Szerző: galaktikaggadmin

Ha egy James Bond kaliberű ügynök éppen behatol a viperafészekbe, feljebbvalóinak mindenképp jelez róla már pusztán a stílus kedvéért, mégozzáegy olyan műhold hálózaton keresztül, amit a fizika törvényeinek legfurcsábbjai tartanak működésben. Ilyen kvantum-eszközök viccet félretéve már léteznek a Földön, és rövidesen a világűrbe is kijutnak.

A tervezés már a végső stádiumban van Kanadában, Japánban és az Európai Unióban. Ezek a műholdak tökéletesen tudnának digitális kódolású jeleket továbbítani olyan rendkívül érdekes fizikai jelenségek segítségével, mint amilyen a kvantumösszefonódás – ez abban áll, hogy a két összefonódott részecske elvbn akár fényévek távolságában is hat a másikra, így képes digitális jeleket továbbítani.

Raymond LaFlamme, az Ontáriói University of Waterloo Kvantumszámítási Intézetének igazgatója rámutat: amennyiben sikerül ezeket a kvantumkommunikációs eszközöket összehangolni és egy globális hálózatba illeszteni, az egyrészt nagyon megdobná az információátviteli sebességeket, másrészt egyből észlelik, ha egy illetéktelen személy hozzá próbál férni az adathoz, így tudják, mit kell jobban kódolniuk.

Az Európai Űrügynökség már egy világűrbeli tesztről tárgyal partnereivel: a nemzetközi Űrállomással kommunikálnának így. A kutatők február 19-én Vancouverben gyűltek össze megtárgyalni az elképzeléseket.

két módszer van arra, hogy egy ilyen kvantum jelet továbbítsanak. Az első, ami Artur Ekert 1991-es tevékenységéhez fűződik, információt kódolt egy összefont fény részecskepár (fotonok) közt, amiből az egyik egy földi bázison van, a másik egy másik bázison. Amikor az egyik állomás eddig ismeretlen állapotot mér, a másik állomás ugyanazt az állapotot tapasztalja.

Amennyiben egy jogtalan felhasználó, egy hacker elcsípne egy fotont, ami egy kvantum kulcs részét képezi, cselekedete beleszól a fotontól elvárt viselkedésbe – azaz hibás jelekhez vezet, így pedig nem csak azonnal felismerhető a hacker kísérlet, hanem a felismert hibák kidobásával még mindig generálható egy kulcs, amivel a helyes jelentés megfejthető.

A műholdak szerepe az lenne, hogy összefonódásban levő fotonokat juttatnak a földi bázisokra. Emellet a műhold generálná a kód kulcsát is, ameddig a két foton el nem ér a kívánt helyére.

A másik kvantum kulcs módszert Charles H. Bennett és Gilles Brassard találta ki 1984-ben. Ez egy véletlenszerű kód generáló: az „Amy” földi bázis kiküldhet egy véletlenszerű számokból álló kulcsot amit olyan fény alapján dobnak össze, ami olyan fotonokból áll, amik mind két lehetséges állapotból az egyikben vannak. A másik fölfi bázis, „Gary” nem ismeri a fotonok állapotát, egyszerűen csak regisztrál minden bejövő adatot – a „hamis” adatokat és a „jó”-kat egyaránt. Ezután Gary nyíltan elmondhatja, melyik alapot használta a méréskor (így maguk a számok nem is kerülnek kiadásra), Amy pedig elmondja, hogy Garynek az övéket használta-e vagy sem. Így egy véletlenszerű kódolásban tudnak megegyezni.

Amikor egy hacker megkísérel hozzájutni az adatokhoz, és a foton „rossz” állapotára tippel, az interferencia megváltoztatja a fotont és Gary méréseiben hibák keletkeznek. Ha Amy és Gary a vártnál nagyobb hibaszázalékot tapasztal, egyszerűen elvetik a megtámadott kulcsot, és újra próbálkoznak. Egys biztonsági társaságok már most is kínálják ezt a második módszert klienseiknek.

