Az X-Wing játékok óta említésre méltó Star Wars űrhajó szimulátor nem készült, most viszont kiderült, hogy 2016-ban egy kis csapat az ősrégi X-Wing széria mintájára megcsinált egy működő demót. Ebben a mai grafikát és a régi szimulációs játékelemeket ötvözve létrehozták azt, ami az EA-nek eddig nem sikerült.
Ugyan az új Star Wars Battlefront II-ben vezethetünk űrhajót, ez a repülés élmény korántsem hasonlít a régi szimulációkéra, inkább egy lebutított arcade játékhoz hasonlítható a Battlefrontos repülés.
A kis programozó csapat elküldte az EA-nek a játék demóját, de ők válaszra se méltatták a külsősök kemény munkáját.
A 2016-os játékról videó még csak most, 2018-ban került a kezünkbe, így most meg is mutatjuk, milyen lehet egy épkézláb Star Wars szimulátor.
A közelmúlt szomorú hírei, évfordulói kapcsán helyesnek érzem, hogy összefoglalót készítsek az 1960-as évek első űrhajósairól, hiszen ezek a hősök vállalták elsőként magukra azt a kockázatot, amit az emberes űrutazások jelentettek egy tapasztalatokkal nem rendelkező korban, és ezzel bebizonyították, hogy a szükséges óvintézkedések megtételével képes az ember életben maradni a Földön túl is. A „kísérleti nyúl” szerepe nehéz teher volt a hidegháború legkomorabb éveiben mindkét nagyhatalom polgárai számára, ezért ebben az írásban most számot adok azokról az emberekről, akiknek nevét nem felejti el az űrtörténelem, és akik közül néhányan még ma is köztünk élnek.
Az emberes űrrepülések története gyakran kerül párhuzamba az amerikai-szovjet szembenállás történetével. Ám ezek az utazások nem csupán politikai erőfitogtatások, hanem ugyanolyan fontosságú, a tudomány érdekében megtett lépések is voltak egyben. Viszonylag azonos időben került sor mindkét tábornál arra, hogy az embert szállító űrhajót és az azt feljuttatni képes rakétát kifejlesszék, legyártsák, és személyzetét kiképezzék.
A szovjet űrhajósok
Az első szovjet űrhajóscsapatot 1959-ben szervezték meg úgy, hogy az önként jelentkező vadászpilóták csak annyit tudtak: egy új repülőtípus tesztelésére keresnek képzett repülősöket. A több száz jelentkező közül végül 20-at választottak ki. (Sajnos köztük is volt, aki gyakorlat közben életét vesztette.) Végül közülük csak 12 személy jutott fel a világűrbe, és politikai megfontolásból az előre egyeztetett sorrend sem volt tökéletesen tartható.
A szovjet Vosztok- és Voszhod-program űrhajósai repülésük sorrendjében
A Vosztok program során az emberiség történetében, 1961. április 12.-én a Vosztok-1-el elsőként repülő Jurij A. Gagarin 1968-ban, 34 évesen vesztette életét egy vadászgéppel végzet rutingyakorlat során. A világűrben második German Sz. Tyitov 2000-ben, 65 évesen hunyt el Moszkvában, szénmonoxid-mérgezésben. A Vosztok-3 és Vosztok-4 társas repülés pilótái Andrijan G. Nyikolajev és Pavel Popovics is hosszú életet éltek, 74 évesen szívrohamban, utóbbi 78 évesen agyvérzésben halt meg. A soron következő, és egyben utolsó páros szovjet űrrepülés a Vosztok-5 és Vosztok-6 űrhajókkal 1963-ban lezárult a program. Ez a páros maradt az utolsó hírmondója a szovjet űrhajózás korai szakaszának.
Valentyina Tyereskova napjainkban
Az 5-ös számú hajót Valerij F. Bikovszkij felügyelte, aki 83 éves lesz idén augusztusban, a Vosztok-6 fedélzetén pedig az első női kozmonauta, Valentyina V. Tyereskova tartózkodott, aki jelenleg 79 éves, és Andrijan Nyikolajevvel kötött későbbi házasságán túl arról híres még, hogy jelenleg ő az egyetlen olyan nő az orosz hadsereg történetében, aki megkapta a vezérőrnagyi rangot.
