2016 nem lesz az SF, vagy fantasy éve Hollywoodban, de azért szép számmal lesz mit néznünk idén is. Már túl vagyunk a Függetlenség napja folytatásán, könny csorgatva, harci kiáltások közepette véget ért a Trónok Harca hatodik évada, és a decembert is tűkön ülve várjuk, hiszen kíváncsiak vagyunk, mit hoz majd az idei Star Wars mozi, a Zsivány Egyes.
December azonban még elég messze van, addig pedig nem ártana valamivel lekötni magunkat. Ezekre a kisképernyős sorozatokra lesz érdemes odafigyelni a közeljövőben. (Emellett megemlítünk olyan szériákat is, amelyeket ugyan már bejelentettek, de csak 2017-től kezdik sugározni őket.)
Time After Time (2017-)
A cím ismerős lehet, valóban létezett egy ugyanilyen című alkotás, még 1979-ben, Időről időre fordítással. A sorozat elvileg H.G. Wells életútját fogja követni, természetesen fantasztikumokkal megfűszerezve.
https://www.youtube.com/watch?v=VN4C4Ar5BLo
MacGyver (2016 szeptember)
A cím azt hiszem, mindenkinek sokat mondó lehet. Az amerikai kormány mindent megoldó szakembere újra visszatér a képernyőkre. Kilóghat az SF sorából, de hogy valaki képes legyen egy fülpiszkáló segítségével bombát gyártani… az már fantasztikus! A 80-as évek sikersorozatának újragondolása szeptemberben indul.
https://www.youtube.com/watch?v=Gt8E6X6-744
Frequency (2016 október)
A 2000-ben bemutatott Frequency című film sztoriját dolgozza fel az azonos című sorozat. Egy rendőrnyomozónak sikerül rég elhunyt édesapjával (szintén detektív) kapcsolatot létesítenie rádióadás révén, majd együtt oldanak meg ügyeket, mindeközben bonyolult kapcsolatukat is igyekeznek rendezni egymással. Enyhén szólva is furcsa sztorinak ígérkezik, mindenesetre megér egy próbát.
https://www.youtube.com/watch?v=BL8Rl2n2C6Y
The Exorcist (2016 szeptember)
Az Ördögűző sem egy semmitmondó cím, hiszen minden horror-rajongó egyik kötelező darabjáról van szó. Az 1971-es regény, és az 1973-as film alapján készül a széria. A történet fő vonulata nem tartogat sok meglepetést: egy pap ördögűzéseket hajt végre, és démoni lelkektől szabadítja meg a szerencsétlenül járt embereket. Mivel egyre több a remake, és egyre borzasztóbbak a filmekből készített sorozatok (üdv, Különvélemény!), egyelőre nem tesszük magasra a mércét, de illene egy pazar horror-műsort összedobni a készítőknek.
Timeless (2016 október)
Egy furcsa trió kapja a megtisztelő feladatot, hogy megvédjék ismert történelmünket a változástól. Az előzetes nem sok újdonsággal szolgál, és látványra sem lehetne azt mondani, hogy jól néz ki. Azért még ne írjuk le, elképzelhető, hogy egy nagyon frappáns, csavarokkal teli sorozatot nézhetünk ősztől.
https://www.youtube.com/watch?v=4glJzvUunOE
Taken (2016)
„Nem tudom ki maga, de megtalálom, és megölöm!” – Hangzik a már mémmé vált híres mondata Liam Neeson-nek az Elrabolva című filmben. Egyelőre nem sok fogalmunk van, miről fog szólni a moziból készült sorozat, de valószínűleg Bryan Mills megpróbáltatásai előtt fog játszódni, ahol szintén rengeteg megpróbáltatáson megy keresztül. Reménykedünk egy izgalmas thrillerben!
Emerald City (2016 szeptember)
És ismét egy újragondolás. Ezúttal egy örök klasszikus kerül terítékre, mégpedig az Óz, a nagy varázsló története. Ez már biztosan nem ugyanaz a Kansas lesz…
Midnight, Texas (2016)
„Twin Peaks keresztezése a True Blood-dal” – írja az IMDb a sorozatot illetően. Lesz itt minden, mi természetfeletti: vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok, és még angyalok is. E rejtélyes fantasy sorozat pilot részében bemutatkozik Manfred, a látó, ki új környékre költözik. Ezt inkább vígjátéknak lehetne elképzelni, de reméljük drámában sem lesz hiány.
Az uborkaszezont átvészelve ezek az új sorozatok fognak ránk várni, de természetesen becsatlakoznak melléjük a már megszokottak is, melyekről igyekszünk mi is részletesen beszámolni.
A napokban indult a Dark Matter második szezonja, hamarosan véget ér a Preacher bemutatkozó évada, nem sokára kezdődik a Mr. Robot második szezonja, de ősztől visszatérnek kedvenc kisképernyős szuperhőseink is. Jövőre pedig folytatást kapunk Shannara: A jövő krónikáiból, és a Térségből is. Ezek mellett még számos egyéb sorozat készülőben van, unatkozni biztosan nem fogunk.
Leopold Durman talán a világ legráérősebb nyomozója. Prága utcáin egy kegyetlen sorozatgyilkos kezd munkálkodni, de detektívünk nem éppen feszült tempóban igyekszik a végére járni az eseményeknek.
Petr Stančik Múmiamalom című regényét misztikus gasztro-pornográf thrillernek aposztrofálják, és valljuk be: tényleg az. Mikor a kezembe vettem a könyvet, néhány pillanatig kételkedtem komolyságában, de mindamellett, hogy valami elképesztően szórakoztató műről van szó, tele van olyan aktuális kérdésekkel, melyek szemet szúrhatnak bárkinek.
A regény egyedi esszenciája számos pontban megmutatkozik. Először is, a kulináris leírásoktól szinte azonnal összefolyt a nyál a számban, pedig nem kimondottan rajongok a denevérroládért, avagy a sült sündisznóért. Másodsorban az erotikus tartalmak a maguk naturalista, enyhén túlzó módján szintén szórakoztatóak, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ezek a részek csaphatják ki leginkább a biztosítékot az avatatlan szemeknek. Viszont a trágárságot csupán eszközként használja az író, minden vulgáris jelenetnek meg van a varázsa, és ettől képes lesz remekül éreztetni az aktuális hangulatot.
Ám egy regény semmit nem ér remek szereplők nélkül. A Múmiamalom összes karaktere legalább annyira szórakoztató, mint főhősünk, Durman detektív. Árnyaltságuk inkább felszínes, azonban a köztük zajló párbeszédek, vagy a róluk szóló történetek alapján mindenkit megismerhetünk, legalábbis a bizarr oldalukat biztosan. Mindenki egy kicsit (vagy nagyon) hangyás, vagy kifejezetten őrült, de ettől is működik annyira az egész regény.
Ha megpróbálnék, sem tudnék rosszat írni erről a roppant különös alkotásról. Tele van misztikummal, morbidsággal, obszcén szövegekkel, izgalmas cselekménnyel, egyedi karakterekkel, humoros iróniával, és számtalan szellemes aforizmával. Nem egyszer sikerült idétlenül felröhögnöm egy-egy nem várt, kifacsart humorú jelenetnél.
