Szeretnéd, ha az általad tervezett grafika egy évtizedek óta létező, országos magazin címlapján szerepelne? Kedveled a sci-fit? Örülnél egy új referenciának?
Tervezz nekünk grafikát sci-fi témában, és mi felrakjuk az új Galaktika borítójára!
Ha tetszik az ötlet, küldd el a munká(i)dat a kommunikacio@galaktika.hu címre, figyelembe véve az alábbi követelményeket:
Minden pályázatra egyesével válaszolunk, és előre is nagyon köszönjük a beérkező műveket! 🙂
Öt év telt el azóta, hogy utoljára érdemleges híreket hallottunk a nagysikerű Halo játék sorozatos adaptációjáról.
A Halo az egyik legismertebb sci-fi lövölde, ahol az emberiség és egy idegen szövetség közötti harc zajlik, a játékokban a Master Chief nevű szuperkatona és társai kalandjait kísérhetjük figyelemmel. A játék főként Xboxon teljesített jól, az eladásokat tekintve, a Microsoft egyik húzócímévé vált az évek során. A Halo széria kulturális hatása egyes szakírók szerint olyan nagy, hogy a Star Wars franchise-éval vetekszik.
Már sokan kongatták a vészharagokat, hogy nem lesz a sorozatból semmi, de a feldolgozást készítő Showtime illetékesei megtörték a csendet és bejelentették, hogy minden rendben, készül a játék tévés feldolgozása.
A készítők, David Nevins és Gary Levine szerint nagyon elégedettek leszünk az új sorozattal. A forgatásokat nem más, mint Steven Spielberg felügyeli, így kétségünk sem lehet afelől, hogy jó kezekben van a produkció. Korábban olyan alkotók bicskája tört bele a Halo-ba, mint Peter Jacksoné, akinek a Halo Chronicles projektjét még 2009-ben törölték.
A sorozat készítése már-már paródiába illik, mivel több éve csak annyit mondanak, hogy a tervek szerint „halad, most ismét csak egy „nagyon jó lesz” ígéretet kaptunk… egy jó kis trailer helyett.
Az új széria nem csak a hardcore rajongóknak fog szólni, hanem az átlag tévénézőknek is, az lesz a célja hogy minél többen megismerjék az akciódús Halo univerzumot.
Év végén szokásunkhoz híven arra kértük kedves olvasóinkat, hogy szavazzanak 2017-os köteteinkre, mégpedig külön a borítóra és külön a tartalomra. A január 5-n lezárult voksolás alapján az alábbi két toplista született.
| Helyezés | Borító alapján | Értékelés |
| 1 | Zsoldos Péter – A Viking visszatér | 4,0 |
| 2 | Vaszilij Orehov – STALKER Katasztrófa sújtotta terület | 3,8 |
| 3 | Zsoldos Péter – Távoli tűz | 3,7 |
| Helyezés | Tartalom alapján | Értékelés |
| 1 | Robert Charles Wilson – Affinitások | 3,9 |
| 2 | Vladimír Páral – Rómeó és Júlia 2300 | 3,8 |
| 3 | D. J. Molles – Tisztogatás | 3,7 |
A szavazóink közül három szerencsés nyertes egy-egy Galaktika Klub Aranykártyával lett gazdagabb, amelyhez szabadon választható ajándék könyv és vásárlási kedvezmény jár, de a klubtagok további meglepetésekre, nyereményekre is számíthatnak.
Gratulálunk a nyerteseknek:
Kósa-Kovács Míra
Jenei Gábor
Régner Viktor
Egyúttal nagyon köszönjük mindenkinek, hogy a szavazással segítette munkánkat!
A DC sorozatok már a kezdetektől se váltották be azoknak a nézőknek a reményeit, akik felnőttes képregényadaptációra vágytak. A CW-n az Arrow nyitotta meg a sort, aztán jött még a Flash, a Supergirl, ergo egy csomó olyan karakter, akikkel értelmes sztorikat lehetne elmesélni. Ez nem igazán sikerült, ráadásul a FOX-on futó Gotham is felejthetőre sikerült, pedig ott is olyan figurákkal lehet játszani, mint a fiatal Bruce Wayne vagy Joker.
