkörében hosszú láncú szerves moelkulákból álló szmogréteg keletkezik.

A kamráról jelenleg egy mérnöki jellegű publikáció áll elbírálás alatt, és készülőben van egy a tudományos eredményekről is. Az egyik legfontosabb dolog, hogy nemcsak folyékony szénhidrogéneket tudnak létrehozni, de azokat a Titanon uralkodó felszíni nyomás és hőmérséklet mellett folyamatos megfigyelés alatt is tudják tartani, emelte ki Luspay-Kuti Adrienn. Mérik a tömegveszteséget, melyből kiszámolható a párolgási ráta az adott hőmérsékleten és nyomáson – ami azért fontos, mert eddig erről semmilyen kvantitatív eredmény nem volt. Ez nemcsak a Titan felszínén létező tavak stabilitására vonatkozóan ad információkat, hanem segít megérteni a metán körforgását a felszín alatt, a felszínen és a légkörben is.

http://videa.hu/flvplayer.swf?v=xSZtmReDRvHZl1Xm

Rövidfilm az Arkansas Center for Space & Planetary Sciences munkájáról

origo.hu/tudomany

Fantáziarajz egy Földhöz hasonló exobolygóról

Töretlen a csillagászat fejlődése a Naprendszeren kívüli bolygók, más néven exobolygók kutatásában. Csak két hete jelentették be, hogy a Kepler űrtávcsővel először találtak a Földnél nem sokkal nagyobb bolygót, egy úgynevezett szuperföldet az élet számára alkalmas zónában. A Kepler-22b jelű égitest jelenleg az egyik legesélyesebb jelölt arra, hogy a miénkhez hasonló életet találjanak rajta.

December 20-án újabb mérföldkőnek számító eredményt jelentett be a NASA: két olyan bolygót fedeztek fel, amely már valóban Föld méretű. A bejelentés már csak idő kérdése volt, mert a Kepler űrtávcső által legalább egyszer megfigyelt, de további megerősítésre szoruló exobolygójelöltek között 207 olyan objektum van, amely Földünkhöz hasonló méretű. Ezek közül erősítették meg kettőnek a létezését. A bolygók a Kepler-20 jelű, Naphoz hasonló csillag körül keringenek.

„Ez az egyik cél, amelyre vártunk” – mondta az [origo]-nak Fűrész Gábor, az MTA Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézetének munkatársa (aki jelenleg a Harvard-Smithsonian Center for Astrophysics vendégkutatója). „A 2009-ben felbocsátott Kepler űrtávcső teljesen új korszakot nyitott az exobolygók kutatásában. Nemcsak hogy százával, sőt ezrével sikerült bolygójelölteket kimutatni 2011-ben, de ezek közül is egyre több Föld-szerű bolygót katalogizálnak.”

Szentjánosbogarak a világítótoronynál

Egy ilyen távoli bolygó megfigyelése nagyon kemény feladat: mintha Ciprus szigetéről kellene megpillantani egy Gibraltáron lévő világítótorony körül repkedő szentjánosbogarat. Éppen ezért építették meg a Kepler űrtávcsövet.

„A két új bolygót is a Kepler ultraprecíz űrfotometriai adatainak részletes elemzésével lehetett kimutatni. Valójában a központi csillag periodikus elhalványodásait figyelték meg, amelyeket a két bolygó okozott. A planéták ugyanis a Földről nézve áthaladnak a csillaguk korongja előtt, s emiatt lecsökken a csillag mérhető fényessége” – mondta az [origo]-nak Kiss László, az MTA Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézet tudományos igazgatóhelyettese.

Vagyis az exobolygók felfedezéséhez közvetett módszereket kell alkalmazni: nem magát a távoli planétát, hanem annak hatását figyelik meg. A fenti hasonlatnál maradva: a „világítótorony” fényét mérik folytonosan és nagy pontossággal, ez ugyanis egy nagyon kicsit lecsökken, amikor a szentjánosbogár elrepül a lámpa előtt, és kitakar belőle egy apró részt.

