A zombis vígjátékoknak elég sok rajongójuk és piacuk is van, elég a 2009-es Zombielandre gondolni, melynek hamarosan forog a második része is. Ezúttal azonban egy karácsonyi zombis musicalről lesz szó, az Anna and the Apocalypse idén decemberben kerül mozikba és várhatóan felsöpri egy csomó nézővel a padlót. Lesz itt vérengzés, éneklés, Justin Bieberből is élőhalott lesz, szóval elég jó mókának tűnik első blikkre a film. A briteknek egyébként is egyedi humoruk van, így megéri majd benevezni az Anna and the Apocalypse-re, mely egy 2010-es BAFTA-díjas rövidfilmnek, a Zombie Musicalnek az egész estés verziója.
Ha valaki megunta már, hogy folyton a Reszkessetek, betörők!-et és a Die Hardot nézi újra és újra, annak az Anna and the Apocalypse egész jó alternatívát jelenthet.
Szeptember 14-én érkezik a The First című űrhajós drámasorozat a Hulura, melynek hőse a kétszeres Oscar-díjas Sean Penn lesz, aki most először vállalt el szerepet egy kisképernyős produkcióban. Már a premier napján megkapjuk a The First mind a 8 részét, így könnyen darálható lesz a történet, melyben egy 5 főből álló legénység célozza be a Marsot, mint úticélt. A sztori a közeli jövőben játszódik, az előzetes alapján főleg a családi drámára és a „nagy lépés az emberiségnek” vonalra fog fókuszálni.
Penn mellett fontos karaktert alakít majd a Californicationből ismert Natascha McElhone is, aki a kiszemelt asztronautákat próbálja a fedélzetre csábítani. Ránk fér már egy komolyan vehető űrdráma, tekintve, hogy a szintén realisztikus elemekkel operáló, Amazon-féle Oasis is eltűnt a süllyesztőben egy rész után. A The First egyébként koprodukció, a Hulu és a Channel 4 szerelemgyereke, ami azért jó hír, mert a britek nagyon értenek a drámázáshoz.
A fiú és a lány találkoznak. Majd a lány megpróbálja megölni a fiút – kétszer is. A fiú sok vöröset lát, a lány pedig semmilyen színt nem lát, ami nagy probléma.
– mondja Jasper Fforde Monokróm című regényéről. Azonban a Könyvfesztiválra érkezett kötet ennél sokkal többet rejt.
A Monokróm(Shades of Grey) először 2009-ben jelent meg. A történet mondhatni fforde-i (aki olvasott tőle, jól tudja, miről beszélünk), emiatt kicsit nehéz is műfaji keretek közé szorítani (de talán nem is szükséges). A Kromatika rendszerében egy tipikusan olyan disztópikus világra ismerünk rá (Fforde konkrét inspirációnak az 1984-et és a Szép új világot mondja), amely szigorú szabályok mentén szabja meg az egyén szabadságának szűkös határait. Kromatikában nem a vagyon, nem a származás, hanem az határozza meg társadalmi rangodat, hogy mit látsz; pontosan, milyen színt tudsz érzékelni. A különös társadalom ranglétrájának tetején a Bíborok állnak, őket követik a Sárgák, Zöldek, majd a Kékek, utánuk következnek a bolond Narancssárgák, a lesajnált Vörösek, legvégül pedig a Szürkék, akik semmilyen színt nem képesek érzékelni.
A magyar borító
Az előre eldöntöttnek tűnő társadalmi státuszt nagyban befolyásolják a szentírásként tisztelt Munsell törvényei, amelyek a különböző színek egymáshoz való viszonyán túl meghatározza, mit kell dolgoznod, hol kell élned, mikor hová utazhatsz, és azt is, kivel házasodhatsz. És ahogy az lenni szokott, vannak, akik kicsit egyenlőbbek a többieknél, és sajátosan értelmezik Munsell Igéjét: ők a falukat irányító Prefektusok, akik saját kényelmük és érdekük elérésében szinte rendszerszintűvé tették a korrupciót, és ha kell, véresebb eszközök is nyúlnak az autokrácia fenntartásáért.
Egy ilyen világba csöppenünk bele fiatal és naiv főhősünk, Edward Russett (egy Vörös) oldalán, aki épp új otthonába, Kelet-Kárminba tart édesapja, a Mintás (egyfajta orvos) oldalán. Ott „fontos” munka vár rá, amit egy kellemetlen kihágás (megviccelte otthona, Jade-under-Lime Bíbor prefektusát) miatt kell elvégeznie: meg kell számolnia Kelet-Kármin székeit. Az új falu azonban ennél többet tartogat neki: szembesülnie kell a világ sötét oldalával, azzal, hogy nem mindenki cselekszik olyan őszintén, mint ő; továbbá egy gyanús gyilkosság (egy magát Bíbornak kiadó Szürke veszti életét) és a falu gyanús üzelmei cselekvésre késztetik a fiút. Mindezek mellett a társadalom elvárásait is teljesítenie kell: fel kell készülnie a nagykorúvá váláshoz szükséges Ishihara-tesztre, és olyan házastársat is kell találnia, akin keresztül feljebb juthat a ranglétrán.