Március 21-én jön a Syfy-ra a Krypton című sorozat, mely Superman nagyapjával és a hős szülőbolygójának múltjával foglalkozik. A történetben komoly szerepet kap majd az időutazás, illetve Adam Strange karaktere, de a jelek szerint lesz itt polgárháború is, sőt már az első rendes előzetesben is emlegetik Supermant. A széria executive producere, David S. Goyer szerint akár egy több évados kalandot is magában rejthet a Krypton, persze ehhez kell a nézettség és a kritikai siker is.
Superman fiatalkorával egyébként már volt egy sorozat, ami bővebben foglalkozott. A Smallville idehaza is ismert lett, Amerikában pedig 10 évadot élt meg. A produkció 218 epizódja alatt kemény rajongói bázist tudott kiépíteni magának, de vajon sikerül a bravúr a Krypton esetében is? Drukkolunk neki.
2017 őszén rendezték meg a 69. Emmy-gálát, ahol nagyot tarolt a Hulu disztópikus sorozata, A szolgálólány meséje. A Los Angelesben dolgozó, külföldi újságírók most a Golden Globe-on hirdették ki, hogy szerintük mely produkciók voltak a legjobbak az elmúlt idényben. A szolgálólány meséje lett az év drámasorozata, olyan szériákat maga mögé utasítva, mint a Trónok harca, a Rólunk szól, a The Crown, ráadásul a Netflix közönségkedvence, a Stranger Things is lemaradt.
Természetesen Elisabeth Moss megkapta a neki kijáró egyéni elismerést, ő lett a legjobb drámai színésznő. A szolgálólány meséje egymás után kapja a nevesebbnél-nevesebb díjakat, kell ennél jobb ajánlólevél ahhoz, hogy kötelező néznivalóvá váljon a rendkívül nyomasztó történet?
A filmek között ki kell emelni Guillermo del Toro nevét, aki a legjobb rendező lett a Golden Globe-on, az alkotó a The Shape of Water című dark fantasy elkészítéséért kapta a díjat. A The Shape of Water duplázott, ugyanis a legjobb filmzenét is ebben hallották az ítészek. Emellett a legjobb animációs film a túlvilági témával operáló Coco lett, az egész estés mese kiválóan szólította meg egyszerre a gyerekeket és a felnőtt nézőközönséget is.
A Golden Globe egyébként teli volt szép momentumokkal, Oprah beszéde sokakat megérintett, ráadásul a résztvevők feketébe öltözve tisztelegtek azok előtt, akik Hollywoodban és világszerte szexuális zaklatás áldozatai lettek.
Új év, új írók. És persze új könyvek.
Januárban – ahogy azt már bejelentettük egy korábbi cikkünkben – két könyvet adunk ki: Daniel Godfrey Új Pompeji-jét és Dave Hutchinson Embercsempészek című regényét. Az új hónapban ezen két íróval foglalkozunk és az ő munkásságukat járjuk körül a kisprózától kezdve a nagyszabású regényekig. Első cikkünk Dave Hutchinsont és 2009-es kisregényét, az Időtágulást mutatja be.
Az íróról
Dave Hutchinson 1960-ban született az angliai Sheffieldben. Egyetemi tanulmányait a notthinghami egyetem amerikanisztika szakán folytatta, de közben már írt és publikált. Első írása, a Thumbprints 1978-ban jelent meg, ezt különböző gyűjteményes kötetek követték (Fool’s Gold, Torn Air és a The Paradise Equation) egészen 1981-ig, amikor egy időre visszavonult az írástól és újságíróként kezdett dolgozni. Huszonöt éves pályafutása alatt főleg Dundee-ben dolgozott a helyi Weekly Newsnál és a Dundee Couriernél.
