Címke: novella

  • Francisco Badilla, a hónap művésze, az áprilisi Galaktika borítókép alkotója

    Szeretnénk bemutatni, az áprilisi Galaktika címlapkép alkotóját, egy chilei művészt akinek érdemes körülnézni portfóliójában.

    Rövid bemutatkozás:

    A nevem, Francisco Badilla, harminc éves művész, hilében, Santiagóban élek. Az elmúlt nyolc évben, a szórakoztatóiparban dolgoztam illusztrátorként és grafikus dizájnerként.
    Készítettem grafikai tartalmat digitális játékcégek számára, gyűjthető kártyajátékokhoz, animációkhoz és filmekhez valamint irodalmi művekhez.
    Jelenleg a szabadidőmet, a Final Clouds nevű személyes projektem fejlesztésére fordítom ami egy poszt apokaliptikus dísztópia, ahol három túlélő akik barátok is egyben, az emberiség emlékeit őrzik.

    PORTFOLIO:  https://www.artstation.com/badillafloyd  

    Francisco Badilla képe
    áprilisi Galaktika a chilei művész képével
     
  • A tiltott álmok városa – felismerhetjük benne saját korunk társadalmi betegségeit

    Hirtelen döbbenetesen aktuális lett ez a regény.

    Azt szokták mondani: az irodalom segít megérteni az életet, illetve korunk eseményeit. Ez talán most fordítva is igaz: a jelenlegi helyzet segít megérteni ezt a történetet. Több párhuzamot is látok köztük, noha a legtöbb dolog szerencsére még csak csírájában van meg a mi hétköznapjainkban.

    Mi is regényünk alaphelyzete?

    Adva van egy miénkhez hasonló világ, csak egy kicsit kiélezve, ami a politikai rendszert, a munkahelyi körülményeket, az állandó megfigyelést vagy a környezetvédelmet illeti.

    A törvényfelolvasó és a katonák képviselik a Tanácsnak, a toronybeli nyolc álarcos alaknak az akaratát. A sziget vezetői egyszer sem szólalnak meg, a hűségeskü szövegéből (30.o.) annyit tudunk meg róluk, hogy: “… saját kezükkel építették fel a Tornyot, és a csúcsából nézik a várost… elűzték a betegséget a szigetről, és örökre megtisztították az álmainkat.” A regény végén kiderül, hogy csupán kőszobrok (= bábuk). De akkor ki áll mögöttük? Ki uralkodik tulajdonképpen? Miért volt szükség ezekre a szobrokra? Úgy látszik, hogy valakinek az az érdeke, hogy ne derüljön ki az igazság. Valaki még mindig fél az Álomlátók erejétől, amivel képesek változtatni a jelenen. A Fonó így mesél Elianának a sziget múltjáról:

     

    „Csak néhányan voltak birtokában ennek az erőnek, és ezért féltek tőle olyan sokan.“ – 258.o.

    „… a háború időszakává változik a béke időszaka, mivel nyugtalanít néhány embert, hogy olyan dolgokat tesznek az Álomlátók, amikhez ők maguk nem értenek.“  – 260.o.

     

    A másik nagy kérdés a tetoválás, mely egy betegség ellen kell hogy védjen (az ellen, hogy álmodjanak, önállóan gondolkodjanak a szigetlakók). Mint egy védőoltás. Napjaink betegsége a koronavírusjárvány. De akár más “betegségre” is gondolhatnánk, pl. a sok előítéletre. Mi is nap mint nap méregetjük egymást: be akar csapni/meg akar fertőzni vajon ez a személy? Ki és mit akar velünk elhitetni? Talán minket is manipulálnak? Merre akarunk menni? Hogy akarunk élni? Mit akarunk egyáltalán? Kinek az érdeke ez a betegség? És a többi “betegség“? Kinek származik belőle haszna?

    A regényben félnek az emberek, bizalmatlanok, és gyanakodva fürkészik egymást. Kötelességük az álomlátókat feljelenteni. Rettegésük, hogy maguk is ilyen sorsra juthatnak (hiszen bárkivel megeshet, hogy a tetoválás ellenére is álmodik), a megbélyegzettek iránti gyűlöletté fajul. Azok az állítólagos bűnbakok.

    A tetoválás révén mindenkit rögtön lehet azonosítani (életkor, foglalkozás), az emberek nem mozoghatnak szabadon. A kereskedőkön kívül senki sem hagyhatja el a szigetet (talán azért, nehogy olyasmit tudjon meg, amit nem lenne szabad).

    Az emberek konformálódtak, uniformizálódtak: egy foglalkozáson belül mindenki ugyanazt a munkafolyamatot végzi (pl. ugyanazt szövik emberemlékezet óta), egyféle ruhában jár, stb. Nincs lehetőség az önkifejezésre, nem nevetnek nyilvános helyen, állandó megfigyelés alatt állnak az emberek (mindenhol katonák).

    A sziget benépesedésének mítosza egybefonódik a jelen eseményeivel. A sziget őslakói, a hálók népe gondolatok révén kommunikált egymással, és most utolsó leszármazottjuk, a Fonó arra figyelmezteti Elianát, hogy veszély leselkedik a szigetlakókra, de ez a veszély egészen más, mint amit a politikai vezetők el akarnak velük hitetni. Nagyszerű választásnak tartom, hogy ezek a mitikus lények pókok (noha ez a szó egyszer sem fordul elő a könyvben, az írónő gondosan kerüli a használatát, mint valami tabut), mert minden olyan szövevényes ebben a regényben, s csak nehezen lehet elképzelni. Irreális.

