Szerző: galaktikaggadmin

  • Robert A. Heinlein – Kettős csillag

    A személyiségfejlődés talán az egyik legalapvetőbb eleme egy jól megírt regénynek, novellának – vagy bárminek, aminek története és szereplői vannak. Egy karakter a kezdettől a végkifejletig különböző utakat tesz meg, ezáltal jellemvonásai finomodnak, vagy éppen ellenkezőleg: durvább és elgyötörtebb lesz. Hány olyan művet tudnánk felsorolni, amiből hiányzott az élet? A főszereplő üres kérge, ami elrontotta az egész élményt? Biztos sok ilyen van, de a Kettős csillag nem tartozik közéjük.

    A Robert A. Heinlein név biztosan ismerősen csenghet egy igazi SF-rajongónak. Ha máshonnan nem is, de a  Csillagközi invázió – Starship Troopers című alapmű biztosan felelevenít néhány emléket. Heinlein igazi úttörője volt a science fiction írásnak, nem is hiába emlegetik egy lapon Asimovval és Clarke-kal. Korának sikeres írójaként igen megosztó véleményeket kapott politikai töltetű műveiért. Az egyik Hugo-díjas regényét, az 1955-ös Kettős csillagot végre magyarul is olvashatjuk, mely megmutatja nekünk, hogyan is kell szó szerint venni a karakterfejlődést.

    A történet középpontjában Lorenzo Smythe áll, ki éppen állástalan, ám elmondása szerint kifogástalan színész. Nagy Lorenzoként emlegeti magát, kivált szerénységének okán. A mű végig egyes szám első személyben íródik, így Lorenzo minden gondolatát átélheti az olvasó is.

    heinlein double star cover

    Hamarosan kiderül, hogy élete legnagyobb szerepét kell eljátszania, hiszen egy rendkívül híres és köztiszteletben álló politikus alteregója lesz, akit történetesen elraboltak. Lorenzo minden bizonnyal valóban érti a mesterségét, mert pillanatok alatt „átváltozik” a megtestesítendő Bonforte-tá. Heinlein zsenije itt érződik a legjobban: a mű elején vajmi keveset tudunk Lorenzo-ról, ugyan megemlíti gyerekkorát is, és néhány apróságot, de nem ismerjük őt részletesen. Mikor szerepet játszik, akkor pedig más szavakat használ, másképp jár, viselkedik. Szinte átüt a lapokon a két személy közti különbség, és árnyalatok. Belső monológjaiból összecsipegethetjük az információkat, így egyre kerekebb képet alkotva a színészről. De nem feltétlenül kell minden szavát elhinnünk – legalábbis nem mindig úgy, ahogyan azt ő mondja. Folyamatosan gondolkozik, és váltogatja nézőpontjait, ahogyan az események haladnak.

    Élete szerepén rengeteg múlhat: akár az egész Naprendszer sorsa is. Ugyanis az általa megalakított Bonforte hivatalos a marsiak befogadó ünnepségére, ahonnan a késés beláthatatlan következményekkel járhat. Az ő kultúrájuk az illemen alapul, s ha valaki megsérti azt, akár háborúba is kezdenének az egyébként békés lények.

    heinlein idézet

    Így hát trükkösnek kell lennie, hiszen nem elég saját párttagjait meggyőzni hitelességéről, hanem hirtelen meg kell tanulnia úgy Bonforte-nak lennie, hogy még ő maga is elhiggye. Ám, ha túl jól játszik, akkor bizony ő is az ellenség célkeresztjébe kerülhet.

    Komoly töltetű, mégis könnyed politikai regény a Kettős csillag. Rengeteg körmönfont és bújtatott utalást találhatunk az adott korra visszavezetve, csupán keresgélni kell. A sci-fi részek bravúrosan vannak megalkotva. Sok, mai mű is megirigyelhetné a kreativitást, amit e regény felhalmoz. Például Heinlein ír egy olyan hálózatról, amely összeköti a bolygókat, holdakat, ezzel könnyebb és gyorsabb kommunikációt létrehozva. Ismét kiemelném, hogy 1955-öt írunk, ahol a katonaságnál éppen megfogalmazódik az internet fogalma, de Heinlein már-már természetesként kezeli azt.

    Egészen a regény végéig tartogat új csavarokat a cselekmény. Ahogy Lorenzo jelleme fejlődik, úgy fejlődik a hozzáállása a történésekhez, úgy válik egyre komplikáltabbá minden körülötte. Az író bevezet minket a politika mélyebb bugyraiba, de ez sem lesz száraz, vagy tananyag-szerű. Lorenzo belső, humoros gondolatai könnyen emészthetővé teszik a parlamentáris monarchia és demokrácia legkuszább tényezőit is.

    Kettos_csillag_borito

    Összefoglalva a Kettős csillag egy intenzív, pörgős politikai science fiction, amit fogyaszthatóvá tesz a fordulatos cselekmény, a belső monológok, és a tökéletesen simuló párbeszédek. A kampánystáb többi tagja is összetett, kidolgozott, sok minden – nem feltétlen releváns – információt megtudunk egyes szereplőről, ezzel elmélyítve a róluk kialakított képünket. Lorenzo, mint kiderül, tényleg nem is olyan rossz színész, sőt élete szerepe kimondottan jól sikerül. Jellemvonásait ügyesen variálja Heinlein, Lorenzo véleménye éppen aképpen változik, melyik „énje” a domináns: az önző, de kemény nevelést kapott, és eltökélt, lecsúszott színész, vagy a kimért, minden szempontból hozzáértő, intelligens államférfi.

    A Kettős csillagot nyugodt szívvel ajánljuk minden SF kedvelőnek, de azok is megtalálják benne a kedves sorokat, akik kissé távol állnak a tudományos fantasztikum világától.

     

  • Beginning of a beautiful friendship: Sawyer és a tech-noir

    Még idén várható a híres és elismert kanadai SF szerző, Robert J. Sawyer különleges regénye, a Halál a vörös bolygón. Az új könyvben mindaz megtalálható, amiért szeretjük Sawyert: intelligens történetvezetés, remek ötletek és nagyon is eredeti, emberi karakterek, akikre biztosan fogunk emlékezni. A Halál a vörös bolygónban ráadásul Sawyert új oldaláról is megismerhetjük: hogyan képes különböző zsánerek megidézésére és vegyítésére.