Tíz éves kihagyás után 1997-ben visszatért az íráshoz és a fantasztikumhoz. Ebben az évben publikálta az Interzone márciusi számában „The Trauma Jockey” című elbeszélését. Ezt követte 2000-ben a Galaktika 333 XL-ben is olvasható „Tir-na-nOg”. Később ebből az időszakából származó írásait az As the Crow Fliesba (2004) gyűjtötte össze. A novellákat hamarosan egy regény is követte: 2001-ben megjelent Hutchinson első hosszú prózai műve, a The Villages. A történet középpontjában a fiatal Tim Ramsey áll, aki szeretne valami nagyot alkotni. Erre lehetősége is adódik, még ha nem is úgy, ahogyan azt elképzelte: nevetségesen alacsony fizetésért, de részt vehet a Lonesome Charley Productions készülődő, London bombázásáról szóló dokumentumfilmjének munkálataiban. Azonban a projekt kezdete előtt eltűnik a cég vezetője és titkárja. Tim egyedül marad az értetlenkedő szponzorok, behajtók és rendőrők hadával szemben. A fiú végül útra kel, hogy pontot tegyen az ügy végére, és megkeresi eltűnt főnökét.
A regénnyel különösebb sikereket nem ért el Hutchinson, de a benne taglalt időhasadásos elmélet figyelemre méltó és gondolatébredsztő. A szakmai figyelmet a 2009-es Időtágulás hard SF kisregényével érte el. Egy kolonizált bolygó alapítóiról szóló írása 2010-ben kisregény kategóriában jelölést kapott a British SF Associationtől. A következő siker se váratott magára sokáig: Hutchinson 2014-ben megírta Európa alkonya sorozatának első részét, az Embercsempészeket, amiben a mikro államokra töredezett Európa mentén szövi izgalmas történetét. 2015-ben több díjon is jelölést kapott a Legjobb regény kategóriában: Arthur C. Clarke-díj és a British SF Association-díj jelöltlistájára is felkerült. A következő rész, a Europe at Midnight (2015), ami már egy Jim nevű férfi szemszögéből mesél a szétesett Európáról felkerült a The Kitschies geek blog 2015-ös jelöltlistájára, a British SF Association-díjat pedig ismét megnyerte. A harmadik, Europe in Winter pedig 2016-ban jött ki, ami az első részből megismert Rudi életét meséli tovább.
Dave Hutchinson a tavalyi évben sem pihent, egy újabb kisregénnyel, az Acadie-val örvendeztette meg olvasóit. A történet szerint egy csapat ember elhagyja a Földet, hogy megtalálják számukra az igazi utópiát, ahol szabadon foglalkozhatnak testükkel és kiteljesíthetik genetikai potenciáljukat. A kísérletek sikerrel járnak, azonban ezt a Földről nem nézik jó szemmel. Az Arcadie pozitív kritikákat kapott a kritikusoktól és írótársaktól, köztük George R. R. Martintól és Roger Zelaznytól.
Időtágulás:
Az Időtágulás először 2009-ben jelent meg a NewPress Con-nál, magyarul pedig a Galaktika 333 XL számában olvashatjátok. Az elbeszélés főhőse Neil Hanson, aki azon négy kolonizáló egyike, akik elsőként jutottak el egy Föld-szerű bolygóra, majd élhetővé tették azt. Az évek során hősökké váló emberekből már csak ketten – Neil és Raul – élnek, de ők is egymástól messze és némi haragban. Azonban Raul mégis ráveszi régi barátját, hogy visszatérjen közös bolygójukra, a Reith-ra: olyan baj közeledik, ami veszélyezteti az új otthon nyugalmát.
Hutchinson kisregényét Eric Brown a bevezetőben core genre stuff-nak, azaz – mondhatjuk így – ízig-vérig zsánerműnek nevezi, ami minden zsánerolvasó igényeit kielégítheti. Ha a science fiction szóösszetétel két tagját – science (tudomány) és fiction (fikció) – vesszük, Brown állítása teljesen megállja a helyét. A science részt a Push-technológia bemutatása szolgálja, amivel Hutchinson a csillagközi utazás jelenlegi problémáit oldja meg fikciós síkon. Az új technikával az emberiség képessé vált a fénysebességnél gyorsabb utazásra, ezzel a Föld-típusú bolygók elérhető távolságba kerültek – persze, ha az utazni vágyó rendelkezik elegendő anyagi forrással ehhez. Azonban egy hátránya van a technológiának: az utazás során időtágulás következik be. Így például ha egy utazás 3 hónapig tart, egy ember életében 70 év is eltelhet. Ennek ellenére is a Push-technológia virágzik, és aki teheti, hasznot húz belőle.
