A mozikban már két hete bárki megszemlélheti a Bear Gryllst megszégyenítő túlélőtechnikával megáldott Matt Damont, amint rendelkezésére álló milliárdos felszereléséből életmentő kunyhót és mentőcsónakot ácsol magának – a Marson. Tudom, nyilván ez a dolgok végletekig leegyszerűsített összefoglalása, ám a sok filmkritika és tudományos alátámasztás/cáfolás közepette hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy nem ez az első olyan regényadaptáció, amelyben egy fickó saját leleményességére hagyatkozva túlél a világűrben, vagy akár egy idegen bolygón.
A robinzonád műfaját világűrbeli, mostoha körülmények közé emelni nemcsak nagyszerű ötlet volt a XX. század második felében, de legalább ekkora kihívás is. A tudományos-fantasztikus irodalomnak egyébként is fel volt adva a lecke, hiszen az olvasói igények alkalmazkodni látszottak a rohamosan fejlődő technikai világgal, ezért nem volt már elég olyan bugyuta elképzelésekkel szórakoztatni a közönséget, mint a zöld marslakók érkezése vagy az emberekre támadó gyilkos növények (triffidek). Igény mutatkozott a tudományt előtérbe helyező, megvalósíthatónak tűnő megoldások iránt. Az olvasó már nem elégedett meg azokkal a magyarázatokkal, amelyek nem konkretizálták egy szerkezet működését, nem volt elég a „miért?” kérdésre adott tudománytalan, de jól hangzó mellébeszélés. Eljött az okos szórakozás ideje, és ebbe a vonalba illeszkedik be nagyszerűen a (Defoe lakatlan szigeten túlélő figurája után) robinzonádnak nevezett műfaj.
Robinzonád-e a 2001 Űrodisszeia?
Amikor először elkezdtem foglalkozni a világűrben való túlélés kérdésével, és feltettem magamnak ezt a kérdés, az első válaszom az volt, hogy: nem. Ha felületesen szemléljük a könyv, és a belőle készült filmadaptáció eseményeit, akkor talán meg is elégednénk ezzel a válasszal, hiszen a cselekmény alapvetően nem arról szól, miként maradjon életben valaki, akit mindenképp a másvilágon akar tudni egy szuperszámítógép. Mégis, legszemléletesebben a filmadaptáció mutatja be azt a túlélési versenyt, amelyet David Bowman űrhajós egy olyan, nála többszörösen intelligens gép ellen folytat, amely nemcsak a rendelkezésére álló technikai eszközöket, de a túlélés helyeként megjelölendő űrhajót is irányítása alatt tartja. Úgy is mondhatnánk, hogy a humán résztvevő többszörös hátrányból indul ebben a túlélőkalandban, ekképp pedig nehezebb dolga van ám, mint a kiszámíthatatlan, de legalább nem szándékosan ellenséges Mars ellen felvonuló Mark Watney-nak. A túlélés emberi készségként való értelmezése pedig minduntalan kicsúcsosodik abban, hogy hőseink, jelen esetben Bowman, a hátrányos helyzet ellenére is képes, pusztán kitartásának és jó helyzetfelmérő képességének köszönhetően győzelmet aratni, és kikapcsolni a létezését fenyegető HAL 9000-est. Mélyen átgondolva tehát, mi más lehetne a 2001 Űrodisszeia gerincét kitevő hajsza, mintsem egy modern kori robinzonád, ahol egy MI Péntek a fő gubanc az eseménysorban? Arthur C. Clarke remekművét tehát nyugodtan a műfaj első darabjai közé sorolhatjuk, és odisszeia-világát hozzáadhatjuk az 1960-as évek világmegújító eszközeinek listájához.
Mi a helyzet akkor, ha a főhős lusta?
Az Marsi filmkritikáiban és az általam is felvázolt előzményekben mindig nagy hangsúly helyeződött arra az emberi erényre, miszerint a főhős saját leleményességének és szorgalmának köszönheti életben maradását. Ám belegondolt-e már bárki is, hogy vajon mi történne, ha hősünk történetesen lusta, mint a föld, és szókincse megegyezik a macskáméval?
