Címke: űropera

Mert bátor lenni az új Star Wars film

Az ébredő erővel visszatért hozzánk a Star Wars, aminek két éve nagyon örültünk, viszont volt kellemetlen szájízünk is: a Star Wars nem mert új lenni. A tavalyi Zsivány Egyes adott némi bizakodásra való okot, hogy talán a készítők sem fognak a biztonsági játékra menni, és talán az új filmben, Az utolsó jedikben valami megtörik majd. Így lett.

Több Marvel mozihoz hasonlóan mintha utóbbi két Star Wars-filmben is egy-egy tematika köré építenék a történetet (ez volna a Disney keze?). Az ébredő erőben az új szereplők személyesen találkozhattak a dicső múlttal, a Zsivány Egyes az elfeledett hősök fontosságát mutatta be, Az utolsó jedik viszont valami újat mert lépni, mégha csak kisebb lépésekben tette.

Az ébredő erő a nosztalgiára fókuszált, igyekezett új hősei körül megteremteni azt a Star Wars mítoszt, amit „réges-régen” Az új remény adott, az új trilógia kontextusában pedig Reynek, Kylo Rennek, Finnek és a többieknek . Rian Johnson fogja az eredeti trilógiából ismert eseményeket, és lépésről lépésre megdönti azokat. Luke Skywalker nem hős, Leia Organa nem sértetlen, döntése megkérdőjelezhető, a jedi rend nem szent és erkölcsös lovagokból áll. A film legfontosabb kérdése következik az ideák lerombolásából, a „múlt eltörléséből”: Ha nincs miben vagy kiben hinnünk, akkor lehet-e még remélnünk?

A film több választ is hoz, amit nagyon okosan fiatal, útjukat kereső új hőseinken keresztül mutat be. Mind Rey, mind pedig Kylo Ren csalódtak az eddig mélyen tisztelt mítoszokban, elődeik személyében. A hőstettnek hitt cselekedetek megkérdőjeleződtek, és ezzel a fiatalok válaszúthoz érkeznek: higgyenek-e továbbra is a múlt megmaradt darabkáiban, elődeik döntéseit felülbírálva, vagy szakítsák el magukat a korábbi meséktől és maguk építsék fel jövőjüket? Ebben a zavaros világban egyáltalán hol van az ő helyük? Nehéz kérdések, még nézőként is. Az eredeti trilógia hőseire rakódott máz lehullott, tiszta jóságos szereplőkből erkölcsileg megkérdőjelezhető, szürke színű alakokat kaptunk. Ennek fényében ha Rey és Kylo döntéseit saját erkölcsi mértékük alapján nézzük, indokoltak és érthetőek lesznek. A jól ismert arcok új vonásokat kapnak, más szemszögből tekinthetünk rájuk. Ezzel Az ébredő erőben még súlytalannak tetsző, a nosztalgia keretei közé szorított szereplők végre megkapják igazi személyiségüket és fejlődési útjukat.

Az utolsó jedik két főhőse mindenképpen Rey és Kylo Ren, azonban jut érdemi idő több mellékszereplőre is. Egyik legérdekesebb Poe fejlődése, akinek szintén szembe kell néznie a múltbéli módszerek elavulásával. Élvezhető kalandot kap Finn és a mellé szegődő szerelőlány, Rose egy Las Vegast idéző kaszinó városban, és a lázadók is nagyobb figyelmet kapnak, továbbá látványos űrcsatákból sincs hiány.

A kép nem teljesen kerek, pár zavaró jelenet vagy esetlen mondat becsúszott a filmbe, és ki kell mondani, bizonyos pillanatokban nem mer még elég bátor lenni a film, de mindez Rian Johnson munkáján nagy csorbát nem ejt. Végre úgy érezni, izgalmas irányba halad az új trilógia, és ha teljesen leveti a Star Wars magáról a nosztalgiához való ragaszkodást, és ügyesen folytatja a most megkezdetteket, akkor egy szép zárást kapunk a IX. részben. Így legyen!

Értékelés: 8/10

december 13, 2017
5 képregényrajzoló-nő, akikre érdemes odafigyelni

A nők sokáig kisebbségnek számítottak a képregények világában, de ennek ellenére is jelentőset alkottak a műfajban. Legelsők között a 20. század elején alkotó Nell Brinkleyt érdemes említeni, aki habár saját képregényt nem rajzolt, de romantikus és bájos képi világa számos női rajzolót inspirált. A Little Lulu rajzolójától, Marjorie Henderson Buelltől kezdve a mainstreamben dolgozó hölgyeken át egészen a Japánban a piacot megreformáló női mangakákig számos olyan fontos nő nevét lehetne említeni, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy olyan gazdag műfaj legyen a képregény, mint amilyen ma. Napjainkban szerencsére egyre több női alkotót ismernek el, elég csak az idei Hugo-díjra gondolni, ahol Marjorie Liu és Takeda Sana képregénye, a Monstress lett az idei év legjobb képregénye, vagy arra, hogy illusztrátor kategóriában szintén nőket díjaztak (Hivatásos rajzoló kategóriában Julie Dillont, fan artban pedig Elizabeth Legettet).

A cikkben 5 ma is alkotó képregényest mutatnánk be, akikre érdemes odafigyelni. A válogatás nem törekszik teljességre, inkább személyes ízlést tükröz, mint szakmait, így kimaradhatnak olyan nevek, akik hasonló figyelmet érdemelnek, mint a bemutatott alkotók. Ezen művészek fontosságát sem vitatjuk el.

Fiona Staples
A kanadai művészt napjaink egyik legjobbjának tartják, és nem hiába. 2013 és 2015 között többször díjazták munkásságát Eisner (a legjobb képregénynek járó díj) és Harwey-díjakkal. Első megjelent képregénye a „Amphibious Nightmare” volt 2005-ben a 24-Hour Comic antológiában. 2006-tól több futó sorozatban is segédkezett, mint rajzoló vagy színező, de 2012-től saját képregényen is dolgozhatott. A fiatal hölgynek olyan képregényeket köszönhetünk, mint a North 40, a DV8: Gods and Monsters, a T. H. U. N. D. E. R. Agent, az Archio, és a mai napig futó Sagát. A Brian K. Vaughannal közösen készített űroperában egy földönkívüli házaspár, Alana és Marko útját követhetjük nyomom. A pár a galaxis mindkét oldalából őket kereső hatóságok elől menekülnek, hogy megóvják lányukat, Hazelt. Az eseményeket végig a szereplők számára láthatatlan felnőtt Hazel meséli el, miközben a történetekben csecsemő, majd gyerekként is aktív szereplő (sőt, konkrétan a legelső részben születik csak meg). A legelső szám 2012-ben jelent meg, ami azonnal népszerű lett. Később, a gyűjtői kiadás is hasonló sikert ért el, a The Walking Dead hasonló gyűjtői kiadását is megelőzte az eladási listákon. A siker Vaugh történetvezetésének és Staples egyedi és hihetetlen stílusának köszönhető. A Saga kapcsán a kritikusok kiemelték, hogy a rajzoló minden szinten megvalósítja azt, amit művészetileg lehetséges, a bonyolult szövésű történetet képes a legszebb módon életre hívni. Minden szereplő, elem és egyéb részlet tökéletesen beleillik az elképzelt univerzumba. A háttér részletesen kidolgozott, de nem lesz túl részlet gazdag sem, a fókusz mindig a szereplőkön van.

