Címke: teszt

Lélegzetelállító lett a Legend of Zelda: Breath of the Wild

A Legend of Zelda 2017 egyik legjobban várt játéka, melyben ismét a szőke kisfiú, Link bőrébe bújva dacolhatunk Hyrule-ban a rémséges Ganonnal. A játék főszereplőjeként száz éves álomba merülünk, majd egy misztikus hang felébreszt minket, hogy megküzdjünk a gonosszal.

Amióta kijött a játék, a Nintendót állandóan bombázzák a kritikusok a 10/10-es értékelésekkel és a folyamatos dicsőítéssel, szóval úgy tűnik, mindenkit megérint ez a program a nagyszerű játékmenetével és hangulatával. Nézzük meg, hogy tényleg érdemes-e a sok pozitív kritikára a nagy múltú Zelda játék.

Ébredésünk után egy kis tutorial részben kezdünk, amiben megtanulhatjuk a játék alapvető irányítását, majd később, amint megkapjuk az ejtőernyőnket, a játék teljesen megnyílik előttünk a felfedezésre, és indulhatunk összekoszolni barna csizmánkat a végtelen füves mezsgyéken és dombokon. A játék csak nagyon lazán vezeti a játékost a tennivalók felé, mivel Zelda világa óriási, és őszintén szólva határtalannak tűnik. Így az se gond, ha teljesen elveszünk a vadonban, hiszen nagyrészt ez a játék lényege. A játék felfedezéses részének izgalmát a Witcher vagy a Skyrim hangulatához hasonlítanám, ez nem véletlen, hiszen ez a két játék ugyanolyan unikumnak számít, mint Link kirándulása Hyrule-ba.

A fő küldetés mellett rengeteg mellékküldetés van, amelyek színesítik a játékmenetet. A nagy nyitott tér felfedezéséhez tornyokat kell megmásznunk, amikről ha szétnézünk, látjuk, hogy nagyobb és nagyobb területeken tudunk kirándulni, ha kedvünk tartja. A tornyok mechanizmusa teljesen egyedülálló ebben a játékban, miután egy-egy toronyra felmásztunk, távcsőnkkel körbenézhetünk, és ha látunk valami érdekeset, kijelölhetjük egy emlékeztetővel. Aztán ha lemásztunk, abba az irányba tudunk továbbhaladni, amerre tetszik.

A felfedezések mellett – mint egy mmorpg-ben -, van főzés, barkácsolás, ezek kivitelezése pedig nagyon egyszerű és még szórakoztató is. De a játék magától semmit sem mond el, így talán egy picit nagyobb kihívást jelenthet azoknak a játékosoknak, akiknek ez lesz az első játékélményük. Ám nem is baj, teher alatt nő a pálma.

A harcrendszer eléggé hasonlít a korábbi 3D-s Zelda-játékokban látottakhoz. Viszont ebben a játékban sokkal nagyobb kihívást jelent egy-egy ellenség meggyilkolása, nem pusztán a harcmechanikák miatt, hanem mert a fegyverek nagyon gyorsan tönkremennek. Ez nem is olyan rossz, mint ahogy hangzik, mivel a játék rákényszerít minket, hogy folyamatosan más és más típusú fegyvereket kelljen használnunk. Csak kár, hogy ha például nagyon megtetszik egy kard, akkor nem lehet ahhoz az egy eszközhöz ragaszkodni. A legviccesebb az egészben, amikor egy nehéz küldetés után végre nálad van az istenség nagy fényszablyája, csak hogy aztán három ellenség után kettétörjön egy rosszul kimért csapás miatt. Az ellenfelek ennek tetejében irtózatosan brutálisak. Főleg a játék elején: simán belehalhatsz egyetlen fejre mért ütésbe, ha nincs rajtad megfelelő védőfelszerelés.

A játék mottója a felfedezés, a kis dungeonök kitakarítása után bónusz szíveket kapsz, pont mint a régebbi Nintendo játékokban, viszont a járkálás időbe telik, így nekem például 40 óra játékidő után is távolinak tűnik még a vége. Viszont mivel ez az egyetlen nagy játék, ami kijött az új Nintendo Swichre, ez talán érthető. A készítők nyilvánvalóan látták a 2016-os trendet, hogy egyre népszerűbbek lettek a túlélőjátékok, ezért hasonló aspektusokat építettek a Legend of Zeldába is. Erőpontjaid vannak, melyek csökkennek, a harctól a mozgásig minden képes szívni ezt az erőcsíkot, és az újratöltés módja csak a pihenés vagy az étkezés. A környezeti változások is sokban befolyásolják a játékélményünket. Emellett a hidegben Link fázik és csak egy forró leves után fog megmozdulni nekünk a térdig érő hóban, így a főzés, mint képesség hirtelen értelmet nyer. Az egyébként elég nyűgösnek tűnő játékmechanika nem csak szórakoztat, de elégedettség érzéssel tölti el az embert, hogy a kis karaktere pocakja tele van, és készen áll a harcra. Nem csak a főzés az egyetlen nagyszerű addíciója a játéknak, ha lovagolni akarunk, akkor bizony meg kell szelídítenünk egy lovat a vadonból, és az sem piskóta.

