Címke: zombi

Pandemic filmkritika

Ki mondta, hogy nem lehet alacsony költségvetésből jó filmet készíteni? Ott van például a The Purge, vagy a Fűrész első része, de említhetném akár az első Mad Maxet, a Pi-t, vagy a Találmány című alkotást. Ezek mind-mind hollywoodi szemmel nézve borzasztóan kevés pénzből készültek el, és még ha szűkebb réteget is képviselnek, nem úgy, mint a több száz milliós blockbusterek, így is szép összegeket zsebeltek be. Tehát egy film értéke, mondanivalója nem a befektetett pénz függvénye.

Ebben a tudatban ültem le megnézni a Pandemic című alkotást is, amely április elsején jelent meg (ezért néhány pillanatra tréfának véltem a filmet, de mint kiderült, komolyan gondolták).

VIGYÁZAT! NYOMOKBAN SPOILERT TARTALMAZ!

Nehéz felvázolni egy cselekményvonalat, mert a rengeteg töltelék jelenetből kicsit nehézkes kihámozni az igazi történéseket, de azért megpróbálom. Dr. Laurel Chase (Rachel Nichols) egy négyfős csapat tagjaként küldetésre indul a biztonságos karanténból, hogy túlélőket keressen a teljesen tipikus zombivírus kitörése után. Majd kiderül, hogy ő nem is orvos, és csak a lányát próbálja megmenteni, de közben legalább mindenkit megölet maga körül. Nagyjából ennyi maga a sztori, de sokkal érdekesebb boncolgatni a Pandemicet, ha mindig kis szeleteket vágunk belőle.

Hogy mitől különleges a film? – tehetné fel a kérdést bárki. A válasz egyszerű: semmitől, csupán az egész Pandemic belsőnézetes, tehát a főszereplők szemszögéből láthatjuk a történéseket. Ezzel nem is lenne baj, hiszen éppen most adják a hazai mozik a Hardcore Henry című filmet, ami hasonló módon operál, de brutális adrenalin túladagolást ígérnek készítői.

Nagyon komplikált filmre vinni az FPS (First Person Shooter – „belsőnézetes lövölde”) érzést, és nehéz hitelt adni neki anélkül, hogy videojátékszerű legyen az egész mozgókép. Sajnos a Pandemic is inkább élőszereplős játék lett, mintsem film. El tudok képzelni egy beszélgetést, amiben egy új zombis játékot kellene fejleszteni egy cégnek, ám a büdzsé véges, így élőszereplős átvezetőkre van szükség:

– Főnök, mégsem készül el a mindent megváltoztató zombis játék.

– Kár, de már felvettünk egy csomó jelenetet Paul Guilfoyle-lal, és Mekhi Phiferrel, most mi legyen?

– Készítsünk egy egész filmet az átvezetőkből, és hajigáljunk egymásra értelmetlenül jeleneteket.

– Nyomás dolgozni!

Egy pillanatig sem lenne gond a Pandemic-kal, ha nem gondolná magát véresen komolynak. Ám sajnos állandóan megáll az egész film, hogy két teljesen nonszensz zombitámadás között lelkizzenek a szereplők, vagy mélység nélküli filozofálgatásokba kezdjenek, amikkel nem igazán lehet azonosulni. Például, mikor kiderül, hogy a főszereplő nem is orvos, csak hazudott, és egyetlen életben maradt társa nagy vonalakban eképpen vélekedik: Hazudtál, átvertél, becsaptál, megöletted az összes barátomat. De totál megértem, hát a gyerekedért tetted, aki valószínűleg már rég halott.

A motiváció nemes, a kivitelezés borzasztó. A The Walking Dead nem véletlenül annyira népszerű sorozat. És nem a zombik miatt, hanem a rengeteg olyan aktuális társadalmi kérdés miatt, amelyről mer beszélni, még ha csak bújtatottan is. Illetve a filozófiai kérdéseknek van értelmük, tartásuk és mondanivalójuk (legtöbbször).