A Vosztokokat felváltó Voszhod-program hat repüléséből mindössze kettő valósult meg. A Voszhod-1 három fős személyzetének parancsnoka Vlagyimir M. Komarov erről a küldétésről még hazatért, ám a soron következő Szojuz-program első űrhajójának pilótájaként szörnyethalt az űrből való visszatérés során, amikor űrhajója a földbe csapódott és kigyulladt. Őt tekintik az űrrepülés első olyan halálos áldozatának, aki küldetés közben vesztette életét. Mindössze 40 éves volt. A Voszhod-1 másik két tagja, Borisz B. Jegorov orvos, és Konsztantyin P. Feoktyisztov tovább voltak élő tanúi a történelemnek, Jegorov 1994-ben 56 évesen hunyt el szívinfarktus következtében, Feoktyisztov pedig 2009-ben, 83 évesen. Érdekesség, hogy ő volt az egyetlen olyan űrhajós a csapatban, aki nem volt tagja a szovjet állampártnak.
Alekszej Leonov, egyik művével
A Voszhod-2 legénységének parancsnoka, Pavel I. Beljajev viszonylag korán, 1970-ben fejezte be a földi életet, hashártyagyulladás következtében. A fedélzeti mérnök, Alekszej A. Leonov azonban még ma is éli igencsak aktív életét. Talán ő az a személy a kezdő szovjet csapatból, aki manapság a legtöbb nyilvános szerepvállalásra igent mond, ami nem csoda, hiszen valódi hírességnek számít: ő volt az első személy, aki űrsétát tett, 1965. március 18-án. A légierő marsallja, valamint tehetséges festőművész is egyben.
Az amerikai csapat
Az „Igazak”: Grissom, Shepard, Carpenter, Schirra, Slayton, Glenn, és Cooper.
Az amerikai űrtörténelem pionírjai három nagy űrhajó-programot töltenek meg. Elsőként a Mercury Seven pilótái voltak azok, akik lehetőséget kaptak az egyszemélyes űrhajók tesztelésére. Az „Igazak” néven is ismert csoport pilótái közül legnagyobb bánatunkra már senkit sem találunk az élők sorában. Repülésük sorrendje szerint ők voltak az amerikai úttörők:
Alan Shepard 1961-ben a Freedom 7 fedélzetén tett űrugrást, majd 1974-ben az Apollo-14 fedélzetén a holdra is eljutott. 74 évesen, 1998-ban, leukémia vitte el az élők közül. Virgil Grissom a Liberty Bell 7 pilótájaként ismételte meg az űrugrást, és tragikus, mártírhalált halt egy földi gyakorlat során az Apollo-1 kapszulájában, tűz következtében. Két társa, Edward White és Roger Chaffee szintén áldozatául esett a szerencsétlenségnek. A szomorú esetnek idén van a 50 éves évfordulója.
John Glenn volt a legsikeresebb űrhajós a csapatból, kétszer is járt a világűrben. Elsőként három teljes kört tett meg a Friendship 7 fedélzetén 1962-ben, majd fordulatos, politikai karrierrel is tarkított élete során, 77 évesen a Discovery űrsikló fedélzetén 1998-ban ismét kijutott a világűrbe, ezzel felállítva az űrben járt legidősebb férfi rekordját. Haláláról szomorúan értesülhettünk nem egészen két hónappal ezelőtt, 2016. december 8-án. Kimagaslóan hosszú életet élt, 95 évet.