Emma Rios
Spanyol rajzoló, akit leginkább részlet gazdag, intenzív, már-már erőszakos, de egyben gyönyörű stílusáról lehet felismerni. Rios először magánkiadásban megjelent képregényekben tűnt fel, első amerikai debütálását a Hexed (2008) című thriller képregénynek köszönheti, amiben a Gonosz egy fiatal lány képében jön el. A zajos siker után Rios csatlakozott a Marvel Comicshoz, ahol Mark Waiddel együtt a Doctor Strange képregényen dolgoztak. A Marvel időszak alatt Rios rajzolt A csodálatos Pókemberhez, a Girl Comicshoz és a Runawayshez is. 2013-ban találkozott jelenlegi alkotótársával, Kelly Sue DeConickkal (képregényíró és szerkesztő, többek között hozzáfűződik több Captain Marvel rész és az Avengers Assemble). Először az Osborn minisorozatot hozták tető alá az Image Comics égisze alatt, majd 2014-ben pedig különös western-horror fantasyjüket, a Pretty Deadlyt. A Halál lányáról szóló történetben egyesül a Sandmant idéző mágikus realizmus és a Preacher kegyetlensége, amit Rios intenzív rajzai tesznek még izgalmasabbá. A sorozat jelenleg a 10. számnál tart, és két önálló kötetben is kiadták. 2014-ben több kategóriában is jelölték Eisnar-díjra, mint legjobb történet, borító és színezés.

Sana Takeda
A japán rajzoló nem járt külön művészeti iskolába, de mégis a legnagyobbak közé jutott. Gyerekként kedvenc képeinek (főleg mangák) újrarajzolásával kezdte elsajátítani a rajzolás alapjait, később ezek az élmények vitték a rajzolás a képregények felé. Először 20 évesen készített illusztrációkat hivatásszerűen egy játékcég számára, de nem volt megelégedve helyzetével. Ekkortájt kezdett képeket küldeni a Marvel Comicsnak. C. B. Cebulski hamar válaszolt Takeda leveleire és állást ajánlott neki. A Marvel igazi ugródeszka volt a japán rajzoló számára, hisz a képregénykiadó nagy sorozatai mellett (pl. Ms. Marvel, A csodálatos Pókember) több amerikai képregényben is részt vehetett rajzolóként. Többek között rajzolt az Aspennek és az Image Comicsnak is. A legnagyobb hatással Marjorie Liu volt rá, akivel először az X-23-ról szóló Marvel képregényen dolgoztak közösen. 2015-ben ismét összeálltak egy képregény erejéig, ez volt a Monstress című fantasy az Image-nél. A történet egy matriarchális, Ázsiát idéző társadalomban dúló faji alapú háborúba vezet minket. Ennek a közepébe csöppen a képregény főhőse, Maika Halfwolf, aki olyan szörnyűséget hordoz magában, amit még ő maga sem ért. A Monstress világa kicsit lassan bontakozik ki, de Liu és Takeda fontos kérdéseket tesznek fel a történeten keresztül az emberi természetről, gender témákról és a személyes traumákról. Az egész képregényt a gazdag, főleg digitális technikával való kidolgozás és a mangákat és art decót idéző stílus teszi igazi művészeti élménnyé a Monstresst. A képregény nagyon sikeres lett, idén Hugo-díjat is nyert, de jelölték Eisner-díjra és a Goodreads közönségszavazásán is a Graphic Novel kategóriában.

Becky Cloonan
Sok mindent ért el Cloonan, és nem érdemtelenül. Az amerikai rajzoló munkáit főleg a Tokyopopnál és a Vertigonál jelennek meg, 2012-ben ő lett az első nő, aki teljes Batman-fejezetet rajzolhatott, többször jelölték Eisner-díjra, 2015-ben pedig a minden idők legnagyobb női képregényrajzolói listán a 3. helyre őt szavazták be.
A szakma alapjait New Yorkban, a School of Visual Arts-on tanulta. Képregényes karrierjét miniképregényekkel kezdte. Ezek közül a legismertebbje a Demo lett, ami a szakmai áttörést is meghozta számára. A Wizard magazin megválasztotta a 2004-es év legjobb független képregényének, valamint 2 kategóriában Eisner-díjra jelölték. 2003 óta Cloonan Brian Woddal dolgozik együtt, közös projektjük a Channel Zero: Jennine One. Cloonan önálló képregényeket is készített, legelső az East Coast Rising volt 2006-ban, amit a szakma szintén nagyra értékelt. Jelenleg futó sorozatai közül a legismertebb a Gotham Academy, a Killjoys és a Harper Designnál megjelent Dracula graphic novelje. Ezek mellett a miniképregényekkel sem hagyott fel. 2011-ben adta ki a The Wolvest, ami egy középkorban játszódó gyönyörű, de tragikus történetet mesél el. A kritikusok szerint habár a képregény csak 20 oldalas, mégis a legerősebb történetet mondja el. A következő mini egy 2013-ban megjelent képregénye, a Mire volt, ami már díjat is érdemelt: a legjobb egyfejezetes képregény kategóriában kapott Einer-díjat. 2014-ben a harmadik miniképregény, a Demeter szintén díjat nyert, mégpedig a British Fantasy-díjat a Legjobb képregény kategóriájában. A három mini azóta gyűjteményes kötetben is megjelent By Chance or Providence címen.