A fiction, azaz történeti rész is újdonságként hat a pozitív hősökkel és űrkalandokkal megtűzdelt művek mellett. A Reith alapítói, Raul, Neil, JJ és Laura nem hősök, hanem egyszerű hétköznapi emberek, akiket nem hajt más, mint az unalom. Elárvult, de mesés gazdagságban élő fiatalok ők, akik valamit kezdeni akartak magukkal. A vezéralaknak tűnő JJ hatására (ő találta ki, hogy vegyenek egy Push-hajtóműves űrhajót és utazzanak el vele) valósították meg elképzelésüket, amiből ismét győztesként jöttek ki: sikeresen kijátszották a kolonizációra vonatkozó földi törvényeket és meggazdagodtak, majd kiskirályként éltek az új bolygón. Reith történelmében nemzeti hősökké, bizonyos kultúrákban pedig istenné váló emberek nem mások, mint jövőbéli aranyásók, unatkozó kincskeresők – legalábbis Neil elmondása szerint. Fontos, hogy az ő szemszögéből ismerjük meg a Reith meghódításának történetét, ugyanis a Reith-en élő sziklalakók, Raul és az ő utódainak jelenléte és fontos szerepük ellenére is az Időtágulás leginkább Neil Hansonról szól. A Reith igaz történelmét is egyfajta gondolatfolyamként leírt visszaemlékezésekből ismerjük meg, miközben a jelen idejű történésekben fokozatosan látjuk, Neil hogyan néz szembe múltbéli démonaival. Ezzel az írói technikával Hutchinson egyszerre mesél az űrkolonizációban rejlő lehetőségekről (pl. kifizetődő beruházás) és egy ilyen eseménynek a személyi szinten látható következményeiről. Ezzel ad egy realista élt is kisregényének, ami egy fantasztikus jövőt tár elénk (valóra válnak jelenkori ambíciós terveink, elképzeléseink), de közben nem feledkezik meg az új, felmerülő problémákról sem. Ráadásként pedig kapunk egy csavaros kalandot is.
Az Időtágulásban jól látszik, mit várhatunk Dave Hutchinson műveitől: szinte mérnöki pontossággal kidolgozott tudományos hátteret és történetet és megfelelő mélységgel rendelkező karaktereket. Nem túl pozitív, de nem is túl negatív az általa bemutatott jövőkép, inkább realista: bízik a technológia fejlődésében, de nem vak, látja az azzal járó hátrányokat, és azt is, a személyes életünket miként fogják ezek érinteni.
Charlie Brooker sorozata, a Black Mirror egy komoly tisztelgéssel kezdte a szezont, hiszen egy Star Trekre hajazó epizódot kaptunk évadnyitónak. Erről írtunk külön kritikát, érdemes megnézni a részt, nem hiába kezdett el terjedni a médiában az a pletyka, hogy a USS Callister saját spinoff szériát is kaphat. A Black Mirror maradék öt része se okozott csalódást, ellenben a készítők újfent megmutatták, hogy hiába halad előre őrületes tempóban a technológia, a felhasználók, azaz az emberek egyszerűen nem tudják ésszel használni az újításokat. Mindig valami brutális vége van annak, ha olyan kütyüket használunk, melyek megelőzik a korukat.