    Ha jól megnézed a szigetet, komolyan azt hiszed, hogy a valóságot látod?“ – kérdezi a Fonó Elianától (90. o.).

    Elégetik a kódexeket, hogy senki se tudjon utánanézni, mi is történt korábban, ne tudjon rájönni az összefüggésekre. Az írnokokon kívül egyébként sem tud senki olvasni.

    A regény szereplői nem értik, hogy mi történik körülöttük, de csak kevesen mernek rákérdezni: ki áll mindez mögött? Mit akarnak velünk? Mi lesz velünk?

    Az írónő nem ad választ a felmerülő kérdésekre, nem is akar. Talán nemcsak egy válasz létezik, hanem több, és ez a sok gondolat együtt adja majd a keresett választ. (Némelyik verset többször is el kell olvasnunk ahhoz, hogy megértsük. Most sem árt.) A Mindenség Hálója egy fantasztikus, találó kép, szálai néha minket is megérintenek.

     

    írta: Varjasi Csilla a könyv fordítója

    A tiltott álmok városa

  • Megjelent az áprilisi Galaktika!

    A Galaktika magazin áprilisi számában befejeződik Dave Howardnak, a Leymann-transzfer szerzőjének folytatásos kisregénye, az „Űrszemétszedők”. Carlos M. Federici novellája egy „kislányról” szól a Marson, aki már nagyon várja a tavaszt, Bodor Ároné ugyanakkor egy sebesült kisfiúról, akit apja próbál mesével elaltatni. Makszim Vaganov S.T.A.L.K.E.R.-története egy igen veszélyes anomáliával szembesíti kalandozóját, Holló-Vaskó Péter és Solymár András közös írása pedig különös, emlékezetes módon érzékelteti a vallások közötti különbségeket. A havi retró Arthur Leo Zagat elbeszélése egy valóságos bolygóközi háborúról, amely a Merkúr tűzforró világán tör ki.

    Galaktika 361

    A központi tudományos rovat a nem nukleáris szuperbombákról szól. Emellett olvashatók még a lapban cikkek többek közt az elektromos autók akkumulátorainak sorsáról a hulladékfeldolgozásban, egy mini konyhakertről a lakásban, egy rendhagyó kortárs színielőadásról, a kupolavárosok építésének és karbantartásának nehézségeiről, valamint egy interjú is a S.T.A.L.K.E.R.-sorozat két szerzőjével, Roman Kulikovval és Jezsi Tumanovszkijjal. A képregény Isaac Asimov „Fényvers” című novellájának adaptációja, Csordás László rajzaival.

    A magazin XL-változatában a lengyel Jerzy Żuławski klasszikus Hold-regényének, az Ezüstös mezőkönnek első részével találkozhatnak az olvasók, egy viszontagságokkal teli expedíció történetével.

    A Galaktika 361. száma újságosoknál nem kapható, keresse tehát a szerkesztőségben, vagy fizessen elő, ezzel is támogatva fennmaradását a jelenlegi nehéz időkben!

    Galaktika 361XL

    A legújabb S.T.A.L.K.E.R könyv íróival készült interjút részletét, elolvashatjátok ITT.
  • Interjú Jezsi Tumanovszkijjal és Roman Kulikovval a legújabb S.T.A.L.K.E.R. könyv íróival

    Interjú Jezsi Tumanovszkijjal és Roman Kulikovval

     

    Az áprilisi Galaktikába, mindenképp érdemes beleolvasni, mert az írópárossal készült teljes interjút ott tudjátok elolvasni. A magazin kizárólag webshopunkon már elérhető, más módon nem kerül forgalomba.

     

    Mund Katalin: Hogyan s miért lettek írók?

     

    Jezsi Tumanovszkij: Korán elkezdtem olvasni, beiratkoztam az összes olyan könyvtárba, ahová egyedül el tudtam menni. És már az általános iskola első osztályában magabiztosan vágtam rá a kérdésre, hogy mi akarok lenni: sci-fi író. Persze a fejemet kitöltő ostobaságot hamar félresöpörte az élet, viszont amikor – már felnőttként – az első lehetséges alkalommal úgy döntöttem, hogy indulok egy irodalmi versenyen, meglepetésemre megkaptam az első helyezést. És azóta már nem félek megmutatni másoknak a szövegeimet. Ezt a művet közzétették egy rövid történeteket tartalmazó antológiában, később pedig megtaláltam az interneten magyar nyelven is. Irodalommal ténylegesen csak azután kezdtem komolyan foglalkozni, hogy Roman Kulikov javasolta, írjunk egy könyvet együtt. Addig a pillanatig még csak eszembe se jutott, hogy regényt írjak.