A mai kvantum kulcsok azonban egyelőre csak optikai kábelekben utaznak – olyanokban, mint az internet vagy a televízió kábelei. Ez nagyjából 100 km-re limitálja az egyszeri hatósugarat, utána a foton elnyelődik. A kutatók a következő lépést akarják elérni – lézerekkel akarják a fotonokat továbbítani a műholdak és a kommunikációs állomások között.

Bár elvben a kvantumösszefonódásnak nincs végső távolsági határa – eddig a rekordot egy európai tesztben érték el, ekkor a két foton 144 km-re még közvetített adatot egymás közt: 2005-ben Tenerife a szomszéd La Plata sziget között hoztak létre ilyen kapcsolatot. Egy 2008-as japán kísérlet pedig bebizonyította, hogy földi teleszkóppal észlelhető egy műholdról visszapattanő fényjel – azaz a műholdas továbbítással sem lehetnek problémák.

A Kanadai Űrügynökség már javában dolgozik saját Kvantumkódoló és Tudományos Műholdján, az európai ügynökség pedig Kínával fogott össze egy interkontinentális kvantum kulcs leosztó kutatáshoz. Emellett a Nemzetközi Űrállomás és az európaiak együttműködnek a földi bázisok és az űrbázis közötti kvantumkulcsos kommunikációval való kísérletezésben is (ez 1400 km-t jelent).

Eközben Japán maga is folytatja kutatásait, szerintük 4-5 éven belül már működő műholdjuk lehet erre a célra az űrben.

Az Egyesül Államok furcsán távol maradt a kvantumkommunikációs konferenciáról, de a kutatók szerint ez azért lehetséges, mert a Nemzetbiztonsági Ügynökség előszeretettel szponzorál ilyen projekteket – őke pedig azt a kutatást szeretik igazán, ami inkább titokban zajlik, és így nem foglalják össze konferenciákon.

space.com

A vörös törpékként elhíresült M-osztályú csillagok az új elmélet szerint nagyobb lakhatósági zónával rendelkeznek az olyan élet számára, amiben jelenleg gondolkodunk.

Ezek a csillagok a miénkhez képest haloványak, tömegének pedig csupán 10-20%-át teszik ki. Sokkal gyakoribbak minden más csillagnál: a galaxis csillagainak kb. 3/4 részét ők teszik ki, a világ összes csillaga közül pedig arányuk megközelíti a 80%-ot.

Pusztán gyakoriságuk miatt is úgy vélik az asztrobiológusok, hogy a legjobb esélyünket ők jelentik arra, hogy az általunk ismert élet számára lakható bolygókat találjunk. Egyre több vörös törpék körül keringő bolygót fedeznek fel – ilyen a vélhetően lakható „szuper-Föld”, a GJ 667Cb, a legalább 4,5 Föld-tömegű óriás, amely a GJ 667C jelű vörös törpe körül kering.

Manoj Joshi, egy atmoszférafizikus kutató a Kelet-Angliai Egyetemről a következőket mondta el:

„Egyre több ilyen bolygót találunk, így a kutatás az elméletiség és a prediktív módszer felől sokkal inkább a valós, felfedezett adatokra való építkezésre tér át.”

A mi fogalmaink szerinti élet számára a lakhatósági zónát az a bolygópálya-sáv jelenti, ahol a víz folyékony állapotban tud létezni a felszínen (azaz sem nem forr el, sem nem fagy meg állandóan). Így nem lehet sem túl messze a csillagtól, sem túl közel hozzá.

Mivel a vörös törpék hidegebbek a mi napunknál, a bolygóknak igen közel kell keringeni hozzájuk – ez sok esetben közelebbi távolságot jelent, mint a Nap – Merkúr távolság. Ez a közelség csak még kívánatosabbá teszi őket a bolygóvadászok szemében – ugyanis ezek a bolygók többször haladnak el a napjuk előtt, így könnyebben észre lehet őket venni.

