Címke: könyv

Örök béke könyvajánló

Joe Haldeman első kézből láthatta a vietnami háború szörnyűségeit. Örök háború című többszörösen díjazott SF regénye pedig bemutatta az összes borzalmat, melyet egy háború okozhat. Minden fizikai, és lelki sérülést szívbemarkolóan adott vissza, ettől téve roppant hitelessé egy évszázadokon átívelő konfliktus.

Második kötete, az Örök béke nem az Örök háború szó szerint vett folytatása. Leginkább csak az első könyv tanulságait viszi tovább, vagy az abból kimaradt gondolatokat veszi elő, hogy újra lecsapjon az olvasói lelkekre. Az teljesen mindegy, hogy egy háború a Földön zajlik, vagy fényévnyi távolságokra, emberek, vagy űrlények, fejlett, vagy fejlődő országok között: a háború mindig borzalmas marad, és általában a civilek, az ártatlanok és a társadalmak látják kárát.

2043-ban, a Földön járunk, ahol egy homályos indíttatású háború folyik. Ismét előtérbe kerül az Örök háború, melyben szintén nem igazán tudtuk az összetűzések miértjeit, okait. A főszerepben Julian Class, fizikus, gépész áll, aki egész egyszerűen utálja a katonáskodást. A nem is olyan távoli jövőben a háborúk elgépiesednek. Néhány ember „összekapcsolva” valamiféle kollektív tudatot képezve irányítanak robot-monstrumokat, amikkel próbálnak rendet tenni a csatatereken. Julian részese az egyik ilyen mechának. Egyfelől roppant bensőséges kapcsolatot tesz lehetővé bajtársaival az összekötött tudat, másfelől viszont a privát zónák teljességgel megszűnnek. Julian sosem akart embert ölni, ám egy véletlen folytán mégis megteszi. A gondolat, hogy kioltotta valakinek az életét nem hagyja nyugodni. Itt kúszik be a képbe ismét a katonák lelki világa, a poszttraumás stressz, depresszió, kirekesztettség érzése.

A regényben előtérbe kerülnek az egyéni érdekek, az áldozathozatal, faji szegregáció, és egyéb társadalmi kérdések, melyek sajnos nem is annyira régen számtalan borzalmat generáltak. És fognak is, ha Haldeman víziója valamiképpen bebizonyosodik (reméljük azért, hogy nem).

Az író jövőképe ijesztően hatásos, és eleven. Azonban a háborúskodás nem minden. Csaták, harcszínterek csupán néhányszor vannak jelen a műben, viszont akkor nagyon fontosak. Nekem leginkább az jut eszembe róla, mintha egy leszerelt katona megpróbálna visszailleszkedni a társadalomba – csak itt még aktív szolgálatos. De a társadalom furcsa, főleg mai szemmel nézve (bár Haldeman felvetései félelmetesen sok mindenben hasonlítanak a mostani Föld embereire).

Nagyjából a regény felétől a háborús szálat háttérbe szorítva új cselekmény indul el. Aki végig Örök háború szintű könyvre számított, az bizony kicsit csalódni fog. A hangulat és a mondanivaló is más lesz, de ez egyáltalán nem baj, hiszen Haldeman írásának hála így is élvezetes lesz minden oldal.

Nem kell megijedni, a kötelező utánagondolás nem fog elmaradni.

Összességében az Örök béke kiváló utóda az Örök háborúnak, még akkor is, ha a mű nem konkrét folytatás. Érdekes kérdéseket feszeget továbbra is az író, melyek így húsz év távlatából aktuálisabbak a kelleténél. A háború az emberiség része, minden pillanatunkat végigkísérte, de vajon képesek leszünk majd egyszer egymás öldöklése nélkül élni?

november 8, 2016
Visszatérés Tallinnba – Melchior és a hóhér lánya

Egy jó hangulatban telt könyvbemutató keretén belül vehettük kezünkbe először Indrek Hargla népszerű Melchior-sorozatának nemrég megjelent kötetét, a Melchior és a hóhér lányát. Az új részben mindaz megtalálható, amiért már megszerethettük a történelmi krimisorozatot, de bőven tartogat újdonságokat is.

A harmadik Melchior kötet 1422-ben veszi fel a történet fonalát, a litván és lengyel fegyveres viszály idején, amit az orosz skizmatikusoktól való félelem is súlyosbított. Ahogy az kiderül az Előszóből is, a kialakult helyzet közvetlenül nem érintette Tallinnt, de a térség kereskedelmét nagyban befolyásolta (pl. tilos volt vassal és sóval kereskedni), ami igencsak nagy bosszúságot okozhatott a város lakóinak is. A polgárokat még zaklatottabbá teszi egy különös eset is: egy ismeretlen fiatalembert próbál valaki megölni. A fiúnak azonban szerencséje van, hisz a hóhér lányának, Wibeke Bosének megjelenése megzavarja a támadót és az idegen megmenekül. A támadó kilétére azonban nem derül fény, hisz a fiú elvesztette emlékeit egy a fejére mért ütéstől. Továbbá ellensége sem áll el szándékától, megpróbálja egyszer és mindenkorra bevégezni feladatát; megölni az idegent. A város patikáriusa, Melchior számára egyre különösebb és különösebb lesz a láthatatlan gyilkos és megpróbál az eset végére járni.

A Melchior és a hóhér lánya tökéletesen beillik a sorozatba. Az előző két kötethez hasonlóan ez is egy önmagában is olvasható izgalmas krimi a már megszokott sémákkal. Például a Kerekeskút utca lidércéhez hasonlóan A hóhér lányában is több, látszólag egymástól teljesen független szál (pl. Wibeke, Else, Joannes Nieder stb.) bontakoznak ki, melyek csak a könyv legeslegvégén érnek össze. Továbbá számos korábbról ismert szereplő tér vissza (pl. Hinricus, Keterlyn, Dorn bíró), akik mit sem változtak, kedves ismerősökként köszönthetjük őket a regényben. Ahogy látható, Indrek Hargla megteremti a sorozatot olvasók számára az ismerős környezetet, de ahogy a Szubjektív Kultnaplónak adott interjúban is mondja, alapszabálya, hogy minden egyes regényébe kell valami új téma. A hóhér lányában is betartja ezt, de nem csak a téma esetében. Például Hargla bont kicsit az előző kötetek szerkezetével: eddig mindig az első fejezetben történt a haláleset, itt viszont csak egy gyilkossági kísérletet látunk. Még szerkezeti újdonságnak tekinthető a regény három nagy részre való tagolása is.