    Sawyer 22. regénye a távoli jövőben játszódik egy marsi kupolavárosban, New Klondike-ban. A várost olyan emberek népesítik be, akik szerencsét próbálni jöttek a vörös bolygóra; ugyanis ritka és különleges lények sokat érő fosszíliáit lelni itt. Ilyen szerencsevadászokkal együtt érkezik Alex Lomax is, csak társaitól teljesen eltérő céllal: ő bűnesetekre vadászik. Amilyen ügyet csak tud, elvállal, azonban egy nem mindennapi esettel kerül szembe, mikor belép egy igazán gyönyörű hölgy, Cassandra Wilkins az irodájába. A detektívnek Mrs. Wilkins elveszett férjét kell megtalálnia. Ez egyszerű feladatnak is bizonyul, ameddig Lomax nem ás az ügy mélyére.

    robert-sawyer-2

    Akik ismerik Sawyer munkásságát, azoknak ismerős lehet a történet, hisz a Halál a vörös bolygón egyik kisregényből, az Identity Theftből (2008) nőtte ki magát önálló regénnyé. A kezdeti cselekmény nem különbözik a könyv változattól, azonban további 37 fejezettel lesz igazán teljes Lomax kalandja. Az író bevallása szerint az írás során az volt a legnehezebb, hogy egy 5-6 éve nem használt stílushoz kellett visszatérnie, egy a film noir-okat idéző hangot kellett megütnie. Ennek eléréséhez a noirok úgy nevezett irodalmi gyökereihez, Dashiell Hammetthez (A máltai sólyom) vagy Raymond Chandlerhez (Hosszú álom) fordult. Könyveikben ők teremtettétek meg a keménykrimi számos sztereotípiáját. A magányos detektív, a nagyon is rejtélyes bűnügy, és az erőszak és a szexualitás megjelenítése. Azonban Sawyer szerint ma már sokkal több kell egy jó detektívtörténethez:

    Egyre nehezebb mai környezetben játszódó, hagyományos detektívtörténetet elbeszélni. Mindenki ismeri a CSI-féle nyomozásokat. Szinte lehetetlen a gyilkos számára, hogy ne hagyjon ujjlenyomatot vagy DNS-t maga után. És mind a nyilvános, mind a privát szférát kamerák figyelik meg. Így szinte nem is marad elég tér – a Földön legalábbis – egy detektívregény számára.

    Szóval a mi világunk nem megfelelő egy jól működő krimihez, így jobb, ha egy másik korba helyezzük a cselekményt, ami lehet akár a múlt (például a Melchior-sorozat) vagy a jövő. Ezért engedi be Sawyer az SF világát a detektívregénybe: a szinte törvények nélkül működő, telepesekből álló marsi társadalom tökéletes helyszín bármilyen bűncselekményre. Sawyer azonban ennyivel nem elégszik meg. A környezet még futurisztikusabb és sci-fisebb lesz a transzfereknek köszönhetően. Ezek olyan android testek, amikbe bárki (főleg ha az a bárki rendelkezik kellő mennyiségű pénzzel) beletöltheti saját tudatát. Egy ilyen testnek rengeteg előnye van: az illető visszanyerheti régi, fiatalkori erejét, sebezhetetlenségre és halhatatlanságra tehet szert, és nem hagy maga után semmilyen nyomot, se DNS-t, se ujjlenyomatot. A legnagyobb előnye pedig az, hogy a testben tartózkodó személy kiléte teljesen rejtve marad a külvilág számára. Egy ilyen android testtel nagyon is vissza lehet élni és egy nyomozó dolgát is igencsak megnehezíti.

    covers_369927

    A Sawyeréhez hasonló történeteket futurista detektív noirnak, science fiction noir-nak, vagy röviden tech-noirnak nevezik, mivel két zsáner, a sci-fi és a krimi (pontosabban a film noir, azaz hollywoodi bűnügyi történet) jegyeit ötvözi. Amit Sawyer csinált az Identity Theftnél és a Halál a vörös bolygónál is, természetesen nem új az SF történetében. A nagy mesterek közül is többen is eljátszadoznak a két zsánerrel (pl. Isaac Asimov Gyilkosság az űrvárosban), de a film noirt jobban megidéző művek közt Philip K. Dick híres regényét, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? és a filmadaptációt, Ridley Scott Szárnyas fejvadászát (1982) szokták említeni.

    Sawyer kifejtette egy interjúban, hogy nem is annyira áll egymástól távol a krimi és a sci-fi, így nagyon is kézenfekvő a kettő egyesítése:

    A science fiction és a krimi is értékeli a racionális gondolatmenetet, és mindkettő elvárja az olvasótól, hogy olvasás közben összegyűjtse a nyomokat. A krimiben természetesen az a cél, hogy a látszólagos rejtély vagy bűntény megoldódjon. A science-fictionben mi, írók pedig ügyesen hintünk el információkat arról, hogy milyen is a történet egész világa. Nem állunk meg azért, hogy előadást tartsunk a politikai vagy az ökológiai helyzetről, viszont itt és ott utalunk erre meg arra. Szóval ugyanaz az olvasási technika kell egy science fictionhöz, mint egy krimihez.

    fotó: Bagi Gábor
    fotó: Bagi Gábor

    A két zsáner iránti rajongásával és alapos ismeretével bele is vágott az Identity Theft megírásába, mikor a Science Fiction Book Club felkérte Sawyert, hogy írjon egy sci-fi-krimi kisregényt készülődő antológiájukba, a Down these Dark Spacewaysbe (2005). A kisregény remek kritikai visszhangot kapott, még Hugora és Nebulára is jelölték.

    Ahogy korábban említettem már, a korai kisregény, és a későbbi végleges regény, Halál a Vörös bolygón a keménykrimiket (hardboiled) és a film noirok sajátos világát idézi meg. A történet főhőse, Alex Lomax tökéletesen beillik a noirok magányos magánnyomozóinak sorába. Lomax sokban hasonlít Hammett Sam Spade-jára vagy a Casablancában felbukkanó Rick Baline-ra. Elődeihez hasonlóan ő is kissé durva modorú, cinikus figura, de intelligens, találó megjegyzései vonzó karakterré teszik.

    Untitled-2

    Sawyer színes, szórakoztató detektívet alkotott Lomax személyében, aki a nyomozás mellett az olvasót is folyamatosan kísérgeti a könyvben; az ő szemén keresztül járjuk be New Klondike bűnös utcáit. Az egyes szám első személyű narráció, ami szintén nagyon jellemző a noirokra, átitatja a cselekményt is egyfajta cinikus és kritikus hangnemmel. A detektív sorain keresztül érezni lehet, hogy mennyire elítéli a körülötte lévő világot (pl a tökéletesség hajhászása, ami a transzfertesteken mutatkozik meg) és ő mennyire nem része ennek az egésznek.

    A noirokra jellemző még a visszatekintésekkel (flashbackekkel) megtűzdelt csavaros történet, ami a Halál a Vörös bolygóntól sem idegen. Elveszett napló, milliókat érő őskövület-lelőhely, kapzsiság, kegyetlen gyilkosságok: mindezek adják meg a regény izgalmas történetét. A cselekményt a hamisíthatatlan noir hangulat teszi igazán egyedivé, ami már a legelső fejezettől érezhető. A nyomozó ül üresen kongó irodájában és csendes magányában várja ügyfeleit. 9-kor be is toppan egy nő vékony, csinos transzfer testben, aki kétségbeesetten kutat segítség után. Ilyen jelenetet szinte bármelyik klasszikus noirban láthatunk, és a későbbiekben is felbukkannak további tipikus helyzetek.