     

    Roman Kulikov: Sohasem terveztem tudatosan, hogy író legyek, bár mindig csodáltam azokat a szerzőket, akik emberek ezreit tudják elbűvölni a fantáziájukkal. Még tinédzserkoromban különféle, a képzeletemben megszülető jelenetekkel töltöttem meg a jegyzetfüzeteimet, de ezeket nem volt elég bátorságom összefüggő teljes egésszé formálni. Csak miután egy irodalmi pályázaton díjat nyertem ilyen rövid történetekkel, és sok lelkesítő véleményt kaptam az olvasóktól, döntöttem el, hogy írok egy könyvet. Első könyvem, a Progulka Limi (Lima útja) szövegét elküldtem néhány kiadónak. Legtöbbjük visszautasított, és már-már feladtam, amikor egy reggel, elektronikus levelezésemet megnyitva, a vágyott sorokat olvashattam: „Könyve elnyerte a tetszésünket. Meghívjuk a kiadóhoz, hogy megkössük a szerződést.” Azonnal megrendelték a folytatást is, plusz felajánlottak egy szerződést két további kötetre: felkértek, hogy írjak egy újragondolt változatot az Ogyisszei kapitana Blada (Blood kapitány odüsszeiája) című regényből, a nemes lelkű űrkalózról a kozmoszban. Később, tapasztalatokat szerezve, úgy döntöttem, itt az ideje megírnom a S.T.A.L.K.E.R. sorozat egyik könyvét (amit Jezsivel közösen alkottunk).

     

    M. K.: Mi adta az inspirációt a stalker-témában? Miért választották ezt az univerzumot?

    T.: Ezt elég nehéz megmagyarázni, de megpróbálom. Gyakran hallani, hogy ez az egész egy posztapokaliptikus képzeletvilág. Valójában viszont a volt Szovjetunió lakosai számára oly jól ismert „posztap” valóság testesül meg a játékban. És ezzel nem csak a valóban megtörtént csernobili katasztrófára utal. A játékos sétálgat egy kihalt világban, egy, a 90-es években ténylegesen széthullott országban. Ezen a helyen öntudatlanul is egymásba fonódik az ember tudat alatti vágya az önpusztítás iránt; a Szovjetunióval együtt elveszett csendes, békés élet iránti nosztalgia; valamint a fantasztikus elképzelések sora, ami dinamikát és veszélyérzetet ad ehhez az egészhez. Gyilkos egy koktél. Azt még sokan és hosszasan fogják értékelni, minősíteni, hogy az ukrán GSC társaság fejlesztői és Szergej Grigorovics mit is alkottak valójában. Véleményem szerint ez sokkal nagyobb dolog, mint egyszerűen kiadni egy sikeres játékot.

    Irodalmi szempontból a játék világa, ami alapján sok ember elkezdte megírni első történeteit, egyrészt mély és ismeretlen, másrészt eléggé körülhatárolt, és ezzel lehetővé teszi, hogy szinte bármilyen emberi problémát megragadjunk és a lehető legkomplexebb módon feltárjuk a szövegben. Ráadásul a még kiadatlan játék rajongójaként én is enyhíthettem a bennem ébredező türelmetlenséget azzal, hogy hangot adtam a játékkal kapcsolatos várakozásaimnak a történeteimben.

    K.: Már többször is próbáltam megválaszolni ezt a kérdést, de még mindig nem értem pontosan, miért annyira vonzó számomra ez az univerzum. Tudom, hogy a játék első videója megfogott, és megváltoztatta az egész életemet. A S.T.A.L.K.E.R. játék indította el az irodalmi karrieremet: részt vettem egy pályázaton, új barátokat szereztem, és az első olvasóimat, akik segítettek megtenni a következő, merész lépéseket. A szabadság és a kaland addiktív légköre, a lehetőség, hogy az légy, aki csak akarsz, és nem az, amit a társadalom rád erőszakol. Úgy gondolom, nemcsak én választottam ezt az univerzumot, de ő is kiválasztott engem.

    S.T.A.L.K.E.R. – Kiket a Zóna egybekötött…

    M. K.: Játszanak számítógépes játékokkal?

     T.: Természetesen. Az idősebbek bizonyára emlékeznek még az első komoly RTS-re, a Dune II-re. Nagy rajongója vagyok Frank Herbertnek, és a Dűne jól ismert világa a játékban esélyt sem adott fiatalkoromban, hogy kihagyjam. Nappal tanultam és dolgoztam, éjszakánként pedig bázist építettem, óvtam a homokférgektől, és gyűjtöttem a fűszert. J

    Aztán jött az UFO, az Unreal Tournament és sok gyönyörű, körökre osztott stratégia. Az Unreal után a stalkeres lövöldözős játék volt az első a „lövöldék” között, ami komolyan magával ragadott. Igaz, idősebb korban kevesebb idő jut játékra, de a WoT-ot néha még mindig előveszem. Azt hiszem, a stalker-játék sokkal több rajongóval bírna, ha multiplayer formátumban létezne. A számítógép ellen játszani már tizenöt évvel ezelőtt is eléggé untatott.

    Romannal már átbeszéltük, hogy is nézne ki a S.T.A.L.K.E.R., ha az EVE Online mintájára és arculatával készülne. Sajnálom, hogy ez csak a mi képzeletünk szüleménye.

     

    K.: Magától értetődik. A műfajok közül az FPS-eket szeretem leginkább, de a többit sem kerülöm. Elsősorban figyelemelterelés és lazítás céljából játszom. Természetesen nem vagyok profi, de az online csatákban sokaknak adhatnék előnyt. Mindig érdeklődéssel figyelem a játékipar híreit, megnézem a videókat, és lehetőség szerint kipróbálom, ami érdekel. Nagyon szeretem azokat a kooperatív rendszereket, ahol csapatként kell együttműködni. A kedvenceim között szerepel a Left 4 Dead, a Call of Duty és természetesen a S.T.A.L.K.E.R. Örömmel tölt el, hogy kapcsolatba léphetek a fejlesztőkkel, amikor felmerül egy ilyen lehetőség. Arról álmodozom, hogy létrehozzam a saját játékomat, vannak hozzá ötleteim.