John Glenn az űrbe készül 77 évesen
Néhány éve, 2013-ban ment el Scott Carpenter is, aki az Aurora 7 űrhajót vezette, és 88 évet élt. Az 5. amerikai űrhajós, Walter Schirra érdekes karriert tudhatott magáénak, ő volt ugyanis az egyetlen a csoportból, aki mind a három korai programban repült: 1962-ben a Sigma 7 fedélzetén, 1965-ben a Gemini-6-tal, 1968-ban pedig az Apollo-7-tel. Családja közleménye szerint otthonában, természetes okokból távozott el 2007-ben, 84 évesen. A hatodik amerikai űrhajós, Gordon Cooper 1963-ban a Faith 7 parancsnoka volt, és repült később a Gemini-5-tel is, mielőtt felhagyott pilótakarrierjével. 2004-ben, 77 évesen érte a halál a kaliforniai Venturában. Az „igazak” közül a Mercury-programban egyedül Donald Slayton nem repülhetett szívproblémái miatt, ám ezt a hiányosságát 1975-ben a Szojuz-Apollo program keretében pótolta. 1993-ban, agytumor következtében halt meg.
Akik a Holdat is elérték
Nem lehet szó nélkül elmenni azon űrhajósok mellett sem, akik a Hold meghódításában aktív szerepet vállaltak. Még mai is élnek közülük élő hírmondói az akkori eseményeknek. Az Apollo-program során 12 személy járt a Holdon. Az Apollo-11 híres parancsnoka, Neil Armstrong 2012-ben hagyott itt minket egy sikertelen bypass műtét során, azonban íme egy lista azokról a személyekről, akik tudnak még a holdsétákról mesélni.
Alan Bean festés közben
Edwin „Buzz” Aldrin aktív közéleti személyiség, aki amerikaias vehemenciájával móresre tanít mindenkit, aki megkérdőjelezi hősi utazását. A másodikként Holdra lépő ex-űrhajós jelenleg 87 éves, számos kitüntetés tulajdonosa és az irodalommal is kacérkodik. Alan Bean a negyedik személy volt a Holdon az Apollo-12-ről, aki később sem adta fel űrhajósi karrierjét, és a Skylab-3 űrállomáson az 1973-ban rekordnak számító 58 napot is a világűrben töltötte. Jelenleg 84 éves, és a szovjet/orosz Leonovhoz hasonlóan a festőművészet színesíti meg napjait.
David Scott az Apollo-15 parancsnoka volt, előtte a Gemini-8 fedélzetén szerzett űrhajósi tapasztalatokat, a 7. személy, aki sétált a Holdon. Jelenleg is aktív életet él nyugalmazott ezredesként, a már emlegetett Alekszej Leonovval 2006-ban közösen megírták az űrhajózás történetét a hidegháború során, Two Sides of the Moon: Our Story of the Cold War Space Race címmel.John Young a Gemini-, az Apollo-, és a Space Shuttle-programokban is repült, így tapasztalt űrhajósnak számít. A 84 éves, nyugállományú űrhajós az első, aki hatszor is eljutott a világűrbe. Holdraszálló társa, a holdkomp pilótája, Charles Duke csak egyszer repült, ő inkább cégigazgató lett Texasban, jelenleg 81 éves.
Az Apollo-17 holdi személyzete: a nemrég elhunyt Eugene Cernan, és Walter Schmitt, az utolsó ember, aki a Holdon járt.
Az utolsó élő ember, aki a Holdon járt az Apollo-17-tel, Harrison Schmitt geológus-űrhajós, akinek társa, a misszió parancsnoka, Eugene Cernan alig két hete, 2017. január 16-án hunyt el 82 évesen. Scmitt több asztronautához hasonlóan politikai karriert is épített, és a szenátori címig vitte. Az idén 81 éves űrhajós jelenleg mérnökként tanít a wisconsini Madison Egyetemen, és közvetlenül a Hold felszínén majdnem egy egész napot, 22 órát töltött az utolsó emberes Apollo-küldetésen.
Március 3-án hazatért a Nemzetközi Űrállomásról Scott Kelly amerikai űrhajós. Ez önmagában nem is lenne ma már világszám, hiszen napjainkig már több mint 500 ember járt az űrben. Ám az amerikai asztronauták közül Kelly az első, aki egy évig ott is maradt. Ennek kapcsán tegyük fel a kérdést: meddig terjedhet az ember űrbeli tartózkodásának ideje? Lesz-e valaha állandóan lakott űrállomás?