Jasper Fforde regénye nagy hangsúlyt fektet a világépítésére és annak bemutatására. Az ötlet (a színek határozzák meg a társadalmi rangot) egyszerre abszurd élmény és szatíriája jelen társadalmunknak. Nevetséges, hogy Kromatika lakói úgy félnek a hattyúktól úgy, hogy igazából talán egyet se láttak életükben, és érthetetlen, miért vált felbecsülhetetlen kinccsé a kanál. Viszont ha ezeket a tárgyakat kicseréljük (vagy épp visszacseréljük) saját közösségünk egy-egy tárgyára vagy fogalmára, rá kell jönnünk, az abszurdum itt bizony a görbe tükör szerepét tölti be. Ilyen szemmel érdemes elmerülni Fforde szokatlan vagy épp extravagáns „fantázia disztópiájában”.
A 2010-es brit kiadás borítója (Hodder and Stoughton)
A könyv második felében a Nagy Sáfrányba hirdetett expedícióra és a titokzatos eltűnésekre koncentrál. Eddie hátrahagyva naivitását és összeszedve bátorságát vág neki a gyanús ügyek megoldásának – ezzel kapunk egy szépen felépített karakterfejlődést, és egy számos izgalmat rejtő krimiszálat. Mondhatjuk azt is, hogy ebben a részben mutatkoznak meg Fforde krimi írói kvalitásai. A különös esetek és azok megoldásához vezető utak szinte észrevétlenül kerülnek az olvasó elé, hála Eddie kissé naiv és szétszórt figyelmének. Viszont ahogy maga a fiú is egyre komolyodik, és egyre többet érzékel a körülötte zajló eseményekből, a korábban elejtett információ morzsák és a későbbi történések egy összeállnak. A nagy kép kibontakoztatása inkább a klasszikus krimiket idézi, de Fforde bőven tiszteleg a haird-boil vagy a thriller nagyjai előtt – vagy a cselekmény formálásában, vagy épp más, rejtett úton-módon.
A krimi mellett azt is megmutatja, hogyan képes több, egymástól teljesen független zsánerek összeszövésére. A nyomozói szál hozza a krimi tipikus jellegzetességeit, a már említett Kromatika a klasszikus disztópiák jegyeit, a színekre alapozott világépítés fantasysnek is hathat, viszont a szellemvárosok (pl. a kötet második részében előkerülő Nagy Sáfrány) egyszerre idézik meg a StalkerZónáját (egy későbbi példával, Jeff Vandermeer X-térségével is párhuzamba hozható) – ezzel a sci-fi felé is húzva kicsit a regényt -, vagy pont a horrorok hangulatát, a szellemekkel kiegészítve. És hiába a sokféle elem, Jasper Fforde egy összeálló egésszé gyúrja, és elhisszük neki, mindez így tökéletes és működőképes.
A Monokrómnem mindennapi könyv egy egyedi hangú író tollából. Érdekes lehet az abszurd irodalom vagy a szatírikus műveket kedvelőknek, azoknak, akik valami újra vágynak a disztópia alműfajban, és természetesen Jasper Fforde rajongóinak.
Január 22-én érkezik Dave Hutchinson regénye, az Embercsempészek. Második regényében egy mikro államokra esett Európába vezet minket, ahol a határok közötti áthaladást egy nemzetközi titkosszolgálat biztosítja. Az Európa alkonya sorozat első részét a kritikusok John Le Carré kémregényeinek és Christopher Priest sci-fi történeteinek fúziójának tartják, hangulatban pedig Kafkát és Len Deightont idézi.
A regény angol borítója (Solaris kiadó)
Az Európa alkonya első része, az Embercsempészek (Europe in Autumn) 2014-ben jelent meg először a Solaris kiadó gondozásában. A regény zajos sikert aratott, Dave Hutchinson pedig megkapta első rangosabb elismeréseit: Arthur C. Clarke-díjra jelölték a Legjobb regény kategóriában, szűkített listára jutott a Locuson és a John W. Campbell-emlékdíján, 2015-ben pedig a British SF Association díjára. A következő részt 2015-ben adatta ki Europe at Midnight címmel, a legutóbbi kötet, a Europe in Wintert pedig 2016-ban.
Az első részben Rudit ismerjük meg. Az észt származású szakácsnak nincs más vágya a világon, mint kitanulni a főzés tudományát. Viszont ez nem könnyű feladat egy olyan Európában, ahol az országhatárok naponta változnak, új államot alapítani a legnagyobb business, egy szomszédos országba belépni pedig még érvényes útlevéllel is igazi tortúra. A jelenlegi állapotok áthidalására alakul a Coureurs des Bois titokzatos „futárszolgálat”, hogy segítse a fontos csomagok, információk vagy épp emberek csempészését A államból B államba. Rudi egy véletlen incidens következtében felkelti a szervezet figyelmét, majd „hobbit” ajánlva felkeresik és beszervezik.