Rögtön a második felvonásban, az Arkangel című epizódban megerősítik ezt nekünk Brookerék, hiszen egy korántsem hétköznapi felnövéstörténetet láthatunk 1 órában. A történet főszereplője egy anyuka, akinek a kislánya elszökik a játszótérről, a szülő pedig, hogy kontrollálni tudja a kicsit, afféle GPS-t tesz a fejébe. A dologban a legnagyobb csavar az, hogy innentől kezdve first person nézetben láthatja is a nő, hogy mit csinál a gyerek, ez pedig a tiniévek közeledtével, amikor beindulnak a hormonok, hirtelen terhessé válik… mindenki számára. Az Arkangel című epizód szépen feltérképezi, hogy mit jelent a magánszféra, és hogy bizony ha a kölykök felnőnek, el kell engedni a kezüket, hadd repüljenek ki a családi fészekből. Értékelés: 8/10
A Black Mirror harmadik része, a Crocodile rendkívül vegyes kritikákat kapott, hiszen egy, a skandináv krimik hangulatát idéző történetről van szó. Itt egy építésznő a főszereplő, aki egy múltban elkövetett bűnt próbál elfelejteni, de amikor egy biztosítási szakember a nyomába ered egy olyan készülékkel, mely vizuálisan képes képernyőre vinni egy-egy emléket, iszonyú lavina indul meg. Talán ez a Black Mirror egyik legmegrázóbb része, még úgy is, hogy rögtön a sorozat pilotjában egy politikust arra kényszerítettek, hogy meghágjon egy disznót. A Crocodile formabontó, habár helyenként lassú és leül, nehéz nézni, ennek ellenére a végjáték kárpótol a megpróbáltatásokért. Na, persze korántsem happy enddel. Értékelés: 7/10
Kijelenthető, hogy a 4. évad eleje részről-részre egyre borúsabb és depresszívebb, ezért is jó, hogy összehozták nekünk a készítők a Hang the DJ-t. Ebben a mai Tinder-generáció csetléseit-botlásait láthatjuk, azzal az extrával, hogy a társkereső fiatalok számára egy applikáció mondja meg, hogy mennyi időt kell együtt tölteniük. Ezek alapján aztán egy algoritmus kiszámolja a tökéletes match-et, akivel aztán lehet élni, amíg a halál el nem választ. Kellett az évadba egy ilyen, romantikus sci-fi vonal is, már csak azért is, hogy kapjon némi feelgoodot az egyszeri nézőközönség. Értékelés: 9/10
A Metalhead ezzel szemben a posztapokaliptikus világok rajongóinak kedvez, ez a rész robotkutyákkal, világégéssel, fekete-fehér fényképezéssel és egy adag Terminátor-hangulattal jelentkezik. Az ötödik epizód egy menekülés története, egy olyan világban, ahol a rémségek elől egyszerűen lehetetlen elbújni. A készítők elmondása alapján gondolkoztak azon, hogy nem csak fekete-fehér, de még némafilmes stílusban is mesélik el a Metalheadet, a végeredmény azonban így is közel tökéletes lett. A feszültség rettenetes, a színészi játékba se lehet belekötni, simán újranézős részről van szó. Értékelés: 9/10
A Black Mirror évadzárója egy meta-epizód lett, melybe valószínűleg olyan sztorikat zsúfoltak bele, amelyeknek nem akartak külön részt szánni, de azért szívesen elmesélték nekünk. Nem is tették rosszul, hiszen a Black Museum visszatekintős részei zseniálisak lettek, a múzeumban elhelyezett easter eggekre érdemes odafigyelni, azonban a végén annyi csavart raktak a sztoriba az írók, hogy inkább lett nyakatekert a végeredmény, mintsem katartikus. Értékelés: 7/10
A Netflix elkészítette az online videotéka első blockbuster filmjét, amely tulajdonképpen a Shadowrun filmes verziójának is tekinthető. A Bright története szerint egy olyan világban járunk, ahol orkok, tündék és mindenféle varázslények élnek a mai modern világban. A fantasy rajongók több helyen is megtalálhatták már a számításukat, hiszen A Gyűrűk Ura és a Trónok harca is szépen kezelte/kezeli a varázsvilágot, az urban fantasy azonban csúnyán elhanyagolt műfaj maradt. A kritikusok lehúzták David Ayer filmjét, a nézettsége viszont jó lett, így a Netflix be is kérte a Bright 2. részét. De vajon elhibázott döntésről van szó?