    Sawyer regénye az említett technikákkal és még további más úton-módon idézi meg a klasszikus noirok világát, mindezt egy az alaszkai aranyláz idejét megelevenítő futurisztikus környezetben. Neonban úszó marsi kupolaváros, szövevényes bűnügy és egy nem teljesen fekete-fehér cinikus detektív: ezt kínálja a Halál a vörös bolygón. Sawyer rajongói biztosan élvezni fogják az új könyvet. Akik pedig most vennék először kezükbe az író művei közül bármelyiket is, azok nyugodtan nyúljanak új könyvéhez, hisz lehet, ez egy csodálatos barátság kezdete lesz.

  • Hamarosan indul a Térség sorozat

    Aki még idén nem találta meg az aktuális SF-sorozatot, amit nézhetne, akkor érdemes lesz odafigyelni a hamarosan debütáló The Expanse (A Térség) szériára.

    A Térség ciklus első kötete, a Leviatán ébredése című könyv 2011-ben jelent meg, azóta már hat rész is elhagyta a nyomdát. A hamar jött siker miatt a SyFy csatorna úgy gondolta, igazán jó ötlet lenne egy sorozatot indítani belőle. A készületek, és egy minimális hype után azonban az egész projekt mintha elhalt volna. Nem kaptunk trailert (csak egy ízelítőt, amivel nem igazán lettünk okosabbak), se képeket, de még nagyon infókkal se bombázták a nagyérdeműt. Idén januártól egészen májusig szó szerint semmit nem osztottak meg a kíváncsi érdeklődőkkel. Jogosan hihettük azt, hogy mégsem lesz semmi a sorozatból, el sem készül, és várhatjuk, amíg más megveszi a jogokat – ha megveszi.

    Szerencsére nem így történt, és július környékétől folyamatosan jöttek a posztok. Lassacskán kiderült, hogy mikor lesz a tervezett indítás, és sikerült egy épkézláb előzetest is megosztaniuk a San Diego Comic Conon.

    Hatalmas, mindent megrázó hype-ot nem kap még mindig, a The Expanse Facebook oldalon néha egy-egy képet, vagy újdonságot megosztanak, de alig lehet tudni valamit a sorozatról.

    expanse cast

    A történet vesézését meghagynám a premier utánra, de tömören megpróbálok egy képet adni magáról a Térségről.

    Ahogy egy űroperához illik, a jövőben járunk, valamikor a 2200-2300-as években. Az emberiség sikeresen kolonizálta a Naprendszert, s minden szerepet kapott bolygó, kisbolygó saját társadalommal, ökoszisztémával, gazdasági előnnyel, hátránnyal rendelkezik, ami nem kevés feszültséget generál a szereplők és a sztori szempontjából is a későbbiekben.

    A könyv hangulata igen sötét, már-már noir, és igyekszik a sci-fi határain belül realisztikus maradni: az űrutazáshoz idő kell, az embereket fizikailag megterhelik a különböző gyorsulások. A bolygókon más és más nehézkedés van, ebből kifolyólag külsőre is máshogy (minimális eltérések) néznek ki az emberek. A trailer alapján a szereplőválasztások is efféle megfontolások alapján lehettek, mondhatni egész jól eltalálták a főbb karaktereket. Nagy szerepet kap majd a politika, az erőfitogtatás, és más emberek kihasználása is. Emellett a fővonal igazán misztikus, mindig jelen van – még ha csak a háttérben is -, mégsem sejtjük mi fog történni legközelebb. A főbb szerepekben egy elhivatott nyomozó, illetve egy űrhajónyi legénység áll majd, akik szembenéznek a kívülről jövő fenyegetéssel és egy politikai acsarkodás közepébe is belecsöppennek.

    A sorozat írói között ott van a Vasember, és Az ember gyermeke írója is, ami persze után nem lehet nagy következtetéseket levonni, de reményeink szerint itt is odateszik magukat.

    Az IGN-nek adott interjúja során a sorozat egyik színésze, Cas Anvar elmondta, hogy a készítők igyekeznek elkerülni a CGI-t, és arra törekednek, hogy amit meg lehet oldani makettel, – vagy egyéb metódussal -, akkor azt használják. A speciális effektek kötelező elemei egy SF műnél, de amennyire tudják, redukálják azok számát.

    Első ránézésre, és az eddigi (kevés) infók alapján csillogó szemmel reménykedhetünk egy igazán ütős és egyedi SF műben, ami odaszögezi a nézőket a TV-k elé. A trailerekben és az IMDb forrásai szerint már az első részekben feltűnnek olyan szereplők, akik csak a második, vagy harmadik kötetben vesznek részt. Reméljük, ezzel nem zavarják majd össze az olvasókat és a nézőket.

    A sorozat november 23-án debütál a SyFy streamjén, december 14-én pedig a tévécsatornán.

  • Az Éhezők Viadala – a befejező film

    November 19-én kerül a magyar mozikba Az Éhezők Viadala sorozat negyedik filmje, A kiválasztott – befejező rész címmel. Megnéztük, és megpróbáljuk összefoglalni (spoilerek nélkül), hogy a film mitől számít szenzációsnak, illetve kik fognak csalódni benne.

    Mint sok esetben, most is csalódni fog az, aki mindent látni akar a könyvből. Nem mintha jelentős tartalmi eltérés lenne, hanem mert egyszerűen például egy karakter jellemének az érzékeltetésére kevesebb idő áll rendelkezésre a filmben. Ezzel együtt gondolatilag a könyvhöz hasonlóan mély, helyenként hangulatilag éppoly emelkedett, egész végig jól felépített és követhető.

    Ugyanakkor a gondolati mélység miatt pedig azok csalódhatnak, akik egyszerű, pörgős és akciódús filmre számítanak. Persze ebből a szempontból sem nevezném unalmasnak a cselekményt, de sokkal fontosabb, hogy ideológia és filozófia szempontjából annyira többrétegű és mély, hogy tanítani lehetne. Akinek nincs kedve gondolkodni film közben és után, vagy a valódi konfliktust a harcjelenetekben keresi, az sokat nem vesz észre a Kiválasztott valódi értékéből.

    Figyelem, cselekménydarabkák következnek!