A kérdést azért is érdemes körbejárni, hiszen közeleg az idő, amikor emberes Mars-küldetésekre indulnak űrhajósaink. Ennek érdekében pedig nem árt pontosan ismerni a világűrben töltött idő élettani hatásait. Az űrhajózás kezdetén ma már olyan banálisnak mondható dolgoktól tartottak a korabeli tudósok, hogy vajon azonnal megáll-e az ember szíve, amint kilép a súlytalanságba, vagy hogy képes-e fennmaradni az emberi szervezet vérkeringése. Az első űrhajósok még tubusból ettek-ittak, és katéterbe ürítettek, hiszen sokáig valóban a fantasztikum hatáskörébe tartozott az az elképzelés, miszerint emberek hosszabb időn keresztül éljenek és dolgozzanak a világűrben.
Az első lépéseket a volt Szovjetunió kozmonautái tették meg, amikor a hatvanas évek közepén egyre több és több időt töltöttek odafenn, szemben amerikai kollégáikkal. Az űrverseny korai szakaszában igen jelentős volt az űrben eltöltött idő különbsége a két ország pilótái között. Már a kezdetekben a szovjetek Gagarinja másfél óra alatt tette meg a tervezett Föld körüli kört, míg az amerikaiak Alan Shepardje mindössze 15 perces ugrást hajtott végre. Az amerikaiak olyannyira nem számoltak hosszú küldetéssel, hogy elfelejtették megoldani Shepard vizeletürítési gondjait, pedig azok jelentkeztek a folyton elhalasztott kilövés miatti várakozás során. Tehát míg kezdetben az amerikaiak elkövettek figyelmetlenségből eredő bakikat, a szovjetek tudatosan nyújtották egyre hosszabbra az űrben való tartózkodás idejét. A második űrhajós, German Tyitov már egy egész napot töltött föld körüli pályán, a harmadik, Andrijan Nyikolajev már 4 napot. A két szuperhatalom 1969-ben hozta szinkronba az űrben maradás idejét. 1969 július 16-án startolt az Apollo-11 űrhajó, és 5 napot volt a világűrben, melyben benne foglaltatik a Holdra való el- és hazajutás is. Ugyanezen év október 11-én fellőtték a Szojuz-6 űrhajót Valerij Kubaszov parancsnokságával, amely 16-án landolt. Bár a szovjetek egy nappal így is többet teljesítettek, de amerikai kollégáik a Hold meghódításával több munkát végeztek.
A hőskor után azonban már nem az elsőségek versenye zajlott, hanem az állóképességé. Ki tud jobb űrhajót építeni? Kinek lesz tartósabb rakétája? Ki viszi messzebbre a műholdját? Ebben a versenyben bizonyosodott igazán be, hogy az emberi szervezet rendkívül ellenálló, sokkal keményebb, mint azt gondolnánk. Az első űrállomás, a Szaljut-1 már 175 napot bírt ki az űrben, ez alatt 3 hétig vendégeskedett rajta a Szojuz-11 tragikus sorsú legénysége. (Visszatéréskor mindannyian életüket vesztették.)
Az űrállomások létesítése azt a célt volt hivatott elérni, hogy az űrhajók kapszuláinál nagyobb térben, megfelelő felszereléssel ellátva emberek hosszú távon is képesek legyenek az űrben tartózkodni. Ez a Szaljut-sorozattal tökéletesen teljesíthető küldetés is volt.
Az amerikaiak a Skylab nevű űrállomásukkal válaszoltak a szovjetek kísérleteire, és az állomás 3 éves történelme során 10 expedíciót szerveztek, melyek közül mindegyik megdöntötte a repülési rekordokat.