Az észt borító

A „minden egyes regénybe új téma” szabály pedig többszörösen is érvényesül az új kötetben. Újabb szintjeit ismerhetjük meg a középkornak, mint például a kivégzésekre vonatkozó szokásokat és a hóhért védelmező jogokat, de betekintést nyerhetünk a szaunák világába, megismerjük a szabadbírók munkásságát és a középkori szerencsejátékot is, ami még kiemelt szerephez is jut a cselekményben. A 15. századi Tallinn új szegmensei mellett Hargla nem feledkezik meg az előző kötetekben már bemutatott témákról sem: további dolgokat tudhatunk meg a környék kereskedelméről, céheiről és a domonkosokról is. A most bekapcsolódó olvasóknak nem kell az ilyen részeknél megijedniük: minden részletesen el van magyarázva, még ha korábbi kötetben már olvashattunk a témában.

Fotó: Csata Judit

Amit még érdemes kiemelni A hóhér lányában, az a főtörténetnek nevezett Wakenstede átok. Az előző két kötetben csak érintőlegesen olvashattunk a Melchiort gyötrő bajról, itt azonban jelentősen halad ez a vonal is. Spoilerek nélkül annyit érdemes mondani, hogy az új információk egy olyan rejtély elé állítják Melchiort, ami még igencsak elbizonytalanítja, nekünk viszont újabb izgalmakat tartogat. Maga Hargla azt ígéri, hogy az átok történet a hatodik kötetben fog kiteljesedni.

Összességében az új, magyarul megjelent Melchior kötet minőségben nem marad el az első két kötettől: hasonlóan fordulatos, új ötletekkel teli történetet kapunk A hóhér lányában is a már ismerős középkori Tallinnban.

július 13, 2016
Újabb halálesetek Tallinnban – Melchior és a Kerekeskút utca lidérce

A 87. Ünnepi Könyvhétre érkezik Indrek Hargla könyve, a már jól ismert Melchior-sorozat harmadik kötete, a Melchior és a hóhér lánya. A nagy könyves esemény előtt is lesz lehetőség megismerni az új kötetet és magát Harglát is az izgalmasnak ígérkező könyvbemutatónkon, június 9-én. Erről bővebben ezen a linken olvashattok. Hogy addig is könnyebb legyen elviselni a nagy este előtti másfél hetet, idézzük fel, milyen is volt az előző kötet, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce.

Indrek Hargla

Indrek Hargla ismét a 15. századi Tallinnba kalauzolja olvasóit, a Szent-Olaf templom rejtély után tíz évvel később. Habár az Előszó azt írja, Lívföldre ekkor békés időszak köszöntött, Tallinnban nincs nyugalom, ugyanis három haláleset rázta meg a polgárokat. Az esetek egyre nagyobb figyelmet kapnak, mikor kiderül, hogy az áldozatok kapcsolódnak a Kerekeskút utcában található bűnös épülethez, az Untherrainer-házhoz és annak kísértetéhez. Ezek a furcsaságok a város agyafúrt patikáriusának, Melchiornak se kerülik el a figyelmét. Ismét felkerekedik, hogy kiderítse, mi is az igazság.

A második kötetben mindaz megtalálható, amiért már az elsőt is szerettük: szövevényes cselekmény, a furfangos Melchior, aki mindenen átlát és a 15. századi Tallinn világa. Sőt, a Kerekeskút utca lidércében Hargla sokkal merészebb írónak bizonyul. A regény mindjárt két halálesettel indul (Grote és Bruys), amiket később továbbiak követnek. Emellett pedig egy vissza-visszatérő rémtörténet borzolja a város polgárait és minket is: az Untherrainer-házban hetven évvel ezelőtt szörnyű bűnök estek meg és a bűnös(ök) lelke még most is ott kísért. Nemcsak a különös halálok és a baljós épület aggasztja a tallinniakat, hanem az új kolostor körüli viták is: az észt város lakói nemigen nézik jó szemmel, hogy egy svéd rendház csak úgy befurakodik otthonukba. Ahogy egyre több minden derül ki mindhárom üggyel kapcsolatban, úgy lesz egyre furcsább és furcsább ez az egész Melchior számára. A jól bevált módszerei (pl. a gyanús polgárokkal való baráti elbeszélgetés) nem bizonyulnak elégnek az ügy megoldásában, ezúttal még ravaszabbnak és elszántabbnak kell lennie a patikáriusnak, ha meg akarja tudni, ki is a gyilkos.

Melchior nyomozása ezúttal is rengeteg izgalmat tartogat. Az utolsó oldalakig nem is lehet sejteni, hogy a kísértetházat, az összes elhunytat (néhányukat összeköt az, hogy szellemet láttak, de nem mindegyiket) és az új kolostort miféle szálak is fűzik egymáshoz. Hargla azonban nem hagy semmit sem elvarratlanul, és olyan megoldást mutat nekünk, amelyről olvasás közben nem gondoltuk volna, hogy lehetséges lehet. Ilyennek kell lennie egy igazi kriminek, nem?

A csavaros történeten kívül Hargla tovább tágítja a középkori Tallinn világát. Ezúttal magunk mögött hagyjuk a céhek és lovagok intrikás világát, inkább a polgárok pletykáiban merülünk el, és kicsit kikacsintunk a boszorkányság felé is. Több változatban elevenedik meg, például Ermegunde és Adelbertus tragikus sorsa, Bruys magánélete és megtudunk egysmást a városon kívül tevékenykedő boszorkányokról és az emberi testrészekből készített gyógyszerekről és szellemidézésről is. Ezekkel a történetelemekkel Hargla gótikus irodalmat idéző hangulatot csempész regényébe. Szerencsére a hosszan ecsetelt borzalmakat humorral ellensúlyozza, ami főleg a szereplőkön keresztül jelenik meg. Nem lehet mosolygás nélkül olvasni Melchior és felesége, Keterlyn házastársi civódásait, de Hinricus zsörtölődései is okozhatnak vidám perceket, Lodevicus testvér patikai látogatása pedig talán az egyik legviccesebb jelenet a könyvben.

Csak ismételni tudom, hogy a Kerekeskút utca lidércében Hargla folytatja az előző kötet szellemiségét, hisz ugyanolyan izgalmas (ha nem még izgalmasabb) a történet, a középkori Tallinn még mindig varázslatos, Melchior pedig most is az az intelligens, kíváncsi és persze az üzletét sem elhanyagoló patikárius, akit a Szent-Olaf templom rejtélyében megismerhettünk.

