Címke: szergej lukjanyenko

Az olvasás jól pótolja a vodkát…

„– Vannak Moszkvában olyanok, akik hamis papírokat árulnak kváziknak? – csodálkozott Markin.
– Moszkvában minden van.”

Ennél jobban nem lehet összefoglalni a regényt, és egyúttal Szergej Lukjanyenko munkásságát. Regényeiben egy olyan alternatív Oroszországot és olyan alternatív Moszkvát teremtett, ahol bármi elképzelhető. Az Őrség-sorozattal egy fantasztikus orosz fővárost teremtett, egy varázslatos, misztikus helyet. De ez mégis ugyanaz a város, nem alternatív történelem, inkább egy kiterjesztett valóság, ahol minden lehetséges.

A Kvázi mégis más, mint a többi regénye. Kirándul egyet a nagy zombi univerzumba, az élőhalottak világába, amely már egy évtizede kiirthatatlanul ömlik a popkultúrából. Mégis sikerült valami újat, valami mást kihoznia a megszokott menekülés/trancsírozás párosból.

„A pisztolyt átvettem a bal kezembe, jobbal előhúztam a tokjából a machetét. És berúgtam az ajtót.”

Oké, már az első oldalakon felbukkan egy pisztoly és machete, akkor mégis lesz trancsírozás. De ezt nem is lehet elhagyni, mert annyira része a zombivilágnak, mint a pizzának a sajt.

De a Kváziban a szerző rátett egy lapáttal. Mint sok jó regény ez uis egy krimi, de főhősünk nem szimplán nyomozó, hanem haláleseti ügykezelő. Ami valljuk be, nem egy aktatologató munka lehet, ha machete kell hozzá.

Egy posztapokaliptikus jövőben vagyunk, egy titokzatos járvány után, ami alaposan megváltoztatta a világot. A halálesetekhez ki kell száni, mert ezek a fránya hullák csak nem akarnak meghalni, és bezombulhatnak. Gyenist Szemjonov feladata, hogy eljárjon az ilyen ügyekben.

De az élet nem ilyen egyszerű, mert ott vannak a Kvázik. Holtak, akik mégis élnek. Nem zombik, hanem normál tudattal és élettel rendelkező egykori holtak. Sokan vannak, a társadalom egy jelentős részét képviselik, egy futurisztikus kisebbség. És ezzel el is Értünk a probléma forrásához. A társadalom furcsa szerkezete, a háromrétegű népesség, a könnyen lenézhető és irtható zombikkal, és a csaknem emberi Kvázikkal.

Ezek után visszaköszön az emberiség jelleme, előítéletei, történelmi viselkedésmintái. Egy kisebbség, amiket vélt vagy valós sérelmekért nem csak okolni, de gyűlölni is lehet, sőt nem csak lehet de kell is. Az évezredes filozófiai kérdések, és előítéletek teljesen új értelmet nyernek: mikortól ember az ember, mennyire ember az, aki különbözik tőlünk.

A könyv egyszerre bűnügyi történet, társadalmi dráma, posztapokailiptikus és zombi regény. A zsaru főhős ugyanazokkal a gondokkal küzd mint más rendőrök a való világban. Megvan a múltja, a maga bajai, előítéletei. Gyűlöli a holtakat, és mindent elkövet, hogy azok is maradjanak. De a Kvázikról sem jobb a véleménye.

Különösen akkor gyűlik meg a baja a világgal, amikor egy kvázi kollégát kap maga mellé társnak. Gyeniszov kicsit olyan, mint egy nagyvárosi amerikai zsaru, aki rasszista, gyűlöli a négereket és a latinokat, és ezek után kap egy fekete társat. A kettőjük története nem csak nyomozás, hanem egy morális utazás az emberi jellem körül: fizika-, gondolkodásbéli- és jellemi különbségek, másság, tolerancia, és együttélés.

kváZi

A jól felépített világ és a csavaros történet mellett jól érződik az orosz gondolkodásmód, és a nagy lelkük. Morfondírozás, hosszú toprengések, és természetesen az elmaradhatatlan vodka.

A kedvencem, hogy egy zseniális fordítói ötlettel új értelmet kapott a kriptaszökevény kifejezés.

Ha csak egy mondatot, akarok kiemelni egy könyvből, akkor legyen az a címadó mondat:

„Az olvasás jól pótolja a vodkát…”

Ebben minden benne van Lukjanyenkoról, Moszkváról és az orosz lélekről.

július 22, 2019
Top 10 Galaktika könyv 2017-ből

Kicsit döcögősen és szomorú eseménnyel (elhunyt Kasztovszky Béla) indult a 2017-es év, de év végére számos érdekes könyvvel gazdagítottuk kínálatunkat. Végül 17 új könyvvel és 2 plusz kiadvánnyal zártuk az évet, és jövőre még izgalmasabb címekkel szeretnénk megörvendeztetni a fantasztikum rajongóit (2-t már láthattok a webshop Előrendelhető menüpontjában). Azonban egy kicsit tekintsünk még vissza a 2017-es évre egy top 10-es listán keresztül. Sok érdekes témáról, íróról és könyvről kellett írnom, azonban most szeretném azokat megmutatni, amelyeket a legjobban élveztem.

Fagyott égbolt

Jeff Carlson trilógiájának nyitókötete a Fagyott égbolt, ami már a kék borítójával megfogott. A történet szerint az emberiség eljutott a Jupiter Europe nevű holdjára, ahol az egyik kutató, Alexis Vonderach intelligens lényeket fedez fel. Ezek a jégbarlangokban élő naphalak, amik az évmilliók során saját kultúrát építettek. A regény nagy kérdése, hogy Vonderach képes lesz-e meggyőzni a hódítani vágyó emberiséget arról, hogy a lények miatt hagyják el az Europe-t. A pontos részletességgel bemutatott naphalakon túl szerintem a Fagyott égbolttől mindent magkapunk, amit egy szórakoztató sci-fi regénytől elvárhatunk: érdekes világ, izgalmas lények és egy megoldandó konfliktus.

Vélemények:

Galaktika (CjCore) ǁ Letya ǁ Széljegyzet

Interzóna

Kicsit mindig érdekes kikukkantani az angolszász SF termésből más nemzetekére. Ondrej Neff disztópiája, a Sötétség után mindenképp kíváncsi voltam, mit tudnak még a cseh írók a zsánerben. A kiadó következő állomása Vladimír Páral mellett az elsőkönyves Ondrej Stindl Interzónája volt. Maga a regény George Orwell 1984-ét gondolja újra, főleg a szerelmi szálat, amivel Stindl saját bevallása szerint nem volt elégedett az eredeti műben. A végeredmény egy erős, borongós atmoszférával rendelkező regény, ami egy ember önkeresését mutatja meg egy disztópián keresztül.

Részletes véleményem a Galaktikán

MetaGalaktika 12.