Az űrállomások élettartama sikeresen megnőtt ahhoz, hogy immár az emberi rekordokra lehessen koncentrálni. Ebben a szovjetek, és politikai rendszerváltozásuk után a szovjet-orosz űrhajósok ugyancsak élen jártak. Az első, igazán strapabíró kutatóállomás a Mir volt, melynek immár 7 modulját lehetett összeszámolni, és amelyeket egyenként állítottak föld körüli pályára és a világűrben kapcsoltak össze. A legénység szállítását továbbra is a Szojuz űrhajók végezték, utánpótlást pedig a Progressz teherhajók szállítottak. Nincs ez másképp manapság sem. A Mir idejében meghatározóvá vált, ma már rutinnak számító eljárásokat megörökölték jelen korunk űrhajósai is. A Mir 15 évig keringett felettünk, és fedélzetén született meg Valerij Poljakov rekordja, aki 437 napot tartózkodott a fedélzetén. Scott Kelly egy éves űrkalandja már majdnem megközelíti orosz kollégáját, amely igen szép eredménynek tetszik a feladat nehézségéhez képest.
Az ISS (International Space Station, azaz Nemzetközi Űrállomás, mely valóban nemzetközi összefogás keretében épült és váltotta fel a szovjet-orosz monstrumot) fedélzetén gyakran végeznek élettani kísérleteket egymáson és magukon az űrhajósok. A hosszú zéró gravitációban töltött idő ugyanis nem kedvez az izmoknak, a csontoknak, és a test folyadékelosztásának. Kimutatható, hogy a súlytalanságban eltöltött egy hét után a változások már megjelennek a szervezetben. A szívizmok teljesítménye csökken, a test folyadékmennyiségének nagyobb része a felsőtestbe áramlik, de előfordulhat dehidratáció és vörösvérsejt-csökkenés is. Miután a test ismét gravitációs térbe kerül, több hét szükséges a normális értékek helyreállításához.
Valerij Poljakov
Az egyre közelgő, emberes Mars-küldetések tehát nemcsak pszichológiai, hanem fiziológiai kihívás elé is állítják majd a kiválasztott személyzetet. Az egymással együtt élés körülményeit a Mars-500 nevű kísérlet során szimulálták 2007 és 2011 között. Az 520 napig tartó összezártságban 3 orosz, 1 francia, egy olasz/kolumbiai és egy kínai önkéntes vett részt. Az utolsó napon mindannyian jó fizikai és pszichológiai eredményt mutattak annak ellenére, hogy az összezártság ideje alatt egy komplett Mars-utazást szimuláltak 3 űrsétával egybekötve.
A kísérletek tehát azt mutatják, hogy lehetséges az ember hosszabb idejű világűrben tartózkodása, és a feladatnak sokkal inkább fiziológiai, semmint pszichológiai akadályai vannak, amelyeket a mesterséges gravitáció alkalmazásával jelentősen csökkenteni lehet. Hogy az SF regényekben szereplő, több generációs emberi űrutazásokra is fel tudjuk-e készíteni testünket, az csupán azon út végigjárásának eredménye lehet, melyen Scott Kelly és Valerij Poljakov teljesítménye egy-egy jelentős mérföldkő.
Egy kanadai vállalat szabadalmaztatott egy 20 kilométer magas tornyot, amelyről űrhajók indulhatnának Föld körüli pályára.
Az űrliftek ötlete nem új: sci-fi szerzők már többször megírták, mérnökök pedig régóta tervezik az eszközt, amellyel elég magasra lehetne liftezni ahhoz, hogy a legfelső szintről űrhajóba lehessen szállni. Úgy néz ki, most egy lépéssel közelebb kerültünk hozzá, hogy mindez valóra váljon.
A Thoth Technology Inc. szerint az általuk megálmodott lift használata 30%-kal kevesebbe kerülne, mint egy hagyományos rakéta által elégetett üzemanyag értéke. Ráadásul a torony újrahasznosítható, ami még tovább csökkenti a kilövési költségeket. A torony tetején elhelyezkedő kifutópályán az űrsiklók repülőgép módjára tudnának felszállni és akár tankolási célból landolni. Arról nem is beszélve, hogy ezáltal az űrrepülés tényleg olyan lesz, mint turistaként utazni egy kereskedelmi repülőjáraton.