A játékelemek közül ki kell emelnünk a játék fizikai világát. Itt minden, ami kerek, gurul, ami a levegőben van, az le fog esni, és ha x-re y erővel hatunk, akkor az b-nyit fog mozdulni. A legtöbb munkát a játéktéren lévő objektumok életszerű működésére fordították. Az egész játék legszórakoztatóbb része a fizikával való játszadozás, legyen szó egy lapos kavicson való laza snowboardozásról, egy füves domboldalról, vagy éppen amikor egy óriási kővel átgurulsz egy gyanútlan ellenfélen. Az ellenségek is rendkívül okosan használják a játékobjektumokat, ha a szörnyeteg lát egy kavicsot, és te messze állsz, akkor készülj a gurulás gombbal, mert előbb-utóbb megköveznek. Vagy ha valami oknál fogva eldobod az egyik fegyveredet, akkor a behemót fel fogja venni, és a saját szuperfegyvereddel fog széttépni. A legviccesebb fegyverek egyike egy óriási lapulevél. Ennek a lényege, hogy nem szó szerint megüt, hanem ahogy csapkodsz vele, elfúj, így a program vicces jelenetei közé tartozik az, amikor a szakadék széléről pusztán lefújsz egy-egy gonoszt.

A játék kinézete szép, de nem tűnik korszerűnek. A Legend of Zeldát futtató eszközök, a Wii U és a Swich nyilvánvalóan elavult grafikai perifériákkal rendelkeznek, így ezt nem lehet az egekbe dicsérni. Viszont a játék megjelenése esztétikailag kielégítő. Olyan, mint egy szép festmény, ha közelről nézed, csak ecsetvonásokat, azaz pixeleket látsz, de ha távolról, akkor egy szép tájat. Ez a játék nem a grafikai lenyűgözésről szól, hanem a készítők vizuális stílusáról, és az kifogásolhatatlan.

Összességében nagyon nehéz megmondani, hogy a játék miért jó. Látszólag nem tesz le semmi újdonságot az asztalra, mégis ha kipróbálod, majdnem biztos, hogy tetszeni fog. Olyan érzés volt vele játszani, mint amikor először kezembe vettem a Super Mario 64-et. Van valami mágikus a Zelda univerzumban, épp, mint minden másik játékban, amit a Nintendósok kiadnak.

március 15, 2017
A Halo az nem egy FPS? – Halo Wars 2 játékteszt

A Halo Wars 2 az idei év első sci-fi stratégiai játéka, amiben különböző összetételű csapatokat irányíthatunk, hogy a változatos missziókat sikerrel teljesíthessük. A játék a 2009-es első résznek a folytatása, és itt is az UNSC hadihajó legénységének parancsolunk. A program az előző résszel ellentétben nem csak Xboxon, hanem PC-n is megjelent. A singleplayer mellett, online multiplayert és cooperative játékmódot is tartalmaz.

A játékban első indításakor tipikusan a starcraftos, felülnézetes kameranézettel találkozunk, viszont ahogy elkezdünk játszani, elég fontos különbségeket vehetünk észre. Sok helyen olyan, mintha a játék nem tisztán valós idejű stratégiai játék lenne, hanem egy felülnézetes kalandjáték, ahol jó pár egységet irányíthatunk.

Az egységek elég jól reagálnak a kattintásokra, bár néha az AI nem egészen oda megy, ahova kattintottam, vagy éppen ok nélkül kerül egyet, mikor nyíl egyenest is gyalogolhatott volna, sőt párszor azt sem tudja a játék behatárolni, hogy egy katonára kattintottam vagy kettőre. Az igazán mikromenedzselésben jártas StarCraft fanoknak ez nagyon nagy fejfájásokat fog okozni, így a proknak nem igazán ajánlatos a játék az irányítás miatt. A bázisépítésnél nem kapjuk meg azt a szabadságot, mint más stratégiai játékoknál. A bázisunkon van egy meghatározott számú alaplap, és arra tudjuk építeni a katonai létesítményeket, így nem kell sokat vesződni a különböző épületek elhelyezésével. A játék irányításán és a katonák mozgásprecizitásán elég nyilvánvalóan látható, hogy a játék elsősorban nem PC-re, hanem Xboxra készült. Ez viszont azt jelenti, hogy nem kifejezetten a hardcore játékosokra szabták a programot, hanem inkább a hobbijátékosokra, így a valós idejű stratégiai játékokban nem igazán jártas felhasználó is jól el tud lenni a játékkal.

Az egyjátékos mód története nem az a szájbarágós fajta. Ha nem tudunk semmit a játék előtörténetéről, akkor valószínű úgy fogjuk végignyomni a küldetéseket, hogy nem fogunk érteni semmit sem, hogy mi történik, hogy miért csináljuk azt amit, és hogy mi folyik a képernyőn. Bár a játék immerziója a történetbe kifogásolható, a sztorimód így is szórakoztató, mert a játékmenet akkor is pörgős és magával ragadó, viszont a cselekmények hátteréről semmit sem fogunk tudni.

A többjátékos módban akár hat játékos is harcolhat egymással, vagy egymás mellett három különböző játékmódban. A játékmódok közül talán a legszórakoztatóbb a Deatchmatch, ahol az ellenség teljes felemésztése a cél. Emellett még van a Stronghold és a Dominion mód, amelyekben valamiféle támaszpont vagy nyersanyag felett kell átvenni a hatalmat, miközben harcolunk az ellenféllel. A meccsek teljesen személyre szabhatóak, kiválasztható egy a nyolc pálya közül, beállíthatjuk, hogy milyen gyorsan folyjék a meccs, vagy akár azt is, hogy mennyi nyersanyaggal kezdjenek a játékosok.