A fejléc kép forrása: Scott Kaser galériája

június 3, 2016
Középkori krimi – Melchior, a patikárius könyvajánló

Sokszor szembesülök a történelmi ihletésű regények olvasása közben azzal, hogy miközben az író megteremti a sötét középkor hangulatát, megpecsételi regényét – a leírások, szereplők általában mind romlottak, keserűek, mindenhol mocsok, betegség terjeng. Általában ez nem is jelent problémát, de néhol ez a már-már túlzásokba eső realitás negatívumként róható fel.

Indrek Hargla, népszerű észt író regénysorozatának első részével viszont nem ez a helyzet. A Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye igazán jól sikerült, kalandos krimi. Ugyan megtalálhatóak benne az adott korra (15. század eleje) jellemző motívumok, némi realista ábrázolással fűszerezve, de mindez anélkül is hitelesen jut az olvasó tudtára, hogy mindenáron hiperrealista módon sulykolna fölösleges dolgokat.

Az 1400-as évekbeli Észtországról és környékéről vajmi keveset tanulhattunk történelemórákon. A Melchiorban azonban elég sokat megtudhatunk az észak-keleti vidék kultúráját illetően, s mégsem hat kötelező tananyagnak. Ennek titka pedig a roppant ügyesen adagolt háttérinformációkban rejlik. Tallinn múltjáról (és 1409-es jelenéről) a főszereplő patikus, Melchior visszaemlékezéseiből, a város lakóinak beszélgetéseiből és egyéb elejtett mondatokból tudhatunk meg többet.

Talán minden jól megírt kriminél alapkövetelmény a kidolgozott karakterek megléte. A Melchior még erre is tesz egy lapáttal. Remek dinamikája van a szövegnek, a szereplőknek hitelesek, szinte megelevenednek a lapokon. A történet minden társadalmi réteget érint az egyszerű közemberektől az egyházi személyeken keresztül egészen a nemesekig, kiket mind más és más cél motivál. Evégett egész sokáig nem jövünk rá a tettes kilétére.

A regény erőssége nem magában a megoldásra váró ügyben rejlik, talán nem is a nyomok felkutatásában. Mindinkább a hangulat keríti be menthetetlenül az olvasót, és nem is ereszti az utolsó oldalig. Nem okoz nagy fejtörést, ki a szerencsétlenül megölt lovag gyilkosa, de nem is egy körmönfont thriller-krimi kombinációról van szó. Ez viszont cseppet sem vesz el a történet jelentőségéből, sőt kimondottan színesíti a krimi szcénát.

A középkori Tallinn lakói közötti diskurzusok és a népesség bemutatása gyakorlatilag elviszi a hátán az egész alkotást. Hol komoly, hol pedig egészen mókás, szellemes a hangulat, s ezek folyamatos váltakozása emberibbé teszi az atmoszférát. A patikárius karaktere szépen felépített, a gyógyitalok, hiedelmek, babonák összhatása pedig már csak olaj a tűzre.

A regényben két biztos pont mindig visszatér: a patika és a kocsma. Egy nyomozás apró részleteit hol máshol lehetne megtudakolni, mintsem ahová legtöbbet járnak a pletykálkodó emberek?

„Pletyka, szóbeszéd – annyira veszedelmes dolgok ezek, hogy jobb őket mihamarabb meghallgatni.”

Melchior és a helyi bíró közös nyomozása során megismerkedhetünk Tallinn lakosaival, a helyi kultúrával, s magának az észt nép Európához való viszonyával is.

A Melchior-sorozatnak eddig két része jelent meg (a Szent Olaf-templom rejtélye, valamint a Kerekeskút utca lidérce), de hamarosan érkezik az széria újabb darabja, a Melchior, és a hóhér lánya című regény a Metropolis Media gondozásában.

A regényt ajánlani tudom gyakorlatilag minden korosztálynak, hiszen némi naturalista ábrázolásmódtól eltekintve a hangulata egyszerre komoly, s néhol könnyedebb, amitől igazán változatos a mű. A cselekmény izgalmas, a szereplők autentikusak, Tallinn pedig gyönyörű. Pedig gyilkos járja utcáit…

május 25, 2016
Egy ambiciózus regény – Sors-algoritmus

Az idén indult új könyvsorozatunk, a Galaktika Start Könyvek egyik első darabja a Sors-algoritmus. A könyvben minden megtalálható, ami egy sci-fihez kellhet: szórakoztató történet, jó világfelépítés és rengeteg gondolat.

A történet a közeljövőbe hívja olvasóit. Még a kilencvenes években egy cseh tudós, Brozkov létrehozott egy képletet, aminek segítségével megmondható egyes emberek, de akár az egész emberiség jövője is. Azonban amit a tudós látott, az elborzasztotta. Hogy megmentse az emberiséget szörnyű sorsától, Brozkov létrehoz egy titkos szervezetet, ami a képletnek megfelelően beavatkozik a világ működésébe: ez a Jövővédelem. A társaság belepiszkálhat akár politikai vagy tudományos felfedezéseket érintő kérdésekbe is – és természetesen úgy, hogy mi észre sem vesszük.

A tényleges történetbe csak saját időnket követően kapcsolódóunk be. Először a fontosabb szereplők (Réka, Szilárd, Jennifer) gyerekkorába nyerünk betekintést, majd mindennapos életük részesei lehetünk. Ahogy Krisztián is tette a második interjúban, amikor összefoglalta nekünk történetét, az ezután kezdődő cselekményt talán érdemes két részre osztani. Ott van Réka, aki a hétköznapi életet képviseli és Szilárd, aki – mondjuk így – a háttérvilághoz, a Jövővédelemhez tartozik. Főleg az ő szemszögükből ismerhetjük meg a jövőbeli Budapestet, ahol mai, aktuális problémáinkkal találkozhatunk: egyetemi tüntetés, menekültválság és terrorfenyegetettség.

Első olvasásra úgy hangozhat, hogy a Sors-algoritmus nagyon is sokat markol, de ez nem válik a könyv hátrányává, sőt. Krisztián élvezhető tempóban meséli el a történetet, kellően izgalmas fordulatokat iktat be, miközben ellát minket elegendő mennyiségű háttérinformációval és magyarázattal, hogy ne vesszünk el világában. Utóbbit nagyon is közérthető és élvezhető stílusban teszi. Hiába ír akár több oldalon is keresztül a Jövővédelem működéséről, az Európai Unió védelmi stratégiájáról vagy épp Brozkov képletéről, nem válik unalmassá, és ami fontosabb, a cselekmény rovására sem megy, hanem tökéletesen kiegészíti azt. Olvasóként azt gondoljuk, hogy egy jó könyvnek talán ez a két legfontosabb (számomra mindenképpen) alappillére: jó legyen a történet és az író kellőképpen megismertessen fiktív világával.