A Pandemicban továbbá még a karakterek is roppant gyengék, sablonosak és megint csak: videojátékszerűek. Négyen (hangsúlyozom, négyen!) indulnak el megkeresni egy csomó potenciális túlélőt, vagy egyes fázisú fertőzöttet, , egy iskolabusszal. (Öt csoportba sorolják a vírus által megfertőzött embereket – az egyes fázisban lévők még gyógyíthatók, influenzaszerű tünetekkel és agyevésre való hajlammal vannak megáldva.) Van a sofőr, akit kreatívan Wheelernek (Kerekes) becéznek, de valójában tudjuk, hogy ő Theon Greyjoy (Alfie Allen), és a busz vezetéséhez ért. Hogy minél kevesebbet kelljen szerepeltetni, ezt sokszor a néző orra alá is dörgölik. Ő csak a volán mögött ül és ennyi… tud buszt vezetni! (A film vége felé azért akad neki egy kisebb szerep is.)

Van egy parancsnokféle, Denise (Missy Pyle), kinek szerepe tisztázatlan, csupán egy GPS-t szorongat végig. Illetőleg van egy rezidens fekete bőrű ex-rendőr (Mekhi Phifer), aki, nos, jól tud lőni, őt Gunnernek (Fegyveres) hívják. És nem utolsó sorban főszereplőnk, Laurel (a Continuumból ismert Rachel Nichols), akinek a felcser státuszt kellene betölteni, kevés sikerrel (tiszta Left 4 Dead, vagy bármely kooperatív túlélő horror).

Mondhatnánk akkor, hogy legalább jók az akciójelenetek. Hát… nem azok. Végig sötét van, közelharcra kevésszer kerül sor, azok sem látványosak. Össze-vissza lövöldözések előfordulnak, de komolytalanok. Ráadásul az FPS-nézet pont ezt a célt szolgálná, hogy „belülről” izgulhassunk, viszont a sötét miatt, és a kamera rángatásai miatt csak elvétve látjuk a shotgun csövét és az összeeső zombi-izéket. Az ötös szintű fertőzöttekben láttam kreativitást, abból a koncepcióból egy nagyon érdekes filmet össze lehetett volna hozni, de ezzel valamiért nem foglalkoztak igazán. Illetve volt egy kimondottan remek jelenet, mikor az iskola öltözőjében minimális parkour mozdulatokkal tarkítva gyűrték le az élőhalottak hordáját, ám a sötét miatt, és a folyamatos nézőpont cserélgetések miatt fogalmam sem volt, épp melyik szereplő mit csinál.

A film megpróbál érzelmeinkre hatni, de mivel nincs is igazán mondanivalója, így bőven elsiklunk az egész fölött, és azt szeretné, hogy a végén meghatódjunk, de nem fogunk. Sőt, én valamelyest örültem ennek a végnek, még ha nem is volt sok értelme.

Összegezve a Pandemic a tizenkettő egy tucat elvet próbálta megtörni egy belsőnézetes akció-horrorral, de ebből, igazából egyik sem sikerült. A színészek gyengén teljesítenek (pedig nem amatőrök), látványra semmi kiemelkedőt nem lehet mondani, a történet unalmas, a fordulatok kiszámíthatóak. Valamit azonban nagyon meg kell jegyeznie a filmnek: ami videojátékban jól mutat és működik, az egy mozifilmben szinte biztosan nem fog!

Aki mindenképp zombis filmet akar nézni, úgyis megnézi, de akinek már csömöre van tőlük, nem a Pandemic miatt lesz újra lázas rajongója az agyevő élőhalottaknak.

április 15, 2016
The Walking Dead – ilyen volt az évad első fele

Nincs rosszabb dolog egy sorozat nézésekor, mint azzal szembesülni hétről-hétre, hogy egy zseniálisnak ígérkező évad szép lassan középszerbe, vagy ami még rosszabb, unalommal tarkított kínlódásba fordul. A Walking Dead, legyen bármennyire is közönségkedvenc, nem egyszer megjárta már előbbit, utóbbira viszont a második évad óta nem volt példa…mostanáig.

Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

Pedig a fél-évad első fele valóban parádés lett, tele csupa olyan momentummal, amely miatt a széria kultusz-státuszba került mostanra. A nyitányról már beszéltem, a folytatás pedig legalább annyira izgalmas és fordulatos lett, mint a start. Alexandriában zajlik az élet, és a szétszéledt szereplők sem kártyázással töltik idejüket, a 8 rész alig ölel fel másfél napot, viszont minden epizód más karakterek szemszögéből mutatja az eseményeket, emiatt nem érződik a cselekmény idejének rövidsége, és persze feszültségből sincs hiány, hisz – kötelező jelleggel – mindenhol beüt a krach. A nyúlfarknyi idő, ráadásul annak többrétű bemutatása viszont kétélű, mert bár – legalábbis félidőig – pörög a széria, lényegi történet nemigen van. Miközben Rick és társai az első részben kiszabadult hordát igyekeznek minél előbb biztonságos távolságba csalni Alexandriától, addig a települést lerohanja a titokzatos, homlokukon W-t viselő tagokból álló barbáralakulat (nem találtam rájuk találóbb szót), egy kamionkürt megszólalása miatt pedig a horda fele az újdonsült otthon felé veszi az irányt, így Rick-ék is kénytelenek lesznek visszafordulni, hogy lássák mi a helyzet. Eközben a járkáló-sereg másik felével továbbra is játssza a „Kapj el, ha tudsz”-ot Daryl, Abraham és Sasha, de természetesen az ő szereplésük sem merül ki az autókázásban, erről később.

Alexandria ostroma a második részben parádésra sikeredett, és olyan hidegzuhanyként éri a nézőt húszpercnyi idill után, hogy még rész végén is az államat kerestem az írói/rendezői bravúr miatt. Az összecsapások izgalmasak, az ellenfél brutalitása még Walking Dead mércével is durva, a karakterek brillíroznak (kár, hogy később ez gyökeresen megváltozik). A látványra sem lehet panasz, az egyre növekvő nézettség egyre nagyobb büdzsét is jelent, jó látni, hogy ezt ki is használják. A harmadik epizód szintén a küzdelem időintervallumát öleli fel, viszont ezúttal a visszafelé indulók szemszögéből, Glenn, Michonne és Rick hazaútja pedig nemcsak körömrágósan izgalmas, de – és ez a fontosabb – olyan csontig hatoló drámát prezentál, melyre elégedetten azt mondhatom: igen, erről szól a Walking Dead. Nemcsak a fél-évad, de a sorozat egyik legjobb része is lett az „I’m sorry”, egy olyan húzással, amely könnyen a széria egyik legerősebb momentuma lehetett volna. Csak aztán nem lett. A negyedik részt sokan fillerként fogták fel, szerintem viszont egyenesen szükségszerű volt egy flashback epizód Morgan múltjáról, jellemváltozásának okáról, merthogy a „jelenben” nem sok időt kap, pedig körülbelül az egyetlen épkézláb régi/új szereplőt köszönthetjük benne. Nagyon jól építkező részben tárul fel annak oka, hogy miért lett a kimért gyilkosból az élet értékét hirdető, naivan optimista „lovag”, a sorozat pedig újfent bizonyította, hogy egy lassan folydogáló epizód is lehet izgalmas.

És akkor a fekete leves. A második négyes, különösen az utolsó két rész nemcsak unalmas és semmitmondó lett (mert ezt már – és ezért most egy rajongó se kövezzen meg – megszokhattuk a szériától), de egyenesen gyenge is. Az ötödik rész Alexandria képei ásítozást keltenek, annyira érdektelenek és antipatikusak a lakói, Maggie aggodalma Glenn iránt jogos, és Lauran Cohan játékának hála hiteles is, csak épp későn jön, amikor az ember már hajlamos azt nézegetni, hány perc van még hátra a stáblistáig.

A következő részben Daryl és Abraham/Sasha bonyodalmait nézhetjük végig, egyik sem túl érdekfeszítő (Abraham otthonteremtési ötletei egyenesen kínosak), de mindennek fejében a magányos motoros még egy olyan karakteridegen momentumot is kap, hogy egész egyszerűen nem hittem el, amit a monitoron láttam. Hiába kompenzálják később, hogy a férfi épp azzal a barbarizmussal áll egy csapat idegenhez, amelyet eddig mélységesen elítélt Rick-ben, a szálka azért ott marad a nézőben egy ilyen inkonzisztencia láttán.