     

    A teljes interjúért és fantasztikus novellákért vegyétek meg a Galaktika áprilisi számát.

    Galaktika 361

  • Metropolis Media – lehetséges változások a tavaszi megjelenésekben

    Amint bizonyára mindenki tudja már akinek a naptárjába fel volt jegyezve a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál időpontja, hogy az eseményt a március 11-én meghozott kormányrendelet értelmében el kellett halasztani. Sajnos ez mindenkit érint olvasókat és kiadókat szerzőket és más munkatársakat egyaránt. Szeretnénk egy kis összegzést adni, milyen változásokra lehet számítani a kiadó ütemtervében.

     

    Jelenleg az áprilisi megjelenéseket nem toljuk el azonban ez változhat! Az alábbi kötetek vannak jelenleg tervben:

    Theodora Goss: Az alkimista lányának különleges esete (GFK/Latte)

     

    José Antonio Cotrina: Samhein aratása (Popcorn)

    Szergej Lukjanyenko: A szabadság íze – Összegyűjtött novellák I. rész (GFK)

    Lana Bastašić: Kapd el a nyulat! (Szépirodalmi Könyvek)

    Jodi Taylor: Múlt vagy soha – St. Mary krónikák 5. rész (GFK)

    Arthur C. Clarke: 3001: Végső Űrodüsszeia (GFK)

    Márciusban megjelentek alábbi köteteink:

    Kir Bulicsov: Az utolsó háború

    Roman Kulikov, Jezsi Tumanovszkij: Kiket a zóna egybekötött

    Ami még érkezik:

    Anna Cima: Tokióban ébredek

     

    Mivel még nem tudni, hogy milyen korlátozások lesznek még amiért esetleg ezek nem készülhetnek el időre vagy szimplán egy olyan kiadóvezetői döntés születne, amiért eltoljuk a megjelenéseket kérlek kövessétek a Galaktika és Metropolis Media facebook oldalait, webshopunkon iratkozzatok fel hírlevélre, hogy folyamatosan megkapjátok az információkat.

    Addig is a közegészségügy érdekében fokozottan figyeljetek oda higiéniára, mossatok kezet legalább 30 másodpercig szappannal, használjatok kézfertőtlenítőt és minimalizáljátok a fizikai kontaktust főleg idegen helyen. Vigyázzon mindenki magára és ne feledjétek Douglas Adams leghíresebb regényének leghasznosabb tanácsát:” Don’t Panic!„ vagy is „Ne ess pánikba!”

  • Megjelent a márciusi Galaktika!

    A Galaktika magazin márciusi számában folytatódik Dave Howardnak, a Leymann-transzfer írójának izgalmas kisregénye, az „Űrszemétszedők”. Theodora Goss, akinek hamarosan megjelenik Az alkimista lányának különös esete című regénye, a valóság és a képzelet keresztútjáról tudósít novellájában. Varga Csaba Béla a rasszizmus viszonylagosságáról mesél, Cadwell Turnbull hőse pedig egy egyszer megmutatkozott szupererőt próbál kétségbeesetten visszaszerezni. Fedina Lídia apokaliptikus környezeti katasztrófával riogat, Richard Fox kommandósa egy félresikerült kapcsolatfelvételt igyekszik helyrehozni, míg Vlagyiszlav Gyik S.T.A.L.K.E.R.-története a Zóna működésének rejtelmeibe avatja be olvasóit. A havi retró igazi különlegesség: Vörösmarty Mihály hol hátborzongató, hol kacagtató természetfölötti elbeszélése.

    A központi tudományos rovat az univerzum keletkezésének első másodpercét mutatja be. Emellett olvashatók még a lapban cikkek többek közt egy sziget ökoszisztémájának megmentéséről, illetve annak kudarcáról, egy budapesti galériáról, ahol fémhulladékból újrahasznosított szobrok várják a betérőket, egy sámánisztikus cirkuszelőadásról és a 2020-as európai űrtervekről. A képregény Robert Sheckley novellájának, „A világűr polgárá”-nak adaptációja.

    A magazin XL-változatában Robert Silverberg kisregénye olvasható, „Az ezredes visszatér a csillagok közé”, egy galaktikus birodalom politikai machinációiról, valamint arról, mennyire nehéz eldönteni, ki áll a jó, és ki a rossz oldalon.

    A Galaktika 360. számát keresse az újságárusoknál (az XL-változatra pedig továbbra is előfizetőként tehet szert)!

     

  • Megvannak a 2019-es Nebula-díj jelöltjei

    A Nebula-díjat először 1965-ben osztották ki, és a Hugo-díj mellett a másik legrangosabb SF díj. A díjat az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írók Egyesületének tagjai ítélik oda az előző naptári évben az Amerikai Egyesült Államokban publikált legjobb science fiction- és/vagy fantasy-műfajba tartozó műveknek. Ugyanezen ceremónia keretén belül adják át a Ray Bradbury és Andre Norton díjakat is.