Tula Lotay
Lisa Wood, ismertebb nevén Tula Lotay angol képregényrajzoló, akit leginkább az Image-nél megjelenő Supreme: Blue Roses képregény kapcsán lehet ismerni.
Lotay örökbefogadott gyermekként nevelkedett, továbbá diszlexiával is küzdött. Utóbbi nagyban befolyásolta karrierjét, ugyanis egyetemi évei után 2007-ben megalapított a Thought Bubble Festivalt, ahol az alkotók képregényeket promótálhatnak a szélesebb közönség számára. Itt Lotay kiemelten foglalkozik olyan képregényekkel, amelyek olyan gyerekek számára is könnyen olvashatóak, akik őhozzá hasonlóan diszlexiával vagy olvasási nehézségekkel küzdenek. Karitatív tevékenység mellett aktívan részt vett a képregényes közösség kulturális életében, 2013-ig tagja volt a British Comic Award zsűrijének. Innen aztán kilépett, hogy teljesen képregényrajzolói karrierjének tudja magát szentelni. Első munkája, mint rajzoló az American Vampire volt, továbbá az Elephantmen 54-es fejezetéhez készített borítót, amivel a szélesebb közönséghez is eljutott. A későbbiekben nagyobb szabású projektekben is részt vett, mint a The Wicked + The Divine vagy a Red Sonja. Eddigi karrierje során rajzolt a Vertigonak (Bodies) és az Image Comicsnak. Utóbbi kiadónál Warren Ellissel (bestseller képregényíró) dolgoznak a már hosszú életűnek számító, Rob Liefild által életre hívott Supreme nevű szuperhős egy Blue Rose című történetén. A képregény egyfajta reinstallása a Supreme köré épített univerzumnak, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ellis és Lotay 2015-ben egy újabb közös projektet jelentettek be, a Heartlesst, aminek a megjelenését 2017-re ígérték. Az év első felében még nem volt hír a készülő képregényről, de még bármi történhet.

augusztus 13, 2017
Gyönyörű posztereket kapott az új Star Wars film

Zajlik a D23 és számtalan érdekes infó, videó és kép jön várva várt filmjeinkhez. Star Wars fronton főleg Az utolsó jedikhez jönnek a kíváncsiságunkat felcsigázó, a hype-t fokozó anyagok. Tegnap este egy „kulisszák mögött”-videót osztottak meg a nagyérdeművel, ma pedig gyönyörű karakterposzterekkel kápráztatták el a rajongókat. Az esztétikán túl érdemes a színválasztásra is figyelni. A posztereken szereplő karakterek, Leia, Rey, Luke, Finn, Kylo Renn és Poe Dameron vörös köpenyt vagy ruhát viselnek, ami valószínűleg a film sötétebb hangvételét jelzi előre.

Az új Star Wars filmet december 15-től láthatjuk a mozikban.

július 16, 2017
Író, zenész, történész – Lloyd Biggle Jr.

Sci-fi és bűnügyi történetei nagy népszerűségnek örvendtek, nemzetközi hírnevet szerzett magának, rajongott a Viktoriánus kori Angliáért, továbbá az elsők között vitt zenei elemeket a zsánerbe. Mindez elmondható Lloyd Biggle Jr. amerikai íróról, akivel a Galaktika 327 és 328-as szám XL kiadásában ismerkedhettek meg. Júliusban A nagy mű című című szatírikus regényének befejező részét, továbbá egy új novellát, a „Műsorváltozás”-t olvashatják tőle.

Lloyd Biggle Jr. (1923-2002) írói és más tevékenységeit tekintve is sokoldalú személyiség. Szolgált a II. világháborúban, azonban egy komoly sérülés következtében leszerelt. A háborúban eltöltött idő után befejezte tanulmányait a Michigani egyetemen (muzeológus lett), később pedig ott tanított, emellett pedig zene terén is bámulatos ismeretanyaggal rendelkezett. 1955-ben kezdett írni, az All the Colors of Darkness (1963) megjelenése után pedig csak az írásnak szentelte magát.

Széles érdeklődési köre műveiben is megmutatkozik. Nagy rajongója volt a késő viktoriánus kori és a kora Edward kori történeteknek, így több, az akkori szórakoztató irodalom ihlette novellát írt különböző magazinok számára. Megírta saját Sherlock Holmes „fan fictionjeit” Edward Porter James asszisztens szemszögéből, aki a Holmest segítő árvákon keresztül kerül kapcsolatba a detektívvel, az Alfred Hitchock’s Mystery Magazine-jában pedig Lady Sara Varnley viktoriánus kori nyomozónő kalandjait publikálta. Leghíresebb történetsorozata azonban az Ellery Queen’s Mystery Magazine-ban megjelenő a Grandfather Rastin volt.

Az igazi népszerűséget azonban nem történelmi korokban játszódó írásaival, hanem űroperáival vívta ki. Első regényében, The Angry Espersben (1959) egy földi ember a Psi hatalom által uralt idegen bolygóra kerül, ahol összetűzésbe kerül a helyiekkel, így kerülve izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba. Külön kötetként 1961-ben jelent meg, ’62-ben pedig külön figyelmet kapott a Hugo Awardon. A kritikusok igazi elismerést egy másik sorozatával, Cultural Survey-vel érte el. A kétrészes történet második részét, a The World Menderst (1971), amelyben Biggle egy régi mondást, a „pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve” jár körbe, Locus-díjra jelölték. Későbbi űroperái közül a legszerteágazóbb a Jan Darzek-sorozat (1963-1979), amiben egy 20. század végi magánnyomozó az anyagátvitelnek köszönhetően földönkívüliekhez köthető bűncselekmények után nyomoz és megakadályozza az anyagátalakító szabotálását.

Az űrkalandok mellett komolyabbnak számító témák is foglalkoztatták Biggle-t, mint az imperializmus hatása a jövőben (The World Menders, A nagy mű), mai napig népszerű tematika, az időutazás (The Chronicle Mission), erkölcsi problémák (The World Menders), vagy csak a művészi, esztétikus dolgok (A Galaxy of Strangers), azonban ezeket is a tőle megszokott szórakoztató, sokszor ironizáló stílusban mutatta be. Kiemelkedő példa erre a Galaktika XL-ben is olvasható regénye, A nagy mű. A történet először 1961-ben, novella formájában jelent meg az Analogban, de Biggle úgy döntött, regénnyé bővíti. Az új változatot 1974-ben adta ki a Doubleday kiadó. A könyv főhőse egy Cerne Obrien nevű űrutazó, aki utazása során igen ritka retron kristályokra bukkan, de mielőtt jó pénzért túladhatna rajtuk, lezuhan egy idegen, de idillikusnak tűnő bolygón. Szerencséjére könnyedén beilleszkedik a helyiek világába, és Obrien végre békés életet élhet – legalábbis ezt hitte. Egy nap befektetők hada érkezik a bolygóra, hogy azt üdülő övezetté alakítsák, ezzel kiszorítva a helyieket otthonukból. Obrien agg kora ellenére sem nézheti tétlenül a földiek tevékenységét.