Ki kell mondani már rögtön az elején, hogy a Bright története nem nagy szám. Egy sima zsarus filmről van szó, amelyben a fő konfliktus abból adódik, hogy egy orkból járőr lesz és emiatt a társa, Daryl Ward (Will Smith) elég sok tűz közé kerül. Az orkok a Bright világában főleg bűnözésből élnek, bandákba verődve, a társadalom szélére kiszorulva tengetik nehéz hétköznapjaikat. Rajtuk kívül ott vannak még a tündék is, akik itt is kimértek, elegánsak, szépek, ugyanakkor a varázslás megszállottjai. A „bright”-ok pedig azok a lények, akik úgy a kezükbe tudnak venni egy varázspálcát, hogy életben maradnak és nem robbannak ezer darabra. Természetesen a filmben egy pálca utáni hajsza is bezavar, így a nyomozás és a korrupció témái mellett kapunk egy fantasy vonalat is.
Helyenként a Bright leül, a sztori nem túl veretes, a körítés azonban zseniális. Lehet neki örülni, hogy jön a 2. rész, hiszen így ismét elmerülhetünk ebben a világban, de akár egy sok évados tévésorozatot is el tudnánk képzelni a Bright alapján. Ami nagyon szomorú, hogy David Ayer, a film készítője korábban összehozott már egy olyan kőkemény zsarus filmet, mint az End of Watch, itt viszont valami hiányzott a teljes boldogsághoz. Ráadásul Will Smith is belesüppedt ebbe a középszerűségbe, a színész mostanra már nem akkora húzónév, mint pár éve, mondjuk a Legenda vagyok idején volt.
A film látványra rendben volt, a varázslás olyan téma, ami még a Marvel filmes univerzumába is újat tudott hozni, a Doctor Strange-dzsel. A darkos tündék is a Bright pozitívumai közé sorolhatóak, ahogyan a zenék is, hiszen a film mellé kiadott albumon olyan művészek működtek közre, mint Logic, az X Ambassadors, a Bastille és Rag ‘n’ Bone Man. David Ayer filmjének egyik legnagyobb hibája, hogy nem merült el jobban a zsarupárost körülvevő világ misztériumában, ettől függetlenül azonban élvezhető blockbusterről van szó, a Netflix végülis nem nyúlt mellé most se annyira.
Értékelés: 6/10
A Netflix részéről érdekes húzás, hogy csak a film online premierje után adtak ki egy, a varázslatról magyarázó videót, ez alább megtekinthető azoknak, akiknek nem volt elég 2 óra a filmből. Valószínűleg erősítette volna a film világát és a sztori bevezetését, ha afféle intro gyanánt ezt a rövid történelmi áttekintést beszúrták volna a készítők a Bright elé.
A Battle Royale játéktípus egyre népszerűbbé válik az internetes játékok körében, így nem meglepő, hogy egyre több lövöldözős játék kap az alkalmon, hogy megmutassák, ők is tudnak Battle Royale-t készíteni.
A játéktípust már valószínűleg nem kell bemutatni, 100 játékos kiugrik egy repülőgépből, egy aprócska szigetre, ahol csak egy maradhat életben. A Battle Royale a harcról, vagy a bujkálásról szól a végsőkig, hogy végül te lehess az 1%, aki túléli a vérfürdőt.
A PUBG és a Fortnite mintájára, nemsokára egy hős lövöldébe, a Paladinsba is megérkezik a híres játékmód, amit mindenképpen érdemes lesz kipróbálni, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy őrült kavalkádban lesz része annak, aki be meri tenni a lábát a százfős arénába.
A Paladins háza táján nem ez az egyetlen nagy hír, hiszen bejelentették hogy egy új hős, a Moji névre hallgató teknős lovas is belekerül az ingyenes játékba, akivel az alább lévő videóban jobban megismerkedhetünk.
Ha ennyi újdonság hallatán még mindig nem érzed a késztetést, hogy visszatérj a Paladinshoz, mert „úgyis csak egy Overwatch klón”, akkor még nem is hallottál arról, hogy nem kell ezentúl állandóan pálya objektívekkel szenvedni. Érkezik ugyanis a Team Death Match, ahol sem pontot nem kell elfoglalni, sem payloadot kísérni, mert csak úgy tudsz nyerni, ha ti ölitek meg a legtöbbször az ellenfeleket.