    2019-es jelöltek listája

    Regény

    Marque of Caine, Charles E. Gannon (Baen)

    The Ten Thousand Doors of January, Alix E. Harrow (Redhook; Orbit UK)

    A Memory Called Empire, Arkady Martine (Tor)

    Gods of Jade and Shadow, Silvia Moreno-Garcia (Del Rey; Jo Fletcher)

    Gideon the Ninth, Tamsyn Muir (Tor.com Publishing)

    A Song for a New Day, Sarah Pinsker (Berkley)

    Novella

    “Anxiety Is the Dizziness of Freedom”, Ted Chiang (Exhalation)

    The Haunting of Tram Car 015, P. Djèlí Clark (Tor.com Publishing)

    This Is How You Lose the Time War, Amal El-Mohtar & Max Gladstone (Saga; Jo Fletcher)

    Her Silhouette, Drawn in Water, Vylar Kaftan (Tor.com Publishing)

    The Deep, Rivers Solomon, with Daveed Diggs, William Hutson & Jonathan Snipes (Saga)

    Catfish Lullaby, A.C. Wise (Broken Eye)

    Kisregény

    “A Strange Uncertain Light”, G.V. Anderson (F&SF 7-8/19)

    “For He Can Creep”, Siobhan Carroll (Tor.com 7/10/19)

    “His Footsteps, Through Darkness and Light”, Mimi Mondal (Tor.com 1/23/19)

    “The Blur in the Corner of Your Eye”, Sarah Pinsker (Uncanny 7-8/19)

    Carpe Glitter, Cat Rambo (Meerkat)

    “The Archronology of Love”, Caroline M. Yoachim (Lightspeed 4/19)

    Rövid elbeszélés

    “Give the Family My Love”, A.T. Greenblatt (Clarkesworld 2/19)

    “The Dead, In Their Uncontrollable Power”, Karen Osborne (Uncanny 3-4/19)

    “And Now His Lordship Is Laughing”, Shiv Ramdas (Strange Horizons 9/9/19)

    “Ten Excerpts from an Annotated Bibliography on the Cannibal Women of Ratnabar Island”, Nibedita Sen (Nightmare 5/19)

    “A Catalog of Storms”, Fran Wilde (Uncanny 1-2/19)

    “How the Trick Is Done”, A.C. Wise (Uncanny 7-8/19

    The Andre Norton Award for Outstanding Young Adult Science Fiction or Fantasy Book

    Sal and Gabi Break the Universe, Carlos Hernandez (Disney Hyperion)

    Catfishing on CatNet, Naomi Kritzer (Tor Teen)

    Dragon Pearl, Yoon Ha Lee (Disney Hyperion)

    Peasprout Chen: Battle of Champions, Henry Lien (Holt)

    Cog, Greg van Eekhout (Harper)

    Riverland, Fran Wilde (Amulet)

    Game Writing

    Outer Wilds, Kelsey Beachum (Mobius Digital)

    The Outer Worlds, Leonard Boyarsky, Megan Starks, Kate Dollarhyde, Chris L’Etoile (Obsidian Entertainment)

    The Magician’s Workshop, Kate Heartfield (Choice of Games)

    Disco Elysium, Robert Kurvitz (ZA/UM)

    Fate Accessibility Toolkit, Elsa Sjunneson-Henry (Evil Hat Productions)

    The Ray Bradbury Award for Outstanding Dramatic Presentation

    Avengers: Endgame, Christopher Markus & Stephen McFeely (Marvel Studios)

    Captain Marvel, Anna Boden & Ryan Fleck & Geneva Robertson-Dworet (Marvel Studios)

    Good Omens: “Hard Times”, Neil Gaiman (Amazon Studios/BBC Studios)

    The Mandalorian: “The Child”, Jon Favreau (Disney+)

    Russian Doll: “The Way Out”, Allison Silverman and Leslye Headland (Netflix)

    Watchmen: “A God Walks into Abar”, Jeff Jensen & Damon Lindelof (HBO)

     

     

     

  • Megjelent a februári Galaktika!

    A Galaktika magazin februári számában új folytatásos kisregény indul: Dave Howardtól, a Leymann-transzfer írójától az „Űrszemétszedők”. A közelmúltban elhunyt Mike Resnick emlékét idézi meg a szerző egy humoros novellája. A horvát Milena Benini egy különleges kapcsolatfelvétel történetét meséli el, Jules Winkler is ezt választja témájául, Genrih Altov pedig egy excentrikus tudósról ír, aki gömbvillámokat „szelídít”. A havi retró Cyril G. Wates elbeszélése egy rendkívüli felfedezésről, melyet talán már az ókori egyiptomiak is megtettek.

    A központi tudományos rovat Szodoma és Gomora pusztulásának új elméletét taglalja, miszerint a városokat meteorbecsapódás törölhette el a föld színéről. Emellett olvashatók még a lapban cikkek többek közt egy kommunikáló virágcserépről, az élelmiszer-termelés jövőjéről, újabb magyar műholdak fellövéséről, az I Monster elektronikus zenei duóról és a Vaják tévésorozatról. A képregény Robert Sheckley novellájának „A világűr polgárá”-nak adaptációja.

    A magazin XL-változatában ismét Cyril G. Watesszel találkozhatnak az olvasók, akinek utópiáját egy természeti katasztrófa és egy lázadás egy időben fenyegeti.