Az írás mellett Biggle sokat tett a science fiction terjesztésért és a zsáner történelmének ápolásában. Az SFWA indulásától fogva tagja volt a szervezetnek, titkárként is dolgozott náluk. 1970-ben megalapította a Science Fiction Oral History Association-t, amit haláláig vezetett. A vagy kéttucatnyi publikált könyv és novella mellett számos esszével és cikkel is gazdagította a zsánert, szerkesztőként pedig összeálította a Nebula Award Stories Seven válogatást 1972-be. Szinte halála pillanatáig írt, egyszer meg is jegyezte, hogy gyorsabban ír annál, minthogy a magazinok meg tudnák jelentetni az írásait.

Lloyd Biggle Jr. regényei és novellái megkapó ötletekkel és olyan témákkal vannak tele, amelyek még a mai olvasók számára is izgalmasak lehetnek. Biggle célja azonban nem feltétlen a tanítás vagy az emberiség figyelmeztetése volt, sokkal inkább a szórakoztatás, lehetőséget adni az embereknek a valóságból való kikapcsolásra.

A nyitóképen Scott Listfield festményéből látható egy részlet.

július 13, 2017
Ha hiányoznak a Galaxis őrzői: 4 űroperát ajánlunk

Lassan egy hónapja mutatták be A galaxis őrzői vol 2-t – amiről a Galaktika online felületén és a Galaktika TV-n is beszámoltunk -, jönnek az olyan új premierek, mint a Wonder Woman, vagy az Orphan Black 5. évada, júliusban pedig a Pókember: Homecoming. Hiába a sok újdonság, néha jó visszatérni vagy csak hosszabb időt eltölteni egy kedvenc világban, de minimum felidézni annak hangulatát. A Portalist ajánlója alapján összeszedtünk 4 űroperát, amelyekkel kicsit visszatérhettek a Galaxis őrzői akció dús, őrült, de szerethető világába.

A galaxis őrzői – a képregény

A film utáni űrt evidens, hogy az alapjául szolgáló képregénnyel lehet legjobban betölteni. A galaxis őrzői először 1969-ben jelentek meg a Marvel Super-Heroes #18-ban – ennek Arnold Drake (író) és Gene Colan (grafika) voltak az alkotói. Azonban ez a csapat nem azonos a filmből ismerttel: a 31. századi alternatív idővonalból származó alakulat tagjai Major Vance Astro/Major Victory, Martinex T’Naga, Charlie-27, és Yondu Udonta. ’69 után számos más történetben is feltűntek az őrzők, de a önnálló sorozatukra a 90-es évekig várni kellett. Ez 62 számot ért meg, továbbá egy Galactic Guardians című spin-off is készült velük 1994-ben. A „brandet” 2008-ban élesztette fel Dan Abnett és Andy Lanning. Az új csapat azonban csak részben az ő érdemük Peter Quill, Gamora, Drax, Mordály, Groot, és még sokan mások először az Annihilation: Conquest crossover történetben jelentek meg, őket korábban más írók találták ki, Abnették pedig belőlük rakták össze a Galaxis őrzőinek új csapatát. Azóta kisebb megszakításokkal (pl. 2010-ben a 25. számnál leállították az újrainduló sorozatot), de folytatódnak az Őrzők kalandjai. Aki szeretne mélyebben elmerülni a Marvel ezen idővonalában, vagy más megközelítésben látni Star-Lordékat, annak erősen ajánljuk a képregényeket.

Dennis E. Taylor: MI, Bob

Habár az előrendelhető könyvünkben, a MI, Bob-ban nincsen galaxist védőt szupercsapat (legalábbis nem a hagyományos értelembe véve), de hangulatában nagyon közel áll A galaxis őrzőihez. A főhős, Bob elég peches körülmények között válik felelősségteljes hőssé: eladja a szoftvercégét, hogy nyugodtan élje világát, de azért köt egy biztosítást, miszerint halála esetén hibernálják, és majd felkeltik a „szép új világban”. A terv működött, csak nem úgy, ahogy arra Bob számított: idő előtt elütötte egy autó, majd egy diktatúrában ébredt, ahol őbelőle csináltak egy hardvert, és a többi állam kiiktatására kényszerítik. A most már MI-ként működő férfira hárult feladatot szerencsére nem tudja végrehajtani a Földet fenyegető katasztrófák végett. Így Bob, személyiségének többi másolatával, a Bobokkal együtt új küldetésbe kezd: megmenteni az emberiség maradékát és új, lakható bolygót találni számukra. A mentőalakulatok szervezése és az új galaxisok feltérképezése során Bobék Quillékhez hasonlóan lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandokat élnek át, és zűrösebbnél zűrösebb ügyekbe bonyolódnak. Azonban semmi pánik, ha az embernek (bocsánat, a MI-nek) van humorérzéke, és mindenre egy pop-kulturális utalása.

Joe Haldeman és Jack C. Haldeman II: There is No Darkness

Az Örök háború szerzője, Joe Haldeman testvérével, Jack C. Haldemannal közösen írt regénye, a There is No Darkness egy humoros szórakozás lehet minden sci-fi rajongó számára. A kritikusok egy „coming-of-age”, azaz egy felnőtté válásról szóló könyvként tartják számon. A történet főhőse Springworld lakója, Carl Bok, aki egy visszautasíthatatlan ajánlatot kap: ösztöndíjat nyer a Starschool utazóiskolába. Az intézményen keresztül 16 gyarmatbolygót járhat be, köztük a Földet is. Bok és társai elég kicsapongó életet folytatnak, azonban ennek ára van. Főhősünk a Földön pénzszűkébe kerül, azonnali megoldásra van szüksége. Erős fizikumának köszönhetően harcosként tud érvényesülni és megkeresni a napi betevőt. Azonban mások szórakoztatása sem bizonyul teljesen biztonságos munkának: a háttérben ismeretlen űrlények készülődnek. A humoros szituációk, a Haldemanék által megálmodott világok bejárása mellett a coming-of-age téma miatt is érdekes lehet a könyv a Guardians of the Galaxy rajongóinak. Quillékhez hasonlóan Carl Boknak is meg kell tanulnia túljutni saját büszkeségén, és rájönnie, hogy a bajban vannak társai, akikre nyugodtan támaszkodhat.