A sorozatgyilkos utáni nyomozás közben rengeteg mindent megtudhatunk Kelet-és Nyugat-Európa 1800-as évekbeli viszonyáról, a különböző népcsoportok szembenállásáról, hiedelmekről, találmányokról és még megannyi érdekes dologról.
Mindent egybevetve a Múmiamalom egy zseniálisan felépített thriller, megfűszerezve a 19. századi Prága minden ízében provokatív mindennapjaival, elképesztő ételekkel, fanyar poénokkal, és igencsak pornográf jelenetekkel.
Minden tizennyolc éven felüli olvasónak merném ajánlani, akik nem riadnak vissza az effajta obszcén nyelvezetű regényektől. Ám hangsúlyozom, hogy mindez tökéletesen belesimul a realisztikusan ábrázolt korabeli helyszínek leírásába, tehát a mű célja nem a megbotránkoztatás (persze az is), hanem egy igazán szellemes, szókimondó alkotás bemutatása a közönségnek, ami mögött tényleges tudás és megalapozottság áll. Garantált a görbe tükör a mai aktuálpolitikának, sőt némely esemény még „viccesebb”, ha ismerjük a történelem adott szakaszát, a naiv, vagy épp eltökélt szereplők pedig nagy litániákat tartanak álláspontjukról, melyek sosem következtek be. A misztikus, frappáns csavarok beleillenek a környezetbe, és pazarul hozzáadnak a letehetetlenség érzéséhez. A regény lezárása nyakatekertebb, mint a szokványos thrillereknél, és az olvasóra bízza a következtetések levonását, ami miatt még mindig nem tudtam szabadulni a hatása alól.
Robert Turner nagy kanállal falta az életet. Mindene megvolt: pénz, nők, drogok, és még több pénz. Ötvenhez közel, mikor már mindent elért életében, váratlan fordulatot vett élete. Felajánlottak számára egy olyan lehetőséget, amiről eddig még álmodni sem mert…
Ronil Caineelső regénye, a Lilian roppant komoly témákkal foglalkozik, amik a mi életünkben is egyre inkább aktuálissá válhatnak, holott a mű a közeli jövőben játszódik.
Lássuk tehát, mit tartogat nekünk a Lilian.
A történet szerint a nem is oly’ távoli jövőben létezik egy technika, amellyel bárki tökéletesen lemásolható. A modern klónozásnak hála a világ leggazdagabb emberei két hétre akárkit „kibérelhetnek” maguknak, legyen az híres énekes, színész, sportoló. Főszereplőnket, Robert Turnert is megkeresik az ajánlattal, aki kis habozás után ugyan, de igényt tart egy másolatra: Lilian Bailey-re, a népszerű és felkapott fiatal, csinos színésznőre.
A mű igényesen bemutatja mindazt, amitől tartanunk kell, nem csak a jövőben, hanem a jelenben is: a nők eszközként való kihasználásától. Természetesen a regényben metaforikusan, és fizikailag is egyaránt megjelenik mindez két oldalról: magáról a női oldalról, mint szuverén emberi lény, illetve afelől, hogy az ember is egy újabb iparág, amelyet adott kívánságok szerint meg lehet teremteni. Pénzért bármi, és bárki megkapható, az emberi élet pedig erkölcsileg semmit nem ér ezáltal. Napjainkban a klónozás témája szinte még tabunak számít (pedig kezdenek elterjedni a klónozott állatok húsait forgalmazó cégek), a súlyos morális kérdések megválaszolásán pedig nehéz kiigazodni. Iszonyatos felelősséggel jár, ha Isten szerepében tetszelgünk, nem beszélve arról, hogy ezzel beleszólnánk a természet törékeny körforgásába. A különböző halálos betegségek kutatásánál (ahogy a regényben is megemlítik) még jól jöhet a sejtszinten történő klónozás, de ott már más kérdés merül fel, ha állatról, esetleg emberről van szó.
Minden ember egyéniség, s emiatt vajon másolata is az lesz? Ha viszont az is különálló egyéniség lesz, akkor nem lehet saját klónunk, mert eltér tőlünk. Illetve az is elég súlyos kérdésnek bizonyulhat, miszerint lehet-e egyáltalán a helyünkre egy klónt beállítani? Vagy, ha lenne is másolatunk, akkor neki ugyanolyan jogai lennének, mint nekünk? Hiszen az alanyi jogokat azután kaptuk meg, hogy megszülettünk. A mesterségesen előállított „emberekre” tehát nem vonatkozhatnak a mi szabályaink, de ha azok a klónok mi vagyunk, akkor ugyanolyannak kellene lenniük, mint mi, ugyanazokkal a jogokkal, szabályokkal, viselkedési normákkal, stb.
Valahol azt olvastam, az a jó könyv, ami több kérdést hagy a levegőben, mit választ. Ha ezt a sémát követem, akkor a Lilian egy nagyon jó könyv. Alapból a klónozás egy hihetetlenül kontroverzális téma, ráadásul még a tudomány sem tart ott (tudtunkkal), hogy bármire válasszal szolgálhasson. Így a mű befejeztével is felmerülnek majd elméleti kérdések, melyekre talán tényleg csak akkor kaphatunk megfelelő választ, ha ott tartunk, hogy embereket klónoznak gazdasági célokból.
A Lilian cselekménye eleinte nem túl akciódús, viszont mindig érdekes, és képes megteremteni az olvasóban a vágyat, hogy tovább olvassa a regényt. Sci-fi és thriller igazi egyvelege, borzasztóan érdekes kérdésekkel megfűszerezve. Később azonban felgyorsulnak az események, a thriller vonal erősebbé válik. Robert jellemváltozása külön megérne egy misét, erősen éreztem benne valamit, ami már egészen régóta kedvenc témáim egyike közé tartozik: a társadalmi normákhoz való igazodás miatt az emberi lélekben elrejtve még mindig ott van az ösztönlény, a vadállat, ami kitörni vágyik, és ehhez elég csupán egyetlen szikra. Ilyen karakterábrázolástól legutóbb Stephen King könyvnél lettem libabőrös, de Caine-nek sikerült elérnie ugyanezt a hátborzongató érzést a Lilian esetében is.
Összegezve a Lilian egy igen izgalmas sci-fi thriller, amelyben az író tökéletesen bemutatja azokat a kérdéseket, amik komoly elgondolkodtatásra biztatják az olvasót. A két főszereplő, Turner és Lilian kapcsolata nagyon érdekes, kettejük változásai zseniális sorokat eredményeznek a műben. Ahogy haladunk előre a történettel, annál inkább letehetetlen a regény.
Igazi SF műről van szó, így tudnám ajánlani mindenkinek, akit érdekel a klónozás témája, de kapunk némi romantikát, kemény thrillert és nagyon szép leírásokat. Tehát minden van, mi érdekelheti a fantasztikum kedvelőit.
A hazai filmek fogadtatása a legtöbb alkalommal negatív szokott lenni, vagy megfelelő reklám és marketing híján el sem jut hírük az átlagos mozilátogató közönséghez.