A nem-angolszász fantasztikumnál maradva egy másik érdekes MM-es kiadványra, a 12-es MetaGalaktikára hívnám fel a figyelmet. A vaskos kötet Argentína fantasztikus íróit mutatja be a zsáner argentín indulásától a ma is alkotó kortárs szerzőkig. Átfogó ismertetőt argentin szerkesztő barátunk, Sergio Gaut vel Hartman ad, aki elmélyed az SFF természetében, annak meghatározásában, és természetesen bemutatja hazájának legfontosabb alkotóit. A kötetben olyan nevekkel találkozhatunk, mint Jorge Luis Borges, Angélica Gorodischer, Carlos Gardini, vagy Eduardo Goligorsky. És végül, de nem utolsó sorban, szeretnénk köszönetet mondani Nektek, olvasóinknak, amiért segítettetek, hogy megjelenhessen a MetaGalaktika!

Az argentin SF áttekintése a Galaktikán

Affinitások

2017-ben egy újabb Robert Charles Wilson regénnyel is jelentkeztünk, mégpedig a közösségi média témáját körbejáró Affinitásokkal. A történet szerint Adam Fisk nem találja helyét a világban, ezért elmenekül otthonról. Útja során találkozik az InterAlia nevű céggel, ami a legjobb megoldást kínálja számára: egy új technológia segítségével megtalálhatja a hozzá hasonlókat. Adam él a lehetőséggel, és igénybe veszi a cég szolgáltatásait. Úgy tűnik, minden aszerint megy, ahogy azt mondták, de egy idő után Adamet valami furcsa érzés keríti hatalmába, valami mégsem kerek itt…

Wilson regénye inkább szórakoztató jellegű, de a téma kifejtésénél ez pont az előnyére válik: Adam megpróbáltatásain keresztül egy társadalmi jelenséget ismerhetünk meg teljes valójában. És ami szerintem külön plusz: a sci-fi-ben felüdülés a szigorú reál tudományosabb vonal mellett egy, a humántudományokhoz közelebbi témáról olvasni (gondoljunk csak az Életed történetére, mint másik jó példára).

Vélemények:

Letya

Egyik átkozott dolog a másik után

Az időutazást még nem vették ennyire félvállról, mint Jodi Taylor regényében – persze jó értelemben. Az SF kalandregény nyitókötetében megismerjük Max-et, a múltjárót, aki boldogan éli komolytalan életét a St. Mary falai közt. A középkorból a kréta korig mindent bejár társai oldalán, amíg valaki szabotálni nem kezdi az intézmény működését. Max kezébe veszi a dolgokat, és kideríti, ki akarja bezáratni szeretett otthonát. Igaz, más időutazós regényekhez képest a tudományos rész nincs részletesen ismertetve, inkább a szórakoztatáson van a hangsúly, de pont a kaland rész miatt nem is hiányolja az ember a tudományoskodást. A regényben erős a humor faktor, de emellett teljesen jól megfér a dráma is. Kellemes kikapcsolódás bárki számára, az SF-t ódzkodó ismerőseinket pedig az Egyik átkozottal rá is szoktathatjuk a zsánerre.

Vélemények:

Letya ǁ HaBár ǁ Könyvesem ǁ BibiBuchLove

MI, Bob

A humor vonalon maradva megemlíteném egy másik kiadványunkat, Dennis E. Taylor MI, Bob-ját. A történet főhőse Robert, sikeres vállalkozó és geek. Miután jól megszedte magát, úgy dönt, éli a kockák életét, de biztos, ami biztos, köt egy életbiztosítást is, ami lehetővé teszi – hogy ha a tudomány úgy fejlődik a jövőben -, akkor a halála esetén a hibernált testéből fel tudják támasztani. És Bob hirtelen meghal. Aztán a 22. században ébred, és rá kell jönnie, az állam tulajdona lett. Laza stílusú regény, ami egy percig sem veszi magát komolyan. Minden megvalósul benne, amire egy SF rajongó vágyhat: csillagközi utazás, az emberiség megmentése, új bolygók felfedezése.

Vélemények:

Letya ǁ Szubjektív Kultnapló ǁ Supernatural Movies ǁ Shannara ǁ Inside my head

A Viking visszatér

Viszonylag fiatal olvasóként érdekes élmény volt megismerkedni Zsoldos Péter műveivel. Az idén három, újra kiadott regény közül a Viking visszatért keltette fel leginkább a kíváncsiságomat. A történetet talán nem kell bemutatni, de az új Zsoldos-olvasók számára azért álljon itt egy rövid ismertető: Gregor Man és társai egy műszaki hiba következtében nem tudnak hazatérni a Földre, egy ismeretlen bolygón kell vesztegelniük. A baj csak fokozódik, amikor Gregor Man teljesen elszakad társaitól, és magára marad. Izgalmas, ahogy Zsoldos Péter a Robinson Cruise-t sci-fi-síti (Nogo megjelenésével egyértelmű a párhuzam), majd saját korának tudományos és irodalmi trendjeivel házasítja azt. Még ma is bőven megállja a helyét.

Vélemények:

Részletes véleményem a Galaktikán ǁ Pasztler Ágota írása a Zsoldos-életműről

Fiú a pokolból

Ideje volt már, hogy a két Sztrugackij-kisregény – A kölyök és a Fiú a pokolból – egymás mellett szerepelhessen. A Fiú a pokolból kötetünkben ez végre megvalósulhatott. A két kisregény különböző történeteket mesélnek el, de egy koncepció köré épülnek: egymás megismerése. Mindkettőben megtalálható a hamisíthatatlan Sztrugackij-féle humanizmus, oroszos filozofálás, és a jól ismert Delelő univerzum hangulata. Megérdemelten dobogós.

Vélemények:

Részletes véleményem a Galaktikán ǁ Letya

Varázsőrség

Őszintén, kicsit féltem az új Őrség-kötettől, mert már egy sokadik epizódként érkezett egy hatrészes hízott fősorozat és jó pár kiegészítő kötet mellé. Azonban Lukjanyenko és a mellé szegődő Suspanov megleptek. A Varázsőrség a jól ismert Éjszakai és Nappali Őrség egy kísérletét mutatja be: Fény és Setét párti ifjú mágusok iskoláját. Az intézmény működését és annak diákjait Dreher szemszögéből követhetjük nyomon. A Lukjanyenko-Suspanov írópáros a megszokott formában (három különálló történet) mesél a Másfélékről, tágítja az eddig is gazdagnak számító világot, miközben a megfelelő arányban adagolják az akciót és a magvas gondolat részét. Így lett végül a legnagyobb félelmem a második kedvencem az idei évben.

Vélemények:

Részletes véleményem a Galaktikán ǁ Niitaabell ǁ Szubjektív Kultnapló

Kifordított világ

Hiába az Őrség, Sztrugackij-testvérek és Bob, a legnagyobb befutó nálam Christopher Priest lett. Végre magyarul is olvasható az író nagy klasszikusa, a Kifordított világ, ami egy különös fizikai szabályoknak engedelmeskedő várost, a Földet mutatja be. A könyv főhőse, Helward Mann, ifjú céhtag, aki elérve a felnőtt kort (650 mérföld) felfedezheti a Földön túli világot. Priest a regény elején folyamatosan zavarba ejt minket, majd szép lassan elfogadtatja velünk, hogy amit olvasunk, az teljesen normális, nincs itt semmi, amin csodálkozni kell. Vagy mégis? Tömény zsenialitás, ahogy Priest folyamatosan megcsalja az olvasót. Szerintem mindenképpen érdemes elolvasni.