A Kepler űrtávcső úgynevezett okkultációs módszerrel azonosítja a bolygókat. Ennek lényege, hogy amikor egy exobolygó a Földről nézve elhalad saját csillaga előtt, akkor kitakarja korongjának egy kis részét, és ezzel csökken a csillag általunk megfigyelt fényessége

„Ezeket a miniatűr csillagfogyatkozásokat a Föld felszínéről is sokan próbálják elcsípni, sokszor sikerrel, mint például Bakos Gáspár és kollégái. Ám a földi légkör állapotának folytonos változása igen komoly probléma, az egyenetlenül áramló levegő ugyanis folytonos fényváltozást, szcintillációt eredményez. A távoli fényforrások pislákolását csak a világűrből végzett megfigyelésekkel lehet elkerülni. A sokkal pontosabb fényességmérés reményében

Sam Dobson a világ legnagyobb atommeghajtású jégtörőjének fedélzetén egy Északi-sarkra tartó expedíción vett részt, amikor megpillantotta a ködszivárványt vagy más néven ködívet. Már éjfél körül járt, de a sarkvidéki nappal idején még éjszaka sem nyugszik le a nap a horizonton, ezért még akkor is világos volt.

Forrás: Sam Dobson

„Először egy felhőnek tűnt, de ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy egy fehér szivárvány” – mondta Dobson. A fotós elmondása szerint a ködív közelebb volt, mint ahogy a képen látszik. Az expedíció résztvevői annyira lenyűgözőnek találták a jelenséget, hogy rögtön leszálltak a hajóról, hogy közelebbről is szemügyre vegyék.

Forrás: Sam Dobson

A ködív annyiban hasonlít a szivárványhoz, hogy víz kell hozzá és ív alakú. A színes szivárványhoz azonban nagyobb méretű vízcseppek (esőcseppek, szökőkútból potyogó cseppek, csapkodó hullámverés miatt keletkező permet, de mindenképpen látható mérettartományba eső méretű vízcsepp) szükségesek. A ködív esetében a cseppek mikroszkopikusak, ilyenek például a köd páraszemcséi, amelyek már az ezredmilliméteres mérettartományba tartoznak, de hasonlóak alkotják például a gomolyfelhőket is, mondta az [origo]-nak Landy-Gyebnár Mónika, akinek légköroptikai jelenségekkel kapcsolatos cikkeivel már többször találkozhattak [origo] rovatokban, például akkor, amikor lila köd nyelte el Veszprémet.

A ködív esetében a mikroszkopikus szemcsékbe is bejut a fény, és vissza is tükröződik, ám a méret miatt nem tud ragyogó, tiszta színekre bomlani. Ehelyett az elhajlás jelensége lép fel, ami szintén produkál színeket, ám jóval halványabban a fénytörésnél. Legtöbb esetben a színeket nem lehet látni, így a ködív általában egy diffúz fehér ívből áll. Ha a ködöt alkotó páraszemcsék egységesen aprók (ez a frissen kialakult ködre jellemző), akkor a legerősebb fényű íven belül további, egyre halványodó ívek is látszódhatnak, ez már interferencia hatására alakul ki. Az ív látszó mérete – hasonlóan a szivárványéhoz – attól függ, hogy a hátunk mögötti fényforrás milyen magasan áll. Napkeltekor egészen nagy az ív, míg az égen már magasabbra kúszott nap laposabb ívet produkál. Egy hegycsúcsról vagy magas épület tetejéről nézve nemcsak félkörív, hanem teljes körív látszódna, de átlagos terepen csak a horizont feletti része jelenik meg az ívnek. A jelenség egy ködös éjszakán egy autó reflektorával házilag is előállítható, ha a kocsi elé állva abba az irányba tekintünk, amerre a fénykévék vetülnek a sötétbe.

Sam Dobson további képei a sarkvidéki expedícióról megtekinthetők itt.

origo/tudomány

Kövess bennünket a facebookon is!