Az utolsó előtti rész viszont tényleg felteszi az i-re a pontot, és ezt most a lehető legrosszabb értelemben mondom. Glenn életben maradása szánalmasan olcsó módon lett kivitelezve, az egy dolog, hogy operatőrileg remekül megoldották a dolgot a harmadik részben, de a néző teljes arculköpésének érzem, hogy – bár végülis evidens volt, túl sokáig húzták ahhoz, hogy ne legyen egyértelmű – egy lehetetlennek és végzetesnek tűnő szituációt végül ilyen nevetséges módon oldanak fel. Hiába szeretem Glenn karakterét, ennél még az is jobb lett volna, ha tényleg kiírják a sorozatból, így legalább egy megrázó karakterhalál is lett volna a fél-évadban, mert így csak „ágyútöltelék” karakterek hullottak a nyolc rész alatt. További probléma, hogy mind a hetedik, mind a nyolcadik részben olyan inkompetenssé és idegesítővé válnak a szereplők, hogy felfogni nem tudom, miért nem tűnt fel legalább egy embernek a stábban, hogy ez így nagyon nincs rendjén. Veterán túlélők esnek el a semmiben, három tölténnyel a tárban kezdeményeznek vadkacsavadászatot (Maggie teljesen értelmetlen bénázására gondolok most), teljes a káosz, pedig a többség megélt már egyet, s mást. Jessie két fia egész egyszerűen idegesítő, Eugene túlélési ösztöne annyira a nullához konvergál, hogy minden percben arra vártam, mikor falják fel végre a zseniális agyát (persze végül nem történt meg), Carol és Morgan konfliktusának végkicsengése pedig annyira közhelyes, hogy az én pofám égett az íróké helyett, miközben néztem az ominózus jelenetet.

Az egész befejezés két értékelhető momentuma, hogy volt a kezdő snitten egy jó kis szimbolika hangyákkal meg sütivel, plusz végre újra alkalmazták a zombibelsőséggel álcázás technikáját, nem is értem, eddig miért nem vetették be, sokat könnyíthettek volna az életükön a szereplők, bármennyire is undorító a dolog. Ja, és kapunk a végére egy jó kis zenés montázst, ami tényleg király dolog, csak épp édeskevés. A cliffhanger egyáltalán nem csigázza fel a nézőt a folytatást illetően, az új főgonoszt épphogy csak belengetik a hatodik részben, az utolsó képkockák miatt pedig aggódni is felesleges, fontos karaktert úgysem fognak kinyírni a készítők, pedig az lenne az igazán tökös húzás, ha a kutyaszorítóba került csapat közül egy főszereplő húzná a rövidebbet.

A kezdet alapján a legjobb fél-évad lehetett volna az idei a sorozat történetében, de a bravúr nem sikerült. Továbbra is tartom tehát azon álláspontomat, miszerint a Walking Dead egész egyszerűen nem érdemli meg azt az egyre növekvő imádatot, ami körülveszi. Ahhoz, hogy ez releváns legyen, egy sokkal átgondoltabb és polírozottabb koncepcióval kellene előállniuk a készítőknek, amely nem siklik ki félúton, és be mer vállalni olyan dolgokat, mint Glenn, vagy egy hasonlóan fajsúlyos karakter halála (pl. tavaly Beth kiiktatása is nagyot üthetett volna, ha nem teszik egyértelművé már előre). Hiába viszont a cikk negatív hangneme, azért a Walking Dead továbbra is egy remek, helyenként pedig egészen kiváló sorozat, csak épp vannak nála sokkal jobb szériák is. Februárban folytatás, a minőség pedig remélhetőleg inkább hasonlít majd a fél-évad első, mintsem második felére.

december 28, 2015
The Walking Dead 6. évad premierkritika

Volt mit helyrehoznia az AMC-nek legsikeresebb sorozatával kapcsolatban. A Walking Dead 5. évada, különösen annak második fele finoman szólva sem volt olyan erős, mint a valóban zseniális és újszerű 4. etap, a lezárás pedig minden jó momentuma ellenére is csalódás volt, ezt pedig csak azon elvakult rajongók nem vették észre, akik nem látták a fától az erdőt (itt most a 9.4-es imdb értékelésre gondolok, ami költői túlzásnak is vicc). Ezen a tendencián változtathattak volna a csatornánál a széria nemrég véget ért spin-offjával, de a Fear the Walking Dead is csak első ránézésre volt ígéretes, ahogy jöttek az újabb részek, úgy lett egyre világosabb, hogy kár volt felszállni a hype-vonatra. Rick Grimes kompániájára volt szükség ahhoz, hogy ismét helyreálljon a világ rendje: a premier legalább annyira volt grandiózus, mint amennyire ígéretes és jövőbemutató.