    Az alaphelyzet ugye az, hogy a Kapitólium és a Második Körzet (ami a békeőröket, és a fegyvereket biztosítja a Kapitólium számára) hadban áll a többi körzettel. Anélkül hogy belemennék a tényleges részletekbe, a felvetődő kérdés az, hogy meddig lehet elmenni egy háborúban, hogy a cél szentesíti-e az eszközt? Katniss szerint a válasz nem, és e szerint is cselekszik, és demonstrálja, hogy a helyes ideológia, a helyzet teljes és megfelelő átlátása sokkal fontosabb, mint mondjuk a harcászati képességei.

    fire_is_catching_by_martinmurf-d4nxlpd

    Miután rávilágít, hogy nem lehet elvakultan lázadni, érdemes azt is megvizsgálnunk, hogy mi az a szerep, amit szánnak neki (a forradalom csinos pofija) és hogy ő ezt mennyire fogadja el. Elindul egy egység részeként jóval a frontvonal mögött, és bár a csapat korábbi győztesekből, a 13. képzett katonáiból, és a mentálisan kissé instabil, de azért jólelkű, és könnyedén motiválható Peeta-ból áll, a feladatuk gyakorlatilag az, hogy kisfilmeket készítsenek a lázadók lelkesítésének céljából. Persze nem teljesen veszélytelen vállalkozás, mivel a kapitólium játékmesterei aktívak, így gyakorlatilag olyan mintha még mindig viadal lenne, és az aréna Katnissel mozogna, de ez már neki hazai pálya, a nézők meg legalább nem unatkoznak.

    Minket talán kevésbé ér váratlanul, mint Alma Coin elnöknőt, de a poszátának saját terve van, és filmforgatás helyett Snow megölésén jár az agya. Egy valódi szabad akarattal rendelkező, kompetens női karakter pedig önmagában példaértékű, és ezért elgondolkodtató. Az önállósága és az ideológiai tisztánlátása együtt az, ami megvédi őt attól, hogy a bosszú elvakítsa, egész Panemet pedig attól, hogy valódi változás helyett a régi rendszer maradjon meg néhány dolog átcímkézése, és a régi hatalmi pozíciók betöltése után. Amiért a leginkább szerethető a karakter az az, ahogyan megszegi a játékszabályokat. De ezek a kihágások minden esetben jól megfontoltak és szükségesek. Katniss pedig azért csinálja őket, mert tisztában van vele: „Vannak sokkal rosszabb játékok.”

  • A Naprendszer legtávolabbi objektuma

    Csillagászoknak sikerült rábukkanni az eddig ismert legtávolabbi objektumra, ami még a mi naprendszerünkhöz tartozik. A Plutónál háromszor messzebb lévő égitest valószínűleg jégből áll.

    Nevet még nem kapott az új felfedezés, egyelőre a V774104 kategóriaszám szerint tartják számon. Az objektum 500-1000 kilométer nagyságú és több, mint 14 milliárd kilométerre kering a Naptól. Ez igencsak messze van, hiszen a Föld-Nap távolság „mindössze” 149 millió kilométer. A Pluto több, mint 5 milliárd kilométerre található Földünktől, és 9 évébe telt a New Horizons űrszondának, hogy elérje.

    A frissen felfedezett V774104 alakját nem tudják pontosan, sőt még a pályája is kérdéses. Az ehhez hasonló égitestek igen messzire el tudnak kerülni a Naptól, így azt sem lehet tudni, közeledik, vagy távolodik az objektum. Három hasonló égitestről tudunk még, amelyek ugyan közelebb vannak a Naphoz, mégis attól való távolodásuk elérheti a több milliárd kilométert is. Távolodás alatt ezen égitestek pályájának Naptól legmesszebb eső pontját értjük. A különböző, jobbára kisebb átmérőjű objektumok pályája kevésbé szabályos, úgynevezett nyújtott ellipszis alakú, így e kiszórt objektumok rendkívül messze kerülhetnek Napunktól keringésük során.

    Kutatások szerint a hasonló távoli objektumok eredetileg nem ilyen pályákkal rendelkeztek. Az egyik népszerű magyarázat szerint egy elhaladó bolygó okozhatott gravitációs zavart, ezzel módosítva a test pályáját. A másik elmélet pedig azt mondja, hogy a Nappal azonos molekulafelhőből alakult csillag „lopta el” a kisebb égitesteket, még 4,6 milliárd évvel ezelőtt.

  • Videojátékokból filmek: miért nem lettek sikeresek?

    Olyan korszakban élünk most, amelyben az eredetiség egyre ritkábban fordul elő. Cikkeinkben sokszor írtunk már a valamilyen formában adaptált filmekről, sorozatokról. A leggyakoribb az egyes könyveket át-és feldolgozó művek, gondoljunk csak a népszerű Trónok Harca sorozatra, vagy ha már kisképernyőnél tartunk, akkor az egyedileg átdolgozott Hannibal szériára, ami a harmadik évad után nem is kap folytatást. Persze a mozivászon sem menekülhetett, de kiemelném, hogy egy könyvből készült film nem mai dolog. Csupán mára felszaporodtak a számok. Ott vannak az egyértelmű kasszasikerek, mint amilyen a Harry Potter mind a hét+egy része volt, a Gyűrűk Ura, Hobbit-széria, s az ifjúsági regényből filmre vitt Éhezők viadala, mely befejező részét novembertől játszák a mozik (csak néhány példa a kismillió közül). Idén már láthattuk a Marsiból készült Mentőexpedíciót Matt Damon főszereplésével, de előfordulnak olyan filmek is, amelyekről nem is tudtuk, hogy már valaki papírra vetett – csak ha később utánanéztünk. Például én sokáig nem tudtam, hogy a Ben Affleck és Rosamund Pike thriller-drámája, a Holtodiglan előtte már regényként a könyvesboltok polcait nyomta. És belekezdhetnék véges végtelen felsorolásokba, de akkor sosem érhetnénk a cikk végére.

    books

    Van egy vékonyabb vonal az adaptációk soraiban, amelyek eddig alig sültek el jól, de a modern technika és az elkötelezett filmkészítő brigádok ezen változtatni akarnak. A videojátékok térhódítása elképesztő ütemben zajlik. Az eladások újabb és újabb rekordokat döntögetnek, ezzel sokszor egyenes arányban van a ráköltött dollármennyiség is. Példának okáért a 2013-es év talán leginkább várt játéka, a Grand Theft Auto szériájának ötödik része minden várakozást felülmúlt. A játék fejlesztése és marketingje összesen 265 millió (!) dollárba került, amit egyes filmes büdzsék sem engedhetnek meg maguknak. Ezzel szemben az eladások még hihetetlenebb számokat produkáltak. Az első 24 órában több, mint 11 millió példány kelt el, ami nagyjából 800 millió dolláros bevételt jelent. 2015 augusztusára, beleszámítva az új-generációs platformok és PC-s eladásokat is, nagyjából 54 millió darab kelt el a játékból. 2014-re már megvolt a 2 milliárd dolláros bevétel.