A saját galaxisunk, a Tejútrendszer központjában terpeszkedő feketelyuk-szörnyeteg éppen „ebédelni” készül. Most először sikerült megfigyelni, amint egy csillagközi gázfelhő egy ilyen objektum felé zuhan.

A Tejútrendszer központjában egy körülbelül 4 millió naptömegű, óriás fekete lyuk helyezkedik el. Ezt régóta tudják a csillagászok, és más galaxisok hasonló objektumainak vizsgálatából az is ismert, hogy ezek az úgynevezett szupernagytömegű fekete lyukak folyamatosan maguk köré gyűjtik a környező gázanyagot.

Az elmélet szerint az így begyűjtött gázanyag egy része előbb-utóbb a fekete lyuk felé zuhan – egyre gyorsuló, spirálozó mozgással -, és az ekkor fellépő heves folyamatok miatt a fekete lyuk környéke kifényesedik. A galaxis centruma ekkor sokkal több sugárzást bocsát ki – ez a helyzet az úgynevezett aktív galaxisokban.

Ráközelítés a Tejútrendszer központjára, ahol egy körülbelül 4 millió naptömegű, óriás fekete lyuk terpeszkedik. A filmen látható, hogy az utóbbi években egy olyan gázfelhő mozgását észlelték, amely a centrum felé gyorsul (forrás: ESO)

A Tejútrendszer jelenleg csendes fázisában van, mert a központi fekete lyuk sem aktív. Ez a helyzet azonban rövidesen megváltozhat, mert a fekete lyuk éppen most készül „elfogyasztani” egy nagy adag gázanyagot. Az Európai Déli Obszervatórium (ESO) VLT-rendszerével (Very Large Telescope) először figyelték meg, amint egy gázfelhő a Tejútrendszer szupernagytömegű fekete lyuka felé tart.

A gázanyag tömege háromszor nagyobb a Földénél. Mozgása gyorsul: sebessége 7 év alatt közel megduplázódott, elérve a 8 millió kilométer/órát. A gázanyag igen elnyúlt pályán mozog, és 2013 közepén, a legnagyobb várható közelségkor körülbelül 40 milliárd kilométerre lesz a fekete lyuk eseményhorizontjától. Ez körülbelül 36 fényórának felel meg (a Plútó naptávolsága 6 fényóra). Csillagászati értelemben ez igen kis távolságnak számít egy központi fekete lyuk környezetében.

http://videa.hu/flvplayer.swf?v=YkFgtltlxsYknllb

A megfigyelt gázfelhő mozgása közelebbről (forrás: ESO)

A gázfelhő jóval hidegebb, mint a környező csillagok felszíne, körülbelül 280 Celsius-fokos. Anyaga főleg hidrogénből és héliumból áll. A környező csillagok erős ultraibolya sugárzásának hatására maga a felhő is „izzik” az UV-tartományban. A felhő jelenlegi sűrűsége jóval nagyobb, mint a fekete lyukat övező többi gázelegyé. Ahogy a felhő a fekete lyuk felé közeledik, az igen erős gravitációs mező miatt felgyorsul, és anyaga egyre jobban szétterül a pályáján (lásd az animáción). Eközben a felhő anyaga várhatóan fel is forrósodik, és valószínűleg röntgentartományban kezd sugározni.

Az utolsó nagy lépések következnek napjaink egyik legfontosabb tudományos problémájának megoldásához: rövidesen eldől, létezik-e a részecskefizika „Szent Grálja”, a régóta keresett Higgs-bozon, amely nélkülözhetetlen az anyagi világot leíró elmélethez. A kedden bejelentett eredmények szerint már csak egy szűk helyen lehet, és 2012-ben kiderül, valóban ott van-e.