A sorozat három részeA magyar borító (Gáliczki Tímea munkája)
Rudi nem tudja, mibe is keveredett valójában, amire Hutchinson bőven rájátszik regényében, hiszen az olvasót is hasonló tudattalanságban tartja egészen az utolsó fejezetig. Az Európai Unió felbomlását követő időszakot részletesen ismerteti, így képbe kerülünk az új világ szabályait illetően, de magából az eseményekből Rudinál többet sosem tudunk meg. Hutchinson külön kihívja az olvasót, amikor szinte fejezetenként vált nézőpontot, és futárunkat úgy kell felismernünk a határ előtt várakozó sorban vagy épp egy elhagyatott havas vidéken. Így a történet kicsit a sorozatokból már jól ismert mystery boxra emlékeztet: egy ötlet köré épít ki rejtélyeket az író, majd szép lassan elvezeti az olvasót/nézőt a megoldáshoz. Hutchinsonnál a doboz belsejéhez vezető út egy szórakoztató és elborzasztó idegenvezetés a széthulott Európába, ahol a „a becsapódó ajtók szimfóniája hallatszott mindenfelé” (28. o.). Mint jövő, kétségbeejtő, főleg aktualitása miatt, viszont mint a történet mögé épített háttérvilág élvezet olvasni. Legyen szó Londonról, Párizsról vagy Krakkóról, Hutchinson bármely helyszínen képes megteremteni az autentikus hangulatot. Az első részben főleg Kelet-Európában járunk, és ehhez hűen a könyv oldalain megelevenedik Hrabal vagy akár a magyar irodalomból jól ismert közép-kelet-európaiság.
Dave Hutchinson számos előd és zsáner elemeiből merít (legjobban a kémregények köszönnek vissza nála), majd ezekből alkot valami teljesen egyedit. Bemutatja be az alternatív európai jövőt, megvezet, játszadozik velünk, a legvégén pedig teljesen meglep.
Ha szereted a kémregényeket, vagy olvasnál még Prist műveihez hasonló könyveket, akkor Dave Hutchinson a te íród!
Januárban – ahogy azt már bejelentettük egy korábbi cikkünkben – két könyvet adunk ki: Daniel Godfrey Új Pompeji-jét és Dave Hutchinson Embercsempészek című regényét. Az új hónapban ezen két íróval foglalkozunk és az ő munkásságukat járjuk körül a kisprózától kezdve a nagyszabású regényekig. Első cikkünk Dave Hutchinsont és 2009-es kisregényét, az Időtágulást mutatja be.
Az íróról Dave Hutchinson 1960-ban született az angliai Sheffieldben. Egyetemi tanulmányait a notthinghami egyetem amerikanisztika szakán folytatta, de közben már írt és publikált. Első írása, a Thumbprints 1978-ban jelent meg, ezt különböző gyűjteményes kötetek követték (Fool’s Gold, Torn Air és a The Paradise Equation) egészen 1981-ig, amikor egy időre visszavonult az írástól és újságíróként kezdett dolgozni. Huszonöt éves pályafutása alatt főleg Dundee-ben dolgozott a helyi Weekly Newsnál és a Dundee Couriernél.
Dave Hutchinson
Tíz éves kihagyás után 1997-ben visszatért az íráshoz és a fantasztikumhoz. Ebben az évben publikálta az Interzone márciusi számában „The Trauma Jockey” című elbeszélését. Ezt követte 2000-ben a Galaktika 333 XL-ben is olvasható „Tir-na-nOg”. Később ebből az időszakából származó írásait az As the Crow Fliesba (2004) gyűjtötte össze. A novellákat hamarosan egy regény is követte: 2001-ben megjelent Hutchinson első hosszú prózai műve, a The Villages. A történet középpontjában a fiatal Tim Ramsey áll, aki szeretne valami nagyot alkotni. Erre lehetősége is adódik, még ha nem is úgy, ahogyan azt elképzelte: nevetségesen alacsony fizetésért, de részt vehet a Lonesome Charley Productions készülődő, London bombázásáról szóló dokumentumfilmjének munkálataiban. Azonban a projekt kezdete előtt eltűnik a cég vezetője és titkárja. Tim egyedül marad az értetlenkedő szponzorok, behajtók és rendőrők hadával szemben. A fiú végül útra kel, hogy pontot tegyen az ügy végére, és megkeresi eltűnt főnökét.
A regénnyel különösebb sikereket nem ért el Hutchinson, de a benne taglalt időhasadásos elmélet figyelemre méltó és gondolatébredsztő. A szakmai figyelmet a 2009-es Időtágulás hard SF kisregényével érte el. Egy kolonizált bolygó alapítóiról szóló írása 2010-ben kisregény kategóriában jelölést kapott a British SF Associationtől. A következő siker se váratott magára sokáig: Hutchinson 2014-ben megírta Európa alkonya sorozatának első részét, az Embercsempészeket, amiben a mikro államokra töredezett Európa mentén szövi izgalmas történetét. 2015-ben több díjon is jelölést kapott a Legjobb regény kategóriában: Arthur C. Clarke-díj és a British SF Association-díj jelöltlistájára is felkerült. A következő rész, a Europe at Midnight (2015), ami már egy Jim nevű férfi szemszögéből mesél a szétesett Európáról felkerült a The Kitschies geek blog 2015-ös jelöltlistájára, a British SF Association-díjat pedig ismét megnyerte. A harmadik, Europe in Winter pedig 2016-ban jött ki, ami az első részből megismert Rudi életét meséli tovább.