Vélemények:

Részletes véleményem a Galaktikán ǁ Letya ǁ Egy korábbi cikk az SFmag-ról

És nektek idei könyveink közül melyikek tetszettek? Itt és kommentben megírhatjátok a véleményeteket!

december 28, 2017
Most a fiataloké a főszerep – VarázsŐrség

Az Éjszakai őrség 1998-as megjelenése óta az Őrség univerzum hatalmas utat járt be. A hatrészesre hízott alapsorozaton túl számos tehetséges író adta saját ötleteit a Szergej Lukjanyenko által megteremtett világhoz, mások pedig magával a mesterrel álltak össze egy-egy kötet erejéig. Példának mondhatnánk kiadónknál megjelent könyveket, mint a Más Őrség vagy a Vlagyimir Vasziljev által jegyzet köteteket, vagy a legújabb regényt, amit Lukjanyenko Arkagyij Suspanovval írt közösen: a VarázsŐrség.

Értelmezhető egyfajta kiegészítő kötetként, egy 5/1-es rész, ami az Alkonyi őrség és az Utolsó őrség közötti időszakban játszódik, Moszkvától nem messze. A főszereplő Dmitrij Dreher Másféle irodalomtanár, aki cselekmény középpontjában is álló Fénypárti és Setét gyerekek számára fenntartott iskolában tanít. Egyik osztályában hét alacsony szintű Másféle válik a kedvenc tanítványaivá, akik A holt költők társasága című film után szabadon „holt költőknek” nevezik magukat. Ebbe a közösségbe kerül be Anna Golubjova, a dzsinn is, és megjelenésével együtt különös események egész sorozata indul meg. A „Másféle irodalom”-ban ismeretlen alakváltók zavarják meg az emberek nyugalmát, a „Másféle történelem”-ben egy szentpétervári kirándulás során ismeretlenek a város mágikus auráját piszkálják fel, a befejező történetben, a „Másféle földrajz”-ban pedig az addig ismert Másféle világ fordul ki önmagából.

A következő szakasz kisebb spoilereket tartalmazhat.

A hexalógia időrendjéhez képest a VarázsŐrség nagyjából a Fuaran eset után helyezkedik el időben. Ezenkívül bizonyos szereplők az ennél a korszaknál korábbi kötetekből (konkrétan az Éjszakai Őrségből, az Alkonyi Őrségből és a Káosz-Őrségből), de ezeknek a nem ismerete nem vesz el semmit az új regény élvezetéből. Lukjanyneko és Suspanov teljesen új szereplők és helyszín köré építik a történetet az Őrség univerzum már lefektetett szabályai mentén. Habár olyan részletesen, mint az alapsorozatban nem mélyülnek el a mágikus jelenségek magyarázataiban, de a cselekmény megértéséhez szükséges információt megadják az esetleges új olvasók számára is. Így ha most ismerkedsz az Őrség világával, ne félj, ezzel a könyvvel is kezdheted!

Az új kötetet a régi motoros Őrség olvasóknak is élvezet lesz olvasni, hisz többször is az eredeti sorozat hangulatát idézi. Az első történet (Másféle irodalom) egy igazi bemelegítés, ahol megismerjük Drehert, Annát és a holt költőket. A következő kalandokban a regény már hozza a jól megszokott lukjanyenkói történetszövést és fordulatokat. Emellett az Őrség-könyvek másik erőssége is szintén jelen van. Lukjanyenko és későbbi írótársai egy teljesen működőképes világot teremtettek, amibe úgy tudnak új ötleteket elhelyezni, hogy olvasóként ne érezzük azt, kilóg a lólába. Több módszerrel teszik ezt. Egyrészt már korábban ismert elemeket illesztettek a jelenlegi regény témájához. Például történelmi személyek mágusokként való megjelenítése nem idegen ebben az univerzumban (gondoljunk csak Thomas Learmontra vagy Erasmusra), azonban a szereplők közös tantárgyához (irodalom) igazodva ezúttal Lukjanyenko híres orosz és más nemzetiségű írókról és költőkről rántja le a fényes vagy sötét színt és árulja el, kik is merítettek ihletet a mágia birodalmából.

A VarázsŐrség orosz kiadása

A már jól ismert világépítési technika mellett új ötletekkel is bővül az ismert világ. Anna szerepeltetésével megjelenik a dzsinn, egy különleges lény az Őrség univerzumban, aki ebben a formában exotnak, azaz alacsony képességű mágusnak minősül. Korábban is találkoztunk ilyenekkel (pl. jövendőmondók), azonban olyan bőven, mint a VarázsŐrségben még nem olvashattunk ezekről a Másfélékről. Továbbá bővül tudásunk az alakváltókról is a Danyilov ikreken keresztül, akik az eddig megismert farkas alak helyett kígyóvá változnak. A könyvbeli magyarázat szerint ez azért van így, mert Ivan és Masa felmenői Indiából származnak; ez azt sugallja, hogy a felvett állat alakja lehet akár földrajz specifikus is. Végül pedig nem elhanyagolandó, hogy a VarázsŐrséggel végre kapunk egy olyan részt, amivel beleláthatunk az Inkvizíció működésébe, abba, miként képzik a szervezetbe belépő mágusokat és varázslónőket, és természetesen jól kigondolt intrikákat sem kell hiányolnunk részükről.

A fordulatos cselekmény és a világbővítés mellett még a főkonfliktus teszi izgalmassá a regényt. Habár a benne szereplő három történet nem tűnik összefüggő egésznek, a közös szereplők és az Inkvizíció intrikái mégis azzá teszik, de fontosabb összetartó elem a fiatalok és az idős Másfélék értékrendje közötti különbség. Talán először merül fel az Őrségek világában, hogy merre kellene haladnia a Fénypártiak és Setétek alkotta társadalomnak. A holtköltők, akik a választás jogától megfosztva (hasonításkor a Homály és a potenciális Másféle adott hangulata dönti el, hogy ki milyen színű lesz, nem pedig ők a saját akaratukból) és a szintjükből eredő örökös megkülönböztetés miatt némi reformálást szeretnének az eddigi rendben. Azonban a nagyobb jó érdekében (a Megállapodás betartása) az idősebb mágusok nem változtatnának a jelenlegi rendszerben. Ezzel Lukjanyenko és Supanov ismét nehéz erkölcsi kérdést feszeget, amibe az emberiség örökérvényű dilemmáját, de akár jelenünk politikai és társadalmi kérdéseit is beleláthatjuk (Lukjanyenkónál, aki szereti korunk égető problémáit is beleszőni Őrség-történeteibe, utóbbi nem elhanyagolandó az értelmezésnél).