A protonokra és elektronokra még mindenki emlékszik az iskolából (de legalább az elektronokra biztosan). Ezeken kívül még számos részecske alkotja az anyagot, amelyből az egész látható Világegyetem felépül. Ezeknek a részecskéknek és a köztük ható erőknek a leírására dolgozták ki a fizikusok a Standard Modell nevű átfogó elméletet, amely eddig igen sikeresnek bizonyult. A Standard Modell által megjósolt egyetlen részecske, amelyet kísérletileg még nem sikerült kimutatni, a Higgs-bozon (Higgs-részecske, Higgs). Ez azért probléma, mert a Higgs-részecskének kulcsszerepe van a Standard Modellben.

A Higgs-részecske megfigyelése nagy lépés lenne annak a folyamatnak a megértésében, amely az elemi részecskék tömegének a kialakulásáért felelős. A Standard Modell szerint ugyanis Higgs-bozonok nélkül az elemi részecskéknek nem lehetne tömegük. A Higgs-részecskék által keltett Higgs-mező kitölti az egész Univerzumot, és az elemi részecskék a Higgs-mezővel való kölcsönhatás során nyernek tömeget. A Nagy Hadronütköztetőben protonokat ütköztetnek össze, és ennek során a Higgs-mezőt hordozó Higgs-részecskék keletkezhetnek. A Higgs-részecske gyorsan más részecskékre bomlik, amelyeket már érzékelhetnek a detektorok (mindezt lásd az alábbi animáción is).

A Higgs-részecske utáni kutatás oroszlánrésze az európai részecskefizikai kutatóközpont (CERN) Nagy Hadronütköztetőjében (Large Hadron Collider, LHC) zajlik. A kitűnően működő részecskegyorsító adatai alapján egyre pontosabban lehet behatárolni a Higgs tömegét, azaz lehetséges előfordulási tartományát. Az idén nyáron megállapított tömegtartomány 114 és 141 GeV közé esett (a mértékegységről lásd a keretes írást).

„A tavalyinál 1000-szer több adat elemzésével a Higgs-részecske tömegére 95%-os megbízhatóság mellett a 114 GeV-es alsó korlátot állapították meg. A hidrogénatom tömege mintegy 0,9 GeV energiának felel meg. A megbízhatóság szintje itt azt jelenti, hogy a megismételt mérések hány százaléka adná ugyanazt az információt. Az LHC adatainak nyárig elemzett része kizárta a 141 és 476 GeV közötti intervallumot, tekintettel arra, hogy a Standard Modell elmélete a korábbi adatok alapján inkább könnyű, 100 GeV körüli Higgs-részecskére mutat, annak tömegére a 114 és 141 GeV közötti értéket valószínűsített” – mondja Horváth Dezső, az MTA KFKI RMKI és az ATOMKI fizikusa.

A CERN kedd délutáni, a nyár óta gyűjtött újabb hatalmas adatmennyiségre alapuló bejelentése ezt tovább szűkítette: eszerint a Higgs-bozon lehetséges tömege az ATLAS detektor mérései szerint 116 GeV és 130 GeV között, míg a CMS detektor mérései szerint 115 GeV és 127 GeV között van.

Korábban az ATLAS és a CMS is gyűjtött olyan adatokat, amelyek alapján a Higgs 125 GeV környékén létezhet. Az új tömegtartomány ismeretében ez különösen izgalmas a fizikusok szerint, akik azonban óvatosak, és még nem beszélnek felfedezésről. Ehhez a tudományos közmegegyezés szerint további bizonyító erejű adatok szükségesek.