Dave Hutchinson a tavalyi évben sem pihent, egy újabb kisregénnyel, az Acadie-val örvendeztette meg olvasóit. A történet szerint egy csapat ember elhagyja a Földet, hogy megtalálják számukra az igazi utópiát, ahol szabadon foglalkozhatnak testükkel és kiteljesíthetik genetikai potenciáljukat. A kísérletek sikerrel járnak, azonban ezt a Földről nem nézik jó szemmel. Az Arcadie pozitív kritikákat kapott a kritikusoktól és írótársaktól, köztük George R. R. Martintól és Roger Zelaznytól.
Időtágulás: Az Időtágulás először 2009-ben jelent meg a NewPress Con-nál, magyarul pedig a Galaktika 333 XL számában olvashatjátok. Az elbeszélés főhőse Neil Hanson, aki azon négy kolonizáló egyike, akik elsőként jutottak el egy Föld-szerű bolygóra, majd élhetővé tették azt. Az évek során hősökké váló emberekből már csak ketten – Neil és Raul – élnek, de ők is egymástól messze és némi haragban. Azonban Raul mégis ráveszi régi barátját, hogy visszatérjen közös bolygójukra, a Reith-ra: olyan baj közeledik, ami veszélyezteti az új otthon nyugalmát.
Hutchinson kisregényét Eric Brown a bevezetőben core genre stuff-nak, azaz – mondhatjuk így – ízig-vérig zsánerműnek nevezi, ami minden zsánerolvasó igényeit kielégítheti. Ha a science fiction szóösszetétel két tagját – science (tudomány) és fiction (fikció) – vesszük, Brown állítása teljesen megállja a helyét. A science részt a Push-technológia bemutatása szolgálja, amivel Hutchinson a csillagközi utazás jelenlegi problémáit oldja meg fikciós síkon. Az új technikával az emberiség képessé vált a fénysebességnél gyorsabb utazásra, ezzel a Föld-típusú bolygók elérhető távolságba kerültek – persze, ha az utazni vágyó rendelkezik elegendő anyagi forrással ehhez. Azonban egy hátránya van a technológiának: az utazás során időtágulás következik be. Így például ha egy utazás 3 hónapig tart, egy ember életében 70 év is eltelhet. Ennek ellenére is a Push-technológia virágzik, és aki teheti, hasznot húz belőle.
A fiction, azaz történeti rész is újdonságként hat a pozitív hősökkel és űrkalandokkal megtűzdelt művek mellett. A Reith alapítói, Raul, Neil, JJ és Laura nem hősök, hanem egyszerű hétköznapi emberek, akiket nem hajt más, mint az unalom. Elárvult, de mesés gazdagságban élő fiatalok ők, akik valamit kezdeni akartak magukkal. A vezéralaknak tűnő JJ hatására (ő találta ki, hogy vegyenek egy Push-hajtóműves űrhajót és utazzanak el vele) valósították meg elképzelésüket, amiből ismét győztesként jöttek ki: sikeresen kijátszották a kolonizációra vonatkozó földi törvényeket és meggazdagodtak, majd kiskirályként éltek az új bolygón. Reith történelmében nemzeti hősökké, bizonyos kultúrákban pedig istenné váló emberek nem mások, mint jövőbéli aranyásók, unatkozó kincskeresők – legalábbis Neil elmondása szerint. Fontos, hogy az ő szemszögéből ismerjük meg a Reith meghódításának történetét, ugyanis a Reith-en élő sziklalakók, Raul és az ő utódainak jelenléte és fontos szerepük ellenére is az Időtágulás leginkább Neil Hansonról szól. A Reith igaz történelmét is egyfajta gondolatfolyamként leírt visszaemlékezésekből ismerjük meg, miközben a jelen idejű történésekben fokozatosan látjuk, Neil hogyan néz szembe múltbéli démonaival. Ezzel az írói technikával Hutchinson egyszerre mesél az űrkolonizációban rejlő lehetőségekről (pl. kifizetődő beruházás) és egy ilyen eseménynek a személyi szinten látható következményeiről. Ezzel ad egy realista élt is kisregényének, ami egy fantasztikus jövőt tár elénk (valóra válnak jelenkori ambíciós terveink, elképzeléseink), de közben nem feledkezik meg az új, felmerülő problémákról sem. Ráadásként pedig kapunk egy csavaros kalandot is.