A VarázsŐrségtől mindent megkapunk, amit eddig is szerettünk ebben az univerzumban: fantasztikus ötletek, szövevényes cselekmény és komoly kérdések körüljárása a cselekményen keresztül. Az Őrség rajongók biztosan szeretni fogják az új regényt, de azok is kézbe vehetik, akik kicsit idegenkednek a kiegészítő kötetektől vagy valami rövidebb, beugró epizóddal ismerkednének meg Lukjanyenko világával.

szeptember 16, 2017
Mini-interjú Weisz Györgyivel, az Őrség-sorozat fordítójával

A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek arról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Az első interjúban Weisz Györgyit, több Sztrugackij-kötet (A kárhozott város, Lakott sziget), a Metamorfózis trilógia és az Őrség-sorozat fordítóját ismerhetitek meg.

Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Magyar–orosz szakon végeztem a Bölcsészkaron (még valamikor időszámításunk kezdete előtt). Fordítói pályafutásom megszámlálhatatlan (szörnyűséges) újságcikk lefordításával kezdődött, mondhatni, megélhetési fordító lettem. Első komolyabb munkám egy gyerekeknek szóló, ismeretterjesztő könyv volt természettudományos felfedezések születésének történetéről. Ezt még néhány könyv követte.

Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Mindenevő olvasó voltam mindig is, hamar kezembe kerültek Ray Bradbury, Stanislaw Lem, Isaac Asimov, és persze nem utolsósorban a Sztrugackij-fivérek könyvei. Azóta nem szabadulok a műfajtól.

Kedvenc könyv és film a zsánerben?
A marsbéli krónikák, Szénanátha, A kárhozott város, A hétfő szombaton kezdődik stb. Sok van, hirtelen ezek jutottak eszembe. Kedvenc filmem Tarkovszkij Stalkere.

Weisz Györgyi

Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Bevallom férfiasan, nem emlékszem pontosan. Azt hiszem egy közös ismerősünk mutatta be Németh Attilát, vele beszélgetve derült ki közös érdeklődésünk. Valahogy így kezdődött.

Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Azt hiszem, nincsenek ilyenek, a fantasztikus irodalom fordítására is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint bármely más műfajéra. A lényeg az, hogy minél hűségesebben sikerüljön visszaadni a szerző elgondolását, stílusát, a mű hangulatát. Persze fontos a nyelvtudás, és – talán furcsán hangzik – úgy gondolom, a fordítónak mindenekelőtt magyarul kell jól tudnia.

Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Varázsőrség) fordításánál?
Kihagytam néhány évet, hosszú szünet után kezdtem bele újra a fordításba, és bizony bele kellett rázódnom, és sok dolognak utána kellett néznem az előző kötetekben, hogyan is volt…

Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Az Őrség-rajongók biztosan szeretni fogják. Remélem.
Lukjanyenko az Őrség-könyvekben kitalált egy egészen új világot, amely úgy új, hogy azért ráismerhetünk a „régire”, a miénkre, amelyben élünk. Nem véletlen, hogy „társszerzői” akadtak, akik az általa megalkotott alakokat, helyzeteket továbbgondolták, új történetekkel gazdagították az Őrség-galaxist.

A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Szívesen. Hiszen nemcsak az Őrségeket találta ki, többi könyve (Az Ugrás-sorozat, Világok őre, Az Ég fürkészei) is lebilincselően izgalmas. Kíváncsi vagyok, milyen új ötletei támadtak.

szeptember 7, 2017
Érkezik a legújabb Őrség-könyv!

Már csak pár napot kell aludni és érkezik az Őrség-sorozatunk legújabb tagja Szergej Lukjanyenko és Arkagyij Suspanov tollából, a VarázsŐrség.

A történet szerint a Nappali és az Éjszakai Őrség az Inkvizíció felügyelete alatt létrehoz egy különleges iskolát, melynek falain belül a Másfélék gyermekeit oktatják – Setéteket és Fénypártiakat egyaránt – nem csak e világi tantárgyakra.

Dmitrij, a hetedik szintű Fénypárti irodalomtanár mindent megtesz azért, hogy a rendkívüli képességekkel rendelkező kamaszok kegyeibe férkőzzön, de egyáltalán nincs könnyű dolga. Diákjai egyik csínyt a másik után tervelik ki, és hamarosan már nemhogy az iskola, de az egész emberiség sincs biztonságban.

És nehogy bárki azt higgye, a csibészségek mögött csupa Setét rosszcsont áll: az események kulcsfigurája egy Fénypárti dzsinn kislány, aki minden kívánságot valóra tud váltani. A következményekkel pedig cseppet sem törődik.

Úgy tűnik, nincs más hátra, az Inkvizíciónak kell beavatkozni, hogy kudarcba fulladt kísérletként bezárja az iskolát. Az intézmény – és a világ – sorsa egyedül Dmitrij kezében van. De mit tehet egy könyvmoly irodalomtanár a Másfélék két pártjának egyesített varázshatalmával szemben?

Lukjanyenko szerzőtársa ezúttal Arkagyij Nyikolajevics Suspanov, aki 1976-ban született Oroszországban, íróként 1997-ben debütált, iskolás kora óta Sztrugackij-rajongó, 2007 óta rendszeresen publikál a Videodrome magazinban, írt televíziós szkriptet és tanárként is dolgozott.

A VarázsŐrség borítója így nézett ki Oroszországban:

A fiatalabb olvasókat is megszólító regény új fejezetet nyit a Szergej Lukjanyenko fékezhetetlen képzeletében megszületett, és azóta világhírűvé vált Őrség-sorozat történetében.

A mi borítónk így fog kinézni (Nagy Gábor munkája):

Figyeljétek webshopunkat, mert a könyv hamarosan előrendelhető lesz!

augusztus 23, 2017
Méltósággal kell befejezést írni – Egyesült Őrség

November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző öt cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Új őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, az utolsó részről írnánk, az Egyesült Őrségről.

Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.

A végtelenségig lehetne sorolni azokat az okokat, amelyek miatt olvasókként ódzkodunk kicsit a könyvsorozatoktól. Kevés a történet ahhoz, hogy az legalább három, vagy akár több részt is lefedjen. Viszont ha van is egy nagyon jól kifejthető sztori egy olyan világgal, amiben szívesen barangolunk, még akkor is fennállhat a színvonalesés, az önismétlés és még sok egyéb veszély, amivel olvasóként már találkoztunk. Az Őrség-sorozatnál is már mutatkoztak ezek a betegségek. Hiába hidalta át például az alapanyag idő előtti elfogyását Lukjanyenko azzal, hogy epizodikusra tervezte könyvsorozatát, az alapjában hasonló ügyek (pl. vámpírtámadás, Arina felbukkanása a legváratlanabb helyzetekben) miatt érezhettünk némi rossz szájízt. Szerencsére sikerén felbuzdulva az orosz író nem nyújtja a végtelenségig Anton Gorogyeckij kalandjait, hanem tisztességesen lezárja azt a hatodik kötetben, az Egyesült Őrségben.