Rengeteg apró, de pozitív dolog akad még Krisztián regényében, amiket érdemes kiemelni. Egyik ilyen a történet multikulturális jellege, ami alatt arra gondolok, hogy mennyi különböző nép is képviselteti magát itt. A futurisztikus Budapesten találkozhatunk vak ukrán kocsmárossal, német üzletemberekkel, macedón menekültgyerekekkel és a lengyel légierővel is, említés szintjén pedig hallunk a francia Jövővédelemről is. Igaz főleg a közép-kelet-európai régió képviselteti magát, azért nemzetileg nagyon is színesnek nevezhető szereplőgárda jelenik meg.

Ahogy a második interjúban is volt róla szó, a Sors-algoritmusban olyan témák jelennek meg, amik más műfajú könyvekben (pl. szépirodalom) is megállnák a helyüket. Ilyen a regény központi kérdése is a mesterséges manipuláció, ha pedig kicsit eltávolodunk a sci-fis közegtől, akkor a szabad akarat problematikájának is nevezhetjük ezt. Egy kevéssé központi, viszont a szereplők miatt nagyon is jelenlévő téma, a 21. századi fiatalok útkeresése, céltalansága is ezek közé a témák közé sorolható. Az előbbi (manipuláció) ad egy komoly, tényleg elgondolkodtató jelleget az egésznek, a második (fiatalok útkeresése) pedig fiatalos hanggal ruházza fel a regényt.

A Sors-algoritmus mindenképpen egy ambiciózus regény, ami idősebb és fiatalabb olvasók számára is izgalmas olvasmány lehet, rengeteg gondolkodnivalóval. És Brozkov-féle képlet nélkül is tudhatjuk, hogy Vékony Krisztián olyan író, aki a jövőben írásaival bőven okozhat még nekünk meglepetést.

április 30, 2016
Visszatérés Új-Crobuzonba: megjelenik a Vastanács

Már nem kell sokat várnunk ahhoz, hogy végre kézbe vehessünk China Miéville Vastanácsát: a 23. Könyvfesztiválon már kapható lesz az Új-Crobuzon trilógia 3. kötete. Miéville rajongói már nagyon is jól tudják, hogy mire számítsanak az írótól, azonban akik csak most ismerkednének vele, azoknak, íme, egy kis ízelítő abból, amit tőle kaphatunk.

China Miéville-t szokták nevezni a kortárs fantasy „fenegyerekének” is, de ő maga weird fiction, azaz furcsa, különös vagy felkavaró irodalom írójának nevezi magát. Inspirálta a 19. és 20. század ponyvairodalma, de olyan nagy mesterek, mint H. P. Lovecraft, Tim Powers, Ursula Le Guin vagy épp Gene Wolfe öröksége is hatott Miéville-re. Tagja a The New Weird nevű mozgalomnak is, aminek célja a fantasy zsáner megújítása, annak megszabadítása a hagyományos, tolkien-i mintáktól.

Egyik legismertebb, itthon most már teljes egészében kiadott műve az Új-Crobuzon trilógia. Az első kötet, a Perdido pályaudvar, végállomás (2000) többek között elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat, a második, az Armada (2002) a British Fantasy-díjat, a Vastanácsnak (2004) hála Miéville pedig egy Locus-díjat is magáénak tudhat. Nem véletlen a szakma figyelme: ez az író nagyon különös dolgokat művel a fantasyvel, és nem is akárhogy.

Kémények öklendezik a mocskot az égbe, ismeretlen eredetű ragacsos anyag mállik le a házak faláról, otromba monstrum gőzgépek zakatoló kakofóniájától hangos minden, az utcákra kilépőket kosz és nyomor fogadja: valami ilyesmi kép fogad minket Új-Crobuzonban. Nem egy tipikus fantasy világra emlékeztet minket a leírás, még George R. R. Martin kegyetlen Westerosa vagy R. A. Salvatore sötételfjeinek birodalma is barátságosabban fest ennél. Ha ezen az első megrázkódtatáson túlléptünk, egy, a szó legszorosabb értelmébe vett eredeti világ bontakozik ki előttünk. Szokatlan megjelenésű fajok képviseltetik magukat, mint a kheprik vagy bogarak, garudák, azaz madáremberek, kaktuszemberek, kissé bárgyú sárkányfajzatok és rengeteg vita középpontjában álló újraformáltak. Ezek a figurák részben emlékeztethetnek minket bármelyik ókori mitológia heteromorf lényeire, de mégis teljesen idegenek maradnak számunkra – ez adja igazán az elevenségét és „másvilágiaságát” Bas-Lagnak. Azonban a bűn, korrupció, erkölcstelenség és nagyon is emberi gyarlóság, ami mindhárom kötetben tetten érhető, hozza hozzánk mégis közel Új-Crobuzont.

Új-Crobuzon lakói (Andrew Hou rajza)

A Vastanács megtartja az előző kötetekben megismerteket és a nagyon jellegzetes és erős atmoszférát, azonban ebben a regényben teljesedik ki az, amit Miéville teremtett. Ez a kötet a háborúk, forradalmak és intrikák korába enged bepillantást. Új-Crobuzon már hosszú ideje egy Tesh nevű várossal áll háborúban, azonban belső veszélyek is fenyegetik a dekadens szenny otthonát. Eközben épül egy új vasútvonal is, ami a közeli sivatagot hivatott átszelni. Ezt a vészterhes időt három szereplő szemén keresztül láthatjuk: Ori, Cutter és Judah Low. Az utóbbi története húsz évvel ezelőtt kezdődik: azzal a feladattal bízták meg, hogy térképezze fel a tervezett vasútvonal területét és értesítse az ott lakókat az építkezésről. Judah neki is lát feladatának, azonban konfliktusba kerül egy különös néppel, a stiltspearekkel. A második történetszálban Cuttert, Judah tanítványát, barátját és szeretőjét ismerhetjük meg. Egy, Low tanítványaiból álló csoportot vezet, aminek célja felkutatni a Vastanácsot, hogy figyelmeztessék őket Új-Crobuzan közelgő milíciáira. A feladat nem egyszerű, mivel senki se tudja, hogy pontosan mi is a Vastanács és merre lehet. Mindeközben Ori, az elégedetlen forradalmár Új-Crobuzon rendjét bontja Spiral Jacobs bandájának tagjaként. Útjukat rablások, rajtaütések és gyilkosságok kísérik és tartanak rendületlenül céljuk felé: megölni a város polgármesterét.