    Ez csak egy szemléltető példa volt arra, hogy a hollywood-i közegbe mostanra a játékok világából is meríteni kell, ha már adaptálásról esik szó. A GTA film megvalósítására még várni kell (ha lesz egyáltalán), azonban a fejlesztés körülményeiről készítenek egy dokumentumfilmet Daniel Radcliffe főszereplésével.

    Azonban készítettek már mozifilmeket, – nem is egyet – videojátékcímekből. Bár ne tették volna. Ha ezekkel az volt a céljuk, hogy népszerűsítsenek egyes programokat, akkor nagyot bukhattak (eladások terén és kritikák terén szintúgy), mert ez inkább elijesztette a közönséget. Jogosan merülhetett fel a kérdés: ha ilyen a film, milyen lehet a játék?

    A próbálkozások nagyjából egytől egyig kudarcba fulladtak, és hirtelen sosem tudtuk kit kell hibáztatni. A játékfejlesztőket? A marketingeseket? A film készítőit? A nézői elvárásokat? Valahol mindenki hibás, de egy játékból filmet kreálni kiváltképp nehéz dolog.

    pacman

    Talán nehezebb is lehet, mint könyvből. A könyv lapjain szereplő leírásokat, karaktereket, belső gondolatait hihetetlen nehéz úgy vászonra vinni, hogy az megfeleljen a nézőnek is – akinek már van egy gondosan felépített elképzelése az agyában. Kérdezhetnénk, akkor mi a nehéz egy játékadaptációban? Ott vannak a karakterek, csak le kell másolni őket. Azonban ez sem könnyű falat: az tény, hogy magunk előtt látjuk az adott szereplőt egy mások kezei által megalkotott pixelhalmazban, de egy valódi, húsvér színész egyes fantáziaszült kosztümben, helyzetben, közegben nagyon rosszul tud kinézni. El kell találni a mértékeket, miből mennyi kell: mennyi maradjon meg a játékhoz hasonlatos animált részekből, és hogyan adagolják az élőszereplős részeket. A technika sem feltétlenül állhatott a készítők szolgálatára, így végképp nehezen lehet maradandót alkotni. Egy kicsit talán mindig idegen marad egy ismert játék után annak moziváltozatát megnézni, bármennyire is legyen az sikeres.

    És van még egy, inkább pszichológiai folyamat. Egyes játékokban a főszereplő karakterével hosszú és sok órát eltöltünk. Betéve tudjuk egysoros monológjait, sőt még azonosulunk is velük. Szinte magunknak érezzük a karakter gondolatait, mozdulatait, stb. Szó szerint beleéljük magunkat az adott körülményekbe, eggyé válunk a szereplővel, kötődünk hozzá.

    Hogy példát is említsek, akkor a Perzsia hercegét (Prince of Persia) hoznám fel. Lényegében alig volt köze az egész filmnek ahhoz az élményhez, amit gyerekként átélhetett bármelyik játékos. Itt nem az első Prince of Persia-ra gondolok, még 1989-ből, hanem a 2003-as Sands Of Time-ra és az azt követő részekre, a Ubisoft gondozásában. Új játékélményt nyújtott, rengeteget kellett gondolkozni, és remek sztorival is dolgozott. Majd kiadták 2010-ben a Prince of Persia: Az idő homokja filmet, ami az IMDb-n méltatlan 6,6-os értékelést kapott. Azért tartom méltatlannak, mert sok az a pontszám; jóval kevesebbet érdemelne. Jake Gyllenhaal munkásságát csillogó szemmel követem, de ez a film nagyon nem találta el a hangulatot. Még egyszerű kalandfilmnek sem aratott sikert. Majd a játékot fejlesztő Ubisoft cég 2010-ben kiadta a Forgotten Sands alcímű PoP részt, ami már játékként sem állta meg igazán a helyét, és erősen hajazni szeretett volna a film hangulatára. És így fuccsolt be egy borzasztóan remek cím. Nem állítom, hogy a film volt minden jó elrontója, de nem volt előnyös a Prince of Persia jövőjét nézve, annyi biztos.

    Prince-of-Persia-movie-wallpaper-2

    Ám, hogy ne maradjunk pozitív példa nélkül, ott volt a japán KONAMI fejlesztésű Silent Hill feldolgozás 2006-ban. Néhány hibája ellenére egy igazán élvezhető film volt. Megvolt az az atmoszféra, amit az ember elvárt egy ilyen műtől. Ez már nem mondható el a második részről, a Silent Hill: Revelation-ről. Rossznak nem volt rossz, de mégis olyan üresen álltam fel, mikor vége lett, hogy másnapra már el is felejtettem, hogy valaha létezett.

    Szintén horror szcénában, szintén japán felmenőkkel rendelkező filmnél maradunk. Ez a Kaptár, vagyis a Resident Evil. Nem is tudom észben tartani mennyi epizóddal rendelkezik a Capcom-os horror, és hogy azok milyen kapcsolatban vannak egymással. 1996-tól egészen napjainkig érkeznek számozott és számozatlan játékok mindenféle platformra. 2002-ben viszont elkezdtek egy többrészes filmsorozatot is, ami, nos… nem futott be fényes karriert. Az első rész fergetegesre sikerült. Látványos volt, értelmes sztorival, a karakterekre sem akadt panasz, és hozzá kell tenni, akkoriban a zombi-kultusz nem volt olyan kifejlett, mint most. Manapság már velük kelünk, és velük alszunk. Millió játék, film, sorozat, könyv, bármi foglalkozik az élőhalott agyevőkkel, akik így vagy úgy váltak vérszomjas porhüvellyé. A Resident Evil a mintapéldája volt a jó akció-horrornak. Aztán jött a második rész, ahol már nem volt őszinte a mosolyunk, majd a harmadiktól teljesen elvesztettük a fonalat. Legutóbb 2012-ben jelent meg a Resident Evil: Retribution, amit bevallom, már meg sem néztem. 2017-re ígérik az új részt, The Final Chapter címmel, meglátjuk mi sül ki belőle.

    Most nem emlékezünk meg a szintén jól induló, majd teljesen ellaposodó Tomb Raider filmekről, vagy a borzasztóan röhejesre sikerült Hitman-ről (mindkettőről).

    resident evil

    Ugorjunk most az időben, egészen 2014-ig, mikor igazán felbőgtek a motorok. Több, mint egy évtizede gyártják a lassan unásig elcsépelt Halálos iramban (Fast & Furious) szériát, ami csupán annyi változtatást kap, hogy újak benne az autók. Tudom, iszonyatosan nagy rajongótábora van a sorozatnak, de nálam a Tokyo hajszánál kiégett a nagyon halálos iram. Ezzel szemben a videojáték piac meghatározó eleme a már 1994-től futó Need For Speed széria, ami szintén az évek során szomorú sorsra jutott. Nem tett jót az évenkénti új megjelenés, ami már a csömör felé hajtotta a lelkes játékosokat és a grafikai változásokon kívül semmi újjal nem kecsegtettek. Hogy miért hoztam fel e két címet egyszerre? Számos vita zajlik, zajlott arról, hogy melyik nyúlt melyiktől. Az NFS aranykorát nagyjából a Carbon című részig emlegetik, aminek hangulata, fő motívuma (kanyon-driftek) szinte teljesen megegyezik a Halálos Iramban: Tokyo-hajszáéval. Mindkettő 2006-ban jelent meg. Előtte pedig az Underground részek tuningélménye és éjszakai benzingőzös versenyei voltak hasonszőrűek a Halálos iramban első két részével.