Másik multiplayer játékmód a Blitz, ahol a katonai kártyajátékok és a Blizzard által készített kártyajáték, a Hearthstone ötvözéséből egy igen újszerű játékmódot hoztak létre. Lényegében különböző nyersanyagok jelennek meg véletlenszerűen a pályán meccs közben, viszont előtte egy kártyapaklit kell létrehoznunk, amiből random húzások után, megjelennek a lehívott katonáink. Ez egy nagyon újszerű és egyedülálló játékmód, és nagyon élvezetes is, bár egy kicsit túl szerencseorientált. A készítők elmondása szerint a mód célja az volt, hogy a stratégiai játékot olyan játékosoknak is elérhetővé tegyék, akik nem szeretnének egy bázis minigazdaságával szórakozni, és rögtön harcolni akarnának. Sajnos, akármennyire jól hangzik ez a játékmód, a paklik, amik kellenek a játszásához nem pusztán a játékon belül elérhetőek, hanem a játékon kívül is meg lehet őket vásárolni, így ha kompetitívek szeretnénk lenni a legjobb játékosokkal, nyilvánvalóan további kártyákra kéne beruháznunk.

A program grafikailag nem az a szemet gyönyörködtetően részletes, de mégis esztétikus és jól összerakott. A számítógépet egy picit hajtani fogja, mert ugye ez elsősorban egy Xbox játék, és rosszul van optimalizálva, tehát számíthatunk rá, hogy a nagyobb harcoknál ki lehet kapcsolni a központi fűtést, mert a processzor megfelelően fogja tartani a hőmérsékletet a házban. A játék zenéje összeköttetésben van az eseményekkel. Tehát ha nyugodt a helyzet, harmonikus zenéket játszik, ha forró a helyzet, akkor pedig ahhoz igazodik a zene, tehát ez ellen sem lehet egy szavunk sem.

Összességében, a játék PC-re nem állja meg a helyét, mint más hasonló stratégiai játékok, de a program nagyon szórakoztató. Tele van újdonságokkal és sajátos kísérletekkel, hogy feldobják a zsánert, és elérhetővé tegyék a hobbijátékosoknak a stratégiai játékokat. Halo fanoknak kihagyhatatlan, mert nekik nem csupán a játékmenet, de a sztori is lehengerlő lesz, viszont akik nem ismeretesek a Halo-univerzumban, azoknak is jó időtöltést fog nyújtani a Halo Wars 2.

március 6, 2017
Ember a Marson – Take on Mars játékteszt

A Take on Mars egy újabb felfedező, túlélő, szimulátor játék, ami, mint a nevéből is sejthető, főleg a Marson játszódik. 2029-ben, napjainktól számítva bő 12 évvel a jövőben, megérkezik az első ember a Marsra.

A játék nagyon érdekes, ugyanakkor furcsa is. Tipikusan egy steames, korai hozzáférésű projektnek indult 2013-ban, és még csak most vált teljesen játszható játékká. A programban van singleplayer és multiplayer mód is. A singleplayeren belül kettő féle sztorimód van, a drónos és az emberes misszió. Mint ahogyan a nevük is sejteti, a drónos küldetésben a Mars Rovert irányítjuk, az emberesben pedig egy igazi Matt Damon a Marson ragadt típusú sztorival találkozhatunk. A Take on Mars azonban nem csupán a Marson játszódik, mint azt a nevéből gondolhatnánk, hanem ez egy extenzív szimuláció. Többek között az Internacionális Űrállomásra és a Holdra is eljuthatunk. A multiplayer tesztelése során rengeteg buggal találkoztam, de hát ez nem csoda, mert a készítők látszólag egy igazi mesterművet akartak létrehozni, így a túl sok minden kidolgozására való koncentrálás mellett ezt az aspektust talán egy kissé elhanyagolták. A multiplayerben egy cél nélküli sandbox élményt tapasztalhatunk, amiben igen sok bug és glich van, bár ez korántsem jelenti azt, hogy játszhatatlan lenne, sőt még vicces is, néha jót nevethetünk ezeken a hibákon.

A játék során sajnos sokszor beragadtam, vagy ok nélkül meghaltam, és a használt modulok sokszor nem úgy működtek, ahogy kellett volna. Láthatóan a készítők nem erre fektették a legnagyobb hangsúlyt, de még mindig jobb, hogy van valamilyen multiplayer, mintha nem is lenne egyáltalán semmilyen. A singeplayer viszont nagyszerű, a sztori magával ragadó, és a játékmechanikák itt elég jól működnek. A legjobb aza egészben az, hogy a valóságban is megtalálható helyeken játszódik, valósághű szerkezetekkel, és pontosan lemodellezett, manapság is használt, vagy fejlesztés alatt lévő gépekkel dolgozik a karakterünk.

Az emberes küldetésben, a Mentőexpedícióhoz hasonlóan szerencsétlenség ér minket pont, ahogy megérkezünk a bolygóra. Ekkor mindenki meghal, kivéve a főszereplőnket. Ahogy magunkhoz térünk, az űrhajónk roncsainak látványa, valamint a már sci-fi filmekből ismert, narancssárga színű környezet üdvözöl minket. Az oxigéntartályunk folyamatosan fogy, viszont pár lépés előre, és már is találhatunk egy oxigénpalackot, csak úgy kényelmesen eldobva a földön. A főszereplőnk, miközben járkál és túlél, folyamatosan beszél hozzánk, így egy állandó narrátor kíséretében bukdácsolunk keresztül a homoktengeren. Mivel ez elsősorban egy túlélőjáték, nem kis időt fogunk tölteni a menükben, amiken felszedjük a tárgyainkat és megjavítjuk a dolgainkat. Nem kell nagy dologra számítani, egy szimpla jobbklikkel mindezt megtudjuk tenni, és még a bonyolultnak tűnő narancssárga űrruhánkat is pillanatok alatt működésre tudjuk bírni.