Dave Duncan: Pock’s World

A Portalist szerint az itthon is ismert Dave Duncannek (Az aranyszín lánc, A tűzföldek ura) is akad olyan regénye, ami emlékeztet A galaxis őrzőire: Pock’s World. A 2010-ben megjelent regény középpontjában egy gyanús ügy áll: az emberlakta Pock’s Worldön idegen fertőzést észleltek. Ennek kivizsgálására 5 embert küldenek a bolygóra: szentéletű, de könyörtelen André atyát, a botrányéhes riportert, Ratty Turnsole-t, Athena Fimble ambiciózus politikust, a manipulatív bürokratát, Millie Backetet, és Linn Lazuline nem a tisztességéről híres milliárdost. A galaxis őrzőihez hasonlóan kapunk egy csapat antihőst, akiknek valahogy felül kell kerekedniük önmagukon, és megoldani az eléjük háruló problémákat. Leginkább azoknak ajánljuk a Pock’s World-öt, akik inkább a karakterközpontú történeteket részesítik előnyben, vagy a második etap Galaxis őrzőit pont a karakterek bemutatása, konfliktusainak kibontása miatt szerette.

A Portalist ajánlóját és a teljes ajánlót itt tudod elérni!

május 31, 2017
Kalibán háborúja – The Expanse második évad kritika

2015 előtt viszonylag nagy hype övezte a James S. A. Corey szerzőpáros nevéhez köthető The Expanse (A Térség) könyvszéria alapján készült sorozatot. Azonban két évvel később számtalan hullámvölgyön keresztüljutva nem biztos, hogy a Syfy csatorna üdvöskéje még sokáig húzza a tévé képernyőkön.

A The Expanse egy lehengerlő (SF-űropera) könyvszéria alapján készült sorozat, melynek bár az első évada sem aratott osztatlan sikert, az amerikai Syfy tévé-csatorna fejesei megszavazták a bizalmat a második etapnak. A nézettség azonban rohamosan csökkenni kezdett az új szezonban, de még ez sem állítja meg Holden legénységét. Friss hír, miszerint a The Expanse sorozatnak bekérték a harmadik évadát is. A széria ugyan nem konzekvensen követi az alapul szolgáló regények cselekményét, de ettől függetlenül nem egy rossz műsorról beszélünk.

A második szezon története rögtön az első évadzáró után veszi fel a fonalat. A politikai acsarkodás tovább feszül a Mars, a Föld és az Övbéli népek között. A Földről Chrisjen Avasarala próbálja elkerülni az elkerülhetetlennek tűnő háborút. A Mars képzett fegyveresei készen állnak bármilyen ütközetre, végül a KBSZ (Külső Bolygók Szövetsége) vezetőjének (Fred Johnson) oltalma alatt tevékenykedik a Rocinante nevű fregatt legénysége James Holdennel az élen. A szedett-vedettnek tűnő csapat megpróbál számtalan rejtélynek és titoknak utánajárni, hogy kiderítsék valójában ki, vagy kik állnak a háborús zűrzavar hátterében. Holdenék célja egyértelműen a háború elkerülése lenne, de nehezebb a feladat, mint amire számítottak.

A The Expanse nézőtáborába kétféle embertípus tartozik: aki olvasta a regényeket, és aki nem. Aki olvasta, annak kicsivel nehezebb a dolga. Mivel a cselekmény a könyvhöz képest szinte követhetetlen összevisszaságban van, így előzetes tudását kukázhatja is a néző, mert szinte semmi nem úgy és akkor történik, mint ahogy és amikor kellene. Gyakran pedig a könyvben szereplő fontos eseményekről veszi el a sorozat a hangsúlyt, hogy valami karakterdrámával kiegészítse az egyébként is súlyos hangvételt. Nem feltétlenül indokolva a más perspektívát.

Aki nem olvasta a könyveket, annak sincs sokkal egyszerűbb dolga. Ő csak azt veheti észre, hogy jelenetek vannak egymás után dobálva, sokszor bármilyen következetesség nélkül. Az alapkonfliktus érthető, de a szereplők dialógusait néha fejfájdítóan nehéz követni. Rengeteg a töltelék beszélgetés, és a fennkölt monológ, ami kiegészül a mértéktelen tudományos (és féltudományos) szavakkal.

Ellenben minden elismerés a színészeké, akik nagyszerűen helytállnak szinte minden jelenetben. Remekül alakítják karaktereiket, hitelesen játszanak. A speciális effektek is kimondottan jól néznek ki, az űr szimulálása is nagyon jól működik, tehát érződik egyfajta nagy mennyiségű energia-és pénzbefektetés, ami dicsérendő.

Összességében a The Expanse második évada sok mindenben javult az első felvonáshoz képest, sőt bizonyos pontokon már rá sem lehet ismerni. Sajnos azt is megértem, amiért abbahagyják a nézők a sorozat követését, ellenben szerintem még nem kell temetni a szériát. A kezdeti bukdácsolás az évad felére magabiztos meneteléssé változott, de nem minden néző szavaz meg közel húsz epizódot egy sorozat kedvéért, hogy végre valahára beinduljon. A harmadik évad megjelenése már bezsebelhető, és csak remélni tudjuk, hogy végre kibontakozik a sorozatban rejlő igencsak magas potenciál. Mindent összevetve még a felsorolt hibái ellenére is a The Expanse egy dögös, izgalmas űr-dráma remek történettel, ügyes színészekkel, és pörgős cselekménnyel.

április 24, 2017
Mass Effect Andromeda – Első benyomások

Itt mi vagyunk az űrlények

Napokon belül érkezik az év nagy űroperája, a Mass Effect várva várt új epizódja, az Andromeda. Addig is, – hogy a Bioware és az EA felcsigázza a játékosok kedvét –, minden Origin Access tag 10 órán át kipróbálhatja az SF-kalandot. A kvázi bétában bepillantást nyerhetünk az egyszerre lehengerlően és aggasztóan festő egyjátékos mód nyitányába, melyben kiderül, hogy a meghódításra váró „Új Föld” nem egészen úgy fest, mint amikor 600 évvel ezelőtt elindult kutató útjára a kolonizáló csapat.

A prológus természetesen nem játszható sokáig, hiszen ez mégis csak egy szabadon kipróbálható próbaverziója a játéknak, de felmérni pécénk teljesítményét tökéletes lehetőség lehet. Vagyis nem biztos, hiszen az Andromeda még nincs teljesen optimalizálva, így okozhat meglepetést néhány jelenet.

Kalandunk ugyan elég sablonosan indul, de döntéseinkkel elég sokféleképpen változtathatjuk a történet előrehaladtát, illetve sok újításra is számíthatunk majd. Az első pár óra alatt simán átjön a régi Mass Effect élmény, már csak az a kérdés, hogy milyen zsáner mellett horgonyoz le a sztori: dráma, akció, kaland? Esetleg mindhárom? Mindenesetre reméljük, hogy a Bioware hozza a formáját és zseniális dialógoknak lehetünk majd szem és fültanúi. Bár sokan úgy vélekednek, hogy az Andromeda végül egy SF közegbe oltott Dragon Age: Inquisition lesz. Ennek nem tudjuk, örüljünk-e, vagy sem.

