Populáris szövegek az oktatásban
Az olvasóvá nevelés, az olvasás megszerettetése érdekében folytatott pedagógiai, oktatáspolitikai küzdelmek aktorai az olvasás „eljárási” (milyen módszerekkel lehet a szövegértést fejleszteni: olvasási stratégiák és didaktika témaköre) és „anyagi” (az ún „nyugati műveltségeszmény” archívumából milyen szövegeket érdemes tanítani: a kötelező irodalmak témaköre) kérdéseit igyekeznek újragondolni.
A kötelező irodalmak körüli viták középpontjában a diákok olvasástól való elidegenedése, ill. az örömolvasás megszűnte fölötti kétségbeesés áll, melyet ún. közös- és/vagy kölcsönös olvasmányokkal, ezen belül is főként iskolán kívüli, populáris szövegek olvasásával kívánnak orvosolni: „A 12-13 éves kortól 15-16 éves korig tartó serdülőkor az egyik legmeghatározóbb időszak az olvasóvá válás folyamatában. Ez az életkori szakasz a pszichikus fejlődés szempontjából ugrásszerű változásokat eredményez… Az ilyen korú gyerekek érdeklődése a korábbiakhoz képest jelentősen megváltozik: az olyan könyvet tartják értékesnek, amelynek cselekménye és lélektani problémái meglepőek és mozgalmasak; jellemábrázolása kidolgozottabb, a kifejezései egyértelműek, világosak, a megoldása csattanós, és sok benne az ellentét.” Megoldási javaslatként a „kortárs irodalom”, a „kortárs ifjúsági regények”, a „populáris irodalom”, a „zsáner-irodalom” és a „lektűr” váltak a legelfogadottabb hívószavakká: „Miért ne csak klasszikusokon, az idő által igazolt, közmegegyezés szerint értékesnek tartott, kanonikus műveken tanítsuk az irodalmi ismereteket és kompetenciákat? – kérdezi például Arató László – …, mert sok lektűr és főleg sok ifjúsági regény éppen azért népszerű, mert a diákok könnyebben létesítenek személyes azonosuláson alapuló kapcsolatot hőseikkel, mert úgy érzik, a bennük ábrázolt világhoz, a bennük szereplő alakokhoz több közük van.”
Ezen újabb törekvések olykor még science-fiction (a továbbiakban SF) regényeket is beemeltek volna az oktatásba (pl. Lois Lowry: Emlékek őre; Suzanne Collins: Éhezők viadala, Dan Simons: Hyperion) elismerve Darko Suvin megállapítását: „… nemcsak az emberi és emberiesítő alapkiváncsiság szüli az SF-et. Ez a műfaj azon kívül, hogy irány nélküli kutatás és pontos jelentés nélküli jelentéstani játék volt, mindig azzal a reménnyel párosult, hogy az ismeretlenben talán fel lehet lelni az ideális környezetet, törzset, államot, intelligenciát vagy a Legfőbb jó valamelyik aspektusát.” Írásomban amellett szeretnék érvelni, hogy a populáris zsánerek közül az SF, azon belül a „kortárs SF”, még szorosabban a „kortárs magyar SF”, egészen közelről pedig a „kortárs magyar SF kispróza” is lehet olyan értékes középiskolásoknak szóló szövegegyüttes, mely az irodalomtanító közösség figyelmére érdemes.
Az SF és a műfajelméleti dilemmák
A műfajok mibenlétének kérdéséhez időről-időre visszatér az irodalomelmélet: a műfaj „azonos formával, művészi törekvéssel vagy technikával jellemezhető alkotások csoportja más, csak irodalmi alkotásokra vonatkozó diskurzus szóhasználatával azonos (vagy nagyban hasonló) kommunikációs célú szövegfajták csoportja, amelyeket az olvasók azonos (vagy nagyban hasonló) módon olvasnak. Egészében a műfaj alapvetően egy műtartalom kifejezésének formája, többé-kevésbé kodifikált szabályoknak megfelelően… Ilyen értelemben műfaj a regény, a novella, az eposz és az elégia; a sci-fi nem az. A sci-fi: tematika.”