Az Időtágulásban jól látszik, mit várhatunk Dave Hutchinson műveitől: szinte mérnöki pontossággal kidolgozott tudományos hátteret és történetet és megfelelő mélységgel rendelkező karaktereket. Nem túl pozitív, de nem is túl negatív az általa bemutatott jövőkép, inkább realista: bízik a technológia fejlődésében, de nem vak, látja az azzal járó hátrányokat, és azt is, a személyes életünket miként fogják ezek érinteni.
A Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkon arról, hogy milyen újdonságokkal leptünk meg titeket a 2017-es év második felében. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elmúlt hetekben egy mini interjúsorozat keretében az új könyvek mellett azok fordítóit is megismerhettétek, akiknek mind sokat köszönhetnek. Az idei évet bezárva Jodi Taylor időutazós történetéről, az Egyik átkozott dolog a másik utánról beszélgettünk Robert Charles Wilson kapcsán már megismert J. Magyar Nellyvel.
Jodi Taylor „magyar hangja”: J. Magyar Nelly (bal oldalt)
Hogyan lettél a regény fordítója?
Németh Attila keresett meg vele mint „testre szabott ajánlattal”.
Szokták mondani, hogy az időutazás egy nagyon sokszor körbejárt téma, nehéz újat kitalálni és mondani az ilyen típusú történetekben. Jodi Taylor regénye szerinted miben tud más lenni a többi időutazós könyvhöz képest?
Abban, hogy az írónő, aki bevallottan a történelem szerelmese, nem bajlódik az időutazás technikai részleteivel, hanem „csupán” eszközként használja arra, hogy egy elképesztően fordulatos, izgalmas kalandregény keretei között mesélhessen régi korokról és jelentős történelmi eseményekről.
Mi volt a legnagyobb kihívás az Egyik átkozott dolog fordításánál?
Mindig nagy próbatétel elé állítja a fordítót, ha a főszereplő egyes szám első személyben meséli el a történetet. Ilyen esetben hatványozottan fontos, miként beszéltetjük ezt a karaktert, mert szinte kizárólag a saját kifejezésmódjából, szavajárásából derül ki, milyen ember is ő. A feladat ilyenkor túlmegy a szigorú értelemben vett fordítói munkán: mindenekelőtt fel kell rajzolnunk magunkban ezt az alakot, később pedig mindig ehhez a komplett személyiséghez igazodva adhatunk csak szavakat a szájába. Ez komoly felelősség, főleg egy hosszú regénysorozat első kötetében.
Igen, Max, a könyv főszereplője nagyon sajátos stílusban beszél. Voltak különösen nehéz kifejezések, amiken sokat kellett gondolkodnod?
Nem mondhatnám. Miután kitaláltam, hogy Max kedvenc kifejezéseit, a „szavajárását” hogyan fordítom le, már csak következetesen alkalmazni kellett a szövegben.
A nagyszájú hősnő mellett a szöveg másik nehézsége a tipikus angol humor. Általában milyen módszerrel, megközelítéssel fordítottad le a poénokat?
Nincs módszerem. Úgy értem: mindegy, hogy angol humorról, ausztrál humorról vagy éppen afgán humorról van szó, a fordításnak olyannak kell lennie, hogy a kulturális különbségektől függetlenül a célnyelvi olvasóközönség is értse, tudjon nevetni rajta. Ennek érdekében sokszor el kell szakadni a betűtől, és inkább a szöveg, a poén „szellemét” kell megragadni.
Melyik volt az a poén, amin nagyon sokat kellett dolgozni, hogy a magyar olvasók számára is érthető és élvezhető legyen?
Konkrétumot nem szívesen említenék (nehogy lelőjem a poént!), de általában a nyelvi humor átültetése a legnehezebb. Amikor például a poén egy adott szó két- vagy többértelműségén alapszik. A mi nyelvünk is rengeteg lehetőséget kínál a viccelődésre, az viszont nagyon ritka, hogy az angol és a magyar között tökéletes átfedés legyen. Ilyenkor nincs mese: kreatívnak kell lenni. Na jó, annyit hajlandó vagyok elárulni, hogy a szexszel kapcsolatos poénok lefordításánál mindig eléggé szabadjára kellett engednem a fantáziámat…
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Már első olvasásra nagyon megfogott a történet fordulatossága, a főhősnő színes személyisége, a mindent átszövő humor. Általában jól kijövök a női írókkal, nem is tudom, miért…
A könyvben számos kort meglátogattnak a St. Mary munkatársai. Az említett korok közül melyikbe látogatnál el, mint múltjáró?
Nem válogatnék, jöhet bármi.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Szíves örömest! Egy kicsit már a saját teremtményemnek is érzem Maxet. És éppenséggel lenne mit fordítani Jodi Taylortől, ugyanis mostanáig (angolul) már hét folytatása jelent meg a regénynek.
Szomorú hír érkezett: augusztus 19-én, 92 éves korában hunyt el Brian Aldiss brit sci-fi író. Nevéhez olyan művek köthetőek, mint a Helliconia, Az elszabadult Frankenstein vagy korának egyik legfontosabb fantasztikummal foglalkozó könyve, a Trillió éves dáridó.
