A Föld felett több mint 300 kilométer magasságban sikeresen teszteltek egy űrszemetet összeszedő hálót.
A RemoveDebris nevű műhold videót is készített a kísérletről. A rövid felvételen egy kicsi, cipősdoboz méretű tárgy látható, amint 6-8 méterrel a Surrey-i Egyetem űrhajója előtt bukdácsol. Hirtelen egy fényes háló lövell ki az műholdból, elterül és beborítja a dobozt.
Az angliai egyetem műholdja az első, amely egy gyakorlati megoldást próbált ki. A kísérlet során az elfogandó dobozt is a RemoveDebris műhold bocsátotta ki maga elé.
Ez a teszt egy hosszabb sorozat része, amely különböző technológiákat mutat be a Föld körül keringő űrszemét begyűjtésére. Becslések szerint mintegy 7500 tonna ilyen hulladék kering céltalanul odafent, fenyegetve az űrmissziókat.
Ha ez valódi fogás lett volna, a hálót összekötötték volna a műholddal, amely eltávolítaná a szemetet az űrből. De ez csupán egy bemutató kísérlet volt, ezért a hálót és a dobozt olyan pályára küldték, hogy néhány hónap múlva elégnek a légkörben.
A projektet bemutató animáció:
Hamarosan a RemoveDebris egy új kamerarendszert fog tesztelni a szemét követésére. A későbbiekben, talán a következő év elején pedig egy olyan szigonnyal is végeznek demonstrációt, amely képes lehet szemét befogására.
Hogyan lehet a szél erejét messze a világűrből mérni?
A meteorológusoknak többféle eszköz a rendelkezésére áll, hogy megmérhessék a szél sebességét: forgó szélkerékkel, meteorológiai ballonnal vagy a felhők viselkedését megfigyelő műholdakkal. Ezek azonban csak arról számolnak be, hogy mi történik egy adott helyen vagy egy bizonyos magasságban. De most föld körüli pályára állt az Aerus műhold, a tesztmisszió, előkészíti a leendő lézeres meteorológiai műholdak működését.
A startot eredetileg keddre tervezték, de nagy magasságban olyan erős szél fújt, hogy el kellett halasztani az indulást. Az Aeolust egy Vega rakéta vitte az űrbe, a rakétát Francia Guyanáról lőtték ki szerdán helyi idő szerint 18.20-kor.
Az Aeolus miután eléri a 320 kilométeres magasságot, megkezdi a tesztprogramját. A szakemberek azt remélik, hogy a műhold lézeres mérései már egy éven belül megjelennek a hivatalos előrejelzésekben. A meteorológusok reményei szerint a műhold segítségével javul a középtávú időjárás-előrejelzések minősége.
Bár a légkör hivatalos határa 100 kilométeres magasságban van, 30 kilométerrel a föld felszíne felett a légnyomás már csupán a tengerszintinek az egy százaléka. műhold a szeleket úgy méri, hogy ultraviola lézersugarat bocsát ki az atmoszférába és nagy méretű űrtávcsövével megméri a visszajövő fényjelet, mely a különböző magasságok szeleiben mozgó levegőmolekulákról és apró részecskékről verődik vissza. Az Aeolus révén sosem látott részletes adatokat kapunk az egész földi légkörből a 30 kilométer magas sztratoszféráig minden magasságból gyűjti az adatokat.
A világon először tisztán Ionhajtóműves távközlési műholdat állítottak földkörüli pályára egy SpaceX Falcon-9 rakétával.
Az Ionhajtómű régi álma volt az űrkutatóknak. Működtetése sokkal egyszerűbb, gazdaságosabb, de cserébe sajnos nagyságrendekkel kisebb gyorsítást tesz lehetővé. A hajtóanyagból igen kevés kell, így az út teljes hosszán működhet a hajtómű, és hosszú idő alatt hatalmas sebességet érhet el. Bár 1960-ban a NASA megépítette az első példányt, alkalmazása csak 2000-től kezdődött meg a hosszú távú utazásokra szánt űrszondák fedélzetén. Az első a Braille kisbolygót és a Borrelly-üstököst megközelítő Deep Space–1, a Holdra küldött SMART–1, vagy a japán Hayabusa, amely az Itokawa kisbolygóhoz indult.
Azonban a SES-12 az első műhold, amely csak ionhajtóművet kapott. A távközlési műhold az ionhajtómű segítségével fog geostacionárius pályára állni, majd a manőverezésekhez használni. A luxemburgi SES, a világ egyik legnagyobb műhold üzemeltetője az Airbustól rendelte meg az eszközt. Az új Eurostar E3000 ionhajtóműves platformra tetszőleges műholdat lehet ráépíteni. Mivel kevesebb hajtóanyagot kell a műholdnak magával vinnie, vagy a start költségei lesznek alacsonyabbak, vagy a platformra lehet több eszközt ráépíteni.
Egy közös európai és orosz küldetés, az ExoMars keretein belül a vörös bolygó légkörét és az életre utaló jeleket kutatnák egy műhold és egy felszíni marsjáró segítségével.
Március 14-én indult útjára Bajkonurból a küldetés első két eleme, a légköri nyomgázokat kutató műhold (TGO – Trace Gas Orbiter), és egy Schiaparelli névre hallgató landolóegység, amely sok tudományos mérőműszert ugyan nem tartalmaz, sokkal inkább a leszállás egyfajta próbájaként fog funkcionálni.