Az ún. zsánerek/alműfajok szintén elvárási horizontokat kialakító, értelemképzési javaslatokat nyújtó, hosszabb-rövidebb életű jelentéstani mezők, címkék, „olyan képlékeny és ingatag konstrukciók, melyek írók, producerek, terjesztők, marketing-szakemberek, olvasók, rajongók,
kritikusok és más diszkurzív szereplők kijelentéseinek és gyakorlatának interakciója nyomán keletkeznek.”
Gary K. Wolfe az SF problematikáját vázoló frissebb írásában felidézi egy 1986-os gyűjtését, melyben 33 db. egymásnak gyakran ellentmondó SF-definíciót szerepeltetett, alig két évtizeddel később pedig – írja – még mindig könnyedén össze lehetne gyűjteni két vagy három tucat újabb meghatározást, hogy a zavar nagyobb legyen, mint valaha. Úgy tűnik, az SF „nehezebben körülírható, mint bármely más prózai diskurzusforma.” A definíciók egyik csoportja állhatasosan műfajnak, a másik csoportja a lazább fogalmi kerettel bíró zsánernek tekinti az SF-t, a harmadik csoport tematikának. A szövegegyüttes differentia specificájaként hol a „realitásigényt”, hol a korabeli olvasó tapasztalatától eltérő világ megmutatását, hol a „tudományosságot”, vagy „az új technológiákhoz kapcsolódó utopisztikus elvárásokat és félelmek megjelenítését”, hol a „racionalitást” emelik ki; miközben elnevezik az „ötletek irodalmának”, a „jövő előre jelzésének”, „a következmények irodalmának” illetve a „társadalom és tudomány kölcsönhatását” bemutató irodalomnak. James E. Gunn szerint az SF a változások irodalma: azon irodalma gyűjteménye, melyek a való világ emberein végbement változások hatásait mérlegeli akár a múltba, akár a jövőbe vetítve, akár egy teljesen más világba… a leggyakrabban olyan társadalmi vagy technológiai változásokról van szó, melyek az egész civilizáció, emberi fajt veszélyeztetik.
A meghatározást tovább bonyolítja, hogy az SF úgy viselkedik, mint egy poetikai kisgömböc: képes bármilyen más zsánert/elbeszélésformát (krimit, thrillert, romantikus történetet, mesét, értekezést stb.) magába kebelezni, applikálni. A definíciók többsége abban nagyjából egyetért, „hogy az SF spekulatív prózairodalom. Spekulatív abban az értelemben, hogy túllép az észlelés és a közvetlen tapasztalat határain, nem az „itt és most”, hanem a „mi lenne, ha” világával” foglalkozik.
A definiálási küzdelmek okozta kiábrándultság mindenesetre mára odáig juttatta a kutatást, hogy szinte modortalanságnak, episztemológiai felfuvalkodottságnak, sértő kirekesztési eljárásnak hat egy tapasztalati halmaz megnevezése. Az SF Paul Kincaid szerint így nem is egy dolog, hanem „számos dolog – jövőbeli környezet, csodás gépezet, ideális társadalom, idegen lény, csavar az időben, csillagközi utazás, szatirikus perspektíva, a történet egy sajátos megközelítése, bármi, amit keresünk, ha a science fictiont keressük, itt szembetűnőbb, ott rejtettebb –, melyek kombinációk végtelen sokaságában fonódnak össze.”
Jelen tanulmány az SF-et tematikának tartva a következő megközelítésmóddal ill. meghatározással rokonszenvezik és tartja szem előtt: „A tudományos-fantasztikus irodalom ma még nem létező vagy föl nem ismert problémákkal foglalkozik, s azokra racionális megoldást kínál vagy fordítva, létező, fölismert problémákkal foglalkozik, s azokra nem létező, de racionális megoldást kínál”.
Domokos Áron: A science-ficton mint oktatási eszköz című teljes tanulmánya PDF formátumban letölthető erről a linkről.