Ahogy keresgélni kezdjük a tárgyainkat, nem kell túlságosan kétségbe esni, mert nagy, villogó nyilak fognak minket a helyes útra terelni, hogy időben megoldhassunk minden felmerülő problémát. Legalábbis így van ez a játék elején. Később nekünk kell élelmiszert, oxigént és vizet találnunk. Sajnos a felfedezést nagyon behatárolja az oxigén- és energiaszükségletünk, így pár méter futás után fordulhatunk vissza, ha folytatni akarjuk a játékot. De az is benne van a pakliban, hogy útközben megtaláljuk a fontos dolgokat, bár ez csak akkor lehetséges, ha a program azt akarja, hogy arra menjünk amerre elindultunk. Miután felállítjuk a légmentes sátrunkat, és elmegyünk aludni, akkor kezdődik az igazán érdekes rész.

Álmunkban a visszamegyünk az időben 2016-ba, egy olyan időre, amikor még a Föld körül végzi a karakterünk az asztronauta munkákat. Nem veszélytelen ez a meló, mivel a készítők arra is ügyeltek, hogy például ha rosszul dokkolsz az anyahajóra, akkor szétszakad az űrhajód, és az anyahajó bejárata is megsérül. Miután lustaságomban bízva rányomtam az automatikus irányításra, az űrhajóm számítógépe olyan erővel hozzávágta a hajómat az anyahajómhoz, hogy a szerencsétlen asztronautám csak űrruhában lebegett keresztül a nagy sötétségben, mivel a hajóm elpusztult. Sajnos ez game overt jelentett nekem, szóval egy visszatöltés után már nagy gonddal láthattam hozzá a manuális dokkoláshoz, hála az égnek ezúttal sikerült is.

Nagyon jó érzés látni egyébként a dokkolás pillanatát, ahogy a két gépmonstrum irtó lassan összeér, és rákapcsolódik egymásra, ez talán a legjobb része a játéknak. Miután tehát rákapcsolódtunk az űrhajóra, kiszállhatunk és szétnézhetünk. Az űrállomás egy teljes modellje az Internacionális Űrállomásnak, így pár méter lebegés után megnézhetjük a japánok modulját, ahol a valóságban különféle állatokat dugnak ki az űrbe, hogy megnézzék, mennyire tetszik nekik a radiáció, meg az oxigénhiány.

A drónos küldetésben mi állíthatjuk össze saját drónunkat, és azzal sokkal szabadabban indulhatunk neki a felfedezésnek. A drón összeszerelésekor sok mindent figyelembe kell venni, mert nem nehéz összetörni a kis szerkezetünket a távoli bolygó felszínén. Itt kis küldetéseket kapunk, hogy ide-oda juttassuk el a szerkezetünket. Az igazi kihívás a gép összeszerelése lesz, és a működtetése.

A program egyébként nagyon szépen fut, a grafika nem különösen szép, de élethű, így nem fog megizzasztani egy korszerű számítógépet sem.

Összességében ez egy nagyon sokrétű és sokoldalú program. Most hogy kijött teljes, befejezett változatban, a bétatesztelők egy kissé csalódottak, mivel a multipalyer még messze nem elég jó ahhoz, hogy teljes játéknak lehessen nevezni a Take on Mars-ot. De mint láthatjuk, a játék tömve van tartalommal, a két küldetési mód rengeteg elfoglaltságot kínál, és ki ne akarna egyedül ott ragadni a Marson. Ha felkeltettük az érdeklődésedet, a játék digitális másolata elérhető a steamen körülbelül 7000 forintért. Szerintem az igazi űrgolyhóknak kihagyhatatlan.

február 25, 2017
Minecraft az űrben! – Avorion játékteszt

Az Avorion az egyik legfrissebb sci-fi játék, amit 2016 óta egy apró indie baráti kör fejleszt. A project a Kickstarteren indult, és a sikeres pénzgyűjtő kampányuk után most büszkén bejelentették, hogy a nagyközönség számára is készen áll ez a sandbox, űrhajós játék.

A program nagyon hasonlít a Minecraft koncepciójához, azaz teljesen voxelekből épített űrhajónkkal kell a véletlenszerűen generált univerzumban navigálni, miközben lehet bányászni, harcolni, és még kereskedni is.

A játék indulásakor már szembesülünk a környezet minimalista megjelenésével, ami talán egy picit zavarhatja az ultra HD-grafikákhoz szokott szemet, viszont ha elmerülünk a játékban, percek alatt hozzászokunk.

Az első betöltés után rögtön egy apró drónhajó fedélzetén találjuk magunkat, amit körülvesz a véletlenszerűen generált űr, és jobb esetben ásványokban gazdag aszteroidák. Miután hozzászokunk az irányításokhoz, célba vehetjük az első aszteroidánkat, ami szimpatikusnak tűnik, és az apró hajónk gyenge lézerfegyverével hozzáláthatunk a kövek lebontásához. Ahogy szétlőjük az űrben keringő óriásköveket, lehetetlen nem gondolni a No Man’s Sky-ra, mivel ott is ugyanebből áll az űrjáték. Ebben a játékban viszont, mondanom sem kell, sokkal kifinomultabb az egész procedúra. Vannak nagyobb kövek, amiket nehezebb lefaragni, és olyanok is, amiket lehetetlen szétrombolni, mert az alaphajónk lézerágyúja képtelen rá. Ráadásul, itt nem csak úgy megjelennek a kavicsok az orrunk előtt, mint a másik játékban, hanem messziről kipécézhetjük a kívánt nyersanyagot. Bónuszpontot is kap a játék, mert nem úgy viselkednek az űrbéli objektumok, mint a Call of Duty Infinity Warfare-ban, hogy aminek neki megyek, azon csak keresztülszállok, hanem ha ütközök, akkor óriási robajjal tropára verem az űrhajómat, ahogy azt egy szimulátornál elvárnánk.