A fenti ábrán az látható, hogy az ATLAS detektor adatai alapján a Higgs keresése során mért értékek (pontozott vonal, observed) az elmélet alapján várt értékek (szaggatott vonal, expected) felett vannak, 125 GeV környékén. Ha létezik a Higgs, akkor talán itt lehet valahol, de az is lehet, hogy ez még csak véletlenszerű fluktuáció az adatokban. Reménykeltő viszont, hogy a másik detektor, a CMS ehhez hasonlót mért, teljesen független módon

„Az LHC 2011-ben messze a várakozások fölött teljesített, az eredetileg remélt adatmennyiség csaknem hatszorosát produkálta. Azok előzetes elemzése, amelyet még finomítani kell, most a tömeghatárt jelentősen összeszorította. Ami igazán biztatónak tűnik, az az enyhe eseménytöbblet, ami megakadályozta, hogy végleg kizárják a Higgs-részecske létezését: mindkét kísérlet látott a mérési bizonytalanságot kissé meghaladó, de a felfedezési szi
ntet el nem érő többletet 124 GeV-es tömeg körül. Habár ez lehet véletlen háttérfluktuáció, ez az eredmény azzal biztat, hogy a 2012-ben gyűjtendő adatok majd végleg megerősítik vagy kizárják a Standard Modell eme kulcsfigurája, a Higgs-részecske létezését” – mondja Horváth Dezső.

A Higgs-bozonnak több lehetséges bomlási folyamata van, ezekre vadásznak az LHC adataiban. Az ábrán egy jellemző Higgs-jelölt esemény látható, amely két, a CMS elektromágneses kalorimétere által meghatározott nagy energiájú fotont (hosszú vörös oszlopok a képen) tartalmaz. A képen látható sárga vonalak az ütközés által keltett egyéb részecskék pályái (forrás: CERN/CMS)

A CERN-ben tartózkodó Lévai Péter, az MTA KFKI RMKI fizikusa így kommentálta az eredményeket: „A mai sajtótájékoztató azt mutatja, hogy már közel a siker, és a részecskefizikus kollégák rövidesen levadásszák az oly régóta keresett Higgs-bozont. Az idei évben összegyűjtött adatmennyiség segítségével sikerült ebbe a nagyon kis ablakba szorítani a Higgs tömegét – igaz, itt jóval nehezebb kimutatni, mint azt korábban gondolták. Mivel a tervek szerint jövőre négyszer annyi adatot sikerül majd begyűjteni, mint az idén, a várakozások szerint jóval több Higgs-jelölt akad majd fenn az adatelemzők rostáján. Ez talán már elég lesz ahhoz, hogy jövő karácsonykor az ATLAS-ban és a CMS-ben dolgozó kollégák odatehetik a fa alá ezt a régóta keresett, nagyon fontos részecskét. Őszintén kívánom, hogy sikerüljön.”

A CMS-detektornál dolgozó Szillási Zoltán fizikus így írt a CERN-ből: „Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a látott eseménytöbblet lehet statisztikus fluktuáció eredménye is. Ugyanakkor figyelemremeltó, hogy mindkét kísérletnél hasonló helyen van a többlet ‘közepe’. Mindenesetre még nincs felfedezés, mindenképpen kellenek a jövő évi adatok is. Ami az itteni hangulatot illeti, mindenki nagy csendben figyelte a délutáni előadásokat. Itt mindanyian visszafogottan fogadtuk az eredményeket, mert lehet még bármi is.”

Ha tehát a Higgs-részecske valóban létezik, akkor a jövő évben összegyűlő további adatok alapján nagy valószínűséggel megtalálják a fenti tömegtartományban. Amennyiben azonban az LHC által szolgáltatott adatokban nem sikerülne megtalálni a Standard Modell által megjósolt Higgs-bozont, az igen nagy jelentőséggel bírna, valamint komoly lendületet adhatna a Standard Modellen túlmutató, Higgs-szerű részecskéket tartalmazó fizikai elméleteknek.

„A fizikus számára a kizárás még érdekesebb lehet, mint a felfedezés. Ha felfedezzük, akkor elkezdjük pontosan tanulmányozni a tulajdonságait, hogy tényleg olyan-e, mint amilyet az elmélet megad. Ha viszont nem létezik, a mikrofizikánk jelenleg elfogadott elmélete összedől, és valami egészen újat kell építenünk. Ebben viszont nem hiszünk, hiszen eddig minden adatot nagyon pontosan ki lehetett számítani az elmélet alapján, nem találtunk annak jelentősen ellentmondó kísérleti eredményt” – mondja Horváth Dezső.