A kritikusok szerint a három Bas-Lag regény közül a Vastanács a leginkább politikai jellegű. Miéville olyan témákkal foglalkozik itt, mint anti-globalizáció, imperalizmus, korporatizmus, terrorizmus, fajgyűlölet, homoszexualitás, kulturális sokk, munkaügyi jogok és persze háború – egytől egyig olyan dolgokkal, amik a regény megjelenését követő tizenkét év után is aktuálisak.

Emellett persze részünk lesz lövöldözésben és szörnyüldözésben, de a történet gerincét a politikai témák teszik ki. A Vastanácsban nem csak Új-Crobuzon teljesedett ki, hanem Miéville, mint író is sokat fejlődött. Ez leginkább a stílusán érezhető. Az előző két kötetben főleg barokkos mondatokkal találkozhattunk, a harmadik kötet azonban közérhetőbb stílusban tárja elénk az új történetet, de a választékos vagy épp archaikusabb kifejezések sem vesztek ki leírásaiból – Miéville ezeket bevallottan nagyon is szereti. Összegezve egy érhető, de igényes szöveget kapunk az új kötetben. Saját elmondása szerint olyasmi prózát szeretett volna teremteni, ami szerinte Cormac McCarthy-é is: egyszerre legyen választékos is, de hatásos is.

Azonban nem csak ez színesíti az egészet. A cselekményt egymástól nagyon is távol álló, de később összefonódó visszaemlékezésekből építi fel. Olvasóként kicsit megdolgoztató feladat a különböző idősíkokat észben tartani, de tagadhatatlanul érdekesebbé és izgalmasabbá teszi a regényt.

Még ennél is több van a Vastanácsban, amikről hosszan lehetne írni (nem hiába témája számos irodalomkutatónak Miéville), de talán ezek a legfontosabb említenivalók. Minden megvan a benne, amit szerettünk a Perdidóban vagy az Armadában és még annál is több. Az előző két kötettől teljesen függetlenül is olvasható, így azok is bátran kézbe vehetik, akik először lépnének be Bas-Lagba. Garantáltan nem mindennapi élmény lesz.

április 20, 2016
Az írást és az olvasást sem tudnám nélkülözni az életemből – a második interjúnk Molnár Csabával

Hamarosan elstartolnak a Galaktika Start könyvek. Molnár Csabával már beszélgettünk egyszer időről, történelemről, fantasztikumról. A hamarosan megjelenő, A széttört idő legendája címet viselő könyvéről ismét kérdeztük a szerzőt.

Molnár Csaba megfontolt, szelíd ember. Megfontolt azért, mert pontos válaszokat ad, nem csapong. Szelíd pedig azért, mert néha ügyetlen, máskor kissé suta kérdéseimre is ugyanazzal a türelemmel, bölcs kommunikációval reagál, amely irodalmi szövegeiben is tetten érthető. De legnagyobb erényének azt tartom, hogy a szerző szerény ember is, hiszen van benne alázat, annak ellenére is, hogy regényének megjelenése már rohamtempóban közeleg. Ezt a remek embert, és kiváló szerzőt faggattuk ismét A széttört idő legendájáról.

Könyved végén azt írod, hogy végeztél kutatásokat a különböző történelmi korokról. Nyilván rá kell kérdezzek, hogy ugyanez elmondható-e az idő spirális elmélete, és az egymás mellett elhelyezkedő univerzumok kérdése esetében is?

Hogy az idő spirálisan halad, nem az én ötletem, már megírta Georgij Martinov kiváló regényében, Az időspirálban. Az elképzelés – bár nem nélkülöz tudományos alapokat – fantazmagória (mind Martinovnál, mind az én regényemben). Az idő spirális volta kiválóan szolgálta a regény alapötletét, ezért illesztettem a történetbe. Az egymás melletti univerzumok első regényemben, A három kristály legendájában lettek részletesen bemutatva. A széttört idő legendájában csupán annyi szerepet kaptak, amennyi feltétlenül szükséges volt a történet felvezetéséhez. A párhuzamos világok ötlete szintén nem korszakalkotó, de ilyetén bemutatása az első regényem egyik legnagyobb erőssége lett. A primorok – a köztes világ alakváltói – is A három kristály legendájában jelentek meg először.

Honnan jött az ötlet, hogy a világok közötti területről intelligens lények bújjanak elő? Kik tulajdonképpen a primorok, és miért felügyelhetik ők az időt?

Ahogyan az előbb már utaltam rá, hogy a primorok az első regényemben, A három kristály legendájában bukkantak fel először. Ezek a téren és időn kívüli lények, akik nem csupán az időt, de a világmindenséget is felügyelik, elmém szüleményei. Elnevezésüket (primorok) Dr. Fluck Ákos ügyvéd barátomnak köszönhetem, aki okos ötleteivel és észrevételeivel bábáskodott mindkét történetem felett. A köztes világ alakváltóira könnyen rámondhatják az olvasók, hogy „Nocsak, istenek!”, de nem ilyen karaktereknek szántam őket. Feladatuk a kristályok „átörökítésében” kimerül, nem kívánnak beleavatkozni a világok lakóinak életébe, inkább csak felügyelik a mindig egyensúlyi állapotra törekvő univerzumot. Persze, ha baj van, előkerülnek, de csupán azért, hogy a kiválasztottaknak a lehetőséget megadják az univerzum megmentésére. Ők maguk nem cselekednek, legfeljebb támpontokat adnak. Nem élet-halál urai, ahogy, mondjuk, az istenek az ókori mitológiákban.

Cleopatra külsejének leírásánál azt olvashatjuk, hogy gyönyörű nő volt, kecses alakkal, éjfekete hajjal, szép arccal. Vannak történészek, akiknek ettől ellentétes a véleménye, akik szerint VII. Kleopátra nem volt kifejezetten szép, de e hiányosságát férfiakat megszégyenítő műveltséggel pótolta. Végül ugyanazért lett Cleopátra alakja is idealizálva, mint Villoné?

Igen, Cleopatra külsejét illetően megoszlanak a vélemények. Én mégis úgy kívántam bemutatni, mint ahogy az – általában amerikai – játékfilmek ábrázolják. Így talán könnyebb a karaktert magunkban vizualizálni. Meg aztán ne feledjük, az egyiptomi királynő két római triumvír fejét is elcsavarta, Caesarét és Antoniusét (sőt, a regényemben egy harmadik férfiét is)! Nem kifejezetten szép, annál inkább intelligens nőről ezt nehezebb elképzelni.