    Örök kérdés marad, ki volt a ludas, de számomra mindig a Halálos iramban első három része volt az igazi Need For Speed moizélmény. Utána a filmsorozat átcsapott valamibe, amit már nem is próbálok megérteni. A fizikával, gravitációval dacoló versenyautók és sofőrjei mondvacsinált indokokkal „még utoljára volán mögé ülnek, és elkövetnek valami illegálisat a jobb cél érdekében”. A hetedik rész befejezése előtt a filmek főszereplője, Paul Walker tragikus autóbalesetben életét vesztette, így a mozi végére az öccsének arcára CGI-al vetítették rá a halott fivér arcát. Azóta Walkert folyamatosan magasztalják, és emlékéül készítik a soron következő, nyolcadik epizódot.

    Visszatérve a Need For Speed szériájához, 2014-ben elérkezettnek tartották, hogy elkészítsenek egy egész estés mozifilmet, ami a címet viseli. Hogy miért? Nem tudni. A sztori nem sokban különbözik egy átlagos Halálos iramban filmétől, talán csak az autók mások. Ezt sem mondanám kiváltképp rossz mozinak, de viselhette volna nyugodt szívvel a Halálos Iramban címet, nem volt semmi, amiért azt mondhattuk volna rá, hogy „ez igen, ez egy igazi Need For Speed élmény”.

    needforspeed1

    Végezetül említenék néhány sort az elkövetkező játék-adaptált filmekről, amiket már hatalmas várakozások öveznek, és reménykedni szeretnék én is, hogy sikerre viszik a címeket.

    Az egyik említésre méltó cím nem más, mint a világhírű stratégiai játékból online-szerepjátékká avanzsált Warcraft. Nem is tudom, talán nagyjából egy évtizede várunk egy ütős Warcraft filmre. A harmadik rész még stratégiai zsánerű volt, de az átvezető videók nagyon látványosak voltak. Akkor már megfogalmazódott a rajongókban, hogy kéne egy film, ami majd bemutatja Azeroth világát. Majd a World Of Warcraft térhódításával ez csak tovább fokozódott. Már mindenki rajongói-teóriákat gyártott, és pletykált boldog-boldogtalan, hogy érkezik a film. Azonban a pletykáknak vége, a forgatás már zajlik, 2016-ban láthatjuk is a mozikban, hogyan feszülnek egymásnak a Horda és az Alliance frakciók főbb karakterei. Nagyon várjuk, és nagyon erősen szurkolunk annak, hogy a Legendary valami igazán ütőset rakjon a nézők elé. A technika adott, a sztori adott, mi sülhet ki rosszul? (… sok minden)

    warcraft

    Szintén 2016 várományos mozija lesz a kanadai Ubisoft által dédelgetett Assassin’s Creed sorozatból készülő film. (Zárójelben jegyezném itt meg, hogy a Prince Of Persia is a Ubisoft nevéhez fűződik, szóval félve merek reménykedni.) A Ubi egy ideje valahogy nincs a topon. Játékait rettentő hibásan adják ki, hatalmas javításokkal igyekeznek foltozgatni az elő-elő bukkanó bugokat. Az sem segít rajtuk, hogy az ígéretes, és zseniális Assassin’s Creed széria évente ontja magából az új címeket. Az újítások mértéke minimális lett a kiadott részek növekedésével. A helyszín és a főkarakter változik, a sztori pedig sekélyessé válik az idő múlásával. A fejlődés elképesztő volt az első epizódtól a harmadik számozott folytatásig , mind játékmenet, mind történet szempontjából. Tökéletesen felépített jelen és korabeli időszálakkal, nem kevés kulturális, történelmi és vallási okítással teletűzdelt kalandjáték volt. Mostanra egy tripla A-s cím, ami fejlett grafikai élményt ígér, egyre nagyobb bejárható tereket, és remek cselekményt. Sajnos egy egyszerű játékos már nem igen tehet szert az újabb részekre, hiszen vagy egy új generációs konzol szükséges hozzá, vagy egy folyamatosan fejlesztést igénylő asztali gép, ami szintén nem olcsó mulatság.

    Assassins-Creed movie

    Ismét kanyarodjunk vissza a filmhez, aminek a főszerepét Michael Fassbender alakítja majd. Az elhamarkodott pletykákkal ellentétben nem a meglévő történetet dolgozzák fel, hanem egy teljesen új szereplő szemszögéből mutatják be az AC univerzumát. Egyelőre nem sokat lehet tudni, de a kiszivárgott forgatási képek ígéretesnek tűnnek. Azonban ez még korántsem garantálja a film sikerességét, de remélhetőleg a Ubisoft tanult eddigi hibáiból, és nem egy félkész, hibás terméket hoznak napvilágra, és kielégíthetik az egyébként hatalmas rajongótáboruk minden igényét egy izgalmas, és érdekes kalandfilmmel, aminek a főszereplője egy igazi orgyilkos lesz.

    És reméljük a film után nem készül egy Assassin’s Creed: The Movie – The Videogame játék, de ezt sajnos elképzelhetőnek tartom.

  • Az űrhajózás új korszaka

    Hamarosan már nem csak az SF körökben lesz téma a Mars emberi kolonizációjA. Na jó, attól azért egy kicsit még távol vagyunk, de nem sokára akár ember léphet a vörös bolygó felszínére.

    A NASA egy új rakétát készít, ami minden szempontból nagyobb és jobb lesz, mint elődei. A Space Launch System (SLS) képes lesz elhagyni a Föld körüli pályát, így távolabbi célok elérését tehetik lehetővé, immáron emberekkel a fedélzetén.

    A rakéta építéséhez hamarosan hozzá is fognak, hiszen nemrégiben ment át a szigorú tervezési felülvizsgálatok hadán – sikeresen.

    Bill Hill, a NASA egyik szóvivője így nyilatkozott:

    „ Az SLS tervei véglegesek, sikerült a rakétahajtóművek és gyorsítórakéták tesztjeinek első köre, és az első repüléshez szükséges nagyobb alkotórészek gyártását már elkezdték.”