A történetről ejtsünk néhány szót, mert sokfelé, sok mindent lehet olvasni, de a félreértések elkerülése végett: a Mass Effect Andromeda nem előzmény sztori. A cselekmény 2185-ben, a Mass Effect 2 idején zajlik. A játék főszereplője (Ryder) és csapata mélyaltatásban fekszenek, mivel 600 éves útra indultak, hogy kolonizáljanak egy másik földszerű bolygót. Tehát ők mit sem tudnak a Reaperek támadásáról, vagy épp Shepard hőstetteiről. Az Androméda galaxisba tartó Pathfinder csapat így 2785 körül ébred fel, és szembesül a ténnyel, hogy az Új Földön egy másik létforma már bőszen tevékenykedik.

Külön említést érdemelnek a furcsa karakter-animációk is. Az internetet már elözönlötték a mókásabbnál mókásabb GIF-ek, videók, melyekben főhősünk, vagy adott társalgási partnerünk tájidegen mozgásokat, gesztikulációkat végez. Akik legyintenek, és azt mondják, majd megjelenéskor javítják, annak rossz hírem van: a 10 órás próbaverzió már a Day One Patchcsel van felruházva, tehát a tekergőző és távolba révedő karakterekhez jobb, ha már most hozzászokunk.

A próbaverzió során megismerkedhetünk a Mass Effect multiplayer módjával is. Nem hordoz túl sok világmegváltó elgondolást, mégis hangulatos, könnyen kezelhető és kihívásokkal teli a multi. Vérbeli horda módot kapunk, melynek fő célja, hogy minél jobb csapatmunkával legyőzzük a hullámokban érkező űrlényeket, és teljesítsük az adott feladatokat. Több faj és kaszt közül válogathatunk, megtalálhatóak a szokásos támadó, védekező, támogató osztályok is, és ezek keveréke.

Messzemenő következtetéseket egyelőre nem lehet és nem is szabad levonni, meglátjuk milyen lesz a végeredmény.

március 20, 2017
Az űrdráma folytatódik – A Térség második évad premier

A cikk cselekményleírásokat tartalmaz!

Nem szeretnék fölöslegesen többet beszélni a különböző adaptációkról, mint amennyire szükséges. Nagyon jól tudjuk, hogy könyvből borzasztóan nehéz jó film-, vagy sorozatadaptációt készíteni. Nem lehetetlen, vannak rá jó példák, de annál több ellenpélda sorakozik egymás mögött. A Térség, azaz a The Expanse sajnos úgy néz ki, hogy az utóbbi kategóriába tartozik. A Syfy megpróbálkozott egy olyan átemeléssel, ami meglehetősen nagy falatnak bizonyult a csatornának. Az még hagyján, ha kimarad pár dolog a végső termékből, de ha totál kihagyunk valamit, az kérdéseket fog maga után hagyni. Arról már ne is beszéljünk, mi történik, ha megváltoztatjuk a cselekményfolyamot.

A Térségben a kronológiai folytonosság kulcsfontosságú. Csak akkor érthetjük meg a politikai miérteket, ha tudjuk mi miután következett az események láncolatában. A sorozatban pedig felelőtlenül ugrálunk a könyvek átgondolt történései között, ezzel sokszor követhetetlenné téve a cselekményt. De még mindig nem ez a legrosszabb, hanem a karakterek mentális kizsigerelése. A színészek nem alkalmatlanok eljátszani szerepüket, sőt! Karakterisztikájuk remekül illik az írók által papírra vetett szereplőkhöz. A széria forgatókönyvírói valószínűleg teljesen máshogy értelmezték az összes karaktert, mint az olvasók többsége. Holdent tanácstalannak, mimózának mutatják, Amos lehetetlenül le lett sarkosítva, Miller pedig mit keres itt még mindig? Leginkább Chrisjen Avasarala „megmásítása” hagyott mély nyomot. A földi politikusnő a könyv szerint egy rendkívül karakán, elkötelezett asszony, aki bárkinek bemondja a tutit, elküldi a fenébe, vagy leüvölti a magasabb beosztású illetőket, ha érdekei úgy kívánják. A sorozatban ehhez képest egy meghunyászkodó, megtört, érzelmileg labilis nőt láthatunk, aki fél kimondani azt, amire gondol. Azt már nem rovom fel, hogy Avasarala állandóan káromkodik, hiszen a csatorna még indokolt esetekben sem engedélyezi a csúnya szavak használatát – legfeljebb minimális mennyiségben.

A Térség első évada nem volt jó adaptáció, de sci-fi sorozatnak sem volt éppen a legjobb. Félreértés ne essék, nem volt nézhetetlen, de több kérdés maradt megválaszolatlanul, mint amennyinek kellett volna.

Azonban elstartolt a második évad is, ráadásul dupla résszel. Az Öv, a Föld és a Mars között növekszik a feszültség, a háború úgy néz ki, elkerülhetetlen. A tanácskozó, vagy szemben álló politikus felek viszont nem tudják, mi történt valójában az Eroson, vagy a Phoeben, hiszen akiknek birtokában volt az információ, már halottak, vagy maguk indították szabadjára a protomolekulát. Egy maréknyi ember azonban túlélte az erosi incidenst: James Holden és legénysége. Ők tudják a titkot; a kérdés az, hogy nyilvánosságra hozzák-e, vagy sem. És mi lehet a következménye, ha a szemben álló csoportok közül valamelyik ráteszi a kezét a halálos biofegyverre?

Az első két epizódban megtudhattuk, hogy a protomolekula az első bizonyítéka a Naprendszeren kívüli életre, de egyelőre még rengeteg rejtély megoldatlan. A molekulát tudósok egy csoportja azért akarja továbbfejleszteni, hogy jobb embereket hozzanak létre. Hogy igazi űrközi nép legyen az emberi faj, ami képes a Naprendszeren kívülre is utazni, új világokat felfedezni. Az elképzelés nemes és értékes, de a megvalósítás több milliárd ember életét is követelheti. Ráadásul ezek a rejtélyes kutatók próbálnak háborút szítani, amely során az egyébként is labilis népek még kiszámíthatatlanabbá válnak.

A második évadban bemutatkoznak új karakterek is, hogy szélesítsék a nézők látókörét, és tisztább képet alkothassanak a kerek egészről.

A cselekmény bőven túlmutat Holdenen, és a Rocinante legénységén, mégis az ő szemszögük talán a legfontosabb. Ők belülről látják mindazt, amit a politikai szereplők egy asztal mögül próbálnak kisilabizálni, így igazi kontrasztos képet kapunk a valóság és diplomáciai acsarkodás között.