Milyen korosztálynak ajánlanád a regényt?
A széttört idő legendáját egyértelműen a felnőtteknek szántam, mind a stílus és a szöveghasználat, mind a téma és a cselekmény okán.

Molnár Csaba A féreglyuk c. novellája követi azt az elvet, amely mentén regényét is írta: múlt és jelen, Amerika és Európa között olyan könnyedséggel ugrálhatunk, hogy közben nem veszítjük el sem a cselekmény fonalát, sem az érdeklődésünket, legfeljebb az időérzékünket. az olvasás ideje alatt ugyanis nem számít, milyen sebességgel telik az idő, amíg szemünk előtt a sorok peregnek.

Látom, hogy érdekel a különböző világok, vagy inkább síkok közötti utazás, és a kriminalisztikus elemek, hiszen a februári Galaktikában megjelent novelládban is találkozhatunk ezzel a motívummal. Van ennek külön oka, eredője?

Egyszerű és meglehetősen szimpla a válasz: nagyon szeretem a történelmet. Nem kifejezetten történelmi regényeket kívántam írni, inkább izgalmas – urban fantasy és sci-fi elemeket is tartalmazó – kalandregényeket, amelyek szélesebb olvasóközönséget szólítanak meg. Mindig is lenyűgöztek azok a történetek, amelyekben megtörtént események, valós dolgok keveredtek a képzelet szüleményeivel. Amikor ilyen regények kerültek a kezembe, megfogadtam, ha majdan írásra vetemednék, az én könyveimben, novelláimban sem lesz ez másként. Mi más zsánerrel lehetne ezeknek a kívánalmaknak leginkább megfelelni, mint a fantasztikus prózával?! Ezen a téren tehát a készülő harmadik regényem (amelynek munkacíme Agyhalál, és az elme, az emlékezés, az álom univerzumában fog játszódni) sem okoz majd csalódást.

Mi érdekel még ezeken kívül?

Úgyszólván a tudomány (a humán éppúgy, mint a reál – nem véletlenül lettem az interdiszciplináris közgazdaságtan művelője) és a művészetek minden területe érdekel. Az írás mellett az olvasás (és az ezen kényszert kiváltó tudásvágy) az, amelyet nem tudnék nélkülözni az életemből. (Na, jó, vannak még mások is.)

Mit üzennél azoknak, akik nekivágnak a regényednek?

Ha valaki igazán izgalmas, pörgős fantasztikus regényre vágyik, amelyben a történelmi hitelesség és a fikció keveredik egymással, olyan prózára, amely szórakoztat és játékosan tanít, és amely elfeledteti pár estére a napi gondokat, problémákat, kikapcsol és helyenként megnevettet, az igazi emberi értékekről szól (ezáltal könnyessé is teheti a szemet), akkor a legjobb választás A széttört idő legendája.

Fotó: Csata Judit

március 23, 2016
Könyv vs. Film: Leviatán ébredése/The Expanse

Február elején befejeződött a The Expanse első évada, ami okot ad arra, hogy kicsit megvizsgáljuk az állandó viták tárgyát: a könyv vagy a film lett-e az élvezetesebb?

A The Expanse kezdetéről itt már írtunk, ám későbbiekben még nem értékeltük, tekintve hogy akad bőven irodalmi alapanyag is, amit egy igazi rajongónak kötelező elolvasnia. A dupla részes évadzáró óta már bőven eltelt annyi idő, hogy nyugodt szívvel spoilerezzünk. Ha valaki mégsem látta/olvasta volna, akkor ezúton értesítem: SPOILERVESZÉLY! Csak saját felelősségre olvass tovább!

A Térség-könyvek névre keresztelt regényfolyamnak jelenleg öt darabja van jelen a könyvpiacon, közülük négy került magyar fordításra. A The Expanse címet viselő sorozat az első könyv, a Leviatán ébredése (Leviathan Wakes) első felét dolgozza fel. Itt fontos megjegyezni, hogy bizony csak az egyébként vaskos kötet első feléig jut el a sorozat sztorija, úgyhogy aki szeretne nekivágni, az akaratlanul is bele fog futni a második évad történéseinek írott változatába.

Alapvetően két dolgot lehet megfogalmazni, ami a könyv és a sorozat viszonyát jellemzi: néhol hajszálpontosan, máshol pedig rettentőmód eltérően jeleníti meg a mozgóképes alkotás az írott világot. Pontos a történetvezetés szempontjából, és a technikai eszközök láttatásában, eltérő viszont az olyan apróságoktól kezdve, mint Naomi Nagata hajviselete, vagy az Öv lakóinak nyúlánk testalkata (a sorozatban alig néhány statiszta felel csak meg az olvasottaknak), egészen a nagyobb léptékű dolgokig, mint például a szereplők egymáshoz való viszonya. Utóbbira remek példa, hogy a pilot epizódot lezáró Canterbury-katasztrófa közvetett okozója a sorozat szerint Holden, hiszen az ő unszolására vizsgálta ki a legénység a segélyhívás forrását. Erről a könyv lapjain szó sincs, a Cant kapitánya természetesnek veszi a segélykérés tudomásulvételét és felderítését, pusztán figyelmezteti Holdent, hogy gyanús dolgok esetén ne hősködjön. A sorozat nyilván dramaturgiai okokból eltúlozza ezt a szálat, és ebből a túlélő legénység körében még keletkezik néhány összezörrenés. Viszont a sorozat épp ebben szerez jó pontokat a regényhez képest, mivel sokkal jobban működik az ok-okozati tényező, árnyaltabb az egyének egymáshoz való viszonya, és fenntartja a néző feszültségét.

Sokszor éri az a kritika a könyvet (és szerzőit), hogy nem adtak semmi újat a már ismert klisékhez, csupán „összelopkodták” az alkotóelemeket. Azonban hadd védjem meg a szerzőpárost azzal, hogy a többezer SF-kötet és film mellett már igen nehéz lehet újat nyújtani, más által el nem mondottat, fel nem dolgozottat adni a közönségnek. A Ty Franck és Daniel Abraham alkotta páros (James S. A. Corey) sikere talán abban rejlik, hogy a kliséket épp a megfelelő arányban dolgozták össze. Az űroperaként aposztrofált kötetekben minden van, ami egy vérbeli SF-rajongót érdekelhet: űrutazás, űrhajók, idegen világok, ismeretlen biológiai életforma, fegyverek és persze nők. Mindezeket a politika tartja össze, ami pedig olyan megfoghatatlan jelenség, hogy végső soron minden eseményre hatással van, a legapróbbtól a nyilvánvalóig. Ez a könyv(ek) sikerének kulcsa, és ezt remekül érzékelteti a sorozat is. Az alkotók jó érzékkel válogatták szét, hogy mi a fontos (Föld-Mars viszony), és mi az elhanyagolható (pl. Miller „Julie-látomásai”). Pluszpont jár a sorozatnak a remek noir-hangulatért, amellyel megjelenítették számunka a Ceres-állomást, és még egy plusz pont annak a káosznak az interpretálásáért, amelyek az Eros-eseményeket jellemzik.