    A Galaktika 359. számát keresse az újságárusoknál (az XL-változatra pedig továbbra is előfizetőként tehet szert)!

     

  • Interjú Joó Attilával a Jégcsászár műfordítójával

    Dr. Mund Katalin készített interjút, Joó Attila műfordítóval, akinek többek között a Jégcsászár magyar fordítását köszönhetjük.

    Galaktika: Több nyelvből is fordítasz nekünk. Honnan ered a nyelvtudásod?

    Joó Attila: Románból és angolból szoktam fordítani. Román óvodába jártam, lényegében ott tanultam meg a román nyelv alapjait, később, az általános iskolában heti 4 románóránk volt, a gimnáziumban meg heti 6-8. Angolból végig heti 2 volt, egyszerűen tetszett a nyelv (ellentétben például a némettel…). A filmeket szinkron nélkül néztem, ez is sokat segített. Nem mintha válogatni lehetett volna, nem volt szinkron… De így, utólag ez egyáltalán nem baj. Aztán elvégeztem az angol szakot (is) az egyetemen, s mivel angolt tanítok, a tanítás állandó nyelvhasználatot jelent.

    G.: Miért lettél műfordító? Mit szeretsz ebben a munkában?

    1. A.: Érdekelt a fordítás, és egyszer Németh Attila megkérdezte, hogy lenne-e kedvem lefordítani egy tudományos-fantasztikus novellát. Volt. Aztán jött még egy novella, aztán regények is. Ez azért (is) nagyon jó, mert fejleszti a szókincset és a kreativitást (bár, mivel „másodállásban” foglalkozom vele, ez utóbbira kevesebb idő jut, általában nagyon szorít a határidő…). Viszont jó dolog „elmerülni” a művek világában. Persze ehhez is idő kell.

    G.: Milyen volt a Jégcsászárt fordítani? Mi okozott különösebb nehézséget (ha volt ilyen), s mi okozott örömöt? Megszeretted-e a könyvet? Mi tetszett benne?

    1. A.: Nehéz volt lefordítani a Jégcsászárt. Az idő általában megszépíti a dolgokat, és ez most is így van, de néha szenvedtem vele rendesen. Jobban szeretek olyan művekkel dolgozni, amelyekben sok a párbeszéd, szerintem ilyenkor jobban érvényesülhet a fordító saját stílusa is. Ellentétben a hosszú és művészi leíró részekkel. A különböző idősíkokat sem volt mindig egyszerű kibogozni. A román (és az angol) nyelv esetében ráadásul nem mindig egyértelmű, hogy mikor tegeződnek vagy magázódnak a szereplők. Következetesnek kell lenni ebben is. Ez különösen olyankor nem egyszerű, amikor 2-3 napig egyéb elfoglaltságok (elsősorban dolgozatjavítás…) miatt nem fordítok. Ilyenkor sok mindent újra kell olvasni, hogy megint „képbe kerüljek”. De végül is, így utólag azt mondom, hogy megérte a befektetett sok munkát, mert egy egészen különleges regényről van szó. Érdemes elolvasni, mert a végére összeáll a kép: ez egy nagyon összetett világban játszódó csavaros és fordulatos történet.https://galaktikabolt.hu/termek/jegcsaszar-jegkorszak/

  • Carlos Chernov – Végtelen vetítés ajánló: Embervadászat és kéjgyár: a legsötétebb valóságshow

    Carlos Chernov több argentin irodalmi díj birtokosa, ez az első magyarul megjelenő regénye. A szerző műveiben a realitást a groteszkig és az abszurdig viszi el, vagy talán még annál is tovább…
    A könyvben megalkotott távoli jövőt, a Nagy Katasztrófa után, a totalitárius diktatúra határozza meg. Fájdalmasan nagy a különbség gazdagok és szegények között. A  hierarchia alján, a föld alatti városokban tengődő proletárok gyerekeik eladásából tartják fenn magukat. Ezzel szemben a milliomos lét azt a lehetőséget is megteremti, hogy az ember befolyásolhassa az élet két legfontosabb folyamatát: a szaporodást és a halált. A gazdagok nem kockáztatnak: jó genetikai adottságokkal rendelkező gyerekeket fogadnak örökbe, majd életük meghosszabbításaként megszabadulnak testüktől, és agyukkal rácsatlakoznak az „életfilmekre”.

    A tudomány elsüllyedt minden mással együtt, és még mindig próbálkoznak a rekonstruálásával. A történészek szerint egy újabb középkor köszöntött be, azonban a tudósok elsősorban az élvezet és az élethossz növelését célozták meg, és ezeken a területeken elértek némi eredményt.

    Amikor egy milliomos úgy dönt, nem akar tovább élni a testében, kiveszik az agyát, egy palackba helyezik, és gépeken keresztül filmeket vetítenek neki. Az adott filmnek minél érdekesebnek-izgalmasabbnak kell lennie, hisz, azt feltételezik, az agyak ingerküszöbe egyre nő. Aki még nem érzi magát bátornak az első fázisra, a „testetlenítésre”, lehet „rácsatlakozott” státuszban: neki egyenesen az agyába érkezik a film egy kábelen keresztül, a színészek agyában megjelenő komplett érzékszervi információ. És ha egy idő után úgy dönt, hogy már nem akar testben élni, kifizeti a palackozást, és megszabadul földi porhüvelyétől. A palackozott agy felhagy a gondolkodással, és arra kondicionálják, hogy olyan szervvé alakuljon át, amelynek egyetlen funkciója az élvezés.