De túl közel lenni egy csillaghoz igen hátrányos is lehet. A csillag gravitációs vonzása például elszabadíthatja a poklot a bolygón egy őrült ár-apály jelenségvilággal, amiben a felszín elvesztheti teljes vízkészletét. De a 3 milliárd évnél fiatalabb vörös törpék igen aktív csillagok: naponta több fler-kitörést is produkálnak, olyan mértékű sugárzásba áztatva a bolygóikat, hogy azokat teljesen sterilizálhatják, sőt, még a légkörüket is letéphetik így.

De most kiderült, hogy sokkal távolabb is lakhatók maradnak a bolygók a vörös törpéktől – azaz sokkal több valóban lakható bolygó lehet a vörös törpék körül, mint korábban sejtették.

Nagyban függ a lakhatóság a melegtől: a jég visszaveri a fényt, így hűti a planétákat. Ha kialakul egy szilárd bolygó egy vörös törpe körül, és elég hideg lesz, jég alakul ki rajta – amely azonban sokkal kevésbé veri vissza a vöröses fényt, sokat elnyel belőle és felmelegszik. A vörös törpéknek pedig elég vörös fényük van.

Azaz az ilyen bolygók mindenféleképpen több fényt vesznek fel csillaguktól, mint korábban gondolták, azaz felszínükön melegebb van az eddigi becslésekhez képest. Ez jócskán kitolja az ilyen csillagok körüli lakhatósági zónák határát: akár 30%-kal is megnöveli az elfogadható távolságot.

A jelenség mértéke ledöbbentette a kutatókat: nem számítottak rá, hogy a lakhatósági zónákat ennyire ki lehet tolni. És még tovább is mehetnek ebben: ugyanis csak a vízjég tulajdonságait nézték, nem
foglalkoztak más anyagokból kialakult jéggel és légköri gázok fényelnyelésével sem. Ezek vélhetően tovább növelik majd a vörös csillagok körüli lakhatósági zónákat.

space.com

Galaxisunk szélén három ősi csillag fényéből kimutatták, hogy minden valószínűség szerint tellúrt tartalmaznak – egy szupravezető elemet, amely a Földön rendkívül ritka.

A felfedezés folyamán további nehéz anyagok nyomait is észleletek a csillagokban, ami megerősíti azt az elméletet, hogy ezek a különleges nehéz elemek ritka típusú szupernóvák robbanásai szórták szét őket a kozmoszban.

Anna Frebel, a Massachusetsi Technológiai Intézet asztrofizikusa, a kutatás egyik résztvevője elmondta:

„Vasat és nikkelt akármelyik ‘normális’ szupernóvában elő tudsz állítani az univerzumban. De ezek a nehéz elemek a jelek szerint speciális szupernóvákban képződnek.”

Az elméletek alapján a nagy tömegű atomok gys szupernóvák szívében jönnek létre, gyors nukleáris fúzió során. Ez az ún. r-folyamat akkor zajlik le, amikor a szupernóva magja összeroskad, amivel atommagokat neutronok tömegével bombázva. Ennek az eredménye vasnál is nehezebb atomok létrejötte, amiket aztán kitaszít a világűrbe, gazdagítva azokat a gázfelhőket, amik aztán újabb csillagokká állnak össze.

Ha ez az elmélet igaz, akkor ezek az atomok olyan csillagok részeiként „végzik”, mint amiket Frebel és csapata vizsgált.

Az analízishez a Hubble Űrteleszkóp spektrográfjait használták, ami a bejövő csillagfényt hullámhosszonkénti spektrumokra osztja szét. Az atomi összetétel utána ezekről már leolvasható.

Az elemzők az Uv tartományban észleltek jeleket, azokon a hullámhosszokon, amely tellúr jelenlétére utal ezekben a 12 milliárd éves csillagokban. Emellett a tellúr aránya szemben más nehéz elemekkel (pl. stroncium és bárium) ugyanakkora volt mindhárom csillagban, Frebel szerint ez alátámasztja, hogy egy ritka fajtájú szupernóva hozta létre ezeket az elemeket.