Annak ecsetelésétől most elegánsan eltekintenék, hogy a csatorna a gigászi zombitömeggel mennyire akart rákontrázni a Trónok Harca „Hardhome” epizódjának epikus csatajelenetére, de nem is ez a lényeg, a Walking Dead már az első snittel megadja azt, amit a spin-offnak kellett volna: tömeget. És ezt most nem idézőjelesen kell érteni a „First time again” járkálók ezreit vonultatja fel rögtön egy nagytotál keretein belül, és bár a CGI azért kilóg néha, a látvány így is leírhatatlan, főleg, hogy mostanság eléggé perifériára kerültek a címadó élőhalottak. Aztán, mikor épp körberajzolódna fejünk fölött a kérdőjel, hogy most mi is történik pontosan, az intro után flashback jelenet fogadja a nézőt. Két idősíkkal kezd tehát a Walking Dead, a múltbéli részeket pedig stílusosan fekete-fehér szűrővel látták el, á la Memento. A felesleges művészkedésbe már egyszer beletört a készítők bicskája, de itt most semmi baj nem volt a monokróm képkockákkal, már azon kívül, hogy amúgy teljességgel irreleváns megoldás a narratíva szempontjából, mert a lényeg színesben is átjött volna: az egyik szál maga a Rick által gondosan eltervezett akció (elcsalni az élőhalott tömeget Alexandria közeléből), a másik pedig ennek előkészülete (ki mit és mikor csinál).

Probléma viszont, hogy a két szál sebességben nagyon elüt egymástól, ettől pedig kissé ütemtelen lesz az epizód, nem zavaróan, de azért észrevehetően. A múltbéli szál reprezentálja, hogy az Alexandria falai közt élők mennyire nem voltak tisztában az őket körülvevő világgal (döbbenetük már-már hiteltelen volt, hisz azért csak tudták, hogy odakint minden, ami mozog, az agyukra pályázik). Hamar kiderül továbbá az is, hogy Deanna Monroe már csak titulusában a közösség irányítója, a valódi vezető Rick, aki múlt évadbeli tetteivel bizonyította, hogy a túléléshez az ő, valamit társai kompetenciája szükséges, pláne, hogy ilyen veszélyes fenyegetéssel kell szembenézniük. Ez a hierarchikus felfordulás persze zsörtölődésekhez vezet a kommunán belül, az ellenszenv hangadója Carter, aki látványosan próbálja szabotálni az új jövevények beilleszkedését (khm, hatalomátvételét), természetesen sikertelenül. Mint mondtam, a tervezgetős szál kimondottan lassú mederben folyik, de ettől még jó lett karakterizálás szempontjából, és tartalmaz egy nagyon fontos momentumot: a megbocsátást. Szinte az összes fajsúlyosabb nézeteltérés megoldásra kerül, Glenn képes túllépni azon, hogy Nicolas meg akarta ölni, Morgan elfogadja a tényt, hogy Rick személyisége drasztikus változásokon esett át legutóbbi találkozásuk óta, és Gabriel atyát sem akarják felkoncolni árulása miatt. Ami komoly negatívum, hogy bár az epizód több mint egy óra hosszúságúra nyúlik, sok fontos karakter így is alig kap pár percet a képernyőn, Carol, Maggie vagy épp Carl szinte csak statisztaként vannak jelen, pedig lett volna helyük, és talán a dinamikán is dobott volna plusz pár szereplő.