Az új részben egy vámpír különös módon hívja fel magára Anton figyelmét: áldozatainak kezdőbetűin keresztül üzen a Fénypárti mágusnak. Az üzenet fejtegetése közben megtámadják Anton lányát, az Abszolút varázslónőt, Nágyát. A helyszínen Anton és felesége, Szvetlana egy eddig még nem ismert lény első megjelenésével szembesülnek: ez az alak a Kétlényű, a csupán régi vámpír legendákban szereplő ősi istenség, aki egy jóslat szerint elpusztítja az addig ismert világot.

Nágya egy másik külföldi borítón

Lukjanyenko még a sorozat 6. részében is képes volt megmutatni, hogy tudja emelni az eddigi téteket, és még tud olyat mutatni az Őrség-unverzumból, amit még nem láttunk. Ezúttal a Másfélék egyik leglenézettebb fajára, a vámpírokra és egy másik háttérbe szorult társaságra, a boszorkányokra fókuszál. Őket a közös ellenség elleni toborzási út során láthatjuk, ugyanis Anton, először Olgával, később pedig Nágyával próbálja feloldani a két közösség belső konfliktusait (nem képesek megválasztani közös vezetőiket, mivel kötik őket fajuk ősi törvényeik). Így ismerhetjük meg végre az első kötet óta felvázolt, donorvéren tengődő vámpírokat, akiknek az eredetét Lukjanyneko, Anne Rice Vámpírkrónikáihoz hasonlóan az ókornál korábbi időkbe helyezi, ezzel elmélyítve a köztük és a többi Másféle közötti viszonyt (pl. most már értjük, miért külön fájó pont a vámpíroknak a jelenlegi pozíciójuk a Másfélék közt), továbbá történelmük bemutatásán keresztül kaptunk egyfajta Másféle eredettörténetet is. A vámpírok mellett pedig külön jó pont, hogy végre több figyelemben részesültek a boszorkányok is, hisz az Alkonyi Őrségben és az Új Őrségben elejtett néhány információn kívül nem sok derült ki róluk (mágiájuk természetéről esett szó és említés szintjén a Konklávéról is). Most újabb mélységeiben ismertük meg a boszorkányok erejének és saját közösségük működését (pl. miként választanak új Dédnagymamát, milyen egy igazi boszorkányszombat).

Az orosz borító

A történetet illetően sem csalódhattunk az új részben. Az előző kötetekből már ismert módon beszéli el Lukjanyneko a közelgő Apokalipszist. Az első ránézésre egymástól teljesen függetlennek tűnő eseményeket fűzi össze, azonban most nem csak egy regényen belül, hanem a korábbi részek bizonyos történéseire is magyarázatot ad, vagy összefüggésbe hozza őket a jelenlegi üggyel – így kapunk az epizodikusnak tűnő kötetekből egy komplex, egész történetet. Az összecsapások és nyomozások közben pedig talán a sorozat elejét idéző váratlan fordulatokkal mindig csavar egyet a történeten, egészen a legutolsó sorig. Az utolsó felvonáshoz pedig korábbi remek szereplőket hozott vissza (pl. Tigrist és Kesát az Új Őrségből, Jegort), de számos emlékezetes figurával is gazdagította az Őrség világát: megismertük például Évát, a vámpírok egyik legidősebb képviselőjét, vagy Ellent, a Dublinból származó archívumokért felelős Fénypárti munkatársat.

Az Egyesült Őrséggel Lukjanyenko tisztelettel adózott történetének, eszerint zárta azt le és vett búcsút az Őrség-univerzumtól. A befejezéssel a sorozat az eddig ismert formájában már nem folytatható (bár az író mindig meg tud lepni minket): igaz, a történet még képes volt a megújulásra, miközben az író elérte világának határait. Így is egy igazi, akcióban és humorban gazdag részt kaptunk egy igazán mellbevágó befejezéssel, amivel Anton Gorogyeckij, más fantasy történetek főszereplőihez hasonló, igazi hőssé vált. Egy könyvsorozatnak talán így kell méltó befejezést írni.

március 8, 2017
Továbbépül az Őrség univerzum – Új Őrség

November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző három cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Utolsó őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a negyedik részt, az Új Őrséggel foglalkoznánk részletesebben.

Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.

Az 5. kötet egy fiatal próféta, Kesa megjelenésével kezdődik, akit a későbbiekben a Tigris nevű jelenés vesz üldözőbe, hogy megakadályozza egy jelentőségteljes prófécia elmondását. Anton Gorogyeckij és az Éjszakai Őrség munkatársai próbálják felvenni a küzdelmet a titokzatos lénnyel, a későbbiekben pedig kideríteni, honnan jött és mi is a tényleges célja.

Anno 2012-ben az Új Őrség cím nemcsak egy új rész megjelenését jelezte, hanem egy kicsit másabb tematikát is. A szerkezet a régi (három részre osztott történet, melyek a Zavaros célok, Zavaros idők és Zavaros ügyek címeket viselik), az elbeszélő pedig ismét Anton, azonban az ő és a többi Másféle viselkedésén és gondolkodásán érezni az idő múlását. Habár még aktív résztvevői a moszkvai eseményeknek, a később (valószínűleg) helyükre lépő generáció már színre lépett. A történet mellékszálain többször kerül összetűzésbe Anton olyan „zöldfülű” Másfélékkel, akikben némi szemtelenség (a fiatal vámpír a Zavaros idők elején) vagy a naiv idealizmus (a Stalker után Schuchartnak nevezett Fénypárti a Zavaros ügyek részben) szorult. Az „ifjú titánok” mellett nagyobb szerephez jutnak a kiskamaszok, mint a tízéves pufók Kesa vagy Anton és Szveta közös lánya, Nágya; ő ennél már csak az Egyesült Őrségben jut nagyobb szerephez.

Arina

Az 5. részben Lukjanyenko folyatja világának kibontását, főleg az Utolsó Őrségben már megismert új elemeket. Például most is ellátogatunk egy nyugati országba, Angliába (pontosabban Londonba) és egy keletre eső országba, Tajvanba is. A londoni közeg bemutatása sajnos nem olyan részletes, mint a későbbi ázsiai környezeté, de egy történelmi személy, Erasmus Darwin behozatala bőven kárpótol minket. Az ő figurájával nem csak egy újabb „régi” és szórakoztató Másfélét kapunk, hanem konkrétan a múltban játszódó jeleneteket is. Ezzel nem csak a cselekmény lett izgalmasabb, hanem az író ismét új lehetőségeket nyitott meg univerzumában: Például, milyen lenne egy múltban játszódó Őrség-könyv? Az Új Őrségben látottak alapján azt mondom, nagyon kíváncsi lennék rá, hogy Lukjanyenko miként csavarná ki a történelmet.