A felfedezés jelentőségét csillagászok és atomfizikusok is átérzik, azt remélik, hogy sikerül többet megtudni a 94 természetben is előforduló anyagtípus kozmikus történelméről.

A tellúr egyébként azért nehezen észlelhető, mert fényelnyelése az UV tartományban történik, az UV jeleket pedig a napfény miatt nem lehet észlelni földi teleszkópokkal.

Az r-folyamat megértése és bizonyítása miatt fontos, hogy ezeket a nehéz elemeket és jelenlétüket minél alaposabban vizsgálhassák a csillagokban.

space.com

Sikerült megmérni az ideáig megfigyelt leggyorsabb sebességű „szelet”, amit egy csillag-tömegű fekete lyuk idéz elő. Ezzel új megvilágításba kerültek ezek a rendkívüli objektumok.

A szeleket a NASA Chandra X-Ray Observatory elnevezésű teleszkópja rögzítette. A sebességük pedig nem kevesebb, mint 32 millió km/óra. Ez a fénysebesség 3%-a, és 10-szer nagyobb sebesség, mint amit eddig valaha mértek ilyen tömegű fekete lyuktól.

Ashley King, a Michigani egyetem kutatásvezetője elmondta:

„Ez olyan, mint egy 5-ös kategóriájú hurrikán itt a Földön. Ilyen fekete lyuktól nem számítottunk ennyire erős szélre.”

A csillagnyi tömegű fekete lyukak úgy születnek, hogy egy hatalmas nagy méretű csillag önmagába zuhan vissza. Jellemzően 5-10 napnyi tömegűek szoktak lenni. Az a fekete lyuk, ahol most ezt a szelet mérték, a hangzatos IGR J17091-3624 névre hallgat. (A barátainak csak IGR J17091.)

A meglepő az, hogy egy ilyen „kicsi” fekete lyuktól a kutatók nem várták, hogy olyan erejű gáz-szelet találjanak, ami kimondottan az óriás fekete lyukakra jellemző.

A másik nagy meglpetés, hogy nagyon úgy néz ki, a szél sokkal több anyagot távolít el a fekete lyuktól, mint amennyit az elnyel.

Ahogy King fogalmaz:

„A fekete lyukakról alkotott széles körben elterjedt nézet az, hogy ami anyag közel kerül a fekete lyukhoz, azt elnyeli – ezzel szemben mi úgy becsüljük, hogy a fekete lyuk körül levő gáz 95%-át elviszi a szél.”

A földi hurrikán széllel ellentétben az IGR J17091 szele sok irányba fúj egyszerre. Ez különbözteti meg az ún. jet-ektől, amikben az anyag egy sugárban lő ki merőlegesen a gáz-gyűrűre, ami körbeveszi a fekete lyukat (ez gyakran megközelíti a fény sebességét).

Láttak már ilyen jet-eket IGR J17091-ből jönni. Ellenben egy méréssel igazolták, hogy a szupergyors szél idejében nem voltak ilyen jet-kitörések.

Ez alapvetően igazolja a korábbi megfigyeléseket, amik szerint a szupergyors szelekkel egy időben nincsenek jet-sugarak.

Jelenleg úgy vélik, hogy a szupergyors szeleket a fekete lyuk körüli akkréciós korongban jelen levő mágneses erővanalak hozzák létre. Úgy hiszik, ezeknek a mágneses vonalaknak a tulajdonságai határozzák meg, hogy „szétspriccelős” szél vagy sugárban haladó jet jön létre.

space.com

A NASA Solar Dynamics Observatory nevű eszköze a Nap kutatásának egyik csúcsterméke. Egyik feladata az, hogy folyamatosan jó minőségű videókat készítsen a csillagról.

Pontosan ezt tette akkor is, amikor óriási tornádókat filmezett le a Nap felszínén, 30 óra leforgása alatt. Bár a jelenség kinézetre hasonló a földi tornádókhoz, bolygónkon a szél okozza, míg a Nap felszínén az óriási plazmatornádók a csillag mágneses mezejének gyümölcsei.