Maga az akció viszont parádés kivitelezésben elevenedik meg. A járkálók tömege az alig maroknyi túlélővel szemben félelmetes látvány, pláne, hogy maximum egy alumíniumlap választja el őket, néha még az sem. A terv kivitelezése, az akció koordinálása mind remekül érzékeltetik, hogy Ricknek kell vezetőnek lenni. Mint karakter ugyan – számomra legalábbis – eléggé antipatikus, de karizmája, és a részben betöltött szerepe újra bizonyítja: ő a sorozat valódi főszereplője, hiába van marginális helyzetben egy-egy epizód során, hiába érződik sokszor, hogy Daryl talán alkalmasabb vezér lenne, ő az, aki a kulcsmomentumokban dönt, és oldja fel, vagy épp indítja el a konfliktusokat. Már-már csalódást keltő, mikor a vérgőzös pillanatokat és feszült jeleneteket szinte percenként szakítják meg az unalmasabb flashbackek, de a narratív szerkezet miatt ezen könnyedén túl lehet lépni, a csúcspontot pedig már közjáték nélkül élvezhetjük, hogy aztán jöjjön a cliffhanger, melyre azért jó előre számítani lehet, így, bár gyomrosként senkit nem fog érni, rengeteg kérdést felvet a folytatást illetően.

És szívből remélem, hogy ezen kérdésekre izgalmas, a tavalyinál kevesebb időhúzással operáló részekben kapunk majd választ. A kezdés (és ez hál’ Istennek tendencia az idei évadoknál) ígéretes, nemcsak drámai és feszes, de az AMC végre újra meg merte mutatni, hogy látvány és „nagyság” terén sem kell szégyenkezniük, tudnak többet annál, minthogy sétáltassák a szereplőket a vadonban (na jó, végső soron most is ez történik, de sokkalta izgalmasabb kivitelben), és néha betereljenek a képkivágatba pár élőhalottat. Lehet ezt így is, mindössze akarni kell. Akarják hát a későbbiekben is.

október 21, 2015
Fear the Walking Dead évadkritika

Mikor először röppentek fel a pletykák egy esetleges Walking Dead spin-off-al kapcsolatban, egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: Minek? Egyrészt a popkultúra így is tobzódik már az élőhalottakban, másrészt én személy szerint 5 évad után is azt vallom, hogy a WD-t imádók milliói erősen túlértékelik a sorozatot. Remek széria, ez vitathatatlan, de ha egy kicsit a rózsaszín köd mögé kukkantunk, láthatjuk, hogy bizony minden remek évadra (első és negyedik) jut legalább egy gyenge vagy közepes (második, ötödik) etap is, ezt pedig egy ilyen kultusszal bíró sorozat nemigen engedhetné meg magának, azt meg pláne nem, hogy egy-egy szezon fele erdőben való céltalan bóklászással teljen, a költségek csökkentése miatt. Épp ezért örültem nagyon, mikor kiderült, hogy a mellékág azt az időintervallumot tárja elénk, amikor az utcán kóborló halottak látványa még nem volt evidens, és az eliminálásuk sem számított rutin elfoglaltságnak. A kezdetekhez repít vissza a Fear the Walking Dead, csak sajnos nem úgy, ahogy azt a legtöbb rajongó várta.

Pedig Los Angeles, mint helyszín akár tökéletes választás is lehetett volna, hisz mi reprezentálhatná hatásosabban az apokalipszist, mint annak a látványa, hogy egy többmilliós metropolisz kényszerül térdre a gyilkos kórság miatt. Nos, semmi, sajnos azonban ezzel a lehetőséggel egyáltalán nem éltek a készítők, de erről később. A történet középpontjában egy tanár, Travis Manawa (Cliff Curtis), valamint családja áll, pontosabban két családja, mert az ex-feleség is központi szerephez jut, fiával, Chris Manawa-val (Lorenzo James Henrie) együtt. A családi viszályokat hál’ Istennek nem erőlteti a széria, van ugyan némi zsörtölődés a két nő között, de épp csak annyi, hogy az ember ne érezze magát Barátok közt szituációban. Pedig az újdonsült barátnő, Madison Clark (Kim Dickens) két gyermeke nem épp mintapélda, Alicia (Alycia Debnam-Carey) ugyan csak hőzöngő tinikorszakát éli, a fiú, Nick (Frank Dillane) viszont keményen drogozik, ebből – értelemszerűen – lesznek gondok bőven. A pilot vele kezd, egy át-anyagozott este után delíriumos álmából felkelve arra eszmél, hogy a lány, akivel pár órája még bőszen szúrták a szert, most épp az ő húsára pályázik, holott már felkoncolt pár szerencsétlent.