Nagyjából a semmiből ugrott elő néhány hónapja a Hurok című sci–fi thriller előzetese, ami nem sokat mondott, és annál kevesebbet mutatott. Azonban fantáziámat nem hagyta nyugodni a kérdés, miszerint mégis mi lehet ez a film? Kisebb utánajárást követően sikerült kiderítenem, hogy valóban egy SF műről van szó, amely témája nem a szó szerint vett időutazás, de érzékelhetően efféle tematika köré építkezik. Így nem hagyhattuk ki az alkalmat, hogy mi is beüljünk rá, és megmondjuk a véleményünket!
A Hurok, mint ahogy címéből sejthető, egy csavaros időhurokra épülő krimi-thriller. Elképesztő fordulatokkal operál, ami már-már vetekszik a Primer című filmmel. Na jó, az talán még egy magasabb fokozat. Ami viszont biztos: nehezen lehet összefoglalót készíteni a látottakból, hiszen percről percre a cselekmény újabb fordulatot kap, és az összesen három főszereplőből álló „színészgárda” így is minden jelenetnél meglephet bennünket. Emiatt a sztorit nem vesézném ki, egyfelől a hihetetlenül összekuszált (mégis érthető) szálak miatt, illetve túlságosan spoileres lenne.
Amit mégis ki lehetne ragadni, az egyrészről a környezet. A fények, a közeli, a távoli képek mind-mind elképesztően jól festenek. Rengeteg lapuló utalás, metafora, ellentét, párhuzam van jelen, és úgy érzem a felét észre sem vettem. Mélyről érződik, hogy magyar alkotás, ennek ellenére sehol sem kapunk konkrét utalást, melyik városban játszódik maga a cselekmény. A három szereplő külön-külön is egységes egész, éppen annyit kapunk belőlük, amennyire szükségünk van. Nincsenek fölösleges párbeszédek, és nem rágnak bele mindent a néző szájába. Amit először esetleg nem értünk (lesz olyan, nem is kevés), később kiderül, de türelem kell hozzá. Ez adja meg a Hurok esszenciáját, ettől lesz bravúrosan csavart és végig izgalmas.
A másik nagyon fontos gondolat, mely kiemelhető, az nem más, hogy képes egy magyar film előadni olyan jellemfejlődést, amely nem igényel hosszas felvezetéseket, unalmas beszélgetéseket, és végletekig kibogozott motivációkat. Főszereplőnk, Ádám (Száraz Dénes) egy roppant ellenszenves fickó. Nagyon nehéz azonosulnunk vele a kezdetekben, igazi lecsúszott bunkó ember érzetét kelti. És milyen jól csinálja! Önző, arrogáns, felelőtlen. Kicsit olyan, mintha a rendező (Madarász Isti) összeszedte volna a hét fő bűn legjavát és belegyúrta volna egy karakterbe. Ám innen szép nyerni. Ádám a nagyjából másfél óra alatt gyökeresen megváltozik, és a film végére egészen megkedveljük majd. Kiemelhetőek a színészi alakítások is, mert végre nem keltik az örök színpadias hatást, amelytől a néző egy szemvillanás alatt elhidegülhet az adott filmtől. Főhősnőnk, Anna (Martinovics Dorina) a maga módján naiv, könnyen irányítható, ellenben mégis makacs lány, kinek kapcsán csupán egyelten kérdés járhat minden néző fejében: mi a fenéért van együtt Ádámmal? Gonoszunk, Dezső (Anger Zsolt) pedig igazi hirtelen haragú, maffiózótípus. Hármójuk kémiája mégis működik, egyben van és nem esik szét egy pillanatra sem.
Végül néhány gondolat erejéig kibontanám, miért is érdemes nekünk, nézőknek is kicsit átgondolni a magyar filmekhez való viszonyunkat. Ahogy beértem a moziterembe, kicsit megijedtem, hogy elmarad a vetítés, mert rajtam kívül csupán egy házaspár ücsörgött. Később megjelent még néhány néző, ám így is összesen nyolcan lettünk, melyből egy úriember a film közepénél felállt, és kiment. Arra gondoltam, hogy az esős nap miatt lehettünk ilyen kevesen, de rájöttem, hogy a mozi jegypénztáránál, és a rágcsa-ellátó pultoknál kígyóztak a sorok. A probléma sajnos elég sokrétű. Talán már hozzászoktunk a sokszor zsékategóriás filmekhez, vagy nincs igényünk egy igazi agyzsibbasztó mozihoz. Talán nem kapott elég reklámot a Hurok, esetleg valami más állhat a háttérben. Mindemellett én arra szavazok, hogy mindenki adhat egy sanszot, mert ez bizony nem a tizenkettő egy tucat alapú moziélmény.
A Hurok elvétve tartalmaz néhány logikai bukfencet, de semmi olyan nincs benne, amit nem lehetne megbocsátani neki. Alapvetően az időparadoxon egy nagyon nehéz téma, és gyakorlatilag ez az első ilyen témájú magyar mozi.
Összegezve a Hurok egy nagyon kreatív „éld át újra a napot” kategóriájú alkotás, ami tényleg megállná a helyét akár a külföldi mozikban is. Van néhány hibája, de abszolút szerethető az egész mozgókép hangulata, nem mellesleg a vágói munka fenomenálisra sikerült. A tanulsággal ki-ki maga azonosulhat, mert bizony szó van az emberi kőbevésett gondolkodás megmásíthatóságáról, értékrendek átalakításáról, szeretetről, mely miatt megéri változni, s változásokról, melyek miatt megéri szeretni. Egy esélyt bárki adhat a filmnek, legalábbis olyan nézőknek tudnám ajánlani, akik szeretik a paradoxonokat, és nem félnek egy kis gondolkodástól.
Nehezen lehet egy cikket úgy kezdeni, mikor a bevezető mondatban szerepel a Star Wars, vallás, filozófia, thriller, krimi és a science-fiction. A fenti műfajok nem gyakoriak egymás társaságában, de nem úgy aVilágok útvesztője című regényben, ahol más a helyzet.
Jogosan emlegetik e könyvet egy lapon a már klasszikussá vált, ám még mindig megosztó Da Vinci Kóddal. A Világok útvesztőjében egy rendkívül izgalmas filozofálás pörgeti előre az eseményeket, számos krimit meghazudtolva ezzel. Elsőre talán fenntartással fogadhatjuk az izgalmas és a filozófia szót egy mondatban, de minden jel arra mutat, bizony lehet vegyíteni a kettőt. A regény szerzője, George B. Marwell elképesztő tudásról ad tanúbizonyságot. Én nem vagyok sem filozófus, sem hit-tudós, de még csak történész sem, így nem tudok minden egyes részletnek utánanézni, de kérdés nélkül elhiszem mindazt, amit a lapokon látok. A rengeteg idézet költeményekből, ismert, hatalmas filozófusok tanulmányaiból jelen vannak majdnem minden oldalon, és mindig bámulatos könnyedséggel adagolja a szerző azokat. És nem csak, hogy jelen vannak, hanem szerves részét képezik az egész műnek, hiszen a „nagyon” nyomdokán lehet csak elérni a végkifejletet. Az eredeti latin, görög, vagy akár francia szövegek rendkívül autentikusan hatnak.