Több ütköző, egymással „versengő” mágneses mező húzza ezeket a forró anyagtömegeket, ezért mozognak így. A műhold az ultraviola spektrumban vette föl a videót, ezért ennyire sárga.

A Solar Dynamics Observatoryt 2010 február 11-én lőtték öl azzal a céllal, hogy többet megtudhassanak a Nap időjárásáról és annak Földre gyakorolt hatásairól.

A Nap jelenleg 11 éves időjárási ciklusának aktív részét tölti. A naptevékenység tetőzését 2013-ra becsülik.

space.com

A híres Rák-köd nem csak gyönyörű, hanem otthont ad egy megdöbbentő csillagászati rejtélynek is: egy intenzív, erős sugárzásforrásnak, amely eddig minden egyes magyarázat-kísérleten kifogott.

Van ugyanis egy pulzár a köd közepében, de a legújabb kutatások alapján nem ő a sugárzás forrása. Eszerint a nagyenergiájú gamma sugarak egy rendkívül gyorsan mozgó szélből áradnak, ami a pulzár környékéről ered.

A kutatás vezetője, Alex Aharonian szerint „Ezek a nem várt, nagyon nagy energiájú gamma sugarak nem a pulzárból erednek, hanem a szélből. Meg vagyunk győződve arról, hogy ez ennek a kibocsátásnak a legtermészetesebb magyarázata.”

A Rák-köd az egyik leghíresebb és legtöbbet kutatott objektum az űrben. Egy szupernóva-robbanás mementója, 6500 fényévre van tőlünk a Bika csillagképben. 1054-ben kínai és amerikai őslakos égfigyelők észlelték és fel is jegyezték az akkor láthatóvá váló robbanást.

A Rák-köd szívében pedig ott a pulzár – az eredeti csillag magja, amely önmagába zuhant vissza, és ami fennmaradt, az egy szuper-sűrű, pörgő neutroncsillag. Ez a pulzár, ami jóval kisebb a Napnál, de olyan sűrű, hogy sokkal nehezebb nála, másodpercenként harmincszor forog körbe.

A tarka gázfelhők gyűrűjében a pulzár egy folyamatos sugárzást bocsát ki, ami úgy villog körbe, mint egy világítótorony fénye. Amikor földi teleszkópokkal figyelik meg, ezek a sugarak épp ezért pulzálónak tűnnek.

Amikor váratlanul magas energiaszinten észleltek gamma-sugarakat, amelyek minden elméletet meghaladóan nagy energiájúak voltak, egyből feltételezték, hogy a pulzár bocsátja ki őket, mivel szintén pulzálást véltek bennük felfedezni.

De ahogy Ahorian és csapata visszakövették a sugárzás útját, arra jutottak, hogy valószínűleg azt nem a pulzár bocsátja ki, hanem a gyorsuló szél, ami a pulzár mellet keletkezik valahol.

Negyven éves elméletet igazolnak: eddig ennek az elektron-pozitron szélnek csak feltételezték a létét, most pedig egy az egyben érzékelték is.

Ahoria elmondta: „A pulzárból minden energia a szélbe megy át, ami a nebulába továbbítja, így a szél a híd a pulzár és a nebula között. Soha nem láttuk ezt a szelet, de feltételeznünk kell a létét, mert nélküle semmit nem tudunk megmagyarázni a Rák-ködben. Egy elméletből jött, de teljesen hiszünk benne, hogy ez a helyzet, mert semmi más elképzelésünk nincs, hogyan kerülhetne a nebulába az az energia máshogyan.”

És ahogy ez a szél a pulzár felől a nebulába „fúj”, interakcióba lép a pulzárból kilépő fotonokkal, ami ehhez a hatalmas energiájú gamma-sugárzáshoz vezet.