1925. augusztus 18-án született East Derehamben. Az írás és a mesélés már nagyon kicsi korban érdekelni kezdte, állítólag már háromévesen voltak történetei. Hat éves korában a West Bucklannd Schoolban tanult Devonban, azután pedig a Framlingham College-ban. A második világháború alatt a Royal Signals ezrednél szolgált Burmában. Az itteni események két későbbi regényét is ihlették, A Soldier Erect-et and A Rude Awakeninget.
A háború után könyvárusként kezdett dolgozni, amit hamarosan a tényleges írás is követett. Első novelláit a kereskedelmi lapokban jelentette meg. A Faber and Faber egyik szerkesztője, Charles Monteith annyira megkedvelte Aldiss írásait, hogy megkérte, írjon egy regényt is. Így született meg első könyve, a The Brightfount Diaries 1955-ben. Ez még nem fantasztikus regény volt, inkább az irodalom fősodrába tartozó mű, ami naplószerű fejezeteken keresztül meséli el egy könyvárus életét. A debütálás ellenére is már nagyon korán belekóstolt az SFF világába, idővel pedig megjelentek a sci-fi és fantasy magazinok hasábjain. Első jelentős sikerét íróként 1955-ben, az Observer versenyén érte el, ahol “Minden időké ő…” című, 2500-ban játszódó történetével első helyezést ért el.
Kiadójának csak később fedte fel zsáner műveit, s legnagyobb megdöbbenésére a szerkesztők nagy lelkesedéssel fogadták SFF-jeit, s kiadták a Space, Time and Nathaniel című novelláskötetet. Mind az új, mind pedig a korábbi művek meghozták Aldiss számára a sikert: a World Science Fiction Convention 1958-ban megszavazta a legígéretesebb új szerzőnek, írásaival pedig annyit keresett, hogy otthagyhatta a könyvkereskedést és főállásban írhatott.
Aldiss életműve számos regényt, novellát és ismeretterjesztő művet tartalmaz, ezenfelül pedig antológiaszerkesztőként is jelentőset alkotott. A nagy művei mellett, mint a Helliconia trilógia vagy a Hugo-díjas Hothouse, olyan jelentős műveket is írt, mint a „Szuperjátékok más időszakokban” (Galaktika 200), ami alapján Stanley Kubrick megalkotta a mesterséges intelligencia alapját a 2001-ben. Írt még Doctor Who történetet „Umwelts for Hire” címen, de tisztelgett James Joyce Finnigan ébredése előtt is a Barefoot in the Head regényében. A magyarul olvasható műveinek listáját ezen a linken érhetitek el.
1964-ben Harry Harrisonnal közösen Science Fiction Horizons néven újságot indított, ahol tudományos fantasztikummal foglalkozó kritikákat jelentettek meg. A magazinban olyan szerzők írásai voltak olvashatóak, mint C. S. Lewis, Kingsley Amis, James Blish, továbbá egy interjú is William S. Burrough-sal. A lap mellett több antológiát is szerkesztett a Fabernek, mint például a nagyon népszerű és több kiadást is megért Introducing SF-t és a Best Fantasy Stories-t, 1961-től pedig a Penguin Books kiadó gondozásában jelentek meg a következő válogatásai: The Penguin Science Fiction Omnibus (1973), Space Opera (1974), Space Odysseys (1975), Galactic Empires (1976), Evil Earths (1976) és a Perilous Planets (1978). Érdemes külön kiemelni Aldiss antológiái közül a Farewell, Fantastic Venus!-t, mivel különleges alkalom miatt született meg: a 60/70-es években az űrszondák segítségével kutatták a Vénuszt, s a kutatások eredményeként kiderült, a bolygó nem olyan trópusi, dzsungellel benőtt hely, mint amilyennek az addigi sci-fi ábrázolta. Tehát a tudományos felfedezésre adott válasz volt a már említett kötet: Aldiss és Harrison a Vénusz megismerése előtt írodott írásokat adták így közre az olvasók számára.
Az író munkásságát nemcsak a kiadók és az SFF közösség ismerte el (2 Hugo-, 1 Nebula és 1 John W. Campbell-díj, továbbá ő volt a 18. SF Grand Master is), hanem a szélesebb közönség is. 2005. június 11-én II. Erzsébet királynő a Brit Birodalom Érdemrendje tiszti fokozatával tüntette ki Aldisst, 2008. július 1-én pedig a University of Liverpool tiszteletbeli doktorrá választotta. Mindkét kitüntetést az irodalmi munkásságáért érdemelte ki.
Az ember a Fellegvárban sikere után újabb Philip K. Dick adaptáció készül, az Electric Dreams című produkciót a brit Channel 4 készíti együttműködésben az Amazon Prime-mal, mely az amerikai terjesztésért felel. Rajtuk kívül beszállt még a gyártásba a Stan nevű streaming cég, nekik köszönhetően pedig Ausztráliába jut el az antológiaszéria, melynek mind a 10 epizódja különálló történeteket dolgoz fel.