Alfred Bester neve kétségtelenül mond valamit azoknak, akik nem tegnap kezdtek SF irodalmat olvasni, és ha azt mondom, hogy „Tigris, Tigris”, nyilván sokaknak eszébe fog jutni, miről is van szó. A regény cselekménye természetesen nem egyszemélyes, műfaja nem robinzonád, ám a kezdő jelenet miatt mindenképp említést érdemel itt, hiszen főhősünk, Gulliver Foyle egy nem mindennapi figura. Űrhajótöröttként találkozunk vele egy űrhajóroncsban, mely már 170 napja sodródik. 170 nap! Ez majdnem fél év, és hősünk, aki a kezdetekben tulajdonképpen inkább antihős, mindent megevett, megivott már amit talált, napjai pedig azzal telnek, hogy várja a sült galambi segítséget, ám az csak nem akar jönni. Foyle nem éppen megnyerő figura, segédmechanikusi mivolta sem emeli éppen Einstein-i magasságokba. Talán meg is halna szép csendben a Nomád nevű űrhajó roncsaiban, ha egy váratlan esemény nem lökné ki nyomorult állapotából, és nem változtatná meg az élethez való hozzáállását a bosszú okán olyanná, amilyen egy túlélő karaktertől joggal elvárhatunk: a Vorga nevű hajó feltűnése reményt ébreszt Foyle-ban, ám miután a hajó szándékosan magára hagyja, a bosszú nagyon is emberi érzése arra sarkallja őt, hogy segédmechanikusi tudását felhasználva végre hozzányúljon a rendelkezésére álló eszközökhöz, és mélyen, lustasága mögött rejtőző leleményességét előhívva megmeneküljön a csúfos végtől. Mi ez, ha nem egy robinzonád-jelenet? Sokan tartják a regényt a valaha írt 10 legjobb sci-fi egyikének, amivel nehéz is lenne vitatkozni. Méltán kapta tehát meg a szerző elsőként a Hugo-díjat, és alkotott haláláig nagyszerű írásokat, regényeket és novellákat egyaránt. A lustaság tehát nem opció, de az élni akarás játszmájában a bosszú is lehet kiváló motiváció.
Hogyan törjünk be egy lakható bolygót?
A kérdés nagyon is aktuális, hiszen az elmúlt években számos olyan exobolygót fedezett fel a tudomány, amelyek akár második Földként is funkcionálhatnak a jövőben. Ám hogyan is illik meghódítani egy „humánszűz” bolygót? Mindent ledózeroló terraformáló egységekkel, vagy inkább magányos felfedezők által?
Létezik egy magyar író, aki mostanáig hétszer kapta meg a Zsoldos Péter-díjat, ez pedig nagyon egyéni teljesítmény, eddig senki más nem büszkélkedhet ilyen eredménnyel. Márpedig ha valaki, akkor Szélesi Sándor bizonyára hitelesen képzeli el, mi lenne egy betöretlen világ megismerésének legjobb módja. A beavatás szertartása műfaját tekintve szintén nem robinzonád, de remekül szemlélteti azt az eshetőséget, amikor egy bolygóra pusztán néhány család jut. A regény cselekménye kitér rá, hogy az önként jelentkezett első telepeseknek lehetőségük van meggondolni magukat, és elhagyni a bolygót, több szereplő így is tesz. Ám van egy rendíthetetlen férfi, egy apa, aki kamaszodó fiával együtt a bolygón marad, és igyekszik a lehető legnagyobb harmóniában élni a természetes környezettel. Érdekes, hogy a túlélés, mint kulcsmomentum, itt nem párosul az idegen élővilággal lefolytatandó harccal, sőt! Az új fajok felfedezésének és elnevezésének lehetősége kifejezetten üdítő színfolt ebben az önkéntes munkában. Túlélni itt nem ellenséges környezetben kell, mindenesetre rendkívül távol az ismert Föld modern zajától, zsúfoltságától. Az apa-fia kapcsolat meddig működhet klasszikus kereteiben egy új világon? Elég-e az emberi leleményesség, melyre oly sokszor hivatkozunk túlélő-kérdésben, vagy szükség van ennél emocionálisabb összetevők birtoklására is ahhoz, hogy harmóniába kerüljünk a létünket alapvetően nem veszélyeztető bolygóval? Míg Watney-nak a Marson a mostoha körülmények miatt az életben maradás alapvető feltételeit kell előteremtenie, addig Szélesi főhőseinek minden adott a fejlődéshez, még sincsenek könnyű helyzetben: az ember pusztítása ott is kegyetlen, ahol kegyetlenkedésre nincs szükség.
Végkövetkeztetésként levonható, hogy a túlélés lehetősége az okos-SF-ben mindig adott, ezért nem számít már egyedinek, ha egy író robinzonádi élt ad művének, mégis a példák alapján megállapítható, hogy nem elég a túlélés-szót központinak tekinteni, hiszen a környezet, a motiváció, és a főhős jelleme mind meghatározója lehet a mű tartalmának. Mindazonáltal a „zseniális”-hoz nem elég a hollywood-i receptet követni, a tehetség át fog ütni a lapokon, ha jelen van. Arra bíztatok mindenkit, hogy legyünk igényesek, egyúttal kritikusak is: olvassunk, mielőtt írunk, és lássunk, mielőtt kritizálunk.