És valóban, maguk a folytonos filozófiai kérdések, amik övezik a művet, azok görgetik a cselekményt egyik pontból a másikba. A dialógusok inkább monológnak hatnak, a beszélgető felekből az egyik általában magasröptű beszédet tart, míg a másik a kérdéseivel érteti meg a laikus olvasóval a tényeket. Ám itt nem áll meg a Világok útvesztője – tovább megy és még többet markol. Általában ez semmilyen körülmények között nem szokott működni, itt valamiért mégis kézenfekvőnek tűnnek az egymásra épülő darabok. A kezdetben gyilkossági nyomozás hamar vallási kérdésekkel foglalkozó, titkos szervezet és összeesküvés-elméletek halmaza lesz. És ez cseppet sem baj. Minden mondatot átjár a misztikum, a folyamatos kétség, miszerint tényleg van valami felsőbb hatalom, ami mozgatja az emberek világát, vagy az egész csak szemfényvesztés. Mikor írom a cikket, még nem értem a végére a könyvnek. Ennek csupán az az oka, hogy képtelenség lenne releváns cikket írni róla, ha már tudnám a végkifejletet. A rejtélyesség, ami átitatja az egészet, rám is hatással van és félő, ha tudnám a végét, a cikk máshogyan fogalmazódna. A misztikum még mindig átjárja, még mindig nem derült fény egyik állításra sem. A regény azonban még mindig nem áll meg, hiszen belecsempészett egy jó adag tudományos fantasztikumot is. A filozófiai kérdések mellett számottevő vallási (görög, keresztény a leginkább kiemelt) témát többször a fizika törvényeivel igyekszik magyarázni. Bravúros okfejtéseket kaphatunk egyes filozófusok (Platón, Püthagorasz) ókori műveiből, s azok sci-fi-szerű, elméleti fizikában létező magyarázataiból. A legfőbb téma a valóság érzékelése, ami csaknem relatív, mint az idő. Ám az idő végtelen, hiszen, ha az idő előtt nem volt semmi, akkor maga az idő sem létezhetett, így hatalmas paradoxonba ütközünk. Tehát az elvont témák mellett a maga elvontságával a tudományos fantasztikum is kiemelkedő szerepet kap. Ahogy egy igazi thriller-nél szokás, minden összefügg mindennel, ám itt olyannyira, hogy szó szerint is érthetjük. A filozófia összefügg a vallással, ez eddig tiszta. A fizika összefügg a filozófiával, ami pedig a vallással. Végül a fizika, amely a filozófiával, illetve a vallással is összefüggésben van, betársul egy kis elméleti fizika, térdimenziók, a realitás illúziója, és számos festő, költő, művész – a regényhez kapcsolódó alkotása.
Akkor mégis mi köze van az egésznek a Star Wars-hoz?
A regény második felében feltűnik egy titokvadász, kinek becses neve James Campbell. Hogy hozzuk a regény formáját, észrevehetjük: minden összefügg mindennel. A könyvben szereplő James Campbell rendkívül jártas mindenféle mítoszban, mondákban, vallásokban, és természetesen a filozófiában. Ez szintén igaz egy Joseph Campbell nevű illetőre, aki a fent említett jártasságait bevetve megírta 1949-ben az Ezerarcú hős című alap-könyvet, ami azóta ott csücsül minden forgatókönyvíró asztalán. És, hogy még mindig továbbfokozzuk az összefüggések végtelenségét, az Ezerarcú hős volt az alapja George Lucas karaktereinek is: a Csillagok Háborúja című világhírű mozisiker megalkotásához ez elengedhetetlen volt. Ebből merít a Világok útvesztője is, és ravaszul összekapcsolja magát a könyv témáját azzal a szereplővel, kinek tiszteletére egy igen eszes karaktert hozott létre.
A Világok útvesztője egy csavaros thriller, gazdagon meghintve a világot mozgató kérdések kibeszélésével, és számos sci-fi elemmel, ami még rejtélyesebbé teszi az egyébként is misztikus atmoszférát.
A DONTNOD Entertainment a Remember Me képében egy ígéretes, de közel sem tökéletes programmal debütált 2013-ban. Lássuk, mennyire jött be nekik a műfajváltás.
Fejlesztő: DONTNOD Entertainment Kiadó: Square Enix Hivatalos honlap: www.lifeisstrange.com
„A kalandjáték nem vész el, csak átalakul” – akár ez is lehetne a műfaj mottója, hisz sokszor temették már, de valahogy mégis túlélte a viszontagságokat, még ha nem kevés változás árán is. Mert való igaz, a point n’ click zsáner mára leginkább emlékeinkben, vagy újrakiadások formájában él tovább, de a narrációt középpontba helyező Quantic Dream játékok (Fahrenheit, Heavy Rain, Beyond – Two Souls), valamint a döntések súlya alatt roskadozó TellTale programok (Walking Dead, Wolf Among Us, stb.) óriási népszerűségnek örvendenek a szélesebb közönség körében is, nem csoda, hogy más stúdiók is szeretnék meglovagolni a két prominens csapat sikereit. Most az eleddig egyjátékos DONTNOD gondolta úgy, hogy előállnak egy epizodikus, ismerős alapokon nyugvó kalandjátékkal, megfejelve némi időmanipulációval, és voilá, megszületett a Life Is Strange.
Felnövés történet – Rövidített verzió
Max Caulfield az a fajta lány, akit a hollywoodi stúdiók szívesen castingolnának a középiskola megpróbáltatásait bemutató „filmremekek” főszerepére. Egy igazi szürke egér, aki nem képes beilleszkedni az osztályába, magának való, egyetlen igazi barátja is az ellentétes nemből kikerülő kocka, akivel együtt agonizálnak, már ha épp nem az aktuális Harry Pottert rágják át töviről hegyire. Epic klisé, nemde? Nagy magányában a művészettöri órán is inkább álmaiban keres menedéket az őt szekálók elől, azonban a hatalmas tornádó, mely épp elpusztítani készül a várost és őt magát, pillanatok alatt zökkenti vissza a valóságba, hogy aztán zavarodottságában (óriási fordulat) leégesse magát a csoporttársak, és imádott tanára előtt, bár erről már inkább tehet a suttyomban ellőtt selfie, órán ilyet mégsem szabad. Max nemrég lett 18 éves, tehát épp lábal ki a kamaszkor zűrzavarából, az identitásválságon már túl van, az önmegvalósítást pedig a fotózásban lelte meg, ezért is jelentkezett a Blackwell Akadémiára, mely egy elég nívós sulinak számít a feltörekvő tehetségek számára. Itt tengeti hát teljesen hétköznapi életét, tanul, művelődik, lenyeli az atrocitásokat, egészen a mai napig, mert az élet bizony furcsa, és nem véletlenül lett ez a közhely számba menő kijelentés a játék címe. A mindig, minden körülmények között védelmet biztosító lány WC-ben ugyanis Max tanúja lesz egy gyilkosságnak, s mire felfogná a dolgok súlyát, máris újra az osztályban találja magát, ráadásul pont ugyanazon az órán, melyről nemrég szabadult. Hosszú mérlegelés után arra a következtetésre jut, hogy bármenyire is hihetetlen, egyik pillanatról a másikra rendelkezni kezdett az idővisszatekerés képességével, ezt tesztelendő pedig gyorsan korrigálja is az előző felsülését, így téve semmissé azt, hogy közröhej tárgyává váljon. Ennél is fontosabb viszont, hogy megakadályozza a gyilkosságot, s megmentse a titokzatos kék hajú lány életét, hisz ez a képesség ajándék, mellyel nemcsak élni lehet, de élni is kell. Az eddig leírtak képezik a játék prológusát, innentől relatíve szabad kezet kapunk a felfedezésre, és a történet felgöngyölítésére, melyből – szerencsére – túl sok minden nem fog kiderülni a Chrysalis alatt.