A második etap egész jól indult. Ha sikerül elvonatkoztatnunk a könyvektől, akkor mostanra már elismerhetjük a Térséget egy belevaló SF-sorozatnak. A speciális effektek nagyon jól néznek ki, a színészek még mindig jól teljesítenek. A cselekmény ugyan még mindig zavaros, de kezdünk válaszokat kapni kérdéseinkre. A politikai csatározások, a háborús körülmények, az indítékok mind-mind kibogozásra kerülnek, és jobban megismerhetjük a szereplőket is, tehát lassan nem lesz semmi okunk panaszra.

Sejtésem szerint a második évad a protomolekula utáni nyomozásról, és az eszkalálódó háború lecsitításáról fog szólni. De egy Naprendszeren belüli háború, legyen az bármennyire szörnyű, összehasonlíthatatlan a protomolekula erejével.

Reméljük, hogy a sorozat készítői lassacskán eldöntik, hogy adaptációt csinálnak, vagy csupán a Térség könyvek nyomán alkotnak valamit a képernyőre, mert nem mindegy. Egyelőre e két dolog között tengődnek, mert a Syfy megpróbálja áthúzni a könyvben szereplő eseményeket, jellemvonásokat, stb, de mellette rengeteg saját, egyedi ötlettel operál, melyek alapvetően nem tűnnek rossznak. Azonban az alap matéria már adott. És ha erre az alapra nem következetesen építgetünk, hanem hozzáveszünk olyan anyagokat is, amik nem oda illenek, akkor teljesen összekuszálhatjuk vele az egész alkotásunkat. Ez nem csak azoknak probléma, akik olvasták a köteteket, de a friss nézők is úgy érezhetik, hogy a kaotikus történetmesélés nem fogja megkönnyíteni dolgukat, és könnyedén eltántoríthatja őket a Térség világának megismerésétől.

február 7, 2017
Perry Rhodan-novellák az új XL-ben

Eddig talán nem akadt még olyan sci-fi történet, ami olyan sokáig izgalomban tartotta volna az olvasók fantáziáját, mint a Perry Rhodan-sorozat. A német sztori nem csak hazájában, hanem más országokban is híres és népszerű. Itthon eddig pár kiadott regényben és a Galaktika néhány számában találkozhattunk az űrhajóssal, azonban az új XL-ben ismét lehetőség nyílik egy izgalmas, Rhodan-féle űrutazásra.

Clark Darlton

Perry Rhodan története két német SF író nevéhez fűződik: K. H. Scheeréhez (1928-1991) és Walter Ernstinghez (1920-2005), vagy ismertebb nevén Clark Darltonéhoz. A közös történetírást 1961-ben kezdték: Scheer 70 regényt írt ehhez az univerzumhoz és 647 részhez működött közre szerzőként, Darlton pedig az 1622. részig volt aktív tagja a projektnek. Nehéz megítélni, hogy a sorozat alapjaiból ki mit írt meg, de a főhős nevét és karakterét, az idegen fajok egy részét és pár mellékszereplőt mindenképpen Darltonnak tulajdonítanak.

A kezdetek óta Perry Rhodan legalább 2800 számot ért meg és ezzel a leghosszabban futó sci-fi (pontosabban űropera) sorozattá vált. Népszerűsége a mai napig töretlen: még mindig születnek új írások a Rhodan-univerzumban, továbbá számos sci-fi művészre volt hatással, mint például George Lucasra. Habár a sorozat hazájában és külföldön is ismert, itthon sajnos nem annyira, mint megérdemelné. Az első történet a Galaktika 259-től a 262-ig volt olvasható: ez volt A Stardust-küldetés (Unternehmen „Stardust”). A mostani, 312 XL kiadásban az Istenek alkonya (Götterdämmerung) részt és két plusz novellát olvashattok: Repülés a Kapuvilágra című történetet (Der Flug nach Gateway) és H. G. Francis által írt Szemtől szembent.

Az egész Perry Rhodan-kaland 1971-ben indul, ahol a Földet három nagyhatalom irányítja: a Nyugati-blokk, egy a NATO-hoz hasonló államszövetség, amit az USA irányít és a Kína által vezetett Ázsiai Föderáció. Kevésbé fontos, de jelentős hatalom még a Keleti-blokk. Ezek a hatalmak a társadalom/gazdaság minden szintjén versenyeznek. A tényleges történet a Stardust nevű űrhajó Holdra szállássával kezdődik – ezzel érkezik Perry Rhodan is. Az igazi kaland akkor veszi kezdetét, amikor csapatával rátalálnak egy, a Messier 13-ban található bolygóról, az Arkonról származó űrhajóra.

A sorozat előrehaladtával a szereplők halhatatlanságot szereznek, ami annyit tesz, hogy nem hat rájuk az öregedéssel járó elgyengülés, immunisak a betegségekkel szemben, azonban erőszakos halált halhatnak. Az indulás óta az írók (Darltonon és Scheeren kívül több író is bővítette ezt az franchise-t) már több évezrednyi cselekményt vetettek papírra, számtalan galaxist mutattak be, bejárták az űr legtávolabbi sarkait, párhuzamos univerzumokat fedeztek fel és még ennél furcsább jelenségekről is meséltek. Mindemellett jelen vannak az olyan népszerű, tipikusan sci-fis témák is, mint az időutazás vagy az idegen fajok, de nagy szerepe van a paranormális erőknek is.

A 312-es XL-ben a 4. Perry Rhodant, az Istenek alkonyát olvashatjátok. Az új kalandban a Stardust parancsnoka az arkoniaiaknak segít, akik épp válságos időket élnek. A mentőcsónakok energiájának köszönhetően egy arkoniai, Thora képes volt a Stardustot körbevevő energiát kitágítani. Rhodan ezután egy olyan űrhajó építésébe fogna, amivel Thora és társa, Crest vissza tudna térni az Arkonra, azonban nem várt politikai akadályok várnak a csapatra.

A másik, Darlton által írt Rhodan-novella, a Repülés a Kapuvilágra 1984-ben jelent meg a Jubiläumsband 5. számában. A történet a 25. századba kalauzol minket a Rhodan-univerzumon belül. Ezúttal a Gatewayre látogatnak hőseink: egy kartaunik nevű veszélyes anyagot kell Rhodanéknak elszállítani a Scherbel II-ről a Gatewayre. Azonban a műszereik felfedezték, hogy úti céljuk légköre veszélyes a számukra. Ekkor kérik az űrkereskedő, Thunderbolt kapitány segítségét a rakomány elszállításában. Azonban hiába oldódik meg egy probléma, sorra jönnek a következők: hogyan jutnak el a 8 fényévnyi távolságra lévő bolygóra és a veszélyes rakománytól hogyan védi meg magát a kapitány? Spoilerek nélkül annyit elárulhatunk, hogy számtalan, „tudományos” fantasztikus megoldásról olvashattok majd.