    „ Eddig is voltak kihívások, ezután is lesznek, de a felülvizsgálat megerősíti, hogy jó úton járunk az első repülés felé, ami kiterjesztheti az állandó emberi jelenlétet a távolabbi űrbe. „

    Új korszak elé nézhet az űrhajózás, amennyiben a 98 méter magas és 70 tonna hasznos teher felemelésére alkalmas monstrum elindul a világegyetem mélyébe. Két gyorsítórakéta és négy R-25 rakétahajtómű emeli majd a magasba. Az üzemanyagot (folyékony hidrogén, oxigén) tartalmazó rész 61 méter magas és 8,5 méteres az átmérője.

    Ha minden rendben megy ezek után is, akkor 2017-re minden engedélyt megkaphatnak, s addigra az űrhajó is megépül. Végül 2018-ban megkezdődhet az új éra, mikor az SLS elhagyja a Föld légterét, és immáron emberekkel a fedélzetén felfedezheti univerzumunk rejtélyeit.

  • Megjelent a Darwinia

    Robert Charles Wilson (1953-), a Pörgés-trilógia szerzőjének egy újabb könyvét, a Darwiniát jelentette meg a Metropolis Media kiadó. A könyv már novembertől kapható a Galaktikaboltban.

    Akik olvastak már Wilsontól, tudják, hogy műveiben gyakran láthatunk két teljesen különböző világot: legtöbb esetben egy földit vagy Földhöz hasonlót, és egy jobb, vagy épp meglepő, teljesen idegen környezetet. A regényeiben a két különböző univerzum épp kapcsolatba léphet egymással, vagy épp párhuzamosan létezhet egymás mellett, a lakók össze is hasonlíthatják a világokat, de az is előfordulhat, hogy egyik valóság fenyegetheti a másikat.

    DSC00890

    Az egymással szembe állított világokat a lehető legkreatívabb formákban láthatjuk a regényeiben. Például A Hidden Place-ben (1986), Wilson első regényében, már felfedezhetőek a téma alapjai. A történet főhőse, Travis a segítségre szoruló Annán keresztül jut el egy gyönyörű univerzumba, Faerie-be. A hely természetesen sokkal vonzóbb, mint saját, 20-as évekbeli amerikai valósága. A Gypsiesben (1989) a másik, jobb világba Karen White jut el, aki képes ajtókat nyitni más dimenziókba. A Misztériumban (1994) a két világ képe egy kísérlet formájában jelenik meg: egy radioaktív kődarab és egy súlyos baleset révén egy amerikai kisváros, Two Rivers átkerül egy párhuzamos dimenzióba. A John W. Campbell emlékdíjas Kronolitokban (2001) a másik világ (a közeli jövő) a régiben jelenik meg (a jelenben). A főhős, Scott Warden thaiföldi nyaralása alatt egy a semmiből kiemelkedett kőoszlopon keresztül szerez tudomást a közelgő, új világról, amely háborút hoz magával. A Bázis – A Blind Lake-rejtély (2003) pedig egy nem közvetlen csatornán találkozik a két világ: egy minnesotai bázis tudósai fejlett berendezésükkel megfigyelik egy idegen bolygó minden történését. Viszont a technikai különbségek miatt nincs mód arra, hogy kommunikáljanak a másik világ lakóival, így csak csendben tanulmányozhatják őket.

    wilson-robert-charles-darwinie

    A most megjelent Darwinia (1998) is Wilson kedvenc témájára épül. A történet egy alternatív 20. századot tár elénk: 1912-ben egy megmagyarázhatatlan jelenség, a Csoda következtében Európa és Afrika egy része teljesen átváltozott. Egy új, furcsa, idegenszerű kontinens, Darwinia foglalta el az addig emberlakta területeket. Az új területek azonban nem sokáig maradnak érintetlenül: a vallási fundamentalisták hatalmába került Amerika kutatóexpedíciót küld az ismeretlen dzsungelbe. A felfedezőkhöz csatlakozik Guilford Law fényképész is, akit személyes élmények kötik Darwiniához: gyermekkorában szemtanúja volt a Csodának, s azóta álmok kísértik. Az expedíció remek alkalmat kínál számára, hogy megfejtse látomásait és közelebb kerüljön a megmagyarázhatatlanhoz.

    A Darwiniában több zsáner elemei is fellelhetőek. Az első 120 oldal olvasható fantasy és alternatív történelemként is, mindkettő teljesen indokolható. Az első oldalakon Guilforddal együtt élhetjük át a megmagyarázhatatlan Csoda pillanatait, a későbbiekben pedig elmerülhetünk a titokzatos Darwinia növény-és állatvilágában. Mindezt Wilson gazdag, igényes stílusú leírásain keresztül ismerhetjük meg, amivel Gene Wolfe mesteri írói stílusát közelíti, hangulatában pedig H. Rider Haggard és E. R. Burroughs műveit idézi meg.

    Alternatív történelem regényként is funkcionál a könyv, hiszen elég nyilvánvalóan eljátszik a „mi lett volna ha” gondolattal. Ami azonban különlegesebb, izgalmasabb darabbá teszi ebben a műfajban, az az, hogy Wilson megmagyarázza a miértet és azt is bemutatja, hogy az emberiség miként is reagálna egy olyan helyzetre, amit bemutat a könyvében, és továbbá ez miként hatna olyan történelmi eseményekre, mint például az Első Világháború.

    Hiába viseli magán a történet a fantasy és az alternatív történelem jegyeit, a Darwinia mégis ízig-vérig sci-fi, ami igazán az Első rész végén, egy teljesen meglepő csavar után érezhető. Wilson univerzuma ekkor tágul ki igazán és lép új szintre. Ebben a részben kapunk válaszokat miértjeinkre (Miért történt a Csoda?) és a hogyanokra.

    Darwinia

    Ennyi különböző irodalmi zsáner keveredésétől nem kell megijedni, Wilson remekül ellensúlyozza mindezt a regényben. Rengeteg, potenciális ötletet és problémát vet fel könyvében, s ezek mellett akcióban és izgalomban sem szenvedünk hiányt. A Darwinia amellett, hogy egy egyben szórakoztató és komoly olvasmány, egy érdekes darab Wilson munkásságában is. Mindaz megtalálható itt, amit később a Pörgés-trilógiában úgy szeretünk: elképesztő, apokaliptikus világok és az, hogy mennyi oldalról tudja bemutatni az emberiség erejét és kitartását, amivel az szinte bármit képes túlélni, legyen szó akár a Nap elsötétüléséről vagy egy idegen, betelepülő dzsungelről.

  • New Horizons – Egyre távolabb

    A New Horizons űrszonda lassan igazi űr-hírességé válik, hiszen rengeteg értékes információjának köszönhetően sokat beszél róla a sajtó és az érdeklődő közönség is. A Plutót elérve lehengerlő fotókat küldött vissza a Földre, és az információk áramlása még mindig bőven tart.