A Homály mitologizálása is tovább folytatódik. Lukjagyenko ezúttal a titokzatos jelenség/párhuzamos világ lényeit mutatja be. Előzőleg a Nappali őrségben találkozhattunk a Tükörrel, aki a Fény és a Setét közötti felborult egyensúlyt hivatott helyrehozni, most egy hasonló lény, a Tigris (más néven Hóhér) teszi tiszteletét a moszkvai Őrségeknél. Spoilerek nélkül annyit érdemes tudni róla, hogy a történetbe beépített mendemondáknak köszönhetően a Tigris egy igazi mitologikus jelenséggé növi ki magát. Az új lényen kívül még szóba kerül az Átlátszó Másféle, a Légycsapó és az Agyagember, akik – hasonlóan a régi korok Másféléihez – vannak olyan érdekesek, hogy egy-egy új Őrség történetnek szolgálnának jó alapul.

Az apróbb újítások mellett az Új Őrség az előzőekhez hasonlóan nagyon olvasmányos, a már megszokott lukjagyenkói fordulatokból ezúttal sincs hiány. Ezek után nagyon kíváncsi vagyok, hogy a 6. részben még mivel tud minket meglepni az író. A cikksorozat utolsó zárócikkéből kiderül.

Zavulon

Az illusztrációk Anastacia Beletskaya munkái.

A borítón és a fejlécképen Staudt Ágnes munkája.

február 16, 2017
Kiállta a könyvsorozatok próbáját – Utolsó őrség

November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző három cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Alkonyi őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a negyedik részt, az Utolsó őrséggel foglalkoznánk részletesebben.

Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.

Az előző Őrség-kötetekhez hasonlóan az Utolsó őrség is a három részre tagolódik: „Közös ügy”, ahol egy fiatal orosz fiút vámpírtámadás ér Edinburgh-ban, „Közös ellenség”, ahol megpróbálják lehallgatni az Éjszakai őrséget, és „Közös sors”, ahol egy Másféle tanár keveredik összecsapásba és kiderül, miként is kapcsolódnak egymáshoz az említett események. A prológusokat leszámítva azonban Lukjanyenko végig egy esetre koncentrál: az orosz fiú esetére, ami Merlin egyik leghíresebb talizmánjához, a Mindenség koronájához kapcsolódik. A magukat Utolsó őrségnek nevező három Legfelső szintű Másféle (egy Setét, egy Fénypárti és egy Inkvizítor) akarja megszerezni a legendás tárgyat teljesen ismeretlen célból. Ezúttal is Anton Gorogyeckij próbál az ügy végére járni. Kiküldetése során új, de főleg nem várt régi ismerősökkel találkozik, akik nem teszik könnyebbé az ügy megoldását.

A minimum trilógiaként vagy hosszú könyvsorozatokban kibontakozó történetek nagy hátulütője, hogy egy idő után képtelenek a megújulásra, vagy az alapanyag túl kevés a terjedelemhez. Az Utolsó őrséggel Lukjanyenko szerencsére jól veszi ezt az akadályt, hisz továbbra is képes izgalmas eseteket kitalálni, szövevényessé tenni a cselekményt és ott meglepni minket, ahol nem is várnánk. Emellett pedig képes megújítani saját univerzumát más kulturális elemek behozatalával. Azt le kell szögezni, hogy a regény elején lehet azt érezni, hogy már megint ugyanazt olvassuk (pl. megint egy vámpírtámadás), de az író hamar olyan irányba viszi az új ügyet, amit a már jól elsajátított „Őrség-logikával” sem lehet kitalálni.

A negyedik rész a legnagyobb élményét azonban nem csak a jó történet, hanem a világépítés adja, sőt, talán most az sokkal erősebb. Ebben a kötetben találkozunk például más Őrségekkel. Az első három részben is voltak utalások más országokban működő szervekre és csoportosulásokra, viszont végre betekintést nyerhettünk abba, hogy Lukjanyenko miként is képzeli el a Másfélék nemzetközi együttműködését és kapcsolatait. Az Utolsó őrségben először Skóciába kalauzolt minket, majd Üzbegisztánba, azon belül is Szamarkandba. Okos ötlet volt két, viszonylag ellentétes helyet választani, országokon belül pedig a város és vidék közötti különbséget is behozni, mivel így olvasóként kaptunk egy általános képet a különböző Őrségek működéséről. Edinburgh, mint egy nyugati ország jelképes helye és viszonylag egy olyan Másféle szervezet működését mutatja, amelynek szinte mindenre van befolyása (pl. Foma Lermont uralja a turisztikát Edinburghban) és rendelkeznek a megfelelő létszámmal ahhoz, hogy ellássák széleskörű feladataikat. Ezzel szemben Szamarkandban az ellenkező helyzet uralkodik: csak pár munkatárs dolgozik a Nappali és Éjszakai Őrség alkalmazásában, befolyásuk minimális az emberi világra (de talán nincs is rá szükség, ahogy azt a két Őrség közös házára kirakott, emberek számára is látható tábla is mutatja) és egy komolyabb bevetésre sincsenek felkészülve, hisz a nagyszabású események jócskán elkerülik őket. A nemzetközi Őrséghelyzet szemléltetése mellett némi egzotikumot is kapunk a skót és üzbég oldalról is. Megjelennek a keleti mitológia lényei (pl. gólem, dzsinn), az Artúr-mondakör és más kelta mesék alakjai (pl.Thomas the Rhymer).

A másik világépítéshez kötődő elem, amivel Lukjanyenko képes volt még a 4. kötetben is izgalmassá tenni a Másfélék univerzumát, az a Homály 6. és 7. rétegének behozása. Ezzel nem csak a Merlin-ügybe került egy csavar és egy megfejthetetlennek tűnő rejtély, hanem korábban már felmerült kérdésekre (pl. visszatérhet-e egy eltávozott Másféle, van-e szellemnek nevezhető formájuk) is végre választ kaptunk. De az utolsó rétegek felépítése (egyre inkább a miénkhez hasonló, egyfajta mesebeli fordítottja) is egy érdekes elképzelés, főleg az ügy végső megoldásához kapcsolódóan.

Ahogy az Alkonyi őrség, úgy az Utolsó őrség is egyszerre hű a korábbi kötetek tulajdonságaihoz és képes a megújulásra. Az ismert és kevésbé ismert folklór elemek mostani beemelésével volt leginkább érezhető, hogy az Őrség univerzum egy olyan működő világ lett, mint Tolkiené vagy más fantasy könyvsorozaté. A következő kötetben, az Új Őrségben kiderül, Lukjanyneko mikén képes ezt a feje tetejére állítani.

Az illusztrációk Anastacia Beletskaya munkái.

A borítón és a fejlécen Pavel Lagutin alkotása látható.

február 3, 2017
Akár a jó bor – Alkonyi őrség

Nemrég jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az elkövetkezendő hetekben Lukjanyenko Őrség-sorozatát fogjuk körbejárni. Habár a cikkek első sorban a történeteket elevenítik fel, spoilereket csak kis mennyiségben fognak tartalmazni, így az is bátran elolvashatja ezeket a cikkeket, aki csak most ismerkedik a könyvsorozattal. Az előző cikkben az Nappali őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a harmadik részt, az Alkonyi őrséget vizsgáljuk meg.

Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az 1. és 2. kötetet.