Akár ismerjük a történeteket, akár nem, az mindenképpen elmondható, hogy hihetetlen teljesítmény, amit a Perry Rhodan írói elértek. A lenyűgöző dolog nem is a sorozat hossza, hanem a gazdagsága. Az űrkalandok és a színes karakterek mögött ugyanis egy hihetetlenül összetett univerzum áll, ami azt az érzést adja az olvasónak, hogy egy nagyon is élő, szinte valós világba lép be – ahogy egy a Star Wars vagy a Star Trek világában játszódó sztori esetén is megvan ez az érzésünk. Ha legalább ezt a két fandomot szeretitek, nem fogtok csalódni Darlton és Scheer által elkezdett Rhodan-sorozatban sem.

március 7, 2016
Könyv vs. Film: Leviatán ébredése/The Expanse

Február elején befejeződött a The Expanse első évada, ami okot ad arra, hogy kicsit megvizsgáljuk az állandó viták tárgyát: a könyv vagy a film lett-e az élvezetesebb?

A The Expanse kezdetéről itt már írtunk, ám későbbiekben még nem értékeltük, tekintve hogy akad bőven irodalmi alapanyag is, amit egy igazi rajongónak kötelező elolvasnia. A dupla részes évadzáró óta már bőven eltelt annyi idő, hogy nyugodt szívvel spoilerezzünk. Ha valaki mégsem látta/olvasta volna, akkor ezúton értesítem: SPOILERVESZÉLY! Csak saját felelősségre olvass tovább!

A Térség-könyvek névre keresztelt regényfolyamnak jelenleg öt darabja van jelen a könyvpiacon, közülük négy került magyar fordításra. A The Expanse címet viselő sorozat az első könyv, a Leviatán ébredése (Leviathan Wakes) első felét dolgozza fel. Itt fontos megjegyezni, hogy bizony csak az egyébként vaskos kötet első feléig jut el a sorozat sztorija, úgyhogy aki szeretne nekivágni, az akaratlanul is bele fog futni a második évad történéseinek írott változatába.

Alapvetően két dolgot lehet megfogalmazni, ami a könyv és a sorozat viszonyát jellemzi: néhol hajszálpontosan, máshol pedig rettentőmód eltérően jeleníti meg a mozgóképes alkotás az írott világot. Pontos a történetvezetés szempontjából, és a technikai eszközök láttatásában, eltérő viszont az olyan apróságoktól kezdve, mint Naomi Nagata hajviselete, vagy az Öv lakóinak nyúlánk testalkata (a sorozatban alig néhány statiszta felel csak meg az olvasottaknak), egészen a nagyobb léptékű dolgokig, mint például a szereplők egymáshoz való viszonya. Utóbbira remek példa, hogy a pilot epizódot lezáró Canterbury-katasztrófa közvetett okozója a sorozat szerint Holden, hiszen az ő unszolására vizsgálta ki a legénység a segélyhívás forrását. Erről a könyv lapjain szó sincs, a Cant kapitánya természetesnek veszi a segélykérés tudomásulvételét és felderítését, pusztán figyelmezteti Holdent, hogy gyanús dolgok esetén ne hősködjön. A sorozat nyilván dramaturgiai okokból eltúlozza ezt a szálat, és ebből a túlélő legénység körében még keletkezik néhány összezörrenés. Viszont a sorozat épp ebben szerez jó pontokat a regényhez képest, mivel sokkal jobban működik az ok-okozati tényező, árnyaltabb az egyének egymáshoz való viszonya, és fenntartja a néző feszültségét.

Sokszor éri az a kritika a könyvet (és szerzőit), hogy nem adtak semmi újat a már ismert klisékhez, csupán „összelopkodták” az alkotóelemeket. Azonban hadd védjem meg a szerzőpárost azzal, hogy a többezer SF-kötet és film mellett már igen nehéz lehet újat nyújtani, más által el nem mondottat, fel nem dolgozottat adni a közönségnek. A Ty Franck és Daniel Abraham alkotta páros (James S. A. Corey) sikere talán abban rejlik, hogy a kliséket épp a megfelelő arányban dolgozták össze. Az űroperaként aposztrofált kötetekben minden van, ami egy vérbeli SF-rajongót érdekelhet: űrutazás, űrhajók, idegen világok, ismeretlen biológiai életforma, fegyverek és persze nők. Mindezeket a politika tartja össze, ami pedig olyan megfoghatatlan jelenség, hogy végső soron minden eseményre hatással van, a legapróbbtól a nyilvánvalóig. Ez a könyv(ek) sikerének kulcsa, és ezt remekül érzékelteti a sorozat is. Az alkotók jó érzékkel válogatták szét, hogy mi a fontos (Föld-Mars viszony), és mi az elhanyagolható (pl. Miller „Julie-látomásai”). Pluszpont jár a sorozatnak a remek noir-hangulatért, amellyel megjelenítették számunka a Ceres-állomást, és még egy plusz pont annak a káosznak az interpretálásáért, amelyek az Eros-eseményeket jellemzik.

A leglényegibb különbség könyv és sorozat között mégsem az, hogy az egyes hajtóműveket, eszközöket megfelelően hívták-e életre, hanem a két főszereplő jelleme. James Holden a könyvben is egy idealista fazon, aki hisz az emberi nagyságban és az igazságszolgáltatásban. Vele szemben Miller nyomozó egy idősödő, kiégett fickó, aki 30 éve dolgozik a Star Helix szolgálatában (tehát a ceres-i rendőrségnél), miközben valódi törvények nincsenek is az állomáson, csupán félmegoldások (szürke üzletek). Amikor a könyv lapjain találkozunk vele, egyedül él, a felesége két és fél éve elhagyta, iszik, és belefásult az életbe. A sorozat Millert ennél sokkal határozottabb, tökös fickóként festi le, míg Holden karakterét kisfiúsabban, a könyvhöz képest gyengébb vezetőként adaptálja. Kevésbé érződik a kettejük közötti világnézeti, jellembeli különbség, amelyet pedig a könyv kettős nézőpontja (Holden és Miller fejezetek) is megerősítenek. Hogy az alkotóknak konkrét céljuk volt-e ezzel? Lehetséges. Hiszen a könyvtől eltérően a sorozatban megjelenik egy harmadik szereplő is, akinek (még) nem kellene itt lennie. Reméljük, hogy mindennek, és az alábbi képen szereplő hölgy korai bevonásának is előre eltervezett szerepe van.

február 18, 2016