    Korábbi cikkünkben megemlítettük az űrjármű következő célpontját, ami a szép 2014MU69 névre hallgat. A szonda várhatóan 2019-re ér az aszteroidához: a Plutótól majdnem 1,6 milliárd kilométerre kering. Az égitest nagyjából 48 kilométer átmérőjű, és a Naprendszer külső határán található.

    A New Horizons már megtett majdnem 5 milliárd kilométert, és még mindig kiváló állapotban van, ezért is folytathatja útját, egészen 2026-ig hosszabbították küldetését.

    A fagyos határvidéken keringő MU69 nagyjából tízszer akkora méretű és ezerszer nagyobb tömegű, mint az átlagos üstökösök. A Plutónak azonban alig egy százalékát teszi ki.

    Alan Stern, a New Horizons kutatócsoportjának vezetője egy blog-bejegyzésben leírta:

    „Valószínűleg az új találkozó nem lesz olyan drámai, mint a Pluto feltérképezése volt, mégis rekord lehet belőle: ez lesz a legtávolabbi objektum, amit földi űrjármű megközelített.”

  • Soha nem álltunk ennyire készen az apokalipszisre

    November 10-én jelenik meg a Fallout 4, a Bethesda Softworks régóta várt játéka. Mivel korábban is elég gyakran adtak ki olyan játékokat a kezükből, amelyek jelentős hatást fejtenek ki minden gamer életére több műfajban is (Quake, Doom, Skyrim…), egyáltalán nem túlzás arra számítani, hogy a legújabb Fallout az év játéka lesz. Főleg ha visszatekintünk a korábbi részekre. A készítők (Todd Howard és csapata) ígéretei alapján sok újdonságra számíthatunk, de arra is törekednek, hogy megdobogtassák a hűséges veteránok szívét néhány jól ismert részlettel. Az alábbiakban igyekszem összefoglalni, hogy a Bethesda demokratikus csapatmunkája (szavazásokat tartottak, és folyamatosan megvitatták a legapróbb részleteket is) milyen változásokat eredményezett, és mi az, ami továbbra is a régi.

    A világ természetesen továbbra is teljesen nyitott és hatalmas. Ezen kívül lenyűgözően részletes is. Megnézhetjük akár a legyeket a falakon. A készítők 400 óra játékidő után is megkérdezik egymást néhány újdonságról, amivel találkoznak. Ezúttal azonban Boston az a város, amiben a legtöbb időt töltjük. Természetesen egy kis eltérés lesz az eredeti városhoz képest leromboltság és technológiai fejlettség szempontjából. A készítők véleménye alapján a város különösen alkalmas arra, hogy sokat lássunk belőle akár kevés idő alatt is, de a sokévnyi munkájuk biztosítja, hogy ha esetleg hónapokat töltünk a játékkal, akkor se unjuk meg. Főleg mivel mostantól lehetőségünk nyílik gyakorlatilag felépíteni egy saját települést. Mintha Minecraftoznánk, csak milliószor jobb grafikával… A készítők izgatottan várják, hogy a közösség mit kezd az új lehetőséggel. Ezen kívül néhány NPC viselkedésében komoly változást hozhat az az ötletük, hogy még egy ilyen posztapokaliptikus világban is vannak, akik elfogadják és feldolgozzák az eddig történteket, majd továbblépnek egy jobb jövő reményében. Persze ha nem tetszik a véleményük egyszerűen elsétálhatunk, mialatt beszélnek hozzánk, vagy lelőhetjük őket ha kedvünk tartja, mivel mostantól még párbeszéd közben is teljesen szabadok vagyunk.

    Ez talán megfelelő elégtételt biztosít azon kritikusok számára, akik szerint a Fallout világa csodás ugyan, de a benne élő karakterek és küldetések gyakran unalmasak. (A küldetések sablonszerűségével nem tudok egyetérteni, miután az egyik karakterem saját bőrén tesztelte a radioaktivitás hatásait egy mellékküldetés során a Fallout 3 ban.)

    Fallout4_2

    Eltérések a játék részleteiben:

    Kezdjük talán a karakter generálással, amivel (szinte) minden RPG rajongó képes órákat eltölteni. A Fallout 3 karaktergenerálási folyamata a legötletesebb, amit valaha láttam, és úgy gondolom ezt nem sikerült felülmúlni, viszont természetesen olyan részletesen alkothatjuk meg magunkat, ami illik a világhoz. Egyszerűen rávisszük az egeret bármelyik részletre, és már változtathatjuk is. Még kommentárt is kapunk hozzá a párunktól.

    Az egyik nagy újítás az, hogy a karakterünknek ezúttal hallható hangja lesz akár férfi akár nő, mivel a Bethesda felbérelt két profi szinkronszínészt erre a feladatra. Büszkék is a két nem közti eltérésekre egy-egy helyzetben.

    Társakról jut eszembe: lesz egy nagyon okos kutyánk, akinek mindenféle utasítást adhatunk a csavarkulcs visszahozásától kezdve az ellenségeink szétmarcangolásáig, a helyzettől függően. A kutyánk nem az egyetlen aminek a korábbi részekhez képest javul az intelligenciája ( a veteránok emlékezhetnek a Fallout 2-ből az első falu melletti vadászterületen található kutyusra, aki minden alkalommal belelépett a radioaktív tócsába, ha futottunk). A humanoid társak is megjegyzik, hogy bánunk velük, és bár ez konkrétan nem hangzott el, de talán ellenünk is fordulhatnak. Ezt alátámasztja az egyik új képesség, amit elsajátíthatunk szintlépéskor. Ez megakadályozza, hogy sebzést szenvedjünk el a társaktól.

    A képességrendszerről mindenképpen említést kell még tennem, mivel ez is egy lényeges változáson megy keresztül, bár a klasszikus alapokat megtartva. A karakterünk szokásos hét alaptulajdonsága meghatározza, hogy milyen képességeket tanulhatunk meg. Ez nem teljesen újdonság, maximum jobban látható a képességfa, mondhatná bárki, aki nem nézi a dolgot elég közelről. Viszont a Fallout 4-ben ha elsajátítunk egy képességet, annak különböző fokozatai lesznek, amelyek nem csak az erősséget változtatják, hanem teljesen új lehetőségeket biztosítanak számunkra. (Körülbelül 275 szintnyit.) Például egy idő után megtanulhatjuk lefegyverezni az ellenfeleinket. Vagy, mivel a teljes szabadság elve a karakter fejlesztésének estében is fennáll, ellenállóvá tehetjük magunkat az alkohol hatásaival szemben, vagy vonzóbbá az ellenkező neműek szemében. A választás mindig a miénk, csak vigyáznunk kell a következményekkel.