A sorozat harmadik köteténél már nyugodtan jelenthetjük ki, a jól bevált Őrség-recept továbbra sem változott. Ismét három kisebb történetből áll össze egy nagyobb cselekmény, amit Lukjanyenko most is intrikával, humorral, vodkával és némi kumisszal tett fogyaszthatóvá. Azonban ezek a jó kis hozzávalók most főttek össze igazán, azaz az Alkonyi őrséggel vált a sorozat igazán kiforrottá. Néhány az Éjszakai őrségből ismert elem köszön vissza itt, például ismét Anton számol be az Őrségek dolgairól, de ismét erősebbé válik a Szovjetunió utáni orosz hétköznapok bemutatása is, most némi nosztalgiázással és keserűséggel. Azonban ebben a részben eddig nem tapasztalt gyors történetépítéssel lep meg az író. Lukjanyenko ezúttal rögtön az események sűrűjébe dob minket. Az első történet, a „Senki ideje” rögtön egy új üggyel indul, amit nem másra, mint Antonra bíznak: a két Őrség és az Inkvizíció egy különös levelet kap, feladója azzal fenyeget, képes embert Másfélévé tenni. A nyomok egy újépítésű lakótelepre vezetnek – ide küldik a másodikszintű Fénypártit teljes emberi inkognitóban. A második rész, a „Senki tere” Gorogyeckijék nyaralásával kezdődik: a már házasokként élő Anton és Szvetlana potenciálisan nagyhatalmú varázslónő-kislányukkal, Nágyával nyaralójukban töltik idejüket. A családi idill nem marad meghitt: két, szintén Moszkva mellett nyaraló gyerek egy titokzatos boszorkánnyal találkozik az erdőben, akiről az Őrségeknek nincs tudomása. A zárótörténet, a „Senki ereje” pedig pontot tesz minden, ebben a részben megkezdett ügy végére egy vonatút, majd egy kisebb űrutazás során.

Anton

Ahogy egy jól kidolgozott regénysorozathoz illik, nem csak a történet, hanem annak díszleteit adó világ is szerteágazóbb és így egyre inkább hitelesebb lesz. Az Őrség-sorozat esetében ezt az építkezést csak úgymond kisebb lépésekben szoktam érezni, nincs ez másként az Alkonyi őrségnél sem. Az előző két részhez hasonlóan itt is új fogalmak kerülnek bevezetésre, mint az Abszolút másféle, de a Nappali őrségből ismert Edgaron és Vítězslavon (felső szintű vámpír) keresztül betekintést nyerünk az eddig alig ismertetett Inkvizícióba (pl. hogyan lehet beállni hozzájuk, mi a célja, kik szolgálnak ott stb.). A világépítésnek azonban nem ezek, hanem másik két csúcspontja van. Egyik, már a 2. kötetben elkezdett Másféle-mitológia kiépítése. Amíg az előző részben Lukjanyenko közismert mítoszokat helyezett el saját univerzumába (habár ez itt is jelen van még, hisz Arina alakja a népmesék boszorkány képéből táplálkozik), addig itt saját legendákat kreált: Fuaran boszorkány könyve, aki a mendemondák szerint képes volt embereket Másfélékké változtatni. A másik fontos elem a szereplők képességeihez szorosan kapcsolódó párhuzamos sík, a Homály. Ez mindenképpen kiemelendő, hisz talán az Őrség-sorozat legtitokzatosabb jelensége és minden egyes új információ róla fontos.

Arina

Lukjanyenko nem csak kitalált világára és a történetszövésre fordít nagy figyelmet, hanem a karakterek kibontására is. Nem teljesen fedi le a valóságot a következő kijelentés, miszerint az első rész óta nem láttuk viszont a Fénypártiakat (a Nappali őrség utolsó történetében Anton mellett megjelennek a már megismert mágusok is), de teljesen csak most térnek vissza. Jó pár évvel vagyunk az előző kötet eseményeitől, ahol kiderült, Szvetlana, Első szintű varázslónő lesz a jövőbeli Messiás anyja. Ahogy az kiderült már az előző részekben, Szvetát és Antont összeköti a szerelem egy párként folytatják életüket. Más hasonló zsánerű történetek általában itt érnek véget, azonban itt csak ekkor kezdődik el igazán minden, már ami a szereplők életét illeti. Lukjanyenko a 90-es évek Oroszországához hasonlóan reálisan mutatja be a házas életet is, azt annak jó és rossz oldalával. Az igazi érdekessége ennek azonban a karakterizációban rejlik. Az új élethelyzetben Anton és Szveta jelleme sok változáson ment keresztül, ami például a Nappali őrségben még nem volt ilyen látványos. Ez főleg az egymás közötti párbeszédekben nyilvánul meg vagy a kislányuk iránt érzett szeretetben. Geszerhez kötödő kapcsolatuk sem elhanyagolható ilyen szempontból, hisz mindkettejüket arra készteti, hogy gondolják át eddigi álláspontjukat az Őrségekről (pl. Szveta egyértelműen elutasító, Anton pedig kétkedő).

Kosztya

Komoly fejlődésen megy keresztül Edgar, az egykori Setét mágus is; annak ellenére is érezni ezt, hogy most nincs teljes rálátásunk arra, mit is gondol. Érdemes még megemlíteni Kosztyát, a vámpír szomszédfiút is, aki, mondhatni pubertás korba lépett és ezzel együtt a kor sajátos problémáit éli meg (pl. saját társadalmi szerepének megértése: vámpírként ő egy lenézett kasztja a Másféléknek, amit nem érez jogosnak). A többet mondani Kosztya jelleméről már spoiler lenne, de mindenképpen egy érdekes része, a cselekmény kifutásának szempontjából pedig egy fontos pontja.

A Nappali őrséghez hasonlóan az Alkonyi őrség is őrzi az előző kötetek már megszokott szerkezetét és stílusát, azonban itt érezni azt leginkább, hogy a regénysorozat felnőtt. Emellett vannak apróbb újdonságok is, amit például még érdemes kiemelni, az az író szülőhazájának, Kazahsztánnak az említése és a kazah kultúra egyes elemeinek beemelése. De a már említett látványos karakterépítés és világ bővítés is ide sorolandó elemek. Összességében azt hiszem, mondhatok olyat, hogy Lukjanyenko sorozata most már nem az ütős vodkára, hanem inkább a jó borra hasonlít. Tudjátok, arra a fajtára, ami idővel csak egyre inkább jobb lesz.

Az illusztrációk Anastacia Beletskaya munkái.

A borítón és a fejlécen Pavel Lagutin alkotása látható.

december 27, 2016
A Setét nézőpont – Nappali őrség

Nemrég jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az elkövetkezendő hetekben Lukjanyenko Őrség-sorozatát fogjuk körbejárni. Habár a cikkek első sorban a történeteket elevenítik fel, spoilereket csak kis mennyiségben fognak tartalmazni, így az is bátran elolvashatja ezeket a cikkeket, aki csak most ismerkedik a könyvsorozattal. Az előző cikkben az Éjszakai őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a második részt, a Nappali őrséget vizsgáljuk meg.