A Fear – nagyon helyesen – nem foglalkozik az okokkal, hogy miért és mi miatt tört ki a járvány, egyből belecsap a lecsóba, és teszi ezt a lehető leghatásosabb módon. Az első két rész nagyon jól megfogja azt a hangulatot, amit az egész évadnak kellett volna. A pánikot, az ismeretlentől való félelmet, tehát a cím FEAR részét. Azt, ahogy a család (és úgy en bloc mindenki) ráeszmél a helyzet súlyosságára, ahogy a pánik kitör az utcákon, a rendvédelmi szervek tehetetlenségét, tehát egy jól működő rendszer teljes összeomlását. Az újraegyesült család, a fodrászüzletükben ideiglenes menedéket adó Salazar famíliával együtt elhatározza, hogy keletre, a sivatag felé veszik az irányt, mondván ott csak nem lehet ilyen rossz a helyzet. De előtte még visszamennek a házba pár dologért, hogy az évad addigi jól felépített íve pillanatok alatt hulljon szét…

A harmadik rész eléggé teátrálisra sikeredett befejezésében ugyanis megérkezik a katonaság, az évad második fele pedig konkrét rebootnak is betudható. Több mint egy hét telik el a milícia érkezése óta, Travisék lakónegyedét kordonnal zárják körbe, és látszólag mindent kézben tartanak. Nos, ekkor üti fel a fejét az időhúzás, a hiteltelenség, valamint a fókuszvesztettség, egyszóval minden, ami miatt csalódás lett a Fear the Walking Dead első évada. De csak sorjában!

Az, hogy a játékidő nagy része ebben az izolált, fertőzöttektől mentes térben játszódik egyet jelent azzal, hogy konkrétan alig találkozni zombival a maradék részekben. Pont az veszett tehát el a sorozatból, amiről szólnia kellett volna: miképp viszonyulnak a még életben maradottak a halál ezen új formájához, és hogyan szoknak hozzá fokozatosan az új világhoz, melyben ők prédák csupán. Ehelyett kapunk jó nagy adag tétlenséget, össze-vissza futkozást, a sztereotípiák miatt teljesen felesleges karakterizálást, és egy olyan katonaság-képet, melynek barbarizmusa konkrétan nagyobb veszélyt jelent az emberekre, mint a tényleges fenyegetés. Szerintem mindent elmondok azzal, hogy a pusztán hat részes évadba is sikerült filler epizódot csempészni, ez pedig még dupla hosszúság mellett is olcsó húzás lett volna. Amikor pedig a kamera végre elhagyja a biztonságos közeget, akkor jön csak az igazi szemöldökráncolás: Los Angeles teljességgel üres. A készítők le akarták nyomni a nézők torkán, hogy a mindenható katonáknak sikerült cirka két hét alatt úgy kiüríteni az angyalok városát, hogy még elvétve is csak ritkán látni egy-egy járkálót, hordákra pedig ne is számítson senki. Ilyen egész egyszerűen nincs, ha csak a fél állományt sikerül kiiktatni (és az esély erre is vajmi kevés lenne), akkor is élőholtak tömegének kellene az utakat rónia, persze apokaliptikus látvány, ahogy az újságot fújja a szél az üres utcán, csak épp senki nem veszi be. Szomorú látni, hogy az AMC az anyasorozat mellett itt is spórolni szeretne, pedig 17 milliós nézőszám fölötti nyitánnyal azért annyira nem kellene aggódniuk az anyagiak miatt.

Ami viszont a legnagyobb negatívum, hogy a Fear a „túl”-ok sorozata lett, a szó legrosszabb értelmében: Trevis, a családfő túl totoja (bár a maga inkompetenciájával is sokkal szimpatikusabb karakter, mint Rick Grimes az utóbbi évadokban), Madison, a feleség túl rideg, Salazar, a volt katona túl radikális, a katonaság pedig túl badass. Pofátlanul archetipizál a Fear the Walking Dead, ez pedig az alapszéria árnyalt jellemei után óriási csalódás. Valódi személyisége egyetlen karakternek van, de a kőgazdag Victor Strand (Colman Domingo) karakterét csak az utolsó két részbe tudták belesuvasztani, így ez sem vigasz a többiek sekélyességére.