A két egység hét hónapon keresztül utazik majd a Mars felé, ahol október 16-án különválnak, és elkezdik saját feladataikat végezni. A TGO elliptikus pályájáról légköri fékezéssel lassul majd egy 400 km magas körívre, míg a Schiaparelli három nappal később leszáll.
A biológia jelei
A nyomgázok a légkör azon összetevői, amelyek 1%-nál alacsonyabb arányban vannak jelen. Tipikus példa erre a Földön az argon, vagy a legnagyobb üvegházhatású gáz, a víz. A mostani kutatást egy korábbi, 2004-es mérés miatt kezdeményezték, amikor az Európai Űrügynökség (ESA) Mars Express műholdja váltakozó mennyiségben metánt fedezett fel a legközelebbi szomszédunk levegőjében. Mivel az geológiai szempontból nagyon rövid életű gáz, minden bizonnyal kell valahol lennie a felszínen valaminek, ami kibocsáthatja: ez lehet kémiai, de biológiai eredetű is.
A TGO a korábbinál három nagyságrenddel pontosabb adatokat lesz képes mérni, így bárhogy is lesz, mindenképpen érdekes eredmények születnek: ha kémiai folyamat a felelős, akkor az aktív vulkanikus tevékenységre utal, amely létfontosságú lehet a prebiotikus körülmények kialakításában, ha pedig ez kizárható, akkor pedig egyre több jel fog mutatni a létező marsi élet felé.
A légköri kutatásokon kívül képi megoldásokkal felszíni vízjégmezőket is keresni fognak, amely kijelölhet későbbi leszállóhelyeket. Az ExoMars keretein belül 2018-ban az űrügynökségek ugyanis egy marsjárót is elindítanak majd, annak érkezése után a TGO fog felelni annak kommunikációjáért és adatátviteléért is.
Gyűrődési zóna
A Schiaparelli mindeközben azért felelős, hogy a légkörön áthaladva sikeres landolást hajtson végre, és a leereszkedés közben mérjen adatokat, valamint hogy demonstrálja a rendszer működőképességét, hogy a későbbi modulok is sikeresen földet (vagyis Marsot) érjenek.
Az egység először a légköri súrlódásnak köszönhetően lassul le jelentősen a nagyjából 21 ezer km/órás sebességről 1700 km/órára, ahol már kinyithatja ejtőernyőit. Amikor ezek segítségével 240 km/órára lassul, elhagyja az ernyőket, és innentől kezdve apró rakéták segítségével közelíti meg a felszínt. Egy radar segítségével folyamatosan méri a magasságát, majd két méteren lebeg egy kicsit, és onnantól kezdve szabadesésben zuhan. A műszereket leérkezéskor egy úgynevezett gyűrődési zóna védi meg a komolyabb ütéstől, amely technológiát az autókban is használják az ütközések erejének tompítására.
Az első két modul tehát már sikeresen úton van a vörös bolygó felé, de még mindig hosszú út áll előttük, és természetesen a kritikus landolás és keringési pályára állás feladata. Reméljük, a sok mérnök számításai jól jönnek ki, és – ahogy a szakmában többen viccelődtek – nem kell majd később EndoMarsra keresztelni a küldetést.
Első ránézésre valóban úgy tűnhet erről a furcsa kinézetű tárgyról, hogy egy egyszerű disco-gömb, pedig nem az. E golyóbis igazából nem más, mint LAGEOS I (Laser Geodynamics Satellite) névre keresztelt műhold.
Évtizedek óta vizsgálja Földünket orbitális pályán, és az általa begyűjtött adatokból számítják ki a glóbusz alakját, méreteit. Működési elve egyszerűnek tűnhet: rengeteg parányi magas-precíziós lézeres-visszaverő van elhelyezve rajta, amelyek segítségével mérheti a Földet.
A 407 kg-os műholdat 1976-ban lőtték fel. A 0,6 méter átmérőjű gömböt olyan anyagokból készítették, amik nem reagálnak a Föld mágneses mezejére, és nincs beépítve semmilyen fedélzeti számítógép, vagy elektronika. „Mindössze” 426 lézer-visszaverőből áll, amelyből 422 szilícium-oxid üvegből készült. A maradék négy pedig germániumból.
A műholdban ugyancsak megtalálható egy olyan tábla, amin a Föld fontos „útikalauza” szerepel. A rozsdamentes acéllapot a híres csillagász, Carl Sagan tervezte. Szerepelnek rajta a számok egytől tízig binárisan, a Föld és a Nap sematikus pályája, és három olyan térkép, ami a Föld tektonikus változásait írja le.
A LAGEOS elsődleges feladata a Föld alakjának megmérése volt, de mellette azért más haszna is volt. A visszaverődéseknek köszönhetően sikerült a bolygó felszíni változásait is nyomon követni, valamint a tengelye körüli ingadozásokat. Arra is használták még, hogy bebizonyítsák a frame dragging, azaz a téridőbeli „vonszolódás” általános relativitási jelenséget, miszerint a Föld tömege minimálisan (-39 ezredívmásodperc/év), forgása miatt „magával ragadja” a teret.
A műhold még mindig aktív és szilárdan orbitális pályán áll. A sarkköröket 225 percenként éri el – és mivel nincs helyzet-irányítása – nem lehet befolyásolni pályáját. Így az űrbéli disco-gömb csak tovább rója a köröket a Föld körül.