Bevezető lévén ugyanis az első epizód inkább csak sejtet, mintsem kimond dolgokat. Feladataink jobbára kimerülnek apró-cseprő ügyek felgöngyölítésében, az erősen érződő misztikum inkább csendben meghúzódik a háttérben, és csak az olyan elrejtett dolgokban mutatkozik meg, mint a meglehetősen furán viselkedő karakterek, a THXFLS vagy TWNPKS feliratú rendszámtáblák (ugye mondanom sem kell, miket takarnak a betűk), és persze a képességünk, melynek hasznosságát szintén nem tudjuk még kamatoztatni fajsúlyosabb ügyekben, ellenben épp elégszer fogjuk használni ahhoz, hogy rendesen belerázódjunk. Az olyan égető dolgok tehát, mint a közeledő vihar mibenléte, Rachel Amber eltűnésének körülményei, az iskola biztonsági őrének paranoid viselkedése még megmagyarázatlanok maradnak, és döntéseink súlya sem fogja nyomni a vállunkat, az eldöntött dominók csak a későbbiekben okoznak majd (remélhetőleg) komolyabb változásokat a történetben.
Pillangó-hatás
A játékmenet leginkább a TellTale játékokból lett átemelve, hozzáadva a Heavy Rain narratíváját, a koktél pedig hiába ismerős, mégis üdítően hat, köszönhetően az atmoszférának, melyet valami hihetetlen műgonddal alkottak meg a Dontnod emberei. Az őszies színekben pompázó iskola baromi hangulatos lett, hiába kicsi a rendelkezésre álló terület, mindenhol van látnivaló, a karakterek – még ha kissé script-szagúan is – élik az életüket, mindenkivel beszélgethetünk, és a legtöbb tárggyal is interakcióba léphetünk. Max-nek ugyanis mindenről és mindenkiről van mondanivalója, melyeket meg is oszt a játékossal belső monológok formájában (tobzódva a popkulturális utalásokban), melyek nagyon szimpatikussá teszik karakterét, nem mostanában kedveltem meg főhőst, pláne nem ilyen rövid idő alatt. A rögzített kameraállások okozta frusztrációtól szerencsére nem kell tartani, a játék végig TPS nézetet használ, így jól átlátható, és időben jelzi a program, ha valamivel kapcsolatba léphetünk. A feladatok, mint mondottam teljesen profán dolgokból kerülnek ki: szerezzünk vissza egy pen-drive-ot, segítsük ki a sexting botrányba keveredett leányzót (na jó, ez nem annyira hétköznapi), vagy javítsuk meg a fényképezőnket. Emellett mellékes döntéshelyzetből is akad pár, például, hogy aláírjuk-e a petíciót az iskola bekamerázása ellen, vagy engedjük e lerajzolni magunkat egy ismerősünknek csak rajtunk áll, ha pedig utólag megváltoztatnánk egy-egy válaszunkat, arra is van lehetőség, az idő visszatekerését ugyanis minden egyes beszélgetés után segítségül hívhatjuk, persze csak egy bizonyos időintervallumon belül. De ugyancsak újdonsült erőnket kell majd használni a különböző logikai feladványok abszolválásához, melyek túlzottan azért nem bonyolultak, és igazából a pillangó-hatásban rejlő potenciált mutatják be, mely később valószínűleg makro-szinten is komoly tényező lesz majd. A körülbelül 3-4 „nagyobb” helyszín (az iskola egy folyosója, az udvar, a kollégium, valamint rég nem látott barátnőnk, Chloe háza) bejárása akár egyetlen óra alatt is lerendezhető, de ha mindent töviről-hegyire végigpásztázunk, mindenkivel beszélgetünk, felkutatjuk a lefényképezendő dolgokat (melyek noteszunkban előre fel vannak tüntetve) ezt akár két órára is feltornászhatjuk. Ha pedig még Max naplóját és karakterleírásait is végigolvassuk, nyugodtan hozzáadhatunk 20-30 percet a teljes játékidőhöz, ami egy első epizódtól már egész soknak mondható, pláne, hogy a többszöri végigjátszás garantált a rengeteg döntéshelyzet miatt, melyeket a végén összegez is nekünk a program.
Akvarell-hatás
Amennyire dicsértem a játék lényegi részét, olyannyira fogom szapulni a külcsínt, mely sajnos áldozatul esett az önkényes művészkedés nem is olyan ritka esetének. Értem én, hogy egy álmodozó tini áll a középpontban, aki szebbnek akarja látni a világot, mint amilyen valójában, de ezt a vízfesték hatású, elnagyolt grafikával kifejezésre juttatni teljesen felesleges és logikátlan döntés volt a fejlesztők részéről. A színek szépek, és maga az összhatás azért nem olyan rossz, de ha részleteiben nézzük a Life is Strange bizony csúnya. A textúrák elmosódottak, a növényzet pacák sokaságának látszik, az animációk darabosak, a szájmozgás pedig még csak véletlenül sincs szinkronban az elhangzottakkal, ami elég kiábrándító, hisz időnk nagy részét közeliben felvett beszélgetéssel fogjuk tölteni. Ami megmenti a látványt a teljes középszerűségtől, az a bevilágítási rendszer, a fények ugyanis nagyon szépek, s ezáltal az árnyékolás is teszi a dolgát, ebből a szempontból kihozták a maximumot az Unreal 3-ból, ami sajnos még mindig szenved az utólagosan betöltődő textúrák betegségében. A gépigény ennek tükrében eléggé baráti, egy alsó kategóriás PC-n vígan fog futni a játék, csak egy-két helyen esik le a framerate.
A zenék ellenben nagyszerűek, és kellemes alapot adnak a hangulathoz. A dallamokat jobbára a Syd Matters nevű francia csapat szolgáltatja, kissé melankolikus, akusztikus zenei betétjeik nagyszerűen adják vissza a csendes kisvárosi élet miliőjét, és kölcsönöznek egy kis sorozat-feelinget a programnak. A szinkron is remek, a színészek jól bántak a hanghordozással, nem felolvasás jellegűek a párbeszédek, szóval tényleg le a kalappal az audió szegmens előtt, mely felteszi a koronát az amúgy is nagyszerű játékra.
Ígéretes kezdet
Ha az eddigiekből nem derült volna ki, nagyon tetszett a Life is Strange. Sokkal jobban megfogott, mint azt előzetesen gondoltam, hisz a Remember Me inkább volt tisztes iparosmunka, mintsem maradandó alkotás, így talán jogosak voltak a fenntartásaim. Szerencsére viszont a Dontnod tanult a hibáiból, egy sallangoktól és felesleges játékelemektől mentes, nagyszerű kalandot kalapáltak össze, melynek ha a maradék négy epizódja is hasonló minőséget képvisel majd, akkor máris megvan a legjobb kalandjáték aspiráns 2015-ben. Ne kelljen csalódnunk!