Az évadzáró azért igyekszik helyrehozni a hibákat, de a lezárás így is inkább lett korrekt, mintsem kiemelkedő. Az eddig kispadon ülő élőhalottak százával özönlenek, láthatjuk, ahogy a fegyverek már kevesek lesznek a katasztrófa elhárításában, van ugyan pár hatásvadász és jó előre kiszámítható pillanat, de a nagyja még ezeknek is működik. A lezárás már-már igazi Walking Dead pillanatnak is betudható, ez csupán annak függvénye, hogy ki mennyire szimpatizál a karakterekkel. A látvány a helyén van, a városról készült nagytotálok betalálnak (de csak vizuális értelemben), a maszkmesterek is újfent remekelnek – bár tudásukat a kevés járkáló miatt annyira nem tudták megcsillogtatni -, a zene jól illik az egyes jelenetekhez, de a teljes hosszúságú intro-t nagyon hiányoltam. A színészekkel sincs különösebb gond, Frank Dillane játéka különösen tetszett, kár, hogy a végére nagyon mellőzték a képernyőről.

A baj itt pont a lényeggel van. Az ígéretes kezdet után a lehető legrosszabb irányba ment el a Fear the Walking Dead, egyáltalán nem arról szólt, amiről kellett volna, és ezt csak tovább rontotta a karakterek semlegessége, valamint a sok unalmas momentum is. Az AMC jelmondata („something more”) ezúttal nagyon nem érvényesült, Robert Kirkman és Dave Erickson még a házi feladatot sem végezte el maradéktalanul, nemhogy adott volna valamit pluszba. Nagy kár, mert a spin-off megfelelő fókusszal gond nélkül kiléphetett volna a Walking Dead árnyékából (pláne, hogy a tavalyi évaddal nem rakta túl magasra a lécet), de ez sajnos nem történt meg. Talán majd jövőre…

október 9, 2015
Rajtol a Walking Dead előzménysorozata

Augusztus 24-én startol az egyik legjobban várt új sorozat, a Fear the Walking Dead. Nagy sikerrel számolnak a készítők, ami érthető is: már a széria hivatalos előzetesére is rengetegen voltak kíváncsiak. A Fear the Walking Dead természetesen a népszerű Walking Dead spin-off sorozata lesz, és azt mutatja majd meg, hogy miként esett szét az egész emberi civilizáció.

A történet tehát időben az eredeti széria előtt játszódik, egész pontosan a zombiapokalipszis kirobbanásának előestéjén kezdődik. A sztori ezúttal egy olyan családra összpontosít majd, amelynek tagjai a veszélyt felismerve próbálnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Az történik ugyanis, hogy egy rejtélyes járvány üti fel a fejét, melyet kezdetben csak egy súlyos influenzának gondolnak. De persze tévednek és a dolgok kezdenek rosszra fordulni…

A főbb szerepekben Cliff Curtis és Kim Dickens látható. Előbbit a Die Hard 4.0-ból, vagy a Napfényből ismerheti a hazai közönség, míg Dickens-szel eddig inkább csak sorozatokban, mint például a Változó időkben és a Lostban lehetett találkozni, de azért feltűnt nagyjátékfilmekben, így a Holtodiglanban is.

A Walking Dead egyébként lassan a 6. évadát kezdi, népszerűségét pedig jól mutatja, hogy az 5. évad záró epizódra csak az Egyesült Államokban 16 millióan voltak kíváncsiak.

augusztus 22, 2015
A Pentagon felkészült a zombi invázióra

A legolvasottabb bejegyzésünk júniusban.
(tovább…)

július 11, 2014
A legkirályabb fegyverek zombik ellen

Készen állsz a zombi-apokalipszisre? Felkészültél a Z-világháborúra? Ellen tudnál állni az otthonod körül portyázó zombi hordáknak? Nem? Adunk egy pár hasznos tippet.

(tovább…)

május 2, 2014
Filmes Top Secret

Vannak filmek, amiket már ezerszer láttunk, mégsem tudunk róluk mindent. Milyen titkok rejlenek kedvenc alkotásaink mögött?

(tovább…)

január 14, 2014