    A regény világában az anyaság ipari jellegű, a szülő nők folyamatos hiánycikknek számítanak, a szegény nők számára az anyaméh bevételi forrás. A rászoruló férfiak pedig, kimerítő munkájuk mellett, még lehetnek spermadonorok, hogy egy kevés plusz pénzhez jussanak. A meddő nőkre és férfiakra már nem tart igényt a társadalom. Néhány nő a beültetés illegális módját választja, csak hogy sikerüljön újra és újra teherbe esnie, a családja megélhetése miatt. A legkétségbeesettebb anyák pedig attól sem rettennek vissza, hogy saját fiuk legyen a spermadonor.

    A szöveg gyilkos iróniával dolgozik: a családok egyetlen megmaradt gyerekét, akire kizárólag sötét jövő vár, „kiválasztottnak” nevezik, holott a többi, örökbeadott utódnak juthat nagyságrendekkel jobb életszínvonal. „Biztonságos” városokban élnek a proletárok, iszonyú körülmények között, és a „Szerelmi Ügyek Hivatala” intézi a gyerekek eladását és prostitúcióját.

    A szegény családok „kiválasztott” gyerekei kétféle módon tudnak kitörni a kilátástalanságból: prostituáltak lesznek, vagy színészek. A kettő sokszor összefügg, hisz a színészeknek is főképp erotikus tartalmakat kell eljátszaniuk.

    A „Színészképző” az órák nagy többségét a szexualitás művelésének szenteli. Az iskolában a különféle érzéki forrásokon túl a diákok megtanulják előállítani a minőségi kéjt, mintha a testük kidolgozna egy terméket, amit majd a receptorok használnak. A tanárok különféle orvosi technikákkal mérik az orgazmusukat. Amit el kell érniük a szexuális nevelés során, azt „állati állapotnak” nevezik: az erkölcsi dilemmáktól, félelemtől, szégyentől és viszolygástól mentes élvezeti képesség. Az iskolai „rodeó” a gyakorlás mesterfoka, egyfajta tömegorgia, ahol a kellő rutin megszerezhető. Minden gyakorlat arra irányul, a legszélsőségesebb is, hogy a leendő színészek maximálisan megéljék, és ne csak eljátsszák a gyönyört.

    Akárcsak bármelyik, túlzásba vitt állapot, az élvezet is hamarosan elveszti kezdeti vonzerejét. Nem tudják megakadályozni, hogy a kötelező gyönyör émelyítően monoton foglalkozássá váljon.

    Egy proletár család fia, Goma atudja, hogy az egyetlen módja kitörni a szegénységből, ha az életfilmek főszereplőjévé, sztárszínésszé válik. De a fiatal fiúnak előbb még meg kell merítkeznie a férfi prostitúció legmélyebb bugyraiban, egy kirakatban kell „eladnia” magát. Ebben a világban nem csupán a nő, a férfi is csak egy tárgy. Kizárólag vágytárgy.

    A fiatal fiú motivációja hamar alábbhagy, és a kirakat elvesztésével a szakadék szélére kerül. A prostitúcióra sem alkalmas személyek a vadászok prédájaként végzik, egy felfoghatatlanul brutális „játék” során. A vadászterületre már szó szerint ketrecben érkeznek, és egyetlen feladatuk, hogy fussanak, és mentsék a bőrüket. A vadászok „emberi” vadakat hajtanak és ejtenek el, hogy egymásra tromfoljanak, és győzzenek, minél több trófeát összegyűjtve. A vadászünnep sporteseménynek számít, a televízió is közvetíti. A hagyomány hívei azt vallják, hogy örökbe fogadott gyerekeiknek képesnek kell lenniük személyesen is elvégezni a piszkos munkát. Szorgalmazzák a fizikai bátorságot és a kegyetlenség gyakorlatát. A rendezvény egyfajta beavatási szertartás: a kollektív gyilkosság a közösségalkotás egyik módja. Az ünnep biztosítja a vérfürdőt, ami pótolja a vér szerinti köteléket apa és fia között.

    Goma hamar rájön, hogy a helyszín egyfajta sportlétesítmény, játszótér, ahol a vadászok szórakozásból leöldösik őket, és a vetélkedő eredménye azon múlik, ki mennyire ügyesen dob kést mozgó célpontra. Egy vadászterepen találja magát, ahol ő a zsákmány, és biztosan elpusztul.Retteg az életéért, miközben tudja, semmi esélye megmenekülni. Igaza is lesz: az egyik vadász megtalálja és megöli.

    Azonban a fiú, csodával határos módon, később mégis felébred. Katalepsziás állapotba került, és a vadászok azt hitték, meghalt. Elképesztő megmenekülését mindenki csodaként értelmezi. A vadászterületen meghalt… és újjászületett.