Igazolja ezt az a tény, hogy a szelet eleinte elektromágneses energia uralja, ami később „valahol, valahogyan” átcsúszik kinetikusba a pulzártól távolodva. Azaz a szél felgyorsul – magasabb energiájú lesz.

Még a területet is sikerült kijelölni, hogy hol történik ez a felgyorsulás: ha túl közel indulna a pulzártól, akkor a gamma sugárzás sokkal magasabb lenne, de túl távol sem lehet, különben a fotonok elnyelődnének. Így ott kell lennie a szél forrásának, ahol a gamma-kibocsátás még mérsékelt, és a pulzár még elegendően sok fotonja éri el.

Aharonian azt reméli, a további kutatások alapján új rálátásunk nyílik a világűr „időjárására” és a gamma-energiára.

space.com nyom

Mint egy fosszília, ami egy rég elpusztult állatból fennmarad, olyan egy fekete lyuk, ami egy rég elpusztult galaxis középpontjában helyezkedhetett el.

A Hubble Űrtávcső nem régen talált és lefotózott egy ritka, közép-súlyú fekete lyukat, amit rengeteg, fiatal, kék csillag vesz körül. Minden jel arra mutat, hogy ez a fekete lyuk egykor egy törpegalaxis középpontjában helyezkedett el, amíg azt szét nem szaggatta egy nagyobb galaxis, ami körül keringett.

Ez a durva találkozás letéphette ugyan a törpegalaxis csillagainak jó részét, de a központi fekete lyuk körül összepréselhette a gázt, egy új csillagkeletkezési hullámot beindítva. Ezeket a fiatal csillagokat fotózta most le a Hubble.

Ezek a csillagok 200 millió évesnél fiatalabbak, azaz a nagy és a törpegalaxis ütközésének nagyjából abban az időben kellett megtörténni.

Amellett, hogy ezt az érdekes történelmi vonalat felfedte, a fekete lyuk (amely a hangzatos HLX-1 névre hallgat, bekarikázva a nyitóképen) más tudományos területen is rendkívül érdekes.

Ő ugyanis az első ismert középsúlyú fekete lyuk. 2009-ben fedezte fel Sean Farrell, a Sidney-i Asztonómiai Intézet munkatársa a csapatával. A tudósok régtől gyanították, hogy ilyenek léteznek, azonban még soha sem láttak egyet sem korábban. Véleményük szerint ezek a közép-súlyú szingularitások a nagy galaxisok középpontjában bujkáló szupermasszív fekete lyukak építőkövei. Egy ilyen monstrum a mi Tejútrendszerünk középpontjában is elhelyezkedik.

A kutatásban résztvevő egyik tudós szerint azért lehetnek ilyen ritkák ezek a HLX-1-hez hasonló középsúlyú fekete lyukak, mert nagyon rövid ideig léteznek ebben az állapotban (már persze csillagászati mértékben rövid ideig).

Ez a példány 290 millió fényévre van tőlünk és kb. 20.000 napnyi tömeggel bír. Összehasonlítási alap: a mi galaxisunk közepében csücsülő szupermasszív fekete lyuk 4 millió naptömegű.

A HLX-1 vizsgálatával új információkat remélnek szerezni a középsúlyú fekete lyukakról, és a szupermasszív fekete lyukak keletkezéséről egyaránt.

Egy európai űreszköz új képeket készített a Tejút galaxisról és megerősítette, hogy annak magja körül meglepő mikrohullámú „köd” található.

Az új fotókat készítő eszköz a Planck volt, az Európai Űrügynökség gépe (amelynek remélhetőleg nem sokára mi is a teljes jogú tagjai lehetünk). A mikrohullámú területeket aközben találta meg, hogy egy korábban még nem felfedezett hideg gázfelhő pacsmagokról készített felméréseket (ezek aktív csillagképző régiók).

Amerikai mérések alapján már feltételezték ennek az energiacsomagnak a létét, de a Planck mérései most igazolták. Ez a felfedezés további részletekkel gazdagítja a kozmoszról alkotott képet.