Miután elegendő kavicsot gyűjtöttünk átmehetünk az építő módba, ami a másik legérdekesebb része a játéknak. Kiszállunk az apró drónunkból, és a kreatív ablakban teljesen a saját ízlésünkre formálhatjuk az űrhajónkat, nagyság és egyéb megkötések nélkül. Az építő módba belépéskor előfordulhat, hogy bonyolultnak tűnik a sok alkatrész, amit össze kell tennünk, de épp úgy, mint a Lego esetében, egy kis idő után mindenre magától rájön az ember. Meg kell hagyni, az UI nagyon sokat segít ebben a folyamatban. Sajnos én nem vagyok annyira tehetséges űrhajó-dizájner, örültem, ha repül a vas.

A játéknak van egyfajta RPG része is, mivel az űrhajónkat nem tudjuk egyedül működtetni, szükségünk van legénységre is. Az embereink sajnos nem játékosokból tevődnek össze, hanem nekünk kell őket beszerezni. A legénység azért szükséges, hogy megfelelő karbantartása legyen a bizonyos moduloknak, pl. a pajzsnak vagy a fegyverzetnek. Nagyon érdekes, mert ezeknek az embereknek fizetni is kell, hogy ott dekkoljanak velünk az űrben, tehát jobban tesszük, ha nagyon magas profitot szerzünk az űrkalandozásunk során, mert különben búcsút mondhatunk a mérnökeinknek. Így láthatjuk, hogy minden hajónak megvan a mini gazdasága is, ami ismét nagyon pozitív újdonság ebben a programban. Például, én az első hajómra elfelejtettem megfelelő számú hálókabint tenni a dolgozóimnak, így nagy villogó értesítéseket kaptam utazgatás közben, hogy elégedetlenek az alkalmazottaim a nem megfelelő szállás miatt. Azóta is azt próbálom elképzelni, hogy a 30 fő, akinek nem volt kabinja, ugyan hol aludt az elmúlt pár napban.

Mint láthatjuk, a játék nagyszerűen van összerakva, és még rengeteg minden felfedeznivaló van benne. Érdemes szót ejteni a pörgős harcrendszerről, ami körülbelül a legötletesebb az elmúlt évtizedben, vagy az Űrbázisokról, amiket nem csak meglátogathatunk, hanem mi is kiépíthetünk. A játék játszható singleplayerben vagy multiplayerben, cooperatív módban. Egyelőre a multiplayer hagy némi kívánni valót maga után, de örülhetünk, hogy egyáltalán van. A kissé egyszerű külső megjelenés ellenére, egy rendkívül összetett és ötletes játékot kaptunk a készítőktől, Konstantintól, Philipptől és Hannestől. Minden sc-fi rajongónak ajánlom ezt a kis szimulátort.

február 13, 2017
Ilyennel még biztos nem játszott senki! – Atlas Reactor teszt

Az Atlas Reactor a Trion Games legkorábbi pvp akció mobája. A játék sokban hasonlít a League of Legends-hez vagy a Dota 2-höz, viszont van benne egy csavar: az említett két moba akciódús elemeit a körökre osztott stratégiai játékokból ismert játékmenettel vegyíti.

A játék nagyjából olyan, mint a sakk. Mindenkinek megvan, hogy mennyit léphet, mekkorát lőhet és kit, hogyan tud leütni – viszont itt az a különbség, hogy a lépéseket nem felváltva, hanem egyszerre végzik a játékosok. A játék két lépésből áll: az első, ahol mozdulni tudunk, a második, amikor támadni, védekezni vagy menekülni. Mindkét fázis igazából arról szól, hogy mennyire tudod megjövendölni az ellenfél lépéseit, mivel ugye egyszerre léptek. A körökre osztott stratégiai játéknak nagyon érdekes, izgalmas, kő-papír-olló elemei vannak ebből a szempontból, de ez korántsem jelenti azt, hogy teljesen a szerencsétől függnének a meccsek, mivel egy kis gyakorlás után már elég jól meg lehet tippelni, hogy ki mit fog csinálni a harcokban.

A program tehát lelassítja, de átláthatóbbá teszi a harcarénákban látott meccseket, de mindezt az izgalmi faktor kihagyása nélkül. Sajnos a körökre osztás miatt egy picikét nehéz nagyon menő megmozdulásokat villantani, de nem lehetetlen. Egyébként kifejezetten ajánlott kipróbálni azoknak, akik szeretik ezeket a típusú játékokat, mivel a játékos közösség nagyon megbocsátó és segítőkész, amit nem nagyon látni a hasonló típusú programoknál.

A fejlesztőgárda is nagyon készséges, gyorsan válaszolnak a kritikára is, és hallgatnak a játékos közönségre. Külön érdem, hogy egy ingyenesen játszható játéknál nem teszik a fizetést kötelezővé. Minden, amiért pénzt lehet fizetni az kozmetikai, vagy olyan előny, ami nem befolyásolja a játékmenetet közvetlenül. Egyébként a játékot meg is lehet venni Steam-en, körülbelül 10 000 forintért, ami feloldja az összes karaktert a játékban, és engedélyezi, hogy rangsorolt mérkőzésen is részt vegyél. Az ingyenes karakterek hétről hétre változnak, így igazán nincs elzárva egyik karaktertől sem az ember, a rankedezés pedig elég fájdalmas is tud lenni, tehát így még mindig könnyed és szórakoztató is marad a játék, ha nem akarunk minden áron nyerni.

A választható karakterek között megtalálhatjuk a klasszikus szerepeket: a lövészt, akinek messziről kell osztania a golyókat, a tankot, akinek óriási élete és sebzése van, de csak közelről van hatása, a támogató játékost: aki meg tud menteni embereket a biztos haláltól, de még egy picit sebezni is tud. A fejvadász (assassin) szerepkör sajnos egyelőre hiányzik a játékból, de nem is csoda, mivel minden hasonló játék miattuk érződik igazságtalannak, így viszont meglepően kiegyensúlyozottak az erőviszonyok a harcmezőn.