A leglényegibb különbség könyv és sorozat között mégsem az, hogy az egyes hajtóműveket, eszközöket megfelelően hívták-e életre, hanem a két főszereplő jelleme. James Holden a könyvben is egy idealista fazon, aki hisz az emberi nagyságban és az igazságszolgáltatásban. Vele szemben Miller nyomozó egy idősödő, kiégett fickó, aki 30 éve dolgozik a Star Helix szolgálatában (tehát a ceres-i rendőrségnél), miközben valódi törvények nincsenek is az állomáson, csupán félmegoldások (szürke üzletek). Amikor a könyv lapjain találkozunk vele, egyedül él, a felesége két és fél éve elhagyta, iszik, és belefásult az életbe. A sorozat Millert ennél sokkal határozottabb, tökös fickóként festi le, míg Holden karakterét kisfiúsabban, a könyvhöz képest gyengébb vezetőként adaptálja. Kevésbé érződik a kettejük közötti világnézeti, jellembeli különbség, amelyet pedig a könyv kettős nézőpontja (Holden és Miller fejezetek) is megerősítenek. Hogy az alkotóknak konkrét céljuk volt-e ezzel? Lehetséges. Hiszen a könyvtől eltérően a sorozatban megjelenik egy harmadik szereplő is, akinek (még) nem kellene itt lennie. Reméljük, hogy mindennek, és az alábbi képen szereplő hölgy korai bevonásának is előre eltervezett szerepe van.

február 18, 2016
Minden összefügg mindennel – Világok Útvesztője

Nehezen lehet egy cikket úgy kezdeni, mikor a bevezető mondatban szerepel a Star Wars, vallás, filozófia, thriller, krimi és a science-fiction. A fenti műfajok nem gyakoriak egymás társaságában, de nem úgy a Világok útvesztője című regényben, ahol más a helyzet.

Jogosan emlegetik e könyvet egy lapon a már klasszikussá vált, ám még mindig megosztó Da Vinci Kóddal. A Világok útvesztőjében egy rendkívül izgalmas filozofálás pörgeti előre az eseményeket, számos krimit meghazudtolva ezzel. Elsőre talán fenntartással fogadhatjuk az izgalmas és a filozófia szót egy mondatban, de minden jel arra mutat, bizony lehet vegyíteni a kettőt. A regény szerzője, George B. Marwell elképesztő tudásról ad tanúbizonyságot. Én nem vagyok sem filozófus, sem hit-tudós, de még csak történész sem, így nem tudok minden egyes részletnek utánanézni, de kérdés nélkül elhiszem mindazt, amit a lapokon látok. A rengeteg idézet költeményekből, ismert, hatalmas filozófusok tanulmányaiból jelen vannak majdnem minden oldalon, és mindig bámulatos könnyedséggel adagolja a szerző azokat. És nem csak, hogy jelen vannak, hanem szerves részét képezik az egész műnek, hiszen a „nagyon” nyomdokán lehet csak elérni a végkifejletet. Az eredeti latin, görög, vagy akár francia szövegek rendkívül autentikusan hatnak.

És valóban, maguk a folytonos filozófiai kérdések, amik övezik a művet, azok görgetik a cselekményt egyik pontból a másikba. A dialógusok inkább monológnak hatnak, a beszélgető felekből az egyik általában magasröptű beszédet tart, míg a másik a kérdéseivel érteti meg a laikus olvasóval a tényeket. Ám itt nem áll meg a Világok útvesztője – tovább megy és még többet markol. Általában ez semmilyen körülmények között nem szokott működni, itt valamiért mégis kézenfekvőnek tűnnek az egymásra épülő darabok. A kezdetben gyilkossági nyomozás hamar vallási kérdésekkel foglalkozó, titkos szervezet és összeesküvés-elméletek halmaza lesz. És ez cseppet sem baj. Minden mondatot átjár a misztikum, a folyamatos kétség, miszerint tényleg van valami felsőbb hatalom, ami mozgatja az emberek világát, vagy az egész csak szemfényvesztés. Mikor írom a cikket, még nem értem a végére a könyvnek. Ennek csupán az az oka, hogy képtelenség lenne releváns cikket írni róla, ha már tudnám a végkifejletet. A rejtélyesség, ami átitatja az egészet, rám is hatással van és félő, ha tudnám a végét, a cikk máshogyan fogalmazódna. A misztikum még mindig átjárja, még mindig nem derült fény egyik állításra sem. A regény azonban még mindig nem áll meg, hiszen belecsempészett egy jó adag tudományos fantasztikumot is. A filozófiai kérdések mellett számottevő vallási (görög, keresztény a leginkább kiemelt) témát többször a fizika törvényeivel igyekszik magyarázni. Bravúros okfejtéseket kaphatunk egyes filozófusok (Platón, Püthagorasz) ókori műveiből, s azok sci-fi-szerű, elméleti fizikában létező magyarázataiból. A legfőbb téma a valóság érzékelése, ami csaknem relatív, mint az idő. Ám az idő végtelen, hiszen, ha az idő előtt nem volt semmi, akkor maga az idő sem létezhetett, így hatalmas paradoxonba ütközünk. Tehát az elvont témák mellett a maga elvontságával a tudományos fantasztikum is kiemelkedő szerepet kap. Ahogy egy igazi thriller-nél szokás, minden összefügg mindennel, ám itt olyannyira, hogy szó szerint is érthetjük. A filozófia összefügg a vallással, ez eddig tiszta. A fizika összefügg a filozófiával, ami pedig a vallással. Végül a fizika, amely a filozófiával, illetve a vallással is összefüggésben van, betársul egy kis elméleti fizika, térdimenziók, a realitás illúziója, és számos festő, költő, művész – a regényhez kapcsolódó alkotása.

Akkor mégis mi köze van az egésznek a Star Wars-hoz?