„Akkor sem dől össze a világ, ha mégsem lesz meg a Higgs-bozon, hiszen akkor egy nagyon izgalmas időszak következik, és újra kell gondolni a részecskék eddig felépített elméletét” – írta Szillási Zoltán.

Kövess bennünket a facebookon is!

forrás: origo/tudomány

1927. december 12-én született Robert Noyce, a „Szilícium Völgy Polgármestere”, ahogy sokan nevezték.

1957-ben társaival megalapította a Fairchild Semiconductor (Félvezető) céget, majd 1968-ban társalapítója volt az Intelnek is.

Az évfordulóra a Google saját képet tervezett, emlékül a nagy feltalálónak. (ld. nyitókép)

tt a legfrissebb, decemberi Galaktika magazin DVD-melléklettel is!

Ne késlekedjen, legyen Öné az Erik a Viking DVD! A dvd-s változatot kérje az újságárusoktól!

Kövess bennünket a facebookon is!

A szakember szerint a nagymértékű visszahúzódás legfőbb oka a globális felmelegedés, de a jelenséghez az is nagymértékben hozzájárul, hogy a Jorge Montt egy tengerbe ömlő jégár, vagyis időről-időre jégdarabok válnak le róla a körülötte lévő – néhol négyszáz méter mély – fjord vizébe. Egy 1898-as térkép alapján a kutatók úgy vélik, hogy a gleccser nagyjából 19,5 kilométert húzódott vissza az elmúlt több mint egy évszázad alatt.

A szakemberek egy összesen 1445 képkockából álló gyorsított képvideót tettek közzé a gleccser egy év alatti visszahúzódásáról. Mint Rivera elmondta, azt nem tudják, hogy az általuk felállított – napelemmel működtetett, és naponta négy képkockát rögzítő – két kamera üzembe helyezése előtt milyen sebességgel zsugorodott a gleccser.

„Patagónia eddig sokkal kevésbé érzékelte a klímaváltozás hatásait, mint a világ többi része. Ennek ellenére a régió szinte összes gleccsere veszített a térfogatából és közülük is a Jorge Montt visszahúzódása bizonyult a legdrasztikusabbnak” – hangsúlyozta a szakember.

Jorge Montt Glacier, Chile (English) TL from Centro de Estudios Científicos on Vimeo.

Michel Barer, a montreali McGill Egyetem kutatója az Amerikai Geofizikai Unió (AGU) őszi találkozóján mondta el, hogy a leggyorsabban visszahúzódó hegyi gleccserek valószínűleg Dél-Amerikában, vagy talán a Himalájában vannak. Számításai szerint ezek évente 1 százalékot veszítenek a víztartalmukból. Brit és svéd szakemberek idén áprilisban megjelent tanulmánya szerint a Patagóniában vizsgált mintegy 350 gleccserből kettő kivételével mindegyik jelentősen visszahúzódott az 1800-as évek vége óta, és zsugorodásuk mértéke felgyorsult az elmúlt három évtizedben.

Itt a legfrissebb, decemberi Galaktika magazin DVD-melléklettel is!

Ne késlekedjen, legyen Öné az Erik a Viking DVD! A dvd-s változatot kérje az újságárusoktól!

Kövess bennünket a facebookon is!

„Tudjuk, hogy a dél-amerikai gleccserek közül sok visszahúzódik, de a Jorge Montt tízszer gyorsabban teszi ezt, mint a szárazföldi társai. Ez pedig megmutatja, hogy milyen érzékenyek a tengerbe ömlő gleccserek a légköri és az óceáni felmelegedésre” – hangsúlyozta Neil Glasser brit gleccserszakértő. Patagónia gleccserei olyan hatalmasak és annyi hóutánpótlást kapnak a telek során, hogy a kutatók szerint a következő évszázadokban még nem fenyegeti őket a teljes eltűnés veszélye.

forrás: index.hu/tudomány