Minden egyes karakter más és más stratégiát hoz a pályára, a képességeik nagyon különbözőek, és ez minden meccsnek megadja a sajátos kimenetelét, és azt hogy, nem érezzük ismétlődőnek a játékmenetet. Egy meccs körülbelül 10-20 percig tart és ott van vége, ha meghalt mindenki az ellenfél csapatából, így a játékmenet nagyon emberközeli és interakciódús.

A karakterek Blizzard-minőséggel vannak kidolgozva, mindnek megvan a maga személyisége és varázsa, ami jól reprezentált a képességeikben is. A program grafikája meglepően részletes és kidolgozott, valamint jól optimalizált, így a régebbi konfigurációkon is el fog futni ez a játék.

Az egyetlen hátulütője, hogy borzasztóan addiktív, az első meccsen még talán bizalmatlanul üljük végig látva, hogy semmit sem értünk, de ha egyszer a villanykörte kigyúlik az agyunkban és megízleljük az első győzelmet, ami rajtunk múlott, felejthetetlen mámor kerekszik bennünk, és ez a kis adag dopamin még sűrűn játékra fog késztetni minket. Előre szóltam!

Összességében egy nagyon érdekes, friss és szerintem óriási perspektívájú sci-fi játékról beszélünk. Mindenkinek ajánlom letölteni, főleg azoknak, akik már kiégtek más mobákból, vagy valamit keresnek, hogy elmeneküljenek a mindennapi robotolásból.

január 10, 2017
Vigyázz, kész, felfedezés! – Astroneer játékteszt

Az Astroneer a legfrissebb Steames sci-fi játékok egyike, aminek nincs se célja, se története. A játékmenet bányászásból, felfedezésből és építkezésből áll pont, mint a Minecraftban, de számos különbség van, ami miatt mégis egy érdekes programnak tűnik ez a kis bétaverzió.

A játék úgy kezdődik, hogy egy ismeretlen bolygó körül lebegő felfedezőhajó mentőkabinjában ébredünk. Az anyahajón sok másik, feltehetőleg hibernált felfedező-jelölt van, és valószínűleg a misszió célja, hogy felkeressenek távoli bolygókat, és oda egy-egy telepest hátrahagyva leteszteljék, hogy hova is költözzön az emberiség. Bár erre a feltevésre tényleges választ nem kapunk a játékban, de szerintem ez lehet a játék kiindulópontja.

Miután kilőttük magunkat az anyahajóról, navigálnunk kell, hogy megfelelő helyre pottyanjunk le a bolygón. Miután kiszállunk, megcsodálhatjuk a játék minimalista megjelenését és a kietlen végtelenbe bambulhatunk, már ahogy a No Man’s Sky-ban is megtehettük. A kiszállás után rögtön kapunk egy óriási fegyvert, ami sokkal menőbb, mint amit az eddigi sandboxokban láthattunk, mivel nem csak apró felületeket formálhatunk vele, hanem óriási barlangokat robbanthatunk pár egérkattintással. A fejlesztők szerint a jövőben lehetőségünk lesz az egész bolygó felemésztésére ezzel a multifunkcionális fegyverrel, feltéve hogy megvan rá az időnk.

Pár másodperces rohangálás után már kapjuk is a vészjelzőket a képernyőnkre, hogy kevés az oxigén, fogy az energia a jetpackben, tehát mint számíthattunk rá, ebben a játékban is a felszerelésünk lesz a legnagyobb ellenségünk. Miután visszabotorkálunk az oxigéntartályunkhoz, felfedezhetjük, hogy a bázisunk bővíthető. Innentől jön a játék következő fázisa, ami nem más, mint a bázisfejlesztés. Nem kell nagy ördöngösségre gondolni, az UI kellően egyértelműen tájékoztat arról, hogy miből mennyit kell szerezni és mi lesz belőle, ráadásul pár percen belül ezeket meg is lehet találni. Majd miután megvannak az ásványok, amik kellenek, a bázison lévő 3D nyomtató kinyomtatja az alkatrészeket, és össze is állítja a szerkezeteket, így nincs szükségünk nagyon sokrétű technológiai tudásra, hogy túléljünk ebben a környezetben. Ezen kívül még meglátogathatjuk a környező bolygókat a saját készítésű járműveinkkel is. Egyelőre ennyi mindent lehet csinálni a játékban, de a srácok a System Era Softworks-nél nagyon szorgalmasan építik a programot és körülbelül hetente tesznek új dolgokat a játékba, például már multiplayer-coop funkciót is van, bár ez még elég kezdetleges.

Egyelőre mivel open-béta játékról van szó, igen kevés dolgot lehet megtenni a játékban, de egy bétánál ez így van rendjén. A játék Steames adatlapján nagyon pozitívak a visszajelzések, és ez nem is meglepő, mivel nagyon szerethető a program megjelenése, és előcsalogatja a felfedezőt nem csak a kicsikből, de a nagyokból is.

Az Astroneer egy nagyon nyugodt, szinte meditatív jellegű játék a mostani állapotában. Kifejezetten ajánlom a karácsonyi evés után, a kandalló mellett egy kakaóval kisérve, a chill és az egyedüllét egy távoli bolygón pont megadja a fellélegzést a családtagoktól nyüzsgő ünnep után.

december 31, 2016
Építsünk hajót űrszemétből – Galactic Junk League teszt

A Galactic Junk League a Pixel Federation legújabb űrhajós-lövöldözős játéka, ami most már nyitott béta verzióban játszható, és ingyenesen letölthető a honlapjukról.