Ezeknek az alapját természetesen PKD novellái adják majd, így lehet számítani robotokra, különleges képességekre, titkos szervezkedésekre, űrutazásra és földönkívüliekre is az egyes részekben. Az előzetesben látott képsorok alapján igazán szürreális sorozatra kell készülni, mely a Black Mirror kategóriájában alkothat nagyot.
Az executive producerek között olyan nevek dolgoznak a szérián, mint Ronald D. Moore (Battlestar Galactica, Outlander), Michael Dinner (Masters of Sex, Justified) és Bryan Cranston (Breaking Bad), aki szereplőként is feltűnik az Eletric Dreamsben.
A következő novellák kerülnek majd feldolgozásra: Az ingázó (The Commuter), A seholsincs bolygó (Impossible Planet), Crazy Diamond, Father Thing, Real Life, The Hood Maker, Kill All Others, Közterm (Autofac), Safe & Sound, és a Human.
A szereplőgárdában elég ismert nevek tűnnek fel, soroljuk is őket, nagy lelkesedéssel: Steve Buscemi, Anna Paquin, Vera Farmiga, Greg Kinnear, Mireille Enos, Terrence Howard, Timothy Spall, Jack Reynor, Benedict Wong, Justin Butcher, Georgina Campell, Bekka Bowling, Christopher Staines, Malik Ibheis, Richard Madden, Holliday Grainger, Anneika Rose, Juno Temple, Annalise Basso, Maura Tierney, Essie Davis, Liam Cunningham, és Ruth Bradley is láthatóak lesznek egy-egy epizódban.
A tervek szerint az Electric Dreamset szeptemberben mutatja be a Channel 4.
Itt a június és az új Galaktika is, benne új sci-fi -és fantasynovellákkal. A következő szám tartalmából először Ian R. McLeodot mutatnánk be.
MacLeod brit sci-fi és fantasy író. A 90-es évekig köztisztviselőként dolgozott, majd úgy döntött, szabadúszó író lesz. Novellák és regények publikálásába kezdett, amit hamar szakmai elismerés, majd díjözön követett.
Eddig 7 regénye és számos novellaválogatása jelent meg. A Song of Time (2008) című regényéért, amiben egy hegedűművész szemén keresztül ismerjük meg a közeljövőt, Arthur C. Clarke-díjat nyert a Legjobb SF kategóriában 2009-ben. Egy alternatív történelmi könyvért, a Wake up and Dream (2011) Sidewise-díjat kapott (1995 óta ezzel jutalmazzák az alternatív történelem műfaj alkotásait). Rövidebb hangvételű történetei is hasonló nagy elismerésben részesültek. 1999-ben a „The Summer Isles” kisregényért elnyerte a Sidewise –és a World Fantasy-díjat, a „The Chop Girl”-ért pedig World Fantasyt kapott 2000-ben. Ezen kívül a „Snodgrass” című novelláját 2013-ban a Playhouse drámasorozaton belül adaptálták annak 2. évadában.
Ian R. MacLeod
Magyarul MacLeod művei közül eddig 3 novella olvasható: „Elmúlt varázs” (Galaktika 207), Látogató Tauredből (Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017), és a júniusi Galaktikában az „Isabel bukása”. A történet egy Isabel nevű Hajnalénekesről szól, aki lelkiismeretesen látja el egyházi közösségének mindennapi teendőit. Egy nap egy hiba következtében Isabel egy ismeretlen helyre nyerhet bepillantást: egy másik templomba. Ott találkozik Genyával, akin keresztül új élmények tárulnak fel a tanonc előtt.
A brit író novelláját két dolog teszi igazán különlegessé a szépen kibontott és jól felépített cselekményen túl. Isabel és Genya történetét MacLeod egy legendaként meséli el nekünk, egy modern történetíró vagy történész megközelítésével. Már a novella elején említi, hogy Isabelre különböző források különböző módon utalnak, teljesen ellentmondó módon írják le őt és történetét. Majd előlép a mindentudó elbeszélő, aki letépi az évszázadok alatt a mesére telepedett rétegeket, és megosztja velünk az „igazságot”. Ez a kétféle hang keveredik a műben, amivel más történetmesélőkhöz hasonlóan szintén bizonytalanságban tart minket az elbeszélő, viszont végig megmarad a legenda jelleg.
Az „Isabel bukása” egy az elbeszéléshez hasonló ősi és misztikus környezetben játszódik. A durván 50 ezer karakteres írásban egy főleg az arab kultúrára alapuló, csak nők által lakott misztikus közösség tárul elénk. A novellában megjelenő tanoncok egy minaretekkel körülölelt városban, Ghezirah-ban élik mindennapjaikat, és ellátják közösségük teendőit: megtisztítják a tükröket, figyelnek a Sabil felé fordított lencsékre, ellenőrzik azok működését, tanulmányozzák a fény viselkedését; mindezt azért, hogy biztonsággal tudják használni a Sabil fényét. A történet során további szabályokat és helyeket (pl. a Szó katedrálisa) ismerünk meg.