Pro + Remek atmoszféra
+ Szerethető főhős
+ Jónak ígérkező történet
Kontra – Kopottas látvány
– Kicsivel lehetne nagyobb a bejárható terület
– Egyelőre még nem érezzük a döntések súlyát
A kiváló kezdés nem feltétlenül jár együtt a hasonló minőségű folytatással, ez pedig egy epizodikus felépítésű játék esetében különösen igaz, a Telltale remekek közt is akadnak gyengébb láncszemek. A DONTNOD kiválóan lefektette a Life is Strange alapjait az első epizódban, de aki a misztikum továbbgyűrűzésére, a belengetett katasztrófák, különös események magyarázatára számít a második epizódtól, az bizony csalódni fog. Bensőséges két órát tartogat az Out of time címre hallgató fejezet, és ez nem is baj, sőt. Max és rég nem látott barátnője, Chloe igyekeznek bepótolni az elvesztegetett időt, a sztorizgatás mellett pedig leginkább újdonsült képességünk tesztelése lesz fókuszban, hisz Chloe – értelemszerűen – kissé szkeptikusan áll az egész időmanipulációs dologhoz. Pár memóriateszt a helyi vendéglőben viszont meggyőzi a lányt arról, hogy a hihetetlen képesség valóban létezik, irány hát a közeli roncstelep, hogy élesben is alkalmazzuk csodás adottságunkat. A játékidő nagy részét a két lány kapcsolat-rehabilitációja teszi majd ki, ez pedig azért óriási pozitívum, mert mindkét karakter szerethető, viselkedésük pedig teljességgel emberi, mintha valóban két rég nem látott ismerős újra-egymásra találását élné át a játékos.
Az epizód gerincét viszont mégsem ez, hanem az osztály kissé antiszociális tagjának, Kate Marsh-nak megalázó videója adja, a rosszul elsült vicc pedig odáig fajul, hogy a lány kész levetni magát az akadémia tetejéről. Vannak az epizódnak csúcspontjai (egy ízben Chloe-t is meg kell menteni a száguldó vonattól), de Kate meggyőzése az, ami igazi katarzissal bír, pláne, hogy egy újdonsült képesség, az idő megállítása is debütál, noha a fizikai megpróbáltatás miatt ennek későbbi használata valószínűleg elég limitált lesz. Ezen kívül viszont a sztoriban nem történik érdemi előrelépés, Rachel eltűnése ugyan előjön néha, pár, a történet szempontjából fontos szereplő is feltűnik pár perc erejéig, de minden, ami kérdés maradt az előző epizódban, az kérdés marad itt is. A tempó még az Chrysalis-nál is lassabb egy kicsit, de unalmas percek így sem lesznek, hisz a karakterek végig fenntartják az érdeklődést, a hangulat továbbra is kitűnő, a cliffhanger pedig bizakodásra ad okot a folytatást illetően.
80%
Episode 3: Chaos Theory
A DONTNOD gondosan ügyelt arra, hogy félidőnél kapcsoljon a Life is Strange magasabb fordulatszámra, és merüljön el a történet sötét bugyraiban. Az első két epizód expozíciója után a Chaos Theory belecsap a lecsóba, s bár a sztori sarkalatos pontjai továbbra implicit lapulnak a kulisszák mögött, jó látni, hogy mozog valamerre. A napszak stílszerűen az éjszaka lesz, melynek leple alatt Max és Chloe saját maguk kezdenek bele az ügy felgöngyölítésébe, mint Arcadia Bay Sherlock és Watson párosa. Az érdemi nyomozás megkezdéséhez értelemszerűen először a bizonyítékok begyűjtése szükségeltetik, amit természetesen az igazgatói irodában kell keresni, így az epizód első fele az ide be, illetve kijutással telik majd. Ennek során jópárszor alkalmunk nyílik kamatoztatni időmanipuláló képességünket, új játékelemként debütál az eléggé banális módon implementált lopakodás (ez nem negatívum, egy mindenféle extrával megtoldott rendszer csak túlbonyolította volna a letisztult játékmechanikát), és mindemellett még az előző felvonásban központi szerepet játszó „feelgood” trécselés sem marad el.
A fókuszba ezúttal Rachel Amber rejtélyes eltűnése kerül, az igazgatói gépen pedig olyan titkokra bukkan az újonnan verbuvált detektív-páros, minthogy a lány ügyéhez köze lehet Nathan Prescott-nak, aki nem mellesleg a hely legbefolyásosabb családjának legifjabb tagja, és – mint azt a legelső epizód kezdő snittjei reprezentálják – súlyos viselkedési problémákkal küzd. Egy bizonyos „Dark room” is sokszor előkerül, kapcsolata Rachel-el pedig evidenssé válik, de hogy miféle helyet takar az elnevezés, majd csak a következő epizódban derül ki. Az epizód második harmadában már Chloe mostohaapjának, a továbbra is kissé paranoiásan viselkedő David-nek a laptopján fogunk kutatni, melyben újabb titokra derül fény, Frank Bovers-hez, a városka előző epizódban feltűnt drogdíleréhez a jelek szerint gyengéd szálak fűzik az eltűnt leányzót, a továbbiakban ennek kell utána járni.
Az eddigi három epizód közül messze a Chaos Theory lett a legváltozatosabb, és egyben a legjobb is. A napszakváltás miatt az atmoszféra is változik, az iskola sötét folyosói borongós hangulatot árasztanak, és a motor újra megcsillogtathatja legnagyobb erősségét, a fény-árnyék játékot, a telefonunk fényében táncoló árnyak szinte lemásznak a képernyőről. Ezután a helyi falatozó nyüzsgése jól eltalált váltás, öröm látni, hogy a fejlesztők milyen ügyesen összerakott scriptekkel lehelnek életet a legjelentéktelenebb NPC-be is. Az idő-visszatekerést többször, és fajsúlyosabb szituációkban alkalmazhatjuk, mint eddig, egyes feladványoknál pedig már gondolkodni is kell azon, hogy mit, mikor és hogyan változtassunk meg, ez pedig csempész egy kis kalandjátékos érzést az alapvetően narratívára épülő programba. Az eddig hozott döntések kezdik kifejteni hatásukat, bár, mint ahogy várható volt, a kisebb dolgok (öntözzük e a szobanövényünket vagy sem) nem járnak messzemenő következményekkel, de így is rengeteg szituáció változik annak függvényében, hogy miképp reagáltunk anno egy-egy beszélgetés alatt, ez pedig nagyon jó hír, hisz végső soron ezen állt vagy bukott a recept. A befejezés minden tekintetben meghökkentő és letaglózó kell, magyarázatot ad az epizód címére, és emellett olyan áll-leesést generál, melyre szerintem még nem volt példa játékos pályafutásom alatt. Attól függetlenül is játéktörténelmi pillanat, hogy a folytatást nem túl nehéz kikövetkeztetni, bár annak módjával még meglephetnek a készítők.