A mikrohullámú sugarak a galaktikus központot körülvevő területből áradnak szét. Olyasminek tűnik, mint az ún. szinkrotron sugárzás, ami akkor keletkezik, amikor gyorsan mozgó elektronok erős mágneses mezőkön haladnak keresztül.

Ami furcsa azonban, az az, hogy ez a sugárzás fényesebb rövidebb hullámhosszokon, mint a hasonló fény a galaxisban bárhol.

Többféle, egyelőre nem bizonyított lehetséges magyarázatokkal álltak elő: galaktikus szelek, megnövekedett számú szuprnóva robbanás és sötét anyag részecskék kioltódása.

kép: a galaktikus sugárzás-köd képe

A Planck új képeinek egyike pedig a szén-monoxid eloszlását mutatja az egész égen. A gázfelhők a Tejútban és más galaxisokban egyaránt elsősorban hidrogén molkulákból állnak össze, amelyeket nehéz „látni”, hiszen nem sok sugárzást bocsátanak ki. A szén-monoxid molekulák sokkalta ritkábbak, de hasonló körülmények között formálódnak, és több fényt adnak ki magukból. Azzal, hogy szén-monoxid felhőket keresnek, a kutatók konkrétan meg tudják határozni a nehezn felfedezhető hidrogénfelhők helyét – a helyeket, ahol csillagok születnek (a szén-monoxid eloszlásról készült kép látható a nyitóképen).

A szén-monoxid keresése időigényes feladat talajszinti rádióteleszkópokkal, így eddig csak olyan helyeket vizsgáltak, ahol biztosan tudták, hogy van ilyen. De mivel a Planck képes az egész eget befogni, olyan helyeken is megtalálja zt a gázt, ahol korábban nem is keresték.

Jan Tauber, az ESA Planck missziójának tudósa elmondta: „A Planck eddigi eredményei a galaktikus sugárköddel és a szén-monoxid eloszlással kapcsolatban friss rálátást biztosít galaxisunk egy-két érdekes folyamatára.”

A Planckot 2009-ben lőtték fel, hogy a kozmikus háttérsugárzást vizsgálja, azt a mindenütt jelen levő sugárzást, amiről úgy vélik, az univerzumot megszülő Nagy Bumm maradványa. 13,7 milliárd év telt el azóta, és a háttérsugárzás fátyolként borul a világegyetemre azóta is. Azért vizsgálják, mert reményeik szerint így kiderülhet, miből van az univerzum és mi szerkezetének eredete.

kép: a szén-monoxid eloszlás képe a február 13-án kiadott Planck fotón (felül) és lent, egy régebbi kutatás alapján készült képen

Viszont a kozmikus háttérsugárzás csak úgy érhető el, ha behatolunk az előtérben levő kibocsátások mögé – ebbe pedig beletartoznak a szén-monoxid felhők és a mikroh
ullámú rezgések, amiket megvizsgálnak és eltávolítanak a mérési végeredményekről.

Tauber szerint: „Hosszadalmas és nagyon finom munka eltávolítani az előtérben levő adatkészleteket – de olyan adatokkal lát el minket, amik új fényt vetnek a galaktikus és extragalaktikus asztonómia fontos kérdéseire egyaránt.”

A kozmikus háttérsugárzásról érkező első adatcsomagok 2013-ban várhatók a Planck missziótól.

forrás:
space.com

Az sf.blog beszámol arról, hogy a az amerikai űrkutatási hivatal elég nagy megszorítások elé néz, ha Obama elnök tervét átviszi a szenátusban. A NASA azonban nem adja fel szokását, miszerint a legfurcsább pillanatokban állnak elő grandiózus tervekkel (legalábbis akkor kommunikálják a nagy elképzeléseket). Először az űrsikló-program bezárása után vázolták elég futurisztikus elképzeléseiket a közeljövő új űreszközeiről, most pedig a büdzséjük komoly megvagdosásának idején egy új elképzelésről részleteket.