MacLeod világépítésében még akad egy nagyon érdekes dolog az arab kultúra kreatív felhasználásán túl. A későbbiekben Isabel és Genya találkozásánál Genya számukra titokzatos és idegen tárgyakat mutat, mint például a „szivárvány lemez” (azaz CD-lemez), de a könyvekre is hasonló csodálattal néznek. A mi korunk tárgyainak behozatalának szintén van egyfajta elbizonytalanító hatása, de ezzel együtt fel is kelti az olvasó figyelmét: Vajon a jövőben vagy a múltban vagyunk? Az ehhez hasonló apró részletek beemelésével lesz egyszerre ősi és modern ez a világ. MacLeod amellett, hogy egy fantasztikus környezetet teremt Isabel történetéhez, képes annak minden egyes szabályát, részletét és árnyalatát bemutatni, és többé-kevésbé teljesen körbejárni a novellájában. Annyira átélhetővé tette Ghezirah-t, hogy a „legendát” olvasva végig azt kívántam, hogy sose kelljen elhagynom ezt a misztikus helyet.
Ha kíváncsiak vagytok az „Isabel bukására”, keressétek a Galaktika 327-t június 6-tól az újságárusoknál.
A briteknek jól mennek a tinisorozatok, kezdődött ez a 2000-es években a Skinsszel, aztán meg kaptunk egy olyan sci-fi szuperhősös szériát a Misfits jóvoltából, amely után megnyaltuk mind a tíz ujjunkat. Mindkét produkció szabadszájú volt, az ellőtt brutális fordulatokért sose kértek elnézést a készítők, a karakterek pedig mesterien alpáriak voltak. A BBC Three dupla résszel indította el a Doctor Who spinoffját, a Classt, mellyel egyértelműen az volt a cél, hogy a mai tiniket is berántsák a képernyő elé, de olyan lett a sorozat, mint egy elrontott vasárnapi leves. Kissé sótlan és a tészta kimaradt belőle.
A Doctor Who-t nyilván senkinek sem kell bemutatni, a tudományos-fantasztikus sorozat 1963-tól futott egészen ’89-ig, aztán megpihent. 2005-ben támasztották fel, és azóta is köszöni szépen, jól van. Bár egy érának most megint vége lesz, hiszen a következő évad lesz a Steven Moffat neve által jelzett éra utolsó darabja. A Doctor Who több testvérsorozatot is túlélt már, ilyen volt a Torchwood, a The Sarah Jane Adventures, a K-9, és valószínűleg a Class is.
A Coal Hill Academy nevű iskola az 1963-as kezdés óta része a Doctor Who-nak, itt tanított Clara Oswald is, valamint itt játszódik a Class című spinoff. A főszerepben két idegen lény állnak, akiknek a bolygóját elpusztította egy nép, ezért menekülni kényszerültek. Egymásra vannak utalva, de nem bírják egymást. Az emberekkel se jönnek ki túlzottan jól. Mégis kénytelenek beépülni közéjük, így Charlie diákként, Miss Quill pedig tanárként próbálja állni a sarat, miközben különféle rémes lények törnek rájuk azokon a tér-idő repedéseken keresztül, amelyeket a Doctor hozott létre akaratlanul, az utazásaival. Charlie és Quill aztán összeállnak néhány diákkal, gittegyletet alapítanak és szembeszállnak a gonosszal. Az egész sztori tulajdonképpen egy fiatalosított Doctor Who-másolat, Charlie nagyon hasonlít a karakter 11. regenerációjához, melyet Matt Smith alakított. A főcím is a Doctor Who-t másolja, csak kissé modernebbé tették egy kis popzenével. Mondjuk, még ez a része működik legjobban a sorozatnak.
A dialógusok laposak, a szereplők pedig súlytalanok, nagyon nehéz velük azonosulni, ugyanis korántsem olyan ügyesen megírt karakterek, mint amilyenek a már emlegetett Misfits bármelyik évadában voltak az adott antihősök. Azt meg kell hagyni, hogy látványra nagyon ott van a szeren a Class, a szörnyek nagyon szépen el vannak készítve, az ember hátán futkos a hideg tőlük, ennek ellenére azonban a Doctor Who legújabb spinoffja középszer marad sajnos.
A Peter Capaldi által játszott 12-es Doctor is megkapja a maga 5 percét a sorozatban, és talán ezt a részt érdemes még a leginkább kiemelni. Mert a színész brillírozik a szerepben, érthetetlen, hogy a Doctor Who-ban miért nem működik annyira Capaldi, mint David Tennant vagy Matt Smith. De egy biztos, nem azért, mert öreg és semmi újat nem tud hozni a fiatal tévénézőknek. A Class és a Doctor cameója már csak annyit is képes elérni, hogy az egyszeri sc-ifi rajongónak kedve legyen végre folytatni az anyasorozatot. És reménykedni kezdjen abban, hogy Moffat távozásával összekapja magát végre a Doctor Who.