89%
Episode 4: Dark Room
Két dolog vált bizonyossá a 4. rész végére. Az egyik, hogy a hiába az egész várost érintő katasztrófa ténye, a Life is Strange-nek két igazi főszereplője van: Max és Chloe. Hiába játszanak sokan kulcsfontosságú szerepet a programban, az ő kapcsolatuk az, amely meghatározza a játék történetét és hangvételét, kamaradrámával állunk szemben, hiába egy város léte a tét. A másik – már az elejétől sejthető – dolog, hogy az eseményeket körüllengő misztikum bizonyosan nem lesz kibontva még az epilógusra sem, vagy ha mégis, elég felületesen lesznek megmagyarázva a paranormális események. Műfajilag a krimi és a thriller között lavírozik a Life is Strange a Dark Room fényében, megfejelve egy jó nagy adag karakter, valamint egzisztenciális drámával, mely talán még soha egy játékban sem működött ennyire.
Élvezeti szempontból keretes szerkezetűnek jellemezném a pneultimate epizódot. Az első, cliffhangert summázó, valamint a játéktörténelem talán legletaglózóbb, legfelnőttebb döntéshelyzetét elénk táró szelet után egy lassabb hangvételű, már-már redundánsnak tekinthető szakasz következik, hogy aztán az utolsó fél óra úgy felpörögjön, mint eddig még soha. Az előző epizód a bizonyítékok begyűjtéséről szól, a Dark Room-ban pedig már a tényleges nyomozás, az információk rendszerezése és szelektálása lesz a játékos feladata, szó szerint a játékosé, ugyanis valóban nekünk kell papírról-papírra átnyálazni a nyomozati anyagot, míg a konklúzióhoz jutva le nem hull a lepel arról a bizonyos sötét szobáról, mely az egész ügy kulcsmomentuma lehet. De előbb még meglátogatjuk a korházban lábadozó Kate-et, nyomozunk Nathan után, akiről ténylegesen kiderül, hogy nyakig benne van Rachel eltűnésében, és Frank-et is újra ki kell vallatni, a játék talán legfrusztrálóbb dialógusa során, melyben elég egy rossz döntés, és kezdhetjük is előröl a procedúrát. Eléggé megakasztja a játékmenetet ez a rész, ami azért is probléma, mert ezen felül is vannak unalmasabb momentumai a résznek, ami azért egy utolsó előtti epizódban már komoly negatívum, persze a mérleg nyelve így is bőven a pozitív irányba dől a Dark Room kapcsán. Minden lagymatagabb percért kárpótol viszont a már kezdetektől fogva promózott Világvége Party, melynek megvalósítása egész egyszerűen pazarra sikeredett. Az Unreal 3 most mutatja meg igazán erejét a Life is Strange alatt, a xenon-fények által keltett hangulat lenyűgöző, a buli nyüzsgése egyszerre bámulatos és zavaró, hisz azt látni, hogy ennyi boldog fiatal holnap a valódi világvégével néz szembe, elég ambivalens érzelmeket indukál, nem csak Max-ben, de a játékosban is. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy a party körülbelül fél órájában nem volt ismétlődő dal, legalább 10-15 különböző számot játszott le a DJ, ilyen szintű odafigyelést a részletekre talán még egy stúdiótól sem tapasztaltam eddig. A cliffhangert valamiért tudat alatt már sejtettem, ettől függetlenül így is letaglózó volt, hogy ki is mozgatja a szálakat a háttérben, az utolsó képkockák pedig egy sötét, minden happy end-et nélkülöző finálét sejtetnek, bár naplementében úszó szirupos endinget valószínűleg alapból nem várt senki.
84%
Episode 5: Polarized
Nem túl kritikusi hozzáállás, de nem fogom lepontozni az 5. epizódot nyilvánvaló hiányosságai miatt. Játékmechanikai szempontból ugyanis messze nem a Polaryzed lett a legjobb része a sorozatnak, sokszor hoz frusztráló, már-már emberfeletti reakcióidőt igénylő helyzetbe, lassan indul be, néha még önmagával is inkonzisztenciába kerül, egyes részeit pedig kissé összecsapottnak éreztem. Az üzenetet viszont, mely az 5 epizód alatt fogalmazódott, tökéletesen adja át, egy olyan érzelemdús záróakkordba csomagolva, hogy a sokktól magába roskadt játékos minden hibáját képes lesz elnézni a befejezésnek, miközben a zsebkendő csücskével törölgeti a szeme sarkában fel-felszökő könnycseppeket.
Max utolsó kalandjában szembesülni kényszerül tetteinek következményével, az idővel babrálni nem kifizetődő dolog, még ha a jószándék vezérli is. Szorult helyzetéből (melynek részleteibe nem bocsátkoznék spoilerveszély miatt), melyben a nyitó képsorokon találja magát egyedül az időutazásban lel kiutat, azonban oly sokszor sérti meg az idő fonalát nagy igyekezetében, hogy végül teljesen megzavarodik a rendszer. Az egyik pillanatban még az áhított „Everyday Hero” fotópályázat nyerteseként ünneplik San Francisco-ban, a másikban pedig már az elkerülhetetlennek tűnő tornádó tépi darabokra Arcadia Bay-t. Ahogy Max, úgy a játékos is ráébred arra, hogy minden tettünknek katasztrofális következménye van, Istent játszani akkor sem szabad, ha arra megvan a kellő hatalmunk. Ezt a hatalmat a játékban az időmanipulálás képviseli, de végső soron lehetne bármi más is, az üzenet, melyet a Life is Strange sugall, teljességgel univerzális, és a való életre is kivetíthető. A többféle idősík miatt a játék változatosságával nem lesz gond, a galériában jobbnál jobb műalkotásokra csodálkozhatunk rá, a vihar által romba dőlt szülőhelyünk panorámája borzongató, a befejezés előtt pedig már egy szürreális álomban kalandozunk, ahol vagy az idő pereg visszafelé, vagy egymásba nyíló folyosókon tévelygünk percekig, de projekciók elől is bujkálnunk kell majd (amit annyira nem sikerült jól megvalósítani sajnos), és még pár feladványra is futotta. Ez a szegmens egy kicsit elüt az epizód többi részétől, egyeseknek talán nem is fogja elnyerni a tetszését, de a végére értelmet nyer, így botorság lenne hibaként hivatkozni rá. A legtöbb szereplővel még utoljára rendezhetjük viszonyunkat, kibékülhetünk Daviddel és Frankel, viszonozhatjuk Warren érzelmeit, persze a választás, mint mindig, most is a játékoson múlik. Sokszor hajlik melodrámába egy-egy szituáció, de mindig is amondó voltam, hogy egy befejező epizódban igenis csorduljanak túl azok az érzelmek, hisz ez a kulcsa annak, hogy egy finish emlékezetes maradjon.