A Robocraftra hajazó játék lényegében egyszerű koncepciót valósít meg: építsd fel az űrhajód űrszemétből, és lövesd szét másokkal. Jelenleg a játékmenet két szakaszból áll: apró elemekből felépítjük, dizájnoljuk az űrhajónkat, majd utána harcba vihetjük, ahol egy kisebb-nagyobb arénában összemérhetjük a véletlenszerűen hozzánk rendelt csapattársainkkal az űrhajóink erejét.

A program az első belépéskor egy tutorial részbe kalauzol minket, ami elmagyarázza a hajóépítés csínját-bínját, ami meglepő módon hasznos, mert az egész játék teljesen magyar nyelvű.

A hajódizájnolás nagyon sokszínű és részletes, így bármit le tudunk modellezni benne, amit csak kitalálunk. Sajnos a hajók méreteinél vannak határok. Meg van adva, hogy maxium mekkorák lehetnek – ha például egy Star Wars-os csillagromboló méretű hajót akarnánk építeni, sajnos azt is egy vadászgép méretében kellene megoldanunk. Nem lenne lehetetlen, de a masszív méreteket nem lehet belevinni a játékba. Én egy banán hajót építettem hasonlóan a Black Prophecy kinetikus hajóihoz, és meglepődve tapasztaltam, hogy nem ütköztem akadályokba. Bár amikor tervezzük a hajónkat, aggasztó lehet, hogy Minecraft-szerű blokkokat használunk, de azért vannak jócskán lekerekített díszelemek is, hogy elrejtsük a ronda kocka elemeket, így ez a csaták közben nem okoz esztétikai zavart. Szerintem az építkezés a legjobb része a játéknak, de valamiért egyelőre csak kettő hajót rakhatsz össze szabadon, a többiért fizetni kell (vagy igazi pénzzel vagy játékbelivel).

Mivel ez egy MMO-játék is, ezért valamiféle progressziónak is jelen kell lennie. Ahogy egyre többet játszunk, fejlődünk, csatázunk, újabb és újabb alkatrészeket használhatunk fel a hajóépítésnél, és egyre strapabíróbb, nagyobb tűzerejű szerkezeteket tehetünk a hajónkra, így újabb és újabb hajók építésére ösztönöz a játék.

A program legbajosabb részét az űrcsaták jelentik. Már a tutorialban megfigyelhetjük, hogy milyen problémás az űrhajónk kezelése, mivel az emelkedéshez a „space”-t a süllyedéshez a „controlt” kell nyomni, és ez eléggé behatárolja a hajónk manőverező képességét. Amikor űrcsatákban vagyok, szeretem, amikor az egérrel ilyen-olyan figurákat és kacifántos hurkokat tudok csinálni, hogy lerázzam az ellenfelet, vagy, hogy épp mögé kerüljek. Viszont ebben a játékban, ha kimaxolod a fordulást és a sebességet, a hajód még mindig lassúnak és ügyetlennek tűnik, mert nem fordulsz úgy, ahogy akarsz. Az űrben egyébként nem működnek a fizika törvényei, ha leveszed a gázról az ujjad, akkor megáll az űrhajó, pedig tovább kéne sodródnia azonos sebességgel, és nem, nincs fékező rakéta az elején a hajómnak… tudnék róla, mivel én építettem.

Az űrcsaták egyébként grafikailag gyönyörűek. Nagyon vicces, hogy amikor rálősz valakire, akkor az az elem, amit szétlőttél, leesik a hajóról. Ha kilövöd egy űrhajó a hajtóművét, akkor az ellenfél nem tud tovább menni, így csak egy céltábla lesz a csatamezőn. Egyébként a harcok jelenleg nem azon múlnak, hogy ki lő jobban, vagy, hogy ki az ügyesebb pilóta, hanem azon, hogy ki tett több üteget a hajójára. Láttam egy űrhajót, amit csak úgy hívtak, hogy „gunbed” azaz fegyverágy, és tényleg csak egy nagy sík tömeg volt, annyi fegyverrel rajta, amennyi csak elfért.

Grafikailag a játék nagyon látványos, de nem hajtja túl a vasat, nagyon szépen elfutott még a régi gépemen is. A hanghatások elég szegényesek, és a zene sem egy Everquest főcímdal, azaz elég felejthető. A játékmenet repetitívnek tűnhet, de szerintem csak azért, mert béta, és nagyon kevés pálya van, ami elérhető.

Összességében egy izgalmas sci-fi kalandnak nézhet elébe bárki, aki kipróbálja a játékot, külön ajánlom barátokkal, mivel úgy az igazi az élmény. Jelenleg a játék nagyon ígéretes, és ha nem rontják el azzal, hogy pay to win legyen, akkor megéri azt a 2 gigát rászánni a merevlemezen.

december 18, 2016
Támad a Mars! – Call of Duty: Infinite Warfare teszt

A Call of Duty a világ legjövedelmezőbb játéksorozatának számít, és idén ismét jelentkezett legújabb részével, az Infinity Warfare-rel.

A játékkészítők minden bizonnyal szívükre vették az elterjedt sztereotípiát, hogy a CoD sorozat évről évre ugyanazt a játékot hozza a piacra csak más témákkal, hiszen ez a rész egy eddig egyedülálló, űrbéli sci-fis körítést kapott.

Már a bemutatónál óriási visszhangot kapott, hogy ebben a részben az űrhajóké lesz a főszerep, és emiatt a játék trailere minden idők legnegatívabban fogadott bemutató videója, amit valaha a YouTube-on közzétettek.