Általában egy jól induló első kötet után vagy hasonló színvonalat vagy kiforrottabb folytatást szoktam várni, olyasmit, ami le tud taglózni. Továbbá az is fontos szempont, hogy olyan világot teremtsen az író, amibe szívesen visszajárok. A Nappali őrség esetében többé-kevésbé teljesítette az elvárásokat, de annyit megjegyeznék, hogy az igazi katarzis a következő részben, az Alkonyi őrségben várható. A második részben Szergej Lukjanyenko és társszerzője, Vlagyimir Vasziljev továbbépíti az Őrségek világát és előkészíti a terepet a nagyszabású események számára. Itt is az előző regényhez hasonló felépítéssel dolgoznak: a könyv három különálló történetből épül fel, melyek az utolsóban válnak eggyé és nyer minden történés értelmet. Az első rész, „Idegeneknek tilos a bemenet”, a második „Idegen a másfélék között”, az utolsó pedig a „Másféle erő” címet viseli. Viszont ezúttal nem Anton elbeszélésében látjuk az eseményeket, hanem a Nappali őrség sötét mágusai és boszorkányai szemén keresztül ismerhetjük meg a Moszkvában történteket. Az „Idegeneknek tilos a bemenet” egy a Setéteket érintő akcióval kezdődik (egy idős asszony illegálisan működik, mint másféle), ami végül egy újabb a két Őrség közötti összecsapásba torkollik. A csatában Zavulon szeretője, Alisza is súlyos veszteségekkel tér vissza a Nappali őrség épületébe (elveszti szinte minden erejét), így az Őrség vezetője Artyekbe küldi a lányt, ahol rajvezetőként visszanyerheti elhasznált energiatartalékait. Az „Idegen a másfélék között” ismét egy Setét mágust hoz középpontba, Vitalij Rogozát, aki ismeretlen céllal utazik Ukrajnából Moszkvába. Amerre jár, csak halottakba botlik – ez felkelti mindkét Őrség figyelmét. A regény lezáró története, a „Másféle erő” a három „finn”, a Regin Fivéreivel kezdődik, akik Prágába tartanak, nyomukban egy Fénypártival (Anton) és egy Setéttel (Edgar). Az út nem véletlen, a Másféléket ellenőrző Inkvizíció tárgyalást tűzött ki az utóbbi idők történései végett.

Részlet az Idegeneknek tilos a bemenet részből

Ebben a kötetben jelennek meg az igazi grandiózus ötletek, viszont az új elemek mellett a Nappali őrség hű maradt a széria előző részéhez is – mind felépítésében, mind pedig hangulatában. Ahogy említettem, a szerkezet hasonló a megváltozott nézőpont ellenére is és a történetvezetés sem változott sokat. Igaz, most nem csak Anton okfejtéseit, hanem másokét is nyomon követhetjük (Alisza, Edgar), továbbra is a sakkfiguraként megjelenő és a játszmát elemző elbeszélők segítenek minket a nagy öregek, Geszer és Zavulon sakkozásában és átlátni annak minden részletét. Talán annyi újítás történt a cselekmény kibontakoztatásában, hogy az Éjszakai őrséghez képest itt sokkal jobban összefüggnek az események, szinte egyiknél sem érezni azt, hogy nem lenne köze az utolsó részben összeálló nagy képhez. Továbbá a Nappali őrség azáltal őrzi meg a szereplők „szürkeségét”, hogy az harmadik részig csak Setétekkel találkozunk. A rosszak oldala leginkább Aliszán keresztül válik hozzánk közelivé, teljesen emberivé. A gyermeki ideálokban való csalódás (Alisza másféleként már képes látni szülei valódi énjét, ami nem annyira tetszik neki), a féltékenység vagy a szeretett személy elismerése utáni vágy hozzák közel az olvasóhoz a boszorkányt – de az ezekhez hasonló nagyon is emberi érzések más szereplőkben is megtalálhatóak. Még a továbbiakban érdemes kiemelni az Éjszakai őrségről kapott új képet is, amit az új POV (point of view, azaz nézőpont) karakterek nélkül talán nem kaptunk volna meg. Részben már Alisza és Vitalij is árnyalja a jó oldalon állókat, de talán a legtalálóbb észrevételeket Edgar Setét mágus teszi.

Anton

Az új karakterek is rengeteg színt hoztak az Őrség-sorozatba, de a második kötet varázsa a már említett nagy ötletekben rejlik. Az első történet, ami Alisza táborozásával foglalkozik tekinthető egyfajta bemelegítésnek is (később kiderül, hogy nagyobb jelentősége is van), az igazi tétek a második történetben jelennek meg, majd a harmadikban csúcsosodnak ki. A szerzőpáros egyrészt látványosan építi tovább az Őrség világát olyan figurák behozásával, mint a Homály által létrehozott Tükör vagy a Setétektől függetlenül működő Regin Fivérei, akik a világot bejárva gyűjtenek Másféléket, hogy felneveljék a következő fivéreket, de a semlegesekből álló Inkvizícióról is többet tudunk meg. Továbbá a Nappali őrség szereplőin keresztül megismerjük az ő igazi természetüket, közösségük hierarchiáját (pl. miként viszonyulnak a vámpírokhoz és az alakváltókhoz) és gondolkodásukat – utóbbi nem csak tovább a szereplőket, hanem a sorozaton átívelő erkölcsi kérdéseket is továbbárnyalja. Ami a kötet legnagyobb erénye, hogy mertek közismert mítoszokhoz nyúlni és azokat a Másfélékhez igazítani. Egyik az Apokalipszis, ami jó pár SFF-fel a hátunk mögött már nem annyira meglepő, de amivel Lukjanyenko és Vasziljev összehozza, az már érdekesebbé teszi a világvége témát: Siegfried (vagy Sigurd) és Fafnir, a sárkány harca. Az Edda (izlandi nyelven írt versfüzér, innen ismerjük a skandináv mitológia jelentős részét) szerint Siegfried végzett a sárkánnyal – az Őrség világában ez egy Fénypárti és egy Setét mágus összecsapásaként jelenik meg, még a Megállapodás előtti időkből. Ezenkívül szóba kerül a Messiás és az Antikrisztus eljövetele, amihez természetesen köze van az Őrségeknek is.

Zavulon és Alisza

A rövid áttekintés után úgy látom, a Nappali őrség egyszerre marad hű az előző részhez és hoz be újításokat is a regénysorozatba. Sok érdeme mellett talán a legnagyobb erénye az egyre jobban kibontakozó főtörténet. Szerencsére nem sietősen, hanem megfelelő tempóban halad a cselekmény annak végkifejlete felé. A következő, Alkonyi őrséggel foglalkozó cikkben kiderül, hogy miként is alakulnak a dolgok és hogy Lukjanyenko miként tudja mindezt fokozni.

Az illusztrációk Anastacia Beletskaya munkái.

A borítón és a fejlécen Pavel Lagutin alkotása látható.

december 8, 2016