Márpedig ez a finish emlékezetes marad, annyi szent. A képességeinket övező kérdésekre nem derül fény, a viharra, és az azt megelőző furcsa eseményekre igen, persze, hogy valakinek bejön e a magyarázat egyéni ízlés dolga. Ha hiszel a végzetben kielégítő lesz a konklúzió, ha nem, és valami misztikusabb, esetleg tudományosabb mozgatóerőre számítottál, akkor kissé csalódott leszel a záró képsorok láttán. Nem az a fontos ugyanis, hogy mi és miért történt a játék 10-12 órája alatt, hanem az, hogy végső soron mit üzen a játék. Mert Max képessége gond nélkül betudható egy Isteni ajándéknak, az események pedig a végzettel való babrálásra adott válaszreakciónak, de mindezek mögött sokkal profánabb dolgok vannak. A Life is Strange ugyanis nem ezekről szól, hanem olyan emberi érzésekről, értékekről, mint az áldozatkészség, a barátság, az önzetlenség, a tenni akarás. Az, hogy a DONTNOD emberei egy ilyen történetet álmodtak meg ezen dolgok kontextusaként fantázia dolga csupán, az eszméket, melyeket a játék képvisel bármilyen sztoriban el lehetett volna helyezni. Ezek az eszmék pedig a végső döntésben csúcsosodnak ki igazán, melynek meghozatala egy valódi önismereti próba is, és egy dolog bizonyos: vagy így, vagy úgy, de mindenki egy utolsó szemétnek érzi majd magát az állásfoglalás után.
90%
Végszó
Nem csak az év legkellemesebb meglepetése lett számomra a Life is Strange, de az év legjobb játéka is. Hiába grandiózus, és valóban fantasztikus ugyanis a Witcher 3, hiába lépett szintet a Grand Theft Auto az 5. epizódban, mind fantasyt, mind pedig open-world homokozót láttunk már nem egyszer. De olyat, mint a Life is Strange, még soha. Annyira egyedi a világ, annyira szerethetőek a karakterek, és olyan felnőtt módon tárja elénk a mondanivalóját, hogy egész egyszerűen megkerülhetetlen abban a kérdésben, hogy vajon tekinthető e művészi alkotásnak egy videójáték. A DONTNOD mesterműve egyértelműen igen, a Life is Strange egy valódi kollázs, hisz egyszerre játék, film, videóklip, és festmény. Sokkal több, mint egyszerű szórakoztatóipari termék, épp ezért szomorú, hogy csak egy bizonyos szubkultúrát érintett meg a varázsa, szélesebb körökben nem lett elismert, a – sajnos – vezető lapok pedig (IGN, Gametrailers) rendre le is húzták a programot, fel nem tudom fogni, hogy miért. Azért is sajnálatos ez, mert amíg ez a hozzáállás nem változik, addig az olyan, valódi innovációra és maradandó élményre törekvő csapatok, mint a DONTNOD, csak az olyan remek kiadókban bízhatnak, mint a Square Enix, a profitorientált cégek pedig gond nélkül, minimális változtatásokkal dobhatják piacra minden évben az olyan címeket, mint a Call of Duty vagy az Assassin’s Creed. Szívből – és kissé naivan – remélem, hogy ez a tendencia változni fog egyszer, és a játékosok szélesebb rétege kezdi el díjazni az olyan örök élményt biztosító címeket, mint amilyen a Life is Strange és társai. Akkor talán újra eljön a videójátékok aranykora, és azok megítélése is a pozitívabb irányba lendül majd.
Az elmúlt években nagy divatnak örvendtek a klasszikus filmek újragondolásai. Rengeteg filmtörténeti darabot „modernizáltak”, vagy bújtattak más köntösbe, a nagyobb bevétel érdekében. Az is cél, hogy a nézők mai szemmel is megértsék az egykor (talán még ma is) aktuális társadalmi, gazdasági témákat. De inkább az előbbi jellemző: a régi filmeket leginkább modern látványvilággal turbózzák fel.
Mostanra új trend ütötte fel a fejét, ami kicsit felhasználja mindazt, amit fent említettem, de valamit hozzá is kíván tenni. A nagybevételű mozisikerek kezdenek a kisképernyőre áttérni, és ez nem feltétlenül baj. Azonban ami belefér egy nagyjából kétórás filmbe, nem biztos, hogy megállja a helyét egy többrészes, esetleg évados sorozatban. Eddig viszont nem úgy néz ki, hogy probléma lenne belőle, hiszen a 12 majom sorozat-adaptációja is egészen jól sikeredett, és hamarosan indul a Különvélemény szériája is.
A 2011-es mozisiker után – szeptember 22-én debütált a Csúcshatás kisképernyős változata. Bradley Cooper végre kitört a skatulyából, miszerint „ő az a tag a Másnaposokból”. Olyan önálló főszerepet kapott, amit valóban megérdemelt, és megmutathatta színészi tehetségét. A film kellemesen ötvözte az enyhe sci-fit a pörgős akcióval és a kevésbé komor, de elgondolkodtató thrillerrel. Ezt a receptet akarja a CBS továbbvinni a sorozattal is.
Főszereplőnk, Brian (Jake McDorman) sosem volt szent életű, és nem is tudott felmutatni semmit életében. Apja súlyos beteg, és ez mélyen elgondolkodtatja. Kezdi belátni, hogy elfecsérelte életét, és bárhogy akarja, képtelen apjának segíteni. Ám összefut régi barátjával, akitől kap egy szert, ami újra felnyitja szemét, és másképp tekint a világra. Az agya minden rejtelme kitárul előtte, végre úgy érzi, bármit megtehet, és minden korlát megszűnik benne. Csak nem tudja, ezzel mibe nyúlt bele.
Az FBI az NZT-48 nevű csoda-drog után nyomoz, Rebeccával (Jennifer Carpenter) az élen, akit a Dexterből már jól ismerhetünk. Briant gyilkosság gyanúja miatt üldözik, és az NZT segítségével próbálja tisztázni magát.
A sorozat rendszeresen feltűnő karaktere, a 2011-es film főszereplője, Eddie Morra lesz, akit továbbra is Bradley Cooper játszik.
A pilot epizód alapján nagyszabású következtetéseket nem lehet levonni. Remélhetőleg a többi rész is olyan adrenalinnal fűtött lesz, mint az első, és kialakul belőle egy vérbeli thriller-sorozat.
Wayward Pines címmel új sorozat indult a FOX-on. A pszichothrillert korábban egyfajta új Twin Peaks-nek titulálták, az első részek bemutatása után azonban kiderült, hogy ez a sorozat másra helyezi majd a hangsúlyokat. Viszont így is az év legjobbjának ígérkezik.
A Wayward Pines az azonos című könyv TV-s adaptációja, amelynek a producere M. Night Shyamalan. Akinek nem csengene ismerősen a neve, neki köszönhetjük a Hatodik érzéket, A sebezhetetlent és a Falut is, de az utólag már melléfogásnak bizonyuló Lány a vízben, Az esemény és Az utolsó léghajlító is az ő keze munkáját dicséri. Hogy a siker biztos legyen, a főszerepre sikerült meggyőzni az Oscar-díjra is jelölt Matt Dillont, de a sorozatban feltűnik még az Oscar- és Emmy-díjas Melissa Leo, Terrence Howard, Toby Jones és Juliette Lewis is.
A történet szerint Ethan Burke titkosügynök azzal a küldetéssel érkezik Wayward Pines városába, hogy megtaláljon két eltűnt szövetségi ügynököt. Ám minden egyes lépés, amely Ethant közelebb viszi az igazsághoz, eltávolítja korábbi hétköznapi életétől, mígnem kénytelen lesz szembenézni a szörnyű valósággal, hogy talán soha nem jut ki élve a városból…
A sorozatból tíz részt készítettek, az utolsó előtti epizódot pedig Antal Nimród rendezte.