    A regényben Goma szemszögén keresztül, férfi nézőpontból követhetjük végig a kálváriáját, szenvedéstörténetét, majd relatív „felemelkedését”. A korai, kirakatban lévő „munka” után, megjárva és túlélve az embertelen vadászmezőt, az Úrnő játékszere, szexuális bábuja lesz, aki cserébe finanszírozza a színésziskolát, és egyre közelebb viszi az álmaihoz. De a „felemelkedés” csak látszólagos. A csömörhöz pedig újra egyenes út vezet. A fordulat akkor következik be, amikor az egyik „rodeón” meglátja Nudát, és valódi érzései lesznek. Innentől már csak az a cél lebeg a két fiatal szeme előtt, hogy ők lehessenek az életfilmek főszereplői. Rengeteg tanulással és szorgalommal, megnyerve a legfőbb és legirigyeltebb státuszt, belevetik magukat az életfilm-gyártásba.Hamar meg kell szokniuk a tükrök és kamerák tömeges, zaklató jelenlétét, a nap huszonnégy órájában figyelő szemek előtt élnek, gyakran arra gondolnak, hogy kísérleteznek velük, és vajon meddig bírják az intimitás teljes hiányát. Tíz év után, kimerülve, kiüresedve, a volt sztárszínész-pár visszatér a hétköznapi életbe, ahol, az anyagi jólét ellenére, szintén az üresség várja őket. Ahol jártak, amiben megmerültek, onnan nem nagyon van visszaút. Az új életében Goma elveszettnek érzi magát.

    Az Úrnő férje a cselekmény egyik fontos figurája. Több éve él „csatlakozottként”, egész nap mozdulatlanul fekve, az életfilmeket fogyasztva. Palackozás előtt áll, fizikailag „élőhalott”. Kifejti Gomának, hogy ha az ember megszabadul romlandó testétől, az emberi faj evolúciójának felsőbb fázisába lép. Valódi, teljes életet élvez majd, és örömmel fizeti meg az árát, elveszítve a testét, identitása látható részét. Az idősödő, szinte haldokló férfi a fiatal fiúban meglát valamit. Talán a romlatlanságát, a nyitottságát, mindazt, ami ebből a tökéletesen kiszámítható és romlott miliőből hiányzik. A férfi elemi igénye a dialógusra, valódi létezés hiányában, évek óta csak az életfilmekben valósulhat meg.

    A könyvben két hátborzongató jelenet van, ami az adott szereplő számára szédületes szakadék-élmény. Az egyik az, amikor Gomának, az életfilmek forgatása közben, a vadászmezőn ölnie kell. Aktiválódik benne az a végletes pánik, amit átélt néhány évvel korábban, az életéért rettegve. Most az ellenkező oldalra került, ami ugyanolyan pusztító.

    A másik Goma apjának kvázi-kasztrálási jelenete a Teraszon, amikor a rendőrök gúnyt űznek belőle.

    A történet jól megalkotott háttér-elmélete, a Tökéletes Kiszámíthatóság doktrínája nem a „vademberlét” végét hozza el, ahogyan korábban kitalálták, hanem egyre mélyebbre merül abban.

    Fontos átgondolni, hogyan válhat számunkra realitássá az a klímakatasztrófa utáni jövő, amit a történet felvillant. Eljöhet az apokalipszis, mind meghalunk, hallhatjuk gyakran a jóslatokat. De létezik egy ennél borzalmasabb forgatókönyv is: amikor a túlélési ösztön valóban az ember legsötétebb tulajdonságait hozza felszínre. És ne higgyük, hogy ez annyira távoli…

    A regény kíméletlenül és könyörtelenül szembesít az ember állati mivoltával, ösztönlényével, agressziójával, pusztításra, gyilkolásra törekvésével és hatalomvágyával. A könyv lapjain nincs szemérem, nincs kontroll, csak az ösztönök egyre mélyebb bugyrai.Kimondódik és szóvá tevődik minden, a nyelvben sincs kontroll. Minden belefér, ami elűzi az unalmat, a legbrutálisabb kegyetlenség és a legszélsőségesebb kéj is, az ingerküszöb egyre feljebb kerül, egy végtelenített létrán lépkednek a figurák egyre feljebb és feljebb, hogy aztán alázuhanjanak az ürességbe, a végtelen semmibe. Az ábrázolt világ az olvasónak csak elsőre tűnhet embertelennek és pornográfnak, a szöveg a legmélyebb valóságként mutatja meg ezeket a dolgokat, a lehető legtermészetesebben, és ez a legkönyörtelenebb tükör, amibe az emberi lény belenézhet.

    A könyv mondanivalója párhuzamba állítható azzal, ahogyan az internet is „mindent” megmutat, kontrollálatlanul, vágatlanul és korlátlanul, illetve, ahogy a közösségi média gyakran egy hazug virtuális valóságba repít. Ott, ezekben a mesterséges világokban „létezve”,nem kell szembenézni az élet szomorú valóságával, a tömény ürességgel és unalommal. És így természetesen a szembesülés elmarad.

    Gomával együtt az olvasó végigjárja ezt a szenvedéstörténetet, ami egy ponton már szinte fejlődéstörténet is, illetve nevelődés, csak más előjellel. A regény az egyik legdurvább és legsötétebb disztópia, amit valaha olvastam. Könyörtelenül szembesít és tükröt tart elénk: íme, az ember… A fikció eljátssza a valóságot (vagy fordítva), aztán, mint egy végtelen kút, elnyeli, és marad a sötétség. Annyi világosság jut mindössze, mint ami a könyv alsó világában a karcsú, jelzésszerű fény- és levegőztetőkútból beérkezik. És az nagyon kevés…

     

    írta: Cs. Fehér Katalin szerkesztő