A regény második felében feltűnik egy titokvadász, kinek becses neve James Campbell. Hogy hozzuk a regény formáját, észrevehetjük: minden összefügg mindennel. A könyvben szereplő James Campbell rendkívül jártas mindenféle mítoszban, mondákban, vallásokban, és természetesen a filozófiában. Ez szintén igaz egy Joseph Campbell nevű illetőre, aki a fent említett jártasságait bevetve megírta 1949-ben az Ezerarcú hős című alap-könyvet, ami azóta ott csücsül minden forgatókönyvíró asztalán. És, hogy még mindig továbbfokozzuk az összefüggések végtelenségét, az Ezerarcú hős volt az alapja George Lucas karaktereinek is: a Csillagok Háborúja című világhírű mozisiker megalkotásához ez elengedhetetlen volt. Ebből merít a Világok útvesztője is, és ravaszul összekapcsolja magát a könyv témáját azzal a szereplővel, kinek tiszteletére egy igen eszes karaktert hozott létre.

A Világok útvesztője egy csavaros thriller, gazdagon meghintve a világot mozgató kérdések kibeszélésével, és számos sci-fi elemmel, ami még rejtélyesebbé teszi az egyébként is misztikus atmoszférát.

december 23, 2015
Robert A. Heinlein – Kettős csillag

A személyiségfejlődés talán az egyik legalapvetőbb eleme egy jól megírt regénynek, novellának – vagy bárminek, aminek története és szereplői vannak. Egy karakter a kezdettől a végkifejletig különböző utakat tesz meg, ezáltal jellemvonásai finomodnak, vagy éppen ellenkezőleg: durvább és elgyötörtebb lesz. Hány olyan művet tudnánk felsorolni, amiből hiányzott az élet? A főszereplő üres kérge, ami elrontotta az egész élményt? Biztos sok ilyen van, de a Kettős csillag nem tartozik közéjük.

A Robert A. Heinlein név biztosan ismerősen csenghet egy igazi SF-rajongónak. Ha máshonnan nem is, de a Csillagközi invázió – Starship Troopers című alapmű biztosan felelevenít néhány emléket. Heinlein igazi úttörője volt a science fiction írásnak, nem is hiába emlegetik egy lapon Asimovval és Clarke-kal. Korának sikeres írójaként igen megosztó véleményeket kapott politikai töltetű műveiért. Az egyik Hugo-díjas regényét, az 1955-ös Kettős csillagot végre magyarul is olvashatjuk, mely megmutatja nekünk, hogyan is kell szó szerint venni a karakterfejlődést.

A történet középpontjában Lorenzo Smythe áll, ki éppen állástalan, ám elmondása szerint kifogástalan színész. Nagy Lorenzoként emlegeti magát, kivált szerénységének okán. A mű végig egyes szám első személyben íródik, így Lorenzo minden gondolatát átélheti az olvasó is.

Hamarosan kiderül, hogy élete legnagyobb szerepét kell eljátszania, hiszen egy rendkívül híres és köztiszteletben álló politikus alteregója lesz, akit történetesen elraboltak. Lorenzo minden bizonnyal valóban érti a mesterségét, mert pillanatok alatt „átváltozik” a megtestesítendő Bonforte-tá. Heinlein zsenije itt érződik a legjobban: a mű elején vajmi keveset tudunk Lorenzo-ról, ugyan megemlíti gyerekkorát is, és néhány apróságot, de nem ismerjük őt részletesen. Mikor szerepet játszik, akkor pedig más szavakat használ, másképp jár, viselkedik. Szinte átüt a lapokon a két személy közti különbség, és árnyalatok. Belső monológjaiból összecsipegethetjük az információkat, így egyre kerekebb képet alkotva a színészről. De nem feltétlenül kell minden szavát elhinnünk – legalábbis nem mindig úgy, ahogyan azt ő mondja. Folyamatosan gondolkozik, és váltogatja nézőpontjait, ahogyan az események haladnak.

Élete szerepén rengeteg múlhat: akár az egész Naprendszer sorsa is. Ugyanis az általa megalakított Bonforte hivatalos a marsiak befogadó ünnepségére, ahonnan a késés beláthatatlan következményekkel járhat. Az ő kultúrájuk az illemen alapul, s ha valaki megsérti azt, akár háborúba is kezdenének az egyébként békés lények.

Így hát trükkösnek kell lennie, hiszen nem elég saját párttagjait meggyőzni hitelességéről, hanem hirtelen meg kell tanulnia úgy Bonforte-nak lennie, hogy még ő maga is elhiggye. Ám, ha túl jól játszik, akkor bizony ő is az ellenség célkeresztjébe kerülhet.

Komoly töltetű, mégis könnyed politikai regény a Kettős csillag. Rengeteg körmönfont és bújtatott utalást találhatunk az adott korra visszavezetve, csupán keresgélni kell. A sci-fi részek bravúrosan vannak megalkotva. Sok, mai mű is megirigyelhetné a kreativitást, amit e regény felhalmoz. Például Heinlein ír egy olyan hálózatról, amely összeköti a bolygókat, holdakat, ezzel könnyebb és gyorsabb kommunikációt létrehozva. Ismét kiemelném, hogy 1955-öt írunk, ahol a katonaságnál éppen megfogalmazódik az internet fogalma, de Heinlein már-már természetesként kezeli azt.

Egészen a regény végéig tartogat új csavarokat a cselekmény. Ahogy Lorenzo jelleme fejlődik, úgy fejlődik a hozzáállása a történésekhez, úgy válik egyre komplikáltabbá minden körülötte. Az író bevezet minket a politika mélyebb bugyraiba, de ez sem lesz száraz, vagy tananyag-szerű. Lorenzo belső, humoros gondolatai könnyen emészthetővé teszik a parlamentáris monarchia és demokrácia legkuszább tényezőit is.

Összefoglalva a Kettős csillag egy intenzív, pörgős politikai science fiction, amit fogyaszthatóvá tesz a fordulatos cselekmény, a belső monológok, és a tökéletesen simuló párbeszédek. A kampánystáb többi tagja is összetett, kidolgozott, sok minden – nem feltétlen releváns – információt megtudunk egyes szereplőről, ezzel elmélyítve a róluk kialakított képünket. Lorenzo, mint kiderül, tényleg nem is olyan rossz színész, sőt élete szerepe kimondottan jól sikerül. Jellemvonásait ügyesen variálja Heinlein, Lorenzo véleménye éppen aképpen változik, melyik „énje” a domináns: az önző, de kemény nevelést kapott, és eltökélt, lecsúszott színész, vagy a kimért, minden szempontból hozzáértő, intelligens államférfi.

A Kettős csillagot nyugodt szívvel ajánljuk minden SF kedvelőnek, de azok is megtalálják benne a kedves sorokat, akik kissé távol állnak a tudományos fantasztikum világától.

november 21, 2015