A rosszalló véleményeket látva az Infinity Warfare-hez hozzácsapták az egyik régi címüket, a Modern Warfare 2-t, hd-ben felújítva, egy kis plusz pénzért persze. A két játék egyszerre installálva több mint száz gigabájtot foglal el a számítógépen, szóval, ha már megrendelted, most gondolkodj el azon, mitől vagy hajlandó megszabadulni a pc-den.

A program készítői egyébként nyilvánvalóan mindent beleadtak ebbe a játékba. Minden irtó részletesen és esztétikusan van elkészítve, és kidolgozva. A szereplők ruhái és a fegyverek szemet gyönyörködtetőek, és minden bizonnyal nem lesz olyan számítógép, amit ne kényszeríthetne a maximum teljesítményre. Szerintem az űrhajódizájnok voltak a leginkább elnagyolva, de mivel sosem látunk űrhajót közelről, ez nem olyan nagy baj.

A fegyverek hihetetlenek. Van a játékban egy úgynevezett anti-gravitációs gránát, ami eldobás után nem felrobban, hanem mint egy termosztát, lecsavarja a gravitációt nullára, és mindenki, aki a hatókörén belül van, csak tehetetlenül tud lebegni, amíg te és a társaid halomra lövitek őket.

A leghatékonyabb és a legviccesebb fegyvernek az energiapuskát és az elektromos páncélt találtam, mivel ezekkel a fegyverekkel gond nélkül végigdarálhatsz az ellenfélen úgy, hogy nem is kell nézni hova lősz, csak mész előre. Sajnos, ha végre megkaparintod ezt a fegyver kombót, a játék gyorsan el is fogja venni tőled, szóval becsülj meg minden pillanatot, amit velük tölthetsz.

A leglustább módja az ellenfelek eltávolításának talán a pókdrón, aminek annyi a lényege, hogy leteszed a földre, odaszalad és a rosszarcúaknak a képébe ugrik,mint egy Alien, majd felrobban.

Ebben a részben különben főként droidokat gyilkolunk, így egy újabb harci módszer is előkerül: a hackelés. Lényegében rátartod a kezed egy gonosz robotra és átveszed rajta az irányítást, azaz gyanútlanul megölsz mindenkit, akinek nem zöld a neve.

A küldetések nagyon változatosak. A simán mész aztán lősz, részek után jön például egy lopakodós rész, aztán egy menekülős, űrharcos, és így tovább.

A történet lényege, hogy az emberiség létrehozott egy támaszpontot a Marson, és egy Che Guevara képű diktátor el akar szakadni az anyabolygótól, és el akarja pusztítani a Föld lakosságát. Jó diktátorhoz híven még jelmondatuk is van: a Mars Örök. A fő gonoszt Kit Harington digitális mása játssza, akit már láthattunk a Game of Thrones című sorozatban Jon Snow szerepében. Amikor először megláttam, majdnem sírva röhögtem, de miután szemrebbenés nélkül kivégeztette a barátaimat, akiket 3 perce ismertem, tudtam, hogy meg kell állítanom. Ennek a játéknak a fő ellensége egy meglehetősen passzív szereplő, az első 3 órában pusztán propaganda videókban látjuk, meg az első szinten körülbelül 2 percre. Az előző résszel szemben most nem az a célunk hogy legyőzzünk valakit, hanem hogy megvédjük a földet a marslakóktól. Akik emberek…

Az űrrepülés nagyon látványos, de kezdetleges. A kisebb harcos hajók alig lőnek ránk vissza, az anyahajók meg valami szédületes golyózáporral soroznak meg minket, ami elől, mivel az űrben vagyunk, nincs fedezék. Valahol a kettőt egyensúlyba kéne hozni egy patchben, hogy a kisrepülők fenyegetőek legyenek valamennyire, a nagyok pedig ne legyenek akkora erőfölényben, hogy csak pislogsz, hogy mi darálta le a hajódat. Az űrrepüléskor az objektumok egyébként csak füst és látszat. Simán keresztül lehet rajtuk repülni, mintha szellemek lennének. A repülést magát sem tartom kielégítőnek, mivel a játék maga ösztönöz arra, hogy ne gondolkodjunk manővereken, mivel a jobb klikkel automatikusan követhetünk bármit, amit meg kell semmisítenünk, így ezt sem sorolnám a játék pozitívumai közé.

A történések, és a játékmenet lefolyása rendkívül akadozó és szaggatott. Röviden úgy tudnám jellemezni, mint egy hideg-meleg vizes zuhanyt. Amikor belépünk a játékba és megismerkedünk a játék menetével, és elájulunk a grafikától, az új fegyverektől körülbelül minden megtörténik, amit egy sci-fi CoD-tól várnánk. Sajnos rögtön az izgalmas részek után hosszú óráknak tűnő bejátszások következnek, ahol személytelen karakterek össze-vissza beszélgetnek a fejünk fölött és várjuk, hogy lövöldözhessünk végre. Utána ismét fegyvert kapunk és indulhat a banzáj, de három küldetés után már az ember fél befejezni egy feladatot, mert kitapasztaljuk, hogy ezután hosszú bejátszásokat kell végigülnünk és ugyanabban a liftben fogunk ostobán nézni ugyanarra az egyébként nem túl szemet gyönyörködtető nőre.

Összességében egy nagyon innovatív és rengeteg új perspektívát kipróbáló játékot kaptunk idén a Sledgehammer Gamestől. Mindenképpen érdekes, és kihagyhatatlan része a sorozatnak, és ha a történetmód nem győzött meg, nincs gond, hiszen idén is van ingyen Multiplayer és Zombimód a játékhoz – és lássuk be, a legtöbb ember ezekért a funkciókért veszi meg a játékot.

november 17, 2016